Szabad Nép, 1949. június (7. évfolyam, 126-149. szám)

1949-06-05 / 130. szám

­ A a „különvéleményről” KEDVES BARÁTOM1 Először is köszönetet mondok a tegnapi vendéglátásért. Igazán min­dent megtettél, hogy jól érezzük magunkat: jó volt a vacsora, a bor, a társaság — csupa elvtárs, aki mind más-más területen dolgozik és most szakítottak egy estét maguknak, hogy baráti körben, jókedvű poharazgatás mellett, fesztelenül elbeszélgessenek. De nemcsak azért fogtam tollat, hogy ezt megírjam — tudod, nem vagyok jó levélíró —, hanem azért is, hogy megmagyarázzam: miért hagy­tam ott olyan korán társaságtokat. AZT HISZEM, ott kezdődött, amikor Klári — mint érdekességet — elmondott egy pár reakciós viccet. Ahogy ez lenni szokott, megkezdődött az általános vicc­megélés, mindenki igyekezett jobbat mondani, mint a többiek. Nyugodtan tehettetek, hiszen egymás között voltunk, valamennyien ismertük egymást, nem is tegnap óta. Tudtuk, egyikünknek sincs más kapcsolata a reakcióhoz, mint az, hogy küzd ellene. És mégis —­­ Persze, ha ketten teszik ugyanazt, az már nem ugyanaz. De ha ketten ugyanazt teszik, mégis valami közös kell, hogy legyen köztük. Ti mind elvtársak, párttagok vagytok — mégis, mi oka lehet annak, hogy örömet találtok a reakciós csipkelődéseiben, mulattok, szórakoztok rajta? Miért, ho''i' egy sem volt köztetek, akin csak egy kis felháborodás is látszott volna, akiből a csattanó ne harsány nevetést, hanem bosszankodást váltott volna ki? És MI AZ OKA annak, hogy beszélgetés közben mindig afelé fordult a legnagyobb érdeklődés, aki egy-egy általunk ismert elvtársról valami csí­pőset mondott. „Ez kritika" — mondod talán te. De micsoda kritika az, amely mindenkiben csak a rosszat keresi, és ha megtalálja, örömmel csámcsog rajta. Bizony, ez inkább hasonlít a polgári szalonok intrikus plety­káihoz, mint a kommunista kritikához. És veszedelmesen hasonlít ahhoz a suttogó propagandához is, amelyet ellenségeink folytatnak ellenünk. Ne érts félre! Ismétlem: eszemben sincs valamelyik teket a reakciósság vádjával gyanúsítani. De talán észre sem veszitek, hogy ezek az elejtett csípős­gúnyos megjegyzések mennyire megragadnak, mennyire átalakítanak titeket magatokat is, mennyire bizalmatlanná, sőt ellenségessé tesznek azokkal szemben, akikkel egy sorban harcoltak. EMLÉKEZZ CSAK az illegalitás idejére: mennyire egy család voltunk akkor! Hogy védtük azt, akiről tudtuk, hogy ehhez a családhoz tartozik — még ha voltak is (mint ahogy mindenkinek vannak) emberi gyöngeségei! Persze, azóta a mi kis családunk megnőtt, hatalmas tömegpárttá lettünk. De vájjon lehet-e ez ok arra, hogy kevésbé szorosnak érezzük azt a kapcso­latot, amely egybefűz minket? Ha ezt a köteléket lazítjuk , nem a Pártot gyengítjük-e vele? AZ ILYEN MAGÁNBESZÉLGETÉSBEN az ember sok mindent megenged­­magának. Mond olyasmit is, amit pártnapon nem mondana el, újságban nem ima le. Gyuri a nyilvánosság előtt bizonyára nem helytelenítené, hogy a pártsajtó élesen bírálja a freudizmust, Ernő sem kelne az absztrakt mű­vészet védelmére. De miért tették ezt tegnap este? Nyilván úgy érezték: ők elég megbízható kommunisták ahhoz, hogy egyes kérdésekben önállósíthassák magukat, hogy imitt-amott ne azt mondják, ami a Párt álláspontja. Kifelé, persze, fegyelmezetten viselkednek, amint ez illik, de szűkebb, baráti körben azért megmutatják: ők nem „tucatemberek", hanem gondolkodó fők, akiknek saját ítéletük, különvéleményük is van. MEGINT CSAK az illegális idők jutnak eszembe. Emlékszel, a trockisták, deményisták és egyéb frakciósok milyen fensőbbséges gúnnyal tudták kiejteni ezt a szót: „vonalas"? „Vonalas" ■— ez minket jelentett, kom­munistákat, akik a Párt vonalát követjük, akik minden kérdésben elfogadjuk a Párt álláspontját. Nem azért, mintha (ahogyan ez a huligán-népség mondta) nem gondolkoznánk, hanem mert gondolkozunk és meggyőződtünk arról, hogy a Pártnak van igaza. És mindmáig nekünk is volt, van, és lesz is mindig igazunk, nekünk, a vonalasokénak, helyesebben nem is nekünk, hanem a Pártnak, a Párt marxi-lenini irányvonalának. NE VÉD­EKEZZ, BARÁTOM, tudom, nem vagy frakciós. De vigyáz­zatok nagyon, mert a Párttól való eltávolodás az ilyen „kicsiségekkel" kez­dődik. Attól tartok, közületek egyikben-másikban túlsók az érvényesülési vágy, a sértett önérzet, a hiúság, az egyénieskedő hajlam, a féltékenység má­sokkal "-zemben. Szakítsatok ezekkel a rossz tanácsadókkal — ma még nem késő! érzétek, hogy erősödik Sanghajtól Newyorkig mindenütt a mi tábo­runk, a marxisták-leninisták serege! Ne hinnyétek, hogy többek lesztek azzal, ha ezekkel a milliókkal szemben (akár csak harmadrangú kérdésekben is) „különvéleményeitek" vannak! Ne gondoljátok, hogy a jó kommunistához inkább illik az ajakbiggyesztő, fölényes-blazirt előkelősködés, mint az őszinte hit és lelkesedés! NEM AKAROM TÚLOZNI azt, ami tegnap nálad történt. Talán csak a csírája, vagy éppen csak a lehetősége volt meg mindebben az opponálás­­nak, a Párttal való szembeállásnak­­, de ez megvolt, és ez veszélyes, mert me­rkrinyíti azok aknamunkáját, akik sorainkba akarnak furakodni és ott végezni pártellenes tevékenységüket. Nagyon is szükséges, hogy szilárdak, egységesek, fegyelmezettek legyünk, hogy egyazon lelkesedés hasson át vala­mennyiünket. Ti a veszélyt nem vettétek észre és én sem rögtön. Akkor még magamnak sem tudtam számot adni arról, miért­ kesere­­­dett meg a szájamban a bor íze. Ezért hivatkoztam kapi zárásra és egye­bekre. Később, hazafelé, a friss budai levegőn gondolkozni kezdtem: mi is történt közöttünk? És a végleges választ Rákosi elvtárs beszédének szavai adták meg: „Nem szabad tűrnünk sehol a legcsekélyebb pártellenes megnyilvánulást, a cinizmust, a pártvonal­tól v­a­l­ó e­l­a­j­l­á­s­t". AZT HISZEM, Rákosi elvtárs ránk is gondolt, mikor ezt mondta. Gondolkozzatok rajta ti is. Kálmán Endre 8 SZABAD NÉP VASÁRNAP, 1949 JÚNIUS 8 S az történe AZ ÚJARCÚ MUNKÁSOSZTÁLYRÓL Néhány rövid történetet akarok el­­­mondani, az újarcú munkásosztály­ról szólnak. A III. kerületi pártszer­vezetben mondták el nekem egy éj­szakába nyúló beszélgetés során, Bata elvtárs, a párttitkár, Alcsút, Vágó, Bihari, Németh meg Herz elv­társak, akik központi, üzemi és kör­zeti pártfunkciókat töltenek be a ke­rületben. Később csatlakozott hozzánk Nezvál elvtárs is. A történetek így sok helyről valók. Változtatás, csiszolgatás nélkül írom le őket, csak a neveket hagyom el. Mert nemcsak azokról szólnak, akik szerepelnek ben­nük. A hatalmon lévő munkásosztály egy-egy tagjáról szólnak. Arról, mi­lyen magatartásra kötelezi az egyes embert az, hogy az osztály hatalmon van, vezeti a népet? Termelés­i minőség A Columbiában történt (textilgyár Óbudán). Az egyik munkásnő haris­nyákat csomagolt. Mielőtt belerakta volna a celofánzacskóba, maga elé tartotta, megnézte mindegyiket: nincs-e hiba benne? Mögötte állt a kötő­mester. A munkásnő — kezében egy hibás darabbal — egy pillanatig tétovázott. Aztán belerakta azt is a celofánzacskóba. A mögötte álló munkás megszólította: „Szaktársnő, aztán jó lesz az a munkásasszonyok­nak?" Az kicsit elpirult. „Sietni kell, elvtárs. Nem nagy hiba, összefutott a szál.“ — „Elvtársnő, mi együtt jártunk szemináriumra. Együtt tanul­tuk, mit jelent, hogy proletárdiktatúra van.“ Az még jobban elpirult, vissza­vette a harisnyát a többi közül. A Goldbergerben történt (III. Lajos­­utca) a vésnökműhelyben. Az egyik hengercsiszoló — öt óra után, munka­idő után — még mindig ott dolgozott egy hengeren. A helyzet a következő: a krómozó éjjel 11-ig dolgozik. A gép reggel hétkor kezd. Ha nincs meg a krómozott henger akkorra, a gép áll. A hengercsiszoló még ott maradt egy félórára, hogy befejezze a hengert és még aznap krómozhassák. A művezető, aki arra járt, nem tudott erről. Meg­kérdezte tőle: „Miért dolgozik még, szaktárs? Elmúlt öt óra.” Csak annyit felelt: „Addig dolgozok a gyá­ramban, ameddig akarok." Politika Itt, a Goldbergerben, a vésnökmű­­helyben, egy nagy Ázsia-térkép lóg a falon. Régóta ott van. Pár nappal ezelőtt, munkaidő után, egész sereg munkás állta körül. Sanghajt nézték, beszélgettek: „Itt lehet a francia _ ne­gyed”. — „Itt meg az amerikai.” — „Kuli oda nem mehetett be." — „De most már majd bemehet, meglátod.” — Így beszélgettek. Ugyanaznap a Városháza VIII. ügy­osztályának altisztjei kérelemmel for­dultak az ügyosztályvezetőhöz: „A pénteki osztályértekezlet előtt álljanak fel és énekeljék el az Internacionálét. Mindenki, az egész ügyosztály.” — Miért? „Mert elfoglaltuk Sanghajt.” Tanulás „A Magyar Textilben a munkások verték a hoppot, hogy győzött a Nép­front, tanulni akarnak, indítsuk meg újra a szemináriumot.” — „Az én apám is. Túl van már ötvenen az öreg, régi szervezett mun­kás, MEMOSz-tag. De felszabadulás után óvatoskodott. Morgott folyton, minek „lógok" mindig a SzIT-ben Az­tán azért, minek jöttem be ide, a pártba dolgozni. Egyszer hazamegyek, ott van a széken a kabátja, kiáll a zsebéből egy szeminárium-füzet, a Ré­­vai-beszéd. Mondom: „Apám, hát ez micsoda?" Csak rám néz, aztán kiveszi, elébem teszi, kinyitja egy helyen: „Gyere fiam, segíts, én ezt itt nem ér­tem.” Végül még neki állt feljebb, hogy mit csodálkozom, hogy hol vol­tam én, mikor ő már szervezett mun­kás volt. A választások előtt falura járt, agitált, most jelentkezett roham­munkára a mi pártházunk építéséhez. Mondom nektek, elmúlt 50 éves.” Reakció Kis ideig családi történetek követ­keztek ezután. Megváltoztak körülöt­tünk az emberek. Különösen az asz­­szonyok változtak, ilyeneket csinálnak például. A választás előtt feltűnt a környé­ken, hogy a Bon-téglagyárba bejár egy ember s vizet gyűjt a csapokból, kis üvegekbe. Az asszonyok megkér­dezték tőle: mit csinál? Azt felelte: a Vízműveknél sok munkás elment agi­tálni, meg folyton gyűlés van, a szak­embereket elzavarták a kommunisták, a munkásigazgató nem vigyázott és valami csatorna beszennyezte a vizet. Most viszi a Vízvizsgálóba, megnézik, nem mérgezett-e? Ez történt délben. Délutánra már terjesztették a hírt, hogy a kommunisták megmérgezték a kutakat. Az asszonyok másnapra meg­szervezték a figyelést. Dél felé jött megint az ember, eregette tele a kis üvegeket vízzel, mesélte a mesét. Szó­val tartották egy ideig, közben páran bementek a párthoz. Telefon a Vegy­vizsgálóba: kiderül, hogy egy szó sem igaz az egész csatorna­meséből. Mi­kor visszamentek, még szónokolt a „vízvizsgáló”. Mire a rendőrök odaér­tek, erőszakkal vették ki az asszo­nyok kezéből, nehogy agyonverjék a nyomorul­at. Éberség Ez is a Columbiában történt. A gyárnak két kapuja van. Az egyik, a főkapu, a Lajos­ utcára nyílik. A másik, ahol „civilnek tilos a bemenet”, a Bécsi­ útra. Ennél a kapunál állott egy génnel megrakott teherautó, két munkás rakódott róla. Arra ment az elvtárs, aki ezt a történetet elbe­szélte: „Gondoltam, megpróbálom, been­gednek-e a tilos kapun? Odamegyek, indulok befelé. — Itt nem lehet, tes­sék a Lajos­ utcai kapura kerülni — mondja az egyik rakodó. A párttit­kárral meg a vállalatvezetővel akarok beszélni. — Akkor se lehet. — Van iparügyi miniszteri belépési engedé­lyem, nézze. — Az a Lajos­ utcára szól. — Akkor kísérjen fel maga, elv­társ. — Ha én magát felkísérem, az először is idővesztesség, mert közben nem tudok szenet rakni. Másodszor a titkár elvtárs úgyse lesz bent az iro­dában, az járja az üzemet. S amíg én azt keresem, maga itt elbújhat valahol és éjszaka felgyújthatja a gyárat, már ne vegye sértésnek. (A szóváltásra feljött a gépész, az ismert engem, szólt, hogy): „Engedjék be nyugodtan, én ismerem az elvtársat.” „ Ha elv­társ, akkor bemegy a Lajos­ utcai kapun, így is lett”. Ilyesmiről beszélgettünk egy i­deig. Aztán meg arról is, hogy még nem minden munkás ilyen. De ilyen a többség. A Párt nevelése. Patkó Imre Néhány hete az eget leste mindenki, ha a határba kiment, most a ve­téseket nézi. A lassan már szűkülő rozsot, a búza növő kalászát, a szépen fejlődő kukoricát, a krumplit, a virágzó borsót s a cseresznyétől piros­ló gyü­mölcsösöket. Szép a határ, sokat ígér. S az emberek már becsülgetik, mennyi lesz a gabona, mennyi lesz a kenyér. Durzák József a kisfiával nézi a búzát. Nyolc hold földje van, ho­mokos. Egy holdat vetett be búzával, hármat rozzsal, mert ahogy mondja: „ebbe a homokföl­dekbe a rozs job­ban megy". De a búza is szép. — Hány szem lehet egy búzaka­lászban? — Ne nézzük meg — mondja —, mert még több is lesz. — De azt el­árulja, hogy leg­alább nyolcmázsás termésre számít. Rozsból meg 10— 12 mázsásra. Mert kevés ugyan a szal­mája, de „kalászra igen szép". Aztán mutatja megint a gyereknek a búzát. — Látod kisfiam, ebből süt majd anyád kenye­ret, meg főz­­ész- Ehettek eleget, ne félj. — Hány gyerek van? — kérdem. — Csak három fiú meg három lány — mondja ne­vetve. Könnyű szív­vel nevet, hiszen ahol a kenyér meg­van, öröm a gye­rek.­­ krumplit, borsót. Apa és fia termésbecslés közben cukorrépát nézni. Beül a virágos borsó közepébe, nézegeti a hüvelyeket, számolgatja a szemeket. — Pünkösdre — mondja — már jó lesz, vasárnapra leszedjük a levesbe. Virágzik a borsó, de már terem is. Ha leszedték, a szárát odaadják a tehénnek, s vetnek még a helyébe főznivaló kukoricát. Kétszer terem a föld egy esztendőben. A krumpli is köt már, ahogy „megtojózza" Durzákné — kis gumócs­­kákat talál alatta. Aztán elvisz a cukorrépához, az is igen szép, kétszer kapálták. — Lesz cukor is — mondja, s megsimogatja a nyomában futkosó kisfia fejét. Arrébb a krumplit kapálják néhányan, nemrég kezdtek, mert a kukoricával most lettek készen. Csak úgy mezítláb vannak, a bakancs, a kabát, a kanta ott vannak lerakva a föld végében. Mert süt a nap melegen. — Most még süthet — mondja az öregasszony — hadd süssön. — S megkaparja a földet, hogy mulassa: alig egy-két ujjnyira már egészen nedves. Aztán dicsérni kezdi a kukoricát és a krumplit, hogy milyen szének. — Ezeknek most nem is igen kellene szebbnek lenni — mondja. S ez nála alighanem a lehető legnagyobb megelégedettséget jelenti. A gyümölcsösökről már szinte nem is kell beszélni Mázsaszám szedik a szebbnél-szebb cseresznyét s ami még a fákon van, a fényes, meleg na­poktól egyre édesedik. A barackfákat úgy kell megtámogatni, hogy a gyü­mölccsel teli ágak le ne szakadjanak. Sok lesz a körte, a szilva, szép a szőlő s nagyon sokat ígér a téli alma. S közben megy a munka a gyümölcsösök­ben is, permetezéssel védik a fákat a kártevők ellen, a lisztharmattal erősen belepett hajtásokat pedig lenyesik. Jó már így dolgozni, hogy az ember látja: nem hiába fárad a fa, föld és minden meghozza a munka gyümölcsét. ...........................__ ................... ................ ! Az asszony elhív Még szebb lesz a krumpli kapálás után Metszik a lisztharmatos hajtásokat az almafáról

Next