Szabad Nép, 1949. július (7. évfolyam, 150-176. szám)

1949-07-15 / 162. szám

4 PETŐFI NEM ALKUSZIK —• Szemelvények Ady Endre 1910-ben megjelent tanulmányából — Hajh, Üröm­ Istenem, öregem­ber vagyok én már, s az öregségembe nem igen sikerült sokat átlopnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor régen és Petőfi Sán­dort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, busábban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyein nagysá­gos suhancot. Nincs egyetlen jó arc­képe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. Én esküszön, hogy jól lá­tom, jobban, mint Jókai ibolyaszeme i­s jobban, mint Barabás Miklós — ön­magamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani, hogyan látom én. Aranyok, csúnya, diákos, magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség­ Etna, mely nem tud hara­gudni, s­ tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban. Egy osz­­tályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeres­sék, amit ő szeretett. Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetet­­lenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szereteté­­vel, s mert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágó­híd, tagló és vér soha együtt ilyen felséges élet személyében, sorsába — soha még — be nem avatkoztak. Szé­­gyeljétek magatokat halottak, élők, fa­lánk senkik, kik írtatok Petőfiről ed­dig, de szeretni igazán nem tudtátok. Úgy kell őt szeretni, hogy fellángol­jon tőle ismeretlen pora, é­s önma­gunk megkorbácsolásával. Miként Si­mon, a remete tette, úgy kell felülni a Petőfi dicsőségének magas kő­oszlopára, s éhezve, fázva, csak az ő dicsőségét hirdetni... ... Gőzösszekér csak Vácig jár, Szolnokig csak készült, s egy Széche­nyi István is szidta a vasutat. Hajh, Uramisten, íme én, kicsi ember nem tartom elég gyorsnak a Cote-d‘ Azur- Rapide-ot Páristól Nizzáig. S nem tudok ennél siralmasabbat kitalálni: képzeljék el Petőfit, aki Debrecenből Pestre indul rongyosan, éhesen és gyalog. És ez a kitalálás nem kitalá­lás: szeretném azokat lenyakaztatni, akiknek már a nagyapjai ugyanekkor ötlovas határon jártak, s ez még ke­gyetlenség se volna. Petőfi korsza­kokért, generációkért és és volt bol­dogtalan zaklatott. Miért nem lakol­­hatna testileg súlyosan például egy olyan valaki ma, aki valamelyik régi ősével árulhatta el Rákóczit? Nem igaz az, hogy Petőfinek, a mészáros fiának nem hiányoztak az élet szerencsés születettjeinek sokféle kényelmei. Hogy akként nem hiányoz­tak, miként, s mivel is ő nem érez­hette ezeknek sem a szükségét, sem a jogát. Cézártermészet volt ez a verselő Kassziusz, s mindnyájunknak meg kell tépnünk a ruhánkat, ha arra gondolunk, mi mindent kívánt hasz­talanul, teljesíthetetlenül Petőfi Sán­dor, akiből, s diákos dacból történt tragédiájából ezeren éltek, s jól meg­vannak ezren. Petőfi Sándor, akit a viharok csillapultáig nem utaztatott külföldi körúton dús családja, Petőfi Sándor, akinek nem adatott meg, hogy Döblingben halott, vagy Turinban élő Istent csinálhasson magából. Neki csak az volt szabad, hogy menjen a mészárszékbe, ahonnan jött, s vegye komolyan azt, amit sok-sok dús poli­tikus és hatalmas hadvezér nem vett komolyan. Pfuj, szegény szegény Petőfi Sán­dor, Shakespearet akarta olvasni, s a sovány konyhapénzt kellett leszállíta­nia hogy könyveket vehessen. Pfuj, pfuj, Parisba, külföldre vágyott és nem mehetett mert neki — neki nem volt pénze. Milyen felségesen kép­zelte el a tengert s még csak tengert sem látott soha. Hogy ma el lehes­sen drága, hasznot hozó könyvekben róla mondani: a magyar róna volt az ő világa. Persze, hogy a magyar róna, mely neki délibábot, s ragasztó sarat adott, semmi okosabbat, jobbat és töb­bet... Valóban, a Petőfi Sándor élete nem lehetett más, mint amilyen volt s nagyszerű milyenségétől így, csakis így lehetett s lehet kápráznia ma is a szemünknek... Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebánás költő tízmillió embernél tiszábban lá­tott, jobban látott... Sohse volt Petőfinek­— oh, néhai, áldott, Istennél istenebb, örökös gyer­mek — lehetetlen érzése, vagy gondo­lata. Mert amit érzett, amit ő bárho­gyan, röppentve talán, kigondolt, ahhoz azonnal hozzáadta a lehetőség hitét... ... ő valóban úgy bánt az érzéseivel, gondolataival, mint eleven valóságok­kal s ha azt írta, tanácsolta, hogy akasszuk fel a királyokat, bizonyos, hogy húzta volna a kötelet, ha király lóg rajta. Amikor Vörösmartyt — hála ide,­­ hála oda — bántja, azt a pimasz, hazug babonát bántja, hogy a magyar ember okos, józan, számító, huszon­­négyórai lejárattal. Különben nemcsak Magyarországon, de széles mai kultú­ránkban, a mértékletességet és a mér­sékletességet az érzés és az elme im­potensei fújták erénnyé ... Csinálhatott volna Petőfi nyolcvan­szor újabbat a poézisban, ha a Par­nasszust el nem hagyja vele, nem tör­ténik annyi sok baj. De Petőfi... gyil­kos rímeivel, soraival az akkori Ma­gyarország legkényelmesebb uraira lö­völdözött. Nagyon utálta a mágnáso­kat .. ." ... Igaza volt, amikor gyűlöletével a magas platánok tetején járt: a mágnás és a nagy pap mostanáig megmaradt. Kossuth is félt tőlük, Deák óvakodott, Tisza Kálmán felhasználta őket, Tisza István szövetkezik velük. Hajh, Petőfi be jól érezte, hol a bitangság, hiszen az úgynevezett, sőt hamisnevű gentry ma már majdnem csak kasznár-szol­­gája a főúri és főpapi nagybirtoknak. Van elevenebb s európaibb kicsi há­nyada is, de többik része a Petőfi „Magyar nemes”-e. Ez kicsit angol­­ruhásabb, de ugyanaz. A „népies” értelmet változtatott Petőfi óta, de a „népies” ma lett csakugyan, s nagyon aktuális: a mai Magyarországnak immár kifakasztani való "hályog-problémája. Petőfi nem alkudott, Petőfi nem alkuszik, s Petőfi a forradalomé volt. Nem szabadság kell nekünk, roman­tikus, szilaj, pusztai szabadság, de az a szabadság, amelyet Petőfi csak sej­tett. Ütni, vágni, fiatalságot terem­teni ez öregségével dicsekvő ország­ban: „az én kardom nem fűzfa .. .a lobogómmal még találkoztok” — ezt mondta Petőfi. CSEHO Halálának 45. évfordulója alkalmából Amikor Sztálin 1930-ban a Párt XVI. kongresszusán leleplezte a jobb­oldali árulókat, Csehov egyik alakját, Bjelikov tanítót hozta fel példaképpen, a filisztert, aki ki­csinyes, szűklátó­körű életében bi­zonytalanul tapoga­­tódzik maga körül és mindentől, ami új, úgy fél, mint a pestistől. Hogy Sztálin elvtárs a szovjet nép ellensé­geinek lelki arcké­pét Csehov egy fi­guráján mutatta be, tanúságot tesz nemcsak arról a nagyrabecsülésről, amelyet a szovjet nép és nagy veze­tője érez Csehov iránt, de egyszer­smind kitűnően jel­lemzi a csehovi irodalom legértéke­sebb vonását. Cse­hov a régi Orosz­ország, a cáriz­mussal való küz­delmét langyos kompromisszum­ban feloldó orosz kispolgárság kró­nikása és élessze­mű leleplezője. Hő­sei — éppen a leg­jellemzőbbek, a leg­­csehovibbak — fá­radt és szomorú kispolgárok, akik­nek történetével az író azt mutatja be, hogyan bomlik szét a forradalom előtti orosz pol­gári társadalom, hogyan kopik le róla az úri magatartás, a látszólagos jólét máza. — Nézzetek magatokra, nézzétek meg, milyen rosszul és unal­masan éltek! — írja. Csehov egy darabja nézőjéhez intézett levelében. „ Az a legjobb, hogy az emberek ezt megértsék, mert ha megértik, akkor okvetlenül más, jobb­ életet fognak, teremteni maguknak­.” Csehov a forradalom előtti Orosz­ország hibáinak, bűneinek az ostoro­­zója, a nyárspolgári életmód sivár laposságának leleplezője, a vagyon utáni vágy, a karrierizmus, a kö­bachja így szól: „Nagy időket élünk, a vihar valamennyiünk felé közele­dik. Az erős, egészséges zivatar, amely már a közelben morajlik, hogy elsöpörje a tunyaságot, közömbössé­get, a munkával szemben táplált elő­ítéletet és a rohadt unalmat. Én is dolgozni akarok és biztos vagyok benne, hogy 25—30 év múlva minden ember dolgozni fog. Dolgozni, min­denki, kivétel nélkül." Ezekben a szavakban félreérthetetlen lendület, az élet megváltoztatására való törek­vés, a szocialista jövő egy villanás­nyi megértése mutatkozik. Csehov kereste az utat a jövő felé. Egy időben a „tolsztojánusok“-hoz töng és­­a tunyaság meztelenje­vet- tartozott. De csakhamar belátta, hogy köztetőjel írói működésének egyik fő­­ ez az elmélet, amely a rossznak való vonása a hibák, a negatívumok fel-­ ellenállás hiábavalóságát hirdette. Járása. De nem csak ez. Elbeszélé­seiben, drámáiban az új embernek egy-egy jellemző megnyilatkozása is jelentkezik. „A három nővér" Tuzen-káros és értéktelen. „A hatos számú kórterem" című elbeszélése, amelyet Lenin is elragadtatva olvasott, ennek az ideológiai leszámolásnak doku­mentuma. A félelmetesen sötét kép, amelyet Csehov az elbeszélésben a cári bürokrácia ostobaságáról és dur­vaságáról ad és amely szinte kiált a megváltoztatás szükségességéért, egy­szersmind gúnyos kipellengérezése a „nem ellenállók“ elméletének. Még világosabban leszámol ezzel a pro­grammal „Tüskebokor“ című elbeszé­lése. „Mondják, hogy az embernek csak három ölnyi földre van szüksége. Azonban három ölnyi földre a hullá­nak van szüksége és nem az ember­nek ... Elmenekülni a városból, a harctól, az élet zajától, elbújni vala­mely tanyán — ez nem élet. Ez önzés és tunyaság... Az embernek nem három öt földre, nem egy tanyára van szüksége, hanem az egész föld­kerekségre." A világot átalakító tevé­kenységnek ez a hangja mutatja Csehov igazi magatartását. Bizonyítja ezt bizalmas naplója is, különösen a szibériai utazásáról szóló gyönyörű részletek. „A Jeniszej­­folyón az élet sóhajjal kezdődik, de robajjal végződik ... Ezen a parton van Krasznojarszk, Szibéria városai között a legnagyszerűbb és legszebb. A túlsó parton hatalmas, a Kauká­zusra emlékeztető hegyek. Ködösek és álomszerűek. Állok és gondolkodom. Oh! — idők múltán micsoda teljes értelemmel teli és bátor élet ragyogja majd be ezeket a partokat!" És a Jeniszej partján álló Csehov gondolatai a szabad, hatalmas térség­ről a tájat emberi élettel benépesítő társadalom problémáira terelődnek. A természetnek és a társadalomnak har­móniában kell lennie egymással — állapítja meg. Ez a harmónia Csehov sötét és leleplező művészetének végső eredménye. Gondoljunk a „Cseresz­­nyéskert" Lopáhinjának gyönyörű és valóban programot adó szavaira: „Amikor nem alszom, mindig ezen gondolkodom. Oh, óriási erdők, át­tekinthetetlen földek, végtelen és nagyszerű látóhatár! Nem következik-e ebből, hogy nekünk, akik ilyen körül­mények között élünk, ugyancsak óriá­sokká kell válnunk?" Csehov új Oroszországról álmodó Lopahinjának álmodozásában van valami abból az álmodozásból, amelyre Lenin a „Mi a teendő?” híres szakaszában hivatkozik, amelyre szük­ség van ahhoz, hogy az ember „a művészet, a tudomány, a gyakorlati élet terén nagyszerű és fárasztó mun­kákba kezdjen és azokat be is fejezze...” Csehov és Gorkij Jaltában 1901-ben SZABAD NÉP PÉNTEK, 1949 JÚLIUS 15 A Szovjetunióban járt kultúrküldöttség tagjainak ünnepélyes beszámolója ma este a Városi Színházban A A Magyar-Szovjet Társaság ma este 8 órai kezdettel ünnepi előadást rendez a Városi Színházban. A Szovjetunió­ban járt magyar kultúrküldöttség tag­jai számolnak majd be itt háromhetes tanulmányútjuk tapasztalatairól és élményeikről. Kiváló zeneművészeink: Osváth Júlia, Fischer Annie, Székely Mihály, Garai György és Somogyi László, akik három héten keresztül Moszkva, Leningrád és Kiev közön­sége előtt mutatkoztak be, Budapest dolgozói elé lépnek azokkal a szovjet és magyar műsorszámokkal, amelyek­kel a Szovjetunióban vendégszerepel­tek. A Szovjetunióban eltöltött három hét természetesen nagy hatással volt művészeinkre. Közvetlen közelről meg­ismerhették a világ első szocialista államát és a világ legfejlettebb kul­túráját, amelynek kulturális életünk kialakításában hatalmas szerepet kell biztosítanunk: a szovjet kultúrát. Megismerték az újtípusú szocialista embert, akinek áldozatkészsége, ma­gas színvonalú eszmeisége, műveltsége és minden eddiginél magasabbrendű erkölcsisége biztosítja az egész világ dolgozói számára a felemelkedés le­hetőségét. Művészeink megismerték azt a közönséget, amelynek a kultúra személyes ügye, életének elválasztha­tatlan része. A Szovjetunióban vendégszerepelt művészeink fellépése után Csillag Miklós elvtárs, az MDP kultúrpolitikai osztályának helyettes vezetője, a kultúrküldöttség vezetője számol be tapasztalatairól, amelyeket a Szovjet­unió kulturális intézményeinek, a hi­­vallásos és öntevékeny kultúrmunka szervezeti formáinak tanulmányozása során szerzett. A kultúrküldöttség írótagja, Ger­­gely Sándor elvtárs, aki a Szovjet írószövetség meghívására a Puskin születése 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekre utazott a Szov­jetunióba, az egész világ író­társadal­mát megmozgató felejthetetlen Pus­­kin-ünnepségekről és a szovjet dolgo­zók millióinak és tízmillióinak hatal­mas kulturális és irodalmi igényeiről számol majd be. TÁNCCSOPORT A zongora mégegyszer megkeverte a zűr­zavaros dallamot, a dobos is „hottolt", a szakszáfon botladozó siví­­tása végsőt csuszkált, mint egy ügye­­fogyott kezdő korcsolyázó a jégpá­lyán. A tánciskolás vörös hangulat­­lámpa felcserélődött vakító fehérrel. A felcicomázott teremben csak a törzs­vendégek sétáltak körbe, mint a ra­bok a fegy­ház udvarán. Petrovics Ma­rika most volt életében először tánc­iskolában itt a Baross­ utcai Rókánál. A kíváncsiság hozta. Elvégre nagy­lány, már két hete múlt 16 éves, és egy nagylány, az tánciskolába jár. Marika szeret táncolni. Sárga fény pásztázza át a termet. A párok összébb kerülnek, elkérnek, visszakérnek. Két „csörgés" között a „tagok" leugranak egy-egy féldecire a sarki kocsmába. Az alkohol illata keveredik a pacsulival, a fülledtség­gel. Vigasztalan kép az egész. Petrovics Marika már fél attól, hogy felkérik, sírás fojtogatja a tor­kát: én szórakozni jöttem, mulatni, táncolni, nem ezt gondoltam. Csak egyszer legyek innen kint, — gon­dolja a kislány — soha többet nem teszem be a lábam tánciskolába. Vigyorgó arcok, a „Három arany­ásó" dallama, részeg kiáltások kísé­rik le a lépcsőházban a síró, feldúlt Petrovics Marikát: „Az aranyért, az aranyért...“ ★ — A MA­VAG tánccsoportja követ­kezik — a bemondó eltűnik. A füg­göny felmegy, furulyaszó csendül tisz­tán, mint csobogó patak hangja az erdőben: „Tavaszi szél vizet áraszt". Zsohér Jóska, a Pufi fújja teli képpel. A színpad meg­mozdul, előtűnik Krizsán mester tár­sasága, fekete szok­nyában a­­ lányok, sötét pantallóban a fiúk, felette fehér blúz, fehér ing. Tiszta a kép, ra­gyog. Tavasz. „Ta­vaszi szél vizet áraszt". A tánc­lépés lassú, egy e év­­szerű, természetes. „A menyasszony” Hány próba, hány táncóra, mennyi izomláz lehet mögötte! Nyolc lány: Sas Rózsi, Sörös Erzsi, Kaffka Éva, Pintér Manci, Endrődi Henrietta, Má­­gai Erzsébet, Lancsa Erzsébet sorako­zik fel körbe a menyasszony, Petrovics Marika köré. Marikát pár hónapja hagytuk sírva a Baross-utcai tánc­iskola kapujában, most itt áll jóked­vűen, ragyogva, vidáman. Ez való neki, nem „a három aranyásó". A lányokon is látszik, hogy szeretik a táncot. Hiszen ők csinálták. Mit tudja a nézősereg, aki csak a táncot látja, hogy itt „termelést" lát, „táncterme­lést". A MÁVAG-ban nemcsak moz­donyműhely hanem „táncműhely" is, „tánckísérleti laboratórium“ is van. A népi tánc kollektív munka. Nem be­tanulják a táncot, hanem formálják, m­inden szereplő módosít, mindenki hozzászól, megbeszélnek egy-egy figu­rát, hogy ne zörögjön a kopogós vál­tozata. A tánc alakul, mint a holt anyag az esztergapadon. Munkások formálják. Négy lépés előre. Menyasszonynéző. Nézik szeretettel, tekintik irigységgel, bámulják kíváncsian, szemlélik fity­­málóan. Minden arc, minden mozdu­lat mást és mást fejez ki. Krizsán mester­ mindig azt magyarázza: Az egyéniségieket vigyétek be a táncba. Széthúz a sor, kettőben cserélődnek a párok, nyílik, bomlik az élő bok­réta. Most kettős széthúzás jön be­osztással, az első négy lány egyszerű lépéssel bemegy és kaput csinál. „Ta­vaszi szél vizet áraszt." Kész a kapu, jöhetnek a s legények. Jönnek is, sziláján, gyöngéd­ben, suhanva pec­­kesen kakaskodva. Indul Oláh Vilmos, Sas Imre, Tuk­or Gyula, Magyarosi a mozdony maróból, aki már maga sem hiszi, hogy pár éó- „A tánctanár” nappal ezelőtt nem, mert bemenni a táncpróbára csak az ajtó mögül hall­­gatózott, hogy mi is lehet bent. Úgy kellett táncba rángatni. Járja Szabó Feri a vasöntőből aki nemrégen még „húzta” a táncosokat, mi jó lehet az ugra-bugrálásban, ma ő is boldog, hogy táncolhat. Úgy cifrázza, mintha mindig csak ezt csinálta volna. Az élő kapu alatt négy kislány körbetáncol: „virágom, virágom". A legényeken látszik, hogy készülnek va­lamire­, ragadják a­ lányokat. A kapu széthúzódik a kép alakul. Verik a ko­pogóst, dobog a csizma sarka. Mun­kásgyerekek járják vígan. A nép tánca: a nép szokásait, hagyományait fejezi ki­ nak. Gondolatát, ötletét a legjobb mesterektől tanulták: a szovjet tán­cosoktól, a grúzoktól, akik kint jár­tak az üzemben. Tudják a kardtán­cot is, sokáig tanulták, sokat vesződ­­­­tek, fáradtak vele. Míg a szilaj ugrá­lásból mozdulat lett, m­g rájöttek, hogy i­­ kardot nemcsak r/z LAT fogni kell, hanem ! P tartani. És nem-i csak tartani — üt- Y' ni vele, vágni az­­ ellenséget. Előre, | szúrd, vágd, meg- \ . J érdemli! Ez mind­­ benne van a tánc­ban és még sokkal s több. A munkásság ereje, a dolgozók lendülete és szere­idé: szeretik a kardot, kardunk hordozóját a honvédséget. Mert a jó kard, a jó honvédség mi vagyunk. Nézők és táncosok, a MÁVAG, a Ganz, a munkásosztály. A kard a kézünkben van és e kardot tudjuk forgatni, lesújtunk vele az ellen­ségre. A kard­tárcot becsülni kell, fegyver ez is, szép fegyver, amely mozgósít, nevel a szórakoztatáson kívül. A közönségnek tetszik, amit lát, a munkásosztály egészséges vi­dámsága van minden mozdulatban. Ezt tükrözi a tánc, ez tükröződik a nézőtéren is. „A vőfély­i siker érződik a levegőben. Tudják a táncosok és arra gondolnak, hama­rosan bemutatják az új műsorszá­mukat. A munkaversenyt mesélik el benne, a munkásosztály új, boldog életét. A kalapácsemelő kéz, a részelet­­tartó ujj mozdulatából, az eszterga fölé hajló munkás tartásából készül a koreográfia. Ezt nézzék majd meg­­ az etx'rm­snk!

Next