Szabad Nép, 1949. július (7. évfolyam, 150-176. szám)

1949-07-31 / 176. szám

6 HALHATATLAN SZABADSÁG A szász polgárok kimentek temetni i­s és fosztogatni a halottakat. — Dögölj meg! mondták s élve eltemették Petőfi Sándort Segesvár alatt. Két héttel később a császári kormány épígy rabolt és épígy temetett­­a Birodalom sírgödrébe dobta a szabadságot és a nemzetet. A költőt és a népet eltemették? Szörnyű kísérlet és reménytelen — bár fosztogatás volt és temetés volt száz évig a magyar történelem. De él Petőfi, nem halt meg a nemzet! El a szabadság! A cár s Görgey, Deák és Tisza, Horthy és a császár hiába ástak mély gödröt neki. Nem haltak meg, de felnőttek a népek és meghallották Petőfi hírét. Leomló trónok zajában tanulták az elnyomók, hogy mily szörnyű, a nép! Megunta a haszontalan könyörgést, hát fegyvert ragadott, úgy vett jogot győzött a nép! És hol a cár, a császár, a keleteurópai zsarnokok? Fél milliárd lerázta már a tőke uralmát, épített szabad hazát terjed a tűz a szívben és a földön, harci zászlóit borítja a világ, a végső küzdelem kürtjei szólnak a városokban, a gyarmatokon -­­eljött dicső korszakod, népszabadság, győzelmes proletárforradalom! Európában és a tengerentúl mozdul a nép, a föld alá nyomott — megreng a föld a nép nagy elejétől, lerázza hátáról a zsarnokot. .Hol ágyú dörög, kürt szól, vörös zászló lobog, vágtatlak fújó paripák — ott ál! Petőfi-s zengi messzehangzón a halhatatlan szabadság dalai! BENJÁMIN LÁSZLÓ Július 31-én Juhász Gyula verse­­4 mennybe ment ő Es szíveinkbe, Örökkön itt él Es mindenütt. Ahol szabadság Es szerelem van, Ez örök vándor Odatalál. Ahol bilincs csörg, Ahol acél cseng, E szabadító Ott megjelent. Villámba fénylik, Rózsába nyílik, Övé az ég és Övé a föld. Ha minden elvesz, Ha minden ellen, És 5 velünk van , mi vele tartunk, Csak győzhetünk! Petőfi első levele Arany Jánoshoz Pest, február 4. 1847. Üdvözlöm Önt! Ma olvastam Toldi­t, ma ír­tam e verset, s még ma el is küldöm. Az „Élet­­képek"-ben ki fog ugyan jönni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meg­lepetést, azon örömet, azon elragadtatást, me­lyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is ural­kodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni cél­ja minden nemes kebel­nek, ki megsokalta már látni, mint martirko­dnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és él­vezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát! írjon Ön nekem, ha nem fogja restelni, írjon magáról akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magas-e vagy alacsony... minden érdekelni fog. Isten Önnel. Ab invisis őszinte barátja PETŐFI SÁNDOR. IV 11 e fogjon senki könnyelműen A hurok pengetéséhez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő A néppel tüzön-vizen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Petőfi Sándor: A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI ÚT annak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földje van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengernek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán, Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küzködni kell. Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyem párnán Bocsát le a föld mélyibe. (1847) SZABAD NÉP VASÁRNAP, 1949 JÚLIUS 31 MÓRICZ ZSIGMOND: POZSONYI TÖRTÉNET A mágnások klubjában a korai órát tekintve már igen sokan voltak. Voltak, akik arról beszéltek, hogy 1845-ben és 46-ban mily rendkívül rossz termés, volt s a tavaszi jelek azt­­mutatják, hogy az idén sem lesz jobb. — Legalább lesz ára a termésnek — mondta egy mágnás. — Pest vármegyében akkor huszonkét bankó forinton alul nem lehe­tett kapni egy mérő­­búzát. Most berohan a fiatal Csetneky gróf, a Pepi és halálsápadtan kapkod­ ki­­a zse­béből egy papír­lapot,’ és ' h­­alálsá­­párb­an adja vát Miggay Pistá­nak­ . — Olvasd, ol­vasd! Már mindenki megrettent A bé­csi események? Senki sem akart már ilyen izgató dolgokról beszélni. — Pesten revo­­lució! A Hatvani­utcai­­ Landerer­­nyomdából” kiin­dulva, a sajtósza­badság tényleg proklamáltatott. Táncsicsot tény­leg kiszabadította az ifjúság. Csupa hihetetlen hír! Néma csönd! — Dieser Pe­tőfi, dieser Petőfi — dadogta és fel­mutatta a papírt, amit valaki elka­pott tőle és olvas­ni­ kezdte az első sorokat: Dicsőséges nagyurak, hát ho mi vagytok? Viszketne úgy egy kicsit a nyakatok? A mágnásifjak felhördültek, s elrettenve ne­vettek össze. — Ez mi vagyunk? Újdivatú nyakravaló készül most ■ Számotokra , né­n cifra, de jó szoros! A kaszinóból mindenki odatorlódott. A ko­moly, idősebb mágnások szintén előjöttek, szi­varozva állottak be a csapatba. A fiatal ol­vasónak éles nagy hangja volt és minden­ szót duplán, félelmetesen sikított, a fülükbe. Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket, Hogy irántunk embernek tegyetek, Vegyetek be az emberek sorába? .. Su­mánkodott a szegény nén, s hiába! — De hol a rendőrség? Hogy merészel valaki ilyen lázító hangon?!!! — Ez mégis sok! — Még csak ezután jön a java! — mondta a dadogó fiatal mágnás, aki a papírt hozta. Állatoknak tartották a népet• Hátha most mint állat fizet ti néktek? Ha megrohan, mint vadállat bennetek, S körmér­ fogás véretekkel festi írtáQ? — Das ist Skandal! Ez nem tűrhető! A verssorok meghazudtolták, amit az embe­rek a versről tudtak. Hogy a vers, a költemény az érzelmek kifejezése, líra, epika... szavak! Ez itt tűzvész, gyújtogatás. Ha ezt­ hallani fogják az emberek, kész a lázadás ... Borzasztó ... Ki a síkra a kunyhókbamilliomok! Kaszál, ásót, vasvillákat fonjatok" Az alkalom magamagát kínálja­ ütőit a nagy bosszúállás órája! Nem lehet elképzelni, hogy ezek a főurak, akik egész életökben bármit is tettek, csak tiszteletben, sőt szinte imádatban részesültek a nép részéről, hogy ezek a Petőfi versét soron­ként mint puskalövést, bombát, robbanást érezték. Ezer évig láttak rajtunk az­­ urak ■ • . A minden sor borzalmasabb és irtóztatóbb. Most rajtuk a mi kutyáink hízzanak! Nem lehetett tovább olvasni. Maga a felolvasó nem hitt­e a szemének. Lehetetlen, hogy ez a sor le legyen írva. Tollal, tintával, ahogy a szerződést írják, amit meg kell tar­tani, a törvényt, árait végre­­ kell hajtani. Csak ed­dig szerződést és törvényt csak a birtokban lévő ha­talmasok érdeké­ben írtak, s ez ... Vasvillára velők, aztán szeméb­e, ölt egyék a kutyák őket ebédre • •. Valaki kitépte a felolvasó kezéből a papírt és szét­tépte. Dühöngő kavargássá válto­zott a terem. De mikor már csilla­podni kezdett a felhevült hangu­lat, mintha új tűz­zel akarnák, fel­gyújtani a ham­vadni kezdő pa­­rázst, valaki be­rohant: — Petőfi negy­venezer kaszás paraszttal áll a Rákoson! Hirtelen néma­ság. A legfontosabb kérdés a napokban az volt, hogy miként fognak megoldatni az úrbéri viszonyok, nem fogják-e az izgatók a parasztokat a nemes­ség ellen uszítani? S mi lesz a nemzetiségi pa­rasztokkal? A főurak nagy részének ■­ csupa tót, román és más nemzetiségű jobbágya volt és ott semmiképpen rendet fenntartani nem fog lehetni soha, csak drákói­ rendszabályokkal, katonaság­gal, fegyverrel kóválygó kétségek kerülgették az urakat. Ha Bécsben is megtörténhetett, a császár reziden­ciáján, az a szörnyűség, mi lehet akkor idehaza? Még soha nem gondoltak arra, hogy ennyire el­lenséges és idegen elem között élnek. Hiszen ezek a parasztok, ezek a soha észre nem vett, figyelemben nem részesített jobbágyok, ezek mint feldühített vadak nyüzsögtek képzeletükben. Remegés közben meglátják Széchenyit, aki az utcán éppen errefelé tartott. Széchenyi nyugodtan ment a klub termeibe, be­nyitotta az ajtót és ahogy végignézett a sápadt, didergő, gyomorrontásos mágnásokon, szarkasz­tikus mosolygással köszöntötte őket: — Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok? Ezen a napon volt a szavazás a jobbágyság felszabadításáért. Egyetlen szó, egy ellentmon­dás nélkül ment keresztül a javaslat. Pedig, ha a Petőfi verse nincs, akkor legalább is ellenzéke lett volna, ha még akkora volt is a rémület a bécsi események miatt. Kisfaludi-Stróbl: Az ifjú Petőfi L­UNACSARSZKI - PETŐFIRŐL (Az alábbi cikk részlet A. V. Luna­­csarszkijnak a kiváló szovjet irodalom* történésznek, Petőfi fordítójának 1925-ben írt tanulmányából.) PETŐFI SÁNDOR egyike az európai költészet legragyogóbb alakjainak. Huszonhét éves korá­ban halt meg, mint Lermontov s a gazdag ma­gyar irodalomban olyan szerepet játszik, mint az orosz irodalomban Puskin. Feltétlenül ő jelenti a magyar irodalom csúcspontját. Petőfi szélsőbaloldali forradalmár volt. Igaz, a nemzeti forradalomban vett részt, lobogó lel­kesedéssel és a polgárság szeret most is — meg­feledkezve arról az alacsonyrendű magatartásá­ról, amellyel a nemzeti hősökkel szemben visel­tetett — emlékműveket emelni az olyanféle em­bereknek, mint Garibaldi, Mazzini, mint Danton vagy Koszciusko. Ámde Petőfi ebben a forradalomban túlságo­san antiburzsoá álláspontot foglalt el — azt lehet mondani, ő a maga korának „bolsevikja” volt. Álmodott (persze, még utópisztikusan)­ a szociális igazságról és úgy gondolkodott, hogy a politikai forradalom, ha­ nem valósítja meg az egyenlőséget és nem segít a nép nyomorú­ságán — nem ér semmit. E felismerés folytán szakított a mérsékeltekkel és a központtal és teljesen elfordult az ideiglenes kormánytól Pesten és mindazoktól a csoportoktól, amelyek­ben — úgy látta — úrrá lett az opportunizmus. Visszatért inkább megint barátjának, Bem tábornoknak a zászlajához,­­aki maga is szélső­­baloldali forradalmár volt. Helyesen figyelnek meg Petőfinél valami rend­kívül erős hajlandóságot a szélsőségekre. Szen­vedélyes természete nem egyezett ki a félmeg­oldásokkal. Így volt személyes életében, így a politikai életben is. 1923-ban Petőfi születésének századik év­fordulóját ünnepelték. Megemlékezett róla a hi­vatalos Magyarország is, megemlékeztek róla a forradalmárok is. Amikor Magyarország fasiszta kormánya Petőfi emléke előtt tisztelgett, még Németország polgári sajtója is gúnyolódott efölött. Hiszen Petőfi a szerzője annak a neve­zetes dalnak is: „Akasszátok fel a királyokat!” — amelyet tehetséges német fordítója, Stein­­bach sem mert felvenni fordításai közé. Petőfi egyik kritikusa ezt a pompás arcképet festi róla: „Feleletül formálisan elvbarátainak szá­mító emberek opportunizmusára, feleletül a fon­­tolva-haladás frázisaira, Petőfi epésen kacagott és farkasfogast mulatta.” Érthető, hogy a Ber­liner Tageblatt — a liberális német lapok egyike — ezt írta azokban a napokban: „Élne csak most Petőfi, Magyarország valamelyik koncen­trációs táborában ülhetne, mint bolsevik” és ezzel végezte cikkét a berlini liberális újság: „Jó volna tudni, milyen képpel ünnepelheti a Horthy-uralom százados ünnepét annak, aki nemcsak legnagyobb költője volt népének, hanem legnagyobb forradalmára is?” ★ ANNYI BIZONYOS, a nemzetközi proletár­­költészet előfutárai között Petőfi csillaga a leg­fényesebb sugarakkal ragyog. ★ ÖNKÉNTELENÜL IS kívánja az ember meg­vonni a párhuzamot Petőfivel és egy kortársá­val, aki ugyan ismeretlen maradt Petőfi előtt — s ez Lermontov. Lermontov, ugyanolyan rövid életet élt, alig tíz esztendővel született előbb Petőfinél... Petőfivel összehasonlítva Byron, de még inkább Lermontov olybá tűnik, mint akit súlyos örökség terhel. Petőfi összehasonlíthatat­lanul világosabb, öszehasonlíthatatlanul szeren­csésebb természet, mint Lermontov, jóllehet a sorscsapások összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben tették próbára Petőfit. Lermontov mint­ha már magával hozott volna valami sötétséget, amelyen alig hatol át az élet legszebb fény­­jelensége is és ezt a sötétséget fokozta kívülről az akkori Oroszország sötét helyzete. Petőfi be­lülről ragyogott és valami egészen rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy boldog legyen; ezt igazolta is az alatt a rövid, de fényes időszak alatt, melyben pályája delelőre ért. S ehhez­ járult, hogy átlátszó és vidám lelkét élesen meg­világította a forradalom bíborvörösen felcsapó lángja. Igaz, Lermontov bonyolultabb és mélyebb­ egyéniség Petőfinél, de Lermontov költészete Petőfi költészete mellé állítva — úgy, ahogyan én egymás után olvastam őket (mert éppen ab­ban az időben, amikor Petőfi-fordításaimon dol­goztam, tartottam előadásaimat a Szverdlov­­egyetemen Lermontovról) —, majdnem beteges­nek és a szó betűszerinti értelmében gyötrőnek­ tetszik. Viszont ha Lermontovtól Petőfi felé fordulunk, a gyönyörűség rendkívüli érzése fog el. Mintha fülledt levegőjű melegházból lépne ki az ember, mintha exotikus virágok csodálatos és szédítő illatai közül kilépne, egyenesen az áradó napsugárba és­­ a természetes virágokkal borított rétre, vagy egyenesen föl, a távoli, szabad hegycsúcsokra.

Next