Szabad Nép, 1949. július (7. évfolyam, 150-176. szám)

1949-07-17 / 164. szám

! VASÁRNAP, 1949 JÚLIUS T. SZABAD N£P Ideológiai harcunk jó fegyvere: A TÖMEGKULTÚRA az a hatalmas lendület, amellyel a tömegkultúra munkásai az utóbbi hó­napok politikai munkáiból kivették a részüket, különösen éles fénnyel vilá­gított rá ennek a területnek a fontos­ságára, politikai súlyára. Széles kö­résben tudatossá tette, hogy ■ ltultái-manka — politikai manta Nagy szükség volt ennek az alapvető igazságnak a tudatosítására. Eszten­dők óta valahányszor csak szó esett a tömegkultúra problémáiról, mind­annyiszor el kellett ismételgetni az e területen dolgozók sirámait: lenézik, kevésbé veszik munkájukat, harmad- és negyedrendűnek, politikai szem­pontból értéktelennek, vagy legalábbis mellékesnek tartják. Megváltozott-e teljesen a helyzet ebből a szempont­ból? Korai volna igennel felelni. Ma is előfordul nem egyszer, hogy a kul­turális munkában kivált egyik-másik elvtársat más területre osztják be, azzal az érvvel, hogy „aki politikai munkára alkalmas, kár kulturális munkával foglalkoztat­ni". Ma is van üzemünk, ahol olyan embert tűrnek meg a kulturális munka vezetőjeként, aki sokkal kisebb gondot fordít ma­gára a munkára, mint arra a körül­ményre, hogy az üzem dolgozói „ta­nácsos úrnak“ szólítsák. Mégis vál­tozást jelent, hogy a múltban ezek az esetek voltak a jellemzők, most csak kiragadott, elrettentő példák. Mi okozhatta egyáltalán a kultúr­­munka lebecsülését, „mostohagyerek­ként“ való kezelését. Nem kétséges, mindenekelőtt ideológiai felkészültsé­günk alacsony színvonalú. Legtöbbször arra szoktak hivatkozni, hogy más, fontosabb központi kérdések voltak napirenden. Persze senki sem kíván­hatta, vagy kívánta egyik üzemünktől sem, hogy mozdonygyártás helyett színjátszó csoportjának fejlesztésével foglalkozzék. De ahol a politikai veze­tés jó és éleslátó volt, ott idejekorán észrevették: a jó színjátszó­ csoport eszköz, hatékony fegyver a mozdony­­gyártás fejlesztéséért vívott harcban is. De ez az igazság széles körökben csak a közelmúltban, párttagságunk és a tömegek ideológiai színvonalának emelésével párhuzamosan tudatosodott. Vájjon kell-e sokat magyarázni a kul­­túrmunka politikai fontosságáról an­nak az üzemi párttitkárnak, aki is­meri a marxizmus-leninizmus alapjait? Vájjon sokáig kell-e bizonygatni egy képzett versenytitkár előtt, hogy a szocializmust építő népi demokráciára is áll a sztálini mondás: „Semmi okunk sincs­­ kételkedni abban, hogy csak a munkásosztály nagyarányú kul­turális és technikai fejlődése lesz ké­pes aláásni a szellemi és fizikai munka közötti ellentét alapjait, csak ez tudja biztosítani a munka magas termelékenységét, a használati cikkek bőségét..Vájjon vitázhat-e egy üzemi énekkar felállításának szüksé­gességéről a buzgó kultúrvezetővel egy szakszervezeti funkcionárius, aki ol­vasta Kuznyecov elvtársnak, a Szov­jet Szakszervezetek Szövetsége elnö­kének beszámolójában: „A dolgozók kommunista nevelésében nagy szere­pet játszik a művészi öntevékenység". Az ellensége megverését a kultúra, a művészetek területén ideológiai harcunkat, amelyet Rákosi elvtárs különös élességgel és hang­súllyal tűzött elénk, meg kell vív­nunk a tömegkultúra területén is. Egyszerűsítsük le a kérdést: kinek a kezében fegyver ma a tömegkultúra? Sokkal inkább a demokrácia erőinek, mintsem az ellenségnek a kezében. Sokkal kevésbé fertőzött.,, mint a kul­túra más területei, az irodalom, a színház, a film, a zene, a képzőmű­vészet. Érthetővé teszi ezt az is, hogy a tömegkultúra területén dolgozók nagy többségükben munkások, parasz­tok, fiatalok. Kulturális életünk mai központi kérdése: a szovjet kultúrá­hoz való viszony. Ebből a szempont­ból a tömegkultúra terén előbbre va­gyunk, mint a hivatásos művészet bár­mely ágában. A munkásszínjátszók színpadain sokkal gyakrabban szere­pelnek szovjet szerzők jelenetei, szín­darabjai, mint a hivatásos színpado­kon. A szovjet zenekultúra sokkal ele­venebben él a munkásénekkarok, a munkászenekarok műsorában, mint hivatásos zeneintézményeink, zenemű­vészeink, énekeseink között. Azt jelenti-e mindez, hogy a tömeg­­kultúra területén nincsenek vagy csak kismértékben vannak behatolási rések s így harci feladatok? A legkevésbé sem. A legsürgősebben kiküszöbölendő hiba a munkás kultúrvezetők még ma is meg­lehetősen rossz szociális összetételében mutatkozik. Üzemeinkben még akad odatelepedett kávéházi magyarnóta­­énekes, levitézlett színházi jegyüzér, ki­érdemesült fűzfapoéta. Az üzemi kul­túrvezetők nem egy színházi vitája azt mutatta, hogy ezek a lecsúszott kispol­gárok néhány marxista vagy magát marxistának mondó tanulmány jelsza­vainak bebifjázásáva­ hangadókká tud­tak válni, uszályukba tudták keríteni a munkás kultúrvezetőket is. „Ideológiá­jukban”, magatartásukban, gyakorla­tukban valami különös módon egyesí­tik a hazug, ártalmas arisztokratizmust, a sekélyes, színvonaltalan dilettantiz­­mussal. Ők azok, akik nagyhangon el­utasítanak egy Mikszáth-átdolgozást, egy-egy egészségesen próbálkozó új magyar darabot, s ugyanők azok, akik otthon ,az üzemben Hacsek és Sajót és a Sárgapitykés közlegényt játszat­ják. Ők azok, akiknek a szovjet szín­darabok „durván politizálnak”, akiknek a szovjet filmek „vontatottak”, de ugyanők „nem vesznek észre” semmi­féle politikai tendenciát azokban a da­rabokban ,amelyekben a nagysága vé­resre pofozza a cselédlányt, vagy a szelídlelkű, jó pap végül is „diadalt arat” a megátalkodott, csak a tudo­mányban hivő orvosprofesszoron. Leg­főbb­ ideje, hogy üzemeink ,tömegsze­r­­vezeteink megszabaduljanak ezektől az elemektől, hogy a munkásosztály — kulturális vezető szerepe biztosításának egyik legelső lépéseként — vegye ke­zébe az üzemek kulturális életének irá­nyítását. Az ideológiai felkészülésre, a tu­datosság fokozására természetesen a munkáskádereknél is igen nagy a szükség. Ahol jó a mangán kultúrveset, munkája komoly tényezője lehet az egész üzem életének. A Ganz Vagon­ban, a kultúrmunkások megvizsgálják a termelés problémáit s a hangszórón jelenetekben azonnal visszhangot ad­nak nekik: dicsérnek, bíztatnak, bírál­nak. De fel kell világosítani és ké­pezni kell az olyan kórusvezetőket, akik például különböző „szakmai” ér­vekkel, hamis okoskodással elfordul­nak a szovjet tömegdaloktól. A munkás kultúrvezetőknek meg kell érteniök, hogy, ahogy a politika, úgy a kultúra területén is a Szovjetunióhoz való vi­szony a választóvíz, a szovjet kultúra szeretete, népszerűsítése dönti el, meg tudják-e állni helyüket vagy sem. Fel kell venni a küzdelmet a hivatásosok­tól való szektás elzárkózás ellen is. Kuznyecov elvtárs külön kiemeli: „Min­den eszközzel elő kell segíteni a tudo­mány, a művészet és a kultúra mun­kásainak együttműködését az üzemek­kel és vállalatokkal. Az értelmiségi szakszervezetek Központi Bizottságai kötelesek a többi szakszervezetek bi­zottságaival együttműködni, hogy számbavéve az üzemek és vállalatok igényeit, segíthessék őket, a munkás­osztályt politikai, kulturális és tech­nikai színvonalának emelésében." . A választási kultúrmunka lendülete megmutatta, milyen erő már ma is a tömegkultúra. A Szaktanács csak a nagybudapesti üzemekből 600 kultúr­­brigádot küldött ki, 26 kultúrautó ment 500 községbe, 700 olyan faluban­ tartottak vándormozik előadást, ahová nem jut el egyébként film. 380 báb­­együttes járta a vidéket, a Bartók Béla Szövetség kórusaiból alakult brigádok mintegy 800.000 főnyi hall­gatóság előtt léptek fel. Új és új fel­adatokkal kell biztosítani, hogy ez a lendület ne hagyjon alább. A tömeg­­kultúrának egyik legélesebb fegyver­nek kell lennie abban a harcban, amelyet a burzsoá ideológia maradvá­nyai és befolyása ellen, a szocialista kultúra építéséért folytat a magyar nép. nótázók útját, egy csomó kéz üdvöz­lésre emelkedett. A faluvégen a nóta­szó pántlikája elkeskenyült, majd szünet állt be. Az ifjú Bolkács mel­lével nekidőlt a szélnek, kormos kö­tése alól hajtincs került elő és a homlokánál lebegett. E­lhiszitek? — mondta valami vá­ratlan kitöréssel. — Elhiszitek, hogy minden porcikám érzi az új dol­gokat?... — Romhány, a darus fel­kapta a fejét, megütközve nézett a fiúra. Azután bólintott. — Újat érez­­hettél te az öntödében is — mondta és működő fapipájából mint a barka­rügy buggyant ki a füst. —­ Azért kereste meg a kobakod azt a sze­gény acélmintát. — A szél már el­kapta a füstbarkát és rongyokra tépte. — Pajtikám, — folytatta Rom­hány a pöfékelést — ilyenkor még a kiskutya is újat érez. — Az ifjú Bol­­kács nevesen védekezett. — De én nem úgy, nem úgy! A fene tudja, szárnyakat szeretnék... — Romhány megint átadta füstbarkáit a rohanó szélnek. — Akkor jöjj mellém a da­rura — kacsintott — ott röpködhetsz, szárnyak nélkül is! — A brigádvezető Csontos a fejét rázta: — Nem, nem! Ne tréfáljunk! Mi talán nem érezzük az új dolgokat? Értsük meg jól, mit akar mondani a fiú! — A foghíjas Kondorosi egy iramodó füstbarkát el­kapott szeles tenyerével és egyre csak nézte tenyerében a semmivé lett füs­töt. — Jusson eszetekbe a három ki­csi pont. — Markának sárga tyúk­szemei között egyre keresgélte Rom­hány füstbarkájának helyét, azután mintha megtalálta volna, elismerően bólintott: — És azelőtt melyikeinket hívták meg védnöknek az arató-ünne­pélyre és névadó keresztapának egy újszülötthöz?__ — Az ifjú Bolkács az imbolygó kocsin Kondorosi felé hajolt: — Olyan ez, mint amikor az embernek tetszik egy lány és udva­rolni kezd neki... Az ember, vagy nagyokat hallgat, vagy ha beszélni kezd, szép jön ki belőle... A kocsi megint faluhoz közeledett, brigád, mintegy, jelre, éneket nyi­tott. Ez a falu is olyan volt, mint a másik: a falu népe a kerítések mel­lett, de itt már az asszonyok, leá­nyok ünneplőben voltak és az autó­val egy irányban vonultak valahova. Egy tarkaruhás leány kilépett a cso­portból, néhány lépést futott az autó mellett és nagy lelkendezéssel inte­getett. A brigádvezető dörömbölni kezdett a sofőrfülke tetőzetén, az autó csikorogva megállt. A leány elérte a kocsit és felszólt az acélöntőkhöz: — Ne haragudjanak már — mosoly­gott —, de itt azt mondták, utó jön erre és felveszi, aki a szomszéd fa­luba a keresztelőre akar menni... — De még mennyire! — nyújtotta a kezét a brigádvezető, hogy a leányt a kocsira fölsegítse. — Csak szapo­rán, galambom! ... — A leány sza­­bódott. — Igen, igen — nézegetett aggodalmasan hátrafelé — csakhogy mi többen is vagyunk ám ... — Úgy lesz jó! — fordult az odaért asszo­nyok, leányok felé a brigádvezető. — Többesben szép az élet! Egy varjúfekete ruhába öltözött öregasszony görnyedezett a csoport közepén, kezében fekete könyv, fekete füzér, még az arcán a ráncok sűrű ro­vátkái is csaknem feketék voltak. — Azután mit kóstál ez? — pislogott fel féloldalt a kocsira és mintha hátának sötét görbületéből károgott volna elő a hang. — Mit kérnek ezért a kis fuvarért? ... — Mákgubónyi füzéres öklével hadarintott, besüppedt szája hangtalanul mozgott tovább, mintha tepertő olvadozott volna az ínye kö­zött. — Hogyhogy mit kérünk! — adta a rémüldözőt a brigádvezető Csontos. — Barátságból fuvarozunk! — Az öregasszony beleegyezően bólintott. — Hát jól van — kezdte rendezgetni varjúköntösét és az egyik gyökérszínű öklére ráhurkolta a füzért. — Azért ne vegye zokon, angyalom, mert ha tisz­­teséges a fuvar, tisztességes lehet az ár is. — Fő az egészség! — hajolt le az öregasszonyhoz a brigádvezető és két göbörcsös csuklójánál fogva húzni kezdte a kocsiba fölfelé, lent meg az egyik lány hátulról segített. — Ide, m­ellém, nagyanyókám — ültette le az öregasszonyt a brigádvezető, — hadd fiatalodjak! ... — Még öt-hat lány ka­paszkodott fel a kocsira és szoknyáju­kat körülményesen elrendezve leültek az acélöntők mellé. Amikor a kocsi el­indult, az öregasszony a brigádvezető felé fordult: — Mert tudja, gyerekem — nyikorgott a hangja — a szomszéd faluban a kisunokám van férjnél, nála lesz a keresztelő. A poronty már a dédunokám, megjött az aratásra a kis áldott... — Az aratásra — ismételte a brigádvezető nyomatékosan, mintha a legjobb jelnek vélné, ha egy déd­­onoka az aratáskor jön a világra. Azután az ifjú Bolkácsra mutatott: — Az a turbános poronty ott meg a dédonoka keresztapja! Na mozgás, SZÍT — intézkedett —, a komaasz­­szonynak egy evikipuszit! ... Az öregasszony füzéres ujjait megle­petten nyújtottam a fásnisfejű fiatal­ember felé: — Maga az lelkecském, maga az a fiatal vasöntő?... — Kap­kodni kezdte a fejét a feltörekvő mondókájától nekilendülve: — Maga az, aki hónapok óta minden ünnep­napját az én kedveskéimnél tölti? ... És maga az, aki ott elmondta száz­szor is, ezerszer is, hogy mi az­ a háború és mi az a béke?... És maguk azok — fordult most már az egész brigádhoz —, akik hirdetik a népnek az igazságot? ... Nahááát!... — tört ki belőle valami örömteljes csodálkozás. — Maguk azok a gara­bonciás legények?!... Maguk azok, akik a szellő szárnyán megjelennek, nótáznak, dalolnak, esküvőkön, keresz­telőkön rigmusoznak, temetésen búcsúz­tatnak, szegényembert vígasztalnak, gazdagembert megforgatnak?... És maguk azok, akik ott lent az uno­­kámnál a nádasban elűzték a manó­kat, a lidércet és a vadvizek helyére színhúzát hintettek? ... Maguk, akik hóban-sárban előjönnek, télen-nyáron ünnepelnek?... — Ekkor már a ko­csin mindenhol felcsattant a derű; az acélöntők egymást lökdösve kö­nyökükkel a térdeiket csapdosták. — Hóban, sárban előjönnek !— kurjan­totta a foghijjas Kondorosi — télen­­nyáron ünnepelnek!... — Félkézzel hirtelen átölelte az öregasszony vállát. — És magával mit művelnek?... Táncrakelnek?... A brigádvezető komoly arcot eről­tetett magára: — Csend legyen az egésznek! — kiáltotta. — Hát ide­hallgasson, nagyanyókám — fogta ha­talmas markába az öregasszony fü­zéres kezét. — Szent igaz, hogy az unokánál a nádasban elűztük a lidér­­ceket!... De mi mégsem vagyunk ga­rabonciások, nagyanyókám... Egy­szerű, dolgos emberek vagyunk... Mert mi a gyárunkban otthon nem boszorkánysággal öntöttük meg azt a masinát, aminek turbina a neve! És a többiek a gyárban sem ráolvasás­sal fabrikáltak meg egy másik masinát, amit meg zsilipnek neveznek!... A nádasból az űzte el a sötét manókat, az zabolázta meg a gonosz vadvizeket és ebből lett a faluban a villanyfény, amiért a múltkoriban ünnepeltünk... A nádas helyére sem valami mesebeli csoda varázsolt termőföldet, hanem a dolgos parasztok, meg az a traktor, amit a parasztok segítőtársai gyártot­tak és vezetnek, vagyis mi, a munká­sok ... Azt a traktort egy másik örömnapon ünnepeltük meg ... Most meg a búzát megyünk ünnepelni, ami olyan kemény, mint az az acél, amit mi öntünk otthon. És a dédonokat is meg­ünnepeljük, aki olyan derék lesz, mint az apja, aki a traktor mögött lépdelt a vetőmaggal a barázdában... Most pe­dig mondja meg maga, nagyanyókám, nincs nekünk okunk gyakran ünne­pelni? ... Az öregasszony kezében pergett a füzér és sűrűn bólogatott. Az ifjú Bol­kács meg felállt és a brigád felé intett: — Értitek már, hogy miért érzi min­den porcikám az új dolgokat?... Elv­társak, az Internacionálét! — A brigád sugárzott. Azután felzendült a dal és a kocsi az erőteljes hangok özönével zúgva iramodott a falu felé. A szél fel­kapta a dalt és szétszórta, mint a pi­pacs szirmait.. MESTERÜNK: A SZOVJET SZÍNPAD A magyar színház történetének leg­döntőbb fordulata előtt kötelesek va­gyunk újra és újra felvetni a drama­turgia kérdéseit. Színházi életünk egyik legnagyobb hibája, hogy nem fedeztük fel elég korán, csak a szovjet dramaturgia útját járhatjuk. Zsdánay elvtárs kritikája a szovjet művészetről elég későn jutott el hozzánk, nem dolgoztuk fel eléggé és nem élt ben­nünk elég határozottan az a tudat, hogy ha a szocializmust építő hazánk dramaturgiáját akarjuk megteremteni, csakis a szocializmus hazájának, a nagy Szovjetuniónak virágzó színházi kultúrájától tanulhatunk. A szovjet drámairodalmat és a körülötte folyó izgalmas építő vitákat a színház szakembereinek épp úgy kell ismer­niük, mint a Bolsevik Párt történetét. Ezt tudomásul venni annál könnyebb, mert a burzsoá színműirodalom teljes csődbe jutott. A magyar drámáért Milyen szempontok szerint állítsuk össze új színházaink műsorát? A ma­gyar dráma megteremtése szempont­jából. Sztaniszlavszkij azért alapította meg a Művész Színházat, hogy meg­teremtse az új drámát. Játék, rende­zés, elméleti újításai ezt a célt szol­gálták. Az új dráma megteremtéséhez elsősorban jó színházat kell csinálni, de a jó színház az új dráma nélkül formalistává, üressé válik. Ez tehát az első dramaturgiai szempont. Min­den bemutatónak, minden darabnak ezt a célt kell szolgálnia. Shakespeare és Moliére is tanulmányozták a klasz­­szikusokat, ők sem a saját darabjaik bemutatásával kezdtek színházat ját­szani, de az igazi shakespeare-i, molère-i színház az új darabok szü­letésével kezdődik. — Sztaniszlavszkij nem az Ivan Fjodorovics cár kitűnő előadásával, hanem Csehov Sirály­ával nyert döntő csatát, megszületett az új dráma és jött Gorkijjal a szocialista színdarabok hatalmas sikersorozata. Mindez nem történhetett volna m­eg, ha erre a feladatra nem készült volna fel alaposan a színház. Az egymásra­­hatás elengedhetetlen. Csehov Sirály­a Leningrádban csúfosan megbukott. Csehov belenyugodott abba, hogy nem tud drámát írni. A Művész Színház csodálatos előadása avatta sikeres drámaíróvá. Döntő fordulatot Mindezt azért kell jól megjegyez­nünk, mert meg akarjuk vizsgálni, fel­készültünk-e arra, hogy a születendő új magyar drámát sikerre vigyük. Azt mondhatjuk, értünk el bizonyos ered­ményeket, de műsorpolitika terén döntő fordulatnak kell beállnia. Mielőtt a szovjet drámairodalom első darabjai megszülettek, a Szovjetunió színházai műsorának gerincét is a klasszikusok­­alkották. Ez helyes bizonyos ideig. A klasszikusoktól sokat lehet tanulni, a széles néptömegek szeretik a jó klasz­­szikus előadást, realizmus, egységes hangja, haladó szelleme miatt. Szime­ nov egyik legsúlyosabb vádja a ka-* pitalista színházak ellen, hogy „kép* telenek igazi, hamisítatlan Shakes­­peare-t játszani“. De a Shakespeare* kultusz, Moliére-kultusz is elveszti lét* jogosultságát, ha nem az új dráma* írók és színészek nevelését szolgálja az új magyar dráma megteremtése érdekében, ha a klasszikus az újat helyettesíti s nem az új mellett szere­pel, s pótanyaggá válik. Ezt a ve­­­szélyt nagyon is időszerű felismerni. Segítőink: az orosz és a szovjet dráma A magyar közönség, írók és színé­­szek egyáltalán nem ismerik a világ drámairodalmának egyik legértéke­sebb részét, a klasszikus orosz drá­­mairodalmat. Amit nekünk Csokonai, Vörösmarty, Petőfi jelent, azt megta­lálhatjuk az orosz klasszikusokban. Beaumarchais Figaro-ja után a fran­cia felvilágosodás eszméi itt folyta­­tódnak, Szaltikov, Scsedrin, Osztrov­­szkij, Gogoly, Gribojedov csodálatos színpadi irodalmában Csehovig, Gor­kijig, Kornejcsukig, Szimonovig ha­­talmas fejlődésében. A szovjet dráma* írók öntudatos patriotizmussal, buszo kon tekintenek az orosz klasszi­kusok nagyszerű realizmusára, mint ahogy mi tekintünk nagy lírai köl­tőinkre. A magyar polgári színház előadott egy-két Csehovot, de a dara­bokat meghamisította, a közönség a szerző mondanivalóját nem kapta meg, a negatív figurákat sajnálták és Csehov mély, társadalmi szatíráját szirupos ömlengéssé változtatták, a darabok mesteri szerkesztési módját észre sem vették. Az orosz klassziku­soktól sokat tanulhatnak drámaíróink, színészeink. Kötelességünk, hogy pó­toljuk a polgári színházak szándékos mulasztását és kijavítsuk hamisításait. Igazi Osztrovszkij, Gribojedov, Cse­hov és Gorkij előadásokból rengeteg új élményt meríthet a magyar dráma­­irodalom. De még többet tanulhatunk azokból a darabokból, amelyek a forradalom után születtek és megírásuk óta mű­soron vannak. Ezek közé tartozik Gor­kij: Ellenségek című darabja, amelyet hozzá méltó jó előadásban az elkö­vetkező években okvetlenül be kell újra mutatni. Ez a remekmű, amely bemutatója óta szakadatlanul , óriási sikerrel megy, túl van kétezredik elő­adásán,­­ a moszkvai Művész Szín­ház egyik leggyönyörűbb előadása. Szinte iskolapéldája annak, hogyan nyúl az igazi drámaíró kora legége­tőbb kérdéseihez, hogyan sűríti egyet­len család köré az egész társadalmat, milyen élő, emberi, hús-vér szereplők képviselik sorsukban, tragédiáikban, örömeikben az osztályharcot,­­ ho­gyan „mondják ki" a politikai mon­danivalót a maga helyén, hogyan élik egyéni sorsukat és hogy „politizál­nak" a legtökéletesebben megszerkesz­tett és átélt drámában. Ezek közé a szovjet klasszikusok közé tartozik Trenev, Kornejcsuk, Rahmanov, Iva­nov, Szimonov és mutatják az utat, hogyan ír a drámaíró, aki a szocia­lizmus építése közben „tudatos jövőbe lát“. Tudatos irodalmat A mi dramaturgiánknak meg kell tanulnia ezt a „tudatos jövőbe lá­tást“. A polgári irodalomban gyakori eset, hogy egyes írók, nagy tehetségek ösztönösen adtak reális képet a kapi­talizmusról. A munkásosztály küzdelmei, a marx­izmus-leninizmus megszünteti a sötét­ben való vagdalkozás lehetőségét. A drámaírónak, a művésznek „tudatos jövőbe“ kell látnia, a munkásosztály harcait k­ell szolgálnia, tudatosan kell a szocializmus építésében, a béke megvédésében résztvennie a Szovjet­unió oldalán. Ezt kell megtanulnunk a műsorra tűzött új szovjet­ darabok­tól. Nagy türelemmel, felkészüléssel kell a színházaknak az új drámákkal fog­­lalkozniok. Van egy orosz közmondás: „Ha könyvet vágnak a fejedhez és valami kong,­­ nem biztos, hogy a könyv üres." Ha minden jelentkező drámaíróval hosszasan és türelmesen foglalkozunk, ha egész műsorunkat az új dráma megteremtésére irányítjuk, — ha elkésve is, de levonjuk a tanul­ságokat a Szovjetunió művészi vitái­ból és tanulunk drámairodalmából,— sikerülni fog a magyar színjátszás útját olyan irányba terelni, hogy dol­gozó népünk harcát és a szocializmus építését szolgáljuk. Major Tárnát 13 BULGÁRIÁBAN 1948-ban 1.134.200 új könyv került az ifjúság kezébe, ebből 570.700 eredeti bolgár mű, 563.500 pe­dig fordítás. Az ifjúsági könyvek gondo­san kiválogatott irodalmi színvonalú al­­kotások, kifogástalan kiállításban. A bol­­gár Írószövetség ifjúsági írói megállapí­tották, h­­gy a legközelebb fordításra ke­rülő művek között ott kell lenniük az újabban megjelent magyar, lengyel, csehszlovák és román ifjúsági könyvek­nek is. .­­ .

Next