Szabad Nép, 1949. szeptember (7. évfolyam, 202-227. szám)

1949-09-01 / 202. szám

2 szádokban található német vagyontár­gyakra. A szovjet kormány Ausztria kívánságának megfelelően beleegyezett, hogy megfelelő kompenzáció ellenében eladja Ausztriának ennek a vagyonnak egy részét. És íme, a jugoszláv kor­mány azt állítja, hogy „a szovjet kor­mány beleegyezve abba, hogy a ka­­rintiai szlovének osztrák kormányzat alatt maradjanak, saját hasznára ki­vívta, hogy az Ausztriában található né­met tulajdonért neki járó kárpótlást 50 millió dollárral felemelték", hogy ezzel kapcsolatosan a szovjet kormány­nak az említett vagyonért nem 100 millió dollárt kell kapnia, amint ezt a szovjet kormány állítólag követelte, hanem 150 millió dollárt. Nem gondoltuk, hogy a jugoszláv kormány oly mélyre süllyedhet, hogy a Szovjetunióról ennyire ocsmányul és aljasul vélekedjék. Kétségtelen, hogy csak a szocializmus és demokrácia árulói és minden emberségből kivetkő­zött féktelen fasisztákká vált emberek képesek a Szovjetunióról és kormá­nyáról ennyire pimaszul és zabolátlanul fecsegni. A jugoszláv kormány állításainak minden szava hazugság. Nem igaz, hogy a szovjet kormány 100 millió dol­lárt követelt kárpótlásul a vagyontár­gyakért. A valóságban a szovjet kor­mány 200 millió dollárt követelt. Nem igaz, hogy a szovjet kormány 50 millió dollárral többet kap a megálla­pított árnál. A valóságban a megálla­pított árnál 50 millió dollárral keveseb­bet kap. Nem igaz, hogy Karintia kér­désének valamilyen köze van az ausz­triai szovjet vagyon eladásához, mert még a jugoszláv kormány aljas felté­telezése mellett sincs itt helye Szlovén- Karintia kérdésének. Mindezt a jugo­szláv kormány agyalta ki és hazudta össze. Nem, Urak! Nem a szovjet kor­mány, hanem a jugoszláv kormány árulta el a karintiai szlovének érde­keit, minthogy még 1947-ben lemon­dott minden területi igényről Ausztriá­val szemben. Van egy okmány — Kardeljnek A. J. Visinszkijhez 1947 április 20-án intézett levele — amely­ben a jugoszláv kormány lemond Szlovén-Karintiáról és csupán arra szorítkozik, hogy két villamoserőtelep igazgatásában különleges jogokat kapjon. Az okmány a következőket mondja: „A kérdést kisebb határkiigazítással el lehet intézni. Erre vonatkozólag két változatot terjesztek ön elő, a) Végső esetben ezt meg lehet oldani azáltal, hogy a Jugoszláv Szövetségi Népköz­­társaságnak különleges jogokat bizto­sítanak ezen erőműtelepek igazgatásá­ban.” Ez elől az áruló okmány elől a ju­goszláv kormány épúgy nem térhet ki, ahogy nem térhet ki saját árnyéka elől. Figyelmet érdemel, hogy ugyanak­kor, amikor a jugoszláv kormány Kar­delj levelében lemondott Szlovén-Ka­rintiáról, a szovjet küldöttség a kül­ügyminiszterek tanácsának moszkvai ülésszakán 1947 április 21-én, egy nap­pal később Kardelj levelének vétele után, kijelentette: „A szovjet küldöttség indokoltnak ismeri el a jugoszláv kormánynak azt a javaslatát, hogy egyesítsék Szlovén- Karintiát Szlovéniával, amely Jugo­szlávia területéhez tartozik, továbbá Stájerország szlovénlakta területeire vonatkozó javaslatait és azt a javas­latát, hogy adjanak a burgenlandi hor­­vátoknak különleges szabályzatot, amely biztosítja ezek nemzetiségi jogait, mi­ként ezt a jugoszláv küldöttségnek az az emlékirata fejtette ki, amelyet 1947 január 22-én terjesztettek Londonban a külügyminiszterek helyetteseinek érte­kezlete elé. A szovjet küldöttség támo­gatja a fent említett javaslatokat." Mint ismeretes, a szovjet küldött­ségnek ezt a nyilatkozatát a továb­biakban belevették a Külü­gyminiszterek Tanácsának az ausztriai szerződés ügyében 1947 októberében készített je­lentésébe. Van egy másik okmány is. A ju­goszláv kormány 1949 augusztus 3-án kelt jegyzékében kijelentette, hogy „a jugoszláv kormánynak azokról a javas­­latról, amelyeket 1947 június 14-én fej­tettek ki Noel Baker angol miniszter előtt, a Szovjetunió kormányát még 1947 április 20-án tájékoztatták abban a levélben, amelyet A. J. Visinszkij mi­niszternek küldtek”, azaz Kardelj fen­tebb említett levelében. Ily módon a jugoszláv kormány augusztus 3-i jegyzékében elismerte, hogy az angol kormányt a jugoszláv kormány 1947 júniusában tájékoztatta arról, hogy lemond Szlovén-Karintiát illetően mindennemű területi igényéről Ausztriával szemben. Ezzel nemcsak Anglia kormánya, hanem az Egyesült Államok és Franciaország kormányai is, amelyek az Ausztriával szemben támasztott jugoszláv igényekre vonat­kozólag közös elutasító vonalat követ­tek, értesültek arról, hogy a jugoszláv kormány — a látszat kedvéért fenn­tartva a külügyminiszterek tanácsában Szlovén-Karintiára vonatkozó területi igényeivel kapcsolatos formális kijelen­téseit —, valójában lemondott ezekről az igényekről és elárulta a Karintiá­ban élő szlovének érdekeit és Jugo­szlávia nemzeti jogait. Ezek után teljesen nyilvánvaló, hogy hazug a jugoszláv kormánynak au­gusztus 20-i jegyzékében tett kijelen­tése, amelyben azt mondja, hogy „mindenki előtt ismeretes, hogy Ju­goszlávia kormánya sohasem mondott le Szlovén-Karintia visszacsatolásáról és nem szűnt meg ezért harcolni...” A jugoszláv kormány hazugsága és kétkulacsossága annál nyilvánvalóbb, minthogy az angol miniszterekkel az említett tárgyalásokat a szovjet kor­mány elől eltitkolva, a Szovjetunió háta mögött folytatták. Mint ismeretes, Kardelj április 20-i levele egy szót sem szól arról, hogy a jugoszláv kor­mány tájékoztatni szándékozik Anglia kormányát a Szlovén-Karintia kérdé­sében tett engedményeiről. A szovjet kormány előtt semmi sem volt ismere­tes ezekről a tárgyalásokról egészen addig a pillanatig, amikor 1947 júliu­sában Jugoszlávia egyik képviselője Bécsben az ausztriai szovjet politikai tanácsos helyettesével folytatott beszél­getés során el nem szólta magát erről. Csak ezután fordult a szovjet kormány belgrádi nagykövete útján kéréssel a jugoszláv kormányhoz, hogy teremtsen világosságot ebben a kérdés­ben. 1947 augusztus 5-én beszélgetés folyt le. A. I. Lavrentyev szovjet nagykövet s Tito miniszterelnök és he­lyettese, Kardelj között. A szovjet nagykövet kérésére, hogy tájékoztas­sák a szovjet kormányt azokról a tár­gyalásokról, amelyeket Noel Bakerral folytattak Belgrádban. Tito eleinte ki­jelentette, hogy ezeken a tárgyaláso­kon a jugoszláv kormány kitartott a Szlovén-Karintiával kapcsolatos hiva­talos javaslatai mellett, amelyet a Kül­ügyminiszterek Tanácsa elé terjesztett, de E. Kardelj nyomban kijavította, amennyiben elismerte, hogy Noel Ba­kert a Szlovén-Karintiával kapcsola­tos minimális területi igényekről is tá­jékoztatták. A jugoszláv kormány 1949 augusztus 3-i jegyzékéből azon­ban ismeretessé vált, hogy Noel Baker angol miniszterrel közölték a jugoszláv kormánynak azokat a javaslatait, ame­lyeket Kardelj 1947 április 20-i levele fejtett ki és amelyek a jugoszláv kor­mánynak a Szlovén-Karintiára vonat­kozó mindennemű területi igényéről való lemondását foglalták magukban. Ezek a tények elsősorban arról ta­núskodnak, hogy a jugoszláv kormány még 1947 nyarán tájékoztatta az angol kormányt a Szlovén-Karintiára vonat­kozó területi igényekről való lemondá­sáról, eltitkolva ezt a Szovjetunió kor­mánya elől. Másodszor, ezek a tények arról tanúskodnak, hogy a jugoszláv kormány kétkulacsosan viselkedett mind 1947-ben, mind pedig később is, amikor olyan színben tü­ntette fel magát, mintha küzdene Szlovén-Karintiáért, noha valójában a jugoszláv kormány már két évvel ezelőtt az angol kor­mány képviselőivel kötött titkos alku­ban lemondott Szlovén-Karintiáról. Harmadszor ezek a tények arról tanús­kodnak, hogy a nyugati hatalmak, mi­után tájékozva voltak arról, hogy Jugoszlávia lemondott Szlovén-Ka­rintiáról, még élesebben léphettek fel a jugoszláv területi igények ellen, ami lehetetlenné tette a szovjet kormány számára, hogy sikert érjen el a jugo­szláv igények megvédése ügyében. Mi magyarázza a jugoszláv kor­mánynak ezt az áruló magatartását Szlovén-Karintiával kapcsolatban és ezt az aljas kétkutacsosságát a Szov­jetunióval szemben? Milyen célt köve­tett ezzel?­­Nyilvánvaló, hogy ezzel azt a célt követte, hogy mesterségesen nézet­­eltérést szítson a Külügyminiszterek Tanácsában. Ezt a jugoszláv kormány Anglia, az Egyesült Államok és Fran­ciaország szélsőséges, leginkább agresz­­szív imperialista köreinek érdekében tette, mely köröknek érdekük fűződik ahhoz, hogy fenntartsák az ellenséges hangulatot a Szovjetunió iránt és a háborús hisztériát. Ebben az esetben a jugoszláv kor­mány a Szovjetunió ellenfeleként és ellenségeként, mint a külföldi imperia­lista körök ügynöke lépett fel. Amikor a jugoszláv kormánynak ez a sötét játéka nyilvánvalóvá vált, a szovjet kormány természetesen nem kívánt részese lenni ennek a piszkos politikának, amellyel a jugoszláv kor­mány becsapja Jugoszlávia népeit. Világos az is, hogy a szovjet kor­mány ezután már nem léphetett fel Jugoszlávia területi igényeinek védel­mében, minthogy a jugoszláv kormány, mint az most kiderült, maga mondott le ezekről az igényekről, amikor 1947-ben titokban megegyezett az angol kormány képviselőivel és ezzel a szov­jet kormány számára lehetetlenné tette a jugoszláv igények további védelmezé­­sét. g. Mivel a jugoszláv kormány érzi ka­­pituláns helyzetének reménytelenségét Szlovén-Karintia kérdésében és látja, hogy nem sikerül a közvélemény elől eltitkolnia Kardelj levelét, amelyben a jugoszláv kormány lemond Szlovén- Karintiáról, a rágalmazó kitalálások harmadik változatához folyamodik. Azt állítja, hogy a szovjet küldöttek ösztö­nözték a jugoszláv kormányt, hogy az Ausztriával szemben támasztott jugo­szláv területi igények kérdésében egyezkedjék a nyugati hatalmakkal és hogy a jugoszláv kormány „csak azért volt hajlandó ebben a kérdésben enged­ményeket tenni, mert ezt a szovjet kor­mány követelte”. Igaz, hogy a szovjet küldöttek a négy hatalom képviselőinek Moszkvá­ban Bécsben és Londonban 1947-ben, 1948-ban és 1949-ben tartott tanácsko­zásain, ahol beszédeikben nyíltan és becsületesen védelmezték Jugoszláviá­nak Ausztriával szemben támasztott területi és minden egyéb igényeit, le­leplezték a jugoszláv kormánynak ezt a hazug állítását. A jugoszláv kor­mány mégis igyekszik elrejtőzni ezek elől a tények elől és jobbnak látja pletykákkal foglalkozni. Igaz, hogy a szovjet kormány lelep­lezte a jugoszláv kormánynak ezt a hazug állítását, augusztus 11-i jegyzé­kében emlékeztetve, hogy 1947 no­vemberében a Szovjetunió jugoszláviai nagykövete a jugoszláv külügyminisz­ter megkeresésére az utóbbival kö­zölte: a Szovjetunió nem lát okot arra, hogy Jugoszlávia Ausztriával szemben csökkentse területi igényeit. A jugoszláv kormány mégis elsiklik e tény felett, úgy tesz, mintha nem venné észre. Az igazság az, hogy a szovjet kor­mány leleplezi a jugoszláv kormány ezen állításának hazug voltát és augusztus 11-i jegyzékében emlékezte­tett arra, hogy 1948-ban a Szovjet­unió jugoszláviai nagykövete ismét megerősítette a szovjet kormánynak a jugoszláv területi igények csökkenté­sének időszerűtlen voltára vonatkozó állásfoglalását és ugyanakkor leleplezte Bechlernek Londonban tanúsított több, mint gyanús magatartását. A jugo­szláv kormány azonban itt is elsiklik e tény felett és vaknak tetteti magát. Miről beszélnek e tények, ha nem arról, hogy a jugoszláv kormány gázul rágalmazza a szovjet kormányt és képviselőit, azt állítva, hogy azok ösz­tönözték a jugoszláv kormányt, hogy mondjon le Jugoszlávia területi igé­nyeiről és hogy a jugoszláv kormány csak azért volt hajlandó területi en­gedményeket tenni, „mert a szovjet kormány ezt követelte”? Felmerül a kérdés: Ha a szovjet kormány területi engedményekre ösz­tönözte a jugoszláv kormányt, miért nem kapcsolódott Kardelj leveléhez és miért nem egyezett bele a jugoszláv kormánynak e levélben kifejtett javas­lataiba, melyek Jugoszlávia területi igé­nyeinek teljes vagy részleges feladá­sát ajánlották. Mivel magyarázható ez? Valóban, ha a szovjet kormány a jugoszláv kormányt területi engedmé­nyekre biztatta, úgy miért nem értett egyet Kardelj levelével? Miért utasí­totta el Kardelj javaslatát? Gondolt-e valaha erre a jugoszláv kormány? Nem gondolja-e a jugoszláv kor­mány, hogy ennek a kérdésnek már puszta felvetése is rombadönti a jugo­szláv kormánynak mindazon rágalmazó kitalálásait, amelyek szerint a szovjet kormány állítólag arra ösztönözte a jugoszláv kormányt, hogy mondjon le Jugoszlávia területi igényeiről? Megengedhető-e egyáltalán a lemon­dás a maximális területi követelésekről? Megengedhető-e adott esetben a maxi­mális területi igényeknek minimálisak­kal történő felcserélése? Igen, megen­gedhető, de csak két feltétel mellett: ha ezt a szükségesség írja elő, azaz nincs remény, hogy az adott pillanatban a maximális követelések megvalósul­ná­nak és ha a jugoszláv kormány felelős­séget vállal az ilyen engedményekért. Miért nem egyezett bele a szovjet kor­mány Kardelj javaslatába? Először azért, mert a Kardelj javasolta enged­ményeket nem okolta meg a szükséges­ség, azaz lehetőség volt a maximális területi követelések megvalósítására. A másodszor azért, mert a jugoszláv kor­mány nem vállalt felelősséget a Kar­delj levelében körülírt területi enged­ményekért. A jugoszláv kormány azt akarta, hogy az engedményekért ne­m, hanem a szovjet kormány vállalja a felelősséget. Természetes, hogy a szov­jet kormány nem egyezhetett bele ilyen, Jugoszlávia népeinek becsapására irá­nyuló szélhámos mesterkedései­be. A jugoszláv kormány úgy igyekszik beállítani a dolgot, mintha Kardelj an­nak következtében küldte volna levelét Visinszkijnek, hogy a szovjet képvise­lők kompromisszumos megoldásra tö­rekedtek Szlovén-Karintia kérdésében, hogy Kardelj levele ily módon válasz Visinszkij javaslataira. Csakhogy Kar­delj levelében még csak célzás sincs arra, hogy az válasz valamiféle javas­latokra vagy méginkább a szovjet képviselők követeléseire. Ellenkezőleg, E. Kardelj levele nem hagy kétséget a felől, hogy nem válaszul írták a szovjet képviselők valamilyen „köve­teléseire”, hanem magának Kardeljnak kezdeményezésére. Ez látható Kardelj levelének első mondatából: „Mivel fennáll a lehetőség, hogy Ju­goszláviának Ausztriával szemben tá­masztott területi követeléseit jelenlegi formájukban teljes egészében el fog­ják vetni és ha ön új javaslatot kí­ván tenni, én ebben az esetben felhí­vom figyelmét azokra a kérdésekre, amelyek a Jugoszláv Szövetségi Nép­­köztársaság számára annyira fontosak, hogy szükség volna rájuk nézve pozi­tív megoldást találni." Mint látható, Kardelj levele nem válasz Visinszkijnek valamilyen javas­latára, vagy követelésére. Mert ha Kardelj levele válasz lett volna Vi­sinszkij valamilyen javaslatára vagy követelésére, akkor ebben ez állt volna: „Mivel Ön új javaslatot kíván tenni", vagy „tekintve, hogy Ön új javaslatot szándékozik tenni”. Csak­hogy a levélben valami egészen más van, mégpedig: „Ha Ön új javasla­tot kíván tenni”. Következőleg Kar­delj levele nem válasz Visinszkij va­lamilyen javaslatára vagy követelésére, hanem Visinszkijhez intézett kérdés: Nem kíván-e Ön új javaslatot tenni? Mint ismeretes, a szovjet kormány Kardelj kérdésére tagadólag válaszolt, azaz azt mondta, hogy nem kíván olyan új javaslatot tenni, amely revízió alá veszi Jugoszláviának Szlovén-Ka­rintiára vonatkozólag támasztott igé­nyeit. A szovjet kormány azt felelte, hogy nincs szükség a jugoszláv igé­nyek felülvizsgálatára és ha a jugo­szláv kormány kitart álláspontja mel­lett, akkor magára kell vállalnia a felelősséget a területi engedményekért és csak abban az esetben, ha a jugo­szláv kormány magára vállalja a fele­lősséget ezekért az engedményekért, lesz a szovjet kormány hajlandó arra, hogy a külügyminiszterek tanácsában védelmébe vegye ezt az új álláspontot, mint a jugoszláv kormány álláspontját. Mint ismeretes, a jugoszláv kor­mány a szovjet kormányra igyekezett hárítani a területi engedményeket és nem vállalta magára a felelősséget ezekért az engedményekért, mert el akarta titkolni Jugoszlávia népei elől új, kapituláns álláspontját. A világosság kedvéért mi alább idézzük Kardelj levelének azt a ré­szét, amely a jugoszláv kormánynak Jugoszlávia területi igényeiről való le­mondására vonatkozik. „Moszkva, 1947 április 20. Igen tisztelt Visinszkij elvtársi Mivel fennforog az a lehetőség, hogy az Ausztriával szemben emelt jugoszláv területi követeléseket jelenlegi formá­jukban teljes egészében el fogják vetni és ha Ön új javaslatot kíván tenni, ebben az esetben fel kívánom hívni az Ön figyelmét olyan kérdésekre, amelyek a Jugoszláv Szövetségi Népköztársa­ság számára annyira fontosak, hogy szükséges volna számukra pozitív meg­oldást találni. Ezeknek a kérdéseknek pozitív megoldása a legminimálisabb kielégítését jelentené azoknak a köve­teléseknek, amelyeket a jugoszláv terü­leti igények tartalmaznak. Az első kérdés a Zavabek és Labod villamos­­erőműtelepekre vonatkozik. A minisz­terek tanácsa előtt mondott beszámo­lómban hangsúlyoztam, milyen külön­leges fontossággal bírnak ezek a villa­­moserőműtelepek a jugoszláv elektro­mos ipar számára. Zsvabek és Labod villanyerőműveket az Anschluss után építette — lényegében a háború alatt — az Alpen Elektrowerke Aktien­gesellschaft Wien nevű német cég, mégpedig az 1926. évi megegyezéssel ellentétben. E megegyezésben Ausztria kötelezettséget vállalt arra, hogy Jugo­szlávia előzetes beleegyezése nélkül nem épít semmit a Dráván. Ezek a villanyerőművek tehát Ausztria nyugati övezetében lévő német tulajdonok. Ezekből — a párisi jóvátételi konferen­cia döntését aláíró államokkal együtt — Jugoszláviának is meg kell kapnia jóvátételének egy részét. Továbbá eze­ket a villanyerőműveket úgy építették, ho­gy figyelmen kívül hagyták Jugo­szlávia elektromos iparának szükségle­teit és mostani kihasználásuk mellett hatalmas veszteségeket okoznak, egyes hónapokban körübelül egymillió kilo­watt­órát. A kérdést meg lehet oldani kisebb határkiigazítással és erre átnyújtok önnek egy tervet két változatban. Végső esetben pedig a kérdést meg le­het oldani úgy is, hogy a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságnak különle­ges jogokat biztosítanak ezen erőmű­vek igazgatásában. Mellékelem egy ilyen megoldás tervét. A második kérdés a karintiai szlo­vének nemzetiségi jogainak különleges védelmére vonatkozik. Mindama ta­pasztalatok után, amelyeket a szlovén nép Ausztriával kapcsolatban szerzett, csaknem biztosra vehető, hogy a szer­ződés aláírása után erőteljes némete­­sítő kísérletek kezdődnek. Még azok a demagóg intézkedések is (pé­dául a kétnyelvű iskolák helyreállítása), ame­lyeket Ausztria Németország össze­omlása után tett Karintiában — lega­lább is papíron —, hogy nemzetiségi téren türelmesnek mutassa magát, ma már ténylegesen nem valósulnak meg. Nagy jelentősége volna tehát ezért an­nak, ha a szerződésben el lehetne érni, hogy a már törvényerőre emelkedett in­tézkedéseket kiegészítenék és mint a szerződés alkotó részei, teljes egészük­ben a négy hatalom ellenőrzése alá ke­rülnének. Mellékelem egy ilyen módo­zat fő alapelveinek tervezetét. Felhasználom az alkalmat, hogy ü­d­­vözöljem Önt. Teljes tisztelettel. Kar­dell. I. VÁLTOZAT Az első változat a Priberzs­i (Blei­­burg) közigazgatási körzetet, a mos­tani osztrák-jugoszláv határ, a Drava és Bisztrica (Felstritz) és Blato (Moos) községek nyugati határa közötti terü­letet öleli fel valamint Labod (Lava­­mü­nd) községet a Dráva északi olda­lán és Rude (Rüden) községnek azt a részét, amely a Dráva felé esik és amelyet a község másik részétől a 882. magassági ponton áthaladó vonal választ el. Ily módon a kijelölt te­rület 210 négyzetkilométer nagyságú és az 1934. évi osztrák népszámlálás szerint 9396 lakója van. Az említett terület néprajzi összeté­telét a mellékelt táblázatok alapján részletesen át lehet tekinteni­ Az 1910. évi osztrák népszámlálás, amelyet, mint ismeretes, a szlovének hátrányára hajtottak végre, ugyancsak bizonyítja, hogy ezen a területen a szlovéneknek nyilvánvaló többségük van (6696 szlo­vén, 2878 német). Az 1920. évi népszavazás alkalmával a terület lakosságának többsége Jugo­szlávia javára szavazott. II. VÁLTOZAT A második változat a Drávától délre magában foglalja Libenche (Seif­­ling) és Zsvabek (Schwabek) községet és a Drávától északra Labod (Lawa­­mü­nd) községet, valamint Rude (Rü­den) község kisebb részét. Ez a ter­vezet megközelítően 63 négyzetkilo­méternyi területet foglal magában, melynek az 1934. évi osztrák nép­­számlálás szerint 3150 lakosa volt. A néprajzi összetétel valamivel rosszabb, mint az első változatban, minthogy Labod községet, amelyben e változat szerint a lakosság többsége él, erősen elnémetesítették.”­ ­ A juh­oszláv kormány augusztus 20-i jegyzékében követeli a szovjet kor­mánytól, hogy az különös tisztelettel, sőt szeretettel viseltessék iránta, és hogy ez a tisztelet és szeretet jusson kifejezésre a jugoszláv kormányhoz intézett szovjet jegyzékekben, hogy a jegyzékek ne tartalmazzanak olyasmit, ami sérthetné a jugoszláv kormány önimádatát, vagy megbántaná a jugo­szláv kormányt. A jugoszláv kormány azt állítja, hogy így kívánják ezt a „nemzetközi szabályok”. A szovjet kormány kénytelen meg­állapítani, hogy a jugoszláv kormány lehetetlent kívánt tőle. Mindenki előtt ismeretes, hogy a jugoszláv kormány dezertált a szo­cializmus és demokrácia táborából, át­szökött az imperializmus és fasizmus táborába. Meg kell jegyezni, hogy a szovjet emberek és a szovjet közvéle­mény nem tiszteli a szökevényeket. Még kevésbé táplálhat valami, a sze­­retethez hasonló érzést a szökevények iránt. Mi több, mindenki előtt ismere­tes, hog­y a szovjet emberek és a szovjet közvélemény megveti a szöke­vényeket. Természetesen a szökevényeknek többféle fajtája van. Vannak véletlen­szülte dezertőrök, akik gyávaságból követték el tettüket, remélvén, hogy így megmentik bőrüket. Vannak más­fajta, rosszakaratú dezertőrök is. Ezek nemcsak azért dezertálnak, hogy bő­rüket megmentsék, hanem azért is, hogy ártsanak annak a tábornak, ahon­nan megszöktek. Meg kell állapítani — bármennyire szomorú is ez —, hogy a szovjet emberek és a szovjet köz­vélemény a jugoszláv kormányt nem a véletlen, hanem a rosszakaratú de­­zertőrök közé sorolják. Meg kell állapítani továbbá, hogy a rosszakaratú dezertőröknek is több fajtája van. Vannak rosszakaratú de­­zertőrök, akik érzik bűnüket, súlyosan átélik szégyenüket és igyekeznek észrevétlennek maradni, elrejtőzni a vi­lág szeme elől, majd hogy nem szeré­nyen viselkednek. Vannak azonban olyan rosszakaratú dezertőrök is, akik szégyenükből jövedelmező mestersé­get csinálnak, hangoskodva dicseked­nek dezertálásukkal, mintha az valami­féle hősiesség lenne, a színre lépnek, hogy megugassák azt a tábort, mely­ből megszöktek, szemérmetlenül dicse­kednek azzal, hogy bármikor­­negligál­hatják azt a tábort, hogy következéské­­pen nem valami közönséges dezertőrök, hanem hősük. Pontosan úgy, mint Krilov meséjében: „Ej, a vakarcs olyan erősnek képzeli magát, hogy megugatja az elefántot!” Meg kell állapítani — bármennyire szomorú is ez —, hogy a szovjet em­berek és a szovjet közvélemény a jugo­szláv kormányt éppen az ilyen rossz­akaratú, dicsekvő dezertőrök közé so­rolja. Ilyen az az általános légkör, amely­nek közepette a szovjet kormánynak végeznie kell munkáját. Reméljük, a jugoszláv kormány megérti, hogy nem számíthat a szovjet kormány részéről kedvességre és még kevésbbé tiszteletre. Moszkva, 1949 augusztus 29. S2HBA® NÉP CSÜTÖRTÖK, 1949 SZEPTEMBER 1

Next