Szabad Nép, 1949. szeptember (7. évfolyam, 202-227. szám)
1949-09-01 / 202. szám
2 szádokban található német vagyontárgyakra. A szovjet kormány Ausztria kívánságának megfelelően beleegyezett, hogy megfelelő kompenzáció ellenében eladja Ausztriának ennek a vagyonnak egy részét. És íme, a jugoszláv kormány azt állítja, hogy „a szovjet kormány beleegyezve abba, hogy a karintiai szlovének osztrák kormányzat alatt maradjanak, saját hasznára kivívta, hogy az Ausztriában található német tulajdonért neki járó kárpótlást 50 millió dollárral felemelték", hogy ezzel kapcsolatosan a szovjet kormánynak az említett vagyonért nem 100 millió dollárt kell kapnia, amint ezt a szovjet kormány állítólag követelte, hanem 150 millió dollárt. Nem gondoltuk, hogy a jugoszláv kormány oly mélyre süllyedhet, hogy a Szovjetunióról ennyire ocsmányul és aljasul vélekedjék. Kétségtelen, hogy csak a szocializmus és demokrácia árulói és minden emberségből kivetkőzött féktelen fasisztákká vált emberek képesek a Szovjetunióról és kormányáról ennyire pimaszul és zabolátlanul fecsegni. A jugoszláv kormány állításainak minden szava hazugság. Nem igaz, hogy a szovjet kormány 100 millió dollárt követelt kárpótlásul a vagyontárgyakért. A valóságban a szovjet kormány 200 millió dollárt követelt. Nem igaz, hogy a szovjet kormány 50 millió dollárral többet kap a megállapított árnál. A valóságban a megállapított árnál 50 millió dollárral kevesebbet kap. Nem igaz, hogy Karintia kérdésének valamilyen köze van az ausztriai szovjet vagyon eladásához, mert még a jugoszláv kormány aljas feltételezése mellett sincs itt helye Szlovén- Karintia kérdésének. Mindezt a jugoszláv kormány agyalta ki és hazudta össze. Nem, Urak! Nem a szovjet kormány, hanem a jugoszláv kormány árulta el a karintiai szlovének érdekeit, minthogy még 1947-ben lemondott minden területi igényről Ausztriával szemben. Van egy okmány — Kardeljnek A. J. Visinszkijhez 1947 április 20-án intézett levele — amelyben a jugoszláv kormány lemond Szlovén-Karintiáról és csupán arra szorítkozik, hogy két villamoserőtelep igazgatásában különleges jogokat kapjon. Az okmány a következőket mondja: „A kérdést kisebb határkiigazítással el lehet intézni. Erre vonatkozólag két változatot terjesztek ön elő, a) Végső esetben ezt meg lehet oldani azáltal, hogy a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságnak különleges jogokat biztosítanak ezen erőműtelepek igazgatásában.” Ez elől az áruló okmány elől a jugoszláv kormány épúgy nem térhet ki, ahogy nem térhet ki saját árnyéka elől. Figyelmet érdemel, hogy ugyanakkor, amikor a jugoszláv kormány Kardelj levelében lemondott Szlovén-Karintiáról, a szovjet küldöttség a külügyminiszterek tanácsának moszkvai ülésszakán 1947 április 21-én, egy nappal később Kardelj levelének vétele után, kijelentette: „A szovjet küldöttség indokoltnak ismeri el a jugoszláv kormánynak azt a javaslatát, hogy egyesítsék Szlovén- Karintiát Szlovéniával, amely Jugoszlávia területéhez tartozik, továbbá Stájerország szlovénlakta területeire vonatkozó javaslatait és azt a javaslatát, hogy adjanak a burgenlandi horvátoknak különleges szabályzatot, amely biztosítja ezek nemzetiségi jogait, miként ezt a jugoszláv küldöttségnek az az emlékirata fejtette ki, amelyet 1947 január 22-én terjesztettek Londonban a külügyminiszterek helyetteseinek értekezlete elé. A szovjet küldöttség támogatja a fent említett javaslatokat." Mint ismeretes, a szovjet küldöttségnek ezt a nyilatkozatát a továbbiakban belevették a Külügyminiszterek Tanácsának az ausztriai szerződés ügyében 1947 októberében készített jelentésébe. Van egy másik okmány is. A jugoszláv kormány 1949 augusztus 3-án kelt jegyzékében kijelentette, hogy „a jugoszláv kormánynak azokról a javaslatról, amelyeket 1947 június 14-én fejtettek ki Noel Baker angol miniszter előtt, a Szovjetunió kormányát még 1947 április 20-án tájékoztatták abban a levélben, amelyet A. J. Visinszkij miniszternek küldtek”, azaz Kardelj fentebb említett levelében. Ily módon a jugoszláv kormány augusztus 3-i jegyzékében elismerte, hogy az angol kormányt a jugoszláv kormány 1947 júniusában tájékoztatta arról, hogy lemond Szlovén-Karintiát illetően mindennemű területi igényéről Ausztriával szemben. Ezzel nemcsak Anglia kormánya, hanem az Egyesült Államok és Franciaország kormányai is, amelyek az Ausztriával szemben támasztott jugoszláv igényekre vonatkozólag közös elutasító vonalat követtek, értesültek arról, hogy a jugoszláv kormány — a látszat kedvéért fenntartva a külügyminiszterek tanácsában Szlovén-Karintiára vonatkozó területi igényeivel kapcsolatos formális kijelentéseit —, valójában lemondott ezekről az igényekről és elárulta a Karintiában élő szlovének érdekeit és Jugoszlávia nemzeti jogait. Ezek után teljesen nyilvánvaló, hogy hazug a jugoszláv kormánynak augusztus 20-i jegyzékében tett kijelentése, amelyben azt mondja, hogy „mindenki előtt ismeretes, hogy Jugoszlávia kormánya sohasem mondott le Szlovén-Karintia visszacsatolásáról és nem szűnt meg ezért harcolni...” A jugoszláv kormány hazugsága és kétkulacsossága annál nyilvánvalóbb, minthogy az angol miniszterekkel az említett tárgyalásokat a szovjet kormány elől eltitkolva, a Szovjetunió háta mögött folytatták. Mint ismeretes, Kardelj április 20-i levele egy szót sem szól arról, hogy a jugoszláv kormány tájékoztatni szándékozik Anglia kormányát a Szlovén-Karintia kérdésében tett engedményeiről. A szovjet kormány előtt semmi sem volt ismeretes ezekről a tárgyalásokról egészen addig a pillanatig, amikor 1947 júliusában Jugoszlávia egyik képviselője Bécsben az ausztriai szovjet politikai tanácsos helyettesével folytatott beszélgetés során el nem szólta magát erről. Csak ezután fordult a szovjet kormány belgrádi nagykövete útján kéréssel a jugoszláv kormányhoz, hogy teremtsen világosságot ebben a kérdésben. 1947 augusztus 5-én beszélgetés folyt le. A. I. Lavrentyev szovjet nagykövet s Tito miniszterelnök és helyettese, Kardelj között. A szovjet nagykövet kérésére, hogy tájékoztassák a szovjet kormányt azokról a tárgyalásokról, amelyeket Noel Bakerral folytattak Belgrádban. Tito eleinte kijelentette, hogy ezeken a tárgyalásokon a jugoszláv kormány kitartott a Szlovén-Karintiával kapcsolatos hivatalos javaslatai mellett, amelyet a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjesztett, de E. Kardelj nyomban kijavította, amennyiben elismerte, hogy Noel Bakert a Szlovén-Karintiával kapcsolatos minimális területi igényekről is tájékoztatták. A jugoszláv kormány 1949 augusztus 3-i jegyzékéből azonban ismeretessé vált, hogy Noel Baker angol miniszterrel közölték a jugoszláv kormánynak azokat a javaslatait, amelyeket Kardelj 1947 április 20-i levele fejtett ki és amelyek a jugoszláv kormánynak a Szlovén-Karintiára vonatkozó mindennemű területi igényéről való lemondását foglalták magukban. Ezek a tények elsősorban arról tanúskodnak, hogy a jugoszláv kormány még 1947 nyarán tájékoztatta az angol kormányt a Szlovén-Karintiára vonatkozó területi igényekről való lemondásáról, eltitkolva ezt a Szovjetunió kormánya elől. Másodszor, ezek a tények arról tanúskodnak, hogy a jugoszláv kormány kétkulacsosan viselkedett mind 1947-ben, mind pedig később is, amikor olyan színben tüntette fel magát, mintha küzdene Szlovén-Karintiáért, noha valójában a jugoszláv kormány már két évvel ezelőtt az angol kormány képviselőivel kötött titkos alkuban lemondott Szlovén-Karintiáról. Harmadszor ezek a tények arról tanúskodnak, hogy a nyugati hatalmak, miután tájékozva voltak arról, hogy Jugoszlávia lemondott Szlovén-Karintiáról, még élesebben léphettek fel a jugoszláv területi igények ellen, ami lehetetlenné tette a szovjet kormány számára, hogy sikert érjen el a jugoszláv igények megvédése ügyében. Mi magyarázza a jugoszláv kormánynak ezt az áruló magatartását Szlovén-Karintiával kapcsolatban és ezt az aljas kétkutacsosságát a Szovjetunióval szemben? Milyen célt követett ezzel?Nyilvánvaló, hogy ezzel azt a célt követte, hogy mesterségesen nézeteltérést szítson a Külügyminiszterek Tanácsában. Ezt a jugoszláv kormány Anglia, az Egyesült Államok és Franciaország szélsőséges, leginkább agreszszív imperialista köreinek érdekében tette, mely köröknek érdekük fűződik ahhoz, hogy fenntartsák az ellenséges hangulatot a Szovjetunió iránt és a háborús hisztériát. Ebben az esetben a jugoszláv kormány a Szovjetunió ellenfeleként és ellenségeként, mint a külföldi imperialista körök ügynöke lépett fel. Amikor a jugoszláv kormánynak ez a sötét játéka nyilvánvalóvá vált, a szovjet kormány természetesen nem kívánt részese lenni ennek a piszkos politikának, amellyel a jugoszláv kormány becsapja Jugoszlávia népeit. Világos az is, hogy a szovjet kormány ezután már nem léphetett fel Jugoszlávia területi igényeinek védelmében, minthogy a jugoszláv kormány, mint az most kiderült, maga mondott le ezekről az igényekről, amikor 1947-ben titokban megegyezett az angol kormány képviselőivel és ezzel a szovjet kormány számára lehetetlenné tette a jugoszláv igények további védelmezését. g. Mivel a jugoszláv kormány érzi kapituláns helyzetének reménytelenségét Szlovén-Karintia kérdésében és látja, hogy nem sikerül a közvélemény elől eltitkolnia Kardelj levelét, amelyben a jugoszláv kormány lemond Szlovén- Karintiáról, a rágalmazó kitalálások harmadik változatához folyamodik. Azt állítja, hogy a szovjet küldöttek ösztönözték a jugoszláv kormányt, hogy az Ausztriával szemben támasztott jugoszláv területi igények kérdésében egyezkedjék a nyugati hatalmakkal és hogy a jugoszláv kormány „csak azért volt hajlandó ebben a kérdésben engedményeket tenni, mert ezt a szovjet kormány követelte”. Igaz, hogy a szovjet küldöttek a négy hatalom képviselőinek Moszkvában Bécsben és Londonban 1947-ben, 1948-ban és 1949-ben tartott tanácskozásain, ahol beszédeikben nyíltan és becsületesen védelmezték Jugoszláviának Ausztriával szemben támasztott területi és minden egyéb igényeit, leleplezték a jugoszláv kormánynak ezt a hazug állítását. A jugoszláv kormány mégis igyekszik elrejtőzni ezek elől a tények elől és jobbnak látja pletykákkal foglalkozni. Igaz, hogy a szovjet kormány leleplezte a jugoszláv kormánynak ezt a hazug állítását, augusztus 11-i jegyzékében emlékeztetve, hogy 1947 novemberében a Szovjetunió jugoszláviai nagykövete a jugoszláv külügyminiszter megkeresésére az utóbbival közölte: a Szovjetunió nem lát okot arra, hogy Jugoszlávia Ausztriával szemben csökkentse területi igényeit. A jugoszláv kormány mégis elsiklik e tény felett, úgy tesz, mintha nem venné észre. Az igazság az, hogy a szovjet kormány leleplezi a jugoszláv kormány ezen állításának hazug voltát és augusztus 11-i jegyzékében emlékeztetett arra, hogy 1948-ban a Szovjetunió jugoszláviai nagykövete ismét megerősítette a szovjet kormánynak a jugoszláv területi igények csökkentésének időszerűtlen voltára vonatkozó állásfoglalását és ugyanakkor leleplezte Bechlernek Londonban tanúsított több, mint gyanús magatartását. A jugoszláv kormány azonban itt is elsiklik e tény felett és vaknak tetteti magát. Miről beszélnek e tények, ha nem arról, hogy a jugoszláv kormány gázul rágalmazza a szovjet kormányt és képviselőit, azt állítva, hogy azok ösztönözték a jugoszláv kormányt, hogy mondjon le Jugoszlávia területi igényeiről és hogy a jugoszláv kormány csak azért volt hajlandó területi engedményeket tenni, „mert a szovjet kormány ezt követelte”? Felmerül a kérdés: Ha a szovjet kormány területi engedményekre ösztönözte a jugoszláv kormányt, miért nem kapcsolódott Kardelj leveléhez és miért nem egyezett bele a jugoszláv kormánynak e levélben kifejtett javaslataiba, melyek Jugoszlávia területi igényeinek teljes vagy részleges feladását ajánlották. Mivel magyarázható ez? Valóban, ha a szovjet kormány a jugoszláv kormányt területi engedményekre biztatta, úgy miért nem értett egyet Kardelj levelével? Miért utasította el Kardelj javaslatát? Gondolt-e valaha erre a jugoszláv kormány? Nem gondolja-e a jugoszláv kormány, hogy ennek a kérdésnek már puszta felvetése is rombadönti a jugoszláv kormánynak mindazon rágalmazó kitalálásait, amelyek szerint a szovjet kormány állítólag arra ösztönözte a jugoszláv kormányt, hogy mondjon le Jugoszlávia területi igényeiről? Megengedhető-e egyáltalán a lemondás a maximális területi követelésekről? Megengedhető-e adott esetben a maximális területi igényeknek minimálisakkal történő felcserélése? Igen, megengedhető, de csak két feltétel mellett: ha ezt a szükségesség írja elő, azaz nincs remény, hogy az adott pillanatban a maximális követelések megvalósulnának és ha a jugoszláv kormány felelősséget vállal az ilyen engedményekért. Miért nem egyezett bele a szovjet kormány Kardelj javaslatába? Először azért, mert a Kardelj javasolta engedményeket nem okolta meg a szükségesség, azaz lehetőség volt a maximális területi követelések megvalósítására. A másodszor azért, mert a jugoszláv kormány nem vállalt felelősséget a Kardelj levelében körülírt területi engedményekért. A jugoszláv kormány azt akarta, hogy az engedményekért nem, hanem a szovjet kormány vállalja a felelősséget. Természetes, hogy a szovjet kormány nem egyezhetett bele ilyen, Jugoszlávia népeinek becsapására irányuló szélhámos mesterkedéseibe. A jugoszláv kormány úgy igyekszik beállítani a dolgot, mintha Kardelj annak következtében küldte volna levelét Visinszkijnek, hogy a szovjet képviselők kompromisszumos megoldásra törekedtek Szlovén-Karintia kérdésében, hogy Kardelj levele ily módon válasz Visinszkij javaslataira. Csakhogy Kardelj levelében még csak célzás sincs arra, hogy az válasz valamiféle javaslatokra vagy méginkább a szovjet képviselők követeléseire. Ellenkezőleg, E. Kardelj levele nem hagy kétséget a felől, hogy nem válaszul írták a szovjet képviselők valamilyen „követeléseire”, hanem magának Kardeljnak kezdeményezésére. Ez látható Kardelj levelének első mondatából: „Mivel fennáll a lehetőség, hogy Jugoszláviának Ausztriával szemben támasztott területi követeléseit jelenlegi formájukban teljes egészében el fogják vetni és ha ön új javaslatot kíván tenni, én ebben az esetben felhívom figyelmét azokra a kérdésekre, amelyek a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság számára annyira fontosak, hogy szükség volna rájuk nézve pozitív megoldást találni." Mint látható, Kardelj levele nem válasz Visinszkijnek valamilyen javaslatára, vagy követelésére. Mert ha Kardelj levele válasz lett volna Visinszkij valamilyen javaslatára vagy követelésére, akkor ebben ez állt volna: „Mivel Ön új javaslatot kíván tenni", vagy „tekintve, hogy Ön új javaslatot szándékozik tenni”. Csakhogy a levélben valami egészen más van, mégpedig: „Ha Ön új javaslatot kíván tenni”. Következőleg Kardelj levele nem válasz Visinszkij valamilyen javaslatára vagy követelésére, hanem Visinszkijhez intézett kérdés: Nem kíván-e Ön új javaslatot tenni? Mint ismeretes, a szovjet kormány Kardelj kérdésére tagadólag válaszolt, azaz azt mondta, hogy nem kíván olyan új javaslatot tenni, amely revízió alá veszi Jugoszláviának Szlovén-Karintiára vonatkozólag támasztott igényeit. A szovjet kormány azt felelte, hogy nincs szükség a jugoszláv igények felülvizsgálatára és ha a jugoszláv kormány kitart álláspontja mellett, akkor magára kell vállalnia a felelősséget a területi engedményekért és csak abban az esetben, ha a jugoszláv kormány magára vállalja a felelősséget ezekért az engedményekért, lesz a szovjet kormány hajlandó arra, hogy a külügyminiszterek tanácsában védelmébe vegye ezt az új álláspontot, mint a jugoszláv kormány álláspontját. Mint ismeretes, a jugoszláv kormány a szovjet kormányra igyekezett hárítani a területi engedményeket és nem vállalta magára a felelősséget ezekért az engedményekért, mert el akarta titkolni Jugoszlávia népei elől új, kapituláns álláspontját. A világosság kedvéért mi alább idézzük Kardelj levelének azt a részét, amely a jugoszláv kormánynak Jugoszlávia területi igényeiről való lemondására vonatkozik. „Moszkva, 1947 április 20. Igen tisztelt Visinszkij elvtársi Mivel fennforog az a lehetőség, hogy az Ausztriával szemben emelt jugoszláv területi követeléseket jelenlegi formájukban teljes egészében el fogják vetni és ha Ön új javaslatot kíván tenni, ebben az esetben fel kívánom hívni az Ön figyelmét olyan kérdésekre, amelyek a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság számára annyira fontosak, hogy szükséges volna számukra pozitív megoldást találni. Ezeknek a kérdéseknek pozitív megoldása a legminimálisabb kielégítését jelentené azoknak a követeléseknek, amelyeket a jugoszláv területi igények tartalmaznak. Az első kérdés a Zavabek és Labod villamoserőműtelepekre vonatkozik. A miniszterek tanácsa előtt mondott beszámolómban hangsúlyoztam, milyen különleges fontossággal bírnak ezek a villamoserőműtelepek a jugoszláv elektromos ipar számára. Zsvabek és Labod villanyerőműveket az Anschluss után építette — lényegében a háború alatt — az Alpen Elektrowerke Aktiengesellschaft Wien nevű német cég, mégpedig az 1926. évi megegyezéssel ellentétben. E megegyezésben Ausztria kötelezettséget vállalt arra, hogy Jugoszlávia előzetes beleegyezése nélkül nem épít semmit a Dráván. Ezek a villanyerőművek tehát Ausztria nyugati övezetében lévő német tulajdonok. Ezekből — a párisi jóvátételi konferencia döntését aláíró államokkal együtt — Jugoszláviának is meg kell kapnia jóvátételének egy részét. Továbbá ezeket a villanyerőműveket úgy építették, hogy figyelmen kívül hagyták Jugoszlávia elektromos iparának szükségleteit és mostani kihasználásuk mellett hatalmas veszteségeket okoznak, egyes hónapokban körübelül egymillió kilowattórát. A kérdést meg lehet oldani kisebb határkiigazítással és erre átnyújtok önnek egy tervet két változatban. Végső esetben pedig a kérdést meg lehet oldani úgy is, hogy a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságnak különleges jogokat biztosítanak ezen erőművek igazgatásában. Mellékelem egy ilyen megoldás tervét. A második kérdés a karintiai szlovének nemzetiségi jogainak különleges védelmére vonatkozik. Mindama tapasztalatok után, amelyeket a szlovén nép Ausztriával kapcsolatban szerzett, csaknem biztosra vehető, hogy a szerződés aláírása után erőteljes németesítő kísérletek kezdődnek. Még azok a demagóg intézkedések is (pédául a kétnyelvű iskolák helyreállítása), amelyeket Ausztria Németország összeomlása után tett Karintiában — legalább is papíron —, hogy nemzetiségi téren türelmesnek mutassa magát, ma már ténylegesen nem valósulnak meg. Nagy jelentősége volna tehát ezért annak, ha a szerződésben el lehetne érni, hogy a már törvényerőre emelkedett intézkedéseket kiegészítenék és mint a szerződés alkotó részei, teljes egészükben a négy hatalom ellenőrzése alá kerülnének. Mellékelem egy ilyen módozat fő alapelveinek tervezetét. Felhasználom az alkalmat, hogy üdvözöljem Önt. Teljes tisztelettel. Kardell. I. VÁLTOZAT Az első változat a Priberzsi (Bleiburg) közigazgatási körzetet, a mostani osztrák-jugoszláv határ, a Drava és Bisztrica (Felstritz) és Blato (Moos) községek nyugati határa közötti területet öleli fel valamint Labod (Lavamünd) községet a Dráva északi oldalán és Rude (Rüden) községnek azt a részét, amely a Dráva felé esik és amelyet a község másik részétől a 882. magassági ponton áthaladó vonal választ el. Ily módon a kijelölt terület 210 négyzetkilométer nagyságú és az 1934. évi osztrák népszámlálás szerint 9396 lakója van. Az említett terület néprajzi összetételét a mellékelt táblázatok alapján részletesen át lehet tekinteni Az 1910. évi osztrák népszámlálás, amelyet, mint ismeretes, a szlovének hátrányára hajtottak végre, ugyancsak bizonyítja, hogy ezen a területen a szlovéneknek nyilvánvaló többségük van (6696 szlovén, 2878 német). Az 1920. évi népszavazás alkalmával a terület lakosságának többsége Jugoszlávia javára szavazott. II. VÁLTOZAT A második változat a Drávától délre magában foglalja Libenche (Seifling) és Zsvabek (Schwabek) községet és a Drávától északra Labod (Lawamünd) községet, valamint Rude (Rüden) község kisebb részét. Ez a tervezet megközelítően 63 négyzetkilométernyi területet foglal magában, melynek az 1934. évi osztrák népszámlálás szerint 3150 lakosa volt. A néprajzi összetétel valamivel rosszabb, mint az első változatban, minthogy Labod községet, amelyben e változat szerint a lakosság többsége él, erősen elnémetesítették.” A juhoszláv kormány augusztus 20-i jegyzékében követeli a szovjet kormánytól, hogy az különös tisztelettel, sőt szeretettel viseltessék iránta, és hogy ez a tisztelet és szeretet jusson kifejezésre a jugoszláv kormányhoz intézett szovjet jegyzékekben, hogy a jegyzékek ne tartalmazzanak olyasmit, ami sérthetné a jugoszláv kormány önimádatát, vagy megbántaná a jugoszláv kormányt. A jugoszláv kormány azt állítja, hogy így kívánják ezt a „nemzetközi szabályok”. A szovjet kormány kénytelen megállapítani, hogy a jugoszláv kormány lehetetlent kívánt tőle. Mindenki előtt ismeretes, hogy a jugoszláv kormány dezertált a szocializmus és demokrácia táborából, átszökött az imperializmus és fasizmus táborába. Meg kell jegyezni, hogy a szovjet emberek és a szovjet közvélemény nem tiszteli a szökevényeket. Még kevésbé táplálhat valami, a szeretethez hasonló érzést a szökevények iránt. Mi több, mindenki előtt ismeretes, hogy a szovjet emberek és a szovjet közvélemény megveti a szökevényeket. Természetesen a szökevényeknek többféle fajtája van. Vannak véletlenszülte dezertőrök, akik gyávaságból követték el tettüket, remélvén, hogy így megmentik bőrüket. Vannak másfajta, rosszakaratú dezertőrök is. Ezek nemcsak azért dezertálnak, hogy bőrüket megmentsék, hanem azért is, hogy ártsanak annak a tábornak, ahonnan megszöktek. Meg kell állapítani — bármennyire szomorú is ez —, hogy a szovjet emberek és a szovjet közvélemény a jugoszláv kormányt nem a véletlen, hanem a rosszakaratú dezertőrök közé sorolják. Meg kell állapítani továbbá, hogy a rosszakaratú dezertőröknek is több fajtája van. Vannak rosszakaratú dezertőrök, akik érzik bűnüket, súlyosan átélik szégyenüket és igyekeznek észrevétlennek maradni, elrejtőzni a világ szeme elől, majd hogy nem szerényen viselkednek. Vannak azonban olyan rosszakaratú dezertőrök is, akik szégyenükből jövedelmező mesterséget csinálnak, hangoskodva dicsekednek dezertálásukkal, mintha az valamiféle hősiesség lenne, a színre lépnek, hogy megugassák azt a tábort, melyből megszöktek, szemérmetlenül dicsekednek azzal, hogy bármikornegligálhatják azt a tábort, hogy következésképen nem valami közönséges dezertőrök, hanem hősük. Pontosan úgy, mint Krilov meséjében: „Ej, a vakarcs olyan erősnek képzeli magát, hogy megugatja az elefántot!” Meg kell állapítani — bármennyire szomorú is ez —, hogy a szovjet emberek és a szovjet közvélemény a jugoszláv kormányt éppen az ilyen rosszakaratú, dicsekvő dezertőrök közé sorolja. Ilyen az az általános légkör, amelynek közepette a szovjet kormánynak végeznie kell munkáját. Reméljük, a jugoszláv kormány megérti, hogy nem számíthat a szovjet kormány részéről kedvességre és még kevésbbé tiszteletre. Moszkva, 1949 augusztus 29. S2HBA® NÉP CSÜTÖRTÖK, 1949 SZEPTEMBER 1