Szabad Nép, 1949. december (7. évfolyam, 279-304. szám)

1949-12-25 / 300. szám

14 Illés Béla 1945 február elején Budapesten (a New-York palotában) összeült hét magyar író — megbeszélni a magyar irodalom időszerű kérdéseit. Tanácskozás közben egy idősebb író ezzel a kérdéssel fordult hozzám: — Tulajdonképpen mivel irányítják Szovjetunióban az irodalmat? A szobában nagy csend támadt. Hat társam feszült figyelemmel várta a választ. Még a lélegzetüket is visszafojtották. — Mivel irányítják a irodalmat? — Ismételtem meg a kérdést. Aztán megadtam a választ úgy, ahogy Sztálin szájából hallottam, úgy, ahogy 25 esztendőn át tapasztaltam. Eszmékkel! A hat magyar író megkönnyebbülten sóhajtott. — Beszélj, beszélj! Mondj el mindent. Mindent — természetesen — nem tudtam elmondani. És amit elmondottam, azt tudja a Szovjetunióban minden iskolásgyerek. De a hat magyar író számára akkor még eredeti és meglepő volt minden közlésem. — Úgy látszik, a szavaknak más értelme van a Szovjetunióban, mint a többi országokban — így egyik írótársam. — Nálunk eddig az irányítás az író korrumpálását, megnyomorítását, gúzsbakötését és az irodalom elsekélyesítését jelentette. A Szovjetunióban, ahogy most megtudtuk — az irányítás szárnyakat ad az írónak ... ★ Maxim Gorkij mesélte 1931-ben: Mikor — a két forradalom közötti években — olasz földön éltem, állandóan leveleztem Leninnel. Leninnek szokása volt leveleihez újságkivágásokat mellékelni — cikkeket, de sokkal gyakrabban rövid híreket, tőzsdei híreket, vagy törvényszéki tárgyalásokról írott beszámolókat. A cikkeket és híreket mindig elolvastam, de sokáig nem értettem meg, hogy mi a küldemények célja. Ma már be tudok számolni a küldemények hatásáról. Lenin tényekkel befolyásolta, irányította irodalmi munkámat. Ahogy most a Lenintől kapott újságkivágásokra visszaemlékezem, azok főleg két tényre hívták fel figyelmemet. Az egyik: a cári Oroszország a külföldről kapott milliárdos kölcsönök nyomán mindinkább a külföldi finánctőke rabja lesz. A másik: a munkásságra és parasztságra gyakorolt rettenetes nyomás nem töri meg, ellenkezőleg, fokozza az orosz dolgozók forradalmi elszántságát. — Leninnek köszönhettem — folytatta Gorkij, — hogy a nagy földrajzi távolság ellenére is helyesen láttam, hogy mi történik Oroszországban. Neki köszönhettem, hogy igazat írtam. És mivel szépen, művészien csak az igazságot lehet megírni, ha írásaim szépek, azt is — nem kis mértékben — Lenin baráti irányításának köszönhetem. — Mostanság — folytatta Gorkij hosszú szünet után — Sztálin elvtárstól hallok egy-két egyszerű tényt, minden kommentár nélkül. Most már nem kérdem, hogy mi a baráti közlések célja ...* A hangsúly a baráti szón van. Sztálin gyakran beszél szovjet írókkal a szovjet irodalom problémáiról. Sohasem mondja, hogy így van, mindig azt mondja, hogy „én így látom", sohasem mondja, hogy ezt akarom, mindig azt mondja: „így szeretném, ezt tanácsolom"Sztálin sohasem nagy súlyával, óriási tekintélyével dönti el az irodalmi vitákat, hanem mindig érvekkel. Ha ő egy irodalmi kérdéshez hozzászól, álláspontját olyan döntő jelentőségű érvekkel támasztja alá, amelyek minden szocialistát meggyőznek. — Gondolkozzanak, elvtársak a kérdésen. Senki sem követeli maguktól, tőlünk, hogy ma döntsünk. Egy hét múlva, egy hónap múlva... A fontos az, hogy helyesen döntsenek, döntsünk ... Magnitogorszkot és a dnyeperi villanytelepet évekig építjük. Senki sem kívánhatja az íróktól, hogy napok, hetek, vagy hónapok alatt alkossanak olyan műveket, amelyek méltóak Magnitogorszkhoz és Magnitogorszk építőihez. De arra figyelmeztetem író elvtársaimat, hogy az irodalom Magnitogorszkját csak úgy alkothatják meg (egy év vagy öt év múlva), ha már ma — és szakadatlanul — tanulmányozzák az életet és ha az élettől egy pillanatra sem szakadnak el. Hogy mikor ülnek az íróasztalhoz, az a maguk dolga. De kötelességem figyelmeztetni magukat arra, hogy megírandó műveiknek hősei — és olvasói — most formálód- A Párt irányítja az irodalmat SZABAD NÉP VASÁRNAP, 1949 DECEMBER 25 ÍRÓK hozzászólásai irodalmunk elvi kérdéseihez A pártszerűség kérdése, a tartalom és a forma viszonya, a burzsoá befolyás elleni küzdelem, az irodalom irányításának kérdése, a haladó hagyományokhoz való viszony — mindez nem új probléma kulturális életünkben. Nem új — de nem is lezárt. Nem mondhatjuk el, hogy kulturális elvi kérdéseink teljesen tisztázódtak és maradéktalanul helyes nézetek vertek gyökeret az írókban és a művészekben. Ezért kértük fel néhány írónkat arra, hogy szóljanak hozzá egyes problémákhoz, írják meg egyéni véleményüket, hogy ezzel is előbbre vigyék a szocialista realista kultúra nagy ügyét. A felvetett kérdésekre a Szabad Népben még visszatérünk. Gergely Sándor: A burzsoá befolyás rombolásai A kérdésre: voltak-e, vannak-e s milyenek a kozmopolitizmus megjelenési formái a magyar irodalmi életben. A rövid kis hozzászólás keretén belül nem tudok, s nem is lehet, elemzően felelni. Ezért csak néhány jelenségre akarom felhívni a figyelmet. A kérdés megvilágításánál nemcsak „külföld-belföld“ viszonylatokat kell figyelembe vennünk. Kozmopolitizmus az, ha térdet-fejet hajtunk a nyugati burzsoá irodalmi termék s alkotója előtt és lebecsüljük a szovjet kultúrát és műveikkel együtt a magunk írástudóit, de ennek édestestvére az is, ha a szocialista fejlődéstől idegenkedő, a szocialista országépítéstől elhúzódó írástudókat babusgatjuk s ugyanakkor baloldali, kommunista íróink, költőink, kritikusaink felé azt a magyar közmondást valósítjuk meg, amely azt mondja, hogy: „nem kívánok nekik se jót, se rosszat, se erőt, se egészséget“ ... Ez a szemlélet eredményezte azt, hogy a felszabadulás utáni első esztendőkben az itthon „emigrációba“ vonult néhány írónk megjelent s néha csak elgondolt műveivel tanulmányok foglalkoztak folyóiratainkban, ugyanakkor baloldali s kommunista íróink munkájával a folyóiratok nagyon ritkán s akkor is csak fanyalogva foglalkoztak ... Színpadainkat valósággal elárasztotta ezekben az időkben a nyugati színpadművészet java és selejtje vegyesen. Ugyanakkor a szovjet színpad munkái előtt egyes színházaink ridegen becsukták a kapuikat és valamennyi színházunk szinte teljesen elzárkózott a magyar drámaírók elől. Ma már — természetesen — ezek a beteg tünetek nem ilyen tömegesek és ami a lényeges: megszűnt az agresszivitásuk. Rákosi Mátyás elvtárs csaknem két évvel ezelőtt írott cikkében felhívta a figyelmet a burzává ideológiai fertőzés veszélyére. Azóta pedig nem egyszer adott útmutatást e veszély leküzdésére. Rudas László elvtárs ez év derekán a Társadalmi Szemlében írt tanulmányt Lukács György elvtárs hibáiról és irodalompolitikai hibáiról is. A Párt fellépése döntően befolyásolta, elősegítette irodalmi életünk marxista-leninista szempontból való tisztulását és helyes mederbe terelését. De még mindig van s nem is kevés — orvosolni való. A jobboldali mellett jelentkezik a „baloldali“ öltözékben fellépő elhajlás is. Vannak, akik a szocialista hazaépítésben való írói részvétel nagyszerű feladatainak a propagálása közben harcot indítanak forradalmi múltúak, vagy a kapitalista szellemi és anyagi kizsákmányolás korszakának és módszereinek marxista-művészi ábrázolása ellen. Harcot indítanak ellene, mint fölösleges s időszerűtlen ellen. Ez a helytelen álláspont megakasztja a forradalmi tradíciók elmélyítését a tömegekben, illetve meggátolja a kapitalizmusban félrenevelt dolgozók helyes szocialista kritikájának fokozódó kialakulását. Vannak, akik akarva, nem akarva is „baloldali“ érvekkel „nemzedékcsoportosulást“ s az ilyen csoportosulásnak „teóriát“ is teremtene a. nak. Nemcsak a munkás változtatja meg a térképet azzal, hogy lakatlan vidékekre gyáróriásokat épít, még nemrég lakatlan helyeken modern, szocialista városokat varázsol elő, de a nagy mű építése a munkást is megváltoztatja — okosabbá, tapasztaltabbá, jobbá, erősebbé és igényesebbé teszi. Nincs olyan író, aki ezt dolgozószobájának négy fala között élve, meg tudná írni! Az életet, az igazságot csak úgy lehet megírni — ha tanulmányozzuk az életet, ha éljük az életet, a mi népünk munkás és harcos életét... És ugyanakkor — mert ez is szerves, jelentős része életünknek — szakadatlanul tanulmányozzuk Lenint. Sztálin tanácsára több szovjet író éveket töltött egy-egy hatalmas építkezés színhelyén. Amit ott láttak és tapasztaltak, azt Sztálin gondosan átbeszélte velük. Sokszor órákon át elvitatkozott velük arról, hogy amit láttak abban mi a régi és mi az új, hogy a megfigyelt eseményeknek, mi a lényege. A megfigyeléseket Sztálin mindig kiegészítette — egy-egy jellemző történettel, vagy azzal, hogy egy-egy különösen érdekes és a szocializmus építőire jellemző munkásra hívta fel az író figyelmét. — Nagyon örülök, elvtárs, hogy jól felkészült az írásra és most hozzáfog az íráshoz. Gondosan dolgozzon! Én türelmesen várom munkája elkészülését. De — ne haragudjon, ha erre figyelmeztetem — nem minden szovjet ember vár olyan türelmesen, mint én. ★ Kalinin mesélte:. Egy elbeszélés nagyonmegtetszett nekem. Hogy véleményemet ellenőrizzem, odaadtam az elbeszélést elolvasni hat munkásnak, hat parasztnak — és egy kritikusnak, akit a régi világtól örököltünk. A hat munkás és a hat paraszt (kérésemre) írásban közölte velem véleményét. Ugyanígy a kritikus. A munkások és parasztok nagyjában egyetértettek velem, s kifejtették hogy miért tetszik nekik az elbeszélés, hogy mi tetszik nekik az elbeszélésben. A kritikusnak az volt a véleménye, hogy az elbeszélés nem számol a munkás- és parasztolvasó igényeivel, — a munkás- és parasztolvasó számára az elbeszélés unalmas, érthetetlen ... Tapasztalataimat elmondottam Sztálin elvtársnak. — Két-három nap múlva — folytatta Kalinin — a Szovjetunió minden könyvkiadója érdekes újítást , vezetett be. Azóta minden, nagy példányszámban megjelenő, szovjet könyv végén egy felhívás olvasható: a kiadó megkéri az olvasót, hogy mondjon véleményt a könyvről és hogy véleményéhez írja oda, hány éves, mi a foglalkozása, milyen iskolát végzett és milyen könyveket szeret. Az így kapott véleményeket (ciyik könyvről félszázezer vagy még több olvasó ad írásos bírálatot) — ezeket a bírálatokat a kiadó lemásoltatja és elküldi az írónak. Valószínű — mondta Kalinin —, hogy az írók nem mindig örülnek az olvasók véleményének. De bizonyos, hogy ha valóban a mi íróink, akkor hasznukra válik az irányítás, amit a néptől kapnak. Félreértések elkerülése végett — toldotta meg a történetet Kalinin —, nem becsülöm le a kritikusok, a kritika nagy, pozitív jelentőségét. De a kritikus is csak akkor dolgozhat jól , ha ismeri és szereti a népet és szereti a nép íróit... ★ 1943 őszén naplóformában kis könyvet írtam a voronyezsi ütközetről. A kéziratot elolvasta Rákosi Mátyás és Farkas Mihály. Az írást mindketten nagyon rossznak találták. Rákosi elvtárs megmondotta, hogy miért rossz az, amit írtam. — Vegyünk egy példát — mondotta. — Maga megírta, hogy egy Magda nevű őrnagy Karatolják városában felakasztatott 67 orosz asszonyt és lányt. Maga ezen felháborodik, teljes joggal, mert Magda őrnagy tette — felháborító gaztett. De maga magyarnak nevezi Magdát, az aljas tömeggyilkost. Ebben nincs igaza. Gondoljon arra, hogy ha Magda őrnagyot Magyarországon egy gyárba vezényelték, ő bizonyára ott is állatlan kegyetlen volt — a magyar munkásokkal szemben. És ha egy nagybirtokra vezényelték, ott lövetett — a sztrájkoló magyar aratómunkásokra. A karatoljáki tömeggyilkos nem magyar — hanem a magyar dolgozók elnyomója, kínzója, gyilkosa. Ahogy maga írta le az esetet — az a magyar nép ellen kelt hangulatot. Ha valaki helyesen, bolsevik módon írja meg Magda őrnagy rémtettét, akkor írásával rokonszenvet kelt — a magyar dolgozók iránt, akik ilyen vadállatok uralma alatt élnek. Ha valaki bolsevik módon írja le a karatoljáki tömeggyilkosságot, írásával sürgeti a szovjet katonát, azt mondja neki — siess felszabadítani a magyar dolgozókat. Gondolkozzék a dolgon, Illés elvtárs. Gondolkoztam — összetéptem rossz kéziratomat és újat írtam. Sokat tanultam a bolsevik irányítástól! A Párt ilyen szellemben, ilyen módon adott irányításának köszönhetjük (én és nem egy magyar írótársam), hogy a sors minden változásai közepette érzésben és gondolkozásban magyarok maradtunk, magyar kommunisták, a magyar dolgozók írói. A szovjet irodalom azáltal lett a világ vezető irodalmává, hogy a sztálini kor új embereit ábrázolja — a lenini és sztálini eszméket hirdeti. Lenin és Sztálin pártjának irányítása naggyá tette a szovjet irodalmat. Rákosi pártjának irányítása naggyá teszi az új magyar irodalmat. Karinthy Ferenc: A minkáshősök ábrázolása az új irodalomban Sajnos, közhellyé vált már a felszabadulás óta eltelt esztendőkben a megállapítás, hogy irodalmunk a valóságtól jócskán elmaradt. Különösen vonatkozik ez az új magyar prózára és drámára. A proletárdiktatúra időszakában, amikor a munkásság a valóságban hatalmon van, és a szemünk láttára adta és adja az országnak ezer s százezerszámra az új élet öntudatos, kommunista hőseit, irodalmunkban még csak alig-alig jelentkeznek ezek a felszabadító és felszabadult munkásalakok. Gyakran hallani olyasféle megállapításokat is, hogy nemcsak munkásokról lehet és kell írni. Ebben persze „elvontan“ van igazság. De a mai, konkrét helyzetben, amikor egy kezünkön meg tudjuk számlálni azokat az ismertebb íróinkat, akik egyáltalában megkísérelték munkásalakok megírását, az ilyesfajta aggályoskodás nem előre, hanem hátra visz. A munkásosztály irodalmunkban távolról sem foglal el olyan helyet, amilyet a valóságban, az ország vezetésében, a szocializmus fölépítésében visz. Én e hiba kijavításánál nem látok fontosabb és időszerűbb feladatot. Véleményem szerint ez a mi következő láncszemünk, ezt kell most megragadnunk. Persze a feladat nem könnyű. Reális parasztalakoknak például nagy hagyománya van a magyar irodalomban. Móricz Zsigmond egymaga olyan kaput nyitott, amelyen könnyebb járása esik már íróinknak, ha a parasztság felszabadult, új alakjait akarják megközelíteni. Bizonyára ez az oka annak, hogy a felszabadulás utáni prózánkban általában jobban sikerültek a paraszttárgyú regények, elbeszélések. Ez az oka annak is, hogy az eddig legjobb magyar filmet, a Talpalatnyi földet a parasztság életéről készítettük el. A munkásalakoknakazonban alig-alig van hagyománya régebbi irodalmunkban. Persze, e hiányosságoknak megvoltak a maga társadalmi és történeti okai. Világos azonban, hogy ebbe a helyzetbe nem nyugodhatunk bele. Annál kevésbbé, minthogy a gátló körülményeket fejlődő életünk eddig rendre mind elsöpörte. És annál kevésbbé, minthogy a szovjet irodalom remekei épp ezen a téren mutathatnak számunkra is példát. Nemrég a munkás kultúrvezetők egy vitáján vettem részt, amelyen a Hétköznapok Hősei című színdarabot tárgyalták meg. Először fordult elő, hogy a hozzászólók mint a sajátjukhoz, szóltak hozzá a műhöz. Egy kőműves azt kifogásolta, hogy a rendezés nem jó ütemben adagolta a kopácsolást. Egy munkás, aki régebben a Martin-műhelyben dolgozott, javasolta, hogy az ablakot máskép, a valóságnak megfelelően helyezzék el. A hozzászólásokból világossá vált, hogy a munkások otthon érezték magukat a környezetben, a magukénak vallották. Soha még hasonló vita nem volt ilyen forró, ilyen életteli. Nem lehet szebb feladata az írónak, mint hogy ehhez az új közönséghez szóljon. Elméletben ma már tudjuk, hogy a témaválasztás kérdése milyen döntő feltétele a szocialista realizmusnak. Azon kell lennünk, hogy most már gyakorlatban is megvalósítsuk ezt a magas követelményt. Ne féljenek íróink a munkásalakoktól!"Jól fognak járni velük: soha ilyen színvonalasat, soha olyan igényeset nem írhatnak, mint az az író, aki a nép felé fordul, aki az építés élenjáró osztálya felé fordul! ) Déry Tibor: Irodalmi színvonal és közérthetőség A szocializmus felé fejlődő magyar társadalom irodalma szükségszerűen különbözni fog az előző korszak irodalmától; annyira fog különbözni, amennyire maga a társadalom megváltozik. Elbeszélő prózánk egyelőre még nem igen tudta követni ezt a fejlődést, kísérleteink legfőbb erénye a bátorság. Ha tehát a mai magyar széppróza problémáit vizsgáljuk, ez a vizsgálat nem az eleven példakép testén történik, hanem egy laboratóriumban, amelyben a teremtés feltételeiért küzdünk. Ismerjük — úgy ahogy — a szükségletet, ismerjük — úgyahogy — a valóságot, ismerjük a művészi alkotás törvényeit, legkevésbbé ismerjük az erőnket, amelyet a feladat nagyságától elkáprázva sokszor túlbecsülünk. A magyar példából kiindulva így egyenlőre csak kívánságainkat mondhatjuk el, feltevéseket kockáztathatunk. Igaz, hogy a szovjet irodalom nagy példái segítségünkre vannak a tájékozódásban, de tudjuk, hogy minden nép művészete, ha egészségesen fejlődik, a maga hagyományait követi — mint ahogy azt legutóbb Révai elvtárs is kifejtette, az eleven példa s az eleven hagyomány találkozása fogja megteremteni a szocializmus felé fejlődő magyar társadalom irodalmát.. Mit kívánunk ettől s milyen feltevésekkel élhetünk máris? Miben fog különbözni a polgárság irodalmától? Bizonyosnak látszik, hogy a legélesebb különbség a témáiban lesz. Félreértés ne essék, nem úgy gondolom, hogy ezután már csak munkások és parasztok mai életéről fog beszámolni, bár nyilvánvaló, hogy a polgári patikus és felesége helyére többnyire egy munkás vagy paraszt házaspár áll majd be az elbeszélés középpontjába. Az alapvető változás mégsem ez. Gyökereiben, tehát egész lényegében az fogja megváltoztatni az irodalmat, hogy ezután nem a hiba, vereség és bukás lesz a témája, hanem a győzelem. Nem az ember csődje, hanem a sikere. Nem az elbukó erkölcs, hanem a diadalmas erkölcs. Bármilyen tragikus állomásokon fut keresztül a hős, nem a társadalom ellen fog élni, hanem a társadalommal és a társadalomért. , Természetes, hogy az ilyen alapvető tartami változás új formát fog magának teremteni. Erről keveset tudnék mondani, a magyar regénynek sovány hagyományai vannak. De nyilvánvaló, hogy egy patikusné szerelmi csalódásairól máskép számol be a fennálló társadalmat tagadó író, mint a fennálló társadalommal egyetértő író annak a munkásnak az életéről — s akár szerelmi csalódásairól is — aki most hódította meg a politikai hatalmat. Ha a szovjet regény tanulságára gondolunk, aztlátjuk, hogy a hangsúly a lélektani árnyalatokról az élet lényeges mozzanataira csúszott át s az író ennek megfelelően általában a mesemondás régi, szélesen ecsetelő modorában bonyolítja le a cselekményt. De a formát egy az írón kívül álló tényező is befolyásolja: az olvasó. Ennek az érdeklődését az író munka közben mindig számontartja, hiszen könyve csak általa kap értelmet, a mű csak elolvasása révén válik művé. De új olvasóréteg még nemigen van, még csak most készülődik. Mi mégis ennek a számára igyekszünk írni, azaz kitapogatjuk az érdeklődését s ahol ez egybeesik a magunk írói érdeklődésével, azt vetjük papírra, így juthatunk el ahhoz, amit általában közérthetőségnek neveznek s amit ma még, sajnos igen sokan azzal igyekszenek elérni, hogy ostobán és haszontalanul leszállítják a maguk írói igényeit. Az az író, aki önként leszáll a saját maga színvonala alá, az hazudik, aki pedig nem igyekszik feljutni a maga legmagasabb lehetőségeihez, az _ csal. Fiatal íróink közül nem egyet fenyeget ez a veszély. Az igazi író mindig pártos, az volt a múltban, ma is az. Azonosítja magát hősével, azaz a társadalom egyik rétegével s, így akarva-akaratlanul szembekerül a többivel. A kommunista írónak e tekintetben lényegesen könynyebb a dolga. Nemcsak azért, mert a marxizmus-leninizmus segítségére van a helyes tájékozódásban, hanem, mert állandóan maga körül érzi a Pártot, egy minden eddiginél szorosabb s nagyobb közösséget, amelynek céljaival s vágyaival szenvedélyesen egyetért. Persze ennek is megvan a maga veszélye. Egyikünk-másikunk hajlamos lesz arra, hogy teljesen a Pártra bízza, ami az ő dolga is, a gondolkodást, s hogy a készen kapott jelszavak szerint, termékeny vita nélkül, a személyes felelősség vállalása nélkül, szinte azt mondhatnám, személyes részvétele nélkül végezze el feladatát. Ezeket nem tartom jó kommunistáknak, írói tehetségük pedig, ha van, el fog sorvadni. Pedig a magyar irodalom ügye, amely már elválaszthatatlan a Párt ügyétől, s a legnagyobb szolgáltatásokat követeli hűségben, odaadásban, lelkiismeretességben és merészségben..