Szabad Nép, 1950. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1950-01-01 / 1. szám

VILÁG PROmnAmi EGYESÜLJETEK! SZABAD NÉP Szocialista munka versennyel előre az ötéves terv megvalósításáért! MAGYAR DOLGOZÓK PÁRTJÁNAK KÖZPONTJ ÉL A VIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA 50 FILLÉR VASARNAP, 1950 JANUÁR 1 KENYÉR ÉS SZABADSÁG *Irta: Horváth Márton Nem túlzás, hogy a felszabadulás óta nem záródott év annyi győzelemmel és nem kezdődött esztendő annyi jó kilátással a világ és az ország számára , mint az ,1950-es új év. A komoly számvetés, a „mérlegkészítés" napja ez. Az imperialista világ hangja komor, kedvetlen és zavart, ha múltról vagy jövőről beszél. A washingtoni Külügyi Hivatal a napokban tette közzé hivatalos nyilatkozatát, mely szerint „úgy látszik” nem lehet megakadályozni a kommunizmus győzelmét Kínában. Úgy látszik... Egyik leghíresebb amerikai rádiókommentátor, Pearson szerint a Szovjetunióban történt atomrobbantás műszeres megfigyelése „bizonyos szakemberekben azt a gondolatot keltette, hogy a Szovjetuniónak sokkal nagyobb atombombája volt, mint az, amelyet az amerikaiak dobtak le”. Tehetetlen dühvel írnak arról, hogy Sztálin születésnapjának megünneplése „az egész földgolyóra kiterjedő kommunista megmozdulás lett”, mely „sok-sok embert mozgósított a béke jelszavával”. Az új esztendő küszöbén szeizmográfjaik földrengést jeleznek az atomkutatás, az ázsiai katonai események, a világgazdaság és világpolitika területén. Újévi cikkünk!r nem akarjuk kielpieit.'.A 'lév n onber .. fölé' .Iván, aki ne . .»menté ezeket. Nem akarjuk felsorolni kis országunkban sem a szocializmus építésének diadalait, sem a rendszerünk külső és belső ellenségeire mért rendkívül súlyos csapásokat, nem részletezzük a hároméves terv sikeres befejezését, munkásosztályunk forradalmi erejű munkalendületét, parasztságunk szövetkezeti mozgalmának ugrásszerű fejlődését, a népért dolgozó régi és ij értelmiségünk teljesítményeit. Minden meváltozott velünk kapcsolatban — csak egy nem: az amerikai propaganda. Ma is csak azt fújja számtaln hullámhosszon, ügynökei száján, mocskolódó sajtójának cikkein és daladt jegyzékekben, hogy az az út a mi út a mi népünk számára, amely két világháborúhoz vezetett. Az az út a rossz út, amely népünket a felszabadító Szovjetunió oldalán, a földek, a bányák, a gyárak brokba vételére, a hároméves tea befejezéséhez, az ötéves terv etezdéséhez vezette. Az amerikai propaganda elfelejti, hogy itt minden aber történetíró lehetne. Bármelyül magyar dolgozó elmondja az elmúlt tíz évről személyes emléket, az tízmillió vád lesz az „amerika út”, az imperialisták útja ellen is tízmillió odaadó hűségnyilatkoat az épülő szocializmus, épülő jólétünk, építő Pártunk és szabadidőik a Szovjetunió mellett. „Amerika hangjának” — nincsen könnyű dolga nálunk, amikor a maga új hálarácstáját prédikálja a gúnyosan epilegdett „kommunista paradicsom’ helyett. A mi rendszerünk nem éppen paradicsom, mert itt dolgozni kel, ha valaki élni akar és nem kizsákmányol. Nem paradicsom — csak egyszerű és közönséges földi jólát, szabadság és békesség, amilyet népünk idáig még nem ismert. Az amerikai propaganda- és hadianyaggyárakon nehezen értik meg, hogy népünk nem az ő rádiójukból, hanem mindennapi életének tényeiből ítéli mg saját helyzetét. Vagy azt hiszik Washingtonban, hogy itt tízmilló őrült van, vagy ugyanúgy őrültei vezetik odaát a propagandát, mit időnként a hadügyminisztérium. Számoljunk le ez alkalommal a legkedveltebb és agszívósabb imperialista propaganda rögeszmével, hogy Amerika valamiféle „életszínvonal monopólium” birtokosa. Vagy pontosabban, hogy Amerika jól tartja legalább saját zsoldosait. Vegyük Anglia példáját, amely nem is egyszerű csatlós, hanem bizonyos értelemben üzlettárs is az amerikai imperializmus oldalán. Ma is a világ legnagyobb gyarmatbirodalmának birtokosa, ha recseg ropog is az ócska épület. Jól tudjuk, hogy a régi Magyarország és a régi Anglia munkás életszínvonalát lehetetlenség volt a múltban összehasonlítani. Minket sok száz éven át nyúztak a magyar, osztrák és német földesurak és kapitalisták: félgyarmati színvonalon tengődtünk. Ha az angol munkásosztály egy része csak morzsákat kapott is a gyarmati profitból — sok kicsi sokra megy — ezek a morzsák 480 millió elnyomott kenyeréből hullottak. S ma? A gyarmati kizsákmányolás — megvan, a „Marshall-segély” — megvan, a „munkás-kormány” — megvan, de a régi életszínvonal nincs meg. Churchill, Bevin, Blum, Truman, s a hozzájuk hasonlóak kormányozzák Nyugat- Európa népeit. Az eredmény: a nyugati munkásság nemcsak jogokban, szabadságban, biztonságban, hanem a legelemibb ,felszükségtes cikkekben is immár messze elmarad a mán lévő toiunfoisosziatyiti, inogott! Olyan tényekről van szó, amelyek éppúgy megingathatják az imperialisták ,,hideg háborús” arcvonalait, éppúgy a földrengés erejével hathatnak, mint az atomrobbantás a Szovjetunióban. Tervgazdálkodásunk folyamán alaposan megtanultuk a számok szavát, amely igen sokat elmond a magunk és mások jövőjéről. A hivatalos angol oxfordi statisztikai hivatal és a mi Statisztikai Hivatalunk adatait hasonlítjuk össze, azzal a megjegyzéssel, hogy ez utóbbiak még nem tükrözik az utolsó hónap hatalmasan kibontakozó munkaversenyének bér- és fogyasztásemelő hatását. Angliában heti 11 deka margarin és 5 és fél deka főzőzsír jut egy főre. Nálunk 20 deka zsír jut a munkáscsaládok egy-egy tagjára. Angliában 23 deka birka- és marhahús, nálunk 37 deka marha- és sertéshús jut egy személyre hetenkint, a szárnyast nem számítva. Angliában 1 liter, nálunk 2,17 liter tej a budapesti heti fogyasztási átlag. Angliában 23, nálunk 34 deka cukor jut egy emberre, Angliában 1, nálunk átlag 2 tojás jut egy személyre hetenkint. Angliában a kereset 25— 30 százaléka lakbérre megy, nálunk 7—8 százaléka. Angliában a munkás heti 5 shillinget fizet társadalombiztosításra, nálunk semmit. Fizetéses szabadsága évi 10 nap, melybe három ünnepnap is beleszámít; nálunk évi átlagban 18 nap és nyolc fizetett ünnepnap. Nálunk az üzemi ebédek, melynek csak nyersanyagát fizeti a munkás, az üdültetési költségnek az üzem által viselt része, s az egyéb szolgáltatások és segélyek együttvéve a tényelegesen kifizetett bérek további 22 százalékát teszik ki. Ezen a téren nincs mit összehasonlítani Angliával. Még kiáltóbb lenne az ellentét, ha az olasz vagy francia munkásosztály helyzetével hasonlítanánk össze a magunkét. De nem ez a helyes összehasonlítási alap. Az amerikai imperialisták nem az angol és nem a francia munkásosztály „jólétét”, hanem, az elnyomott gyarmati népesség sorsátszánnák nekünk. Ha a magyar munkás mégegyszer az ő kezükbe esne, akkor jobban kifejezné helyzetét az indiai bányász sorsa, aki a legjobb béreket fizető szénterületen földalatti munkáért vásárlóértékben napi 5 forint, külszíni munkáért 2,40 forint bért kap. Vagy a sokkal közelebb eső Ausztria sorsában osztozhatnánk, ahol az amerikai jótétemények után a fémipari szakmunkás békebeli életszínvonalának 45,5 százalékánál tart. Esetleg a nyugatnémetországi munkás mai helyzete fejezné ki Amerika terveit velünk? Még a munkásáruló szakszervezetek statisztikája szerint is csupán a dolgozók 14 százaléka képes kielégíteni háztartásaik „merev szükségleteit”, amely lényegében az élelmezési minimum és a lakbér. A finom szóval „ruganyos szükségleteknek” nevezett ruházkodásra, művelődésre, üdülésre a lakosság 86 százaléka nem is gondolhat. Trumannak és európai gauleitereinek a dicsősége, hogy a munkás életszínvonalát jobban lenyomta Németországban, Ausztriában és Olaszországban, mint Hitler és Mussolini. E nemes versenyben Attlee és Bevin túlszárnyalta Churchillt, Blum és Moch Petaint. Íme Truman Amerikájának „demokratikus ideálja” a gyakorlatban: a nyomor és békonytalanság egyenszénára A.W nik erre* felelni, hog-f cí .:vtuC’i ú ivövelkez-y ttéitve, v.jón * a Sovjetunió és a néni demokráciák számára nem volt háború? A mi életszínvonalunk mégis több mint egyharmadával túlszárnyalta a tíz év előttit! Íme: az atomdiplorácia után az életszínvonal-demagógia fegyvere is kicsorbult ócskavassá kezd válni az amerikai imperialisták kezében. Ebben az összehasonlításban is fölényesen győzünk, még ha egy szót sem vesztegetünk a gazdasági válság, a nyomasztó munkanélküliség közismert tényeire. Alexander Werth, az angol imperialisták egyik vezető propagandistája egyhónapi prágai tartózkodása után a New Statesman karácsonyi számában kénytelen kibökni, hogy „Amerika hangja”, az angol rádió és általában az antikommunista propaganda „a rossz fát ugatják meg”, amikor nélkülözésről, élelmiszer- és fogyasztási cikk hiányról beszélnek a népi demokráciákkal kapcsolatban. Werth úr szomorúan számol be a csehszlovák dolgozók növekvő jólétének elképesztő jeleiről, s miután az előbbi, igen kifejező angol közmondást idézte, mindjárt keres valami „jobb fát” magának, amit megugasson. Csehszlovákia tulajdonképpen „kirakat népi demokrácia”, majd így folytatja: „A szovjet politika világos célja, hogy Csehszlovákia gazdaságilag átütő győzelmet arasson.” Amint látjuk Werth úr is elég korhadt, ugatni való fát talált csak. Hallottuk ugyanezt már két évvel ezelőtt magyar vonatkozásban, amikor svájci és amerikai lapok írtak úgy rólunk, hogy szovjet segítséggel „kirakat demokrácia” lettünk, nyilván azzal az egyetlen céllal, hogy bosszantsuk a hozzánk vetődő külföldi újságírókat. Mégis, mintha valami igazság lenne ebben az egyhangú „ugatásban.” Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Albánia, Bulgária, Magyarország és persze Kína is — mind mind azon az úton vannak, hogy „mint a népi demokráciák” legyenek. Mintánk: a szocializmus országa a Szovjetunió. S az is igaz, hogy a szovjet politika leplezetlen , célja, hogy minden erővel segítse a mi átütő sikereinket gazdasági és politikai téren egyaránt. Azt akarja Werth úr, hogy „Amerika hangja” erről beszéljen? Amíg a kutyából nem lesz szalonna, addig továbbra is a „rossz fát” fogják ugatni. Van azonban a kérdésnek komolyabb és fontosabb oldala is. Ha így hat Werthre és társaira a prágai és pesti „kirakat” , hogyan fog ez hatni az elnyomorodó nyugati dolgozókra? Miféle vasredőnyt fognak tudni húzni az egyre ragyogóbb „kirakat” elé, amely többek között abban is különbözik a párisi és londoni kirakatoktól, hogy itt minden a dolgozóké és semmi a munkátlan gazdagoké! A számok sokat mondanak az életszínvonalról, de nem mindent. Növekvő jólétünk számainak összehasonlítása a csökkenő nyugati életszínvonallal, nem tükrözi még a teljes valóságot. Ne csak a növekvő és csökkenő számokat méricskéljük össze. Lényegében a mi új életünk „színvonala” ütközik össze a halál színvonalával, az imperialisták háborús terveivel! Minden összehasonlításnál ez volt és ez marad a döntő! Nem az életszínvonal, hanem az élet elemi követelménye az, hogy meg tudjuk édeni szabadságunkat! j növekvő jólétünket a háborús gyűi-] r:, ÍV- per ''"Nyugat OOt- -./ ,|J:, • is egyre világosabban | ...... . . és leritök, hogy nemcsak a londoni és prágai „kirakat", a csok, és növekvő életszínvonal között választanak, hanem az élet és Italál között! A béke védelméért folyó harc az, amelynek mindent, még az életszínvonal emelkedésének , ütemét is alá kell rendelni. Az alapkérdést Sztálin világította meg, méghozzá huszonkét évvel ezelőtt. „Nem szabad a dolgokat úgy elképzelni — mondotta Sztálin 1927-ben —, hogy valamely ország, vagy néhány ország munkásosztálya, a szocializmus, sőt a kommunizmus felé fog haladni, a többi ország kapitalistái pedig közömbösen, ölhetett kézzel fogják ezt nézni. Még kevésbbé szabad a dolgot úgy képzelni, hogy a munkásosztály a kapitalista országokban hajlandó lesz egyszerűen nézője lenni annak, hogy egyik, vagy másik országban győzelmesen fejlődik a szocializmus. A valóságban a kapitalisták minden tőlük telhetőt el fognak követni, hogy az ilyen országokat megfojtsák. A valóságban minden egyes komoly lépést, amelyet egyik vagy másik országban a szocializmus, vagy még inkább a kommunizmus felé tenni fognak, feltétlenül nyomon követi majd a kapitalista országok munkásosztályainak feltartóztathatatlan törekvése arra, hogy ezekben az országokban kivívja a diktatúrát és a szocializmust. Ilyenformán a nemzetközi forradalom további fejlődése során két világméretű központ fog kialakulni: a szocialista központ, amely magához fogja vonni a szocializmushoz vonzódó országokat és a kapitalista központ, amely a kapitalizmushoz vonzódó országokat fogja magához vonni. Ennek a két központnak harca a világgazdasági uralomért, fogja eldönteni a kapitalizmus és a kommunizmus sorsát az egész világon." Hogy áll ma ez a kérdés? Felelhetnénk erre a történelem érveivel, amelyeket Sztálin nyomán Malenkov sorolt el legutóbb: az első világháború eredménye a szocializmus központjának, a Szovjetuniónak megszületése volt. A második világháború Közép- és Délkelet- Európa országainak felszabadulásához és a nagy kínai nép diadalához vezetett. A harmadik világháború kétségtelenül a világkapitalizmus sírját jelentené. Felelhetnénk a nagy kérdésre azzal is, hogy elsoroljuk az erőviszonyok kedvező alakulását. Felvonultathatjuk az imperializmus igájától mentesült szabad népek 800 milliós tömbjét, a szocializmus országának óriási gazdasági és politikai erőgyarapodását, a népi demokráciák hatalmas iramú fejlődését, így azonban egyik felelet sem volna teljes. A Szovjetunió békepolitikája arra tanít minket, hogy ne elégedjünk meg a történelem logikájával. Nem kétséges ugyan, hogy az új háború a világkapitalizmus sírját jelentené — mi azonban nem a békés városok lerombolása és dolgozók újabb tízmillióinak halála után akarjuk a szocializmus világméretű győzelmét kivívni! Ellenkezőleg: az új világháború kitörésének megakadályozásával, a világ népeinek mozgósításával a béke védelmére, az imperialista háborús gyújtogatók eltiprásával akarjuk és fogjuk ezt a célt elérni! A szocialista világfront olyan győzelmet vívott ki, amely nem egy esetleges új világháború megnyerését, hanem .annak megaz adakozását t*szi reális nap“ feladatunkká. Mindé® eddigi győzel .link arra tanít minket, honvi«: lejgt/nünk pitalista országok'békére ,\'ág öntudatos tömegeinek s*/.ázmil Ne elégedjünk meg, gazdaság menyeinkkel, bármilyen nagy Ne elégedjünly.j meg védelmi , szükségünkkel,ne elégedjünk a titkos belső ellenségre mért csapásokkal, bármily jelentékenyek is azok. Ne elégedjünk meg a kivívott erőfölénnyel mindaddig, amíg minden döntő területen messze magunk mögött nem hagyjuk a kapitalista világot, mindaddig, amíg ez az erőfölény képessé nem tesz minket arra, hogy kicsavarjuk a háborús provokátorok merénylő kezéből a gyújtogatás utolsó eszközét. Elértük-e már az erőfölénynek ezt a fokát? Nem, nem értük el. Ma még ott tartunk, hogy minden újabb győzelmünkre csak annál kétségbeesettebb, őrültebb háborús provokációval, annál szennyesebb háborús propagandával válaszolnak. Ha a béketábor sok százmillió hívéhez újabb százmilliók csatlakoznak majd; ha technikánk, termelésünk eredményeihez újabb diadalok járulnak; ha éberségünk és harci elszántságunk tovább növekszik a nyílt és álcázott belső ellenség megsemmisítésében; ha meglesz a népeknek az ereje arra, hogy kényszerzubbonyt húzzanak a háború őrültjeire; ha visszafordítják majd a csendőrszuronyokat, amelyeket ma jobboldali szociáldemokraták és egyéb fasiszták a munkásság mellének szegeznek nyugaton, akkor mondhatjuk azt, hogy elhárítottuk a harmadik imperialista világháború fenyegető rémét az emberiség feje felől! Ma, az ötéves terv indulásának napján szívünkbe kell vésnünk, hogy e nagy harc kimenetele számunkra mindenekelőtt a munka frontján dől el. Növekvő jólétünk, békénk, szabadságunk — s egy kissé a szocializmus világméretű győzelme is — ott terem a földjeinken és ott kovácsolódik az üzemeinkben. A felszabadult munka örömét és értelmét meglelő munkásosztályunk, parasztságunk és értelmiségünk tettekkel, az ötéves terv diadalmas végrehajtásával fogja megmutatni, hogy méltó a szocialista Magyarország felépítésének és a magunk területén a béke megvédésének történelmi feladataira.