Szabad Nép, 1950. június (8. évfolyam, 125-149. szám)
1950-06-06 / 129. szám
6 PÁRT ÉS PÁRTÉPÍÍTÉS A népnevelőmunka Központi Vezetőségünk ülése,Gerő Ernő elvtárs beszéde, népgazdaságunk fejlesztésének legközelebbi feladatairól, újabb komoly feladatokat állít népnevelőink elé. De ahhoz, hogy ezeket a feladatokat megoldjuk, meg kell javítani népnevelőmunkánk szervezését és módszereit is. Ez közvetlenül kihat a termelésre, a munkaverseny kiszélesítésére, az önköltségcsökkentésre és minden területre, ahol döntő szerepe van a munka megjavításában a dolgozók növekvő öntudatának. A pápai városi pártbizottság megértette, hogy ezt a fontos feladatot a népnevelők csak a pártszervezet állandó irányításával és segítségével oldhatják meg. Pártbizottságunk maga is segíti az agitátorokat munkájukban. A jó népnevelőmunkának nagy része vett az április 4-i és május 1-i felajánlások sikerében. Ennek köszönhető, hogy a Dunántúli Szövőgyárban április 4-től május 1-ig 86 százalékról 100 százalékra emelkedett a munkaversenyben felajánlást tevő dolgozók száma, hogy ugyanitt, több mint 70 szövő kizárólag elsőrendű minőségű árut gyárt, vagy hogy a Perutz Fonoda élüzem lett és nyersanyagkihasználása 95 százalékos. Ez pártszervezetünknek a tömegekkel való jó kapcsolatát mutatja. De pártbizottságunk hibákat is követett el a népnevelők irányításában, nevelésében és ezért kapcsolatunk a tömegekkel még nem elég szilárd. Hiba volt, hogy keveset jártunk le alapszervezeteinkhez, nem foglalkoztunk eleget személyesen, egyénileg is népnevelőinkkel. Ezért nem ismerjük kellően üzemeinket, azok munkamenetét, stb. Az ellenőrzés, ami a feladatok végrehajtásának motorja, elősegítője, s ami felelősségtudatra neveli a pártmunkásokat, gyakran elmaradt. De van még más hiba is. Rákosi elvtárs február 10-i beszédében rámutatott ,jártunkban rengeteg a felesleges ülés, a felesleges értekezlet.** A mi népnevelő felelőseink sokat tudnának beszélni erről. A múltban a következőképpen jutottak el mondanivalóink a népnevelőkhöz: én tartottam egy propagandaértekezletet a városi pártbizottságnál az alapszervezeti propagandistáknak; ezután tartottam egy osztályértekezletet a városi népnevelő-, falujáró-, sajtó- és egyéb felelősök számára; — ezután például a népnevelőfelelős értekezletre hívta össze az alapszervezeti népnevelőfelelősöket; — ugyanezek az elvtársak ezután értekezletre jelentkeztek az alapszervezeti propagandistánál. Végül az alapszervezeti népnevelőfelelősök értekezletet tartottak — végre — maguknak a népnevelőknek. Nemcsak az volt itt a hiba, hogy rengeteg időt elpazaroltunk. A mondanivaló néha a felismerhetetlenségig megváltozott az értekezletek útvesztőjében. Az elején én arról beszéltem, hogy az Ajkai Bauxit agitációs munkájának milyen hiányosságai vannak, s hogy nekünk ebből tanulnunk kell, nehogy mi is elkövessük ezeket a hibákat. A népnevelőknek az értekezletsorozat után azt mondták már, hogy „tanuljanak az Ajkai Bauxit követendő példájából". A népnevelőmunka egyik komoly gátja volt nálunk az egyéni felelősség hiánya. Nem elégedtünk meg azzal, hogy minden alapszervezetnél legyen egy propagandista és egy népnevelőfelelős egy-egy helyettessel, hanem például a Perusz-gyárban volt üzemi propagandista, egy népnevelő „főfelelős“, ennek volt egy helyettese, azután volt egy népnevelőfelelős, akinek hasonlóképen egy-két helyettese volt. Ez még önmagában nem lett volna nagy baj. De amikor mi valamilyen hiányosságért a felelőst kerestük, akkor kiderült, hogy a sok „felelős” közül a hibáért egyik sem felelt. A helyettes a „főfelelősre” hárította és viszont. Az egyik propagandaértekezletükön Bíró elvtárs, aki a közigazgatás pártszervezete részéről volt jelen, amikor egy hibáért felelősségre vonták, azzal válaszolt: „Én nem tudom, mert csak helyettes vagyok." Ekkor derült ki, hogy mi az igazi felelőst tulajdonképen nem is ismertük, mert minden propagandaértekezleten Biró elvtárs jelent meg. Ebből az esetből is tanultunk. Saját kárunkon tapasztaltuk, hogy esthéni felelősség nélkül nem lehet jó munkát végezni. A megyei pártbizottság megvizsgálta a népnevelők munkáját és határozataival konkrét segítséget nyújtott nekünk. Ennek alapján ★ néhány kérdésére az alapszervezeti népnevelőknek most már lesz gazdájuk: az alapszervezeti titkár elvtárs foglalkozik velük, ő a „főfelelős”. Az eddiginél sokkal nagyobb gondot kell fordítanunk arra, hogy népnevelőink és különösen népnevelő felelőseink a legfejlettebb, legfejlődőképesebb elvtársak közül kerüljenek ki. Az alapszervezeti kádermunka egyik legfontosabb feladata a megfelelő népnevelők kiválasztása. Eddig nem gondoskodtunk megfelelően a népnevelők oktatásáról és továbbképzéséről. A Dunántúli Szövőgyárban a népnevelők 70—80 százaléka vett részt az oktatásban, de a Perutzgyárban, vagy a Pápai Magasépítő NV-nél elenyésző a száma azoknak a népnevelőknek, akik valamelyik oktatási formában tanulnak. Emellett alapszervezeti vezetőségeink, a titkár elvtársak, népnevelőfelelősök nem foglalkoznak az agitációs füzetekkel. Egyszerűen kiosztják azokat, ők maguk el sem olvassák, s így nem is tudják megmagyarázni azok jelentőségét. Ez az oka annak az eléggé el nem ítélhető mulasztásnak, hogy a nagyüzemi és falusi bolsevik agitációról szóló kitűnő füzetek, a nagyszerű tapasztalatok felhasználása legtöbb helyen még gyermekcipőben sem jár minálunk. Ezért van, hogy népnevelő értekezleteink sokszor egyáltalán nem foglalkoznak konkréten az üzem kérdéseivel, hanem csak általánosságok hangzanak ott el. Márpedig megfelelő képzettség nélkül népnevelőink nem képesek nevelni az egyes dolgozókat és így azok könnyebben kerülhetnek a klerikális reakció vagy más ellenséges agitáció befolyása alá. Hibás módszer az is nálunk, hogy a népnevelők nem foglalkoznak a dolgozók egyéni életével. Enélkül pedig nem lehet jó munkát végezni. Persze, azért történik ez, mert a múltban a vezető pártmunkások sem foglalkoztak a népnevelők személyi kérdéseivel, sőt, nem egyszer adminisztratív, diktatórikus módszereket alkalmaztak a tömegekkel szemben, lebecsülve és elhanyagolva a meggyőzés, a szívós, türelmes agitáció nélkülözhetetlen fegyverét. A népnevelők akkor tudnak jobb módszerekkel dolgozni, ha nem lesz egyetlen olyan propagandistánk, vagy népnevelőfelelősünk sem, mint Ficzer elvtárs, a Vasút üzemi pártszervezet propagandistája. Ha ő a dolgozókhoz közeledett, azok egymás közt már megjegyezték: „Vigyázat, mert jön a diktátor". Az új vezetőségek megválasztásánál is arra törekedtünk, a jövőben pedig biztosítani fogjuk, hogy alapszervezeti propagandistáink, népnevelőink olyan viselkedést tanúsítsanak, amellyel kivívják a dolgozók elismerését és megbecsülését. Ki kell javítanunk a hibákat és egész sereg — a fentiekben meg sem említett — problémát kell még megoldani a népnevelőmunka megjavítása érdekében. Az agitáció állandó módszerévé kell tennünk a kritikát és önkritikát. Fokozni kell az agitátorok éberségét és az eddiginél harcosabb agitációt kell folytatni a termelés frontján, vagy bárhol másutt a béke ellen támadó ellenséggel szemben. A Perusz-gyárban az egyik alapszervezetben próbáltuk ki először a megyei bizottság kritikája után a népnevelő munka irányításának új módszereit. Az eredmény: komoly siker. Most azon fáradozom, hogy — mint a városi pártbizottság többi reszort vezetője — én is széleskörű aktívét vonjak be munkámba, széles munkatársi hálózatot építsek ki. A sokrétű propagandamunkát csak az aktívák elvtársi segítségével lehet úgy irányítani, hogy az igazán hatékony és eredményes legyen, hogy népnevelőink igazán jól harcoljanak a szocializmus építése, a béke ügyéért. Szabó János, Pápa városi pártbizottság agit.prop. titkár — Befejeződött a Hunnia Filmgyár szinkronműtermében a „Berlin eleste“ című nagy színes szovjet film első részének szinkronizálása. — Az Országos Természetvédelmi Tanács bemutatta Homoki Nagy Istvánnak a vadmadarakról készített első filmjét, amelynek címe: „A kisbalatoni nádrengeteg“. — MICSURIN, A NAGY SZOVJET TERMÉSZETTUDÓS HALÁLÁNAK 15. ÉVFORDULÓJÁT a MOKÉP vidéki filmszínházai úgy ünneplik meg, hogy június 7-én díszelőadásban mutatják be a Micsurin életéről szóló színes filmalkotást. — Megjelent a MINSZ által szerkesztett „Fiatalok műsorkönyve’" című sorozat ünnepi kongresszusi száma. A 152 oldalas füzet gazdag anyagot nyújt az ifjúsági kultúrcsoportok számára. SZABAD NÉP KEDD, 1950 JÚNIUS 8 „SZABADSÁGUNK ÚJ SZÍNES MAGYAR DOKUMENTFILM 1950 április 4-éne!?, felszabadulásunk ötödik évfordulójának nagyszerű ünnepét örökíti meg a Fáklya-filmszínházban és a Hiradó-moziban vetítésre került második színes magyar dokumentfilm, a „Szabadságunk születésnapja". Szép a film, elsősorban azért, mert szép a tárgya: az új utakon járó, új életet építő Magyarország s az ország legnagyobb ünnepének ábrázolása. És szép azért is, mert maga a film is új úton halad: a fejlett technika eszközeivel, magas művészi igénnyel állítja elénk a felemelkedésünket leginkább jellemző eredményeket, a fejüket bátran magasra emelő magyar dolgozókat, azt az életet, amely a nagy Szovjetunió felszabadító harcával és állandó baráti segítségével vált egy szabad ország szabad népének életévé. A felemelkedésünkért hősi halált halt szovjet katonák emlékműveit szerte az országban belepő virágkoszorúk, az a végtelen szeretet, amellyel az ünnepségre érkező Vorosilov elvtársat üdvözölte dolgozó népünk — a soha el nem múló hála, az eltéphetetlen barátság nagyszerű bizonyítékai. Sok barátunk van — ezt igazolták a távoli országokból ideérkezett küldöttek, a felvonuláson magasra tartott táblák erdeje, amelyről a "baráti népek vezetőinek arcképei néztek a felvonulókra, s mutatott rá arra, hogy a magyar dolgozók nagyon is jól tudják, kikre számíthatnak. Az a megtisztelő feladat állt a film készítői előtt, hogy öt év gazdag eredményeit vetítsék a dolgozó nép elé. Öt év eredményei... kétórás film sem tudná mindazt — hacsak pillanatképekben is — megmutatni, ami ebben az országban 1945 óta született. A film készítői — nagyon helyesen — nem is erre törekedtek. Céljuk az volt, hogy a film végtelen lehetőségeivel tükrözzék azt az egész országban általánosan emelkedett hangulatot, amely április 4-ike közeledtével vált egyre hatalmasabbá, s amelyben soha nem látott erővel jutott kifejezésre a végtelen szeretet az új élet kapuját megnyitó szovjet nép és Sztálin elvtárs iránt. Azt a végtelen bizalmat akarták érzékeltetni, amellyel Rákosi elvtárs, a kommunisták, a munkásosztály mögé tömörül a felemelkedés útján egyre biztosabban járó egész magyar nép. A feladatot a film készítői jól oldották meg. A film nemcsak a megváltozott, boldog életet éss a további sikerekbe vetett sziklaszilárd hitet mutatja, hanem azt az erőt is, amellyel népünk minden imperialista próbálkozást képes és kész visszaverni. Látjuk a lázas készülődést, amely legszebb ünnepünket városon, falun egyaránt megelőzte. Látjuk a ragyogó fehérre festett falusi házak egyikét, amint éppen díszíteni kezdik. Öreg paraszt tartja kezében Sztálin elvtárs fényképét, kis unokája nyújtotta fel neki a díszítéshez. De ő még nem helyezi azt fel a falra, hanem csak tartja maga előtt kartávolságra és alig tud betelni a nézésével. Napbarnított arca ezer ránca közül rajongó tűzzel ragyog ki a szeme. Mosolya mintha beszélne, mintha azt mondaná: „Köszönöm, Sztálin elvtárs.” A Ganz Vagongyárban büszkén tolják ki a felajánlásban elkészült vasúti kocsit a munkások. Nem szólnak semmit. Mozdulataik, nézésük, a kocsi oldalát fogó erős kezük mond el helyettük mindent. Akárcsak a csepeli gyár dolgozóinak az arca, amikor a gyárkapu felett végre Rákosi elvtárs nevét olvashatják. Az arcok beszélnek, a szemek, kürtölik világgá: miénk, dolgozóké az élet. Egy másik képen Horodzák István traktorost látjuk, amint egyszerre tíz ekefejjel szánt. Úgy ül a gépen, mintha odanőtt volna, pillantása pedig mintha az egész világot befogná. Mosolyog. Mosolyognak a Vorosilov elvtársat lelkesen ünneplő dolgozók is a pályaudvar előtt és ragyog az arcuk a büszkeségtől a katonai díszszemle nézőinek. Csillogó szemekkel követik a nagyszerű fegyverekkel, csodálatos fegyelmezettséggel felvonuló katonáinkat. Arcok és újra arcok... közelről felvett katonaarcok. Más-más vonások, különböző egyenruhák váltják egymást, de az a tekintet, amellyel előrenéznek, hasonló mindegyiknél. Az a tekintet a nép rajongó szeretetét, az ellenség elleni kérlelhetetlen gyűlöletet fejezi ki. Hajszálpontosan igazodva vonulnak az egyes alakulatok. Másodpercekig mutatja a fényképezőgép az egyik tisztet. A kemény arcéit, barázdált homlokot, tiszta tekintetet szemlélve önkéntelenül vetődik fel bennünk: ki lehetett azelőtt, melyik gyárban dolgozott, melyik munkapadnál fogta a szerszámot éppolyan acélos erővel, mint ahogyan most a fegyvert markolja? — És ez a gondolat ismétlődik, ahogy újabb és újabb bátortekintetű arcok jelennek meg előttünk a vetítővásznon. IS felvonuló dolgozók hatalmas tömegeit látjuk azután. A felvevőgép hol zászló- és virágerdővel közeledő, nagy vezető link képét magasra emelő, színpompás népviseletben, vagy végig fehér-feketében pompázó, hurrázó, éneklő, táncoló csoportokat mutat, hol a tömeg egy-egy tagjának ragyogó arcán tükrözi a nagy nap ünnepi hangulatát. Úttörők, fiatal fiúk és lányok egyetlen sugárzó mosolyban felolvadó szeretete árad a dísztribünről integető Rákosi elvtárs felé. Gondtalan, derűs fiatalságukat, iskolapadjaikat, boldog jövőjüket köszönik a magyar nép szeretett vezérének. És nemcsak a fiatalok arcán látszik a végtelen szeretet. Öklüket üdvözlésre emelő és munkások, kendőikkel, virágcsokraikkal integető asszonyok, mérnökök és esztergályosok, női sztahanovisták és traktorvezetők néznek fel boldogan, nagy-nagy szeretettel az emelvényre. Szemüket Rákosi elvtárs derűs arcára szegezik. Nem egy köztük a tribün alól elvonulva is visszafordul egy-egy pillanatra, persze csak úgy, hogy a sorok rendjét azért meg ne bontsa. És zeng az „Éljen Sztálint", „Éljen Rákosit“ „Sztálin — Rákosit" kiáltás végig a hatalmas téren. A film kockáin teljes erejében elevenedik meg a csodálatos nap. A kifejező színek, a fény és árnyék mondanivalót alátámasztó alkalmazása, a felvételek tisztasága — az operatőrök, köztük a Kossuth-díjas Hegyi Barnabás és Illés György munkáját dicsérik. Ki kell emelnünk a film szövegéért, illetve rendezéséért Kis Józsefet, Basilides Abrist, Rodriguez Endrét, Timár Istvánt és Borsodi Ervint. A hang Rajki Tibor és Preisz Kálmán, a zene Tardos Béla és Kiss Lajos érdeméből illeszkedik igen jól a filmhez. A színes laboratórium vezetőjét, Volkmayer Antalt ugyancsak komoly dicséret illeti. Jó munkát végzett ez az együttes és éppen ezért szükséges, hogy a mutatkozó kisebb hiányosságokra is felhívjuk a figyelmét, arra, hogy egyes helyeken aránylag sokat időznek egyazon beállításban, másutt meg kevés az, amit mutatnak, néhány felvételnél (főleg a díszszemlénél) a fény erőssége nem kielégítő. A „Szabadságunk születésnapja" azt mutatja, hogy filmszakembereink jól használják fel az élenjáró szovjet filmművészet tapasztalatait s ha a még fellelhető apróbb hibákat is kiküszöbölik, valóban kitűnő módon tükrözik a filmmel is népünk nagyszerű felemelkedését. És azt, hogy erre minden feltétel megvan, éppen ennek a filmnek a művészi kivitelezése bizonyítja. K. L. Horváth Márton: LOBOGÓNK,PETŐFI (Szikra-kiadás) Horváth Márton elvtárs felszabadulás óta írt irodalmi cikkeinek és tanulmányainak gyűjteményes kötete olyan időpontban jelenik meg, amikor irodalmi életünk problémái egyre inkább előtérbe kerülnek, amikor a harc a burzsoá hatások kiszorításáért, s az épülő szocializmus magyar irodalmának megteremtéséért a fordulat szakaszába lépett. Különösen fontos ebben a harci szakaszban, hogy világosan lássuk: a felszabadulás óta eltelt egész időszakban „a Párt irodalom- és művészetpolitikája az adott nehéz körülmények között alapjában helyes volt". Horváth elvtárs könyve, amely öt év termését foglalja össze, maga a beszédes bizonyíték emellett: a kötet közel 20 tanulmánya kezdettől töretlen vonalban képviseli ezt a politikát. A cikkekben és tanulmányokban felvetődik a felszabadulás utáni időszak irodalmi életének valamennyi problémája. Mik azok a fő kérdések, amelyek Horváth elvtárs kötetéből kiemelkednek? Végigvonul a cikkeken és a tanulmányokon a kérlelhetetlen és következetes eszmei harc a burzsoá írói-művészi magatartás és ideológia mindenféle válfajával szemben. Kemény és határozott ez a harcos magatartás már abban az öt év előtti időszakban is, amikor ezek a burzsoá irányzatok szinte ellepték egész irodalmi életünket, amikor hangoskodásukkal, tolakodásukkal egyeduralkodónak akarták magukat feltüntetni az irodalom és a művészet területén ezt a harcot tükrözik — megváltozott körülmények között, az új magyar irodalom új és egyre növekvő sikerei közepette — a kötet későbbi, legutóbbi tanulmányai is. Külön alá kell húzni, hogy Horváth Márton elvtárs végig e harc során pontos megkülönböztetést tesz, éles határvonalat húz ellenséges írók, ellenséges áramlatok, s azok között az írók között, akik nem ellenségei a népnek, de ilyen vagy olyan formában a burzsoá ideológia befolyása alá kerültek. Ez a kritikai magatartás igen sokban járult hozzá ahhoz, hogy az évek során nem egy magyar írónak sikerült munkásságában a helyes utat megtalálnia. Nyilvánvaló, hogy ez a harc egyúttal az új magyar irodalom megszületését szolgálta. De Horváth elvtárs világosan látta azt: nem elég szétverni az ellenséget, utat kell mutatni, példákat kell felmutatni a születő út számára, s ugyanakkor konkrétan is segíteni kell megszületését, fejlődését. A példák felmutatásának fontos feladatát szolgálják azok a tanulmányok, amelyek Petőfi, Puskin, József Attila értékelését adják. „Tettekkel emlékezzünk Petőfire" — írja a költő halálának századik évfordulóján. Petőfi a lobogó, a példakép, a mérték, ,,fegyver kezünkben, legdöntőbb napi harcainkban is." Mi teszi mai költőink mintaképévé? Hazaszeretete, amely a nemzet elmaradottságának gyűlöletével volt nála egyenlő. A gyűlölet a nép belső és külső ellenségei ellen. Az, hogy Petőfi a művészetben is forradalmár volt, abban az egyedül helyes értelemben, hogy „demokratikussá tette költészetét". S példakép Puskin, akinek „költészete a forradalmi mozgalmak elindulását jelezte Oroszországban", példakép József Attila, „akihez fogható Majakovszkij kivételével nem született a XX. században" ", s példakép, nagy, követendő példakép a magyar írók és művészek számára a szovjet irodalom. A kötet legnagyobb tanulmánya a „Magyar irodalom. a szovjet irodalom", részletesen elemzi, mi az, amit aszovjet irodalomtól meg kell tanulnunk. Harcos tanulmány ez. Élesen harcbaszáll azzal az elmélettel, amely Lukács elvtárs tevékenységében nyilvánult meg, amely lebecsüli a szovjet kultúra, a szovjet irodalom jelentőségét. Rámutat arra, milyen alig felmérhető károkhoz vezetett Pártunk irodalompolitikai vonalának Lukács elvtárs részéről történt eltorzítása. Rámutat ennek az álláspontnak politikai gyökereire, arra, hogy itt valójában nem a szocialista cél taktikai okokból való elhallgatásáról, hanem annak a gyakorlatban megmutatkozott megtagadásáról vanszó. „Olyan irányzatról van szó — írja —, amelynek veszélyességét megsokszorozta, hogy Pártunkon belül jelentkezett, s hogy irodalmunk orientációjának és fejlődési perspektívájának döntő kérdéseiben okozott súlyos zavarokat." Horváth Márton elvtárs gyakran teszi szóvá a kritika kérdéseit, a kritika elmaradottságát, hibáit. „A marxista kritikának — írja — legyen jelszava a tanulás és a maga területén fejtse ki a legnagyobb ellenállást mindenfajta selejttel és üres önkényeskedéssel szemben." Horváth elvtárs a maga tevékenységével követendő példát mutat a kritikusi magatartásra is. Cikkeinek hangja gyakran élesen bíráló, nem egyszer támadó. De ott, ahol erre szükség van, sohasem hiányzik belőlük a támogató, segítő szándék. Sohasem téveszti szem elől a főszempontot. Pártunk irodalompolitikájának végrehajtását, a haladó szocialista irodalom fejlesztését, nevelését Sohasem téveszti szem elől azt, amit könyve bevezetőjében így foglal öszsze: „Úgy kell vigyáznunk fejlődő irodalmunkra, mint népünk békés, valóra vált álmára. Mint népünk legvonzóbb, legkedveltebb nevelőjére. Mint művészi tervrajzra, ami nélkül nehéz az alapokat lerakni és még nehezebb felépíteni a szocialista Magyarország gyönyörű épületét." F. .. — KIOSZTOTTÁK A PRÁGAI ZENEI FESZTIVÁL CSELLÓVERSENYÉNEK DÍJAIT. A nemzetközi bírálóbizottság az első két díjat Msztiszláv Rastapovics és Danyilij Safran szovjet művészeknek ítélte oda. — A Romániában élő nemzetiségek nyelvén 1950 január 1-ig 1.570.118 iskolai kézikönyvet adtak ki. A romániai nemzetiségi iskolákba 48.213 óvodás, 231.269 elemi iskolás és 10.182 középiskolás tanuló jár. Az új magyar grafika bemutatkozása, a „Színes Világ“ című kiállítás, a Művészeti Alkotások M kiállítóhelyiségében. (Kossuth Lajos u. 12.) A kiállítást, a nagy érdeklődésre való tekintettel, szombat déli 1 óráig meghosszabbították. A Művészeti Szövetségek Háza szombaton este megnyitotta újjáépített kerthelyiségét.