Szabad Nép, 1950. június (8. évfolyam, 125-149. szám)

1950-06-06 / 129. szám

6 PÁRT ÉS PÁRTÉPÍÍTÉS A népnevelőmunka Központi Vezetőségünk ülése,­Gerő Ernő elvtárs beszéde, népgazdaságunk fejlesztésének legközelebbi feladatai­ról, újabb komoly feladatokat állít népnevelőink elé. De ahhoz, hogy ezeket a feladatokat megoldjuk, meg kell javítani népnevelőmunkánk szer­vezését és módszereit is. Ez közvet­lenül kihat a termelésre, a munka­verseny kiszélesítésére, az önköltség­csökkentésre és minden területre, ahol döntő szerepe van a munka meg­javításában a dolgozók növekvő ön­tudatának. A pápai városi pártbizott­ság megértette, hogy ezt a fontos fel­adatot a népnevelők csak a pártszer­vezet állandó irányításával és segít­ségével oldhatják meg. Pártbizottsá­­gunk maga is segíti az agitátoro­kat munkájukban. A jó népnevelő­­munkának nagy része vett az április 4-i és május 1-i felajánlások sikerében. Ennek köszönhető, hogy a Dunántúli Szövőgyárban április 4-től május 1-ig 86 százalékról 100 százalékra emelke­dett a munkaversenyben felajánlást tevő dolgozók száma, hogy ugyanitt, több mint 70 szövő kizárólag elsőrendű minőségű árut gyárt, vagy hogy a Pe­­rutz Fonoda élüzem lett és nyers­­a­nyagkihasználása 95 százalékos. Ez pártszervezetünknek a tömegekkel való jó kapcsolatát mutatja. De pártbizottságunk hibákat is kö­vetett el a népnevelők irányításában, nevelésében és ezért kapcsolatunk a tömegekkel még nem elég szilárd. Hiba volt, hogy keveset jártunk le alapszervezeteinkhez, nem foglalkoz­tunk eleget személyesen, egyénileg is népnevelőinkkel. Ezért nem ismerjük kellően üzemeinket, azok munkamene­tét, stb. Az ellenőrzés, ami a feladatok végrehajtásának motorja, elő­segí­­tője, s ami felelősségtudatra neveli a pártmunkásokat, gyakran elmaradt. De van még más hiba is. Rákosi elvtárs február 10-i beszédé­ben rámutatott­ ,jártunkban rengeteg a felesleges ülés, a felesleges értekezlet.** A mi népnevelő felelőseink sokat tudnának beszélni erről. A múltban a következőképpen jutottak el mondani­valóink a népnevelőkhöz: én tartottam egy propagandaértekezletet a városi pártbizottságnál az alapszervezeti pro­pagandistáknak; ezután tartottam egy osztályértekezletet a városi népnevelő-, falujáró-, sajtó- és egyéb felelősök szá­mára; — ezután például a népnevelő­felelős értekezletre hívta össze az alapszervezeti népnevelőfelelősöket; — ugyanezek az elvtársak ezután ér­tekezletre jelentkeztek az alapszerve­zeti propagandistánál. Végül az alap­szervezeti népnevelőfelelősök értekez­letet tartottak — végre — maguknak a népnevelőknek. Nemcsak az volt itt a hiba, hogy rengeteg időt elpazaroltunk. A mondanivaló néha a felismerhetet­­lenségig megváltozott az értekez­letek útvesztőjében. Az elején én arról beszéltem, hogy az Ajkai Bauxit agitációs munkájának milyen hiányosságai vannak, s hogy nekünk ebből tanulnunk kell, nehogy mi is elkövessük ezeket a hibákat. A népnevelőknek az értekezletsorozat után azt mondták már, hogy „tanul­janak az Ajkai Bauxit követendő pél­dájából". A népnevelőmunka egyik komoly gátja volt nálunk az egyéni felelősség hiánya. Nem elégedtünk meg azzal, hogy min­den alapszervezetnél legyen egy pro­pagandista és egy népnevelőfelelős e­gy-egy helyettessel, hanem például a Perusz-gyárban volt üzemi propagan­dista, egy népnevelő „főfelelős“, ennek volt egy helyettese, azután volt egy népnevelőfelelős, akinek hasonlóképen egy-két helyettese volt. Ez még ön­magában nem lett volna nagy baj. De amikor mi valamilyen hiányos­ságért a felelőst kerestük, akkor kiderült, hogy a sok „felelős” közül a hibáért egyik sem felelt. A helyet­tes a „főfelelősre” hárította és viszont. Az egyik propagandaértekezletükön Bíró elvtárs, aki a közigazgatás párt­szervezete részéről volt jelen, amikor egy hibáért felelősségre vonták, azzal válaszolt: „Én nem tudom, mert csak helyettes vagyok." Ekkor derült ki, hogy mi az igazi felelőst tulajdonké­pen nem is ismertük, mert minden propagandaértekezleten Biró elvtárs jelent meg. Ebből az esetből is tanul­tunk. Saját kárunkon tapasztaltuk, hogy esthéni felelősség nélkül nem lehet jó munkát végezni. A megyei pártbizottság megvizs­gálta a népnevelők munkáját és ha­tározataival­ konkrét segítséget nyúj­­tott nekünk. Ennek alapján ★ néhány kérdésére­ az alapszervezeti népnevelőknek most már lesz gazdájuk: az alap­szervezeti titkár elvtárs foglalkozik velük, ő a „főfelelős”. Az eddiginél sokkal nagyobb gondot kell fordítanunk arra, hogy népneve­lőink és különösen népnevelő felelő­seink a legfejlettebb, legfejlődőképe­­sebb elvtársak közül kerüljenek ki. Az alapszervezeti kádermunka egyik legfontosabb feladata a megfelelő népnevelők kiválasztása. Eddig nem gondoskodtunk megfelelően a nép­nevelők oktatásáról és továbbképzésé­­ről. A Dunántúli Szövőgyárban a népnevelők 70—80 százaléka vett részt az oktatásban, de a Perutz­­gyárban, vagy a Pápai Magasépítő NV-nél elenyésző a száma azoknak a népnevelőknek, akik valamelyik okta­tási formában tanulnak. Emellett alapszervezeti vezetőségeink, a titkár elvtársak, népnevelőfelelősök nem foglalkoznak az agitációs fü­zetekkel. Egyszerűen kiosztják azokat, ők maguk el sem olvassák, s így nem is tudják megmagya­rázni azok jelentőségét. Ez az oka annak az eléggé el nem ítélhető mulasztásnak, hogy a nagy­üzemi és falusi bolsevik agitációról szóló kitűnő füzetek, a nagyszerű ta­pasztalatok felhasználása legtöbb he­lyen még gyermekcipőben sem jár minálunk. Ezért van, hogy népnevelő értekezleteink sokszor egyáltalán nem foglalkoznak konkréten az üzem kér­déseivel, hanem csak általánosságok hangzanak ott el. Már­pedig meg­felelő képzettség nélkül népnevelőink nem képesek nevelni az egyes dolgo­zókat és így azok könnyebben kerül­hetnek a klerikális reakció vagy más ellenséges agitáció befolyása alá. Hibás módszer az is nálunk, hogy a népnevelők nem foglalkoznak a dolgozók egyéni életével. Enélkül pedig nem lehet jó munkát végezni. Persze, azért történik ez, mert a múltban a vezető pártmunkások sem foglalkoztak a népnevelők személyi kérdéseivel, sőt, nem egyszer admi­nisztratív, diktatórikus módszereket alkalmaztak a tömegekkel szemben, lebecsülve és elhanyagolva a meggyőzés, a szívós, türelmes agitáció nélkülözhetetlen fegyverét. A népneve­­lők akkor tudnak jobb módszerekkel dolgozni, ha nem lesz egyetlen olyan propagandistánk, vagy népnevelőfelelő­sünk sem, mint Ficzer elvtárs, a Vasút üzemi pártszervezet propagan­distája. Ha ő a dolgozókhoz közele­dett, azok egymás közt már megje­gyezték: „Vigyázat, mert jön a dik­tátor". Az új vezetőségek megválasztásá­nál is arra törekedtünk, a jövőben pedig biztosítani fog­juk, hogy alap­szervezeti propagandistáink, nép­nevelőink olyan viselkedést tanúsít­sanak, amellyel kivívják a dolgozók elismerését és megbecsülését. Ki kell javítanunk a hibákat és egész sereg — a fentiekben meg sem emlí­tett — problémát kell még megoldani a népnevelőmunka megjavítása érde­kében. Az agitáció állandó módszerévé kell tennünk a kritikát és önkritikát. Fokozni kell az agitátorok éberségét és az eddiginél harcosabb agitációt kell folytatni a termelés frontján, vagy bár­hol másutt a béke ellen támadó ellenség­gel szemben. A Perusz-gyárban az egyik alapszervezetben próbáltuk ki először a megyei bizottság kritikája után a népnevelő munka irányításának új mód­szereit. Az eredmény: komoly siker. Most azon fáradozom, hogy — mint a városi pártbizottság többi reszort veze­tő­je —­ én is széleskörű aktívét vonjak be munkámba, széles munkatársi háló­zatot építsek ki. A sokrétű propaganda­­munkát csak az aktívák elvtársi segít­ségével lehet úgy irányítani, hogy az igazán hatékony és eredményes legyen, hogy népnevelőink igazán jól harcolja­nak a szocializmus építése, a béke ügyéért. Szabó János, Pápa városi pártbizottság agit.­prop. titkár — Befejeződött a Hunnia Filmgyár szinkronműtermében a „Berlin eleste“ című nagy színes szovjet film első ré­szének szinkronizálása. — Az Országos Természetvédelmi Tanács bemutatta Homoki Nagy Ist­vánnak a vadmadarakról készített első filmjét, amelynek címe: „A kisbalatoni nádrengeteg“. — MICSURIN, A NAGY SZOVJET TER­MÉSZETTUDÓS HALÁLÁNAK 15. ÉV­FOR­DULÓJÁT a MOKÉP vidéki filmszínhá­zai úgy ü­nneplik meg, hogy június 7-én díszelőadásban mutatják be a Micsurin életéről szóló színes filmalkotást. — Megjelent a MINSZ által szer­­kesztett „Fiatalok műsorkönyve’" című sorozat ünnepi kongresszusi száma. A 152 oldalas füzet gazdag anyagot nyújt az ifjúsági kultúrcsoportok számára. SZABAD NÉP KEDD, 1950 JÚNIUS 8 „SZABADSÁGUNK ÚJ SZÍNES MAGYAR DOKUMENTFILM 1950 április 4-éne!?, felszabadulásunk ötödik évfordulójának nagyszerű ün­nepét örökíti meg a Fáklya-filmszín­házban és a Hiradó-moziban vetítésre került második színes magyar doku­­mentfilm, a „Szabadságunk születés­napja". Szép a film, elsősorban azért, mert szép a tárgya: az új utakon járó, új életet építő Magyarország s az ország legnagyobb ünnepének áb­rázolása. És szép azért is, mert maga a film is új úton halad: a fejlett technika eszközeivel, magas művészi igénnyel állítja elénk a felemelkedé­sünket leginkább jellemző eredménye­ket, a fejüket bátran magasra emelő magyar dolgozókat, azt az életet, amely a nagy Szovjetunió felszaba­dító harcával és állandó baráti segít­ségével vált egy szabad ország sza­bad népének életévé. A felemelkedé­sünkért hősi halált halt szovjet kato­nák emlékműveit szerte az országban belepő virágkoszorúk, az a végtelen szeretet, amellyel az ünnepségre ér­kező Vorosilov elvtársat üdvözölte dolgozó népünk — a soha el nem múló hála, az eltéphetetlen barátság nagyszerű bizonyítékai. Sok barátunk van — ezt igazolták a távoli orszá­gokból ideérkezett küldöttek, a felvo­nuláson magasra tartott táblák erdeje, amelyről a "baráti népek vezetőinek arcképei néztek a felvonulókra, s mu­tatott rá arra, hogy a magyar dolgo­zók nagyon is jól tudják, kikre szá­míthatnak. Az a megtisztelő feladat állt a film készítői előtt, hogy öt év gazdag eredményeit vetítsék a dolgozó nép elé. Öt év eredményei... kétórás film sem tudná mindazt — hacsak pillanatképek­ben is — megmutatni, ami ebben az országban 1945 óta született. A film készítői — nagyon helyesen — nem is erre törekedtek. Céljuk az volt, hogy a film végtelen lehetőségeivel tükrözzék azt az egész országban általánosan emelkedett hangulatot, amely április 4-ike közeledtével vált egyre hatalma­sabbá, s amelyben soha nem látott erő­vel jutott kifejezésre a végtelen szere­tet az új élet kapuját megnyitó szovjet nép és Sztálin elvtárs iránt. Azt a vég­telen bizalmat akarták érzékeltetni, amellyel Rákosi elvtárs, a kommunis­ták, a munkásosztály mögé tömörül a felemelkedés útján egyre biztosabban járó egész magyar nép. A feladatot a film készítői jól oldották meg. A film nemcsak a megváltozott, boldog életet éss a további sikerekbe vetett szikla­szilárd hitet mutatja, hanem azt az erőt is, amellyel népünk minden im­perialista próbálkozást képes és kész visszaverni. Látjuk a lázas készülődést, amely leg­szebb ünnepünket városon, falun egy­aránt megelőzte. Látjuk a ragyogó fehérre festett falusi házak egyikét, amint éppen díszíteni kezdik. Öreg pa­raszt tartja kezében Sztálin elvtárs fényképét, kis unokája nyújtotta fel neki a díszítéshez. De ő még nem helyezi azt fel a falra, hanem csak tartja maga előtt kartávolságra és alig tud betelni a nézésével. Napbarnított arca ezer ránca közül rajongó tűzzel ra­gyog ki a szeme. Mosolya mintha be­szélne, mintha azt mondaná: „Köszö­nöm, Sztálin elvtárs.” A Ganz Vagongyárban büszkén tol­ják ki a felajánlásban elkészült vasúti kocsit a munkások. Nem szólnak semmit. Mozdulataik, nézésük, a kocsi oldalát fogó erős kezük mond el helyettük mindent. Akárcsak a csepeli gyár dolgozóinak az arca, amikor a gyárkapu felett végre Rákosi elvtárs nevét olvashatják. Az arcok beszélnek, a szemek, kürtölik világgá: miénk, dolgozóké az élet. Egy másik képen Horodzák István traktorost látjuk, amint egyszerre tíz ekefejjel szánt. Úgy ül a gépen, mintha odanőtt volna, pillantása pedig mintha az egész világot befogná. Mosolyog. Mosolyognak a Vorosilov elvtársat lelkesen ünneplő dolgozók is a pálya­udvar előtt és ragyog az arcuk a büsz­keségtől a katonai díszszemle nézői­nek. Csillogó szemekkel követik a nagyszerű fegyverekkel, csodálatos fe­gyelmezettséggel felvonuló katonáin­kat. Arcok és újra arcok... közelről felvett katonaarcok. Más-más vonások, különböző egyenruhák váltják egy­mást, de az a tekintet, amellyel előre­néznek, hasonló mindegyiknél. Az a tekintet a nép rajongó sze­retetét, az ellenség elleni kérlelhetetlen gyűlöle­tet fejezi ki. Hajszálpontosan igazodva vonulnak az egyes alakulatok. Má­sodpercekig mutatja a fényképező­gép az egyik tisztet. A kemény arcéit, barázdált homlokot, tiszta tekintetet szemlélve önkéntelenül vetődik fel bennünk: ki lehetett azelőtt, melyik gyárban dolgozott, melyik munkapad­nál fogta a szerszámot éppolyan acé­los erővel, mint ahogyan most a fegy­­vert markolja? — És ez a gondolat ismétlődik, ahogy újabb és újabb bátortekintetű arcok jelennek meg előttünk a vetítővásznon. IS felvonuló dolgozók hatalmas töme­geit látjuk azután. A felvevőgép hol zászló- és virágerdővel közeledő, nagy vezető link képét magasra emelő, szín­­pompás népviseletben, vagy végig fehér-feketében pompázó, hurrázó, éneklő, táncoló csoportokat mutat, hol a tömeg egy-egy tagjának ragyogó arcán tükrözi a nagy nap ünnepi han­gulatát. Úttörők, fiatal fiúk és lányok egyetlen sugárzó mosolyban felolvadó szeretete árad a dísztribünről integető Rákosi elvtárs felé. Gondtalan, derűs fiatalságukat, iskolapadjaikat, boldog jövőjüket köszönik a magyar nép sze­retett vezérének. És nemcsak a fiata­lok arcán látszik a végtelen szeretet. Öklüket üdvözlésre emelő és munkások, kendőikkel, virágcsokraikkal integető asszonyok, mérnökök és esztergályos­­ok, női sztah­anovisták és traktorveze­­tők néznek fel boldogan, nagy-nagy szeretettel az emelvényre. Szemüket Rákosi elvtárs derűs arcára szegezik. Nem egy köztük a tribün alól elvo­nulva is visszafordul egy-egy pilla­natra, persze csak úgy, hogy a sorok rendjét azért meg ne bontsa. És zeng az „Éljen Sztálint", „Éljen Rákosit“ „Sztálin — Rákosit" kiáltás végig a hatalmas téren. A film kockáin teljes erejében ele­venedik meg a csodálatos nap. A ki­fejező színek, a fény és árnyék mon­danivalót alátámasztó alkalmazása, a felvételek tisztasága — az operatő­rök, köztük a Kossuth-díjas Hegyi Barnabás és Illés György munkáját dicsérik. Ki kell emelnünk a film szö­vegéért, illetve rendezéséért Kis Jó­zsefet, Basilides Abrist, Rodriguez Endrét, Timár Istvánt és Borsodi Er­vint. A hang Rajki Tibor és Preisz Kálmán, a zene Tardos Béla és Kiss Lajos érdeméből illeszkedik igen jól a filmhez. A színes laboratórium veze­tőjét, Volkmayer Antalt ugyancsak komoly dicséret illeti. Jó munkát vég­zett ez az együttes és éppen ezért szükséges, hogy a mutatkozó kisebb hiányosságokra is felhívjuk a figyel­mét, arra, hogy egyes helyeken arány­lag sokat időznek egyazon beállítás­ban, másutt meg kevés az, amit mu­tatnak, néhány felvételnél (főleg a díszszemlénél) a fény erőssége nem kielégítő. A „Szabadságunk születésnapja" azt mutatja, hogy filmszakembereink jól használják fel az élenjáró szovjet filmművészet tapasztalatait s ha a még fellelhető apróbb hibákat is ki­küszöbölik, valóban kitűnő módon tükrözik a filmmel is népünk nagy­szerű felemelkedését. És azt, hogy erre minden feltétel megvan, éppen ennek a filmnek a művészi kivitelezése bizo­nyítja. K. L. Horváth Márton: LOBOGÓNK,PETŐFI (Szikra-kiadás) H­orváth Márton elvtárs felszaba­­dulás óta írt irodalmi cikkeinek és tanulmányainak gyűjteményes kö­tete olyan időpontban jelenik meg, amikor irodalmi életünk problémái egyre inkább előtérbe kerülnek, ami­kor a harc a burzsoá hatások kiszo­rításáért, s az épülő szocializmus magyar irodalmának megteremtéséért a fordulat szakaszába lépett. Különö­sen fontos ebben a harci szakaszban, hogy világosan lássuk: a felszabadu­lás óta eltelt egész időszakban „a Párt irodalom- és művészet­politikája az adott nehéz körülmények között alapjában helyes volt". Horváth elv­társ könyve, amely öt év termését foglalja össze, maga a beszédes bizo­nyíték emellett: a kötet közel 20 ta­nulmánya kezdettől töretlen vonalban képviseli ezt a politikát. A cikkekben és tanulmányokban felvetődik a felszabadulás utáni idő­szak irodalmi életének valamennyi problémája. Mik azok a fő kérdések, amelyek Horváth elvtárs kötetéből ki­emelkednek? Végigvonul a cikkeken és a tanul­mányokon a kérlelhetetlen és követke­zetes eszmei harc a burzsoá írói-mű­vészi magatartás és ideológia minden­féle válfajával szemben. Kemény és határozott ez a harcos magatartás már abban az öt év előtti időszakban is, amikor ezek a burzsoá irányzatok szinte ellepték egész irodalmi életün­ket, amikor hangoskodásukkal, tolako­dásukkal egyeduralkodónak akarták magukat feltüntetni az irodalom és a művészet területén e­zt a harcot tükrözik — megvál­­tozott körülmények között, az új magyar irodalom új és egyre nö­vekvő sikerei közepette — a kötet ké­sőbbi, legutóbbi tanulmányai is. Kü­lön alá kell húzni, hogy Horváth Már­ton elvtárs végig e harc során pontos megkülönböztetést tesz, éles határvo­nalat húz ellenséges írók, ellenséges áramlatok, s azok között az írók kö­zött, akik nem ellenségei a népnek, de ilyen vagy olyan formában a burzsoá ideológia befolyása alá kerültek. Ez a kritikai magatartás igen sokban járult hozzá ahhoz, hogy az évek során nem egy magyar írónak sikerült munkás­ságában a helyes utat megtalálnia. Nyilvánvaló, hogy ez a harc egyút­tal az új m­agyar irodalom megszüle­tését szolgálta. De Horváth elvtárs vi­lágosan látta azt: nem elég szétverni az ellenséget, utat kell mutatni, példá­kat kell felmutatni a születő út szá­mára, s ugyanakkor konkrétan is segí­teni kell megszületését, fejlődését. A példák felmutatásának fontos feladatát szolgálják azok a tanulmányok, ame­lyek Petőfi, Puskin, József Attila ér­tékelését adják. „Tettekkel emlékez­zünk Petőfire" — írja a költő halálá­nak századik évfordulóján. Petőfi a lobogó, a példakép, a mérték, ,,fegy­ver kezünkben, legdöntőbb napi har­cainkban is." Mi teszi mai költőink mintaképévé? Hazaszeretete, amely a nemzet elmaradottságának gyűlöleté­vel volt nála egyenlő. A gyűlölet a nép belső és külső ellenségei ellen. Az, hogy Petőfi a művészetben is forra­dalmár volt, abban az egyedül helyes értelemben, hogy „demokratikussá tette költészetét". S példakép Puskin, akinek „költészete a forradalmi moz­galmak elindulását jelezte Orosz­országban", példakép József Attila, „akihez fogható Majakovszkij kivéte­lével nem született a XX. században" ", s példakép, nagy, követendő példakép a magyar írók és mű­vészek számára a szovjet irodalom. A kötet legnagyobb tanulmánya a „Ma­­gyar irodalom. a szovjet irodalom", részletesen elemzi, mi az, amit a­­szovjet irodalomtól meg kell tanul­nunk. Harcos tanulmány ez. Élesen­ harcbaszáll azzal az elmélettel, amely Lukács elvtárs tevékenységében nyil­vánult meg, amely lebecsüli a szov­jet kultúra, a szovjet irodalom jelentő­ségét. Rámutat arra, milyen alig fel­mérhető károkhoz vezetett Pártunk irodalompolitikai vonalának Lukács elvtárs részéről történt eltorzítása. Rá­mutat ennek az álláspontnak politikai gyökereire, arra, hogy itt valójában nem a szocialista cél taktikai okokból való elhallgatásáról, hanem annak a gyakorlatban megmutatkozott megta­gadásáról van­­szó. „Olyan irányzat­ról van szó — írja —, amelynek ve­szélyességét megsokszorozta, hogy Pártunkon belül jelentkezett, s hogy irodalmunk orientációjának és fejlő­dési perspektívájának döntő kérdései­ben okozott súlyos zavarokat." Horváth Márton elvtárs gyakran teszi szóvá a kritika kérdéseit, a kri­tika elmaradottságát, hibáit. „A marxista kritikának — írja — legyen jelszava a tanulás és a maga terüle­tén fejtse ki a legnagyobb ellenállást mindenfajta selejttel és üres önkényes­kedéssel szemben." Horváth elvtárs a maga tevékenységével követendő pél­dát mutat a kritikusi magatartásra is. Cikkeinek hangja gyakran élesen bí­ráló, nem egyszer támadó. De ott, ahol erre szükség van, sohasem hiányzik belőlük a támogató, segítő szándék. Sohasem téveszti szem elől a főszem­pontot. Pártunk irodalompolitikájának végrehajtását, a haladó szocialista irodalom fejlesztését, nevelését Soha­sem téveszti szem elől azt, amit könyve bevezetőjében így foglal ösz­­sze: „Úgy kell vigyáznunk fejlődő irodalmunkra, mint népünk békés, valóra vált álmára. Mint népünk leg­­vonzóbb, legkedveltebb nevelőjére. Mint művészi tervrajzra, ami nélkül nehéz az alapokat lerakni és még ne­hezebb felépíteni a szocialista Magyar­­ország gyönyörű épületét." F. .. — KIOSZTOTTÁK A PRÁGAI ZE­NEI FESZTIVÁL CSELLÓVERSE­­NYÉNEK DÍJAIT. A nemzetközi bí­rálóbizottság az első két díjat Msztiszláv Rastapovics és Danyilij Safran szovjet művészeknek ítélte oda. — A Romániában élő nemzetiségek nyelvén 1950 január 1-ig 1.570.118 is­kolai kézikönyvet adtak ki. A romániai nemzetiségi iskolákba 48.213 óvodás, 231.269 elemi iskolás és 10.182 közép­­iskolás tanuló jár.­­ Az új magyar grafika bemutatko­­zása, a „Színes Világ“ című kiállítás, a Művészeti Alkotások M­ kiállítóhe­lyiségében. (Kossuth Lajos­ u. 12.) A kiállítást, a nagy érdeklődésre való tekintettel, szombat déli 1 óráig meg­hosszabbították.­­ A Művészeti Szövetségek Háza szombaton este megnyitotta újjáépített kerthelyiségét.

Next