Szabad Nép, 1950. június (8. évfolyam, 125-149. szám)

1950-06-06 / 129. szám

4 megyei községeket végigjárták az Unum-nővérek és úgynevezett „család­­látogatásaik“ nyomán azt kezdték kö­vetelni egyes félrevezetett asszonyok, hogy a gyerekek újra kötelezően és együttesen, az osztállyal és a tanító vezetésével járjanak templomba. Or­szágos jelenség, hogy kolduló apácák és szerzetesek megjelenése után hábo­­rús rémhírek terjednek el. Ez a helyzet tűrhetetlen. Nem tart­ható fenn az, hogy a tanítórendek tagjai, miután megtagadták a taní­tást, mint lelkészek duzzasszák meg a papok létszámát, a klerikális reakció agitátor-apparátu­sát, amelynek terheit végső soron a dolgozó nép viseli. A népi demokrácia az 1949/50-es tanévben bevezette az államosított is­kolákban a szabad vallásoktatást, azt a rendet, amely teljesen megfelel a vallás- és véleményszabadságnak és amely lehetővé teszi, hogy a szülők szabad választásuk szerint járassák vagy ne járassák gyermeküket hittan­oktatásra. A kormány, a Pírt tiszte­letben tartotta a szülők szabad aka­ratát és semmiféle propagandát nem fejtett ki annak érdekében, hogy a gyerekek ne járjanak hittanra. A krerikális reakció azonban visszaélt a kormány és a Fari lojális és türelmes magatartásával, féktelen agitációt fejtett ki a hittan­oktatás érdekében, megrágalmazta a fakultatív vallásoktatás demokratikus elvét, a népet a vallástanítás új rendje ellen uszította. Országos je­lenség, hogy a reakciós hitoktatók igyekeztek megfélemlíteni azokat a gyermekeket, akik nem jártak hit­tanra. Ehhez járul, hogy a hittanórák az esetek igen nagy részében nem a vallásoktatást, hanem a reakciós uszítást szol­gálják, hogy a vallásoktatók igen gyakran nem engedélyezett tankönyveket hasz­nálnak, hogy verik a gyermekeket. A klerikális reakció a mi türelmes magatartásunkat támadásra használta fel a fakultatív vallásoktatással kap­csolatban. Ezt a támadást vissza kell vernünk. A hittanórákon folyó reak­ciós uszítással szemben keményen és határozottan védekeznünk kell. Széleskörű felvilágosító munkát kell kezdenünk, meg kell magyaráznunk elsősorban párttagjainknak, de a munkásoknak és általában a dolgozók­nak is, hogy az a dolgozó szülő, aki hittanra járatja gyermekét, legtöbbször az ellenség kezére adja, rábízza lelkét és gondolkodását a béke ellensé­geire, az imperialista háborús uszí­tók ügynökeire. Aki hittanra küldi gyermekét, az maga járul hozzá ahhoz, hogy elide­­genítsék dolgozó szüleitől, a nép ha­zájától, az országot vezető nagy Párt­tól. Dolgozó népünk egy része azt hiszi, hogy a gyerekek hittanra kül­dése magánügy, amelynek nincs köze a szülők politikai meggyőződéséhez. Tévednek. A reakciós paphoz küldeni hittanra a gyerekeket akarva-akaratlanul is politikai hitvallás a népi demo­krácia ellen és a klerikális reakció az ilyen szülők magatartását mint politikai megnyi­latkozást használja fel. A fakultatív vallásoktatás az iskol­a fákban még nem a netovábbja a de­mokratikus elvek megvalósításának ebben a kérdésben. Mi mégsem aka­runk most változtatni a fakultatív vallásoktatás mai rendjén. De azt is hangsúlyozzuk kellő nyomatékkal, hogy ez a rend nem jelenthet és nem fog jelenteni szabad kezet a klerikális reakció számára a népköztársaság elleni uszításra, a gyermekek reakciós befolyásolására '97. iskolákban. Örömmel kell megállapítanunk, hogy pedagógusaink zöme becsülettel teljesíti hivatását, a népköztársaság, a dolgozó nép ha­zájának szeretetére neveli a gyereke­ket és szembeszáll a vallástanítás ürügyén folytatott reakciós lélekmérge­­zéssel. De ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy még sok olyan pe­dagógus van, aki a klerikális reakció „bizalmijának“ szerepét játssza az is­kolákban, aki nem akarja tudomásul venni, hogy a hittan rendkívüli tárgy, amelyből megbukni nem lehet, aki jobb osztályzatot ad a hittanra járó tanulóknak, mint azoknak, akik nem járnak hittanra, aki segédkezik a reakciós hitoktatóknak abban, hogy a hittanra nem járó gyermekeket terrori­zálják, az ilyen pedagógusokkal szem­ben elsősorban maguknak a demokra­tikus pedagógusoknak kell erélyesen fellépniük, de az állam közoktatási szerveinek is. A jövőben nem fordul­hatnak elő olyan esetek, mint egy du­nántúli győrm­egyei községben, ahol a tanítónő büntetési feladatként 150-szer íratta le a helyi pártszervezet titkárá­nak gyermekével, hogy hittanra el kell menni. Mi eddig a fakultatív vallásoktatás elvét túl liberálisan alkalmaztuk. Ezen is változtatni fogunk. A fakul­tatív hitoktatás elve nem lehet érvé­nyes a szakképzést nyújtó középisko­lákra, technikumokra, annál kevésbbé, mert ezeknek az iskoláknak az ifjú­sága, ha kívánta, már részesült val­lásoktatásban az alsóbb fokozatú isko­lákban. Az egyetemeken sem lehet helye többé a teológiai, hittudományi fakultásoknak. Egyrészt azért, mert a marxizmus-leninizmus világnézete alapján történő tudományos oktatás nem történhetik a teológiai oktatással azonos szervezeti keretben, másrészt azért, mert az egyetemek és főiskolák állami tanintézetek, az egyház és az állam elválasztásából pedig logikusan következik, hogy a teoló­giai oktatás, a papképzés kizárólag egyházi ügy és nem állami feladat. A teológiai karokat tehát át kell adni az egyházaknak. Elérkezett az ideje annak is, hogy a budapesti tudományegyetem nevét megváltoztassuk. A budapesti egyetem elnevezése Pázmány Péterről nem va­lami ősi elnevezés, a keresztapa a Horthy-korszak klerikális kultuszmi­nisztere, Klebelsberg Kunó gróf volt. A budapesti tudományegyetem nem viselheti tovább az ellenreformáció, a vallási türelmetlenség és a Habsbur­gok hívének nevét.­­ A protestáns egyházakkal kötött megegyezés változatlanul érvényes és jól funkcio­nál. Ez a megegyezés bizonyítja, hogy a népköztársaság teljes mértékben biztosítja a vallásszabadságot és hogy az egyházak, ha nem szegődtek el szőröstül-bőröstül a külföldi és a bel­földi reakció segítőtársául, békében tudnak élni és teljesíteni tudják fel­adataikat a népi demokráciában. De a protestáns egyházakban is fellépnek reakciós törekvések. A presbitériumok­ban igen sok helyi kulákok vannak többségben, egyes protestáns lelkészek április 4-vel kapcsolatban a katolikus reakcióról vettek példát és reakciós­­horthysta volt politikusok megválasz­tása a protestáns egyházak vezető világi állásaiba is mutatja, hogy a reakció még küzd azért, hogy meg­vesse a lábát ezekben az egyházak­ban és faltörő kosul használhassa fel őket­­a népköztársaság ellen. Ugyanez ■vonatkozik a zsidó egyházra is. A zsidó egyházban is tapasztalhatók olyan törekvések, amelyek a magyar dolgozók építő munkájának támoga­tása helyett a reakciós cionizmusra vesznek irányt. Mi semmiképpen sem vagyunk hajlandók elősegíteni, hogy dolgozó emberek százait és ezreit exportálják a palesztinai kizsákmányo­lás céljaira. Százával kapunk levele­ket a Palesztinába kivándoroltaktól, amelyekben kérik, tegyük lehetővé visszatérésüket. Fokoznunk kell a harcot a különböző szektákkal szemben is. Az adventista, jehovista, baptista és egyéb szekták vezetői a legtöbb esetben az amerikai imperia­lizmus szolgálatában állanak, a szek­ták nem egyebek, mint imperialista propagandaszervek. Meg kell emlékeznünk a szabad­­kőműves páholyokról is, amelyek ugyan egyrészt klerikalizmus-ellene­­sek, másrészt azonban amerikabará­­tok és amelyeknél az Amerika iránti barátság egyre inkább felülkerekedik a klerikalizmus-ellenességgel szemben. A szabadkőművesek antiklerikalizmusa a múlté, a nyugati imperialisták iránti rokonszenvük­ a jelené. A klerikális reakció fokozódó táma­dásai elleni erélyes védekezés szük­ségessége még élesebben veti fel mint eddig a klerikális reakció befolyása fel­számolásának kérdését magában a Pártban. A Poli­tikai Bizottság erre vonatkozó 1949 november 10-i határozata óta értünk is el ebben a tekintetben komoly ered­ményeket. Kétségtelen sikerei­ vannak természettudományos tömegpropagan­dánknak, valamint a materializmus propagandájának a pártoktatásban. A vezetőségek újraválasztásánál a kle­rikális befolyás alatt álló pártfunkcio­náriusok jelentős részét kicseréltük és elmondhatjuk, hogy párttagságunk túlnyomó többsége ennek a rendsza­bálynak a szükségességét megértette. De ezekkel az eredményekkel koránt­sem lehetünk megelégedve. Meglehe­tősen általános jelenség, hogy párt­­szervezeteink, elsősorban a vidéken, a klerikális reakció támadásával szemben legfeljebb passzívan vé­dekeznek, hogy népnevelőink fél­nek hozzányúlni ehhez a kérdés­hez, attól tartva, hogy a klerikális reakció elleni harc erélyes folytatása átcsap a vallásos meggyőződés elleni harcba és elidegeníti tőlünk a hívő tömege­ket. És miután félnek ettől az ellen­kező véglettől, inkább nem csinálnak semmit. Megengedhetetlen passzivitás ta­pasztalható ebben a kérdésben a tömegszervezetekben dolgozó elv­társainknál, elsősorban az ifjúságnál, amely szinte teljesen elhanyagolta a természettudo­mányos propagandát, valamint az MNDSZ-ben dolgozó elvtársnőinknél, akik túl későn, vagy egyáltalán nem vették észre a klerikális aknamunkát a szülői munkaközösségekben és nem vették fel ellene időben a harcot. A klerikális reakció ellesi harcunk fokozásánál abból kell kiindulni, hogy ez a harc politikai harc, amely az imperialisták ötödik hadoszlopának egyik legfonto­sabb osztaga ellen irányul, nem pedig a vallás ellen, a hit ellen, sőt nem is az egyház ellen általában. Nekünk semmi bajunk nincs a ka­tolikus dolgozó tömegekkel, ame­lyek épp oly odaadó és lelkes tá­maszai a szocializmust építő népi demokráciának, mint a más feleke­zetű vagy meggyőződésű dolgo­zók. Bajunk a klerikális reakcióval van és a feladat éppen abban áll, hogy a klerikális reakciót elszigeteljük a dol­gozó tömegektől. A szocializmus épí­tése, a béke védelme érdekében úgy mint eddig, ezután is, őriznünk kell, meg kell szilárdítanunk a dolgozó nép egységét, tekintet­­ nélkül felekezetére, vallási meggyőződésére és meg kell gátolnunk, hogy a magyar dolgozók egységét felekezeti vagy vallási alapon bárki is megbontsa. A klerikális reak­ciót mint politikai reakciót kell lelep­leznünk, amely a vallást csupán spa­nyolfalnak használja az imperialista háborús uszítókat szolgáló aknamun­kájának leplezésére. Mi ezután is, úgy, mint eddig tisz­teletben tartjuk a vallásos meg­győződést, valljuk és megvalósít­juk a teljes vallásszabadságot az állami életben, kiindulva abból az elvből, hogy a val­lás állami vonatkozásban magánügy. Ugyanakkor természetesen fokozot­tan kell érvényesítenünk a marxizmus­­leninizmusnak azt a tanítását, hogy a vallás a párton belül nemm magán­ügy, hogy funkcionáriusaink és tagságunk nevelése a dialektikus materializmus szellemében fokozott kötelességünk. Ezt a feladatot természetesen nem időtől és tértől függetlenül kell meg­oldanunk, hanem alá kell rendelnünk a Párt politikai főfeladatainak Ezek a főfeladatok: a szocializmus építése, a béke megvédése, a proletárdiktatúra megszilárdítása, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megőrzése, a Párt és a dolgozó töme­gek közötti kapcsolatok elmélyítése, dolgozó népünk egységének megszilár­dítása. Ebből az következik, hogy annak az elvnek az érvényesítésénél, a vallás a párton belül nem magán­ügy, különbséget kell tennünk egy­szerű párttagok és pártfurtkcioná­­riusok között és a párthoz való tartozást semmiképpen sem szabad függővé tenni attól, vallásosak-e párttagjaink? Pártfunkcionáriusainknál persze ma­gasabb követelményeket kell támasz­tanunk és abból kell kiindulnunk, amit Rákosi elvtárs mondott Központi Ve­zetőségünk február 10-i ülésén: „egyéni magatartásukkal is segítsék a Párt harcát a klerikális reakció és annak ideológiai befolyása ellen“. Ez azt je­lenti, hogy elsősorban függetlenített funkcionáriusainktól, vezető és közép­­kádereinktől el kell várnunk, hogy gyereküket ne járassák hittanra, ne vegyenek részt egyházi szertartáso­kon és — nem utolsó sorban — fele­ségüket is a kommunista világnézet szellemében neveljék. Ugyanakkor párttagságunk között türelmes felvilá­gosító munkát kell folytatnunk, neve­léssel és propagandával kell elérnünk, hogy felismerjék: templombajárással, körmeneteken való részvétellel, gyer­mekeik hittanra küldésével öntudatla­nul is a klerikális reakció törekvéseit segítik elő. A klerikális reakció ma bizonyos fokig taktikát változtatott: ma nemcsak arról beszél, hogy a kom­munisták „elkárhoznak“ és a közeli „világ végénél“ pokolra jutnak, ma a klerikális reakció taktikája nem any­­nyira abból áll, hogy a kommunistá­kat „kiprédikálják“ a templomból, el­tiltják az egyházi szertartásokon való részvételtől, hanem sokkal inkább ab­ból áll, hogy egyenesen csábítják a kommunistákat gyónásra, áldozásra, körmenetekre azért, hogy éket verje­nek sorainkba, hogy az egyházi szer­tartásokon és ünnepségeken részvevő kommunistákat úgy tüntethessék fel, mint a klerikális reakció híveit, akik csak látszólag kommunisták, valójában maguk is ellenségei a szocializmus­nak. A helyes választ az ilyen klerikális csábításokra a nógrádmegyei Benczúr­­falva községi bírája, elvtársunk, adta meg, amikor egy körmenetnél a pap vele akarta vitetni a sátrat. A bíró elvtárs azt felelte a papnak: „A múlt­ban mindig a gazdagok vitték a sát­rat, vigyék hát most is csak ők“ Ugyanakkor óvakodnunk kell a balol­dali túlzásoktól. A leggyakoribb és legvalószínűbb baloldali túlzás az ál­­l­ami-adminisztratív rendszabályok túl­becsülése, a türelmes és szívós felvi­lágosító munka lebecsülése. A kleri­­kális reakció kéviselőinek elszigetelése a dolgozó néptől, nem rendőri rend­szabályokon múlik, hanem döntően a népnevelői, a felvilágosító munkán múlik. És ha az adminisztratív rendszabá­lyok nem párosulnak megfelelő politi­kai felvilágosító munkával, akkor sok­szor az ellenkező eredményre vezet­nek, mint amit­­el akarun­k érni: a klerikális reakció elszigetelése helyett a néptől, részvétet keltünk iránta. Ezen a területen tanulnunk kell azok­ból a hibákból, amelyeket a kulákok elleni harc során gyakran elkövettünk. Az egyházi reakció elleni harcot nem szabad „versenyként“ felfogni, mint ahogy ez sokszor a kulákokkal kap­csolatban történt. Mi a fakultatív vallásoktatás dolgá­ban — mint mondottam — változtatni fogunk tavalyi passzív magatartásun­kon és meg fogjuk magyarázni párt­tagságunknak, dolgozó népünknek, hogy a gyerekek hittanra küldése miért jelenti a klerikális reakció tá­mogatását. De már most óvok attól a túlzás­tól, hogy minden dolgozó embert, aki a mi felvilágosító munkánk ellenére hittanra fogja küldeni gyermekét, egyszerűen reakciós­nak bélyegezzünk és így taszítsunk el magunktól. Mi igenis propagandát fogunk kifejteni a gyerekek hittanra küldése ellen, de adminisztratív rendszabályokat, megfélemlítést nem szabad alkal­maznunk és még kevésbbé szabad anyagi hátrányok kilátásba helye­zésével fenyegetőzni. A mi pártfunkcionáriusaink gyakran két véglet között mozognak. Ha van feladat, amelynek megoldásánál nem szabad a végletekbeesés hibáját el­követnünk, akkor ez a klerikális re­akció elleni harc fokozásának feladata. Különösen tartsuk szem előtt, hogy a baloldali túlzások alkalmas talajt teremtenek egyenes provokációkra a reakció részéről. Az ellenség arra használja, fel a baloldali túlzások te­remtette hangulatot, hogy maga dönt­sön le éjszaka kereszteket, rongáljon meg kálvária-állomásokat, hogy az­tán elterjeszthesse: mindezt a kom­munisták tették. Újra hangsúlyozom: a klerikális rakció elleni harcunkat azért kell fokoznunk, hogy akna­munkájával szemben megvédelmez­zük dolgozó népünk egységét. Amikor mi felvesszük a klerikális reakció által felénk dobott kesztyűt, akkor mi a jogos önvédelem politikáját folytatjuk. Békénket védjük, hazánkat védjük, épülő szocializmusunkat védjük. Küz­dünk azok ellen, akik nemcsak most támogatják az idegen imperialistákat, hanem a múltban is mindig az idegen uralom eszközeként, a magyar függet­lenség ellenségeként léptek fel. Küz­dünk azok ellen, akik az ellenrefor­mációtól kezdve az 1848-as szabad­ságharcon át a mai napig mindig ál­dásukat adták a magyar szabadság idegen­­hóhérainak munkájára. Küz­dünk azok ellen, akik az első impe­rialista háborúban épp úgy a háborús uszítók soraiba álltak, mint a máso­dik világháborúban és akik semmit sem tanulva és semmit sem felejtve, uszítanak a harmadik világháborúért. Küzdünk azok ellen, akik 1919 után épp úgy a nagybirtokos és nagytőkés uralom visszaállításáért harcoltak, mint 1945 után. De ugyanakkor, amikor az egyházi reakció, a püspöki kar katasztrófa­­politikája ellen erélyesen fellépünk, teljes rokonszenvünkről és támogatásunkról biztosítjuk azokat, akik magában az egyházban lépnek fel — akár papok legyenek, akár vi­lágiak — ez ellen a katasztrófa­politika ellen, népköztársaságunk és a katolikus egyház közötti béke és megegyezés mellett. Ezt a megegye­zést mi akartuk, a Vatikán és Mind­­szenty politikáját folytató püspöki kar hiúsította meg. Azokkal szemben, akik az egyházból reakciós politikai fegy­vert kovácsolnak, természetesen nem folytathatjuk a régi politikát, mert ők nem megegyezést, hanem harcot akarnak. Mindazok felé azonban, akik akar­ják a megegyezést a népi demo­kráciával, nyitva vannak a kapuk. Hogy egy ilyen megegyezés elvben lehetséges, azt a lengyel példa mu­tatja. A lengyel püspöki kar — idé­zem a megegyezés szövegét —: „fel­hívja a lelkészi kart, hogy lelkipász­tori munkájában a híveket az ország újjáépítése és a nemzet jólétének emelése érdekében minél buzgóbb munkálkodásra buzdítsa". A mi püs­pöki karunk ennek ellenkezőjére buz­dítja a lelkipásztorokat. A lengyel püspöki kar kijelentette, hogy : „az az elv, hogy a legfőbb és egyben irányító egyházi tekintély a pápa, a hitéleti, az erkölcsi, valamint az egyházi igazságszolgáltatás kérdé­seire vonatkozik, minden egyéb kérdés­ben pedig a püspöki kar a lengyel ál­lamérdekhez igazodik." A magyar püspöki kar nem a magyar állam­érdekhez igazodik, hanem a Vatikán­nak az imperialistákat kiszolgáló poli­tikájához. A lengyel püspöki kar kijelentette, hogy: „felvilágosítja a lelkészi kart ar­ról, hogy nem szabad ellene szegülnie a falusi szövetkezeti mozgalom kiépí­tésénekA magyar püspöki kar ennek ellenkezőjét teszi: arra buzdítja a pap­ságot, hogy védje a kulákokat és tá­madja a szövetkezeteket. A lengyel püspöki kar kijelentette, hogy: „elítél minden államellenes fel­lépést és különösen küzdeni fog az ellen, hogy a vallásos érzülettel állam­­ellenes célokra visszaéljenek”. A ma­gyar püspöki kar ennek ellenkezőjét teszi: a vallásos érzülettel államelle­­nes célokra él vissza. A lengyel püspöki kar kijelentene, hogy: „megbélyegzi és kanonikus kö­vetkezményekkel megbünteti azokat a lelkészeket, akik bármily államellenes földalatti mozgalomban való részvétel­ben bűnösnek találtatnak". A magyar püspöki kar ennek ellenkezőjét cse­­lekszi: a mai napig sem határolta el magát az amerikai kémtől, Mihalo­­vicstól és az államellenes összeesküvő Mindszentyt ma is „bíboros herceg­­prímásként’’ tiszteli. Ezzel a püspöki karral szemben le­hetetlen a béke és a megegyezés poli­tikáját folytatni. De SZABAD NÉP KEDD, 1950 JÚNIUS * a béke és a megegyezés politikáját akarjuk és fogjuk folytatni a néppel együttműködő, a népköztár­sasághoz hű lelkészkedő­­ papság iránt. A klerikális reakciónak nem adhatunk anyagi támogatást, de a dolgozó nép hazájához hű, lelkészkedő papságnak adunk, készek vagyunk biz­tosítani megfelelő létminimumát. Hadd foglaljam össze a fő feladato­kat. Négy főkérdésről, négy főfeladatról van szó: 1. Leleplezni a klerikális reakciót, a katolikus püspöki kart, mint a béke el­lenségét. 2. Támogatni és segíteni azokat a néphez hű papokat, akik a püspökökkel szemben támogatják a békét és a népi demokráciát. 3. Politikai felvilágosító munkával együtt megfelelő állami önvédelmi rendszabályt is kell foganatosítani a klerikális reakció ellen. 4. El kell érni, hogy funkcionáriu­saink, de tagságunk zöme se járassa hittanra gyermekeit, fokoznunk kell a klerikális reakció elleni propagandánkat a nép közt, fokoznunk kell az egyházi ideológia elleni felvilágosító munkánkat a Pártban. El vagyunk szánva arra, hogy ha­zánk és békénk védelmében, népünk egységének védelmében, szocialista építőmunkánk biztosítására az impe­rialistáknak ezt az ötödik hadoszlopát, a klerikális reakciót, is felszámoljuk. • Új kórházak, csecsemőotthonok és mentőálvások kezdték meg működésüket Az ötéves terv első negyedében fe­jezték be a Szabadsághegyen a 80 ágyas hegyhátúti gyermekotthon épít­kezését. A Mozgástherápiai Intézet építkezése közvetlenül befejezés előtt áll. Tarjánban és Tiszakürtön 6-6 ágyas szülőotthont létesítettek. Június elsején kezdték meg működésüket az ajkai, szikszói, törökszentmiklósi, ta­tai, balmazújvárosi és pesthidegkúti új 35 ágyas bölcsődék. Ugyancsak június elsején nyitották meg a buda­örsi és battonyai 30—30 férőhelyes bölcsődéket. Befejezték 25 kórház és 5 vidéki mentőállomás építkezését és valamennyi meg is kezdte működését. Székesfehérvárott megkezdték a me­gyei közkórház sebészeti pavillonjának 180 ággyal való bővítését. Pesterzsé­beten egy 100 ágyas gyermek tbc-kór­­házat építenek, Szombathelyen egy kastélyt állítanak helyre közkórháznak. Acsádon ugyancsak kastélyt rendeznek be betegotthon céljára. Sopronban új mentőállomást létesítenek. Az ötéves terv első negyedében­ kezdtek hozzá a nagykanizsai 45 férő­helyes bölcsőde építkezéséhez is. Ugyancsak ez évben kezdték meg a pécsi Gyermekvédő Intézet bővítését és a kecskeméti Gyermekvédő Intézet csecsemőosztályának központi fűtéssel való felszerelések

Next