Szabad Nép, 1950. július (8. évfolyam, 150-175. szám)

1950-07-01 / 150. szám

4 Az amerikai imperialisták agressziója a koreai nép ellen A legutóbbi koreai események újból és teljes erővel lerántják az álarcot az amerikai imperializmus ragadozó-ábrázatáról, megmutatják, hogy az amerikai imperializmus semmiféle eszköztől nem riad vissza, ha lehetősége van arra, hogy új háborút robbantson ki és elnyomja a szabadságukért és függetlenségükért küzdő népeket. Az amerikai imperialisták a növekvő gazdasági válságtól s a belső nehézségek és ellentmondások fokozódásától hajtva, a dolgozók és a haladó néprétegek felszabadító mozgalmának mind az anyaországokban, mind a gyarmatokon észlelhető hatalmas fellendülésétől megdühödve, a béke védelmében kibontakozott, tisztító viharhoz hasonló hatalmas világmozgalom láttán és attól félve, hogy ennek az egész népet felrázó mozgalomnak félelmetes áradata elönti, összenyomja és felborítja a háborús gyújtogatók nyomorúságos maroknyi csoportját — sietségükben egymásután rendezik a provokációkat és a támadó jellegű előkészületekről a nyílt agressziós cselekedetekre térnek át. Dél-Korea bábkormányának csapatai június 25-én kihívó módon megtámadták a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot és ezzel hadműveleteket kezdeményeztek Kore területén. Az amerikai lapok nyíltan írtak a készülő provokációról: „Különös, hogy a háborúról szóló csaknem minden szóbeszéd a délkoreai vezetőktől indul ki — írta Sullivan, a „New York Times” tudósítója. — Li-Szin-Man nem egyszer mondotta már, hogy hadserege képes volna a támadásra, ha Washington beleegyezését adná.” .A koreai hadműveletek kezdete előtt Tokióba érkeztek a Washington által előkészületben lévő háborús provokáció karmesterei: Johnson, az USA hadügyminisztere, Bradley vezérkari főnök és a megrögzött háborús gyújtogató, a hírhedt John Foster Dulles. Dulles, néhány nappal a provokáció előtt ellátogatott Szöulba és megadta a végső utasításokat koreai bérenceinek. Miként a „New York Herald Tribune” írja, Dulles kijelentette a délkoreai „Törvényhozó Gyűlés” előtt: „önök nincsenek egyedül!” A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság minden erejét megfeszítette, hogy békés úton érje el az ország egyesítését. A nép követeléseit és óhaját kifejező koreai „Egységes Demokratikus Hazafias Front” (EDHF), amelyben az ország mindkét részének több mint 70 politikai pártja és társadalmi szervezete egyesült, június 7-én azt javasolta: hajtsák végre Korea békés egyesítését. Ez a javaslat azonban keresztezte a Li-Szin-Man-klikknek és washingtoni gazdáinak terveit. Az utóbbiak arra számítottak, hogy a belső háború kirobbantásával egész Koreát az USA gyarmatává tehetik, az egész országra kiterjeszthetik az éhség, a tömegnyomor és a demokráciaellenes megtorló intézkedések rendszerét, amelyet az amerikai megszállók honosítottak meg. Li-Szin-Man bandái, melyek június 25-ére virradó éjjel átlépték a 38-ik szélességi fokot, tudták, hogy mögöttük áll az amerikai agresszorok hajóhada és légiereje. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Néphadserege és határőralakulatai azonban olyan erős csapást mértek az agresszorokra és bábjaikra, hogy azok az egyemberként egységes, független, demokratikus hazájuk védelmére kelt nép átkától kísérve, hanyatthomlok menekülve takarodtak vissza dél felé. Az amerikai agresszorok félredobták az utolsó fügefalevelet is, amelylyel eddig még leplezni igyekeztek agresszív terveiket. Truman, az USA elnöke nyilatkozatban jelentette ki, hogy az USA légi- és tengeri haderőivel segítséget fog nyújtani Dél-Koreának. Parancsot adott a 7. amerikai hajóhadnak, hogy „akadályozza meg Formoza megtámadását”, ami egyértelmű azzal a paranccsal, hogy az amerikai fegyveres erők ténylegesen szállják meg Kína területének ezt a részét. Az USA parancsára sürgősen összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, egyáltalán nem zavarta őket az ENSZ alapokmánya, amely megköveteli, hogy a Biztonsági Tanács fontosabb kérdésekben csupán a Tanács öt állandó tagjának egybehangzó szavazata esetén hozhat határozatokat, az sem zavarta őket, hogy a Biztonsági Tanács ülésén két állandó tag — a Szovjetunió és Kína — nem volt jelen, amikor a Biztonsági Tanács amerika-barát többsége engedelmesen megszavazta az USA által diktált „határozatot”. E tények megvitatásában érthetővé válik az ENSZ munkájának az a szabotálása, amelyet az USA szervezett a népi Kínának a Szovjetunió által határozottan támogatott igazságos követelésével szemben, hogy távolítsák el a Biztonsági Tanácsból Csang Kai-Sek kiküldöttjét, aki senkit sem képvisel. Az USA ténylegesen kezébe kerítette az ENSZ-et és agresszív politikájának eszközévé tette azt. Bízhatnak-e ebben az esetben a Biztonsági Tanács határozatai bármiféle törvényes erővel? Természetes, hogy nem! Ezzel a fiktív „határozattal” takarózva, elsősorban az USA, utána pedig Anglia és Ausztrália, Hollandia és más országok, a délkoreai partokhoz küldik hajóikat. Amerikai repülőgépek bombázzák Korea városait és falaait. Az amerikai bombák robbanására visszhangként hisztérikus rikoltozással felel a burzsoá sajtó sokszólamú kórusa, s a mocskos hazugságnak és rágalomnak egész áradatát önti a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságra. Az egész haladó emberiség felháborodását és minden becsületes embernek a béke sorsán érzett komoly aggódását váltja ki az USA fékevesztett imperialistáinak precedens nélkül álló tette. Ma már ország-világ előtt világos, hogy az USA koreai és kínai agressziója időrendben az utolsó és legkihívóbb cselekmény abban a hosszú bűnlajstromban, amelyet az imperialista tábor az emberiség ellen elkövetett. Ők, az USA imperialistái azok, akik agresszív blokkokat hoznak létre, növelik a háborús költségvetéseket, amelyektől az acél- és ágyúkirályok házasodnak, a munkások és parasztok pedig éhenhalnak. Ők azok, akik az USA-ban és Japánban, Ausztráliában és a Délafrikai Szövetségben, Indiában és Görögországban börtönbe vetik a kommunistákat, a nép legjobb képviselőit. Az ő parancsukra lövetnek Franciaország és Olaszország becstelen vezetői a dolgozók közé és fokozzák a terror és az üldöztetés rendszerét, ők melengették keblükön és ők nevelték az olyan emberevőket, mint Roberts, az angol parlament konzervatív képviselője, aki nemrég lelkiismeretfurdalás nélkül arra uszított, hogy „dobjanak atombombát” Phongjangra, „ha Észak-Korea nem hódol be”. Mindezt az egész világ szeme láttára művelik a fékevesztett háborús gyújtogatók, az amerikai vezető körök és azok a nyugat európai és ázsiai csatlósai. De nem mentek-e az urak túlságosan messzire? — kérdezik tőlük a békéért és a népek biztonságáért küzdő embermilliók. A bátor koreai nép egységes, független, demokratikus államáért vívja a harcot. A háborús gyújtogatók provokációjára az egyedül lehetséges és méltó választ adja. Fegyverrel kezében védelmezi országát az imperialistákkal és azoknak Li-Szin-Man áruló klikkjéből toborzódott ügynökeivel szemben. Nem, imperialista urak! A koreai városok és falvak bombázásával, védtelen nők, gyermekek és öregek gyilkolásával nem fogják térdrekényszeríteni azt a népet, amely elhatározta, hogy megvédi szabadságát és függetlenségét. A koreai nép bebizonyította, hogy nem akar játékszer lenni az amerikai agreszszorok és háborús gyújtogatók kezében. És a koreai nép ezzel segíti elő legjobban a béke védelmének ügyét. A béke minden hívének, minden jószándékú embernek az a válasza az amerikai imperialistáknak Koreában, Kínában és Indokínában elkövetett legutóbbi agresszív cselekményeire, hogy még jobban io Amikor június 22-én összegyűltek a Ganz Vagongyár acélöntödéjének népnevelői, hogy megtartsák szokásos népnevelői értekezletüket, még nem sejtették, hogy ennek az értekezletnek milyen nagy szerepe lesz a műhely életében. Az értekezlet célja volt: megbeszélni, milyen módszerekkel dolgozzanak a népnevelők a Központi Vezetőség határozatainak végrehajtásáért? Ez az értekezlet megmutatta, hogy az acélöntöde népnevelői jól ismerik a műhely problémáit. A felszólalásokban sorra napirendre kerültek a Gerő elvtárs által megállapított hiányosságok, a munkafegyelem, a darabbér, a laza normáik, stb. kérdései. Számos példa mutatta, hogy a népnevelők éberen őrködnek a népvagyon felett. Kovács elvtárs felszólalásában elmondotta: „Találkoztam egy segédmunkással, aki a szeméttel együtt a vashulladékot is ki akarta dobni. Emlékeztettem, hogy 43—44-ben a fasiszták még az ócska szegeket is kiszedették a szemétből. Megmagyaráztam neki, hogy most, amikor a szocializmust építjük, magunkat károsítjuk meg az ilyen felelőtlen anyagpocsékolással." Ehhez hasonló példát több népnevelő is mondott. A felszólalásokból is kitűnt, hogy az acélöntődében a selejt elleni harc az egyik legfontosabb feladat. A népnevelők kiveszik a részüket ebből a harcból. Gyökér elvtárs felvilágosító munkája során meggyőzte Dudás öntőt — aki mindenáron 160 százalékot akart elérni, s közben 60 százalékos selejtet csinált. — Hogy ez a selejt nemcsak az ő kára, hanem a műhely többi dolgozójáé, egész népünké is. Dudás megfogadta a népnevelő tanácsát és azóta valamivel kisebb ,a százaléka, de selejtmentesen dolgozik. Glemba elvtárs arról beszélt, milyen károkat okoz a műhelynek a laza munkafegyelem. Akad a műhelyben nem egy olyan dolgozó, aki szombaton „az öntöde helyett a korcsmában köt ki.“ S ez komolyan veszélyezteti a műhely tervének teljesítését. Anépnevelők sorra felszólaltak, szinte kivétel nélkül mind. Valóságos tapasztalatcserévé fejlődött az értekezlet. A felszólalásokból kiderült, hogy a kevésbé öntudatos dolgozók ellenséges szemmel nézik az időelemzők munkáját. Elhangzanak olyan kijelentések, hogy „Nincs szükség normásokra, mert az ő fizetésük miatt drágul az önköltség". A népnevelők rámutatnak arra, milyen nagy jelentősége van a szocializmus építésében a pontos, szabatos normáknak és milyen nagy, felelősségteljes munkát végeznek az időelemzők. Vannak a műhelyben még ma is olyan laza normák, amelyeket gyakran maguk a dolgozók is kifogásolnak. Tar Nándor elvtárs például maga kérte normaidejének csökkentését és példáját követte két ifjúmunkás is. De voltak az értekezletnek komoly hibái is, amelyek visszatükrözték a helyi népnevelőmunka fogyatékosságait. Egyes népnevelők felszólalása — és agitációja — gyakran általánosságokba fulladt. Részben azért van ez, mert sem az alapszervezeti vezetőség, sem az üzemi pártbizottság nem tájékoztatja megfelelően a népnevelőket, nem neveli őket kellő gonddal. A másik és fontosabb ok, hogy egyes népnevelők maguk is húzódoznak attól, hogy konkrétan mutassanak rá a hibákra és megnevezzék a károk okozóit, a mulasztások elkövetőit. Méltatlan dolog volt, hogy, bár sok szó esett itt a jobboldali szociáldemokratákról, kártevésükről, de egyiknépnevelő sem nevezte meg őket. Kitűnt az is, hogy a népnevelők nincsenek megfelelő gonddal kiválasztva. Van köztük egy, Hali elvtárs, aki úgy szólalt fel ezen az értekezleten is, — Breier elvtárs szavaival élve —, mintha hittérítő lenne és nem népnevelő. Ez a Hali elvtárs valamilyen szektának tagja és öt éve falujáró. Akadtak a népnevelők között olyanok is, akik nem értik a darabbér jelentőségét és nem is értenek egyet azzal. Az értekezlet eredményei közé sorolható, hogy felfedte ezeket a hibákat. Az agitációs értekezletnek rendkívül nagy hatása volt az Acélöntődében. Megelevenedett az egész műhely, az ebédidőben a dolgozók külön csoportokba verődve éles politikai vitákat folytattak. Glemba elvtárs felismerte hibáját, hogy nem nevezete meg a jobboldali szociáldemokrata normalazítókat, bércsalókat és levelet írt a Szabad Népnek, amelyben név szerint leleplezte őket. A levél megjelenése után még élénkebb vita indult meg a műhelyben. Sokan helyeselték Glemba elvtárs kommunistákhoz méltó kiállását. Voltak népnevelők, akik nem elég harcosak, nem mindig mernek nyíltan állást foglalni, s akik — mint például Misztl Károly — elismerték Glemba elvtárs levelének helyességét, de ahelyett, hogy maguk is alátámasztottákvolna annak igazságát, azon sopánkodtak: „Mi lesz most Glembával? Legjobb esetben is áthelyezik máshová." Valóban, az egyik alapszervezeti vezetőségi tag felvetette Glemba elvtárs előtt: nem lenne-e jobb, ha eltávozna a műhelyből? Valami szentségtörésnek nézték, hogy Glemba elvtárs a többi között a saját műhelyfőnökét is bírálta és leleplezte. Világos, hogy a kritika szabadságával még nincsenek eléggé tisztában ebben a műhelyben. Még rosszabb tünet, hogy akadt olyan népnevelő, aki azt mondta: „Glemba elvtársnak 80 százalékban igaza van, mert ezek a szaktársak tényleg elkövették a bűnöket, de azért nem kellett volna azt írni róluk, hogy jobboldali szociáldemokraták. Pedig éppen ez a döntő, hogy a munkafegyelem megbontói, a népvagyon megkárosítói, jobboldali szociáldemokraták, akikkel szemben megengedhetetlen elnézéssel, opportunizmussal és közönnyel viseltettek nemcsak az alapszervezet vezetői és egyes népnevelők, hanem maga az üzemi pártbizottság is. Mert, mi másnak nevezhetnénk azt a szinte érthetetlen tényt, hogy Glemba elvtárs levelének a Szabad Népben való megjelenése után az üzemi pártbizottság nem adott segítséget az acélöntödében folyó harchoz? Szombaton volt egy szakszervezeti taggyűlés, ahol Horváth, az egyik leleplezett jobboldali szociáldemokrata önkritikát gyakorolt mások, — mint Scharle és Kreivich — eddigi jó munkájukra hivatkoztak és megfogadták, hogy a jövőben még jobban fognak dolgozni, s megjavítják magatartásukat is. De volt olyan felszólaló is, amely nem értett egyet a levéllel. Az biztos, hogy a szavak, csak szavak maradnak, a tettek beszélnek. Lehet, hogy még egyes kommunista elvtársakat is megnyugtattak, ezek a fogadkozások, de a következő nap eseményei már rádöbbenthettek volna mindenkit arra, hogy mire vezet a hibák elkenése, az opportunizmus, az éberség és az erély hiánya. Egy ifjúmunkás, Balogh elvtárs felszólalt a szakszervezeti taggyűlésen és a maga részéről is bebizonyította, hogy Glemba elvtárs levelének minden szava igaz. Hétfőn reggel, amikor Balogh elvtárs munkahelyére érkezett, szomorú látvány fogadta. A szombaton otthagyott kész formájába homokot szórtak, három összerakatlan formát széttapostak az „ismeretlen merénylők“. Glemba elvtárs két fenyegető levelet kapott. Világos, hogy a jobboldali szociáldemokraták éltek ilyen megtorló intézkedésekkel Balogh elvtárssal szemben, ők próbálták megfélemlíteni Glemba elvtársat, aki néhányukról lerántotta a leplet. Kézzelfogható bizonyítékok álltak rendelkezésre arról, hogy az ellenség ott tevékenykedik a műhelyben! És még ez után — mind a mai napig — sem kapott segítséget az üzemi pártbizottságtól. A népnevelők jobban megértették miről van szó. Megelevenedett a felvilágosítómunka és új lendületet kapott a selejt elleni harc. A segédmunkások is versenyvállalást készítettek arról, hogyan harcolnak a selejt ellen. Az acélöntödében még tart a vihar, forró hangulatú viták folynak. De a legfőbb kérdésben, a nyílt ellenséges cselekedeteket elkövető jobboldali szociáldemokraták ellen csak akkor lehet eredményes harcot vívni, ha a pártbizottság gyökeresen felszámolja eddigi tétlenségét ezen a téren és élére áll annak a küzdelemnek, amelyet a műhely — és példájukon felbuzdulva az egész üzem — becsületes munkásai folytatnak a kártevő, munkásáruló, jobboldali szociáldemokraták leleplezésére és ártalmatlanná tételére. (m.) PÁRT ÉS PARTEPITES A harc a jobboldali szocdem kártevők ellen a Ganz Vagon acélöntödéjében SZABAD NÉP SZOMBAT, 1950 JITLIUST kozzák a békeharcot. A stockholmi felhívás újabb sokszázmillió aláírása kifejezi valamennyi nép ellenállhatatlan erejű békevágyát. Erről tanúskodik a Szovjetunió Legfelső , Tanácsának nyilatkozata, a Szovjetunióban meginduló aláírásgyűjtés a békefelhívásra, az aláírásgyűjtés kibontakozása Kínában, Franciaországban, Olaszországban, az USA-ban, Angliában és más országokban. Növekszik és fokozódik a népek békeharca. Ez a harc rombadönti az imperialisták álnok terveinek kártyavárát (A „Tartós békéért, népi demokráciáért” legújabb számának cikkei Július elsején megkezdődik az OTI kórházak állami kezelésbe vétele Május 14-én tették közzé azt a minisztertanácsi rendeletet, amely az OTI betegellátó tevékenységét az államra ruházta át és ennek következtében az intézet betegellátó intézményei az állam kezelésébe mennek át. A rendelet végrehajtási utasítása most jelent meg a hivatalos lapban. A végrehajtási rendelet elsősorban kimondja, hogy a dolgozók betegségi ellátásáról szóló minisztertanácsi rendeletnek azok a rendelkezései, amelyek az OTI kórházainak állami kezelésbevételéről szólnak, július 1-én lépnek hatályba. Ezzel a nappal veszi át a népjóléti miniszter az OTI Költői Annakórházát, a szabadsághegyi, törökbálinti és hegyfalui tbc.-szanatóriumokat, a visegrádi szanatóriumot. Miskolc város kezelésébe megy át az OTI diósgyőri kórháza és rendelőintézete, végül Ózd város kezelésébe veszi az OTI ózdi kórházát, Salgótarján városa pedig átveszi az OTI salgótarjáni kórházát. A Budapesti Városi Tanács július 1-én átveszi az OTI budapesti kórházait, a Péterffy Sándor utcai rendelőintézetet, a Posta Betegségi Biztosító Intézetének budapesti kórházát és rendelőintézetét. Augusztus 1-én a Budapesti Városi Tanács kezelésébe kerül az OTI többi budapesti rendelőintézete, valamint szakorvosi és körzeti orvosi hálózata. A vidéki rendelőintézeteket, valamint a szakorvosi és körzeti orvosi hálózatot átmenetileg a népjóléti miniszter veszi át augusztus 1-ével, de ezeket az egészségügyi feladatköröket később meghatározandó időpontban az illetékes megyei tanácsoknak fogja átadni. A felsorolt kórházak július 1-től, a többi állami és közkórházhoz hasonlóan egységes szabályzat szerint önálló igazgatási és gazdasági egységekként fognak működni. A kórházak jellege nem változik meg, mert továbbra is biztosítóintézeti tagokat és családtagokat fognak ápolni. Az egészségügyi kormányzat minden intézkedést megtett, hogy ez az átszervezés a dolgozók egészségügyi ellátásában zavarokat ne okozzon és a betegek az őket megillető segélyeket zökkenőmentesen megkapják. Fejlődik az anyagtakarékosság a vasiparban A vasiparban egyre erőteljesebben indul meg az anyagtakarékossági mozgalom. A Győri Vagongyárban többszáz kilogramm rúdvasat és szerszámacélt takarítottak meg a kiadott anyagból. A Ganz Vagon 580-as műhelyének dolgozói anyagtakarékossági brigádot alakítottak. A brigád annyi karbidot takarít meg egy hónap alatt, hogy két teljes napig ellátják vele az üzemet. A kovácsműhelyben megalakult takarékossági brigád célul tűzte ki, hogy az ócskavasban heverő rágóacélból vágókat készít a tisztítóműhely levegő-vágó gépeihez. Vegyes brigád alakult a MáVAG fémöntödéjében is, amy 100 kiló kész öntvényhez az eddigi 220 kiló folyékony fém helyett csupán 197 kilót használ fel.