Szabad Nép, 1952. február (10. évfolyam, 26-50. szám)

1952-02-21 / 43. szám

CSÜTÖRTÖK, 1952. FEBRUÁR 11 SZABAD NÉP GALINA NYIKOLAJEVA ÉS AZ ABONYI DOLGOZÓ PARASZTOK BESZÉLGETÉSE Kedd este. Abony község. Még a messzibbről érkező idegen is tüstént észreveszi: Abony nagy vendéget vár. Jónéhányan künn várakoznak a község határában, kémlelve a hófúvásból felbukkanó autókat. Beljebb, a községben, vörös és nemzetiszínű zászlók lengenek. Sorban az utcákon, mind a kultúrház felé mennek az emberek. Ki a községből, ki a tanyákról, ki a szomszédos falvakból, gyalog, kocsin, kerékpáron, szánon, autón sereglenek. Benn a kul­­túrházban, az emeleti nagy előadóteremben még soha sem voltak ennyien: csaknem ezren gyűltek össze, hogy meghallgathassák Galina Nyikolajevát, a magyar-szovjet barátsági hónap szovjet küldöttét, a százezrek kedves köny­vévé lett Aratás szerzőjét. Amikor Nyikolajeva belép a terembe, hatalmas taps köszönti. Amikor Nyikolajeva elvtársnő beszélni kezd, a zajgó teremben egy­szerre csend lesz. Látszik a figyelő tekinteteben, hogy a hallgatók egy szót sem akarnak elveszteni „Úgy érzem, mintha egész életemben köztetek éltem volna" — Drága barátaira! Én Moszkvából, a­anaevar-szovjet barátság hónapjára érkeztem hozzátok, abból a városból, ahol él és dolgozik a világ összes dolgozóinak vezére, Sztálin. Engedjé­tek meg, hogy a Magyarországon tar­tózkodó egész szovjet küldöttség ne­vében meleg szeretettel üdvözöljelek benneteket. Meggyőződésünk, hogy ez a barátsági hónap tovább fogja erő­síteni a magyar és a szovjet nép ba­rátságát Életemben először főztem Magyar­©rszágra. Életemnek több mint felét a messzi Szibériában töltöttem. Az én hazám, Szibéria, nagyon különbözik a ti tájatoktól. De annak ellenére, hogy hazáink igen messze vannak egymás­tól, mégis úgy érzem, mintha egész életemben köztetek éltem volna, úgy érzem, hogy igen közeli jóbarátok kö­zött vagyok. Az összes népi demokráciák és a Szovjetunió népei baráti népek. A szovjet nép olyan nép, amely hozzá­szokott a harcokhoz és az ilyen nép nemcsak puszta szóként veszi a ba­rátságot, hanem a barátságot tettekkel akarja bebizonyítani. És mi közöttünk, elvtársak, nemcsak barátság van, több mint barátság, szövetség van, ugyan­azért a célért harcolunk mindannyian: a békéért az egész világon. Azért van az, elvtársak, hogy a ti országotokban olyan őszinte szeretet­tel ejtik ki az emberek a mi vezérünk, Sztálin elvtársnak nevét és azért van az, hogy a mi országunkban, a mi Szovjetuniónkban olyan meghatottan és olyan szeretettel beszélnek mindig Rákosi elvtársról. Valószínűnek tartom, elvtársak, hogy ez a mostani találkozásunk nem utolsó találkozás. Lehet, hogy személyesen többet nem találkozunk, de amikor én a Szovjetunióban a magyar munká­sok, a magyar parasztok sikereiről ol­vasok, együtt fogok veletek örülni a ti sikereiteknek, és ha ti elolvassátok az én regényeimet, s ha az jó lesz, valószínűleg ti is rám fogtok gondolni és velem együtt fogtok örülni az én sikereimnek. Varga Endre, a ceglédi gimnázium III. osztályának tanulója orosz­nyelvű köszöntőt mond ezután, majd Nyikolajeva elvtársnő az Ara­tásról, a szovjet kolhozok életéről kezd beszélni. — Hogy megírhassam könyvemet, több mint száz kolhozt látogattam meg és sok kolhozistával beszélgettem Természetesen sok időt venne igénybe, ha mindezekről a kolhozokról és kol­hoztagokról beszélnék. Én inkább ki­választok egy két kolhozt, és egy-két kolhozistát, akik nagy segítséget nyújtot­tak regényem megírásához. Például be­szélni fogok egy kolhozról, amely a kirovi körzetben van. Amikor az em­ber odautazik, eleinte hatalmas hóbuc­kákat és sötét fenyőerdőt lát. Régen, a forradalom, előtt a parasztok itt ín­ségben éltek és éheztek. A parasztok­nak ezért el kellett menniök a város­ba, üzemekbe, gyárakba szerződtek, hogy megélhetésüket biztosítsák. És mi van most ezen a helyen? Ha valakinek eszébe jut meglátogatni a kolhozt, elsősorban feltűnik egy hatal­mas kultúrház, központi fűtéssel, gyö­nyörű termekkel, szórakozási lehetősé­gekkel. Láthatunk kétemeletes házakat fürdőszobával, központi fűtéssel, vil­lanyvilágítással; ezekben a házakban kolhozparasztok élnek. Ha megnézzük, milyenek az istállók, láthatjuk, hogy tiszták, világosak és hogy igen sok munkát géppel végez­nek. Az istállóban például, amikor a tehén inni akar, orrával meglöki a vödröt, s abból automatikusan jön a víz. A trágyát géppel viszik ki és a takarmányt szintén géppel hozzák be. Azonkívül ebben a kolhozban gyö­nyörű pulykafarm van. Egy kicsit hátrébb láthatjuk az ezüstrókatenyé­­szetet. A termés igen gazdag. Ebben a kolhozban egy hektáron 30 mázsa búzát termelnek. A kolhoznak külön fidülőháza­t. Ez egy nagyon szép, kéteme­letes ház, amely két folyó össze­folyásánál épült, gyönyörű fenyő­erdőben. Ha a ház ablakán kinézünk, láthatjuk, hogy mókusok ülnek a fá­kon és benéznek az ablakon. Este pe­dig nyulak futnak az utakon. A ház városiasan van berendezve, szőnyegek­kel, képekkel, szép bútorokkal. Ennek az üdülőnek megvan a saját orvosa és saját elektrogyógy­kezelő­ szobája­, ha a kolhoz tagjai megbetegednek, nem kell elutazniok a kolhozból, ha­nem ott, helyben a legkülönbözőbb gyógykezelésben részesülnek, elektro­mos kezelést is kaphatnak. Az a szo­kás ebben a kolhozban, hogy minden Palhola" évente ! "forfi­­­nbb két hetet itt tölt el, ebben az üdülőben. A kolhoztagok olyan jómódban él­nek, hogy a rájuk eső burgonyameny­­nyiséget ki sem veszik. Azt mondják a vezetőknek, hogy csináljanak vele, amit akarnak, nekik nem kell. Ter­mészetesen nem rögtön sikerült a kolhoz vezetőségének a tagok részére ilyen magas életszínvonalat biztosí­tani, hanem hosszú, szívós munkával, harcok árán érkeztek el idáig. A bol­dogság nem jön magától, a boldog­ságot ki kell vívni. Most elmondok egy érdekes esetet. A háború idején ebben a kolhozban 11 leányka végezte el a hétéves isko­lát. Elhatározták, mind a tizenegyen, hogy nagyvárosba mennek, mert úgy tűnt fel nekik, hogy a városban vidá­mabb élet folyik. Azonban a kolhoz elnökét Pjotr Alekszejevics Prozorov elvtársat bántotta, hogy egyszerre tizenegy leány hagyja el a kolhozt. Az édesapának is nagy fájdalmat okoz, ha gyermekei elhagyják a házat. Azt mondta: ne menjetek el, maradjatok itt és dolgozzatok itt. A meginduló vitában egymás után állnak fel a csoportok tagjai, s az egyénileg dolgozó parasztok. Leg­többjük kerülgetés nélkül a lényegre tér. Kérdéseket tesznek fel: hogyan lehet megszilárdítani a fegyelmet a csoportban, hogyan dolgozzanak a fiatalok stb. Táncos Ildikó úttörő kislány azt kérdezi, mit kell tenniük a magyar úttörőknek, hogy olyanok legyenek, mint az Aratás Aljosá-ja? Mások beszámolnak arról, hogy mit tanultak az Aratásból. Irodalmi vita ez? Az is, de több annál. Itt most saját munkájukról, életük legfonto­sabb problémáiról kérdeznek és beszélnek a vitatkozók. — A József Attila termelőszövetkezet növénytermelő brigádvezetője vagyok — így kezdte felszólalását Földi András. Azért akarok beszélni erről a könyvről, mert amit Nyikolajeva elv­társnő írt, az a mi életünkről is szól. Az a kolhoz is akkor kezdett új éle­tet, mi is most kezdjük szövetkezetein­ket építeni. Ez a könyv a magyar parasztok jövőjét is mutatja, azt az utat, amelyet nekünk meg kell tenni, de minekünk már sokkal könnyebb, mint volt a szovjet kolhoztagoknak, mert előttünk példa áll már, új mód­szerek. A csoportban mi is bevezettük a há­romszori fejést. Eddig az átlagunk nyolc liter volt tehenenként, kilenc és fél literre emelkedett másfél hónap­­ alatt. Nekünk is úgy, mint a regény­ben, nehéz volt meggyőznünk a tehe­nészeket, mert azok azt mondták, hogy a többszöri fejésre való áttérés több munkát jelent. Kiderült azonban, hogy a munkájuk könnyebb lett, nagyobb lett a jövedelmük, több tejhez jutot­tunk. Jól van megírva a könyvben, hogy oda kell adni a földet a brigádoknak több évre. Jól mondja az a fiatal Komszomol-vezető, hogy neki ne vál­toztassák naponta a brigád tagjait, ha­, nem inkább erősítsék meg brigádját új tagokkal. A könyv megmutatja, hogy a veze­tőknek tanulni kell ahhoz, hogy ilyen nagy gazdaságot, mint amilyen a szö­vetkezet, vezetni tudjanak. Helyesen bírálta meg a kolhozelnök hibáit, amikor parancsolgatással akar és per­sze nem tud eredményt elérni. Mi, szövetkezeti vezetők, példát aka­runk mutatni a munkában, mint ahogy a regényben megírt kolhozel­nök is tette. Nagyon köszönjük Nyi­mint fejőnek. A leányok így feleltek: hét évig tanultunk és most fejőnek legyünk? Ezt mi nem akarjuk. Ekkor azt mondta a kolhozelnök: olyan munkakörülményeket teremtünk nek­tek, hogy nagy eredményeket tudtok majd felmutatni. A kolhoztagok se­gítségével gépesített jónéhány munkát a kolhozban, amelyek nehéz testi mun­kát igényeltek, például a vízbehordást is. Ezután külön szobát rendeztetett be a fejőnők számára. Méghozzá szépen rendeztette be a szobát, búto­rokkal, zongorát, hangszereket is kül­dött oda és egy kis könyvtárat. Min­den kislánynak hozományt adott az iskola elvégzése után. Fehérneműt, vásznakat, kis könyvtárat kaptak és mindnyájuknak adott kölnivizet. Meg­tanította a leányokat jó munkamód­szerekre, a fejesnél jónéhány fogást mutatott nekik, amelyeket nagyszerűen fel tudtak használni. A leányok ott­maradtak és munkájukban nagy ered­ményeket értek el. Még sok hasonló, érdekes példát le­hetne felhozni ennek a kolhoznak és más kolhoznak az életéből. De ez ta­lán túl sok időt venne igénybe. Még csak annyit szeretnék mondani, hogy egész sor más nagyszerű szovjet ember segített ahhoz, hogy regényem alak­jait megmintázhassam. Például a Traktor nevű kolhoznak a tejfarm ve­zetőnője sok anyagot adott nekem Av­­dotya alakjának megmintázásához, ő tanított meg engem arra, hogy milyen módszereket alkalmaznak a fejőnők a tejmennyiség növelésére. Ha olvasták regényemet, láthatták, hogyan dolgoz­tam be ezt a részt regényembe. Pél­dául, valószínűleg emlékeznek arra a részre, hogy Avdotya kínlódik, mert nem tudja rászoktatni a fejőnőket a tisz­taságra. Egyiket sehogysem tudja rá­szoktatni, hogy a tehén farkát fel­kösse. Az életből, a Traktor kolhoz gyakorlatából vettem, hogy ez a fejő­nő úgy akarta meggyőzni a tiszta­ságról társait, hogy vett egy vatta­darabot, azon átszűrte a tejet, a vat­tán maradt a piszok. Annál, aki nem jól dolgozott, sok piszok maradt a vattán. Azt a vattadarabot felakasz­totta a falra és odaírta annak a ne­vét, aki ennyi piszkot hagyott a tej­ben. A tiszta vattához pedig odaírta a jól dolgozó fejőnő nevét. De nem­csak ezt a részét merítettem az élet­ből, hanem majdnem minden egyes részét a szovjet kolhozok életéből me­rítettem és ha megkérdezik, megjelö­löm a személyeket is, akiket alapul vettem regényem megírásánál. Kolajeva elvtársnőnek, hogy ezt a szép könyvet megírta — nekünk is. Rózsás Mihály elvtárs, a helyi, gépállomás dolgozóinak nevében szólalt fel. — Amikor a regényt olvastam, fel­merült bennem, hogy mi lehet az elvtársnő foglalkozása, termelőszövet­kezeti elnök­e, gépállomásigazgató-e, vagy párttitkár. Mert olyan széles látókörrel tudta a sok ember életét megrajzolni. A mi gépállomásunk is úgy áll, mint a regényben szereplő gépállo­más: az igazgató elkészíti a tervet, a brigádok átszervezésére és a plénum elé viszi. A regényben az elvtársnő úgy mutatja meg ezt, hogy a gépállo­más igazgató is a pártszervezettel kar­öltve, előrelátással tervezi meg ezt a munkát. Ebből is tanultam, mert én csak az agronómussal tárgyaltam meg ezt a bonyolult feladatot. Tanultam abból is, ahogyan a gép­állomás vezetőjét leírja az elvtársnő. Amikor ezt a fejezetet elolvastam, megvizsgáltam kicsit magamat, nin­­csenek-e bennem azok a hibák, mint a regénybeli gépállomásvezetőben. Mondhatom, igen nagy segítségemre volt az író elvtársnő, hogy hibáimat felismerjem, mostantól kezdve jobban együttműködöm a szövetkezetekkel. A hozzászólók egész sora után Nyikolajeva elvtársnő válaszol a feltett kérdésekre. Órák óta tartott már az ankét, de senki sem moz­dult, sőt újabbak érkeztek, akik most jöttek el a munkába. „Azt akartam, hogy regényem az emberek közötti tapasztalat­­átadás eszköze legyen" . Azt kérdezték, hogy a háborúban milyen munkát végeztem Sztálingrád­ban? Az a helyzet, hogy a mi szov­jet embereink Sztálingrádban olyan hatalmas hőstetteket vittek véghez, hogy az én tetteimről szégyelek is be­szélni. Én rövid ideig orvosként dol­goztam és betegeket szállítottam Sztálingrádból a folyón keresztül. Ugyanazt a munkát végeztem a háború alatt, mint a többi szov­jet orvos. És nem akarok a ma­gam kis tetteiről beszélni, amikor vannak olyan emberek, akik sokkal többet­­tettek, mint én. Következő kérdés: miért éppen ilyen jellegű regényt írtam? Azt akar­tam, hogy regényem az emberek kö­zötti tapasztalatátadásnak eszköze legyen, hogy az egyes emberek jó ta­pasztalatát, jó gyakorlatát ezrek és milliók vehessék át. Hogyan váljanak a magyar út­törők olyanokká, mint amilyen Aljosa volt? Ez nem olyan bonyolult dolog. Az kell hozzá, hogy minden munkát, amit végeztek, tiszta szívvel, becsüle­tesen végezzétek, és mindenekelőtt ta­nulnotok kell. Jól. És amikor később dolgozni kezdtek, akkor éppúgy, mint ahogy tanultatok, éppúgy kell dolgoz­notok is. És még van egy nagy tör­vény: soha nem győz az, aki csak egymaga akarja a győzelmet kivívni. A szovjet emberek életének törvénye: ne csak arra gondoljanak, hogy maguk milyen győzelmeket érjenek el, hanem arra is gondoljanak, hogyan segítse­nek azoknak, akik mellettük dolgoz­nak. Azért nektek nemcsak arra kell törekednetek, hogy magatok haladjatok előre a tanulásban, hanem magatok­kal kell vinni a fejlődésben azokat, akik nélkületek elmaradnának. Újra — ki tudja már hányadszor ma este — felcsap a taps. Az em­berek felállnak. A díszemelvényen az ajándékoktól körülvett Nyikola­jeva mosolyog, vele szemben a mo­solygó, tapsoló, éljenző abonyiak, akik így­­ hálálják meg a felejthe­­tetlen estét. Az éljenzés nem akar szűnni, alig hallani Nyikolajeva búcsúszavait. Köszönöm az elvtársak meleg 8­S- vezlő szavait, meg szeretném kö­szönni a meleg fogadtatást Azzal vá­lunk el, hogy együttmaradunk ezután is, hiszen egy ügyért harcolunk. Ez a könyv a magyar parasztok jövőjét is mutatja Hogyan ellenőrizzük a versenyvállalások teljesítését? A Diósgyőri Gépgyárban egy évvel ezelőtt gépiesen, bürokratikusan szer­veztük a versenyt, gépiesen, bürokrati­kusan ellenőriztük a felajánlások tel­jesítését is. Csak a legjobb dolgozók­kal törődtünk valamennyire, csak az lebegett a szemünk előtt, hogy minél előbb, minél több úgynevezett „ki­ugró” teljesítménnyel büszkélkedhes­sünk. Hosszú ideig nem értettük meg, hogy a felajánlások teljesítésének gyors és jó ellenőrzésével a versenyszel­lemet fokozni s ezáltal eredmé­­nyeinket növelni tudjuk. Az akkori munkamódszerre jellemző az alábbi történet. Szabó Albert és Balázs András, legkiválóbb sztahano­­vistáink, felajánlották, hogy növelik teljesítményüket és átadják munka­­módszereiket. A gyár akkor rosszul állt a versenyben. De bennünket csak Szabó, Balázs és néhány kiváló szta­­hánovista emelkedő százaléka érde­kelt s nem figyeltünk fel arra, hogy a dolgozók többsége elmarad a válla­lás teljesítésében. Ha sztahánovistáink­­tól felajánlásuk második pontját, a munkamódszerátadást is számon kér­tük volna, akkor az üzem összképe máskép alakul. Így tanultuk meg a magunk kárán, hogy tartós eredménye­ket csak alapos, jó ellenőrző munká­val érhetünk el. Hibás módszereinken először az alkotmány tiszteletére folyó verseny­ben változtattunk. A kovácsműshely dolgozói azt kérték akkoriban, hogy naponta értékeljük az eredményeket, hogy lássák, hogyan állnak a verseny­ben. Ez meg is történt. A nagy ver­senytáblára felkerült minden dolgozó neve és teljesítménye. Piros betűkkel írták annak a dolgozónak teljesítmé­nyét, aki az előző napon beváltotta fogadalmát és feketével azét, aki el­maradt ígérete mögött. A szakszerve­zeti bizalmiak és a művezetők azóta külön könyvecskében tartják nyilván a dolgozók felajánlásait és eredmé­nyeit. Beírják ebbe a­ könyvecs­kébe, hol tart a dolgozó vállalása végrehajtásában. A könyvecskék alap­ján az üzemi bizottság naponta kap jelentést a műhelyből és háromnapon­ként jelentést tesz a pártbizottság­nak. A művezetők azonnal tá­jékoztatják a pártbizottságot és az üzemi bizottságot, ha egy-egy kima­gasló teljesítmény születik, vagy ha elmaradásra figyelnek fel, így a po­litikai munkát azonnal a veszélyben lévő területekre irányíthatjuk, más­részt azonnal megkezdhetjük a jó munkamódszerek, az újítások széles­körű elterjesztését, a legkiválóbb dol­gozók népszerűsítését. A versenyeredmények friss, gyors ellenőrzése és az ennek a segítségé­vel készülő versenytáblák, villámok elevenségükkel nagyon komolyan elő­segítették a Diósgyőri Gépgyár ver­senymozgalmának fejlődését. Dolgo­zóink most, a március 9 tiszteletére folyó versenyben kitűnő eredményeket érnek el. Decemberben 108,9, január­ban 112,6 százalékra teljesítettük ter­vünket. Rákosi elvtárs születésnapjára vállaltuk, hogy hétmillió forint értéket termelünk terven felül, ebből február 15-ig 5.280.000 forint értéket termel­tünk, vagyis már 75,4 százalékra tel­jesítettük vállalásunkat. Hogyan történik a Diósgyőri Gép­gyárban a felajánlások teljesítésének ellenőrzése? A dolgozók elsősorban önmagukat, saját felajánlásuk meg­valósítását ellenőrzik. Naponta szám­­ba veszik, hogyan haladtak előre, meg­nézik a napi eredményeket feltüntető versenytáblát é s bizony, igyekeznek, hogy ne az elmaradók között szerepel­jenek. Bartók József kétgépes köszö­­rűse például rosszul állt felajánlása tel­jesítésével. Szemügyre vette gépeit s megállapította, hogy az egyik hibás. Aznap délután is ottmaradt a gyár­ban, segített az üzemlakatosnak és így a szokásos három nap helyett hét óra alatt kijavították a hibát. Másnap Bartók József már túlteljesítette od­­­látását. De általánossá vált az is, hogy a dolgozók ellenőrzik munkástársaik fel­ajánlását, eredményeit is. A Kerék­párüzemben dolgozó Nádasi György átképzős esztergályos nem boldogult a munkájával, elmaradt felajánlása teljesítésében. A mellette dolgozó Ká­dár Lajos — aki maga is csak rövid ideje szakmunkás — felfigyelt erre. Megkérte a főművezetőt: bízzák rá Nádasi György tanítását, ígéri, hogy március 9-ig túlteljesíti a 100 száza­lékot. Kádár elvtárs foglalkozott is az átképzéssel s Nádasi péntek óta már 116 százalékot teljesít. Ellenőrzőmunkánk lényege, alapja azonban az, hogy a műszakiak, a főművezetők és művezetők „muníciót”, tájékozta­tást adnak a politikai munkához. A műszakiak, akik „hivatalból” rend­szeresen értékelik a dolgozók teljesít­ményét, az értékelés eredményét nem tartják meg maguknak, hanem tájé­koztatják róla a népnevelőket és a szakszervezeti bizalmiakat. Egy példa arra, hogy meny­nyire szükséges és mennyire eredmé­nyes a műszakiak és a politikai mun­kát végzők együttműködése a felaján­lások teljesítésének ellenőrzésében. Kas Sándor, Lipcsei Imre, Kulcsár Jó­zsef gyalusok, akik 132 százalékot vál­laltak március 9-re, rendszeresen csak 122—128 százalékot teljesítettek. Szen­tesi főművezető felfigyelt erre, utána­nézett a dolognak. Azonnal beszélt Turcsik alapszervezeti párttitkárral és Jászai műhelybizottsági titkárral, hogy hívják fel a népnevelők figyelmét a három gyalusra. A népnevelő és a szakszervezeti bizalmi hosszasan be­szélgettek Vas elvtársékkal arról, hogy mit jelent az adott szó és különösen mit jelent a Rákosi elvtársnak adott szó. A három gyalus teljesítménye né­hány napon belül 165 százalékra emel­kedett. Szentesi elvtárs javaslatára a jó eredményt azonnal nyilvánosságra, hozták. Amint megjelent a három gyalus gépén, de még a körülöttük dolgozók gépén is a tábla, Kőhalmi József és Baráti József jelentkezett a főművezetőnél: „Követni akarjuk Vas elvtársikat." S Vas elvtársékhoz hasonlóan ők is melegváltás­sal dolgoznak, csatlakoztak a tízper­ces mozgalomhoz — elérték a 143 százalékot. A forgácsolóműhelyben az E63-as­ esztergagépek gyártásánál két héttel ezelőtt elmaradás mutatkozott. Az el­maradás egyik oka az volt, hogy a Kohászati Üzemektől hiányosan, gyak­ran selejtesen kaptuk az anyagot. A műhelybizottsági titkár javaslatára küldöttség ment a Kohászati Üzemek­hez s előadta panaszainkat. Azóta megjavult az anyag minősége. De a művezető elvtárs nem elégedett meg ennyivel: kiszámította, hogy kis erőfe­szítéssel az elmaradást behozhatják. A pártszervezethez fordult segítségért. A népnevelők, szakszervezeti bizalmiak megbeszélték a kérdést a dolgozókkal. A művezető és a népnevelők együttműködésének eredménye: már 99 százalékban behozták az elmaradást az esztergapad gyár­tásánál A Diósgyőri Gépgyárban még ha­talmas tartalékok vannak, amelyeket a munkaverseny a felszínre hozhat. Ahhoz pedig, hogy a munkaverseny valóban újabb és újabb győzelmeket teremtsen, elengedhetetlenül fontos a versenyvállalások teljesítésének állan­dó, rendszeres ellenőrzése. Ocsenás Tibor, a Diósgyőri Gépgyár üzemi bizottságin** elnöke s

Next