Szabad Nép, 1952. március (10. évfolyam, 51-76. szám)

1952-03-08 / 57. szám

SZOMBAT, 1952. MÁRCIUS 1 SZABAD NÉP AAAAAAAA­ A AAAAAAAAA IPARI TANULÓK Szabad Nép, 1947. augusztus 10. „Hajléktalan tanoncok küldöttsége Rákosi elvtársnál. Dénes István, a SZÍT főtitkára elmondja, hogy több mint ezer tanonc van lakás nélkül Budapesten. ,Tudjuk, hogy mennyit vergődnek a hajléktalan tanoncok — válaszol Rákosi elvtárs. — Megígérhetem, hogy se­gítségükre leszek a kérdés megoldásánál’.’’ Szabad Nép, 1947 november 4. „Épül ezer tanonc otthona, a Rákosi Mág­yás-tanoncváros.” Épül az ott­hon Négy és fél esztendő telt el azóta, a régi újságlapok már megsárgultak. Az egykori Tiszti Sportiskola helyén felépült ipari tanulóotthonban már egyetlen sincs a vergődő ezer tanonc közül. De a mai tanulóotthon két fia­tal nevelője még emlékezik az épít­kezés hősi idejére. Hogyne emlékezné­­slek, mikor nemrégiben még ők ma­guk is ipari tanulók voltak. 1948 őszén otthont kaptak az új tanoncvárosban is aztán nevelőik nyomdokába léptek, ma ők nevelik a jövő szakmunkásait. Igaz, nem az első csoporttal, nem az éhséggel, faggyal birkózó fiatalokkal érkeztek meg a rommá vált Tiszti Sportiskolába — de amikor ők költöz­tek az otthonba, még mindig nehéz volt a helyzet. Az A-épületről még hiányzott­ a második emelet, nem volt m­eg a C-épület, még romok ásítottak a mostani kultúrterem és a tornate­rem, a „Sirály” helyén. Nem volt meg az igazgatósági épület, nem volt meg a futballpálya, nem volt meg a röplabdapálya. Romokban hevert az úszómedence, híre-hamva sem volt a szabadtéri színpadnak. A két, fiú, Szabó Tibor és Hámori Aladár mégis örvendetes alkalommal érkezett az otthonba, akkor kezdett működni a konyha. Addig maguk a tanulók főz­tek a B-épület mögött elhelyezett kon­­dérban. Vasárnap délelőttönként — amikor most az otthongyűléseket tartják — "lelkes rohammunka folyt. A két fiatal nevelőnek még most is felcsillan a szeme, ha azokat az izgatott, forrongó napokat idézi. Milyen öröm volt, ami­kor az első lakók beköltöztek az új épületekbe! A „régiek" Az otthon első lakói — és egyben építői ’— messze járnak már, de szí­vük gyakran odahúz a Timót­ utcai if­júmunkásvároshoz Az egykori tanon­­cokból kiváló szakmunkások, sztaha­novisták, újítók lettek. Büszkén emle­­­getik az­­otthonban Malomsoki Mihályt, az RM Nagytömegüzemében éppen *•A napokban 350 százalékot teljesített, vagy Hessz Jánost, a MÁVAG-öntöde élzm­unkását, Madarász Jenőt, aki az RM Gépgyár kiváló munkása*. Szabóhoz és Hámorihoz hasonlóan, sokan maguk is nevelőkké lettek. Benedek Antal pél­dánk aki a­z RM Gépgyárban Muszka Imre tanítványa volt, most Nagymaro­son műhelyoktató. Tihanyi László szakérettségi tanfolyamot és szak­tanárképzőt végzett , és éppen az otthon lakóit, a Rákosi Mátyás Művek ipari tanulóit tanítja szám­tanra­ és fizikára. Öt egykori la­kót nagy kitüntetés ért, a Szovjet­unióban képezhetik tovább magukat Közülük Szabó Pál kohómérnöknek Várhegyi Pál bányamérnöknek készül És az otthonból kikerült fiatal szak­munkások közül hányan és hányan váltak érdemesekké arra, hogy a hon­védség, a rendőrség tisztjei legyenek! Mesélik, hogy amikor a rendőrségnél bevezették az új, acélkék egyenruhát, csak úgy kéklett az utca: az otthonban­­ nevelkedett rendőrtisztek eljöttek meg­, mutatni magukat az új ruhában. Egész csapat kerekedett ki belőlük. Borzsák elvtárs, az igazgatóhelyettes büszkén meséli: talán két századot is ki lehetne állítani azokból a honvéd­­tisztekből, akik a Rákosi Mátyás ifjú munkásotthon neveltjei. Paksi Imre hadnagy, Ostoróczki hadnagy, Szu­­hárszki János főhadnagy, Mezei Pál főhadnagy lett a néphadseregben! Ezek a „régiek”, a hős úttörők, gyak­ran meglátogatják az otthont. Vannak, akik itt töltik a szabadságukat, itt töl­tik az ünnepeket, sokan együtt m­ondak az „újakkal”, a mostani lakókkal Sztálinvárosba, kétheti rohammunkára a nyáron. Soha életükben nem feledik azt az otthont, amit Rákosi elvtárs adott nekik. • Az otthon élete ? Aki négy esztendeje látta utoljára a Timót-utcai Tiszti Sportiskolát — rá sem ismer a mai m­ac tanulóotthon­ban.­ A nagy parkban csinos, fekete egyenruhás legények sürögnek-forog­­nak. Az elsőévesek az éppen most ér­kezett teherautót állják körül, segíte­nek lerakni a frissen sült kenyeret Mások a kertet ássák — Rákosi elvtárs születésnapjára megszépítik a parkot. Megint mások élénken vitatkozva sé­tálnak a futballpálya és a tenniszpálya közötti úton. A futballpályán hangos vidámsággal mérkőzik egymással két csapatra való fiú. Bent a tornaterem­ben is zajlik az élet. Ping-pongoznak, tornáznak, bokszolnak. Csak a tennisz­pálya és az úszómedence áll elhagyot­tan — rájuk majd pár hónap múlva kerül csak sor. Mennyifajta szórakozás! A fiatalok között vannak birkózók, röplabdázók, kosárlabdázók, turisták, sízők, kézilab­dázók, még súlyemelők és ejtőernyő­sök is. Százfajta lehetőség van a tanulásra, a művelődésre, a gazdag kultúréletre is. A „tanoncok” régen hajnaltól éjsza­káig dolgoztak és esténként fáradtan zuhantak az alvásba A mi ipari ta­nulóink olvasnak, színházba és mo­ziba járnak. Mindennap megvitatják az aznapi sajtót — minden szobába jár a Szabad Nép és a Szabad Hiú­ság is. Megkérdeztünk több ipari tanu­lót, mit olvasnak, mit láttak utoljára színházban és moziban. A legtöbben ezen a héten, legfeljebb egy hete vol­tak moziban, kát-három héten belül voltak színházban és mindegyikük ol­vas is. Neubauer Miklós például egy hete látta a moziban „A kis parti­­zán”-t, nemrég látta a színházban a legújabb magyar darabot, az „Út­ a tanyákról” címűt és a „Végtelen föld” című könyvet olvassa. Gibel Lajos feb­ruár 25-én látta a „Sivatagi tizenhár­mak” című filmet, március 3-án volt színházban, a „Farkasok és bárányok” előadásán s két könyvet is olvas: Jiri Marek könyvét, „Falu a föld alatt” ás Pervencev „Kocsubej” című könyvét. De a színház el is jön hozzájuk: leg­utóbb a Néphadsereg Színháza mutat­ta be az otthonban — óriási sikerrel — a „Tartuite”-öt. Van könyvtáruk, tánczenekaruk, énekkaruk, színjátszó­­csoportjuk, népi tánccsoportjuk. Külön tánctanárnő jár ki hozzájuk, hogy meg­tanuljanak táncolni és minden vasár­nap táncmulatságot rendeznek, amely­re meghívják a„ leányotthonok lakóit. Az­­ állam törődik legkisebb gond­okkal­ is. Az otthonnak saját n­ co­­dáj­a van. Szerződést kötöttek egy kis­ipari­­ szövetkezettel, amely órák alatt kijavítja az otthon cipőit. Még arra is kiterjed a figyelem, hogy m­ásna­­ponként borbély látogassa meg az ott­hont, megnyírja, megborotválja a Pá­kat. Annak, aki gyengélkedik, beteg. 20 személyes „gyengélkedő” áll ren­delkezésére, ahol éjjel-nappal két ápolónő tart ügyeletet és naponta ott van az orvos is. A legfontosabb kötelesség A fiatalok legfontosabb kötelessége: tanulni. Sokan járnak közülük általá­nos iskolába, ipari technikumokba, gimnáziumba, szakérettségi-előkészí­tőre. Mindannyian járnak az ipari ta­­nulóiskolába. Most, Rákosi elvtárs születésnapjára csaknem valamennyien megfogadták­: az eddignél jobban ta­nulnak, háromnegyedévkor, év végén az eddiginél jobb osztályzatot érnek el. És e fogadalom teljesítéséért is meg kell küzdeni, akár a munkásnak a termelési százalék növeléséért. Kotroczó Jenő géplakatos tanuló is elhatározta: március 9 tiszteletére félévi 3,5-es tanulmányi eredményét év végéig ötösre javítja ki. Merész fogadalom volt ez, hiszen Kotroczó elvtárs általános iskolába is jár, most végzi a nyolcadik osztályt, amellett társaival is törődik: vállalta, hogy három gyenge osztálytársa az ő se­gítségével hármast ér el háromnegyed évkor. Ketten már javítottak is közü­lük, legutóbbi dolgozatuk hármas lett. A harmadikkal, Kápolnával, azonban nem boldogul. Az ő dolgozata kettes volt. Az egész osztályban az egyetlen. Az egész osztály szégyene. Szerdán­ osztották ki a dolgozato­kat. Kápolna nem volt iskolában, ágy­ban maradt, a torkát fájlalta. Kot­roczó dühösen jött haza az iskolából. Odavágta társa ágyára a kettes dol­gozatot. — Kelj már fel, mit fekszel az ágy­ban, mint egy kisasszony! Majd ki­sült a szemem a szégyentől, hogy ket­tes dolgozatot írtál! Éppen ezen a hé­ten, éppen Rákosi elvtárs születés­­napja előtt! Gyere ide, ülj mellém, tanuljuk meg együtt a leckét. A szobában tartózkodó fiúk mind dermedten álltak. A legtöbbje ra­gyogó arccal jött haza: ők is, akár­csak Kotroczó, ötös dolgozatot írtak Egymás kezét rázták, gratuláltak a győzelemhez, amit Rákosi elvtárs szü­letésnapja alkalmából elértek. De most mintha Kotroczó őket is szidta volna, úgy szégyenkeztek. Éppen az ő szo­bájukból került ki az egyetlen kettes dolgozat! Még a legjobbak is gyorsan a füzetjük, könyvük után nyúltak. Ta­nulni­ kezdtek, hogy még jobb ered­ményekkel ünnepelhessék Rákosi elv­társ születésnapját. A nagy kohó Az otthon ezer lakója — ezer helyről érkezik. Érkeznek nagyszerű fiatalok, mint Kovács Pista sztálinvárosi ta­nácstag, segédmunkás, aki elhatározta, hogy szakmát tanul De érkeznek olya­nok is, akik még soha nem éltek kö­zösségben, akik félnek az emberektől, akik nehezen szokják meg a rendet, a fegyelmet, a szervezett életmódot. Az otthon, mint egy nagy kohó, edzi, for­málja a fiatalokat, új embereket nevel belőlük, fenyesi rossz tulajdonságai­kat, megszeretteti velük a fiatalok nagy családját. A nevelők rengeteg történetet tud­nak arról, hogyan formálódott ki az otthonban nem egy vadóc de­rék, szorgalmas munkássá. Érkezett például egyszer az otthonba egy fiú. Hudák Lászlónak hívták. Menhelyről jött, elvadult gyermek volt. Nem sze­retett mosakodni, bakancsban aludt, káromkodott. — Idefigyelj, Laci — mondta neki Borzsák elvtárs, aki akkor nevelő volt. — Ak­i csak a tükör elé. Látod, mi­lyen jókép­­ fiú vagy? De nem veszik észre a lányok, mert hogy nem mo­sod le róla rendesen a piszkot. És olyan csúnyán beszélsz, hogy minden­ki elszalad a közeledből. A Rákosi Mátyás ipari tanulóotthonban nem szabad káromkodni Téged bízlak meg, hogy ellenőrizd, senki se káromkod­jék. Megörült Hudák a megbízatásnak, de eleinte nagyon különösen hajtotta végre. Ha meghallotta, hogy káromko­dik valaki, olyan cifra káromkodást vágott ki haragjában, hogy túltett a „bűnösön” is. Megesett, hogy hirtelen­jében képen is teremtette az illetőt. De aztán megmagyarázták neki: csak ak­kor láthatja el megbízatását, ha maga jár elől jó példával, ha ő szépen be­szél, nem pofozkodik. Hudákra most már hónapok óta nincs panasz. Tisz­tán, csinosan jár, ipari tanulóhoz il­lően viselkedik. A legnagyobb gond Az inasok élete azelőtt csupa gond, csupa aggodalom, végtelen félelem­­ volt .Soha nem tudták, mikor dobja ki őket a mester, mikor kerülnek az utcára. Nem tudták, mi lesz velük, ha lejárnak az inasévek, el tudnak-e he­lyezkedni, vagy talán évekig járnak majd gyárról gyárra, munkát keresve. Most megkérdeztük a Rákosi Mátyás ipari tanulóotthon tíz fiatalját, mi a legnagyobb gondjuk. Bizony, nem tudtak egykönnyen felelni. Törték a fejüket, valósággal kutattak valami gond után. Ketten — Tóth István és Malomsoki Miklós — csalódottan le is tettek róla és beismerték: nekik bizony semmi gond­juk sincs. Téti István géplakatos ta­nuló legnagyobb gondja az osztály­zata. Félévkor nagyon rossz ered­ményt ért el és év végére ki akarja javítani. Cziráki Tibornak munkahe­lyén, az RM Gépgyárban vannnak gondjai: tudja, hogy jár neki a mun­karuha, de még mindig nem kapta meg. Szemenyei László esztergályos tovább akar tanulni, elhatározta, hogy ősszel beiratkozik a gépipari techni­kumba. „Hogyan is lesz, mint lesz?” — ez az ő legnagyobb gondja Szilas Ernő motorszerelő tanuló őszintén be­vallja: „Az én legnagyobb gondom az, hogy korán kell felkelni Én pedig nem szeretem korán otthagyni az ágyat.” Pózvai József azért drukkol, hogyan sikerül a másnapi bokszmér­kőzése és sikerül-e jó eredménnyel vizsgáznia az­ edzőiskolán. Bátai Gyula, aki szintén az RM Gépgyár­ban tanuló, a gyárra panaszkodik: másfél éve tanul már, de 14 hónapig csak a reszelést gyakorolta. Kertész István, a Csepel Autógyár tanulója is erre panaszkodik: hat hónapja állan­dóan reszel. Mindketten szeretnék megismerni szakmájuk minden olda­lát. Zsupán Ferenc esztergályos ta­nuló, a tizedik, bátortalan hangon mondja: „Az én legnagyobb gondom a jövő ...” — A jövő? — Igen, a jövő. Hogyan álljuk meg a helyünket, ha majd szakmunkások leszünk? — És senki sem gondol arra, kap-e munkát, senki sem aggódik azért, hogy el tud-e helyezkedni? Csodálkozva néznek egymásra a fiúk. Egyik-másik elmosolyodik. Ke­nyerük, munkájuk, életük — biztos! Nyitva áll előttük a jövő, csak rajtuk múlik, hogyan alakul életük, ők a mi ifjúságunk, nekik épül a szocialista haza. ők Rákosi Mátyás elvt­rs fia­taljai. Szilágyi Edit Zelk Zoltán: A NÉP SZÍVÉBEN Részletek a versciklusból A m­i­nt már a föld e­gyhatod részén a szocialista haza, fölszánt már századunk egére a kommunizmus csillaga, hogy nappal, mint a nap, ragyogjon, s mint fénylő csillag, éjszaka, hogy az ember történetiben, az eddig csupa, csupa éjben, ne legyen többé éjszaka! Fölszállott már a nap az égre — a jövendő évezredek közötte futják útjuk eztán, mint csillagrendszerek. Milyen szép volt élni e korban, ha fuldokolva is nyomorban, de látni első sugarát a születő, a tiszta égnek, az eljövendő verőfénynek, mely beragyog minden hazát! Milyen szép volt tini e korban, Leni­n Sztálin kortársaként, a korban, amikor fegyverré kovácsolta már a reményt a munkásosztály. És először, mióta világ a világ, a szerszám ragyogott címerként a sarló és a kalapács! A­z elnyomatás mocsarában fuldoklott máshol még a nép, de állt a dolgozók hazája, minden hazának példakép. De állt a dolgozók hazája, s már Moszkva égő csillagára emelte milliárd szemét öt földrészről a népi És testvértüzek gyúltak sorra a világ minden tájain, szikrái sisteregve szálltak rabországok határain. Bitó nőtt, sortüzek ropogtak, c­s­avargott még az elnyomás, a szolgaság szennyes, vad árja — de rávetült már a világra a nemzetköziség nagy lángja, a munkásszolidaritás! Hát őt ne visszhangozta volna a földön minden proletár, a férfit, aki két fegyőr közt, a vérferrák elébe­ áll? S ha szól, úgy szól: minden szavával a munkásosztály öklét vágja a gyilkosok arcába már! A munkásosztály ökle sújtott, mikor ítélettel felelt a vádra, mely vele egy népet, egy országot ítélne el. Nyolc és félév ... Életfogytiglan . . . ha százszor annyi! Egyre megy! Halljátok hát bírák, pribékek — az igazi ítéletet: › Halált hirdet az elnyomásra, › halált a kizsákmányolásra, › halált, halált a szolgaságra — ›­s a népnek életet! Szava azóta is parázslik —■ Ó, hányszor föllobog vérpadra hurcolt kommunisták, görögök, spanyolok ajkán a szó, mit akkor mondott: „Bármi legyen egyéni sorsom, az ügy, amelyért harcolok, a kommunizmus, győzni fog!’­ Börtönbe hurcolt Magyarország, rád nézett akkor a világ, cellarács,aidon bezúgni érezted forró áramát a munkásnemzetköziségnek­­ Nincs hívebb, igazabb családi Fölkeltek a testvéri pártok, fölkeltek minden proletárok, megmenteni a Párt fiát! S kétszázmillió ember karja nyúlt érte a határon át, uráli gépész, leningrádi sz­ivólány, moszkvai diák s a kolhozok szabad parasztja — kétszázmillió ember karja kidöntötte börtönfal­át! S eljött a nap, mikor ott állt a Téren, ahol Sztálin előtt vonulni láthatta a népet, mely magához ölelte őt. Látta Sztálin tekintetében visszfényleni a tájakat, a termővé varázsolt sziklák vidékét, várost, falvakat, ahol emberré nőtt az ember — És látta a messzi Hazát... eléje csillant a Dunántúl, a Tiszatáj, a Hortobágy­ harcának értelme, reménye, szemevilága, szívverése — látta szabadnak már honát..* v vw w vv wvvvv wv vy v vwwwvvvwv wvwvwvv w Vonult, vonult Október népe, gépek dörögtek föl az égre, jöttek a szovjet katonák! L­eszóltam már róluk, de ezerszer és még ezerszer szólanak, tanúja népem hajnalának, mindig csak róluk vallanék. Vörös sírok, ott künn. Zuglóban, emlékszem én, csillagotok egy ledőlt város, romig rontott terek, utcák fölött ragyog. S emlékszem, ujjatok mutatta, vörös csillagok ujjai mutatták a föltámadt város nekiszámló útjait! Ti grúz fiúk, ukrán legények, hazám földjével elkevert szíveteken nőtt föl e város, szőlődomb, búzaföld s a kert Földünkben porló melletekre épít a hűség új háziát — köszönjük nektek vörös sírok, földünkben alvó katonák, köszönjük, hogy őt ünnepet ii körülülheti a család, körülülheti szabad népe az ország asztalát! V. Elsőnek te köszöntsed, elvtárs, ki cárba süppedt falvakat varázsolsz ifjú városokká, te emeld magasba szavad! És s­zól a munkás: Úgy köszöntöm, én úgy köszöntöm Rákosit, elébe emelem, magasba. Sztál­in város új házait! Fülének a legkedvesebbet, azt mondom én, a tiszta szót, minden szavaknál ékesebbet, a teremtőt, az alkotót, gép moraját, csillék futását, sohasem aluvó kohók sohase húnyó lobogását — és mondom, fennhangon, a szót, mitől viharok szelídülnek, szerszámaimhoz közesednek az esztendők, a századok! Tavasz jő, patakok zizegnek, hé ló­csorog, nyújtózik ág, vértnek hitted, s­zátu­lva látod, milyen fiatal a vil­ág!. Ki hozza Rákosi elvtársnak, ki hozza el az ifjúság, a zöldbe öltöző vidékek, márciusi földek szavát? És jön egy öreg parasztasszony és szól­­: Hogyan is kezdjem el, örömről szólnék, de szavam még a múlttal oly sokszor perel... Hajnalban keltem, sose máskor, s nem láttam hajnali eget, gondok sötét varjúcsapatja borított rája felleget. Erdőben jártam, de fák zöldjei nem látja, ki gallyat keres, otthon hideg kemence várja és rajta zúz marás leves. Rákosi elvtárs, én úgy éltem, nincs arra szó, nincsen beszéd ... s most már enyém a föld, az erdő, enyém a szőlő és a rét! Hatvankét évem alanyi ága, mint száraz, vért gally, letörött, de ami most nő: ifjúságra! Rákosi elvtárs, köszönöm! Köszönöm, hogy tizennyolc éves, annyi a szívem! Köszönöm, hogy gondjaim varjúcsapatját elhessentette az öröm! S a költő? Mást, mit is tehetne, kótázna roppant hangjegyekkel s nincsenek hangjegyek, mik egyetlen, nagy dalba fognák, ha zúg a tenger szeretet! Mert ki tudná azt dalba fogni — de jobb így, hadd legyek egy hang a dalnak tengerében, tudjam közöttem népemet és véle, mintha egy ajakkal, úgy mondjam köszöntésemet! Hatvan év. Mennyi, mennyi harc és r­an­csi­o­­­bitó árnya és börtönök, de adhat-e többet az élet, igazabb, nagyobb örömöt, vezetni egy hűséges népet a kommunizmus küszöbére - s törhet rá millió halál: a munka, a béke bástyája omolhatatlan áll! Áll műve már pusztíthatatlan minden korok fölött, mert a nép szíve dobog abban,­­ mert a nép szíve halhatatlan, mert csak a nép szíve örök! ( wvvvv

Next