Szabad Nép, 1954. január (12. évfolyam, 1-31. szám)

1954-01-04 / 4. szám

2 PÁRT ÉS PÁRTÉPÍTÉS Pártoktatá­s — a bánya A tatabányai pártbizottság munkájának tapasztalataiból A bányavidékeken _ nálunk Tata­bányán is — évek óta komoly gondot je­lentett a kommunista bányászok oktatása. fí°l _ folyjék az oktatás: az üzemben, az aknánál-e, közvetlenül munkaidő után, vagy pedig bányász elvtársaink lakóhelyén, amely gyakran igen messze van az akná­tól — ez volt a kérdés. Tavaly és a meg­előző években mi az aknaüzemekben szer­veztük meg a pártoktatást. Kiderült azon­ban, hogy ez nem helyes. Az aknaüzemek­ben tanulásról alig lehetett szó. Hiába be­széltünk arról, milyen fontos az alaposabb tanulás, ha elemi feltételei sem voltak meg. A felolvasókban vagy az irodákban állan­dóan zavarták az előadást, a vitákat. Az éhesen, esetleg vizes, szénporos ruhákban üldögélő elvtársak zöme alig várta a sze­minárium végét, hogy hazamehessen. Jegy­zetkészítéssel kevesen próbálkoztak, hiszen a második, harmadik szemináriumon már el sem tudták volna olvasni, annyira be­piszkolódott. A propagandisták maguk is siettek befejezni a szemináriumot, nem volt ritka eset, hogy fél vagy háromnegyed óra alatt «végeztek». Ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy a pártoktatás meglehető­sen csekély eredményekkel járt az elmúlt években; tavaly például a kommunista bá­nyászoknak mindössze negyedrésze látogat­ta a szemináriumokat. Világos, ez így nem mehetett tovább. Eredményes pártoktatás nélkül azonban le­hetetlen a bányászpártszervezeteket meg­erősíteni, bányász elvtársainkat eszmeileg, politikailag nagy feladataikra felvértezni. A városi pártbizottság belátta, hogy az eredményes tanulás alapvető feltétele: a pártoktatás átszervezése. Ezért a nyáron el­határoztuk, hogy ebben az oktatási évad­ban a bányászpárttagokat a lakóhelyükhöz közel eső körzeti pártszervezetekben ok­tatjuk, így munka után módjuk lesz tisz­tálkodni, enni­k utána zavartalanul tanul­hatnak. E határozatot végre is hajtottuk. Az átszervezésnek meg is lett az eredménye. Igaz, egyelőre szerények ezek az eredmények, de azért mégis előbbre ju­tottunk. A szemináriumok már nem fél­órát tartanak; meleg, kényelmes ter­mekben, tisztán, étkezés után tanul­hatnak bánu­szaink; a hallgatók többsége ma már rendszeresen jegyzetet készít s elevenebbek a szemináriumok. Az átszerve­zés lehetővé tette, hogy a városi pártbizott­ság­ rendszeresebben foglalkozzék a propa­gandistákkal s ez aztán meglátszik azon, ahogyan ők foglalkoznak a hallgatókkal. A propagandisták közt kéthetenként érte­kezleten cseréljük ki a tapasztalatokat, még­pedig úgy, hogy külön hívjuk össze a párt­oktatás különböző fokain tanító propagan­distákat. A körzetekben oktatási bizottsá­gokat hozunk létre s ezek munkáját a vá­rosi pártbizottság agit.-prop. osztálya tár­sadalmi munkatársak segítségével támo­gatja. Ennek következtében is emelkedett a szemináriumok színvonala. Mivel pedig a szemináriumok az eddi­gieknél többet nyújtanak a hallgatóknak, , szívesebben is látogatják azokat. Kőhalmi Sándor elvtárs propagandista például ele­ven vitákra ösztönzi hallgatóit s a szemi­náriumok előtt is, után is gyakran elbeszél­get hallgatóival a tananyagról, de egyéb problémáikról is. Harminchárom hallgató­ja közül alig akad igazolatlan távolmaradó. Hétről hétre növekszik a létszám Kerekes László elvtárs szemináriumain is. Ő a párt­történet elsőéves tanfolyamát vezeti, gyak­ran ellátogat hallgatóihoz, ha kell ottho­nukban vagy munkahelyükön is felkeresi őket, hogy elbeszélgessen velük. Dubinyák János elvtárs hallgatói annyira elégedettek a szemináriummal, hogy hiányzó társaikat is meggyőzik: fontos és érdemes szeminá­riumra járni. Bebizonyosodott tehát, hogy ha emelke­dik a színvonal, javul a szemináriumok lá­togatottsága is. De azért éppen ezzel, a szemináriumok látogatottságával még nem lehetünk elégedettek. Igaz, akik ma a kör­zetekben tanulnak, önként, örömmel tanul­nak, s ezért gyümölcsözőbb is a tanulásuk. De a pártoktatásra beosztott bányászpárt­tagoknak ma is csak 30 százaléka vesz részt a szemináriumokon, s ez bizony kevés, ebbe nem nyugodhatunk bele. Miért járnak csak ennyien szeminá­riumra? Kétségtelenül a múltban elköve­tett hibák miatt is. Mivel a tanulás rossz körülményei, s az alacsony színvonalú ok­tatás miatt kevesen jelentek meg a sze­mináriumokon, tavaly sokhelyütt megsér­tették a pártoktatás önkéntességét. Előfor­dult például a VIII-as aknán, hogy a párt­vezetőség utasítására az aknaőr a műszak végén nem adta ki a messzelakó bányá­szok kerékpárját. A városi pártbizottság is hallgatólagosan tudomásul vette, hogy pél­dául a X-es aknán a szeminárium befeje­zéséig nem engedték elindulni a bányász­­autóbuszt. Mit sem törődött azzal az akna pártbizottsága, hogy az autóbuszon olyanok is utazni akartak, akik nem vettek részt a pártoktatásban. Persze ezek a «módszerek» már tavaly sem használtak. A kerékpáro­sok egy része elment haza gyalog, az autó­busszal járók pedig elindíttatták a kocsit és a hallgatóknak gyakran gyalog kellett hazamenniök tíz kilométerre is. Ezek a «módszerek» már megszűntek, de azért még sokan emlékeznek rájuk, s ezek nem szí­vesen gondolnak vissza erre a «pártokta­tásra», ezért is járnak ma még keveseb­ben szemináriumra. De nemcsak erről van szó. Az átszerve­zés közben is követtünk el hibákat. A párt­oktatás új szervezeti megoldása igen nagy munkát követelt. Az aknák titkáraival elő­adásokon ismertettük az új feladatokat; az «elbeszélgető bizottságok» nyáron, miköz­ben felvilágosították a párttagokat a tanu­lás fontosságáról és lehetőségeiről, arról is beszéltek nekik, hogy szabadon választhat­ják a lakóhelyükhöz közeli oktatási körze­tet. De a szervezeti intézkedéseket nem si­került zavartalanul megtenni. Több ak­nán egyszerűen csak kifüggesztették a fel­olvasóban a névsort és azt várták, hogy et­től már minden hallgató megjelenik majd a szemináriumon. A városi pártbizottság sem fordított kellő gondot az előkészületek ellenőrzésére, s ezért nem látta mindig tisztán a helyzetet. A statisztikák gyakran megtévesztőek voltak: egyes hallgatók, pro­pagandisták két-három különböző kimuta­tásban is szerepeltek. A IX-es, XI-es ak­nán valamennyi párttagot, a X-es aknán a kommunisták háromnegyed részét beosztot­ták (vagy legalább is «beadminisztrálták») a pártoktatásba. Úgy gondolták, a sok kö­zül csak marad annyi, amennyit a városi pártbizottság megkíván. Ezekre a túlzott követelményekre és a sokszor felelőtlen ki­válogatásra a pártbizottság nem figyelt fel időben. Nehézséget okozott az is, hogy egyesek túlzott jelentőséget tulajdonítottak az át­szervezésnek, csodaszernek tekintették, amely egycsapásra mindent megold. Ami­kor pedig az átszervezés kezdetén nehéz­ségek támadtak, nem változott meg min­den egycsapásra — a XV-ös, a VIII-as akna titkárai és propagandistái közül töb­ben azt javasolták: engedjük meg, hogy a hallgatókat újból az aknaüzemnél oktat­hassák. «Biztosítjuk — mondták — hogy a hallgatók megjelenjenek a szemináriumo­kon­. Nyilvánvaló, hogy a régi, megenged­hetetlen módszerekhez akartak egyesek visszatérni. De erre az útra soha többé nem lehet visszatérni. Egész más uton kell járnunk, ha azt akarjuk, hogy több elvtársunk tanuljon. Még színvonalasabban kell tanításunk, még jobban segítenünk kell a propagandis­tákat, még hatékonyabban meg kell győznünk párttagjainkat arról, hogy bár a pártoktatásban való részvétel önkén­tes­­, tanulni minden kommunistá­nak kötelessége. Propagandistáink egy részét ma még öt-hatfelé rángatják, elhal­mozzák őket százféle pártmunkával, s így persze propagandamunkájukat nem végez­hetik teljes figyelemmel. Ezt a kérdést megbeszéltük az alapszervezetek titkárai­val s elértük, hogy a propagandistákat több helyen már felmentették minden egyéb társadalmi munkájuktól. Igyekszünk idén több segítséget nyújtani a propagandisták­nak azzal is, hogy megjavítjuk a Pártokta­­tók Házának munkáját. Komoly gondot fordítunk az oktatási bizottságok és az instruktorok tevékenységére. Az instruk­torok ma már, rendszeresen látogatják a szemináriumokat, de alaposabban fel kell készülniük, hogy jobban tudják ellenőrizni, támogatni a propagandistákat. A bányászpártoktatás átszervezése he­lyes lépésnek bizonyult. Azon leszünk, hogy e szervezeti intézkedés egyre javuló tarta­lommal párosuljon. Világosan látjuk, hogy a bányászpárttagság eszmei-politikai ne­velése pártbizottságunk egészének, párt­­szervezeteinknek egyik legfontosabb köte­lessége, s minden erővel arra törekszünk, hogy e nagy és szép feladatunkat minél jobban megoldjuk. Né­meri László az MDP tatabányai bizottságának agit.-prop. titkára A Magyar Vöröskereszt segítsége az indiai árvízkárosulta­knak Zádor Endre, a Magyar Népköztársaság ideiglenes indiai ügyvivője december 31-én 10.000 rúpiáról szóló csekket nyújtott át a Magyar Vöröskereszt megbízásából B. Singh Purinak, az Indiai Vöröskereszt főtitkárá­nak, az indiai árvízkárosultakat segélyező alap javára. (MTI) Sok fiatal jelentkezik a DISZ-tagok sorába a vezetőségválasztó taggyűlésekn Országszerte folynak a DISZ-szervezetek vezetőségválasztó taggyűlései. Sokhelyütt a DISZ-en kívülálló ifjak is résztvesznek a taggyűlésen. A ceglédi gépállomáson mind­össze 35 DISZ-tag van — mégis négyszázan gyűltek össze. Nemcsak a környék érdeklő­dő parasztfiataljai látogattak el a tag­gyűlésre, hanem idősebbek is: a szülők, a gépállomás, a szövetkezetek dolgozói. Számos fiatal mindjárt a vezetőségvá­lasztó taggyűlésen kéri felvételét a DISZ- tagok sorába. A Budapesti Szállítóberende­zések Gyárában 12-en, Farmos községben — ahol eddig mindössze 20 DISZ-tag volt ■— negyvenen, a salgótarjáni járásban több mint százan határozták el, hogy DISZ-ta­­gok lesznek. Farmoson egyelőre hiába ha­tároztak így az érdeklődő fiatalok, a helyi szervezet nem gondoskodott belépési nyilatkozatokról. A negyven új tag azonban addig is bekapcsolódik a munkába, amed­dig megérkeznek a belépési nyilatkozatok. Több helyen alakulnak új DISZ-szerve­­zetek. Újtitkos községben a most megala­kult szervezet mindjárt arra vállalkozott: ifjúsági brigádot szervez a mezőgazdasági munkák segítésére és sportpályát épít. A nagymányoki DISZ-fiatalok DISZ-brigá­­dokat szerveznek a bányában s a gépmű­helyben. Mezőnagymihályon a fiatalok rendbehozzák a községi parkot. A DISZ-szervezetek elevenebb munkáját sokhelyütt akadályozza, hogy nincs meg­felelő helyiség. A Szombathelyi Bőr- és Cipőgyárban a DISZ-helyiséggel nem a fia­talok rendelkeznek. Tápiógyörgyön a ta­nácstitkár nem is törődött a helyiséget kérő DISZ-fiatalokkal , a kultúrotthon igazga­tója pedig azzal a furcsa indokkal utasítot­­ta el őket, hogy a kultúrotthon «mint a kul­­túrotthon», s ezért ott nem lehet taggyű­lést tartani. A fiatalok több segítséget vár­nak a párt- és állami szervektől, hogy ered­ményesen végezhessék munkájukat. Tudósítás Pákozdról III. A Törekvés szövetkezet halászai Egyik jégvágó a busongó, régi halász­dalt fütyörészi. A csípős vértesaljai szél marokra fogja a halk füttyszót, elviszi egy darabon, aztán szerteszórja a jég felett. Mert jég van itt már mindenütt, beállt a Velencei-tó. Megdermedtek a hullámzó, tér és vízi tisztások, a csobogó erecskék, lápi tocsogók, süppedő zsombikok: a nád barna szigeteivel szaggatott, szürke jég­mező messzire nyújtózik, túlsó szélét nem­ is látni, az már beleolvad a ködbe. De azért a tavon csak szemre ily fagyott a világ. A jég alatt pezseg az élet. Fürge rajokban vonul a dévérkeszeg, nyájmódra, egymáshoz szorulva. Óvatosan közeledik a komótos természetű ponty, cikázik a csuka, a harcsa, a pompás süllő, s a jó falatok közt is a legjobb, a kárász... És a par­ton, illetve a Pákozd felőli szigeten is nagy a mozgás. A nádtetős halásztanya előtt mohával tömködik a ladikok réseit, szurokba mártják, s szárogatják a varják fonalát. Közel, s távolabb fejszék csattog­nak, néhány halász jeget vág a nyárra, mások lékeket csinálnak a téli halfogás­hoz. Mert a halászélet ilyenkor sem szü­netel. A hasára fordított ladik helyét át­veszi a szánkó. Arra pakolják a halász­szerszámot, vagy a négyszázméteres, hatal­mas kerítőhálót, vagy varsákat, vagy fi­nom cérnahálót, s borítót, szükség szerint. Már ez attól függ, milyen halászatra, s miféle halra indulnak a Törekvés halász­szövetkezet tagjai... A nádtengerből ki­emelkedő szigeten jókora üstben fortyog, bugyog a lé, s már készítem az orromat, hogy most jó nagyot szippantok az igazi pákozdi halpaprikás felséges szagából, de biz az üst másféle illatot ereget, csak úgy dől belőle a büdös kátrányszag. Orsi Já­nos, a legöregebb pákozdi halász az üstre pillant, aztán rám, s bozontos bajszába somolyog. — Ott főzik a paprikást a csárdánkban — int a velencei part felé, ahol egy kis dombocskáról majdnem a víz szélére kö­nyököl le a szövetkezet csárdája. — Itt csak kátránnyal szórakozunk. A szikár, nagybajszú, szúrósszemű örsi negyvennyolc esztendeje járja a vizet. Azt mondják róla, hogy a tavon született, mert oly nagyon ismeri a tó minden zugát. De kell is ismernie, hiszen enélkül nem ha­lász a halász. Szóbeszéd ám csak, hogy a bő halfogás szerencse dolga. Tudomány az! Persze, egy kis szerencse nem árt. De aki nem ismeri a vizet, a nádasokat, s a «szakadtakat» — vagyis a szilárdabb láptalaj alatt megbúvó vizeket — ame­lyekbe vihar idején verődik be a hal, s amelyekből nagyot markolhat a halász, hogyha a szél, s a hullám fel nem borítja ladikját, s aki nem tudja a halak ívását, járását, szokását — annak még szeren­cséje se lehet. Hát hogyan? Oda dugdos­­sa a hálót, ahol a békák kuruttyolnak... Örsi éjfélkor, koromsötétben is egyszerre megleli a parttól két-három kilométerre lerakott varsákat. S a víz színéről, fod­­rozásáról megmondja, miféle hal vonul a mélyben! Ladikjából vigyázza a vizet, meg-megáll, kihajol, s ha azt mondja, hogy ott lent valahol compók sétafikálnak, hát akkor szent, hogy a lemerített háló compót hoz fel. Az öreg egyébként az idén több mint 10 mázsa halat fogott. Megvan a terve, s aszerint halászik. Év elején pontosan tudja, hogy az év végére legalább mennyi halat fog. Ehhez bizony tudomány kell. És ha az öreg nem bete­geskedett volna, éppúgy megmutatta vol­na, mint a velencei Horváth József, Hu­szár János, s Jeges József: hogyan lehet kétszeresen teljesíteni a kiszabott tervet? Betelepszünk a tanyaházba, a kecs­kelábú asztal mellé. Az öreg a felaggatott cérnahálót készíti, s közben régmúlt idők­re emlékezik. Csendesen beszél, egy-egy szót szűr a foga közt, mint afféle víziember, aki foglalatossága közben úgy megszokta a csendet, hogy a «szárazon» se szaporítja a szót. Apja, s akkor még élő nagyapja ol­dalán kezdte az ősi mesterséget, a fehér­vári káptalan engedelmével, mert a tó a káptalané volt. Hogy mekkora részért ha­lásztak, s mennyit kerestek, arra már nem is emlékszik. Egyszer jobban ment, más­szor bajosabban, de azért megéltek, házat is építettek, földecskét is szereztek. Heti­vásár napján rendesen egy-egy szapuló jó halat — vagyis pontyot, süllőt — vittek Fehérvárra vagy Mórra. Később, az első háború után, soványabb lett a kereset. Még egy fölözőember telepedett a halászok nya­kára, a bérlő, aki kivette az egész tavat, s «hivatalosan» 30 százalék részesedésért ha­­lásztatott. (Most, a szövetkezetben 60 száza­lék a halászok része, s emellett a szerszá­mok beszerzéséről is a szövetkezet gondos­kodik .). Persze, hogy mennyi volt a bérlőtől járó 30 százalék, azt sohase lehetett meg­­­tudni, mert a halászok nem mehettek oda a mázsához. Tilos volt. Egyszer mégis kiles­ték, hogy a tizennégy kilóba átvett pontyot a bérlő azon melegébe tizennyolc kilóba adta tovább a kereskedőnek ... Szóval, a két háború közt már nemigen tudtak földet vásárolni, a halászok kezdtek igencsak sze­gényembernek számítani. — De egyszer — emlékezik az öreg — hi­deg, viharos őszi időben, egy tehén árát fogtam ki egy éjszaka... Teli volt már a ladik, nagyon teli. De még foghattam volna, annyi hal volt, te jóisten! Csak hát nem mertem, féltem, hogy elmerülök ... De jó lett volna, de nagyon jó lett volna, ha ak­kor nagyobb hajóval lettem volna ... Hogy mikor is volt az a bőséges halfo­gás, azt már nem tudja. Egyszer fogtak egy 44 kilós harcsát — ennek idejére se em­lékszik. S egyszer a velencei halászok egyetlen éjszaka 94 mázsa halat fogtak, kerítőhálóval — de hogy mikor, hány esz­tendeje — ezt se tudja. Vagy tán romlik az öreg emlékezőtehetsége? Nem. Különös, csodálatos ez az emlékezőte­hetség. A nagy fogások dátuma nem ragadt meg benne. De más dátumok halálig megragadtak. Nagyapjától hal­lotta — aki akkor éppen húszéves volt — hogy egy idevalósi lány a pákozdi csata napján hogyan keverte meg Jellasics hor­­vátjait. Málnás Margitnak hívták a lány­kát. Atyafisága, fivérei kaszával, bunkóval álltak be a fiatal honvédseregbe, verni a betolakodókat, ő meg almát rakott egy ko­sárba, s odament az ellenséges katonák közé, almát árulni. A katonák faggatták, várjon merre jár a magyar sereg? A lány­ka szemrebbenés nélkül válaszolta: meg­ijedtek a magyarok, nagy részük eliszkolt Komárom felé... Málnás Margitot főran­gú tisztek elé vitték, s ő ott is bátran meg­ismételte állítását. A martalóchad egy osz­tagát sietve elindították Komáromnak, ma­gyart üldözni... De akkor már megdör­dültek a Makk-tüzérek ágyúi, s rohamra indultak Perczel nemzetőrei, Ivánka önkén­tesei. Málnás Margit valahogyan kereket oldott a zűrzavarban. Mire a felkelt nép megszalasztotta Jellasicsot, s a parasztok kezdték a tóba szorítani a leszakadt ellen­séges csoportokat — a Málnás-lány már ott volt falubelijei közt segíteni. Hát ezt a dátumot nem felejti el az öreg. Mert szegény nép, elnyomott nép volt a tavi halásznép, a jobb módot is, a sza­badságot is áhítozta,­de elsőnek, a módnál is jobban, a szabadságot... És még egy napra emlékszik pontosan. 1911 őszén, ti­zennyolcéves korában, egy viharos éjjel segélykiáltásokat hallott a tó közepe tájá­ról. Oly rúl idő volt, hogy a túlsó partról idős, tapasztalt halászok se mertek vízre­­szállani. De ő ladikba ült, s a vaderejű széllel, házmagas hullámokkal szemben, koromsötétben kereste a kiáltozókat. Hat ember fuldoklott, egy egész hálós­ banda... Horváth István, Lázár Ferenc, Kónya Já­nos, Szabó István, Kucsor­ László, Takács István ... Kettejük végre valamikép hajóra kapott, de a másik négyet alig bírták meg­lelni a hatalmas hullámverésben, Orsi végül mégis kimentette a kis ladikkal mind a négyet. Ha csak két percet, tétovázik, ké­sőn érkezett volna ... Éjjel a tűz mellett, a halászkocsmában, váltig unszolták: ígyéli, amennyi beléje fér. De ő akkor egy kortyot se nyelt le, pedig szereti a bort. Hogy miért nem? Ma is azt tartja, amit akkor: az élet­mentésért jó szó jár, s nem bor, mert a mentés szent kötelesség. Ilyen ember az öreg örsi, Málnás Mar­gitra, s arra az éjszakai életmentésre büszke... Meg hát a tóra is, illetve arra még csak most kezd igazán büszke lenni. Mert a tó azelőtt is hű barátja volt a ha­lásznépnek, de most több ennél, sokkal több: tisztes kenyerük, közös gazdaságuk, lelkesítőjük és jövőjük, amiből már nem­csak kivesznek, hanem amibe bele is tesz­nek, mint a jó paraszt a földbe, hogy mentői többet teremjen. A szövetkezet ön­erejéből 150.000 forintos halkeltetőt is épí­tett. Orsi örül, hogy Szűcs Lajos kezdemé­nyezésére megcsinálták azt a halkelte­­­­tőt. Az idén mintegy 4—5 millió süllőt, s nem is tudják hány millió pontyot kel­tettek, s neveltek benne: ősszel, amikor leeresztették a vizet, 16—18 dekás, remek pontyocskák úsztak ki a tóba. Ha­­ ezt a rengeteg ivadékot pénzért vásárolták vol­na, éppen kétszer annyit kellett volna fi­zetniük, mint amennyibe a keltető került. Hát ez jó dolog, de még jobb dolog, hogy jövőre oly dús halállomány lesz a tóban, amilyen még nem volt. S egy-két év múl­va még dúsabb... s­örsi János már ün­nepélyesen elhatározta, hogy évről évre több halat fog ... _Ha ... — emeli fel az ujját. — Ha si­kerül! De mi kell hozzá, hogy sikerüljön? Sze­rencse? Bíz nem az, s­örsi aggályaiból is csak az derül ki, hogy a szerencsének nin­csen túl sok köze a halászathoz. Annál több a nádgazdasági vállalatnak. Mert mi tagadás, a szövetkezet és a nádgazdaság közt egy kis csendes, lappangó viszály ész­lelhető, jóllehet egy tóban gazdálkodnak, egy vizen ladikáznak. _ A náddal van a bajunk — pana­szolja Orsi. — Régente mindig télvíz idején takarították le a nádat a jég háta­részért. De most nem lehet részért vágni, a parasztok nem jönnek, a gazdaságnak ke­vés az ereje, emiatt aztán egy csomó nád lábon marad, a nádvágás soká elhúzódik. Az idén még áprilisban is verték a ná­dat, amikor már jött a zöld nád... Ez ám a nagy baj. Nekünk március elején, néha már február végén megkezdődik a dolgunk, mihelyt lemegy a jég a víz sze­gélyéről, mert akkor már ívik a csuka. Nyugalomra volna szükség a vizen, de csak jön-megy az a töméntelen sok nádvágó­­ladik, hát az ember futhat a felzavart hal után, majd az esze megy el... — Hogyan lehetne segíteni a bajon? — faggatom az öreg halászt. — Lehetni lehetne, ha a minisztérium belemenne. Meg kéne engedni a részibe­vágást. A nádgazdaság is jól járna, mert egy szál nád se maradna lábon, veszen­dőbe, s a kései vágás nem veszélyeztetné a zöld nádat, az új termést. A parasztok is jól járnának, nádhoz jutnának. Meg aztán mi, halászok is jól járnánk. Meg még a la­kosság is! A fehérváriak, a környékbeliek, a bányászok, s a pestiek is, mert oda is szállítunk, ha tavasszal nyugalom volna a vizen, hát örülhetnének a jó sok finom pontynak, süllőnek, keszegnek. Az utolsó mondatot nagyon határozottan, nyomatékosan mondja. És ez érthető, mert a szövetkezet az idei 800 mázsa helyett jövőre 960 mázsa halat akar kifogni. 160 mázsa hallal többet a fogyasztóknak! így döntöttek, a párt és a kormány szavát megfontolva. Okos döntés. Valahogyan ilyen okosan, készségesen kéne eldönteni a nádvágás ügyét is. A pákozdi halászok körülállnak­ ben­nünket, s rá-rábólintanak, amikor Orsi újabb panaszt sorol elő. Hogy a kender­fonál jobb is lehetne, mert régen egy esz­tendeig kitartott egy kerítőháló, de most csak fél esztendeig tart, márpedig a kerítő­háló nem kicsiség, csak a hozzávaló fonál tizenkétezer forintba kerül... Meg hogy két új nagy hajót építettek, s igen nehezen jutottak hozzá a deszkához, majd egy évig tartott a dolog, s végül is gerendát kaptak Adonyban, azt még el kellett szállíttatni Fehérvárra, ott vágatták fel, s onnan vit­ték haza... — Meg még egy baj van — állapítja meg fejcsóválva. — Sok a vidra, a fene enné meg őket. Nagy baj ám ez, a falánk rabló olyan pusztítást visz végbe, hogy az embernek fáj a szíve: két-háromkilós gyönyörű pontyokat öl meg... Gondoljon csak bele, hogy micsoda kár ez az ország­nak, hány ezer halpaprikás telne abból a sok halból, amit a vidra elhord? Hogy a kórság esne beléjük, de nem esik, mert annak a rablónak semmi se árt, csak a fejsze! Bizonyára soká szidná még a vidrákat, de az egyik pákozdi halász, Csontos József, örömmel híreli, hogy éppen most csapott agyon egyet... Hozza is a jó méter hosszú, fiatal vidrát. A halászok kézbeveszik, ta­pogatják, s pogányul szidják, hogy milyen kövér ... Aztán arra terelődik a szó, hogy a vidrával sajnos igen nehéz elbánni: ra­vasz, mint hét róka, s fürge, akár a villám. Nyáron közelébe se lehet jutni, s jó vadász legyen, aki messziről puskavégre kapja. Télen vadásszák a vidrát, méghozzá ku­tyával, fejszével. A ravasz haltolvaj két lyukat csinál a jégen, s egyiktől a másikig közlekedik, mert levegő nélkül nem bírja soká. De csak pillanatra dugja ki az orrát, s oly halkan szedi a levegőt, hogy alig hal­lani. Nos, a vadászat a következőképpen megy végbe: a kutya az egyik lyuknál megriasztja a vidrát, a halász meglesi a másik lyuknál, s ha lő, a fejszével fejbe­csapja. De gyorsan kell ám ütni, különben szempillantás alatt kereket old a vidra, s a másik lyuknál nekimegy a kutyának, s belemar. E rendkívüli állhatatosságot, ügyességet követelő vadászatnak Csontos valóságos mestere. A legcudarabb hideg­ben is képes napokat tölteni a jégen ... Igaz, a kutyája is pompás állat, a maival együtt már a harmincadik vidrát segítette ártalmatlanná tenni. Csontos büszkélkedik is vele, hogy­ hatezer forintos kutyája van. (Ennyit ér a harminc vidrabőr.) Szél sepri végig a jeget aprószemű hó szállingózik, Orsiék a velencei partot kém­lelik, az ottani telepen fáradságos, s nem is egészen veszélytelen téli halászatra ké­szülődnek a Törekvés szövetkezet halászai. Szánkóra rakva tornyosodik a nagy kerítő­háló, mely így szárazon is négy mázsa sú­lyú, de ha megszívja magát vízzel — s rá­adásul megtelik hallal — bizony nagyon sok mázsát nyom. Hét ember húzza teljes erővel, a jégbevágott lék szélén ... Szívós­ság, biztos kéz, lélekjelenlét is kell ehhez a munkához, a halásztudományon kívül. Jó meleg szobában, paprikás lisztben ro­pogósra sütött kárász mellett, vagy ízes halászlét kanalazva, tán nem is gondol az ember a metsző szélre, a tó dermedt jég­páncéljára, a fagyasztóan hideg vízre .. . De aki mégis rágondol, köszöntsön egy po­hár bort a halászok egészségére: jószeren­­csét, sok gazdag fogást az új esztendőben, halász elvtársak! Dobozy Imre SZABADK­ÉP Téli ruházat az építőipari dolgozók számára Az építő- és építőanyagipari vállalatok dolgozói az új év első negyedében újabb je­lentős mennyiségű vattásruhát, esőkö­penyt, overállt kapnak. E télen már 68.000 vattásruhát osztottak ki az építők között. Januárban újabb 12.000 melegkabátot, 9500 vattásnadrágot, 10.000 darab esőköpenyt, viharkabátot és 6500 pár gumicsizmát kap­nak az építő- és építőanyagiparban dol­gozók. (MTI) Bányászaink az 1954. évi terv sikeréért VÁRPALOTA Várpalota, január 3. (Tudósítónktól.) Az év első munkanapján a várpalotai szénbányák dolgozói 106 százalékra teljesí­tették tervüket. Az év sok akadállyal in­dult: a szokatlan nagy hideg következtében a vizes ősi úti­ akna felvonói befagytak. Két órába telt, míg megkezdhették a mun­kát. Az akna dolgozói addig is a helyszínen levő csillékbe rakták a szenet, pótácsolato­kat készítettek, javították a vágatokat. Mire a szállítás megindulhatott, már teli csillék sora várta a felvonókat. A­­ bányaüzemek között a cseh­­ üzem adott legtöbb szenet az első 8 órában. A cseri bányászok 32,1 százalékkal teljesítet­ték túl tervüket. A többi bányamező kol­lektívái is jó eredményeket értek el. DUDAR Dudar, január 3. (A «Szabad Nép» veszprém megyei tudósí­tójától.) Nem titok Dudaron, hogy még sokan van­nak, akik ünnep után «elfelejtenek» időben felébredni. Az új év első munkanapján a bányászokat Dudarra szállító autóbuszok bizalmijai megbeszélték, hogy sorra meglá­togatják munkatársaikat. A bizalmiak lá­togatásainak meg is lett a hatása: Dudaron a­ január 3-i műszakban alig akadt hiányzó.­­ A hideg itt is komoly nehézségeket oko­zott. A két pihenőnapon a Bakonyban reg­gelenként csaknem mínusz 20 fokot muta­tott a hőmérő. A csillék csapágyaiban meg­sűrűsödött a zsír, s hiába kértek üres csil­lét a csapatok, a szállítás akadozott, nem forogtak a csillekerekek. Máskor ilyen vá­ratlan nehézség talán órákat is elvett vol­na, most azonban kemény elhatározás fű­tötte a dudariakat: az új évben minden műszakon teljesíteni akarják a tervet! A javítóműhely a bánya segítségére sietett, benzinlámpákkal melegítették fel a csap­ágyakat. A dudariak 1954 első műszakján 101 százalékra teljesítették a tervet. ÓZD Ózd, január 3. (Tudósítónktól.) Az új esztendő első munkanapján élénk verseny alakult ki az Ózdi Szénbányászati Tröszt bányaüzemei között. Az első nyolc órában a legtöbb szenet az egercsehi bá­nyászok termelték, tervüket 103,5 száza­lékra teljesítették. A farkaslyuki és a ki­­ráldi bányászok egyaránt nagy lelkesedés­sel dolgoztak. Az első műszakban mindkét üzem 102,3 százalékos eredményt ért el. Megkezdték a Stácsel-traktor sorozatgyártását Budapest, január 3. A Vörös Csillag Traktorgyár dolgozói felkészültek a Diesel-traktorok sorozat­­gyártására. Az alkatrészmegmunkáló­ üze­­mek 50­ traktorhoz gyártottak előre alkat­részeket. Az új esztendő első munkanapján megindulhatott a Diesel-traktor első soro­zatának szerelése. Hansman László szerelőcsoportja vasár­nap 12 helyett 15 alvázat állított fel. Ma­­jercsik András csoportja a sebességváltó­szekrények összeszerelésénél ért el jó ered­ményt: 130 százalékra teljesítették napi ter­vüket. Más brigádok a futóműveket és a vezetőfülkéket szerelték. A hónap végéig 45 Diesel-traktor készül el. Ehhez azonban a Csepel Autógyár dolgozóinak segítségére is szükség van, a traktorok motorjait ugyanis még nem készítették el a Vörös Csillag Traktorgyár részére. Vetőgépek készülnek a Rákosi Mátyás Művekben Csepel, január 3. A Rákosi Mátyás Művek szerkezet- és emelőgépgyárában az idén kezdik meg a mezőgazdasági gépek gyártását. Vasárnap elkészítették a vetőgépek gyártásához szük­séges sablonokat és még januárban elké­szül a vetőgép mintapéldánya. A gyár dol­gozói az első negyedévben 250 vetőgépet készítenek. HÉTFŐ, 1954 JANUÁR 4 80 EMBER IRÁNYÍT 18-AT (A Szabad Nép borsod megyei tudósítójától.) A Központi Vezetőség és a minisz­tertanács legutóbbi határozata a többi kö­zött rámutatott, hogy a mezőgazdaság ál­lami irányítása túlzottan központosított, az irányító apparátus mértéktelenül felduz­zadt, s ennek következtében operatív ve­zetés helyett bürokratikus utasítások töm­kelegével «segítik» a helyi szerveket, a mindennapi munkát. Nálunk sokan nem becsülik meg a statisztikát, azt mondják: a számok tor­zítanak, nem mutatnak meg mindent. Az igaz, hogy mindent valóban nem mutatnak meg, de azért nagyon-nagyon sokat ki le­het olvasni belőlük. Nézzük például, miről beszélnek Borsod megye területén a be­gyűjtéssel foglalkozó vállalatoktól össze­gyűjtött számok. Az alábbiakban mind­össze nyolc ilyen vállalatról lesz szó , noha ennél több működik csupán ebben a megyében is. A nyolc vállalat: a Termény­forgalmi; a Magtermeltető és Vetőmag­­ellátó; a Tejipari; az Állat- és Zsírbegyűjtő; a Tobiás-­ és Baromfibegyüjtő; és a Borfor­galmi Vállalat, a Mészöv és a Mezőker. És most beszéljenek a számok. A számok először is azt mondják el, hogy hatalmasra duzzadt a begyűjtési vál­lalatok apparátusa. Annyian dolgoznak ennél a nyolc vállalatnál, hogy dolgozóik­ból minden egyes községre vagy 8—9 jutna. Persze ezeknek az embereknek a jó­része nem a községekben dolgozik. A túl­zott központosítást mi sem bizonyítja job­ban, mint a következő adat: a begyűjtési vállalatok minden négy embere közül egy a megyei igazgatóságon dolgozik, s feltehe­tően további egy a járási székhelyen. Ezen az átlagon belül akadnak «kiemelkedő tel­jesítmények» is. Például a Tojás- és Baromfibegyűjtő Vállalat dolgozóinak több mint 80 százaléka, a Magtermeltető és Vetőmagellátó Vállalat dolgozóinak pedig csaknem 70 százaléka működik a megyei igazgatóságokon. Biztosak lehetünk ab­ban, hogy ezek az emberek megfeszített munkát végeznek. Hiszen nem lehet könnyű például a Tojás- és Baromfi­­begyűjtő Vállalat megyei igazgatóságán dolgozó 80 embernek (mindössze három osztályvezető és egy személyautó segítségé­vel) irányítani a megyében dolgozó többi 18 embert! De beszéljenek tovább a számok. A vállalat nyolc megyei igazgatóságán ösz­­szesen 404 íróasztal és 73 írógép van. Per­sze minden dolgozónak biztosítani kell a megfelelő munkakörülményeket, íróasztal­ra tehát szükség van. De ki hibáztathat­ná, hogy a derék íróasztalok viszont­­ «munkát keresnek» maguknak? El lehet gondolni, hogy ennyi íróasztalon és ennyi írógéppel milyen tömegben tudnak kérdő­íveket, utasításokat, szempontokat és ha­sonló jókat előállítani a szorgalmas embe­rek. Márpedig — ezt megint csak a számok beszélik el — csakugyan szorgalmas embe­rek dolgoznak ezeken a megyei igazgatósá­gokon. Például a «levelezési versenyben» — ha lenne ilyen (ámbár ki tudja!) — a zászlót kétségkívül a Terményforgalmi Vál­lalat megyei igazgatóságának kellene díszes ünnepség keretében átadni. Ez a megyei igazgatóság ugyanis csupán november hó­napban 30.000 (!) levelet, kérdőívet és más hasonlókat adott postára. Most egy pilla­natra képzeljük el e levelek útját: a pos­tások széthordják, valahol mindegyiket ik­tatják, elintézésre kiadják, megválaszolják stb. így aztán ugyancsak november hónap­ban 20.000 levelet és egyéb iratot hozott a postás a megyei igazgatóság számára.­ (Per­sze nem szabad elfelejteni, hogy a Ter­ményforgalmin­­kívül a többi vállalat is szorgalmas levelezőtevékenységet fejt ki!) Most tegyük fel, hogy a megyei igazgató­ságok által elküldött leveleknek csak a fele Pécs, január 3. A Pécsi Porcelángyár 1953-ban a ma­gasfeszültségű szigetelők gyártása mellett nagyobb mennyiségű háztartási edényt is készített. Az idén a tavalyinál 20 százalékkal több edényárut gyártanak, amellett áttérnek az épületkerámiai elemek kísérleti gyártó­iegy a községi tanácsokhoz. Akkor is egy­­egy községi tanács átlagban 65 levelet és egyéb küldeményt kapott november hónap­ban a nyolc vállalat megyei igazgatóságától. Most gondoljunk arra, hogy egy községi ta­nácsnál általában összesen 4­5 ember dol­gozik. Ez a levéláradat hozzásegít ahhoz, hogy egyik-másik községi tanácsnak ne le­gyen ideje alaposabban foglalkozni — pél­dául a begyűjtéssel. Hallgassuk csak tovább, mit mondanak a számok. Igaz ugyan, hogy nehéz csak úgy egy­szerűen, a­ számok alapján összehasonlítani egyik vállalatot a másikkal, hiszen más-más körülmények között dolgoznak. De azért ta­nulságos, mert a számok összehasonlítása megmutatja, hogy a bürokrácia sem nevelt , egyformán dús hajtásokat a különböző begyűjtési vállalatoknál. Például a Ter­ményforgalminak összesen csak félany­­nyi dolgozója van, mint a Mezőker­­nek — a megyei igazgatóságon mégis mindkét helyen csaknem ugyanannyi em­ber dolgozik. S míg a Mezőker me­gyei igazgatóságán «csak» 10 írógép gyártja az aktákat, jelentéseket, leveleket, a jóval kisebb létszámú Terményforgalminál 15. A Mezőker megyei igazgatóságán «csak» 10 osztály- és csoportvezető van, a Termény­forgalminál 14. (Itt meg kell jegyezni, hogy a Borforgalmi Vállalatnál, amelynek csak félannyi dolgozója van, mint a Terményfor­galminak , ugyancsak 14 osztály és cso­portvezető dolgozgat a megyei igazgatósá­gon.) Nem csoda, ha az említett szép levél­mennyiség megírása mellett kevés idő jut a helyszínen végzett munkára. Már szó volt arról, hogy a vállalatok dolgozóinak mintegy fele a megyei és a járási székhe­lyeken dolgozik. Ennek alapján a számok azt is elmondják, hogy november hónap­ban egy-egy ember átlagban körülbelül 4—5 napot töltött a községekben, a hely­színen. A hó 30 napjához képest — keveset. De ha a kérdés másik oldalát nézzük, azt tudniillik, hogy milyen mértékben veszik el a kiutazók a községi tanácselnökök, tit­károk idejét — akkor úgy tűnik, mintha túl sokat tartózkodnának kint. Ugyanis a községekbe kijáró elvtársak egy része úgy dolgozik, hogy kirohan a faluba, be­ront a tanácselnökhöz, felírja, hol tartanak a begyűjtéssel, gyorsan «kritikát gyakorol», elmond néhány buzdító szót, aztán megy tovább, hogy ugyanazon a napon még 2—3 községben elvégezhesse ezt a «mun­kát». Így esett meg például nemrég Me­­gyaszón, hogy egy nap alatt a különböző vállalatoktól, felsőbb szervektől 28 ilyen látogató kereste fel a tanácselnököt. Természetesen a mértéktelenül felduz­zadt apparátus sokszor már inkább aka­dályozza a munkát, mint segíti. Eléggé szomorú bizonyíték erre: Borsod megye a begyűjtésnek csaknem minden ágában leghátul kullog a megyék között. Kétség­telen, hogy ebben — sok egyéb ok mellett — a túlméretezett begyűjtési apparátusnak is jelentős szerepe van. Pedig mennyire várják a földek a be­gyűjtési vállalatok irodáiban ülő mezőgaz­dasági szakembereket! Milyen nagy szük­ség lenne munkájukra a termelőszövetke­zetekben, a gépállomásokon. És igen nagy szükség lenne — másutt a termelésben — azokra is, akik nem mezőgazdasági szak­emberek. A nép «vízfejű»-nek nevezi a mértékte­lenül felduzzadt, munkáját bürokratikusan , végző apparátust. De nemcsak azért, mert ez a kifejezés valami belül többé-kevésbbé üres, hatalmasra nőtt dolgot jelent. Hanem talán azért is, mert úgy véli: ha valamilyen fejet vízzel töltöttek meg, akkor azt a fe­lesleges vizet ki is lehet onnan szivat­­­tyúzni.. . Gál Pál sára is. 1954 első munkanapján két színes­­mázbeégető-kemencét adtak át rendelteté­sének. Ezekben készülnek a pirogránit­­csempék és épületkerámiai elemek. Az év második felében megkezdi működését a gyár új üzemrésze, a kályhagyártó részleg is, amelyben jóminőségű, ízléses kivitelű cserépkályhákat gyártanak majd. Két új kemence kezdte meg működését a Pécsi Porcelángyárban

Next