Szabad Nép, 1954. január (12. évfolyam, 1-31. szám)
1954-01-04 / 4. szám
2 PÁRT ÉS PÁRTÉPÍTÉS Pártoktatás — a bánya A tatabányai pártbizottság munkájának tapasztalataiból A bányavidékeken _ nálunk Tatabányán is — évek óta komoly gondot jelentett a kommunista bányászok oktatása. fí°l _ folyjék az oktatás: az üzemben, az aknánál-e, közvetlenül munkaidő után, vagy pedig bányász elvtársaink lakóhelyén, amely gyakran igen messze van az aknától — ez volt a kérdés. Tavaly és a megelőző években mi az aknaüzemekben szerveztük meg a pártoktatást. Kiderült azonban, hogy ez nem helyes. Az aknaüzemekben tanulásról alig lehetett szó. Hiába beszéltünk arról, milyen fontos az alaposabb tanulás, ha elemi feltételei sem voltak meg. A felolvasókban vagy az irodákban állandóan zavarták az előadást, a vitákat. Az éhesen, esetleg vizes, szénporos ruhákban üldögélő elvtársak zöme alig várta a szeminárium végét, hogy hazamehessen. Jegyzetkészítéssel kevesen próbálkoztak, hiszen a második, harmadik szemináriumon már el sem tudták volna olvasni, annyira bepiszkolódott. A propagandisták maguk is siettek befejezni a szemináriumot, nem volt ritka eset, hogy fél vagy háromnegyed óra alatt «végeztek». Ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy a pártoktatás meglehetősen csekély eredményekkel járt az elmúlt években; tavaly például a kommunista bányászoknak mindössze negyedrésze látogatta a szemináriumokat. Világos, ez így nem mehetett tovább. Eredményes pártoktatás nélkül azonban lehetetlen a bányászpártszervezeteket megerősíteni, bányász elvtársainkat eszmeileg, politikailag nagy feladataikra felvértezni. A városi pártbizottság belátta, hogy az eredményes tanulás alapvető feltétele: a pártoktatás átszervezése. Ezért a nyáron elhatároztuk, hogy ebben az oktatási évadban a bányászpárttagokat a lakóhelyükhöz közel eső körzeti pártszervezetekben oktatjuk, így munka után módjuk lesz tisztálkodni, ennik utána zavartalanul tanulhatnak. E határozatot végre is hajtottuk. Az átszervezésnek meg is lett az eredménye. Igaz, egyelőre szerények ezek az eredmények, de azért mégis előbbre jutottunk. A szemináriumok már nem félórát tartanak; meleg, kényelmes termekben, tisztán, étkezés után tanulhatnak bánuszaink; a hallgatók többsége ma már rendszeresen jegyzetet készít s elevenebbek a szemináriumok. Az átszervezés lehetővé tette, hogy a városi pártbizottság rendszeresebben foglalkozzék a propagandistákkal s ez aztán meglátszik azon, ahogyan ők foglalkoznak a hallgatókkal. A propagandisták közt kéthetenként értekezleten cseréljük ki a tapasztalatokat, mégpedig úgy, hogy külön hívjuk össze a pártoktatás különböző fokain tanító propagandistákat. A körzetekben oktatási bizottságokat hozunk létre s ezek munkáját a városi pártbizottság agit.-prop. osztálya társadalmi munkatársak segítségével támogatja. Ennek következtében is emelkedett a szemináriumok színvonala. Mivel pedig a szemináriumok az eddigieknél többet nyújtanak a hallgatóknak, , szívesebben is látogatják azokat. Kőhalmi Sándor elvtárs propagandista például eleven vitákra ösztönzi hallgatóit s a szemináriumok előtt is, után is gyakran elbeszélget hallgatóival a tananyagról, de egyéb problémáikról is. Harminchárom hallgatója közül alig akad igazolatlan távolmaradó. Hétről hétre növekszik a létszám Kerekes László elvtárs szemináriumain is. Ő a párttörténet elsőéves tanfolyamát vezeti, gyakran ellátogat hallgatóihoz, ha kell otthonukban vagy munkahelyükön is felkeresi őket, hogy elbeszélgessen velük. Dubinyák János elvtárs hallgatói annyira elégedettek a szemináriummal, hogy hiányzó társaikat is meggyőzik: fontos és érdemes szemináriumra járni. Bebizonyosodott tehát, hogy ha emelkedik a színvonal, javul a szemináriumok látogatottsága is. De azért éppen ezzel, a szemináriumok látogatottságával még nem lehetünk elégedettek. Igaz, akik ma a körzetekben tanulnak, önként, örömmel tanulnak, s ezért gyümölcsözőbb is a tanulásuk. De a pártoktatásra beosztott bányászpárttagoknak ma is csak 30 százaléka vesz részt a szemináriumokon, s ez bizony kevés, ebbe nem nyugodhatunk bele. Miért járnak csak ennyien szemináriumra? Kétségtelenül a múltban elkövetett hibák miatt is. Mivel a tanulás rossz körülményei, s az alacsony színvonalú oktatás miatt kevesen jelentek meg a szemináriumokon, tavaly sokhelyütt megsértették a pártoktatás önkéntességét. Előfordult például a VIII-as aknán, hogy a pártvezetőség utasítására az aknaőr a műszak végén nem adta ki a messzelakó bányászok kerékpárját. A városi pártbizottság is hallgatólagosan tudomásul vette, hogy például a X-es aknán a szeminárium befejezéséig nem engedték elindulni a bányászautóbuszt. Mit sem törődött azzal az akna pártbizottsága, hogy az autóbuszon olyanok is utazni akartak, akik nem vettek részt a pártoktatásban. Persze ezek a «módszerek» már tavaly sem használtak. A kerékpárosok egy része elment haza gyalog, az autóbusszal járók pedig elindíttatták a kocsit és a hallgatóknak gyakran gyalog kellett hazamenniök tíz kilométerre is. Ezek a «módszerek» már megszűntek, de azért még sokan emlékeznek rájuk, s ezek nem szívesen gondolnak vissza erre a «pártoktatásra», ezért is járnak ma még kevesebben szemináriumra. De nemcsak erről van szó. Az átszervezés közben is követtünk el hibákat. A pártoktatás új szervezeti megoldása igen nagy munkát követelt. Az aknák titkáraival előadásokon ismertettük az új feladatokat; az «elbeszélgető bizottságok» nyáron, miközben felvilágosították a párttagokat a tanulás fontosságáról és lehetőségeiről, arról is beszéltek nekik, hogy szabadon választhatják a lakóhelyükhöz közeli oktatási körzetet. De a szervezeti intézkedéseket nem sikerült zavartalanul megtenni. Több aknán egyszerűen csak kifüggesztették a felolvasóban a névsort és azt várták, hogy ettől már minden hallgató megjelenik majd a szemináriumon. A városi pártbizottság sem fordított kellő gondot az előkészületek ellenőrzésére, s ezért nem látta mindig tisztán a helyzetet. A statisztikák gyakran megtévesztőek voltak: egyes hallgatók, propagandisták két-három különböző kimutatásban is szerepeltek. A IX-es, XI-es aknán valamennyi párttagot, a X-es aknán a kommunisták háromnegyed részét beosztották (vagy legalább is «beadminisztrálták») a pártoktatásba. Úgy gondolták, a sok közül csak marad annyi, amennyit a városi pártbizottság megkíván. Ezekre a túlzott követelményekre és a sokszor felelőtlen kiválogatásra a pártbizottság nem figyelt fel időben. Nehézséget okozott az is, hogy egyesek túlzott jelentőséget tulajdonítottak az átszervezésnek, csodaszernek tekintették, amely egycsapásra mindent megold. Amikor pedig az átszervezés kezdetén nehézségek támadtak, nem változott meg minden egycsapásra — a XV-ös, a VIII-as akna titkárai és propagandistái közül többen azt javasolták: engedjük meg, hogy a hallgatókat újból az aknaüzemnél oktathassák. «Biztosítjuk — mondták — hogy a hallgatók megjelenjenek a szemináriumokon. Nyilvánvaló, hogy a régi, megengedhetetlen módszerekhez akartak egyesek visszatérni. De erre az útra soha többé nem lehet visszatérni. Egész más uton kell járnunk, ha azt akarjuk, hogy több elvtársunk tanuljon. Még színvonalasabban kell tanításunk, még jobban segítenünk kell a propagandistákat, még hatékonyabban meg kell győznünk párttagjainkat arról, hogy bár a pártoktatásban való részvétel önkéntes, tanulni minden kommunistának kötelessége. Propagandistáink egy részét ma még öt-hatfelé rángatják, elhalmozzák őket százféle pártmunkával, s így persze propagandamunkájukat nem végezhetik teljes figyelemmel. Ezt a kérdést megbeszéltük az alapszervezetek titkáraival s elértük, hogy a propagandistákat több helyen már felmentették minden egyéb társadalmi munkájuktól. Igyekszünk idén több segítséget nyújtani a propagandistáknak azzal is, hogy megjavítjuk a Pártoktatók Házának munkáját. Komoly gondot fordítunk az oktatási bizottságok és az instruktorok tevékenységére. Az instruktorok ma már, rendszeresen látogatják a szemináriumokat, de alaposabban fel kell készülniük, hogy jobban tudják ellenőrizni, támogatni a propagandistákat. A bányászpártoktatás átszervezése helyes lépésnek bizonyult. Azon leszünk, hogy e szervezeti intézkedés egyre javuló tartalommal párosuljon. Világosan látjuk, hogy a bányászpárttagság eszmei-politikai nevelése pártbizottságunk egészének, pártszervezeteinknek egyik legfontosabb kötelessége, s minden erővel arra törekszünk, hogy e nagy és szép feladatunkat minél jobban megoldjuk. Némeri László az MDP tatabányai bizottságának agit.-prop. titkára A Magyar Vöröskereszt segítsége az indiai árvízkárosultaknak Zádor Endre, a Magyar Népköztársaság ideiglenes indiai ügyvivője december 31-én 10.000 rúpiáról szóló csekket nyújtott át a Magyar Vöröskereszt megbízásából B. Singh Purinak, az Indiai Vöröskereszt főtitkárának, az indiai árvízkárosultakat segélyező alap javára. (MTI) Sok fiatal jelentkezik a DISZ-tagok sorába a vezetőségválasztó taggyűlésekn Országszerte folynak a DISZ-szervezetek vezetőségválasztó taggyűlései. Sokhelyütt a DISZ-en kívülálló ifjak is résztvesznek a taggyűlésen. A ceglédi gépállomáson mindössze 35 DISZ-tag van — mégis négyszázan gyűltek össze. Nemcsak a környék érdeklődő parasztfiataljai látogattak el a taggyűlésre, hanem idősebbek is: a szülők, a gépállomás, a szövetkezetek dolgozói. Számos fiatal mindjárt a vezetőségválasztó taggyűlésen kéri felvételét a DISZ- tagok sorába. A Budapesti Szállítóberendezések Gyárában 12-en, Farmos községben — ahol eddig mindössze 20 DISZ-tag volt ■— negyvenen, a salgótarjáni járásban több mint százan határozták el, hogy DISZ-tagok lesznek. Farmoson egyelőre hiába határoztak így az érdeklődő fiatalok, a helyi szervezet nem gondoskodott belépési nyilatkozatokról. A negyven új tag azonban addig is bekapcsolódik a munkába, ameddig megérkeznek a belépési nyilatkozatok. Több helyen alakulnak új DISZ-szervezetek. Újtitkos községben a most megalakult szervezet mindjárt arra vállalkozott: ifjúsági brigádot szervez a mezőgazdasági munkák segítésére és sportpályát épít. A nagymányoki DISZ-fiatalok DISZ-brigádokat szerveznek a bányában s a gépműhelyben. Mezőnagymihályon a fiatalok rendbehozzák a községi parkot. A DISZ-szervezetek elevenebb munkáját sokhelyütt akadályozza, hogy nincs megfelelő helyiség. A Szombathelyi Bőr- és Cipőgyárban a DISZ-helyiséggel nem a fiatalok rendelkeznek. Tápiógyörgyön a tanácstitkár nem is törődött a helyiséget kérő DISZ-fiatalokkal , a kultúrotthon igazgatója pedig azzal a furcsa indokkal utasította el őket, hogy a kultúrotthon «mint a kultúrotthon», s ezért ott nem lehet taggyűlést tartani. A fiatalok több segítséget várnak a párt- és állami szervektől, hogy eredményesen végezhessék munkájukat. Tudósítás Pákozdról III. A Törekvés szövetkezet halászai Egyik jégvágó a busongó, régi halászdalt fütyörészi. A csípős vértesaljai szél marokra fogja a halk füttyszót, elviszi egy darabon, aztán szerteszórja a jég felett. Mert jég van itt már mindenütt, beállt a Velencei-tó. Megdermedtek a hullámzó, tér és vízi tisztások, a csobogó erecskék, lápi tocsogók, süppedő zsombikok: a nád barna szigeteivel szaggatott, szürke jégmező messzire nyújtózik, túlsó szélét nem is látni, az már beleolvad a ködbe. De azért a tavon csak szemre ily fagyott a világ. A jég alatt pezseg az élet. Fürge rajokban vonul a dévérkeszeg, nyájmódra, egymáshoz szorulva. Óvatosan közeledik a komótos természetű ponty, cikázik a csuka, a harcsa, a pompás süllő, s a jó falatok közt is a legjobb, a kárász... És a parton, illetve a Pákozd felőli szigeten is nagy a mozgás. A nádtetős halásztanya előtt mohával tömködik a ladikok réseit, szurokba mártják, s szárogatják a varják fonalát. Közel, s távolabb fejszék csattognak, néhány halász jeget vág a nyárra, mások lékeket csinálnak a téli halfogáshoz. Mert a halászélet ilyenkor sem szünetel. A hasára fordított ladik helyét átveszi a szánkó. Arra pakolják a halászszerszámot, vagy a négyszázméteres, hatalmas kerítőhálót, vagy varsákat, vagy finom cérnahálót, s borítót, szükség szerint. Már ez attól függ, milyen halászatra, s miféle halra indulnak a Törekvés halászszövetkezet tagjai... A nádtengerből kiemelkedő szigeten jókora üstben fortyog, bugyog a lé, s már készítem az orromat, hogy most jó nagyot szippantok az igazi pákozdi halpaprikás felséges szagából, de biz az üst másféle illatot ereget, csak úgy dől belőle a büdös kátrányszag. Orsi János, a legöregebb pákozdi halász az üstre pillant, aztán rám, s bozontos bajszába somolyog. — Ott főzik a paprikást a csárdánkban — int a velencei part felé, ahol egy kis dombocskáról majdnem a víz szélére könyököl le a szövetkezet csárdája. — Itt csak kátránnyal szórakozunk. A szikár, nagybajszú, szúrósszemű örsi negyvennyolc esztendeje járja a vizet. Azt mondják róla, hogy a tavon született, mert oly nagyon ismeri a tó minden zugát. De kell is ismernie, hiszen enélkül nem halász a halász. Szóbeszéd ám csak, hogy a bő halfogás szerencse dolga. Tudomány az! Persze, egy kis szerencse nem árt. De aki nem ismeri a vizet, a nádasokat, s a «szakadtakat» — vagyis a szilárdabb láptalaj alatt megbúvó vizeket — amelyekbe vihar idején verődik be a hal, s amelyekből nagyot markolhat a halász, hogyha a szél, s a hullám fel nem borítja ladikját, s aki nem tudja a halak ívását, járását, szokását — annak még szerencséje se lehet. Hát hogyan? Oda dugdossa a hálót, ahol a békák kuruttyolnak... Örsi éjfélkor, koromsötétben is egyszerre megleli a parttól két-három kilométerre lerakott varsákat. S a víz színéről, fodrozásáról megmondja, miféle hal vonul a mélyben! Ladikjából vigyázza a vizet, meg-megáll, kihajol, s ha azt mondja, hogy ott lent valahol compók sétafikálnak, hát akkor szent, hogy a lemerített háló compót hoz fel. Az öreg egyébként az idén több mint 10 mázsa halat fogott. Megvan a terve, s aszerint halászik. Év elején pontosan tudja, hogy az év végére legalább mennyi halat fog. Ehhez bizony tudomány kell. És ha az öreg nem betegeskedett volna, éppúgy megmutatta volna, mint a velencei Horváth József, Huszár János, s Jeges József: hogyan lehet kétszeresen teljesíteni a kiszabott tervet? Betelepszünk a tanyaházba, a kecskelábú asztal mellé. Az öreg a felaggatott cérnahálót készíti, s közben régmúlt időkre emlékezik. Csendesen beszél, egy-egy szót szűr a foga közt, mint afféle víziember, aki foglalatossága közben úgy megszokta a csendet, hogy a «szárazon» se szaporítja a szót. Apja, s akkor még élő nagyapja oldalán kezdte az ősi mesterséget, a fehérvári káptalan engedelmével, mert a tó a káptalané volt. Hogy mekkora részért halásztak, s mennyit kerestek, arra már nem is emlékszik. Egyszer jobban ment, másszor bajosabban, de azért megéltek, házat is építettek, földecskét is szereztek. Hetivásár napján rendesen egy-egy szapuló jó halat — vagyis pontyot, süllőt — vittek Fehérvárra vagy Mórra. Később, az első háború után, soványabb lett a kereset. Még egy fölözőember telepedett a halászok nyakára, a bérlő, aki kivette az egész tavat, s «hivatalosan» 30 százalék részesedésért halásztatott. (Most, a szövetkezetben 60 százalék a halászok része, s emellett a szerszámok beszerzéséről is a szövetkezet gondoskodik .). Persze, hogy mennyi volt a bérlőtől járó 30 százalék, azt sohase lehetett megtudni, mert a halászok nem mehettek oda a mázsához. Tilos volt. Egyszer mégis kilesték, hogy a tizennégy kilóba átvett pontyot a bérlő azon melegébe tizennyolc kilóba adta tovább a kereskedőnek ... Szóval, a két háború közt már nemigen tudtak földet vásárolni, a halászok kezdtek igencsak szegényembernek számítani. — De egyszer — emlékezik az öreg — hideg, viharos őszi időben, egy tehén árát fogtam ki egy éjszaka... Teli volt már a ladik, nagyon teli. De még foghattam volna, annyi hal volt, te jóisten! Csak hát nem mertem, féltem, hogy elmerülök ... De jó lett volna, de nagyon jó lett volna, ha akkor nagyobb hajóval lettem volna ... Hogy mikor is volt az a bőséges halfogás, azt már nem tudja. Egyszer fogtak egy 44 kilós harcsát — ennek idejére se emlékszik. S egyszer a velencei halászok egyetlen éjszaka 94 mázsa halat fogtak, kerítőhálóval — de hogy mikor, hány esztendeje — ezt se tudja. Vagy tán romlik az öreg emlékezőtehetsége? Nem. Különös, csodálatos ez az emlékezőtehetség. A nagy fogások dátuma nem ragadt meg benne. De más dátumok halálig megragadtak. Nagyapjától hallotta — aki akkor éppen húszéves volt — hogy egy idevalósi lány a pákozdi csata napján hogyan keverte meg Jellasics horvátjait. Málnás Margitnak hívták a lánykát. Atyafisága, fivérei kaszával, bunkóval álltak be a fiatal honvédseregbe, verni a betolakodókat, ő meg almát rakott egy kosárba, s odament az ellenséges katonák közé, almát árulni. A katonák faggatták, várjon merre jár a magyar sereg? A lányka szemrebbenés nélkül válaszolta: megijedtek a magyarok, nagy részük eliszkolt Komárom felé... Málnás Margitot főrangú tisztek elé vitték, s ő ott is bátran megismételte állítását. A martalóchad egy osztagát sietve elindították Komáromnak, magyart üldözni... De akkor már megdördültek a Makk-tüzérek ágyúi, s rohamra indultak Perczel nemzetőrei, Ivánka önkéntesei. Málnás Margit valahogyan kereket oldott a zűrzavarban. Mire a felkelt nép megszalasztotta Jellasicsot, s a parasztok kezdték a tóba szorítani a leszakadt ellenséges csoportokat — a Málnás-lány már ott volt falubelijei közt segíteni. Hát ezt a dátumot nem felejti el az öreg. Mert szegény nép, elnyomott nép volt a tavi halásznép, a jobb módot is, a szabadságot is áhítozta,de elsőnek, a módnál is jobban, a szabadságot... És még egy napra emlékszik pontosan. 1911 őszén, tizennyolcéves korában, egy viharos éjjel segélykiáltásokat hallott a tó közepe tájáról. Oly rúl idő volt, hogy a túlsó partról idős, tapasztalt halászok se mertek vízreszállani. De ő ladikba ült, s a vaderejű széllel, házmagas hullámokkal szemben, koromsötétben kereste a kiáltozókat. Hat ember fuldoklott, egy egész hálós banda... Horváth István, Lázár Ferenc, Kónya János, Szabó István, Kucsor László, Takács István ... Kettejük végre valamikép hajóra kapott, de a másik négyet alig bírták meglelni a hatalmas hullámverésben, Orsi végül mégis kimentette a kis ladikkal mind a négyet. Ha csak két percet, tétovázik, későn érkezett volna ... Éjjel a tűz mellett, a halászkocsmában, váltig unszolták: ígyéli, amennyi beléje fér. De ő akkor egy kortyot se nyelt le, pedig szereti a bort. Hogy miért nem? Ma is azt tartja, amit akkor: az életmentésért jó szó jár, s nem bor, mert a mentés szent kötelesség. Ilyen ember az öreg örsi, Málnás Margitra, s arra az éjszakai életmentésre büszke... Meg hát a tóra is, illetve arra még csak most kezd igazán büszke lenni. Mert a tó azelőtt is hű barátja volt a halásznépnek, de most több ennél, sokkal több: tisztes kenyerük, közös gazdaságuk, lelkesítőjük és jövőjük, amiből már nemcsak kivesznek, hanem amibe bele is tesznek, mint a jó paraszt a földbe, hogy mentői többet teremjen. A szövetkezet önerejéből 150.000 forintos halkeltetőt is épített. Orsi örül, hogy Szűcs Lajos kezdeményezésére megcsinálták azt a halkeltetőt. Az idén mintegy 4—5 millió süllőt, s nem is tudják hány millió pontyot keltettek, s neveltek benne: ősszel, amikor leeresztették a vizet, 16—18 dekás, remek pontyocskák úsztak ki a tóba. Ha ezt a rengeteg ivadékot pénzért vásárolták volna, éppen kétszer annyit kellett volna fizetniük, mint amennyibe a keltető került. Hát ez jó dolog, de még jobb dolog, hogy jövőre oly dús halállomány lesz a tóban, amilyen még nem volt. S egy-két év múlva még dúsabb... sörsi János már ünnepélyesen elhatározta, hogy évről évre több halat fog ... _Ha ... — emeli fel az ujját. — Ha sikerül! De mi kell hozzá, hogy sikerüljön? Szerencse? Bíz nem az, sörsi aggályaiból is csak az derül ki, hogy a szerencsének nincsen túl sok köze a halászathoz. Annál több a nádgazdasági vállalatnak. Mert mi tagadás, a szövetkezet és a nádgazdaság közt egy kis csendes, lappangó viszály észlelhető, jóllehet egy tóban gazdálkodnak, egy vizen ladikáznak. _ A náddal van a bajunk — panaszolja Orsi. — Régente mindig télvíz idején takarították le a nádat a jég hátarészért. De most nem lehet részért vágni, a parasztok nem jönnek, a gazdaságnak kevés az ereje, emiatt aztán egy csomó nád lábon marad, a nádvágás soká elhúzódik. Az idén még áprilisban is verték a nádat, amikor már jött a zöld nád... Ez ám a nagy baj. Nekünk március elején, néha már február végén megkezdődik a dolgunk, mihelyt lemegy a jég a víz szegélyéről, mert akkor már ívik a csuka. Nyugalomra volna szükség a vizen, de csak jön-megy az a töméntelen sok nádvágóladik, hát az ember futhat a felzavart hal után, majd az esze megy el... — Hogyan lehetne segíteni a bajon? — faggatom az öreg halászt. — Lehetni lehetne, ha a minisztérium belemenne. Meg kéne engedni a részibevágást. A nádgazdaság is jól járna, mert egy szál nád se maradna lábon, veszendőbe, s a kései vágás nem veszélyeztetné a zöld nádat, az új termést. A parasztok is jól járnának, nádhoz jutnának. Meg aztán mi, halászok is jól járnánk. Meg még a lakosság is! A fehérváriak, a környékbeliek, a bányászok, s a pestiek is, mert oda is szállítunk, ha tavasszal nyugalom volna a vizen, hát örülhetnének a jó sok finom pontynak, süllőnek, keszegnek. Az utolsó mondatot nagyon határozottan, nyomatékosan mondja. És ez érthető, mert a szövetkezet az idei 800 mázsa helyett jövőre 960 mázsa halat akar kifogni. 160 mázsa hallal többet a fogyasztóknak! így döntöttek, a párt és a kormány szavát megfontolva. Okos döntés. Valahogyan ilyen okosan, készségesen kéne eldönteni a nádvágás ügyét is. A pákozdi halászok körülállnak bennünket, s rá-rábólintanak, amikor Orsi újabb panaszt sorol elő. Hogy a kenderfonál jobb is lehetne, mert régen egy esztendeig kitartott egy kerítőháló, de most csak fél esztendeig tart, márpedig a kerítőháló nem kicsiség, csak a hozzávaló fonál tizenkétezer forintba kerül... Meg hogy két új nagy hajót építettek, s igen nehezen jutottak hozzá a deszkához, majd egy évig tartott a dolog, s végül is gerendát kaptak Adonyban, azt még el kellett szállíttatni Fehérvárra, ott vágatták fel, s onnan vitték haza... — Meg még egy baj van — állapítja meg fejcsóválva. — Sok a vidra, a fene enné meg őket. Nagy baj ám ez, a falánk rabló olyan pusztítást visz végbe, hogy az embernek fáj a szíve: két-háromkilós gyönyörű pontyokat öl meg... Gondoljon csak bele, hogy micsoda kár ez az országnak, hány ezer halpaprikás telne abból a sok halból, amit a vidra elhord? Hogy a kórság esne beléjük, de nem esik, mert annak a rablónak semmi se árt, csak a fejsze! Bizonyára soká szidná még a vidrákat, de az egyik pákozdi halász, Csontos József, örömmel híreli, hogy éppen most csapott agyon egyet... Hozza is a jó méter hosszú, fiatal vidrát. A halászok kézbeveszik, tapogatják, s pogányul szidják, hogy milyen kövér ... Aztán arra terelődik a szó, hogy a vidrával sajnos igen nehéz elbánni: ravasz, mint hét róka, s fürge, akár a villám. Nyáron közelébe se lehet jutni, s jó vadász legyen, aki messziről puskavégre kapja. Télen vadásszák a vidrát, méghozzá kutyával, fejszével. A ravasz haltolvaj két lyukat csinál a jégen, s egyiktől a másikig közlekedik, mert levegő nélkül nem bírja soká. De csak pillanatra dugja ki az orrát, s oly halkan szedi a levegőt, hogy alig hallani. Nos, a vadászat a következőképpen megy végbe: a kutya az egyik lyuknál megriasztja a vidrát, a halász meglesi a másik lyuknál, s ha lő, a fejszével fejbecsapja. De gyorsan kell ám ütni, különben szempillantás alatt kereket old a vidra, s a másik lyuknál nekimegy a kutyának, s belemar. E rendkívüli állhatatosságot, ügyességet követelő vadászatnak Csontos valóságos mestere. A legcudarabb hidegben is képes napokat tölteni a jégen ... Igaz, a kutyája is pompás állat, a maival együtt már a harmincadik vidrát segítette ártalmatlanná tenni. Csontos büszkélkedik is vele, hogy hatezer forintos kutyája van. (Ennyit ér a harminc vidrabőr.) Szél sepri végig a jeget aprószemű hó szállingózik, Orsiék a velencei partot kémlelik, az ottani telepen fáradságos, s nem is egészen veszélytelen téli halászatra készülődnek a Törekvés szövetkezet halászai. Szánkóra rakva tornyosodik a nagy kerítőháló, mely így szárazon is négy mázsa súlyú, de ha megszívja magát vízzel — s ráadásul megtelik hallal — bizony nagyon sok mázsát nyom. Hét ember húzza teljes erővel, a jégbevágott lék szélén ... Szívósság, biztos kéz, lélekjelenlét is kell ehhez a munkához, a halásztudományon kívül. Jó meleg szobában, paprikás lisztben ropogósra sütött kárász mellett, vagy ízes halászlét kanalazva, tán nem is gondol az ember a metsző szélre, a tó dermedt jégpáncéljára, a fagyasztóan hideg vízre .. . De aki mégis rágondol, köszöntsön egy pohár bort a halászok egészségére: jószerencsét, sok gazdag fogást az új esztendőben, halász elvtársak! Dobozy Imre SZABADKÉP Téli ruházat az építőipari dolgozók számára Az építő- és építőanyagipari vállalatok dolgozói az új év első negyedében újabb jelentős mennyiségű vattásruhát, esőköpenyt, overállt kapnak. E télen már 68.000 vattásruhát osztottak ki az építők között. Januárban újabb 12.000 melegkabátot, 9500 vattásnadrágot, 10.000 darab esőköpenyt, viharkabátot és 6500 pár gumicsizmát kapnak az építő- és építőanyagiparban dolgozók. (MTI) Bányászaink az 1954. évi terv sikeréért VÁRPALOTA Várpalota, január 3. (Tudósítónktól.) Az év első munkanapján a várpalotai szénbányák dolgozói 106 százalékra teljesítették tervüket. Az év sok akadállyal indult: a szokatlan nagy hideg következtében a vizes ősi úti akna felvonói befagytak. Két órába telt, míg megkezdhették a munkát. Az akna dolgozói addig is a helyszínen levő csillékbe rakták a szenet, pótácsolatokat készítettek, javították a vágatokat. Mire a szállítás megindulhatott, már teli csillék sora várta a felvonókat. A bányaüzemek között a cseh üzem adott legtöbb szenet az első 8 órában. A cseri bányászok 32,1 százalékkal teljesítették túl tervüket. A többi bányamező kollektívái is jó eredményeket értek el. DUDAR Dudar, január 3. (A «Szabad Nép» veszprém megyei tudósítójától.) Nem titok Dudaron, hogy még sokan vannak, akik ünnep után «elfelejtenek» időben felébredni. Az új év első munkanapján a bányászokat Dudarra szállító autóbuszok bizalmijai megbeszélték, hogy sorra meglátogatják munkatársaikat. A bizalmiak látogatásainak meg is lett a hatása: Dudaron a január 3-i műszakban alig akadt hiányzó. A hideg itt is komoly nehézségeket okozott. A két pihenőnapon a Bakonyban reggelenként csaknem mínusz 20 fokot mutatott a hőmérő. A csillék csapágyaiban megsűrűsödött a zsír, s hiába kértek üres csillét a csapatok, a szállítás akadozott, nem forogtak a csillekerekek. Máskor ilyen váratlan nehézség talán órákat is elvett volna, most azonban kemény elhatározás fűtötte a dudariakat: az új évben minden műszakon teljesíteni akarják a tervet! A javítóműhely a bánya segítségére sietett, benzinlámpákkal melegítették fel a csapágyakat. A dudariak 1954 első műszakján 101 százalékra teljesítették a tervet. ÓZD Ózd, január 3. (Tudósítónktól.) Az új esztendő első munkanapján élénk verseny alakult ki az Ózdi Szénbányászati Tröszt bányaüzemei között. Az első nyolc órában a legtöbb szenet az egercsehi bányászok termelték, tervüket 103,5 százalékra teljesítették. A farkaslyuki és a királdi bányászok egyaránt nagy lelkesedéssel dolgoztak. Az első műszakban mindkét üzem 102,3 százalékos eredményt ért el. Megkezdték a Stácsel-traktor sorozatgyártását Budapest, január 3. A Vörös Csillag Traktorgyár dolgozói felkészültek a Diesel-traktorok sorozatgyártására. Az alkatrészmegmunkáló üzemek 50 traktorhoz gyártottak előre alkatrészeket. Az új esztendő első munkanapján megindulhatott a Diesel-traktor első sorozatának szerelése. Hansman László szerelőcsoportja vasárnap 12 helyett 15 alvázat állított fel. Majercsik András csoportja a sebességváltószekrények összeszerelésénél ért el jó eredményt: 130 százalékra teljesítették napi tervüket. Más brigádok a futóműveket és a vezetőfülkéket szerelték. A hónap végéig 45 Diesel-traktor készül el. Ehhez azonban a Csepel Autógyár dolgozóinak segítségére is szükség van, a traktorok motorjait ugyanis még nem készítették el a Vörös Csillag Traktorgyár részére. Vetőgépek készülnek a Rákosi Mátyás Művekben Csepel, január 3. A Rákosi Mátyás Művek szerkezet- és emelőgépgyárában az idén kezdik meg a mezőgazdasági gépek gyártását. Vasárnap elkészítették a vetőgépek gyártásához szükséges sablonokat és még januárban elkészül a vetőgép mintapéldánya. A gyár dolgozói az első negyedévben 250 vetőgépet készítenek. HÉTFŐ, 1954 JANUÁR 4 80 EMBER IRÁNYÍT 18-AT (A Szabad Nép borsod megyei tudósítójától.) A Központi Vezetőség és a minisztertanács legutóbbi határozata a többi között rámutatott, hogy a mezőgazdaság állami irányítása túlzottan központosított, az irányító apparátus mértéktelenül felduzzadt, s ennek következtében operatív vezetés helyett bürokratikus utasítások tömkelegével «segítik» a helyi szerveket, a mindennapi munkát. Nálunk sokan nem becsülik meg a statisztikát, azt mondják: a számok torzítanak, nem mutatnak meg mindent. Az igaz, hogy mindent valóban nem mutatnak meg, de azért nagyon-nagyon sokat ki lehet olvasni belőlük. Nézzük például, miről beszélnek Borsod megye területén a begyűjtéssel foglalkozó vállalatoktól összegyűjtött számok. Az alábbiakban mindössze nyolc ilyen vállalatról lesz szó , noha ennél több működik csupán ebben a megyében is. A nyolc vállalat: a Terményforgalmi; a Magtermeltető és Vetőmagellátó; a Tejipari; az Állat- és Zsírbegyűjtő; a Tobiás- és Baromfibegyüjtő; és a Borforgalmi Vállalat, a Mészöv és a Mezőker. És most beszéljenek a számok. A számok először is azt mondják el, hogy hatalmasra duzzadt a begyűjtési vállalatok apparátusa. Annyian dolgoznak ennél a nyolc vállalatnál, hogy dolgozóikból minden egyes községre vagy 8—9 jutna. Persze ezeknek az embereknek a jórésze nem a községekben dolgozik. A túlzott központosítást mi sem bizonyítja jobban, mint a következő adat: a begyűjtési vállalatok minden négy embere közül egy a megyei igazgatóságon dolgozik, s feltehetően további egy a járási székhelyen. Ezen az átlagon belül akadnak «kiemelkedő teljesítmények» is. Például a Tojás- és Baromfibegyűjtő Vállalat dolgozóinak több mint 80 százaléka, a Magtermeltető és Vetőmagellátó Vállalat dolgozóinak pedig csaknem 70 százaléka működik a megyei igazgatóságokon. Biztosak lehetünk abban, hogy ezek az emberek megfeszített munkát végeznek. Hiszen nem lehet könnyű például a Tojás- és Baromfibegyűjtő Vállalat megyei igazgatóságán dolgozó 80 embernek (mindössze három osztályvezető és egy személyautó segítségével) irányítani a megyében dolgozó többi 18 embert! De beszéljenek tovább a számok. A vállalat nyolc megyei igazgatóságán öszszesen 404 íróasztal és 73 írógép van. Persze minden dolgozónak biztosítani kell a megfelelő munkakörülményeket, íróasztalra tehát szükség van. De ki hibáztathatná, hogy a derék íróasztalok viszont «munkát keresnek» maguknak? El lehet gondolni, hogy ennyi íróasztalon és ennyi írógéppel milyen tömegben tudnak kérdőíveket, utasításokat, szempontokat és hasonló jókat előállítani a szorgalmas emberek. Márpedig — ezt megint csak a számok beszélik el — csakugyan szorgalmas emberek dolgoznak ezeken a megyei igazgatóságokon. Például a «levelezési versenyben» — ha lenne ilyen (ámbár ki tudja!) — a zászlót kétségkívül a Terményforgalmi Vállalat megyei igazgatóságának kellene díszes ünnepség keretében átadni. Ez a megyei igazgatóság ugyanis csupán november hónapban 30.000 (!) levelet, kérdőívet és más hasonlókat adott postára. Most egy pillanatra képzeljük el e levelek útját: a postások széthordják, valahol mindegyiket iktatják, elintézésre kiadják, megválaszolják stb. így aztán ugyancsak november hónapban 20.000 levelet és egyéb iratot hozott a postás a megyei igazgatóság számára. (Persze nem szabad elfelejteni, hogy a Terményforgalminkívül a többi vállalat is szorgalmas levelezőtevékenységet fejt ki!) Most tegyük fel, hogy a megyei igazgatóságok által elküldött leveleknek csak a fele Pécs, január 3. A Pécsi Porcelángyár 1953-ban a magasfeszültségű szigetelők gyártása mellett nagyobb mennyiségű háztartási edényt is készített. Az idén a tavalyinál 20 százalékkal több edényárut gyártanak, amellett áttérnek az épületkerámiai elemek kísérleti gyártóiegy a községi tanácsokhoz. Akkor is egyegy községi tanács átlagban 65 levelet és egyéb küldeményt kapott november hónapban a nyolc vállalat megyei igazgatóságától. Most gondoljunk arra, hogy egy községi tanácsnál általában összesen 45 ember dolgozik. Ez a levéláradat hozzásegít ahhoz, hogy egyik-másik községi tanácsnak ne legyen ideje alaposabban foglalkozni — például a begyűjtéssel. Hallgassuk csak tovább, mit mondanak a számok. Igaz ugyan, hogy nehéz csak úgy egyszerűen, a számok alapján összehasonlítani egyik vállalatot a másikkal, hiszen más-más körülmények között dolgoznak. De azért tanulságos, mert a számok összehasonlítása megmutatja, hogy a bürokrácia sem nevelt , egyformán dús hajtásokat a különböző begyűjtési vállalatoknál. Például a Terményforgalminak összesen csak félanynyi dolgozója van, mint a Mezőkernek — a megyei igazgatóságon mégis mindkét helyen csaknem ugyanannyi ember dolgozik. S míg a Mezőker megyei igazgatóságán «csak» 10 írógép gyártja az aktákat, jelentéseket, leveleket, a jóval kisebb létszámú Terményforgalminál 15. A Mezőker megyei igazgatóságán «csak» 10 osztály- és csoportvezető van, a Terményforgalminál 14. (Itt meg kell jegyezni, hogy a Borforgalmi Vállalatnál, amelynek csak félannyi dolgozója van, mint a Terményforgalminak , ugyancsak 14 osztály és csoportvezető dolgozgat a megyei igazgatóságon.) Nem csoda, ha az említett szép levélmennyiség megírása mellett kevés idő jut a helyszínen végzett munkára. Már szó volt arról, hogy a vállalatok dolgozóinak mintegy fele a megyei és a járási székhelyeken dolgozik. Ennek alapján a számok azt is elmondják, hogy november hónapban egy-egy ember átlagban körülbelül 4—5 napot töltött a községekben, a helyszínen. A hó 30 napjához képest — keveset. De ha a kérdés másik oldalát nézzük, azt tudniillik, hogy milyen mértékben veszik el a kiutazók a községi tanácselnökök, titkárok idejét — akkor úgy tűnik, mintha túl sokat tartózkodnának kint. Ugyanis a községekbe kijáró elvtársak egy része úgy dolgozik, hogy kirohan a faluba, beront a tanácselnökhöz, felírja, hol tartanak a begyűjtéssel, gyorsan «kritikát gyakorol», elmond néhány buzdító szót, aztán megy tovább, hogy ugyanazon a napon még 2—3 községben elvégezhesse ezt a «munkát». Így esett meg például nemrég Megyaszón, hogy egy nap alatt a különböző vállalatoktól, felsőbb szervektől 28 ilyen látogató kereste fel a tanácselnököt. Természetesen a mértéktelenül felduzzadt apparátus sokszor már inkább akadályozza a munkát, mint segíti. Eléggé szomorú bizonyíték erre: Borsod megye a begyűjtésnek csaknem minden ágában leghátul kullog a megyék között. Kétségtelen, hogy ebben — sok egyéb ok mellett — a túlméretezett begyűjtési apparátusnak is jelentős szerepe van. Pedig mennyire várják a földek a begyűjtési vállalatok irodáiban ülő mezőgazdasági szakembereket! Milyen nagy szükség lenne munkájukra a termelőszövetkezetekben, a gépállomásokon. És igen nagy szükség lenne — másutt a termelésben — azokra is, akik nem mezőgazdasági szakemberek. A nép «vízfejű»-nek nevezi a mértéktelenül felduzzadt, munkáját bürokratikusan , végző apparátust. De nemcsak azért, mert ez a kifejezés valami belül többé-kevésbbé üres, hatalmasra nőtt dolgot jelent. Hanem talán azért is, mert úgy véli: ha valamilyen fejet vízzel töltöttek meg, akkor azt a felesleges vizet ki is lehet onnan szivattyúzni.. . Gál Pál sára is. 1954 első munkanapján két színesmázbeégető-kemencét adtak át rendeltetésének. Ezekben készülnek a pirogránitcsempék és épületkerámiai elemek. Az év második felében megkezdi működését a gyár új üzemrésze, a kályhagyártó részleg is, amelyben jóminőségű, ízléses kivitelű cserépkályhákat gyártanak majd. Két új kemence kezdte meg működését a Pécsi Porcelángyárban