Szabad Nép, 1954. január (12. évfolyam, 1-31. szám)

1954-01-08 / 8. szám

Külpolitikai kommentárok Az amerikai gazdasági élet kilátásaihoz Az új esztendő kérdőjelek egész sorát ve­tette fel Washingtonban. Hogyan alakul majd a távolkeleti helyzet a koreai fegy­verszünet után? Mi lesz Nyugat-Európá­­ban, ha a francia parlament ezután sem ratifikálja az­­európai hadsereg»-egyez­­ményt? Mit hoz a gazdasági életben az új esztendő? Az ilyen és hasonló kérdések sokakban élnek, s nagy bizonytalanságot keltenek Amerikaszerte. Az üzleti köröket különösen az utóbbi kérdés aggasztja. Hi­szen 1953 decemberében az acéltermelés olyan mélypontra zuhant, mint soha eddig 1946 óta: a termelési kapacitás átlagos ki­használása 80—85 százalékra esett vissza, de volt olyan gyár is, amely már csak 30 százalékos kapacitással dolgozott. Ezt a bizonytalanságot tükrözték Eisen­hower elnök újévi megnyilatkozásai is. Az Egyesült Államok kormányának vezetője, mielőtt elküldte az újévkor hagyományos elnöki üzenetét a kongresszushoz, rádió­­nyilatkozattal fordult az ország lakosságá­hoz. Mindenekelőtt igyekezett bizakodást kelteni és hosszasan beszélt azokról a té­nyekről, amelyeket szerinte a köztársasági­párti kormány eredményként könyvelhet­ el. Az elnök valósággal a kétarcú Janus szerepét játszotta, amikor egyidőben igye­kezett megnyugtatni a hidegháborús fe­szültség enyhülését kívánó közvéleményt és a hadimegrendelések esetleges csökke­nése miatt aggódó üzleti köröket. A közvé­lemény felé kijelentette: «Hiszünk abban, hogy Amerika virágzását nem kell és nem szabad a háborúra való készülődéstől füg­gővé tenni". A gazdasági válságtól rettegő üzleti körök felé viszont hozzáfűzte, hogy az ilyen veszély elhárítására a kormány «szükség esetén egy pillanat alatt felhasz­nál minden eszközt». Attól azonban óva­kodott, hogy részletesebben kifejtse, mit is ért «eszközök» alatt, s hogy váljon ezek az eszközök azonosak-e azzal a szédült fegy­verkezési hajszával, amelyet a gazdasági válság elodázására a kormány eddig min­den mással szemben előnyben részesített? A nagyhatalmi tárgyalások küszöbén a világ érdeklődéssel várta, hogy a feszült­ség tavalyi csökkenése után hogyan foglal állást az Egyesült Államok elnöke a fegy­verkezési hajsza és a felfokozott háborús előkészületek politikájához. Eisenhower beszédéből azonban csak az tűnik ki, hogy az amerikai kormány továbbra is a kato­nai költségvetés magas színvonalának és az úgynevezett «erőpolitikának» ezerszer lejáratott vonalát követi. Ismerős hang­ jai lapunkban hírt adunk arról, hogy a németországi főbiztosok képviselői meg­kezdték tárgyalásaikat a berlini négyha­talmi értekezlet előkészítésére. Ez a hír — mint minden olyan esemény, amely a kül­ügyminiszteri találkozó ügyének előreha­ladását jelzi — általában tetszést arat. •Helyesebben: tetszést arat az egyszerű, bé­­keszerető emberek körében, s talán éppen ebből eredően: nemtetszést a békés meg­egyezés ellenségeinek szűk csoportjában. Még 24 óra sem telt el azóta, hogy e ha­sábokon beszámoltunk Adenauer bonni kancellár példátlan becsmérlő kijelentésé­ről, amely szerint «a berlini értekezlettől nem lehet érdemleges eredményt várni» — s már előttünk fekszik a félhivatalos nyu­gatnémet hírügynökségnek egy másik, ha­sonló jelentése Adenauer egyik miniszte­rének, Jakob Kaiser úgynevezett «összné­­metügyi» főfelelősnek Stuttgartban tartott beszédéről. Ez a beszéd, ha más eszközök­kel is, ugyancsak mindent megtesz a ber­lini értekezlet aláaknázására. Adenauer lekicsinyelte a berlini értekez­letet. Kaiser más eszközzel próbálkozik, olyan eszközzel, amely már annyiszor be­vált Németországban (vagy nyugodtan mondhatjuk: Németország ellen) — a so­vinizmussal, a legrothadtabb revanshagyo­­mányok felszításával. Az össznémetügyi miniszter úr kereken kijelentette, hogy a Német Demokratikus Köztársaság vezetői­vel nem szabad szóbaállni, de­­egyetlen német sem mentesülhet a középnémetor­szági (!) lakosság sorsa iránti kötelesség alól». Ebben a mindenképpen figyelemreméltó kijelentésben talán a legfigyelemremél­tóbb a «Közép-Németország» kifejezés. A vak is látja, hogy Jakob Kaiser úr szótára szerint Közép-Németország annyi, mint Német Demokratikus Köztársaság. Azt már megszoktuk, hogy a nyugati politiku­sok óvakodnak az NDK hivatalos nevének még a kiejtésétől is, s egyszerűen Kelet- Németországról beszélnek. Az össznémet­ügyi miniszter úr számára azonban a Ke­let­ Közép — kérdés tehát (vagy nem is kérdés), mit nevez ő német keletnek? Nyilvánvalóan ugyanazt, amit összes vi­lághódító elődei. Tehát Lengyelország nyugati területeit, a Szudéta-vidéket, Ausztriát, amelyet a hitleri birodalom egyébként is keleti tartományként («Ost­mark») néven tartott számon — és termé­szetesen Sopront, no meg a magyar Du­nántúlt a Balatonig, vagy esetleg egészen a Dunáig (nem tudhatjuk pontosan, hogy Hitler melyik «geopolitikai» irányzatát tette magáévá Kaiser úr). A német népben, amelynek annyi sze­rencsétlenséget hozott ez a politika, ma már megvannak azok az erők, amelyek meghiúsíthatják az ilyenfajta kalandorter­veket. A Német Demokratikus Köztársaság következetes békepolitikája, a német nép tömegeinek növekvő békeakarata tanúsko­dik ezekről az erőkről. De Németország szomszédainak és nekünk, magyaroknak is kötelességünk, hogy felfigyeljünk a hit­leri és kaiseri politika bonni képviselőinek ismerős hangjára. A Kelet és Nyugat közti kereskedelem helyreállításáért «Nyilvánvalóan érdeke a font területnek, hogy további lehetőségek nyíljanak a Ke­let és Nyugat közti kereskedelem számá­ra... Reméljük, hogy a koreai fegyverszü­net következtében az eddiginél józanabb, észszerűbb módon lehet majd ezeket az ügyeket megvitatni». Ezt a nyilatkozatot Butler angol pénzügyminiszter tette. But­ler, akinek egy sajtóértekezleten kikérték véleményét az amerikai kereskedelmi tilal­mak felől, úgy látszik ezt a burkolt formát választotta a Kelet és Nyugat közti keres­kedelmet, de különösen a Kínával való ke­reskedelmet tiltó amerikai politika bírála­tára. Nem Butler az első nyugateurópai politikus, aki az amerikai kereskedelmi korlátozások ellen kikel. Már sokan meg­tették ezt előtte. De mindenesetre figyel­met érdemel, hogy egy hivatalban lévő an­gol miniszter ilyen viszonylag «nyíltan» bí­rálja az említett tilalmakat. Butler erélyes szavait az a kényszerhely­zet diktálta, amelybe az angol gazdaság éppen az amerikai intézkedések miatt sod­ródott. E korlátozások a szó szoros értel­mében fojtogatják Anglia gazdasági életét, s felbecsülhetetlen károkat okoznak nem­zetgazdaságának. Itt van például a Kíná­val való kereskedelem tilalma. Anglia a 30-as években csupán gyapotkelméből na­gyobb mennyiséget szállított Kínába, mint ma a világ összes országaiba. S bár 1953- ban bizonyos mértékig növekedett a Kínai Népköztársasággal folytatott angol keres­kedelem, az érvényben lévő amerikai (sőt «ENSZ») tilalom mégis érezhetően akadá­lyozza, hogy helyreálljanak a Kína és Ang­­lia közötti hagyományos kereskedelmi kap­csolatok. De másról is szó van. Nagy-Bri­­tannia egész exportjának terjedelme 1851 óta 7,4 százalékkal csökkent. Most pedig, hogy az Egyesült Államokban ismét válság­­jelenségek mutatkoznak, az angol üzleti kö­rök már komolyan azt számítgatják, hogy 1954-ben mintegy 40 százalékkal ■­ csökken majd az Észak-Amerika felé irányuló an­­­­gol kivitel. Ez a helyzet az, amely Bullert arra ösztönözte, hogy ilyen hevesen bírálja az amerikai tilalmakat. Ugyanez a helyzet készteti arra az angol kormányt, hogy a brit birodalmi pénzügyminiszterek ma meg­nyíló értekezlete elé terjessze a kereske­delmi korlátozások részleges feloldásának kérdését. Tény, hogy a Kelet és Nyugat közti keres­kedelem amerikai tilalma egyik láncszeme a hidegháborúnak, s megszüntetése jelentő­sen hozzájárulna ahhoz,, hogy tovább eny­hüljön a nemzetközi feszültség. ANDRE WURMSER: TAVASZ A TÉLBEN Párizsi levél Párizs, 1953 december vége. Ez a tavaszi enyheség sehogysem illik az évvégi Párizs képéhez. Azt mondják, hogy még a fákat is megtévesztette az idő, s rügyezni kezdtek. Párizs olyan, mintha aludna. A város szívében, amely rendes időben oly zsúfolt, hogy egy-egy rövidebb útra célszerűbb gyalog menni, mint gép­kocsin, állandó torlódás állítja meg a vi­dékről az ünnepek alkalmával idesereglett autókat: a közlekedési rendőröket ugyanis Versailles-be vezényelték, ott állnak na­ponta sorfalat, védik egy olyan köztársa­sági elnök biztonságát, akiről igazán nem lehet elmondani, hogy fájdalom nélkül szülte a parlament. De minden rosszban van valami jó: a rendőrök kirendelése Párizsból jónéhány kilométeren lehetővé teszi, hogy a falak nyugodtan kiállhassa­nak. Párizs már régóta a falaival beszél, folyik a «falak csatája». A párizsi falak ma már nem is annyira azt mondják, hogy «go home», mint inkább «békét Vietnam­ban» és «nem akarjuk Németország fel­fegyverzését». Ha a rendőrök arra járnak, összefirkálják a feliratokat, letépik a pla­kátokat, néha bevisznek az őrszobára egy­­egy békeharcost, akit akkor csíptek el, amikor éppen új plakátot ragasztott az egy órával előbb letépett régi helyébe. Egy óra sem telik bele, s ott van a helyén a harmadik plakát. A falak csatája mindig győztesen végződik, de különös módon a győzelmet nem az ellenfélen aratják, ha­nem csak a rendőrségen, a némaságon. Az ellenfél hallgat. Nem száll síkra a párizsi falakon egyetlenegy plakát sem az európai gondolat, vagy a vietnami háború mellett. Még azok a cinikus, Indokínába toborzó felhívások is szép csendesen eltűntek, ame­lyek azt mondták: «A te szakmád a vere­kedés». Van-e híve Németország újrafel­­fegyverzésének, a gyarmati háborúnak? Szavamra mondom, nincs. Az európai had­­sereg leghíresebb kifundálói is azt híresz­­telik magukról — persze azzal, hogy «ezt ne mondd el senkinek» — hogy náluk ke­­vésbbé «európai» már nincs is. A leg­utolsó plakát Schuman lille-i útjáról szól, amelyen Schuman kijelentette, hogy ha nem mi fegyverezzük fel a nácikat, majd felfegyverkeznek maguk, s ez igazán bosz­­szantó lesz — ami persze nem igaz. Csak­hogy az ilyen kenetteljes álnokoskodás, na meg néhány csibész megrendezett zavar­gása a vietnami békét követelő gyűlése­ken, hidegen hagyja a közvéleményt. Ilyen visszás képet mutat a mi demokrá­ciánk: tíz francia közül kilenc dühöng, ha a német újrafelfegyverzésről hall, száz kö­zül kilencvenkilenc tiltakozik, ha az indo­kínai háború folytatásáról van szó — s az «európai» politika folytatódik, a háború is tart Vietnamban. De folyik tovább a falak csatája is.★ Miféle falaton folyik ez a csata? Persze nem a köztársasági elnöki palota homlok­zatán, hanem a gyárkerítéseken, néhány középület szürke kövein — hiába díszeleg rajtuk a figyelmeztetés: «Hirdetések fel­ragasztása az 1881 július 22-i törvény ér­telmében tilos» — s különösen a grundok palánkjain, amelyek egyre csak várják, hogy beépítsék őket. Barátaimmal egy kis számítást végez­tünk. A metróban ellesett beszélgetések közül minden harmadik a lakáskérdés ne­hézségeiről folyik. Immár harminc eszten­deje, hogy az építkezések csigalassúsággal haladnak Franciaországban. Márpedig hi­vatalos adatok szerint 1953-ban minden húsz francia közül egy olyan nyomortanyán lakott, amelyet közigazgatásilag is «egész­ségtelen lakásnak» minősítettek. Párizsban a házak átlagosan százesztendősek. Egész Franciaországban pedig minden két lakó­hely közül egy eléri a 100 éves kort. Pá­rizsban a lakások több mint feléből, pon­tosabban 54 százalékából hiányzik az egész­ségügyi felszerelés, vagyis a lakáson kívül található az a helyiség, amelyet illedelmes gyerekek «bizonyos helynek» neveznek. Megjegyzendő: teljességgel helytelen volna azt állítani, hogy Párizsban semmit sem építenek. Vannak olyan negyedek, ahol egymást érik az építőállványok, akárcsak Moszkvában vagy Sztálinvárosban. Ha a XVI. kerületben vagy Neuilly-ben járunk, lépten-nyomon találunk egy-egy elkerített építkezést, egy-egy terméskőből épült fé­­lig kész, szép házat. És még ezek a hazug kommunisták azt merik állítani, hogy a burzsoá köztársaság nem gondoskodik la­kásról polgárai számára! Igenis, a burzsoá köztársaság épít­ burzsoá házakat a bur­zsoáknak. Hát nem észszerű? A kerítés fö­lött nagy tábla hirdeti: «Eladó lakások!» Szobánként másfélmillió frank az áruk. Azaz: ötévi ,törvényesen biztosított mini­mális bér». Igaz ugyan, hogy ezekben a lakásokban teljes a kényelem, s a kilátást is «szavatolják», ami azt jelenti, hogy nem adnak építési engedélyt az említett ház és a Szajna, vagy a ház és a Bois de Boulog­ne­ közti területre. Utánanéztem a statisztikában: az előkelő XVI. kerületben több lakás épült a háború óta, mint Párizs többi tizen­kilenc kerületében együttvéve. Ettől bi­zony még nem jut tető annak a sokszáz­ezernyi fiatal házaspárnak a feje fölé, amelynek nincs három-négymillió fölösle­ges frankja, hogy kidobhatná egy eljöven­dő ház eljövendő ablakán. Párizs mégsem bosszankodik. Azt mond­hatná az ember, hogy Párizs alszik, j ó, hogy szerettem gyermekkoromban elábrándozni a metró térképe előtt! Min­dig látható volt ott egy-egy épülő sza­kasz kipontozott vonala. Milyen csuda jó lesz, ha nemsokára egy vagy legfeljebb két átszállással eljuthatok Péterhez vagy Pálhoz. Most pedig jóideje nincs épülő vonal a metró térképén. Tudom, tudom, hogy a szorosan vett fővárosi hálózat «intra muros»,** úgy ahogy be van fejez­ve, ha barátságtalan is, s éppen csak ar­ra jó, hogy ellássa tőkés feladatát — de minek is ismételjem ügyetlenebbül, amit Révai József olyan találóan fejezett ki — szomorú, de befejezett, legalább is majd­nem az. Csak éppen Párizs ma már puszta közigazgatási egység; hivatalosan ragasz­kodnak a mondvacsinált Kis-Párizshoz, holott már rég nincsenek meg a város­falak és Párizs kinőtt a régi erődítmények szűk gyűrűjéből. Senki sem látja be, hogy például az a sugárút, amely a Nation-tér­­től a vincennes-i kastélyhoz visz, vagy az a másik, amely az Étoile-tól a neuilly-i hí­dig, miért Párizs eddig a házig és miért peremváros a következő háztól fogva. Hosszú esztendők óta tartó folyamat, hogy a párizsiak kiköltöznek a külvárosokba, legelsősorban a munkások meg a kisem­berek. Ennek tulajdonítható, hogy a vá­lasztásokon a szűkebben vett Párizs Fran­ciaország egyik legreakciósabb városa. Mi­helyt azonban a kormányzat számot vet a való helyzettel, s Párizs magába olvasztja peremvárosait, egyszeribe visszanyeri majd régi forradalmi arculatát. S ezért a Pirin nagy parkja, “ *a falak kia itt”, hallhatjuk egyelőre továbbra is, hogy Montreuil és Saint-Denis nem Párizshoz tartozik, csak a város «vörös övezetéhez». A háború előtt a földalatti, mint afféle tőkés vállalkozás, amely nem sokat törő­dött a közigazgatás szabványaival, legelső vonalait a peremvárosokban, Vincennes­­ben, Boulogne-ban, Montreuilben nyitotta meg. Most aztán ennek befellegzett. Elej­tették az egykori terveket, s a legutóbbi 15 évben mindössze három állomást nyitottak a peremvárosokban. Érjük be vele. A ter­vek alszanak a fiókok mélyén, a peremvá­­rosiak viszont kicsit kevesebbet alszanak, mert metró híján, korábban kell felkelniök. Nagy-Párizs terve pedig szunnyad az irat­csomók porában... ★ Alszanak a csarnokok is Párizs szívében. A kormányzat képtelen megszüntetni azt a lehetetlen helyzetet, hogy öt-hatmillió ember élelmezését a legsűrűbb forgalmú, a legzsúfoltabb lakónegyedek kellős köze­pén felállított bódék, raktárak és pavilonok lássák el. Évről évre több a szállítóketrec, a kosár, a zsák. Azok a XIX. századbeli bódék, amelyekről Zola írt «Párizs gyomra» című regényében, ma már régóta csak egy piciny szigetet alkotnak a főzelék- és gyü­mölcsáradatban. A szökőár déli irány­ján a Rivoli-utcáig, keletre a Szebasztopol­­körútig, nyugatra a Louvre-utcáig, észak felé pedig az Etienne Marcel-utcáig ér el. A vásárcsarnok olyan, mint egy kínai fo­­lyam, a párizsi városi tanács pedig Csang Kaj-sekhez hasonlít. Egész forradalom kel­lene ahhoz, hogy valamennyi szállítóketre­cet saját medrébe tereljük. De ki merne belenyúlni abba a bonyo­lult érdekszövevénybe, amelyet a csarnok kiköltöztetése jelentene? Az egyik csoport­nak, amelybe azok megbízottai és min­derre ügynökei tartoznak, akiknek maxi­­mán­s haszna érdekében a fogyasztók a ter­melői ár kétszeresét (ha ugyan nem há­rom-négyszeresét) fizetik a gyümölcs- és­ zöldségfélékért — háztulajdonosoknak, kocsmárosoknak, alkalmi árusoknak, s mindenféle handlénépségnek — az az ér­deke, hogy a csarnok maradjon a helyén, vagy pedig mesés kártérítést követelnek, viszont a másik csoport, amely a költöz­ködésből húzható haszonra spekulál, ha a csarnokot Gentillybe vagy Montrouge-ba helyeznék át — kocsmanyitás, telek- és bérletárak emelkedése stb., stb. révén — a «közérdek» nevében jajveszékel. Oly­annyira, hogy az erők végül is kiegyenlí­tődnek — a csarnok pedig még mindig Párizs szívében van, noha egy fél évszá­zad óta a városi tanács évről évre nagy­­komolyan tervbe veszi kihelyezését. S Párizs nem háborodik fel. Mintha csak aludna, ★ Colas barátom elmondta édesanyjának, hogy tanítványai sok gondot okoznak ne­ki. Az ifjú tanító kora közérdeklődésre tarthat számot: óvodába jár, ötéves. Minthogy azonban az osztályban szédüle­tesen sok rajkó van, az óvó néni nem fog­lalkozhat mindegyikkel, s a partosabbakat a jó gyerekek gondjára bízza. Colas így lett segédóvónő. A télbe váratlanul betörő tavasz nem ébresztette fel a mi közoktatási miniszte­rünket. A nemzetgyűlés immár negyedszer veti el a közoktatási költségvetést, amely szemtelenül nevetséges. A miniszter ma­­kacskodik. Vagy azt akarják, hogy az in­dokínai háborúból szerezzen pénzt? Azt mondja ön, hogy csupán hetven részvény­­társaság 1950-ben 81 milliárd frank nye­reségre tett szert? Hallgasson maga «vö­rös», Moszkva ügynöke, a szabadság el­lensége! Ma már, ha félénken is, azzal hozakod­nak elő, hogy emeletet kellene húzni az iskolaépületekre. Mert hát, ugyebár, Fran­ciaországnak nem áll módjában iskolát épí­teni. Franciaország nem tartozik az emlí­tett 70 részvénytársaság közé. A bökkenő csak az, hogy ma félmillió iskolásgye­rekkel több van, mint a háború előtt. Szá­zalékosan ez nem valami borzasztó, de ter­mészetesen mégis csak bizonyos számú új tanterem építését teszi szükségessé. És ugyan hogy építhetnénk iskolákat, ami­kor Foster Dulles azzal fenyeget bennün­ket, hogy még tíz frankot sem ad, ha ab­ból nem költünk azonnal 11-et arra, hogy védekezzünk egy olyan szovjet támadás el­len, amelyben ő se hisz jobban, mint mi magunk? Sajnos, azonban 1956-ban a mainál is egy­millióval több iskolásgyerek lesz, így mond­ják a statisztikusok, ezek a csúnya vész­madarak. Hol fognak lakni? Ugyan ki gon­dol azzal? Hol fognak tanulni? Colas bará­tomra bizonyára négy nebulót bíznak majd: végtére is 1956-ban már nyolcéves lesz, kész férfi... Egy gondolat bántja feleségemet, s ez még kevésbbé hagyja nyugton, mint az is­kolakérdés: vájjon a francia kormány azt hiszi, hogy országunkban a gyermekek öt­éves korukban jönnek a világra? Úgy lát­­szik igen. Ha kormányzatunk nem ringat­ná magát ilyen képtelen ábrándokban, a párizsi bölcsődékben ugyanannyi hely vol­na, mint az óvodákban. Mert hová legye­nek az apróságok, amíg a mamák dolgoz­nak? Csakhogy bennünket a keresztény­­demokraták kormányoznak, akik azt az elvet vallják, hogy «az asszony maradjon a családi tűzhelynél» — noha ők maguk képtelenek minden családnak családi tűz­helyet, minden férjnek munkát biztosítani — s így az én kerületemben, Párizs köz­pontjában, 30 férőhely van abban az egyet­len bölcsődében, amelyet titáni küzdelem árán végül is a kommunisták harcoltak ki. Harminc csecsemő, hatvanezer lakos! Igaz ugyan, hogy addig ütöttük az asztalt, míg végül is kivívtuk, hogy egy második­ böl­csődét építsenek, hogy néhány éven be­lül... Mégis, Párizs mintha nem izgatná ma­gát. Párizs alszik. Az egyik moziban egy olyan filmet játszanak, amelyet amerikai rendező forgatott Angliában, s amely dur­va pontatlansággal mutatja be Toulouse Lautrec francia festő életét. A kritikusok sopánkodnak, hogy «túlságosan sok enged­ményt tettek az amerikai ízlésnek». Mind­ezt innen látom... Párizs alszik. A nem­zetgazdasági főfelügyelők jelentései egy­behangzóan azt állítják, hogy válság fe­nyeget, hogy a helyzet a legsötétebb bo­rúlátásra ad okot, hogy a munkásosztály hallgat. Párizs alszik - vagy úgy látszik, mintha aludna. De ez nem igaz! Párizs tudja, mit akar. Párizs döngeti a jövő kapuját, s a kapu re­­cseg-ropog. A nemzetgazdasági főfelügyelők azt is állítják, hogy a munkásosztály újjá­rendezi sorait, új harcokra készül, amelyek még az augusztusi nagy sztrájkoknál is he­vesebbek lesznek. Az elnökválasztás nehéz­ségei, az ellenfél némasága a falakon, az agyak és szívek egységes állásfoglalása a német újrafelfegyverzés ellen és a vietnami béke mellett, megannyi nagy változás elő­jelei. Jacques Duclos nem hiába mondotta, hogy 1954 az európai hadsereg végét, s egy igazán francia politika kezdetét fogja je­lenteni. Ez az érthetetlen tavasz, amely a tél kellős közepén toppant be — mintha csak egy kékoverallos mozdonyvezető men­ne végig a színen a «Hunyadi László» elő­adása közben — olyan előjel, amely a valóságra utal. Franciaország nem alszik. Párizs nem alszik. De jól tudja, hogy sorsa nem a városi tanácsban, még csak nem is Versailles-ben dől el. Párizs csak önmagára számít. De Párizs szava: számít. ! A RÁDIÓ MŰSORÁBÓL SZOMBAT KOSSUTH-RÁDIÓ: 4.30—8.30-ig: Reggeli zenés műsor. — Közben 4.50: Hírek. — 6.00: Falurádió. — 6.45: A «Szabad Nép» mai vezércikke. — 7.00: Hírek — 11.30: A rádió népi zenekara játszik. — 12.00: Hírek. Belföldi lap­szemle. — 12.15: Déli hangverseny. Hgl — 13.00: Haydn kamaraműveiből. Hgl. — 13.30: A belügymi­nisztérium fúvószenekara játszik. — 14.15: Zenei Újság. — 15.30: Szív küldi szívnek ... — 16.10: Nyek­­raszov költészetét ismerteti Kormos István. — 16.40: A rádió válaszol a hozzá küldött levelekre. — 17.00: Hírek. — 17.10: Dalok Pálóczi Hor­­váth Ádám gyűjteményéből. Patachich Iván fel­­dolgozása. — 17.30: Szövetkezeti Híradó. — 18.00: Egy falu — egy nóta. — 19.00: Az épülő kom­­munizmus nagy országában. — 20.00: Hírek. — 20.15: Sárpilisi kertek alatt.. . . Zenés vígjáték. — 22.00: Hírek. Külföldi lapszemle. Sport. — 22.20: Tánc éj­félig. — Közben 23.00: Mi történt a nagyvilágban? — 24.00: Hírek. PETŐFI-RÁDIÓ. 6.00: Magyar népi muzsika. — 6.30: Jó reggelt, gyerekek! — 6.40: Torna. — 6.50: Operarészletek. — 8.20: Zenekari muzsika. Hgl. — 9.20: Úttörö-híradó. 9.45: Görög gyermekek műsora — 10.00: Hírek. — 10.10: A Zeneművészeti Főiskola hallgatóinak hang­­versenye. — 10.38: Fúvósz­ene. Hgl. — 11.00: Szim­­fonikus táncok. Hgl. — 14.00: Medgyesi Nándor és zenekara játszik. — 14.45: Rimszkij-Korszakov: Antal — szimfonikus költemény. — 15.20: Mindenki ope­rája. Weber: A bűvös vadász. — 16.20: A szocialista áruforgalom törvényszerűségeinek érvényesülése ha­­zánkban Fenyő Imre előadása. — 16.40: Énekkari hangverseny. Hgl. — 17.10: Tíz perc közgazdaság. — 17.20: Tanuljunk énekszóra oroszul! — 17.40: Tánc, zene. — 17.50: Rossz asszony. Veres Péter Kossuth­­díjas író kisregénye. II. rész. — 18.45: Szív küldi szívnek . . . — 19.10: Hangos Újság. — 19.40: Sport­­híradó, a kísérleti adó műsorából* 20.00: «Vízizene». Hgl — 21.10: Legkedvesebb nő­­iainkból. — 22.00: Híres operarészletek. Hgl. — AZ OPERAHÁZ IGAZGATÓSÁGA közli, hogy a ma estére hirdetett «Bánk bán» helyett a «Hattyúk tava» kerül szín­re, a D. bérlet 4. előadásaként. A HASTINGSI NEMZETKÖZI SAKKVERSENY hetedik fordulójában a nagy érdeklődéssel kí­sért Bronstein—Alexander- (angol) játszma nyolcórás küzdelem után, Bronstein némi elő­nyével, függőben maradt. Az élcsoport állása: Bronstein (szovjet) 4.5 p. (1), Tolus (szovjet) 4.5 p., Alexander (angol) 4 p. (1). ZÁTOPEK KITŰNŐ EREDMÉNNYEL GYŐZÖTT Sao Paolóban, a szerdán este rendezett 10.000 méteres versenyen. Ideje: 30:09. SZABAD NÉP Megkezdődött Berlinben a négy németországi főbiztos képviselőinek értekezlete Berlin, január 7. (MTI) Mint az «AFP» jelenti, Berlinben csü­törtökön megkezdődött a Szovjetunió, Ang­lia, Franciaország és az Egyesült Államok németországi főbiztosai képviselőinek érte­kezlete. Az értekezlet fő célja • Január 25-én megtartandó négyhatalmi külügy­miniszteri értekezlet színhelyéül szolgáló épület kérdésének eldöntése. A francia uralkodó körök és a berlini külügyminiszteri értekezlet (Sajtószemle)­­ A csütörtök reggeli párizsi lapok főként a nemzetgyűlés szerda délutáni ülésével foglalkoznak. Ezen az ülésen a parlamenti többség lehetővé tette Lanielnek, hogy al­kotmányellenesen folytassa tevékenységét és Bidault-t, az úgynevezett «európai in­tegráció» egyik fő hívét küldje Berlinbe. A párizsi sajtó ismerteti Laniel nyilat­kozatát, amely a nemzetgyűlési szavazás után hangzott el. «Mi reménykedve kezd­jük meg a berlini négyhatalmi találkozót, anélkül, hogy kudarc lehetőségére gondol­nánk», mondotta, majd azt hangoztatta, hogy a berlini konferencia után «megen­gedhetetlen minden további halasztás az európai védelmi közösség ügyében». A francia miniszterelnök rámutatott arra is, hogy «mi hívek vagyunk az atlanti szoli­daritáshoz, amelyet meg kell őriznünk és meg kell szilárdítanunk». A párizsi lapok részletesen kommentál­ják a nemzetgyűlési szavazás eredményét és Laniel kormányának külpolitikáját, kü­lönös tekintettel a berlini külügyminiszteri értekezletre. Több lap azokra a manőverezésekre mu­tat rá, amelyeket a gaulleisták folytattak, hogy — már nem első ízben — megmentsék a bukástól a kormányt. A «Franc Tireur» erről azt írja, hogy «egy karikatúra-vita után a kormányt végül is a gaulleisták mentették meg, akik egyik képviselőjüket azzal bízták meg: támadja Lanielt, ugyanakkor fel­hatalmazták egy másik képviselőjüket, hogy jelentse ki: megszavazzák Laniel kormányának a bizalmat. Ezen az ülé­sen a rezignáltság volt a miniszterelnök szövetségese. Haladékot adtak neki, hogy lehetővé tegyék Bidault elutazását a berlini értekezletre». Hasonló hangnemben ír a «Le Figaro», hangsúlyozva, hogy ellentét tapasztalható -e gaulleisták szavai és tettei között. Mi­közben a «Le Rassemblement», a gaulleis­­ták hivatalos lapja olyasmiket ír, hogy «ad­janak csak Berlinbe szóló vasúti jegyet olyan embernek, akinek bőröndjeit az euró­pai hadsereg és a Bermudák címkéivel ra­gasztották tele, és akkor Franciaországot a szolgaság útjára taszítják­, ugyanakkor a gaulleista képviselők nagy része bizalmat szavazott Lanielnek és Bidaultnak. Szava­zataikkal lehetővé tették a kormány meg­bízatásának meghosszabbítását. A «Combat» az ismert nevű publicista, Jean Fabiani cikkét közli. A cikkíró han­goztatja, hogy a nemzetgyűlésben­­a komé­dia a megjátszott és jóváhagyott kombiná­ciók szokásos diszkréciója mellett zajlott le. Egyszerűen csak arról van szó, hogy későbbre halasztották a kormányválsá­got. Semmiféle többség létrejötte nem lehetséges addig, amíg nem küszöbölték ki azt a fenyegetést, amelyet az európai hadsereg jelent. A képviselők úgy gondolták, amíg ez a többség létrejöhet, meg kell őrizni Lanielt. A négyhatalmi értekezlet után a helyzet vi­lágos lesz. Ha az értekezlet konkrét ered­ményt hoz, könnyű lesz elásni a párizsi szerződést. A berlini értekezletről Laniel nemigen beszélt — folytatja Fabiani — hacsak azért nem, hogy leszögezze: Franciaország külpo­litikája ugyanaz marad, ami volt. De vajjon miféle politikáról van szó? Az európai had­sereg elfogadásáról, amelyet a nemzetgyű­lés a múlt év decemberében elítélt? Arról, hogy folytatják a lemondás politikáját, amit még a Bermudákon fogadtak el? Ezt senki sem tudja megmondani. Laniel azt állította, hogy Franciaországnak még van saját kül­politikája. Ha azonban visszatekintünk Franciaország történelmére, egyetlen pél­dát sem találunk az ilyen általános kapitu­lációra­. (MTI) IDŐJÁRÁS A Meteorológiai Intézet jelenti­, várható időjárás ma estig. Túlnyomóan borult idő, még többfelé ha­­vazás. Időnként élénk északkeleti, keleti szél. Főként a Dunántúlon hófúvások A hőmérséklet alig változik. A intés alapjául szolgáló várható napi középhő­­mérséklet ma mínusz 1— mínusz 4 fok között lesz. A budapesti színházak mai műsora Operaház: A hfittyúk tava (D. 4., 7). — Az OptraMi Erkíl Színháza: Tosca (14. bér­. 4 32., 7). — Nem­­zeti Színház: Bánk bán (7). — Katona József Szín­­ház: Pygmalion (7). — Madách Színház: Hűség (7). — A Magyar Néphadsereg Színháza: Cyrano de Ber­­gerac (7). — Fővárosi Operettszínház: Luxemburg grófja (7).­­— Ifjúsági Színház: A kőszívű ember fiai (7). — Ifjúsági Színház Kamaraszínháza: Mátyás király Debrecenben (4). — Zeneakadémia: MÁV Szimfonikusok VII. bérleti hangversenye (8). — Bartók-terem: Tátrai vonósnégyes II. bérletének X. hangversenye (8). — Fővárosi Vifi Színház: Újpesti lány (7). — Vidám Színpad: Nem a tükör­görbe (7). Déryné Színpad: Nincs előadás. — Állami Bábszín­ház: Sztárparádé (fél 8). — Artista Varieté: Nevetni emberi dolog (fél 7 és fél 9). SZABAD NÉP A Magyar Dolgozók Pártjának központi lapját Szerkeszti a szerkesztőbizottság Kiadja a SZABADSÁG lapkiadóvállalat Szerkesztőség és kiadóhivatal. Budapest, VIII., Blaha Lujza­ tér 3. Tel.: •343—100, *142—220. SZIKRA Lapnyomda. .. n ;. .. PÉNTEK, 1954 JANUÁR 4 KISGYERMEKEK BOLDOG OTTHONA Fürdővel kezdődik a nap a budapesti kén utcai bölcsődében. Gera Éva a bölcsőde egyik kis lakója ugyancsak élvezi a meleg vizet. * Fürdés után, kvarcolás előtt, dr. Bókás Zoltán, a bölcsőde gyermekorvosa megvlz»» ... falja a gyerekeket. A «nagyok* a mesék szines világával ismerkednek. (Makai Margit felvételei)

Next