Szabad Nép, 1954. január (12. évfolyam, 1-31. szám)
1954-01-08 / 8. szám
Külpolitikai kommentárok Az amerikai gazdasági élet kilátásaihoz Az új esztendő kérdőjelek egész sorát vetette fel Washingtonban. Hogyan alakul majd a távolkeleti helyzet a koreai fegyverszünet után? Mi lesz Nyugat-Európában, ha a francia parlament ezután sem ratifikálja azeurópai hadsereg»-egyezményt? Mit hoz a gazdasági életben az új esztendő? Az ilyen és hasonló kérdések sokakban élnek, s nagy bizonytalanságot keltenek Amerikaszerte. Az üzleti köröket különösen az utóbbi kérdés aggasztja. Hiszen 1953 decemberében az acéltermelés olyan mélypontra zuhant, mint soha eddig 1946 óta: a termelési kapacitás átlagos kihasználása 80—85 százalékra esett vissza, de volt olyan gyár is, amely már csak 30 százalékos kapacitással dolgozott. Ezt a bizonytalanságot tükrözték Eisenhower elnök újévi megnyilatkozásai is. Az Egyesült Államok kormányának vezetője, mielőtt elküldte az újévkor hagyományos elnöki üzenetét a kongresszushoz, rádiónyilatkozattal fordult az ország lakosságához. Mindenekelőtt igyekezett bizakodást kelteni és hosszasan beszélt azokról a tényekről, amelyeket szerinte a köztársaságipárti kormány eredményként könyvelhet el. Az elnök valósággal a kétarcú Janus szerepét játszotta, amikor egyidőben igyekezett megnyugtatni a hidegháborús feszültség enyhülését kívánó közvéleményt és a hadimegrendelések esetleges csökkenése miatt aggódó üzleti köröket. A közvélemény felé kijelentette: «Hiszünk abban, hogy Amerika virágzását nem kell és nem szabad a háborúra való készülődéstől függővé tenni". A gazdasági válságtól rettegő üzleti körök felé viszont hozzáfűzte, hogy az ilyen veszély elhárítására a kormány «szükség esetén egy pillanat alatt felhasznál minden eszközt». Attól azonban óvakodott, hogy részletesebben kifejtse, mit is ért «eszközök» alatt, s hogy váljon ezek az eszközök azonosak-e azzal a szédült fegyverkezési hajszával, amelyet a gazdasági válság elodázására a kormány eddig minden mással szemben előnyben részesített? A nagyhatalmi tárgyalások küszöbén a világ érdeklődéssel várta, hogy a feszültség tavalyi csökkenése után hogyan foglal állást az Egyesült Államok elnöke a fegyverkezési hajsza és a felfokozott háborús előkészületek politikájához. Eisenhower beszédéből azonban csak az tűnik ki, hogy az amerikai kormány továbbra is a katonai költségvetés magas színvonalának és az úgynevezett «erőpolitikának» ezerszer lejáratott vonalát követi. Ismerős hang jai lapunkban hírt adunk arról, hogy a németországi főbiztosok képviselői megkezdték tárgyalásaikat a berlini négyhatalmi értekezlet előkészítésére. Ez a hír — mint minden olyan esemény, amely a külügyminiszteri találkozó ügyének előrehaladását jelzi — általában tetszést arat. •Helyesebben: tetszést arat az egyszerű, békeszerető emberek körében, s talán éppen ebből eredően: nemtetszést a békés megegyezés ellenségeinek szűk csoportjában. Még 24 óra sem telt el azóta, hogy e hasábokon beszámoltunk Adenauer bonni kancellár példátlan becsmérlő kijelentéséről, amely szerint «a berlini értekezlettől nem lehet érdemleges eredményt várni» — s már előttünk fekszik a félhivatalos nyugatnémet hírügynökségnek egy másik, hasonló jelentése Adenauer egyik miniszterének, Jakob Kaiser úgynevezett «össznémetügyi» főfelelősnek Stuttgartban tartott beszédéről. Ez a beszéd, ha más eszközökkel is, ugyancsak mindent megtesz a berlini értekezlet aláaknázására. Adenauer lekicsinyelte a berlini értekezletet. Kaiser más eszközzel próbálkozik, olyan eszközzel, amely már annyiszor bevált Németországban (vagy nyugodtan mondhatjuk: Németország ellen) — a sovinizmussal, a legrothadtabb revanshagyományok felszításával. Az össznémetügyi miniszter úr kereken kijelentette, hogy a Német Demokratikus Köztársaság vezetőivel nem szabad szóbaállni, deegyetlen német sem mentesülhet a középnémetországi (!) lakosság sorsa iránti kötelesség alól». Ebben a mindenképpen figyelemreméltó kijelentésben talán a legfigyelemreméltóbb a «Közép-Németország» kifejezés. A vak is látja, hogy Jakob Kaiser úr szótára szerint Közép-Németország annyi, mint Német Demokratikus Köztársaság. Azt már megszoktuk, hogy a nyugati politikusok óvakodnak az NDK hivatalos nevének még a kiejtésétől is, s egyszerűen Kelet- Németországról beszélnek. Az össznémetügyi miniszter úr számára azonban a Kelet Közép — kérdés tehát (vagy nem is kérdés), mit nevez ő német keletnek? Nyilvánvalóan ugyanazt, amit összes világhódító elődei. Tehát Lengyelország nyugati területeit, a Szudéta-vidéket, Ausztriát, amelyet a hitleri birodalom egyébként is keleti tartományként («Ostmark») néven tartott számon — és természetesen Sopront, no meg a magyar Dunántúlt a Balatonig, vagy esetleg egészen a Dunáig (nem tudhatjuk pontosan, hogy Hitler melyik «geopolitikai» irányzatát tette magáévá Kaiser úr). A német népben, amelynek annyi szerencsétlenséget hozott ez a politika, ma már megvannak azok az erők, amelyek meghiúsíthatják az ilyenfajta kalandorterveket. A Német Demokratikus Köztársaság következetes békepolitikája, a német nép tömegeinek növekvő békeakarata tanúskodik ezekről az erőkről. De Németország szomszédainak és nekünk, magyaroknak is kötelességünk, hogy felfigyeljünk a hitleri és kaiseri politika bonni képviselőinek ismerős hangjára. A Kelet és Nyugat közti kereskedelem helyreállításáért «Nyilvánvalóan érdeke a font területnek, hogy további lehetőségek nyíljanak a Kelet és Nyugat közti kereskedelem számára... Reméljük, hogy a koreai fegyverszünet következtében az eddiginél józanabb, észszerűbb módon lehet majd ezeket az ügyeket megvitatni». Ezt a nyilatkozatot Butler angol pénzügyminiszter tette. Butler, akinek egy sajtóértekezleten kikérték véleményét az amerikai kereskedelmi tilalmak felől, úgy látszik ezt a burkolt formát választotta a Kelet és Nyugat közti kereskedelmet, de különösen a Kínával való kereskedelmet tiltó amerikai politika bírálatára. Nem Butler az első nyugateurópai politikus, aki az amerikai kereskedelmi korlátozások ellen kikel. Már sokan megtették ezt előtte. De mindenesetre figyelmet érdemel, hogy egy hivatalban lévő angol miniszter ilyen viszonylag «nyíltan» bírálja az említett tilalmakat. Butler erélyes szavait az a kényszerhelyzet diktálta, amelybe az angol gazdaság éppen az amerikai intézkedések miatt sodródott. E korlátozások a szó szoros értelmében fojtogatják Anglia gazdasági életét, s felbecsülhetetlen károkat okoznak nemzetgazdaságának. Itt van például a Kínával való kereskedelem tilalma. Anglia a 30-as években csupán gyapotkelméből nagyobb mennyiséget szállított Kínába, mint ma a világ összes országaiba. S bár 1953- ban bizonyos mértékig növekedett a Kínai Népköztársasággal folytatott angol kereskedelem, az érvényben lévő amerikai (sőt «ENSZ») tilalom mégis érezhetően akadályozza, hogy helyreálljanak a Kína és Anglia közötti hagyományos kereskedelmi kapcsolatok. De másról is szó van. Nagy-Britannia egész exportjának terjedelme 1851 óta 7,4 százalékkal csökkent. Most pedig, hogy az Egyesült Államokban ismét válságjelenségek mutatkoznak, az angol üzleti körök már komolyan azt számítgatják, hogy 1954-ben mintegy 40 százalékkal ■ csökken majd az Észak-Amerika felé irányuló angol kivitel. Ez a helyzet az, amely Bullert arra ösztönözte, hogy ilyen hevesen bírálja az amerikai tilalmakat. Ugyanez a helyzet készteti arra az angol kormányt, hogy a brit birodalmi pénzügyminiszterek ma megnyíló értekezlete elé terjessze a kereskedelmi korlátozások részleges feloldásának kérdését. Tény, hogy a Kelet és Nyugat közti kereskedelem amerikai tilalma egyik láncszeme a hidegháborúnak, s megszüntetése jelentősen hozzájárulna ahhoz,, hogy tovább enyhüljön a nemzetközi feszültség. ANDRE WURMSER: TAVASZ A TÉLBEN Párizsi levél Párizs, 1953 december vége. Ez a tavaszi enyheség sehogysem illik az évvégi Párizs képéhez. Azt mondják, hogy még a fákat is megtévesztette az idő, s rügyezni kezdtek. Párizs olyan, mintha aludna. A város szívében, amely rendes időben oly zsúfolt, hogy egy-egy rövidebb útra célszerűbb gyalog menni, mint gépkocsin, állandó torlódás állítja meg a vidékről az ünnepek alkalmával idesereglett autókat: a közlekedési rendőröket ugyanis Versailles-be vezényelték, ott állnak naponta sorfalat, védik egy olyan köztársasági elnök biztonságát, akiről igazán nem lehet elmondani, hogy fájdalom nélkül szülte a parlament. De minden rosszban van valami jó: a rendőrök kirendelése Párizsból jónéhány kilométeren lehetővé teszi, hogy a falak nyugodtan kiállhassanak. Párizs már régóta a falaival beszél, folyik a «falak csatája». A párizsi falak ma már nem is annyira azt mondják, hogy «go home», mint inkább «békét Vietnamban» és «nem akarjuk Németország felfegyverzését». Ha a rendőrök arra járnak, összefirkálják a feliratokat, letépik a plakátokat, néha bevisznek az őrszobára egyegy békeharcost, akit akkor csíptek el, amikor éppen új plakátot ragasztott az egy órával előbb letépett régi helyébe. Egy óra sem telik bele, s ott van a helyén a harmadik plakát. A falak csatája mindig győztesen végződik, de különös módon a győzelmet nem az ellenfélen aratják, hanem csak a rendőrségen, a némaságon. Az ellenfél hallgat. Nem száll síkra a párizsi falakon egyetlenegy plakát sem az európai gondolat, vagy a vietnami háború mellett. Még azok a cinikus, Indokínába toborzó felhívások is szép csendesen eltűntek, amelyek azt mondták: «A te szakmád a verekedés». Van-e híve Németország újrafelfegyverzésének, a gyarmati háborúnak? Szavamra mondom, nincs. Az európai hadsereg leghíresebb kifundálói is azt híresztelik magukról — persze azzal, hogy «ezt ne mondd el senkinek» — hogy náluk kevésbbé «európai» már nincs is. A legutolsó plakát Schuman lille-i útjáról szól, amelyen Schuman kijelentette, hogy ha nem mi fegyverezzük fel a nácikat, majd felfegyverkeznek maguk, s ez igazán boszszantó lesz — ami persze nem igaz. Csakhogy az ilyen kenetteljes álnokoskodás, na meg néhány csibész megrendezett zavargása a vietnami békét követelő gyűléseken, hidegen hagyja a közvéleményt. Ilyen visszás képet mutat a mi demokráciánk: tíz francia közül kilenc dühöng, ha a német újrafelfegyverzésről hall, száz közül kilencvenkilenc tiltakozik, ha az indokínai háború folytatásáról van szó — s az «európai» politika folytatódik, a háború is tart Vietnamban. De folyik tovább a falak csatája is.★ Miféle falaton folyik ez a csata? Persze nem a köztársasági elnöki palota homlokzatán, hanem a gyárkerítéseken, néhány középület szürke kövein — hiába díszeleg rajtuk a figyelmeztetés: «Hirdetések felragasztása az 1881 július 22-i törvény értelmében tilos» — s különösen a grundok palánkjain, amelyek egyre csak várják, hogy beépítsék őket. Barátaimmal egy kis számítást végeztünk. A metróban ellesett beszélgetések közül minden harmadik a lakáskérdés nehézségeiről folyik. Immár harminc esztendeje, hogy az építkezések csigalassúsággal haladnak Franciaországban. Márpedig hivatalos adatok szerint 1953-ban minden húsz francia közül egy olyan nyomortanyán lakott, amelyet közigazgatásilag is «egészségtelen lakásnak» minősítettek. Párizsban a házak átlagosan százesztendősek. Egész Franciaországban pedig minden két lakóhely közül egy eléri a 100 éves kort. Párizsban a lakások több mint feléből, pontosabban 54 százalékából hiányzik az egészségügyi felszerelés, vagyis a lakáson kívül található az a helyiség, amelyet illedelmes gyerekek «bizonyos helynek» neveznek. Megjegyzendő: teljességgel helytelen volna azt állítani, hogy Párizsban semmit sem építenek. Vannak olyan negyedek, ahol egymást érik az építőállványok, akárcsak Moszkvában vagy Sztálinvárosban. Ha a XVI. kerületben vagy Neuilly-ben járunk, lépten-nyomon találunk egy-egy elkerített építkezést, egy-egy terméskőből épült félig kész, szép házat. És még ezek a hazug kommunisták azt merik állítani, hogy a burzsoá köztársaság nem gondoskodik lakásról polgárai számára! Igenis, a burzsoá köztársaság épít burzsoá házakat a burzsoáknak. Hát nem észszerű? A kerítés fölött nagy tábla hirdeti: «Eladó lakások!» Szobánként másfélmillió frank az áruk. Azaz: ötévi ,törvényesen biztosított minimális bér». Igaz ugyan, hogy ezekben a lakásokban teljes a kényelem, s a kilátást is «szavatolják», ami azt jelenti, hogy nem adnak építési engedélyt az említett ház és a Szajna, vagy a ház és a Bois de Boulogne közti területre. Utánanéztem a statisztikában: az előkelő XVI. kerületben több lakás épült a háború óta, mint Párizs többi tizenkilenc kerületében együttvéve. Ettől bizony még nem jut tető annak a sokszázezernyi fiatal házaspárnak a feje fölé, amelynek nincs három-négymillió fölösleges frankja, hogy kidobhatná egy eljövendő ház eljövendő ablakán. Párizs mégsem bosszankodik. Azt mondhatná az ember, hogy Párizs alszik, j ó, hogy szerettem gyermekkoromban elábrándozni a metró térképe előtt! Mindig látható volt ott egy-egy épülő szakasz kipontozott vonala. Milyen csuda jó lesz, ha nemsokára egy vagy legfeljebb két átszállással eljuthatok Péterhez vagy Pálhoz. Most pedig jóideje nincs épülő vonal a metró térképén. Tudom, tudom, hogy a szorosan vett fővárosi hálózat «intra muros»,** úgy ahogy be van fejezve, ha barátságtalan is, s éppen csak arra jó, hogy ellássa tőkés feladatát — de minek is ismételjem ügyetlenebbül, amit Révai József olyan találóan fejezett ki — szomorú, de befejezett, legalább is majdnem az. Csak éppen Párizs ma már puszta közigazgatási egység; hivatalosan ragaszkodnak a mondvacsinált Kis-Párizshoz, holott már rég nincsenek meg a városfalak és Párizs kinőtt a régi erődítmények szűk gyűrűjéből. Senki sem látja be, hogy például az a sugárút, amely a Nation-tértől a vincennes-i kastélyhoz visz, vagy az a másik, amely az Étoile-tól a neuilly-i hídig, miért Párizs eddig a házig és miért peremváros a következő háztól fogva. Hosszú esztendők óta tartó folyamat, hogy a párizsiak kiköltöznek a külvárosokba, legelsősorban a munkások meg a kisemberek. Ennek tulajdonítható, hogy a választásokon a szűkebben vett Párizs Franciaország egyik legreakciósabb városa. Mihelyt azonban a kormányzat számot vet a való helyzettel, s Párizs magába olvasztja peremvárosait, egyszeribe visszanyeri majd régi forradalmi arculatát. S ezért a Pirin nagy parkja, “ *a falak kia itt”, hallhatjuk egyelőre továbbra is, hogy Montreuil és Saint-Denis nem Párizshoz tartozik, csak a város «vörös övezetéhez». A háború előtt a földalatti, mint afféle tőkés vállalkozás, amely nem sokat törődött a közigazgatás szabványaival, legelső vonalait a peremvárosokban, Vincennesben, Boulogne-ban, Montreuilben nyitotta meg. Most aztán ennek befellegzett. Elejtették az egykori terveket, s a legutóbbi 15 évben mindössze három állomást nyitottak a peremvárosokban. Érjük be vele. A tervek alszanak a fiókok mélyén, a peremvárosiak viszont kicsit kevesebbet alszanak, mert metró híján, korábban kell felkelniök. Nagy-Párizs terve pedig szunnyad az iratcsomók porában... ★ Alszanak a csarnokok is Párizs szívében. A kormányzat képtelen megszüntetni azt a lehetetlen helyzetet, hogy öt-hatmillió ember élelmezését a legsűrűbb forgalmú, a legzsúfoltabb lakónegyedek kellős közepén felállított bódék, raktárak és pavilonok lássák el. Évről évre több a szállítóketrec, a kosár, a zsák. Azok a XIX. századbeli bódék, amelyekről Zola írt «Párizs gyomra» című regényében, ma már régóta csak egy piciny szigetet alkotnak a főzelék- és gyümölcsáradatban. A szökőár déli irányján a Rivoli-utcáig, keletre a Szebasztopolkörútig, nyugatra a Louvre-utcáig, észak felé pedig az Etienne Marcel-utcáig ér el. A vásárcsarnok olyan, mint egy kínai folyam, a párizsi városi tanács pedig Csang Kaj-sekhez hasonlít. Egész forradalom kellene ahhoz, hogy valamennyi szállítóketrecet saját medrébe tereljük. De ki merne belenyúlni abba a bonyolult érdekszövevénybe, amelyet a csarnok kiköltöztetése jelentene? Az egyik csoportnak, amelybe azok megbízottai és minderre ügynökei tartoznak, akiknek maximáns haszna érdekében a fogyasztók a termelői ár kétszeresét (ha ugyan nem három-négyszeresét) fizetik a gyümölcs- és zöldségfélékért — háztulajdonosoknak, kocsmárosoknak, alkalmi árusoknak, s mindenféle handlénépségnek — az az érdeke, hogy a csarnok maradjon a helyén, vagy pedig mesés kártérítést követelnek, viszont a másik csoport, amely a költözködésből húzható haszonra spekulál, ha a csarnokot Gentillybe vagy Montrouge-ba helyeznék át — kocsmanyitás, telek- és bérletárak emelkedése stb., stb. révén — a «közérdek» nevében jajveszékel. Olyannyira, hogy az erők végül is kiegyenlítődnek — a csarnok pedig még mindig Párizs szívében van, noha egy fél évszázad óta a városi tanács évről évre nagykomolyan tervbe veszi kihelyezését. S Párizs nem háborodik fel. Mintha csak aludna, ★ Colas barátom elmondta édesanyjának, hogy tanítványai sok gondot okoznak neki. Az ifjú tanító kora közérdeklődésre tarthat számot: óvodába jár, ötéves. Minthogy azonban az osztályban szédületesen sok rajkó van, az óvó néni nem foglalkozhat mindegyikkel, s a partosabbakat a jó gyerekek gondjára bízza. Colas így lett segédóvónő. A télbe váratlanul betörő tavasz nem ébresztette fel a mi közoktatási miniszterünket. A nemzetgyűlés immár negyedszer veti el a közoktatási költségvetést, amely szemtelenül nevetséges. A miniszter makacskodik. Vagy azt akarják, hogy az indokínai háborúból szerezzen pénzt? Azt mondja ön, hogy csupán hetven részvénytársaság 1950-ben 81 milliárd frank nyereségre tett szert? Hallgasson maga «vörös», Moszkva ügynöke, a szabadság ellensége! Ma már, ha félénken is, azzal hozakodnak elő, hogy emeletet kellene húzni az iskolaépületekre. Mert hát, ugyebár, Franciaországnak nem áll módjában iskolát építeni. Franciaország nem tartozik az említett 70 részvénytársaság közé. A bökkenő csak az, hogy ma félmillió iskolásgyerekkel több van, mint a háború előtt. Százalékosan ez nem valami borzasztó, de természetesen mégis csak bizonyos számú új tanterem építését teszi szükségessé. És ugyan hogy építhetnénk iskolákat, amikor Foster Dulles azzal fenyeget bennünket, hogy még tíz frankot sem ad, ha abból nem költünk azonnal 11-et arra, hogy védekezzünk egy olyan szovjet támadás ellen, amelyben ő se hisz jobban, mint mi magunk? Sajnos, azonban 1956-ban a mainál is egymillióval több iskolásgyerek lesz, így mondják a statisztikusok, ezek a csúnya vészmadarak. Hol fognak lakni? Ugyan ki gondol azzal? Hol fognak tanulni? Colas barátomra bizonyára négy nebulót bíznak majd: végtére is 1956-ban már nyolcéves lesz, kész férfi... Egy gondolat bántja feleségemet, s ez még kevésbbé hagyja nyugton, mint az iskolakérdés: vájjon a francia kormány azt hiszi, hogy országunkban a gyermekek ötéves korukban jönnek a világra? Úgy látszik igen. Ha kormányzatunk nem ringatná magát ilyen képtelen ábrándokban, a párizsi bölcsődékben ugyanannyi hely volna, mint az óvodákban. Mert hová legyenek az apróságok, amíg a mamák dolgoznak? Csakhogy bennünket a kereszténydemokraták kormányoznak, akik azt az elvet vallják, hogy «az asszony maradjon a családi tűzhelynél» — noha ők maguk képtelenek minden családnak családi tűzhelyet, minden férjnek munkát biztosítani — s így az én kerületemben, Párizs központjában, 30 férőhely van abban az egyetlen bölcsődében, amelyet titáni küzdelem árán végül is a kommunisták harcoltak ki. Harminc csecsemő, hatvanezer lakos! Igaz ugyan, hogy addig ütöttük az asztalt, míg végül is kivívtuk, hogy egy második bölcsődét építsenek, hogy néhány éven belül... Mégis, Párizs mintha nem izgatná magát. Párizs alszik. Az egyik moziban egy olyan filmet játszanak, amelyet amerikai rendező forgatott Angliában, s amely durva pontatlansággal mutatja be Toulouse Lautrec francia festő életét. A kritikusok sopánkodnak, hogy «túlságosan sok engedményt tettek az amerikai ízlésnek». Mindezt innen látom... Párizs alszik. A nemzetgazdasági főfelügyelők jelentései egybehangzóan azt állítják, hogy válság fenyeget, hogy a helyzet a legsötétebb borúlátásra ad okot, hogy a munkásosztály hallgat. Párizs alszik - vagy úgy látszik, mintha aludna. De ez nem igaz! Párizs tudja, mit akar. Párizs döngeti a jövő kapuját, s a kapu recseg-ropog. A nemzetgazdasági főfelügyelők azt is állítják, hogy a munkásosztály újjárendezi sorait, új harcokra készül, amelyek még az augusztusi nagy sztrájkoknál is hevesebbek lesznek. Az elnökválasztás nehézségei, az ellenfél némasága a falakon, az agyak és szívek egységes állásfoglalása a német újrafelfegyverzés ellen és a vietnami béke mellett, megannyi nagy változás előjelei. Jacques Duclos nem hiába mondotta, hogy 1954 az európai hadsereg végét, s egy igazán francia politika kezdetét fogja jelenteni. Ez az érthetetlen tavasz, amely a tél kellős közepén toppant be — mintha csak egy kékoverallos mozdonyvezető menne végig a színen a «Hunyadi László» előadása közben — olyan előjel, amely a valóságra utal. Franciaország nem alszik. Párizs nem alszik. De jól tudja, hogy sorsa nem a városi tanácsban, még csak nem is Versailles-ben dől el. Párizs csak önmagára számít. De Párizs szava: számít. ! A RÁDIÓ MŰSORÁBÓL SZOMBAT KOSSUTH-RÁDIÓ: 4.30—8.30-ig: Reggeli zenés műsor. — Közben 4.50: Hírek. — 6.00: Falurádió. — 6.45: A «Szabad Nép» mai vezércikke. — 7.00: Hírek — 11.30: A rádió népi zenekara játszik. — 12.00: Hírek. Belföldi lapszemle. — 12.15: Déli hangverseny. Hgl — 13.00: Haydn kamaraműveiből. Hgl. — 13.30: A belügyminisztérium fúvószenekara játszik. — 14.15: Zenei Újság. — 15.30: Szív küldi szívnek ... — 16.10: Nyekraszov költészetét ismerteti Kormos István. — 16.40: A rádió válaszol a hozzá küldött levelekre. — 17.00: Hírek. — 17.10: Dalok Pálóczi Horváth Ádám gyűjteményéből. Patachich Iván feldolgozása. — 17.30: Szövetkezeti Híradó. — 18.00: Egy falu — egy nóta. — 19.00: Az épülő kommunizmus nagy országában. — 20.00: Hírek. — 20.15: Sárpilisi kertek alatt.. . . Zenés vígjáték. — 22.00: Hírek. Külföldi lapszemle. Sport. — 22.20: Tánc éjfélig. — Közben 23.00: Mi történt a nagyvilágban? — 24.00: Hírek. PETŐFI-RÁDIÓ. 6.00: Magyar népi muzsika. — 6.30: Jó reggelt, gyerekek! — 6.40: Torna. — 6.50: Operarészletek. — 8.20: Zenekari muzsika. Hgl. — 9.20: Úttörö-híradó. 9.45: Görög gyermekek műsora — 10.00: Hírek. — 10.10: A Zeneművészeti Főiskola hallgatóinak hangversenye. — 10.38: Fúvószene. Hgl. — 11.00: Szimfonikus táncok. Hgl. — 14.00: Medgyesi Nándor és zenekara játszik. — 14.45: Rimszkij-Korszakov: Antal — szimfonikus költemény. — 15.20: Mindenki operája. Weber: A bűvös vadász. — 16.20: A szocialista áruforgalom törvényszerűségeinek érvényesülése hazánkban Fenyő Imre előadása. — 16.40: Énekkari hangverseny. Hgl. — 17.10: Tíz perc közgazdaság. — 17.20: Tanuljunk énekszóra oroszul! — 17.40: Tánc, zene. — 17.50: Rossz asszony. Veres Péter Kossuthdíjas író kisregénye. II. rész. — 18.45: Szív küldi szívnek . . . — 19.10: Hangos Újság. — 19.40: Sporthíradó, a kísérleti adó műsorából* 20.00: «Vízizene». Hgl — 21.10: Legkedvesebb nőiainkból. — 22.00: Híres operarészletek. Hgl. — AZ OPERAHÁZ IGAZGATÓSÁGA közli, hogy a ma estére hirdetett «Bánk bán» helyett a «Hattyúk tava» kerül színre, a D. bérlet 4. előadásaként. A HASTINGSI NEMZETKÖZI SAKKVERSENY hetedik fordulójában a nagy érdeklődéssel kísért Bronstein—Alexander- (angol) játszma nyolcórás küzdelem után, Bronstein némi előnyével, függőben maradt. Az élcsoport állása: Bronstein (szovjet) 4.5 p. (1), Tolus (szovjet) 4.5 p., Alexander (angol) 4 p. (1). ZÁTOPEK KITŰNŐ EREDMÉNNYEL GYŐZÖTT Sao Paolóban, a szerdán este rendezett 10.000 méteres versenyen. Ideje: 30:09. SZABAD NÉP Megkezdődött Berlinben a négy németországi főbiztos képviselőinek értekezlete Berlin, január 7. (MTI) Mint az «AFP» jelenti, Berlinben csütörtökön megkezdődött a Szovjetunió, Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok németországi főbiztosai képviselőinek értekezlete. Az értekezlet fő célja • Január 25-én megtartandó négyhatalmi külügyminiszteri értekezlet színhelyéül szolgáló épület kérdésének eldöntése. A francia uralkodó körök és a berlini külügyminiszteri értekezlet (Sajtószemle) A csütörtök reggeli párizsi lapok főként a nemzetgyűlés szerda délutáni ülésével foglalkoznak. Ezen az ülésen a parlamenti többség lehetővé tette Lanielnek, hogy alkotmányellenesen folytassa tevékenységét és Bidault-t, az úgynevezett «európai integráció» egyik fő hívét küldje Berlinbe. A párizsi sajtó ismerteti Laniel nyilatkozatát, amely a nemzetgyűlési szavazás után hangzott el. «Mi reménykedve kezdjük meg a berlini négyhatalmi találkozót, anélkül, hogy kudarc lehetőségére gondolnánk», mondotta, majd azt hangoztatta, hogy a berlini konferencia után «megengedhetetlen minden további halasztás az európai védelmi közösség ügyében». A francia miniszterelnök rámutatott arra is, hogy «mi hívek vagyunk az atlanti szolidaritáshoz, amelyet meg kell őriznünk és meg kell szilárdítanunk». A párizsi lapok részletesen kommentálják a nemzetgyűlési szavazás eredményét és Laniel kormányának külpolitikáját, különös tekintettel a berlini külügyminiszteri értekezletre. Több lap azokra a manőverezésekre mutat rá, amelyeket a gaulleisták folytattak, hogy — már nem első ízben — megmentsék a bukástól a kormányt. A «Franc Tireur» erről azt írja, hogy «egy karikatúra-vita után a kormányt végül is a gaulleisták mentették meg, akik egyik képviselőjüket azzal bízták meg: támadja Lanielt, ugyanakkor felhatalmazták egy másik képviselőjüket, hogy jelentse ki: megszavazzák Laniel kormányának a bizalmat. Ezen az ülésen a rezignáltság volt a miniszterelnök szövetségese. Haladékot adtak neki, hogy lehetővé tegyék Bidault elutazását a berlini értekezletre». Hasonló hangnemben ír a «Le Figaro», hangsúlyozva, hogy ellentét tapasztalható -e gaulleisták szavai és tettei között. Miközben a «Le Rassemblement», a gaulleisták hivatalos lapja olyasmiket ír, hogy «adjanak csak Berlinbe szóló vasúti jegyet olyan embernek, akinek bőröndjeit az európai hadsereg és a Bermudák címkéivel ragasztották tele, és akkor Franciaországot a szolgaság útjára taszítják, ugyanakkor a gaulleista képviselők nagy része bizalmat szavazott Lanielnek és Bidaultnak. Szavazataikkal lehetővé tették a kormány megbízatásának meghosszabbítását. A «Combat» az ismert nevű publicista, Jean Fabiani cikkét közli. A cikkíró hangoztatja, hogy a nemzetgyűlésbena komédia a megjátszott és jóváhagyott kombinációk szokásos diszkréciója mellett zajlott le. Egyszerűen csak arról van szó, hogy későbbre halasztották a kormányválságot. Semmiféle többség létrejötte nem lehetséges addig, amíg nem küszöbölték ki azt a fenyegetést, amelyet az európai hadsereg jelent. A képviselők úgy gondolták, amíg ez a többség létrejöhet, meg kell őrizni Lanielt. A négyhatalmi értekezlet után a helyzet világos lesz. Ha az értekezlet konkrét eredményt hoz, könnyű lesz elásni a párizsi szerződést. A berlini értekezletről Laniel nemigen beszélt — folytatja Fabiani — hacsak azért nem, hogy leszögezze: Franciaország külpolitikája ugyanaz marad, ami volt. De vajjon miféle politikáról van szó? Az európai hadsereg elfogadásáról, amelyet a nemzetgyűlés a múlt év decemberében elítélt? Arról, hogy folytatják a lemondás politikáját, amit még a Bermudákon fogadtak el? Ezt senki sem tudja megmondani. Laniel azt állította, hogy Franciaországnak még van saját külpolitikája. Ha azonban visszatekintünk Franciaország történelmére, egyetlen példát sem találunk az ilyen általános kapitulációra. (MTI) IDŐJÁRÁS A Meteorológiai Intézet jelenti, várható időjárás ma estig. Túlnyomóan borult idő, még többfelé havazás. Időnként élénk északkeleti, keleti szél. Főként a Dunántúlon hófúvások A hőmérséklet alig változik. A intés alapjául szolgáló várható napi középhőmérséklet ma mínusz 1— mínusz 4 fok között lesz. A budapesti színházak mai műsora Operaház: A hfittyúk tava (D. 4., 7). — Az OptraMi Erkíl Színháza: Tosca (14. bér. 4 32., 7). — Nemzeti Színház: Bánk bán (7). — Katona József Színház: Pygmalion (7). — Madách Színház: Hűség (7). — A Magyar Néphadsereg Színháza: Cyrano de Bergerac (7). — Fővárosi Operettszínház: Luxemburg grófja (7).— Ifjúsági Színház: A kőszívű ember fiai (7). — Ifjúsági Színház Kamaraszínháza: Mátyás király Debrecenben (4). — Zeneakadémia: MÁV Szimfonikusok VII. bérleti hangversenye (8). — Bartók-terem: Tátrai vonósnégyes II. bérletének X. hangversenye (8). — Fővárosi Vifi Színház: Újpesti lány (7). — Vidám Színpad: Nem a tükörgörbe (7). Déryné Színpad: Nincs előadás. — Állami Bábszínház: Sztárparádé (fél 8). — Artista Varieté: Nevetni emberi dolog (fél 7 és fél 9). SZABAD NÉP A Magyar Dolgozók Pártjának központi lapját Szerkeszti a szerkesztőbizottság Kiadja a SZABADSÁG lapkiadóvállalat Szerkesztőség és kiadóhivatal. Budapest, VIII., Blaha Lujza tér 3. Tel.: •343—100, *142—220. SZIKRA Lapnyomda. .. n ;. .. PÉNTEK, 1954 JANUÁR 4 KISGYERMEKEK BOLDOG OTTHONA Fürdővel kezdődik a nap a budapesti kén utcai bölcsődében. Gera Éva a bölcsőde egyik kis lakója ugyancsak élvezi a meleg vizet. * Fürdés után, kvarcolás előtt, dr. Bókás Zoltán, a bölcsőde gyermekorvosa megvlz»» ... falja a gyerekeket. A «nagyok* a mesék szines világával ismerkednek. (Makai Margit felvételei)