Szabad Nép, 1954. május (12. évfolyam, 121-151. szám)

1954-05-06 / 126. szám

CSÜTÖRTÖK, 1954 MÁJUS 6 1 " 1" 1,1 " . 1 Emlékün­nepség Jókai Mór halálának 50. évfordulója alkalmából A nagy magyar író, Jókai Mór halálá­nak 50. évfordulóján szerdán este a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Irodalomtörté­neti Társaság, a Társadalom- és Természet­­tudományi Ismeretterjesztő Társulat és a budapesti városi tanács emlékestet rende­zett a Magyar Néphadsereg Színházában. Az emlékesten megjelent Nagy Imre, a mi­nisztertanács elnöke és Ács Lajos, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagjai, Rónai Sándor, az országgyűlés el­nöke, Boldoczki János külügyminiszter, Er­­dey-Grúz Tibor oktatásügyi miniszter, Já­nosi Ferenc, a népművelési miniszter első helyettese, Andics Erzsébet Kossuth-díjas akadémikus, az Országos Béketanács elnöke és Horváth Márton, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagjai, Er­dei Sándor, a Magyar Írók Szövetségének első titkára, Veres Péter, Szabó Pál, Kónya Lajos, Barabás Tibor, Devecseri Gábor Kossuth-díjas írók, Földessy Gyula és Ki­rály István Kossuth-díjas irodalomtörté­nészek, Péter János református püspök, a Béke-Világtanács tagja, továbbá sokan a magyar irodalmi élet kiválóságai közül. Részt vett az ünnepségen Jarmila Glaza­­rová, a hazánkban tartózkodó csehszlovák államidíjas írónő és Eusebiu Camilar ál­lamidíjas román író. Megjelent az emlékesten a budapesti dip­lomáciai képviseletek számos vezetője és tagja. Az emlékestet Jánosi Ferenc, a népműve­lési miniszter első helyettese nyitotta meg. Elmondotta többek között, hogy 1954-ben Jókainak 16 művét adjuk ki, csaknem 320.000 példányban, a következő három év­ben pedig az írónak mintegy 30 műve jele­nik meg 700.000 példányban. — Népünk szívébe fogadta Jókait — mon­dotta. — Napjainkban a népkönyvtáraktól az országházig megújult erővel csendül fel szerte e hazában Jókai neve és fénylőn ra­gyog íróknak és olvasóknak egyaránt példa­mutató művészete. Hiszünk benne, hogy a mutatott példa — követett példa lesz író­inknál is, olvasóinknál is. Ezután Sőtér István Kossuth-díjas egye­temi tanár, az irodalomtudományok doktora mondott ünnepi beszédet. Az est második felében művészi műsorra került sor. Antal István zongoraművész elő­adta Liszt­ XI. rapszódiáját. Palotai Erzsi előadóművésznő részletet mutatott be Jó­kai Mór önéletleírásából. Ilosvai Katalin Jókai «Jaj, de Olcsó minálunk a föld» című írását adta elő. Szabó Sándor «Egy kis tré­fa a Cabinet Noirban» címmel részletet mondott el az «Új földesúr»-ból. Dayka Margit Kossuth-díjas kiváló művész, Gor­don Zsuzsa, Horváth Jenő és Pataki Jenő Jókai Mór—Földes Mihály «A kőszívű em­ber fiai» című színművéből játszottak el részletet, majd Petőfi Sándor «Jókai Mór» című versét Horváth Ferenc adta elő. A nagysikerű műsort Molnár István «Magyar képeskönyv» című népi táncképe zárta be a SZOT népi együttesének előadásában. (MTI) Ünnepélyesen megkoszorúzták Jókai Mór szobrát Veres Péter beszéde Jókai Mór halálának 50. évfordulóján, szerdán délelőtt koszorúzási ünnepséget rendeztek a nagy írónak a róla elnevezett téren álló szobránál. Az ünnepségen meg­jelent a politikai és kulturális élet számos vezető személyisége, Kossuth-díjas írók, akadémikusok, a társadalmi szervezetek képviselői. Az ünnepségen Veres Péter Kossuth-dí­jas író mondott emlékbeszédet. Többek kö­zött a következőket mondotta: — Hozzáértő és okos irodalmárok, kri­tikusok s még az irodalomban járatos mű­velt emberek is sokszor feltették a kérdést, már a múltban is, felteszik ma is és való­színűleg holnap is: mi a titka Jókainak? Mi benne a halhatatlan, mi az, ami az egymást felváltó nemzedékek ifjait és öre­geit újra és újra Jókaihoz vonzza? Én erre itt röviden csak azt tudom vá­laszolni, hogy az érdekes és jóízű mese­szövésen túl, az a nemes lelki derű, ami szinte kivétel nélkül minden írását áthatja és az az emberszeretet vagy általában a szeretet, amellyel az életet, a természetet, a­ népet és a neki mindennél kedvesebb magyar nemzetet nézte. Ez a lelki derű és ez a szeretet ma is él és ma is hat az írásaiban, ma is megfogja az emberi szíveket, de különösen a magyar emberek szívét, akiknek mindig jólesett a zord önszidás is — legalább is utólag — ha azt Csokonai, Petőfi, Arany János és Ady Endre mondta, de a simogató jó szó is, ha Mikszáthtól vagy Jókaitól hallották. A másik gondolatom, amelyet el szeret­nék mondani, az, hogy Jókai ahhoz a csodá­latos magyar nemzedékhez tartozott, amely­ben — legjobb fiait értve — nem volt semmi cinizmus. Hittek, igazán és őszin­tén hittek azokban az eszmékben és esz­ményekben, amelyeket hirdettek. Jókai a legnagyobb és legmúlhatatlanabb erényt, a szeretetet adta az írásaiban az ol­vasóknak. Szeretetet az élet iránt, a nemes eszmények iránt, a bátor és lovagias fér­fiasság, az erényes és okos nőiesség iránt, és legfőképpen a magyarság, a magyar nemzet iránt. Ha néha túlozott, a hazáért, a nemzetért, az igazságért és az emberi eré­nyekért túlozott. Vannak, akik azt mondják, jobb lett volna, ha nem túlozott volna. Ki tudja? Amikor ő a magyar nemzet ébresz­tője és indítója lett, nagy illúziók kellettek hozzá, és nagyon harsányan kellett mon­dani, hogy: lesz feltámadás! Nem első eset a történelemben, hogy az erős harsonák hangjára leomlottak Jerikó falai. Mindenkit csak a saját korában lehet igazán látni. Aki ott elvégezte a maga dolgát, az elvégezte a történelem számára is. Mi pedig Jókait már a történelemben látjuk. És látjuk, hogy nagy munkát végzett. Egy nemzetet taní­tott meg az olvasásra és arra, hogy higgyen önmagában. Az igazi nagy író mindig a nemzet szívverésén tartja a kezét, és meg­érzi, hogy abban az időben mi a legfonto­sabb. Ha nincsenek akkor Jókai Mórjaink és Arany Jánosaink, egészen elborított vol­na bennünket az osztrák-német kultúrim­­perializmus és a Habsburg kozmopolitizmus áradata. A szabadságharc bukása után, amikor már Vörösmarty és Petőfi nem élt, ők adták a nemzeti talpraálláshoz a leg­nagyobb lelkierőt. De közöttük is talán leg­többet Jókai adhatott, mert az ő könyveit csakugyan milliók olvasták. Arany a leg­­jobbakon keresztül hatott a népre, Jókai közvetlenül, úgyszólván , négyszemközt az olvasó magyarra. Nekik köszönhető, hogy a Tiszák idejére kicsit már megerősödtünk a magyarságunkban is, még mielőtt az igazi nemzeti politikusok szóhoz juthattak volna. Mert azok csak kerülgetőzve és hangfogó­val beszélhettek, de a Baradlay Richárdok és a többi Jókai-hős megdobogtatták az em­beri szíveket. És úgy tudták megdobogtatni, úgy tudta Jókai a magyar embert lelkesí­teni, hogy nem keltett gyűlöletet más nem­zetek iránt. Ez pedig nagy dolog. És ez tanulság a mai és mindenkori írók számára is: ismerheted a világot, is­merheted az embereket, ismerheted az írás művészetét, ismerheted az éppen érvényes, vagy akár a jövőre szóló politikai és társa­dalmi leckét is, ha nincs benned szeretet az emberi nem iránt, a néped, nemzeted iránt, ha nem hiszel se eszmékben, se eszmények­ben, homokra építsz. Ha csak magadat sze­reted, addig élsz, amíg magad élsz. Azt hir­desd hát, amiben csakugyan hiszel. Amit hi­szel, arra pedig tedd fel az életedet. Akkor is, ha rövid, akkor is, ha hosszú. Jókai élete hosszú volt. Hisszük és re­méljük, hogy a magyar nép megbecsülő emlékezete a hosszúnál is hosszabb lesz: ad­dig tart, míg él magyar a földön — fejezte be beszédét Veres Péter. Ezután a Magyar Dolgozók Pártja Köz­ponti Vezetősége nevében Ács Lajos, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a Köz­ponti Vezetőség titkára, a Magyar Népköz­­társaság Minisztertanácsa nevében Erdey- Grúz Tibor oktatásügyi miniszter, a Magyar Írók Szövetsége nevében Barabás Tibor Kossuth-díjas­­ író, a Dolgozó Ifjúság Szö­vetsége nevében Szakali József, a DISZ központi vezetőségének első titkára, a buda­pesti városi tanács nevében Pongrácz Kál­mán, a végrehajtó bizottság elnöke, a Ma­gyar Tudományos Akadémia nevében Li­geti Lajos Kossuth-díjas akadémikus, al­­elnök és Tolnai Gábor levelezőtag, a Ma­gyar Irodalomtörténeti Társaság nevében Földessy Gyula Kossuth-díjas irodalom­­történész, a Társadalom- és Természettudo­mányi Ismeretterjesztő Társulat nevében Molnár Erik Kossuth-díjas, a Népköztársa­ság Legfelsőbb Bíróságának elnöke helye­zett el koszorút Jókai szobrán, majd meg­koszorúzták a szobrot a VI. kerületi tanuló­­ifjúság képviselői is. (MTI) , DARÁZS­FÉSZEK" Szabó Pál és Balázs Sándor színműve az Ifjúsági Színházban Haj­du Klán, a fiatal traktoristalány, egy szép tavaszi napon megérkezik az ik­­lódi gépállomásra — a darázsfészekbe — azzal a feladattal, hogy életrekeltse, illetve rendbehozza a DISZ-szervezet munkáját, és azzal a kemény elhatározással, hogy ezt a feladatot meg is fogja oldani. A feladat is, az elhatározás is szép — ám egyáltalán nem könnyű; a «darazsak» — a fiatalok — elein­te mérges fullánkjaikkal meg-megsebzik a fiatal lányt, aki már-már elvesztené ked­vét s a «rendcsinálásból» semmi sem len­ne, ha a gépállomás energikus, erős mun­­kásasszony-igazgatója s a becsületes, bátor, rendes fiatalok melléje nem állnának és nem segítenék is jó ügy győzelmes megoldá­sában. Ez röviden és nagyon vázlatosan Szabó Pál és Balázs Sándor új darabjának, a «Darázsfészekének tartalma. A történet nem új, szinte szokványos. S hogy mégis ele­ven, érdekes, sokhelyütt mulatságos, mind­végig — de különösen a második-harmadik felvonásban — feszült, jó darab sikeredett belőle, az legfőképpen annak köszönhető, hogy Szabó Pál bátran nyúlt hozzá mai éle­tünk problémáihoz, hogy valódi, élő kon­fliktust látott meg és vitt színpadra. Szabó Pál azok közé az íróink közé tartozik, akik nemcsak feladatuknak, de egyben köteles­ségüknek, írói hivatásuknak is azt tartják, hogy mai életünk elevenébe nyúljanak, hogy számot adjanak ennek az alakuló, for­málódó életnek jelenségeiről s ezen túlme­nően — alakítsák, formálják is ezt az életet. Mi a darab legnagyobb értéke? Az, hogy szereplői, szinte kivétel nélkül, azok az új vagy újjá formálódó emberek, akik kezük­be vették az ország sorsának irányítását és küzdelmeken és nehézségeken keresztül aratják győzelmeiket. A darab hitelessé­gét éppen az adja meg, hogy Szabó Pál rendkívül otthonosan mozog ezek között az új emberek között, sohasem idealizálja őket, s mégis a legelmaradottabban is ész­reveszi az újat, a fejlődőt, vagy éppen csak azt a jelenséget, amely a fejlődés csíráját hordozza magában. Ugyanakkor azonban azt is világosan látja, hogy ez a fejlődés — a társadalomban is, az egyes emberben is, — komoly és súlyos harcok árán megy végbe. Ahol ezt a harcot ábrázolja — vagy­is erőteljesen mutatja be a valódi konflik­tust — ott a darab mindig átforrósodik, felemelkedik, a konfliktus igazsága a mű­vészi megoldást is előbbre segíti. Hajdú Klári alakjában, ábrázolásában ez vi­lágosan kimutatható. Ez a kedves, meg­nyerő, harcos, de korántsem tökéletes fia­tal lány akkor válik igazán emberré — és művészi megformálása valóban meggyőző­vé — amikor az író egész életének — teljes konfliktusát mutatja be. Amikor a színpad­ra lép — még csak megnyerő jelenség, egy­két mondata, inkább csak jelzi, de nem áb­rázolja tulajdonságait. Megfigyelhető, hogy még a mondatok is itt, amikor még nem a harc közepén állunk — üresen hangzanak el, ám amikor Klári belekerül a forgatagba, a harcba, és ott állja meg a helyét, ez a vonzó jelenség egyszerre megtelik élettel, kedvességgel. A konfliktus ereje ott van, hogy Hajdú Klári, a szerelmes fiatal lány, összeütkö­zésbe kerül Hajdú Klárival, a DISZ-veze­­tővel, amikor szerelmesét, a fiatal Argye­­lán Jóskát el kell ítélnie, egy — ha­bár, mint utólag kiderül: látszólagos jellembeli hibáért. A fiúról ugyanis megtudjuk, hogy délután tett ígéretét — sohasem fog többet feketén szántani — éjszaka megszegi, s ezért a gépállomás kollektívája elé kerül az ügye. Ez az összecsapás érleli meg Hajdú Klárit, aki ugyan már előbb helytállt a munkában — de most megmutatkozik, hogy helyt tud állni a vezetésben és a szerelemben is. A színpadralépéskor még kicsit öreges, kicsit erőltetetten tudatos, kicsit amolyan «mun­­kás-kékharisnya»-forma lány — itt válik valóban megnyerő és vonzó alakká, itt, ami­kor nemcsak szavalnia kell a munkáról, de tennie, cselekednie kell a gépállomás érde­kében, s amikor ezekkel a tettekkel — leg­főképpen Árgyelán Jóska leleplezésével — mutatja meg, hogy van ereje is a cselek­vésre. Meg kell azonban mondani, hogy maga a darab is ebben a pillanatban válik igazi drámává, emberi összeütközések, szenvedélyek kifejezőjévé, itt a második fel­vonásban, amikor véget ér a «szereplők bemutatkozása­ — az illusztráció — és megkezdődik az igazi darab, megkezdődnek az összecsapások. Az írók legfőbb érdeme ehelyt pedig az, hogy a konfliktus itt sem egysíkú. Nemcsak Hajdú Klári életének bonyolult problémáját mutatják be — egy gépállo­mási, tehát társadalmi problémán keresztül — hanem elénk kerül Árgyelán Jóskának a konfliktusa is. Ez a fiatalember úgy lép elénk a színpadra, mint kiváló munkás, te­hetséges fiatal, aki azonban kissé megszé­dült saját sikereitől — a sikerektől, ame­lyeket a munkában és a lányoknál ért el. A darab azt ábrázolja, hogyan erősödnek meg benne a meglévő jótulajdonságok, ho­gyan győzi le önmaga­ magában — és benne a közösség — a hibákat, rossz jellemvonáso­kat. Árgyelán Jóskáról azonban — mindad­dig, míg a harc kellős közepébe nem kerül — csak halljuk, hogy vannak jó tulajdonsá­gai, de nem tudjuk, hogy ezek a valóságban is léteznek. Hiába mondja el, hogy G mér képzeletében látja az egész határt, amint egy tagban ring rajta a búza, a kombájnok aratják-csépelik a gabonát — mindaz, amit tesz — még ennek az ellenkezője. De amikor szinte legyőzve önmagát, s szerelmének imént tett ígéretét — hogy nem szánt töb­bet feketén — bár tudja, hogy a látszat el­lene fog szólni, bár tudja, hogy az ügy, ha rosszul sikerül, esetleg éppen szerelmének elvesztésébe kerülhet — mégis az igazság­érzete diktálta útra lép: felszántja a lovát vesztett, becsületes parasztembernek, Ta­kács bácsinak földjét: éjjel, «feketén», az állam gépével, a gépállomás olajával és a maga idejével. Ez a tette — vagyis a kon­fliktus kibontása — győzi meg a nézőt ar­ról, hogy Árgyelán Jóskában léteznek és hatnak azok a jó tulajdonságok, amelyekről eddig a pillanatig csak hallott. A kár csak az, hogy a konfliktusnak ilyenfajta kiszéle­sítése kissé mesterkélt. Világos, hogy Ár­gyelán Jóska lelkiállapota lehetővé teszi ezt a «mellékutas»-megoldást, a darab egé­szében mégsem indokolja kellőképpen, miért nem választotta ez az okos ember az egyszerűbb formát, miért nem szállt nyíl­tan szembe a szántást ellenző erőkkel, vagy legalább is, miért nem mondta meg Hajdú Klárinak azt, hogy mire készül, hiszen a lány, éppen jelleméből adódóan, helyeselte volna az Árgyelán választotta megoldást. S mert a fiú tette ilyen formában kissé legalább is indokolatlan, a feszültség bizo­nyos fokig mesterségessé válik. Azonban a drámának ilyen bonyolítása mégis alkal­mat ad a szerzőknek arra, hogy sokoldalúan és akcióban mutassanak be embereket, akik­nek élete olyannyira érdekli a nézőt. A darab egyik legfőbb érdeme az írók otthonossága az új problémák és új embe­rek között — megmutatkozik a többi figura bemutatásában is. A részletesebben meg­formált alakok, s a kevésbbé sikerülten ábrázoltak is, egyaránt hozzájárultak ah­hoz, hogy megteremtsék a darab valóban mai levegőjét, amelyből a néző érzi, hogy ez a történet soha máskor nem játszódha­tott volna le, mint éppen a mi korunkban. Szegediné, a gépállomás igazgatója, ez az életet jól ismerő, a harcoktól vissza nem riadó fiatal munkásasszony, vagy Molnár, a szektás termelőszövetkezeti elnök, vagy Takács bácsi, a súlyos helyzetben lévő pa­rasztember, az öreg Árgyelán, a ki­­dolgozottabban, részletesebben megformált alakok közé tartoznak — típusok — amelyeket néhány erőteljes vonással egyé­nivé tudott tenni a darab. A gépállomás fiataljai között is van egy-kettő — sajnos kevés — aki kiemelkedik a «jelzésekből» s néhány mondatával megmarad a néző szívében — mint például a palóc kislány (nemcsak palócos kiejtésével, de mondatai­nak eredetiségével, talpraesettségével). Kár, hogy legtöbbjük nem kapott ilyen eredeti, önálló színt —«­ ha szerepük kevés is — s ennek következtében elmosódnak, jelleg-­ telenné válnak. Mindazok a figurák, amelyek kívül­­esnek a darab valódi fejlődési vo­nalán — azaz Árgyelán Jóska, Haj­dú Klári és a gépállomás egybefonódó konfliktuson — nem kelnek életre, csak egy-egy, az író fejében (s nyilván a való­ságban is) meglévő tételt illusztrálnak, de semmi többet. Igaz, amit a színmű el akar mondani a magát nem gondozó, külsejét elhanyagoló asszony házassági problémá­járól, igaz, amit egy-egy villanásban a Gonda Rozi és a traktorista férj körüli «plety­kákról» mond, ám mindezek az epizódok kívül esnek a dráma fő cselekvési körén, s ennek következtében csak hátráltatják a központi konfliktus kibontakozását. Ami a regényben helyénvaló epizód —a drámá­ban felesleges cselekmény, lassítja, fékezi a fő mondanivaló előretörését. E funkciónélküli mellékszálak következ­ménye az is, hogy a darab lassan indul, az első felvonás elég nehezen és vontatottan halad a középponti konfliktusnak akárcsak felvetése felé is. Az is kár, hogy egyes jel­lemek fejlődése vagy éppen fordulata a színpadon kívül történik, vagy ha éppen előttünk játszódik le, nem elég meggyőző, nem elég alapos. Ilyen például az a pilla­nat, amikor Hajdú Klárit megszeretik a társai , mert a munkaversenyben le­győzi Árgyelán Jóskát. Egyszerre meg­fordul a többség hangulata és ugyanazok, akik még egy héttel ezelőtt leszavazták a DISZ-gyűlésen, és Árgyelán Jóska mellett foglaltak állást — most hirtelen, anélkül, hogy Klári köztük végzett munkáját vagy emberi viszonylataik kibontakozását láttuk volna — egycsapásra melléállnak. Ha­sonló ehhez — bár rendkívül kedves jele­netben látjuk — Árgyelán Jóska «pálfordu­­lása», amikor elindul, hogy megkövesse Klárit. Árgyelán Jóska ilyen fordu­lata nincs kellőképpen előkészítve, s ha kedves és mulatságos is, nem győzi meg a nézőt arról, hogy ebben­ a makacs és aka­ratos, sőt beképzelt és öntelt fejben — egy­szerű anyai «ellenkezésre» ilyen változás bekövetkezhet. Molnár elnök gyors for­dulata és összebarátkozása Takács bá­csival, a darab végén — mikor mindaddig mint «ellenségek» álltak szemben egymással — szintén az ilyen hökkentően­ váratlan meglepetések közé tartozik, s ez annál ke­vésbbé sikerült, mert ellentétben is áll az elnök egész jellemével, mindazzal, amit a darabban — egyébként helyesen és jól — megtudtunk róla. Az ilyesfajta jelenségek leegyszerűsítik az életet, s ahelyett,­ hogy gazdagítanák a darabot, a nézőben azt­ a gondolatot hagyják, hogy — szép, szép, de azért a valóságban nem mennek ám ilyen könnyen a dolgok. Tény azonban, hogy a színmű egésze nem él az ilyen leegyszerű­sített megoldásokkal, következetesen igyek­szik az életet a maga bonyolultságában ábrázolni. Az Ifjúsági Színház előadása egészé­ben sikeresen mondja el mindazt, amit az írók is elmondandónak szántak. Fiatal szín-­­­házunk egyre jobban összekovácsolódó szí­­nészgárdája lelkiismeretes és szép munkát végzett — a gyakorta felharsanó nevetés, az egyes apróbb játékokat jutalmazó taps is erről beszél. A rendező Kamarás Gyula egész munkája arra irányult — s ez leg­inkább sikerült is — hogy megteremtse en­nek a sajátos új világnak légkörét, hogy az új jelenségeket, új mondanivalókat egyút­tal természetessé — csaknem azt mondhat­nánk: már-már «megszokottá» — tegye. Va­lóban az előadás összehangolt egysége azt mutatja, hogy színészeink javarésze meg­értette és átérezte ennek az új mondaniva­­lójú darabnak súlyát, fontosságát. A fősze­replő Hajdú Klári — Vass Éva—kedve­sen és rokonszenvesen alakítja a kiváló traktoristalányt, a dramaturgiai hibák azonban játékában is nyomot hagynak. Ott ugyanis — a darab elején — amikor csak szaval, csak beszél — amikor tehát nem cselekvés közben áll előttünk — erőtlen és bágyadt, amikor azonban belekerül a fe­keteszántás és a szerelem okozta «forga­tagba» — játéka elevenné, igazzá, s külö­nösen az utolsó jelenetben, nagyon ked­vessé válik. Kitűnő és mély alakítás Mol­nár Tibor Takács bácsija. Molnár nagy meggyőzőerővel — kicsit talán eltúlozva, kicsit talán túl «tiborcosan» — állítja elénk e nagy problémákkal küzdő szegény par­aszt típusát. Az alakítás komoly érdeme, hogy Molnár játékából mindvégig világos: ez az ember egyetlen percben sem fordul elle­nünk, s igazságának követelése — végső­soron a mi igazságunk követelése, hiszen azt akarja magának — amit a kormány min­denkinek megad. Árgyelán Jóska szerepében Soós Lajos meggyőzően mutatja be ezt az eleinte ön­telt, de alapjában véve jó és igaz tulajdon­ságokkal rendelkező fiatalembert. Ő is ak­kor válik azonban valóban jóvá, akkor emelkedik alakítása, amikor a cselekvés középpontjába kerül. Eleinte nála is fennáll, ami Vass Évánál — inkább csak külsősé­gekkel jelzi, hányaveti modorral mutatja jellemének rossz oldalát, s ezeknek a külső­­séges eszközöknek gyakori túlzása megaka­dályozza, hogy az ember bonyolultságát — a jó és rossz tulajdonságok egyidőben való jelenlétét — mélyen ábrázolni tudja. Éneklő hangsúlya — a magyar szóejtéstől eltér­ő szóvégi hangsúlyozása pedig gyakran idegen és ellenszenves. Nárai Teri Szegediné szerepében kissé külsőséges eszközökkel ábrázolja az erőtel­jes és energikus munkásasszonyt, inkább mozdulatainak szögletességével, mint ér­­zelmi életének mély átélésével és bemuta­tásával. Igaz, szerepe is kevesebbet ad a lehetőségeknél, s az is igaz, hogy a harma­dik felvonás utolsó nagyjelenetében néhány nagyon kedves vonással gazdagítja ezt­­a szép­ jellemet. Az öreg Árgyelánt Horváth Jenő alakítja nagy kedvvel, gazdag eszkö­zökkel. Kár, hogy a rendező kissé félre­játszatja vele ezt a kedves, öreg jordán pa­rasztot — aki ugyan nem tud jól magyarul, s ezért önmagában is humoros, de ez még nem jelenti azt, hogy olyan «ütődött­ forma» is, mint amilyennek Horváth néha játssza. Molnár elnököt Kovács Károly formálja meg humorosan és meggyőzően, Árgyelán mamát egyetlen nagyjelenetében, egysze­rűen és igen kedvesen Orsolya Erzsi. A ki­sebb szerepek között kiválik a kis palóc­lány alakítója, Selyok Margit. Az Ifjúsági Színház közönsége nagy sze­retettel fogadja Szabó Pál és Balázs Sán­dor új darabját. A színmű új ifjúsági iro­dalmunk egyik legsikerültebb alkotása. A máról szól­t a mának, a mi fiatalságunk­nak, de mindenki tanulhat belőle, elszóra­kozhat a kedves játékon, mindenki, aki szí­vén viseli népünk, fiatalságunk sorsát. Aczél Tamás SZABAD NÉP Megnyitották a Jókai-emlékkiállítást Szerdán délután ünnepélyes keretek kö­zött megnyitották a Nemzeti Múzeumban Jókai halálának 50. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítást. A múzeum dísz­termében rendezett ünnepségen megjelent Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Béres Andor, a külügyminiszter első helyettese, Szántó Zoltán, a minisztertanács tájékozta­tási hivatalának elnöke, valamint a politi­kai és kulturális élet számos vezető sze­mélyisége. Ott volt az ünnepélyen a buda­pesti diplomáciai képviseletek több vezetője és tagja. A kiállítást Bóka László egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora nyitotta meg, majd a megjelentek megtekintették a kiállítást, amelyet az Országos Széchenyi Könyvtár, az Országos Magyar Történeti Múzeum, a Petőfi Sándor Irodalmi Mú­zeum, a Magyar Irodalomtörténeti Társa­ság munkatársai rendeztek. A kiállítás két termében színes, szemléltető képet adtak a nagy magyar író életéről­­és munkásságáról. A múzeum kupolatermében Jókai virágok­­övezte szobra fogadja a látogatókat. A te­remben elhelyezett tárlók anyagai bemutat­ják Jókai szerepét a világirodalomban, nép­szerűségét a baráti államokban és nyuga­ton. Elmondja a kiállítás, hogy Jókai művei 28 nyelven csaknem 1300 kiadásban, több mint 15.000.000 példányban jelentek meg. A kiállítás szemlélteti Jókai hatását a szín­ház- és filmművészetre és a zenére is. A múzeum dísztermében helyezték el a kiállítás nagyobb részét. Bemutatják Jókai if­júsága, az 1848-as forradalom és a szabad­ságharc dokumentumait, majd — egyes hí­res műveihez kapcsolva — életének és munkásságának főbb állomásait. (MTI) Jókaira emlékezik az ország A Jókai-évforduló alkalmából országszer­te megemlékeznek a nagy magyar íróról, előadások, irodalmi estek, kiállítások kere­tében ismertetik életét, munkásságát. Az ünnepségek már május első napjaiban meg­kezdődtek. Szegeden emlékkiállítás nyílt a Móra Fe­renc Múzeumban. A kiállítás gazdag anya­got mutat be Jókai szegedi tartózkodásának emlékeiből. A kiállítást Nagy Sándor Sztálin- és Kossuth-díjas író nyitotta meg. Pápán, ahol a nagy író diákéveit töltötte, május 15-től nagyszabású Petőfi—Jókai-he­­tet is rendeznek. Balatonfüreden, ahol ma is teljes épségben áll Jókai egykori villája, június 2-án megnyitják a Jókai Múzeumot. Szombathelyen szerdán délután volt az em­lékünnepség. A Szombathelyi Pamutipar színjátszói az ünnepségen részleteket adtak elő «A kőszívű ember fiai»-ból. Debrecenben a református kollégium ud­varán szerdán délelőtt megkoszorúzták Jó­kai emléktábláját, délben Jókai-emlékkiál­­lítás nyílt, este a központi kultúrotthonban rendeztek ünnepséget. A borsod megyei Tar­­donán, ahol Jókai a szabadságharc leverése után menedéket talált, vasárnap rendeznek nagyszabású ünnepséget. Komáromban va­sárnap Jókai-emlékkiállítás nyílik és a könyvtárat Jókai Mórról nevezik el. Sztálin­­városban ma este emlékeznek meg a nagy magyar író munkásságáról. Válságos a francia kormány helyzete A „Szabad Nép" franciaországi tudósítójától Párizs, május 5. A francia nemzetgyűlés a húsvéti szünet után kedden megkezdte munkáját. A keddi ülés középpontjában az indokínai kérdés állott. Az ülés idején Laniel miniszterelnök igyekezett éppúgy kifogni a képviselőkön, mint­ ahogy az országot igyekszik megté­veszteni, s kapkodott, mint Bernét a mén­­kűhöz, csakhogy valamilyen módon el­érje az indokínai kérdéssel kapcsolatban bejegyzett tíz interpelláció elhalasztását. Lanielnek és kormányának komoly okai voltak arra, hogy igyekezzék időt nyer­ni, de amikor a nemzetgyűlés nem mu­tatott hajlandóságot a vita elhalasztá­sára, kénytelen volt elismerni vereségét és felvetni a bizalmi kérdést. A szavazással kapcsolatos eljárás csütörtö­kön délután 3 órakor kezdődik, de ered­mény csak csütörtökön, a késő éjszakai órákban várható. A kormány a néptömegek nyomása alatt már a parlamenti szünet előtt késznek nyilatkozott tárgyalásokat kezdeni az indo­kínai kérdésről. Lamielnek azonban régi szokása az, hogy vizet prédikál, de bort iszik, így aztán az egyedüli tárgyalás, ame­lyet az indokínai kérdéssel kapcsolatban kezdett, a Washingtoni gazdáival folytatott tárgyalás volt. De a Lamiel által szorgalma­zott megbeszélések, ahelyett, hogy a háború befejezésére irányulnának, azt a célt szol­gálták, hogy az amerikai fegyveres erők nagyarányú bevonásával kiterjesszék a há­borút. Ezt különben Laniel, Jacques Duclos elvtárs nyomatékos kérdésére válaszolva kénytelen volt el is ismerni. A francia nép széles rétegeinek az indo­kínai vérontás megszüntetésére irányuló akarata olyan erős, hogy visszatükröződik a nemzetgyűlésben is. Erről ékesen szóló bi­zonyítékokkal szolgált a keddi rövid vita, amelynek során Laniel, Bidault és az ál­taluk képviselt politika a különböző inter­pellációk következtében a vádlottak padjá­ra került. A dolgok már kezdettől fogva rosszul alakultak Laniel számára. Ugyanis vereséget szenvedett a parla­menti pártcsoportok elnökeinek értekez­letén. 14 szavazattal 10 ellenében — a miniszterelnök dühödt ellenállása elle­nére — a pártcsoportok elnökei kimon­dották, hogy vitát tartanak — habár csak korlátozott jellegű vitát — az in­terpellációk megtárgyalásának időpont­ját illetően. E vita során az interpelláló képviselők a tehetetlen dühükben sápadt miniszterek jelenlétében rövid nyilatkozatot is tehettek. A francia politikai élet legkülönbözőbb színárnyalatainak képviselői szólaltak meg ebben a vitában, kezdve Casanova elvtárs­tól és a független baloldali De Chambruntől a szocialista Lussyn és a volt gaulleista Louis Vallonon át egészen a radikálispárti Daladier volt miniszterelnökig, akinek pártcsoportja többségében­­ kimondotta, hogy a Laniel miniszterelnök által kívánt halasztás ellen fog szavazni. E felszólalá­sok alapján elképesztő vádirat bontakozik ki Bi­dault külügyminiszter ellen, aki genfi mesterkedéseivel ellentétbe helyezke­dett Franciaország és a béke érdekeivel. Ha más-más szavakkal is, de a külön­böző pártállású szónokok mind félreérthe­tetlenül követelték a «tüzet szüntess» ki­mondását Indokínában és csakis az URAS (volt gaulleista képviselőkből álló) párt­csoport támogatta a kormánynak a végső­kig való harcra irányuló politikáját. A független baloldali Gilbert de Cham­­brun, aki elsőnek szólalt fel, kijelentette, hogy «a nemzeti érdekek megóvásának útja a tárgyalásokon át vezet»’. «Az ország ál­tal kiadott jelszó az, hogy a lehető leggyor­sabban megszervezzék a «tüzet szüntess»~­» — mondotta az utána felszólaló Charles Lussy a szocialista párt nevében. «Az or­szág egyöntetűen követeli a harcok befeje­zését» — mondotta André Denis képviselő, akit a bonni és párizsi szerződésekkel való szembehelyezkedése miatt kizártak a ka­tolikus MRP-ból; hasonló értelemben szólott Daladier volt miniszterelnök is, kijelentve, hogy «az indokínai fegyverszünet ma sürgő­sebb, mint valaha». Louis Vallon képviselő ezeket mondotta: «Az első feladat az, hogy igyekezzünk «tüzet szüntess»-t létrehozni. Bidault úr nem megfelelő ember tár­gyalásokra. Vállalt kötelezettségeit nem tartja tiszteletben és béke helyett há­borúra törekszik!» A­­ francia néptömegek akaratát tolmá­csolta Laurent Casanova elvtárs, amikor a Francia Kommunista Párt parlamenti cso­portja nevében kijelentette- «azt kívánjuk, hogy francia politikát alakítsanak ki, a füg­getlenség és béke politikáját, amelynek el­ső lépése az volna, hogy megkezdenék a tárgyalásokat a vietnami nép illetékes kép­viselőivel a mielőbbi fegyverszünet érde­kében, a vietnami népnek a függetlenség­hez való joga elismerése mellett­.­­A haragtól dúló-fúló Laniel miniszterel­nök ezután telefonon összeköttetésbe lépett a Genfben tartózkodó Bidault külügymi­niszterrel, aki «nagyfokú elégedetlenségé­nek» adott kifejezést a Párizsban történtek miatt. Sietve rendkívüli minisztertanácsot hívtak össze, hogy megvizsgálják, hogyan kerüljenek ki ebből a nehéz helyzetből. La­. niel minisztertársaitól felhatalmazást ka­pott, hogy az interpellációs vita elhalasztá­sával kapcsolatban felvesse a bizalmi kér­dést. Jean Tichit 3 Genf ma Párizsra figyel­ ­ A „Szabad Nép" kiküldött munkatársának telefonjelentése Genf, május 5. Az éjszakai órákban terjedt el a hír a nemzetközi konferencia színhelyén, hogy a francia fővárosban kormányválság fenye­get. Még csak részletes jelentés sem kellett ahhoz, hogy mindenki tudja: a válság oka — a kormány külpolitikája, még közelebb­ről: a vietnami kérdés. «Nem lehet sokáig játszani a kettős játé­kot? — mondják az itteni francia újság­írók. A kettős játék, amiről beszélnek: Bi­­dault külpolitikája. Az elmúlt héten vált ismeretessé, hogy Bidault a genfi konferencia küszöbén fegyveres beavatkozást kért Ameriká­tól és Angliától a vietnami háborúba. Dulles «benne volt» a dologban és a terv Anglia ellenállásán feneklett meg. Az an­gol elutasítás súlyos csapás volt a Dulles­­féle külpolitikára — nem utolsósorban ezért sietett el az amerikai külügyminisz­ter Genfből — de miért lett volna kevésbbé súlyos csapás Bidault külpolitikájára is, hiszen a francia külügyminiszter volt az egész, háborús terv hivatalos kezdeménye­zője?! Dulles veresége — egyben Bidault veresége is. És valami különösen rossz ízt ad a francia külügyminiszter magatartásá­nak. Dulles mindig dühödten és féktelenül a háborút, a vérontást hirdette. De Ridault genfi tartózkodása során a békéről is be­szélt, fegyverszünetet emlegetett, a koreai kérdés vitájában mindeddig ki sem állt nyíltan az amerikaiak mellé — és közben kiderült róla, hogy a színfalak mögött a vietnami háború kiterjesztését sürgette. Ez az, amit az ittlévő francia tudósítók «ket­tős játék»-nak neveznek. Kettős játék — hozzátehetjük: egy szívvel. Rossz szívvel. Úgy látszik, a francia tömegek nyomása, békeakarata egyes burzsoá politikusokat is arra kényszerített, hogy színvallást követel­jenek Laniel miniszterelnöktől és Bidault­­tól. Erre mutat a jelenlegi válság drámai gyorsaságú kitörése. Kedden a francia par­lamentben nyolc különböző pártállású kép­viselő támadta egymásután Lanielt és mindegyikük azonnali fegyverszünetet kö­vetelt. Mikor Laniel válaszolt, az egyik kép­viselő közbekiáltott: «Tüzet szüntess!» Egyébként Genfben úgy tudják: Laniel a kormányban helyet foglaló radikálszocialis­­ták nyomására előzőleg már beleegyezett abba, hogy a parlament nyisson vitát az indokínai kérdésről. Mikor ezt Bidault meg­tudta, személyi titkára útján megüzente a miniszterelnöknek, hogy ebben az esetben azonnal hazamegy Genfből és lemond. La­­niel megijedt, visszavonta korábbi ígéretét. Erre a radikálszocialisták a sarokba szo­rították, Laniel rendkívüli minisztertanácsot hívott össze, ahol elhatározták: csütörtökön délután felvetik a bizalmi kérdést a fran­cia parlamentben. Egyes francia újságírók elképzelhetőnek tartják, hogy a Laniel a Ridault-kormány megbukik. Ebben az esetben egy hét le­forgása alatt Dulles után Ridault-nak is távoznia kellene Genfből. De általánosabb az a vélemény, hogy Danielnek valami úton-módon — talán azáltal, hogy sokan tartózkodnak a szavazástól — sikerül meg­szereznie a többséget. Akárhogyan is lesz, annyi bizonyos: a háborús politika Párizsban is kutya­szorítóba került. «A legkülönösebb az — mondják a francia sajtó itteni képviselői — hogy ha Ridault-nak sikerül a nyeregben marad­nia, azt egyesegyedül Genfnek, a béke­­tárgyalásoknak köszönheti». Laniel fő érve, amivel a parlamentben bizalomért esede­zik, hogy a francia kormány bukása meg­zavarná a genfi békeértekezletet. «A sors útjai kifürkészhetetlenek — jegyzik meg gúnyosan a francia újságírók. — Laniel és Bidault, akik hallani sem akartak a Viet­nami Demokratikus Köztársaságról, akik nem voltak hajlandók elismerni, hogy ilyen ország egyáltalán van a világon, most azzal az érvvel próbálják menteni az életüket, hogy hamarosan leülnek tárgyalni Ho Si Minh Vietnamjával­. A vietnami kérdés tárgyalásának meg­kezdése egyébként késik. A Vietnami De­mokratikus Köztársaság küldöttsége már itt van Genfben, a Bao Daj-féle megbízott azonban hirtelen visszautazott Párizsba. Patet Lap és Khmer delegátusai még nem érkeztek meg. Azt mondják: nemcsak tech­nikai okokról van szó. A késések, ide-odautazgatások csak ta­karni hivatottak azt az általános zűr­zavart, ami jelenleg a vietnami kér­dést illetően az úgynevezett «nyugati táborban» uralkodik. Több újság, köztük a «New York Herald Tribune» is beismeri, hogy a nyugatiaknak nincs egységes tervük az indokínai kérdés megoldására. Még abban sem egységesek, milyen országok vegyenek részt a megbe­széléseken. Az egyik indiai újságírótól úgy értesültem, hogy az angolok javasolni akar­ják a" India bevonását a tárgyalásokba, az amerikaiak és Bao Dajék viszont hevesen ellenzik ezt. «Amerika mindennel szembe­szegül, ami békét jelent — fűzte hozzá ke­serűen az indiai laptudósító. — Márpedig India békét akar Vietnamban­. Amerika békeellenes manővereiről más forrásokból is érkeznek hírek. Eisenhower elnök üzenetet küldött a bajbajutott francia kormánynak és ar­ról biztosította, hogy Washingtonban egyáltalán nem vetették el véglegesen az indokínai beavatkozás tervét. Ezzel a vonallal vág egybe a «Manchester Guardian» mai számának tudósítása arról, hogy Dulles továbbra is erősen szorongatja az angolokat: vegyenek részt közös indokí­nai katonai tervek kidolgozásában. A lap szerint nem lehetetlen, hogy az angol kor­mány hajlandó lesz belemenni bizonyos elő­zetes tárgyalásokba, anélkül azonban, hogy határozottan elkötelezné magát. Világos, hogy az agresszív amerikai irányzat első genfi kudarca után egyáltalán nem szűnt meg az a törekvés, amely a nemzetközi tár­gyalásokat eredménytelenné akarja tenni. A háború politikusai most rákapcsol­nak, hogy kiküszöböljék a «dullesi csor­bát». A béke híveinek éberen kell áll­niok a vártán. Egyébként, mint ismeretes, szerdán és csütörtökön nem tartanak megbeszélést az ENSZ-palota üléstermében. Nemhivatalos tárgyalások folynak a küldöttségek között. Úgy tudják, hogy ma Molotov elvtárs és Eden együtt vacsorázik. Diplomáciai és sajtókörökben egyaránt felfigyelnek arra az érdeklődésre, amelyet az angolok a kínai küldöttség iránt tanúsítanak. Az angol küldöttség tagjai eddig két ízben hívtak meg ebédre különböző kínai delegátusokat. Az egyik ebéden részt vett a népi Kína külke­reskedelmi miniszterhelyettese is. Méray Tibor

Next