Szabad Nép, 1954. május (12. évfolyam, 121-151. szám)
1954-05-06 / 126. szám
CSÜTÖRTÖK, 1954 MÁJUS 6 1 " 1" 1,1 " . 1 Emlékünnepség Jókai Mór halálának 50. évfordulója alkalmából A nagy magyar író, Jókai Mór halálának 50. évfordulóján szerdán este a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat és a budapesti városi tanács emlékestet rendezett a Magyar Néphadsereg Színházában. Az emlékesten megjelent Nagy Imre, a minisztertanács elnöke és Ács Lajos, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagjai, Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Boldoczki János külügyminiszter, Erdey-Grúz Tibor oktatásügyi miniszter, Jánosi Ferenc, a népművelési miniszter első helyettese, Andics Erzsébet Kossuth-díjas akadémikus, az Országos Béketanács elnöke és Horváth Márton, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagjai, Erdei Sándor, a Magyar Írók Szövetségének első titkára, Veres Péter, Szabó Pál, Kónya Lajos, Barabás Tibor, Devecseri Gábor Kossuth-díjas írók, Földessy Gyula és Király István Kossuth-díjas irodalomtörténészek, Péter János református püspök, a Béke-Világtanács tagja, továbbá sokan a magyar irodalmi élet kiválóságai közül. Részt vett az ünnepségen Jarmila Glazarová, a hazánkban tartózkodó csehszlovák államidíjas írónő és Eusebiu Camilar államidíjas román író. Megjelent az emlékesten a budapesti diplomáciai képviseletek számos vezetője és tagja. Az emlékestet Jánosi Ferenc, a népművelési miniszter első helyettese nyitotta meg. Elmondotta többek között, hogy 1954-ben Jókainak 16 művét adjuk ki, csaknem 320.000 példányban, a következő három évben pedig az írónak mintegy 30 műve jelenik meg 700.000 példányban. — Népünk szívébe fogadta Jókait — mondotta. — Napjainkban a népkönyvtáraktól az országházig megújult erővel csendül fel szerte e hazában Jókai neve és fénylőn ragyog íróknak és olvasóknak egyaránt példamutató művészete. Hiszünk benne, hogy a mutatott példa — követett példa lesz íróinknál is, olvasóinknál is. Ezután Sőtér István Kossuth-díjas egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora mondott ünnepi beszédet. Az est második felében művészi műsorra került sor. Antal István zongoraművész előadta Liszt XI. rapszódiáját. Palotai Erzsi előadóművésznő részletet mutatott be Jókai Mór önéletleírásából. Ilosvai Katalin Jókai «Jaj, de Olcsó minálunk a föld» című írását adta elő. Szabó Sándor «Egy kis tréfa a Cabinet Noirban» címmel részletet mondott el az «Új földesúr»-ból. Dayka Margit Kossuth-díjas kiváló művész, Gordon Zsuzsa, Horváth Jenő és Pataki Jenő Jókai Mór—Földes Mihály «A kőszívű ember fiai» című színművéből játszottak el részletet, majd Petőfi Sándor «Jókai Mór» című versét Horváth Ferenc adta elő. A nagysikerű műsort Molnár István «Magyar képeskönyv» című népi táncképe zárta be a SZOT népi együttesének előadásában. (MTI) Ünnepélyesen megkoszorúzták Jókai Mór szobrát Veres Péter beszéde Jókai Mór halálának 50. évfordulóján, szerdán délelőtt koszorúzási ünnepséget rendeztek a nagy írónak a róla elnevezett téren álló szobránál. Az ünnepségen megjelent a politikai és kulturális élet számos vezető személyisége, Kossuth-díjas írók, akadémikusok, a társadalmi szervezetek képviselői. Az ünnepségen Veres Péter Kossuth-díjas író mondott emlékbeszédet. Többek között a következőket mondotta: — Hozzáértő és okos irodalmárok, kritikusok s még az irodalomban járatos művelt emberek is sokszor feltették a kérdést, már a múltban is, felteszik ma is és valószínűleg holnap is: mi a titka Jókainak? Mi benne a halhatatlan, mi az, ami az egymást felváltó nemzedékek ifjait és öregeit újra és újra Jókaihoz vonzza? Én erre itt röviden csak azt tudom válaszolni, hogy az érdekes és jóízű meseszövésen túl, az a nemes lelki derű, ami szinte kivétel nélkül minden írását áthatja és az az emberszeretet vagy általában a szeretet, amellyel az életet, a természetet, a népet és a neki mindennél kedvesebb magyar nemzetet nézte. Ez a lelki derű és ez a szeretet ma is él és ma is hat az írásaiban, ma is megfogja az emberi szíveket, de különösen a magyar emberek szívét, akiknek mindig jólesett a zord önszidás is — legalább is utólag — ha azt Csokonai, Petőfi, Arany János és Ady Endre mondta, de a simogató jó szó is, ha Mikszáthtól vagy Jókaitól hallották. A másik gondolatom, amelyet el szeretnék mondani, az, hogy Jókai ahhoz a csodálatos magyar nemzedékhez tartozott, amelyben — legjobb fiait értve — nem volt semmi cinizmus. Hittek, igazán és őszintén hittek azokban az eszmékben és eszményekben, amelyeket hirdettek. Jókai a legnagyobb és legmúlhatatlanabb erényt, a szeretetet adta az írásaiban az olvasóknak. Szeretetet az élet iránt, a nemes eszmények iránt, a bátor és lovagias férfiasság, az erényes és okos nőiesség iránt, és legfőképpen a magyarság, a magyar nemzet iránt. Ha néha túlozott, a hazáért, a nemzetért, az igazságért és az emberi erényekért túlozott. Vannak, akik azt mondják, jobb lett volna, ha nem túlozott volna. Ki tudja? Amikor ő a magyar nemzet ébresztője és indítója lett, nagy illúziók kellettek hozzá, és nagyon harsányan kellett mondani, hogy: lesz feltámadás! Nem első eset a történelemben, hogy az erős harsonák hangjára leomlottak Jerikó falai. Mindenkit csak a saját korában lehet igazán látni. Aki ott elvégezte a maga dolgát, az elvégezte a történelem számára is. Mi pedig Jókait már a történelemben látjuk. És látjuk, hogy nagy munkát végzett. Egy nemzetet tanított meg az olvasásra és arra, hogy higgyen önmagában. Az igazi nagy író mindig a nemzet szívverésén tartja a kezét, és megérzi, hogy abban az időben mi a legfontosabb. Ha nincsenek akkor Jókai Mórjaink és Arany Jánosaink, egészen elborított volna bennünket az osztrák-német kultúrimperializmus és a Habsburg kozmopolitizmus áradata. A szabadságharc bukása után, amikor már Vörösmarty és Petőfi nem élt, ők adták a nemzeti talpraálláshoz a legnagyobb lelkierőt. De közöttük is talán legtöbbet Jókai adhatott, mert az ő könyveit csakugyan milliók olvasták. Arany a legjobbakon keresztül hatott a népre, Jókai közvetlenül, úgyszólván , négyszemközt az olvasó magyarra. Nekik köszönhető, hogy a Tiszák idejére kicsit már megerősödtünk a magyarságunkban is, még mielőtt az igazi nemzeti politikusok szóhoz juthattak volna. Mert azok csak kerülgetőzve és hangfogóval beszélhettek, de a Baradlay Richárdok és a többi Jókai-hős megdobogtatták az emberi szíveket. És úgy tudták megdobogtatni, úgy tudta Jókai a magyar embert lelkesíteni, hogy nem keltett gyűlöletet más nemzetek iránt. Ez pedig nagy dolog. És ez tanulság a mai és mindenkori írók számára is: ismerheted a világot, ismerheted az embereket, ismerheted az írás művészetét, ismerheted az éppen érvényes, vagy akár a jövőre szóló politikai és társadalmi leckét is, ha nincs benned szeretet az emberi nem iránt, a néped, nemzeted iránt, ha nem hiszel se eszmékben, se eszményekben, homokra építsz. Ha csak magadat szereted, addig élsz, amíg magad élsz. Azt hirdesd hát, amiben csakugyan hiszel. Amit hiszel, arra pedig tedd fel az életedet. Akkor is, ha rövid, akkor is, ha hosszú. Jókai élete hosszú volt. Hisszük és reméljük, hogy a magyar nép megbecsülő emlékezete a hosszúnál is hosszabb lesz: addig tart, míg él magyar a földön — fejezte be beszédét Veres Péter. Ezután a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége nevében Ács Lajos, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Vezetőség titkára, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nevében Erdey- Grúz Tibor oktatásügyi miniszter, a Magyar Írók Szövetsége nevében Barabás Tibor Kossuth-díjas író, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége nevében Szakali József, a DISZ központi vezetőségének első titkára, a budapesti városi tanács nevében Pongrácz Kálmán, a végrehajtó bizottság elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia nevében Ligeti Lajos Kossuth-díjas akadémikus, alelnök és Tolnai Gábor levelezőtag, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság nevében Földessy Gyula Kossuth-díjas irodalomtörténész, a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat nevében Molnár Erik Kossuth-díjas, a Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának elnöke helyezett el koszorút Jókai szobrán, majd megkoszorúzták a szobrot a VI. kerületi tanulóifjúság képviselői is. (MTI) , DARÁZSFÉSZEK" Szabó Pál és Balázs Sándor színműve az Ifjúsági Színházban Hajdu Klán, a fiatal traktoristalány, egy szép tavaszi napon megérkezik az iklódi gépállomásra — a darázsfészekbe — azzal a feladattal, hogy életrekeltse, illetve rendbehozza a DISZ-szervezet munkáját, és azzal a kemény elhatározással, hogy ezt a feladatot meg is fogja oldani. A feladat is, az elhatározás is szép — ám egyáltalán nem könnyű; a «darazsak» — a fiatalok — eleinte mérges fullánkjaikkal meg-megsebzik a fiatal lányt, aki már-már elvesztené kedvét s a «rendcsinálásból» semmi sem lenne, ha a gépállomás energikus, erős munkásasszony-igazgatója s a becsületes, bátor, rendes fiatalok melléje nem állnának és nem segítenék is jó ügy győzelmes megoldásában. Ez röviden és nagyon vázlatosan Szabó Pál és Balázs Sándor új darabjának, a «Darázsfészekének tartalma. A történet nem új, szinte szokványos. S hogy mégis eleven, érdekes, sokhelyütt mulatságos, mindvégig — de különösen a második-harmadik felvonásban — feszült, jó darab sikeredett belőle, az legfőképpen annak köszönhető, hogy Szabó Pál bátran nyúlt hozzá mai életünk problémáihoz, hogy valódi, élő konfliktust látott meg és vitt színpadra. Szabó Pál azok közé az íróink közé tartozik, akik nemcsak feladatuknak, de egyben kötelességüknek, írói hivatásuknak is azt tartják, hogy mai életünk elevenébe nyúljanak, hogy számot adjanak ennek az alakuló, formálódó életnek jelenségeiről s ezen túlmenően — alakítsák, formálják is ezt az életet. Mi a darab legnagyobb értéke? Az, hogy szereplői, szinte kivétel nélkül, azok az új vagy újjá formálódó emberek, akik kezükbe vették az ország sorsának irányítását és küzdelmeken és nehézségeken keresztül aratják győzelmeiket. A darab hitelességét éppen az adja meg, hogy Szabó Pál rendkívül otthonosan mozog ezek között az új emberek között, sohasem idealizálja őket, s mégis a legelmaradottabban is észreveszi az újat, a fejlődőt, vagy éppen csak azt a jelenséget, amely a fejlődés csíráját hordozza magában. Ugyanakkor azonban azt is világosan látja, hogy ez a fejlődés — a társadalomban is, az egyes emberben is, — komoly és súlyos harcok árán megy végbe. Ahol ezt a harcot ábrázolja — vagyis erőteljesen mutatja be a valódi konfliktust — ott a darab mindig átforrósodik, felemelkedik, a konfliktus igazsága a művészi megoldást is előbbre segíti. Hajdú Klári alakjában, ábrázolásában ez világosan kimutatható. Ez a kedves, megnyerő, harcos, de korántsem tökéletes fiatal lány akkor válik igazán emberré — és művészi megformálása valóban meggyőzővé — amikor az író egész életének — teljes konfliktusát mutatja be. Amikor a színpadra lép — még csak megnyerő jelenség, egykét mondata, inkább csak jelzi, de nem ábrázolja tulajdonságait. Megfigyelhető, hogy még a mondatok is itt, amikor még nem a harc közepén állunk — üresen hangzanak el, ám amikor Klári belekerül a forgatagba, a harcba, és ott állja meg a helyét, ez a vonzó jelenség egyszerre megtelik élettel, kedvességgel. A konfliktus ereje ott van, hogy Hajdú Klári, a szerelmes fiatal lány, összeütközésbe kerül Hajdú Klárival, a DISZ-vezetővel, amikor szerelmesét, a fiatal Argyelán Jóskát el kell ítélnie, egy — habár, mint utólag kiderül: látszólagos jellembeli hibáért. A fiúról ugyanis megtudjuk, hogy délután tett ígéretét — sohasem fog többet feketén szántani — éjszaka megszegi, s ezért a gépállomás kollektívája elé kerül az ügye. Ez az összecsapás érleli meg Hajdú Klárit, aki ugyan már előbb helytállt a munkában — de most megmutatkozik, hogy helyt tud állni a vezetésben és a szerelemben is. A színpadralépéskor még kicsit öreges, kicsit erőltetetten tudatos, kicsit amolyan «munkás-kékharisnya»-forma lány — itt válik valóban megnyerő és vonzó alakká, itt, amikor nemcsak szavalnia kell a munkáról, de tennie, cselekednie kell a gépállomás érdekében, s amikor ezekkel a tettekkel — legfőképpen Árgyelán Jóska leleplezésével — mutatja meg, hogy van ereje is a cselekvésre. Meg kell azonban mondani, hogy maga a darab is ebben a pillanatban válik igazi drámává, emberi összeütközések, szenvedélyek kifejezőjévé, itt a második felvonásban, amikor véget ér a «szereplők bemutatkozása — az illusztráció — és megkezdődik az igazi darab, megkezdődnek az összecsapások. Az írók legfőbb érdeme ehelyt pedig az, hogy a konfliktus itt sem egysíkú. Nemcsak Hajdú Klári életének bonyolult problémáját mutatják be — egy gépállomási, tehát társadalmi problémán keresztül — hanem elénk kerül Árgyelán Jóskának a konfliktusa is. Ez a fiatalember úgy lép elénk a színpadra, mint kiváló munkás, tehetséges fiatal, aki azonban kissé megszédült saját sikereitől — a sikerektől, amelyeket a munkában és a lányoknál ért el. A darab azt ábrázolja, hogyan erősödnek meg benne a meglévő jótulajdonságok, hogyan győzi le önmaga magában — és benne a közösség — a hibákat, rossz jellemvonásokat. Árgyelán Jóskáról azonban — mindaddig, míg a harc kellős közepébe nem kerül — csak halljuk, hogy vannak jó tulajdonságai, de nem tudjuk, hogy ezek a valóságban is léteznek. Hiába mondja el, hogy G mér képzeletében látja az egész határt, amint egy tagban ring rajta a búza, a kombájnok aratják-csépelik a gabonát — mindaz, amit tesz — még ennek az ellenkezője. De amikor szinte legyőzve önmagát, s szerelmének imént tett ígéretét — hogy nem szánt többet feketén — bár tudja, hogy a látszat ellene fog szólni, bár tudja, hogy az ügy, ha rosszul sikerül, esetleg éppen szerelmének elvesztésébe kerülhet — mégis az igazságérzete diktálta útra lép: felszántja a lovát vesztett, becsületes parasztembernek, Takács bácsinak földjét: éjjel, «feketén», az állam gépével, a gépállomás olajával és a maga idejével. Ez a tette — vagyis a konfliktus kibontása — győzi meg a nézőt arról, hogy Árgyelán Jóskában léteznek és hatnak azok a jó tulajdonságok, amelyekről eddig a pillanatig csak hallott. A kár csak az, hogy a konfliktusnak ilyenfajta kiszélesítése kissé mesterkélt. Világos, hogy Árgyelán Jóska lelkiállapota lehetővé teszi ezt a «mellékutas»-megoldást, a darab egészében mégsem indokolja kellőképpen, miért nem választotta ez az okos ember az egyszerűbb formát, miért nem szállt nyíltan szembe a szántást ellenző erőkkel, vagy legalább is, miért nem mondta meg Hajdú Klárinak azt, hogy mire készül, hiszen a lány, éppen jelleméből adódóan, helyeselte volna az Árgyelán választotta megoldást. S mert a fiú tette ilyen formában kissé legalább is indokolatlan, a feszültség bizonyos fokig mesterségessé válik. Azonban a drámának ilyen bonyolítása mégis alkalmat ad a szerzőknek arra, hogy sokoldalúan és akcióban mutassanak be embereket, akiknek élete olyannyira érdekli a nézőt. A darab egyik legfőbb érdeme az írók otthonossága az új problémák és új emberek között — megmutatkozik a többi figura bemutatásában is. A részletesebben megformált alakok, s a kevésbbé sikerülten ábrázoltak is, egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy megteremtsék a darab valóban mai levegőjét, amelyből a néző érzi, hogy ez a történet soha máskor nem játszódhatott volna le, mint éppen a mi korunkban. Szegediné, a gépállomás igazgatója, ez az életet jól ismerő, a harcoktól vissza nem riadó fiatal munkásasszony, vagy Molnár, a szektás termelőszövetkezeti elnök, vagy Takács bácsi, a súlyos helyzetben lévő parasztember, az öreg Árgyelán, a kidolgozottabban, részletesebben megformált alakok közé tartoznak — típusok — amelyeket néhány erőteljes vonással egyénivé tudott tenni a darab. A gépállomás fiataljai között is van egy-kettő — sajnos kevés — aki kiemelkedik a «jelzésekből» s néhány mondatával megmarad a néző szívében — mint például a palóc kislány (nemcsak palócos kiejtésével, de mondatainak eredetiségével, talpraesettségével). Kár, hogy legtöbbjük nem kapott ilyen eredeti, önálló színt —« ha szerepük kevés is — s ennek következtében elmosódnak, jelleg- telenné válnak. Mindazok a figurák, amelyek kívülesnek a darab valódi fejlődési vonalán — azaz Árgyelán Jóska, Hajdú Klári és a gépállomás egybefonódó konfliktuson — nem kelnek életre, csak egy-egy, az író fejében (s nyilván a valóságban is) meglévő tételt illusztrálnak, de semmi többet. Igaz, amit a színmű el akar mondani a magát nem gondozó, külsejét elhanyagoló asszony házassági problémájáról, igaz, amit egy-egy villanásban a Gonda Rozi és a traktorista férj körüli «pletykákról» mond, ám mindezek az epizódok kívül esnek a dráma fő cselekvési körén, s ennek következtében csak hátráltatják a központi konfliktus kibontakozását. Ami a regényben helyénvaló epizód —a drámában felesleges cselekmény, lassítja, fékezi a fő mondanivaló előretörését. E funkciónélküli mellékszálak következménye az is, hogy a darab lassan indul, az első felvonás elég nehezen és vontatottan halad a középponti konfliktusnak akárcsak felvetése felé is. Az is kár, hogy egyes jellemek fejlődése vagy éppen fordulata a színpadon kívül történik, vagy ha éppen előttünk játszódik le, nem elég meggyőző, nem elég alapos. Ilyen például az a pillanat, amikor Hajdú Klárit megszeretik a társai , mert a munkaversenyben legyőzi Árgyelán Jóskát. Egyszerre megfordul a többség hangulata és ugyanazok, akik még egy héttel ezelőtt leszavazták a DISZ-gyűlésen, és Árgyelán Jóska mellett foglaltak állást — most hirtelen, anélkül, hogy Klári köztük végzett munkáját vagy emberi viszonylataik kibontakozását láttuk volna — egycsapásra melléállnak. Hasonló ehhez — bár rendkívül kedves jelenetben látjuk — Árgyelán Jóska «pálfordulása», amikor elindul, hogy megkövesse Klárit. Árgyelán Jóska ilyen fordulata nincs kellőképpen előkészítve, s ha kedves és mulatságos is, nem győzi meg a nézőt arról, hogy ebben a makacs és akaratos, sőt beképzelt és öntelt fejben — egyszerű anyai «ellenkezésre» ilyen változás bekövetkezhet. Molnár elnök gyors fordulata és összebarátkozása Takács bácsival, a darab végén — mikor mindaddig mint «ellenségek» álltak szemben egymással — szintén az ilyen hökkentően váratlan meglepetések közé tartozik, s ez annál kevésbbé sikerült, mert ellentétben is áll az elnök egész jellemével, mindazzal, amit a darabban — egyébként helyesen és jól — megtudtunk róla. Az ilyesfajta jelenségek leegyszerűsítik az életet, s ahelyett, hogy gazdagítanák a darabot, a nézőben azt a gondolatot hagyják, hogy — szép, szép, de azért a valóságban nem mennek ám ilyen könnyen a dolgok. Tény azonban, hogy a színmű egésze nem él az ilyen leegyszerűsített megoldásokkal, következetesen igyekszik az életet a maga bonyolultságában ábrázolni. Az Ifjúsági Színház előadása egészében sikeresen mondja el mindazt, amit az írók is elmondandónak szántak. Fiatal szín-házunk egyre jobban összekovácsolódó színészgárdája lelkiismeretes és szép munkát végzett — a gyakorta felharsanó nevetés, az egyes apróbb játékokat jutalmazó taps is erről beszél. A rendező Kamarás Gyula egész munkája arra irányult — s ez leginkább sikerült is — hogy megteremtse ennek a sajátos új világnak légkörét, hogy az új jelenségeket, új mondanivalókat egyúttal természetessé — csaknem azt mondhatnánk: már-már «megszokottá» — tegye. Valóban az előadás összehangolt egysége azt mutatja, hogy színészeink javarésze megértette és átérezte ennek az új mondanivalójú darabnak súlyát, fontosságát. A főszereplő Hajdú Klári — Vass Éva—kedvesen és rokonszenvesen alakítja a kiváló traktoristalányt, a dramaturgiai hibák azonban játékában is nyomot hagynak. Ott ugyanis — a darab elején — amikor csak szaval, csak beszél — amikor tehát nem cselekvés közben áll előttünk — erőtlen és bágyadt, amikor azonban belekerül a feketeszántás és a szerelem okozta «forgatagba» — játéka elevenné, igazzá, s különösen az utolsó jelenetben, nagyon kedvessé válik. Kitűnő és mély alakítás Molnár Tibor Takács bácsija. Molnár nagy meggyőzőerővel — kicsit talán eltúlozva, kicsit talán túl «tiborcosan» — állítja elénk e nagy problémákkal küzdő szegény paraszt típusát. Az alakítás komoly érdeme, hogy Molnár játékából mindvégig világos: ez az ember egyetlen percben sem fordul ellenünk, s igazságának követelése — végsősoron a mi igazságunk követelése, hiszen azt akarja magának — amit a kormány mindenkinek megad. Árgyelán Jóska szerepében Soós Lajos meggyőzően mutatja be ezt az eleinte öntelt, de alapjában véve jó és igaz tulajdonságokkal rendelkező fiatalembert. Ő is akkor válik azonban valóban jóvá, akkor emelkedik alakítása, amikor a cselekvés középpontjába kerül. Eleinte nála is fennáll, ami Vass Évánál — inkább csak külsőségekkel jelzi, hányaveti modorral mutatja jellemének rossz oldalát, s ezeknek a külsőséges eszközöknek gyakori túlzása megakadályozza, hogy az ember bonyolultságát — a jó és rossz tulajdonságok egyidőben való jelenlétét — mélyen ábrázolni tudja. Éneklő hangsúlya — a magyar szóejtéstől eltérő szóvégi hangsúlyozása pedig gyakran idegen és ellenszenves. Nárai Teri Szegediné szerepében kissé külsőséges eszközökkel ábrázolja az erőteljes és energikus munkásasszonyt, inkább mozdulatainak szögletességével, mint érzelmi életének mély átélésével és bemutatásával. Igaz, szerepe is kevesebbet ad a lehetőségeknél, s az is igaz, hogy a harmadik felvonás utolsó nagyjelenetében néhány nagyon kedves vonással gazdagítja ezta szép jellemet. Az öreg Árgyelánt Horváth Jenő alakítja nagy kedvvel, gazdag eszközökkel. Kár, hogy a rendező kissé félrejátszatja vele ezt a kedves, öreg jordán parasztot — aki ugyan nem tud jól magyarul, s ezért önmagában is humoros, de ez még nem jelenti azt, hogy olyan «ütődött forma» is, mint amilyennek Horváth néha játssza. Molnár elnököt Kovács Károly formálja meg humorosan és meggyőzően, Árgyelán mamát egyetlen nagyjelenetében, egyszerűen és igen kedvesen Orsolya Erzsi. A kisebb szerepek között kiválik a kis palóclány alakítója, Selyok Margit. Az Ifjúsági Színház közönsége nagy szeretettel fogadja Szabó Pál és Balázs Sándor új darabját. A színmű új ifjúsági irodalmunk egyik legsikerültebb alkotása. A máról szólt a mának, a mi fiatalságunknak, de mindenki tanulhat belőle, elszórakozhat a kedves játékon, mindenki, aki szívén viseli népünk, fiatalságunk sorsát. Aczél Tamás SZABAD NÉP Megnyitották a Jókai-emlékkiállítást Szerdán délután ünnepélyes keretek között megnyitották a Nemzeti Múzeumban Jókai halálának 50. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítást. A múzeum dísztermében rendezett ünnepségen megjelent Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, Béres Andor, a külügyminiszter első helyettese, Szántó Zoltán, a minisztertanács tájékoztatási hivatalának elnöke, valamint a politikai és kulturális élet számos vezető személyisége. Ott volt az ünnepélyen a budapesti diplomáciai képviseletek több vezetője és tagja. A kiállítást Bóka László egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora nyitotta meg, majd a megjelentek megtekintették a kiállítást, amelyet az Országos Széchenyi Könyvtár, az Országos Magyar Történeti Múzeum, a Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság munkatársai rendeztek. A kiállítás két termében színes, szemléltető képet adtak a nagy magyar író életérőlés munkásságáról. A múzeum kupolatermében Jókai virágokövezte szobra fogadja a látogatókat. A teremben elhelyezett tárlók anyagai bemutatják Jókai szerepét a világirodalomban, népszerűségét a baráti államokban és nyugaton. Elmondja a kiállítás, hogy Jókai művei 28 nyelven csaknem 1300 kiadásban, több mint 15.000.000 példányban jelentek meg. A kiállítás szemlélteti Jókai hatását a színház- és filmművészetre és a zenére is. A múzeum dísztermében helyezték el a kiállítás nagyobb részét. Bemutatják Jókai ifjúsága, az 1848-as forradalom és a szabadságharc dokumentumait, majd — egyes híres műveihez kapcsolva — életének és munkásságának főbb állomásait. (MTI) Jókaira emlékezik az ország A Jókai-évforduló alkalmából országszerte megemlékeznek a nagy magyar íróról, előadások, irodalmi estek, kiállítások keretében ismertetik életét, munkásságát. Az ünnepségek már május első napjaiban megkezdődtek. Szegeden emlékkiállítás nyílt a Móra Ferenc Múzeumban. A kiállítás gazdag anyagot mutat be Jókai szegedi tartózkodásának emlékeiből. A kiállítást Nagy Sándor Sztálin- és Kossuth-díjas író nyitotta meg. Pápán, ahol a nagy író diákéveit töltötte, május 15-től nagyszabású Petőfi—Jókai-hetet is rendeznek. Balatonfüreden, ahol ma is teljes épségben áll Jókai egykori villája, június 2-án megnyitják a Jókai Múzeumot. Szombathelyen szerdán délután volt az emlékünnepség. A Szombathelyi Pamutipar színjátszói az ünnepségen részleteket adtak elő «A kőszívű ember fiai»-ból. Debrecenben a református kollégium udvarán szerdán délelőtt megkoszorúzták Jókai emléktábláját, délben Jókai-emlékkiállítás nyílt, este a központi kultúrotthonban rendeztek ünnepséget. A borsod megyei Tardonán, ahol Jókai a szabadságharc leverése után menedéket talált, vasárnap rendeznek nagyszabású ünnepséget. Komáromban vasárnap Jókai-emlékkiállítás nyílik és a könyvtárat Jókai Mórról nevezik el. Sztálinvárosban ma este emlékeznek meg a nagy magyar író munkásságáról. Válságos a francia kormány helyzete A „Szabad Nép" franciaországi tudósítójától Párizs, május 5. A francia nemzetgyűlés a húsvéti szünet után kedden megkezdte munkáját. A keddi ülés középpontjában az indokínai kérdés állott. Az ülés idején Laniel miniszterelnök igyekezett éppúgy kifogni a képviselőkön, mint ahogy az országot igyekszik megtéveszteni, s kapkodott, mint Bernét a ménkűhöz, csakhogy valamilyen módon elérje az indokínai kérdéssel kapcsolatban bejegyzett tíz interpelláció elhalasztását. Lanielnek és kormányának komoly okai voltak arra, hogy igyekezzék időt nyerni, de amikor a nemzetgyűlés nem mutatott hajlandóságot a vita elhalasztására, kénytelen volt elismerni vereségét és felvetni a bizalmi kérdést. A szavazással kapcsolatos eljárás csütörtökön délután 3 órakor kezdődik, de eredmény csak csütörtökön, a késő éjszakai órákban várható. A kormány a néptömegek nyomása alatt már a parlamenti szünet előtt késznek nyilatkozott tárgyalásokat kezdeni az indokínai kérdésről. Lamielnek azonban régi szokása az, hogy vizet prédikál, de bort iszik, így aztán az egyedüli tárgyalás, amelyet az indokínai kérdéssel kapcsolatban kezdett, a Washingtoni gazdáival folytatott tárgyalás volt. De a Lamiel által szorgalmazott megbeszélések, ahelyett, hogy a háború befejezésére irányulnának, azt a célt szolgálták, hogy az amerikai fegyveres erők nagyarányú bevonásával kiterjesszék a háborút. Ezt különben Laniel, Jacques Duclos elvtárs nyomatékos kérdésére válaszolva kénytelen volt el is ismerni. A francia nép széles rétegeinek az indokínai vérontás megszüntetésére irányuló akarata olyan erős, hogy visszatükröződik a nemzetgyűlésben is. Erről ékesen szóló bizonyítékokkal szolgált a keddi rövid vita, amelynek során Laniel, Bidault és az általuk képviselt politika a különböző interpellációk következtében a vádlottak padjára került. A dolgok már kezdettől fogva rosszul alakultak Laniel számára. Ugyanis vereséget szenvedett a parlamenti pártcsoportok elnökeinek értekezletén. 14 szavazattal 10 ellenében — a miniszterelnök dühödt ellenállása ellenére — a pártcsoportok elnökei kimondották, hogy vitát tartanak — habár csak korlátozott jellegű vitát — az interpellációk megtárgyalásának időpontját illetően. E vita során az interpelláló képviselők a tehetetlen dühükben sápadt miniszterek jelenlétében rövid nyilatkozatot is tehettek. A francia politikai élet legkülönbözőbb színárnyalatainak képviselői szólaltak meg ebben a vitában, kezdve Casanova elvtárstól és a független baloldali De Chambruntől a szocialista Lussyn és a volt gaulleista Louis Vallonon át egészen a radikálispárti Daladier volt miniszterelnökig, akinek pártcsoportja többségében kimondotta, hogy a Laniel miniszterelnök által kívánt halasztás ellen fog szavazni. E felszólalások alapján elképesztő vádirat bontakozik ki Bidault külügyminiszter ellen, aki genfi mesterkedéseivel ellentétbe helyezkedett Franciaország és a béke érdekeivel. Ha más-más szavakkal is, de a különböző pártállású szónokok mind félreérthetetlenül követelték a «tüzet szüntess» kimondását Indokínában és csakis az URAS (volt gaulleista képviselőkből álló) pártcsoport támogatta a kormánynak a végsőkig való harcra irányuló politikáját. A független baloldali Gilbert de Chambrun, aki elsőnek szólalt fel, kijelentette, hogy «a nemzeti érdekek megóvásának útja a tárgyalásokon át vezet»’. «Az ország által kiadott jelszó az, hogy a lehető leggyorsabban megszervezzék a «tüzet szüntess»~» — mondotta az utána felszólaló Charles Lussy a szocialista párt nevében. «Az ország egyöntetűen követeli a harcok befejezését» — mondotta André Denis képviselő, akit a bonni és párizsi szerződésekkel való szembehelyezkedése miatt kizártak a katolikus MRP-ból; hasonló értelemben szólott Daladier volt miniszterelnök is, kijelentve, hogy «az indokínai fegyverszünet ma sürgősebb, mint valaha». Louis Vallon képviselő ezeket mondotta: «Az első feladat az, hogy igyekezzünk «tüzet szüntess»-t létrehozni. Bidault úr nem megfelelő ember tárgyalásokra. Vállalt kötelezettségeit nem tartja tiszteletben és béke helyett háborúra törekszik!» A francia néptömegek akaratát tolmácsolta Laurent Casanova elvtárs, amikor a Francia Kommunista Párt parlamenti csoportja nevében kijelentette- «azt kívánjuk, hogy francia politikát alakítsanak ki, a függetlenség és béke politikáját, amelynek első lépése az volna, hogy megkezdenék a tárgyalásokat a vietnami nép illetékes képviselőivel a mielőbbi fegyverszünet érdekében, a vietnami népnek a függetlenséghez való joga elismerése mellett.A haragtól dúló-fúló Laniel miniszterelnök ezután telefonon összeköttetésbe lépett a Genfben tartózkodó Bidault külügyminiszterrel, aki «nagyfokú elégedetlenségének» adott kifejezést a Párizsban történtek miatt. Sietve rendkívüli minisztertanácsot hívtak össze, hogy megvizsgálják, hogyan kerüljenek ki ebből a nehéz helyzetből. La. niel minisztertársaitól felhatalmazást kapott, hogy az interpellációs vita elhalasztásával kapcsolatban felvesse a bizalmi kérdést. Jean Tichit 3 Genf ma Párizsra figyel A „Szabad Nép" kiküldött munkatársának telefonjelentése Genf, május 5. Az éjszakai órákban terjedt el a hír a nemzetközi konferencia színhelyén, hogy a francia fővárosban kormányválság fenyeget. Még csak részletes jelentés sem kellett ahhoz, hogy mindenki tudja: a válság oka — a kormány külpolitikája, még közelebbről: a vietnami kérdés. «Nem lehet sokáig játszani a kettős játékot? — mondják az itteni francia újságírók. A kettős játék, amiről beszélnek: Bidault külpolitikája. Az elmúlt héten vált ismeretessé, hogy Bidault a genfi konferencia küszöbén fegyveres beavatkozást kért Amerikától és Angliától a vietnami háborúba. Dulles «benne volt» a dologban és a terv Anglia ellenállásán feneklett meg. Az angol elutasítás súlyos csapás volt a Dullesféle külpolitikára — nem utolsósorban ezért sietett el az amerikai külügyminiszter Genfből — de miért lett volna kevésbbé súlyos csapás Bidault külpolitikájára is, hiszen a francia külügyminiszter volt az egész, háborús terv hivatalos kezdeményezője?! Dulles veresége — egyben Bidault veresége is. És valami különösen rossz ízt ad a francia külügyminiszter magatartásának. Dulles mindig dühödten és féktelenül a háborút, a vérontást hirdette. De Ridault genfi tartózkodása során a békéről is beszélt, fegyverszünetet emlegetett, a koreai kérdés vitájában mindeddig ki sem állt nyíltan az amerikaiak mellé — és közben kiderült róla, hogy a színfalak mögött a vietnami háború kiterjesztését sürgette. Ez az, amit az ittlévő francia tudósítók «kettős játék»-nak neveznek. Kettős játék — hozzátehetjük: egy szívvel. Rossz szívvel. Úgy látszik, a francia tömegek nyomása, békeakarata egyes burzsoá politikusokat is arra kényszerített, hogy színvallást követeljenek Laniel miniszterelnöktől és Bidaulttól. Erre mutat a jelenlegi válság drámai gyorsaságú kitörése. Kedden a francia parlamentben nyolc különböző pártállású képviselő támadta egymásután Lanielt és mindegyikük azonnali fegyverszünetet követelt. Mikor Laniel válaszolt, az egyik képviselő közbekiáltott: «Tüzet szüntess!» Egyébként Genfben úgy tudják: Laniel a kormányban helyet foglaló radikálszocialisták nyomására előzőleg már beleegyezett abba, hogy a parlament nyisson vitát az indokínai kérdésről. Mikor ezt Bidault megtudta, személyi titkára útján megüzente a miniszterelnöknek, hogy ebben az esetben azonnal hazamegy Genfből és lemond. Laniel megijedt, visszavonta korábbi ígéretét. Erre a radikálszocialisták a sarokba szorították, Laniel rendkívüli minisztertanácsot hívott össze, ahol elhatározták: csütörtökön délután felvetik a bizalmi kérdést a francia parlamentben. Egyes francia újságírók elképzelhetőnek tartják, hogy a Laniel a Ridault-kormány megbukik. Ebben az esetben egy hét leforgása alatt Dulles után Ridault-nak is távoznia kellene Genfből. De általánosabb az a vélemény, hogy Danielnek valami úton-módon — talán azáltal, hogy sokan tartózkodnak a szavazástól — sikerül megszereznie a többséget. Akárhogyan is lesz, annyi bizonyos: a háborús politika Párizsban is kutyaszorítóba került. «A legkülönösebb az — mondják a francia sajtó itteni képviselői — hogy ha Ridault-nak sikerül a nyeregben maradnia, azt egyesegyedül Genfnek, a béketárgyalásoknak köszönheti». Laniel fő érve, amivel a parlamentben bizalomért esedezik, hogy a francia kormány bukása megzavarná a genfi békeértekezletet. «A sors útjai kifürkészhetetlenek — jegyzik meg gúnyosan a francia újságírók. — Laniel és Bidault, akik hallani sem akartak a Vietnami Demokratikus Köztársaságról, akik nem voltak hajlandók elismerni, hogy ilyen ország egyáltalán van a világon, most azzal az érvvel próbálják menteni az életüket, hogy hamarosan leülnek tárgyalni Ho Si Minh Vietnamjával. A vietnami kérdés tárgyalásának megkezdése egyébként késik. A Vietnami Demokratikus Köztársaság küldöttsége már itt van Genfben, a Bao Daj-féle megbízott azonban hirtelen visszautazott Párizsba. Patet Lap és Khmer delegátusai még nem érkeztek meg. Azt mondják: nemcsak technikai okokról van szó. A késések, ide-odautazgatások csak takarni hivatottak azt az általános zűrzavart, ami jelenleg a vietnami kérdést illetően az úgynevezett «nyugati táborban» uralkodik. Több újság, köztük a «New York Herald Tribune» is beismeri, hogy a nyugatiaknak nincs egységes tervük az indokínai kérdés megoldására. Még abban sem egységesek, milyen országok vegyenek részt a megbeszéléseken. Az egyik indiai újságírótól úgy értesültem, hogy az angolok javasolni akarják a" India bevonását a tárgyalásokba, az amerikaiak és Bao Dajék viszont hevesen ellenzik ezt. «Amerika mindennel szembeszegül, ami békét jelent — fűzte hozzá keserűen az indiai laptudósító. — Márpedig India békét akar Vietnamban. Amerika békeellenes manővereiről más forrásokból is érkeznek hírek. Eisenhower elnök üzenetet küldött a bajbajutott francia kormánynak és arról biztosította, hogy Washingtonban egyáltalán nem vetették el véglegesen az indokínai beavatkozás tervét. Ezzel a vonallal vág egybe a «Manchester Guardian» mai számának tudósítása arról, hogy Dulles továbbra is erősen szorongatja az angolokat: vegyenek részt közös indokínai katonai tervek kidolgozásában. A lap szerint nem lehetetlen, hogy az angol kormány hajlandó lesz belemenni bizonyos előzetes tárgyalásokba, anélkül azonban, hogy határozottan elkötelezné magát. Világos, hogy az agresszív amerikai irányzat első genfi kudarca után egyáltalán nem szűnt meg az a törekvés, amely a nemzetközi tárgyalásokat eredménytelenné akarja tenni. A háború politikusai most rákapcsolnak, hogy kiküszöböljék a «dullesi csorbát». A béke híveinek éberen kell állniok a vártán. Egyébként, mint ismeretes, szerdán és csütörtökön nem tartanak megbeszélést az ENSZ-palota üléstermében. Nemhivatalos tárgyalások folynak a küldöttségek között. Úgy tudják, hogy ma Molotov elvtárs és Eden együtt vacsorázik. Diplomáciai és sajtókörökben egyaránt felfigyelnek arra az érdeklődésre, amelyet az angolok a kínai küldöttség iránt tanúsítanak. Az angol küldöttség tagjai eddig két ízben hívtak meg ebédre különböző kínai delegátusokat. Az egyik ebéden részt vett a népi Kína külkereskedelmi miniszterhelyettese is. Méray Tibor