Szabad Nép, 1954. június (12. évfolyam, 152-181. szám)

1954-06-29 / 180. szám

Közös gondok — közös eredmények .Ha jól dolgozó községi tanácsot akar látni, menjen Somogy kellős közepébe, a 4000 lakosú Lengyeltótiba. Ott majd meg­látja az elvtárs, milyennek kell lennie egy községi tanácsnak­. Körülbelül ilyen sza­vakkal bocsátja útnak Dani elvtárs, a me­gyei tanács elnöke azt, aki jó községi, tanács iránt érdeklődik nála. S nem kis büszkeséggel teszi hozzá, hogy az utóbbi hónapokban egyre több ilyen tanács akad a megyében. S önkénytelenül is felötlik a gondolat: hát miért mondják, hogy «jó] ez a községi tanács? Bizonyára azért, mert a község la­kói pontos adófizetők. Vagy, mert a mező­­gazdasági munkákban szép eredményeket mutatnak. De vájjon mennyi ebben a ta­nács szerepe? Nem írnak-e olyasmit is a tanács javára — ami nem is annak az ér­deme? Hiszen megesik, hogy a falu lakói akkor is becsületesen teljesítik kötelessé­güket, ha a tanács még nem áll hivatása magaslatán. Így látogatás lengyeltótiban, az ottani viszo­nyok tanulmányozása sok érdekes tapasz­talatot nyújt. Ha a két legfontosabb ta­pasztalatot akarnók kiemelni, akkor az egyik: a falu eredményei, a dolgozó pa­rasztság jó munkája és a tanács jó mun­kája — szerves egységet alkot. Mindabban, ami jó a faluban — valamilyen formában benne van a tanács keze, és fordítva: a ta­nács eredményeiben döntő része van a la­kosság támogatásának. A másik tapaszta­lat: a tanács teljes erővel dolgozik a jó ter­mésért, de úgy dolgozik, hogy nemcsak növényápolásra mozgósít, az aratást-csép­­lést készíti elő, hanem közben megoldja a falu egészségügyi problémáit is, harcol a kereskedelem megjavításáért és így tovább. A tanács még ilyenkor sem egyszerűen csak a dolgozó falut nézi, hanem a szük­ségleteket érző falut is — s mondani sem kell, hogy ilyen körülmények között jó­kedvvel megy a munka. Kezdjük talán annál, ami ma a falu leg­égetőbb feladata: a növényápolás, a jó ter­més biztosítása.­­A kukorica harmadik ka­pálásánál tartunk, s ennek is mintegy 80 százalékát már elvégeztük. Nincs gyom, tiszták a sorok* — mondja Takács János elvtárs, a végrehajtó bizottság titkára. Való­ban, a határban a széltől félelmetesen zúgó kukoricatáblák nagy «tisztaságán», a gyönyörű termésűnek ígérkező kuko­ricán akad meg a szem. Alig találni az egész határban egy-egy elhanyagoltabb kukoricaföldet. A burgonya második töl­­tögetése után — ahol szükséges — most serényen harmadszor töltögetnek. Kész a cukorrépaegyelés utáni második sarabolás is. Mindenütt már harmadszor is megkapál­ták a napraforgót, s a friss lucerna be­hordva várja már, hogy az állatok elé ke­rüljön. «Pár hónapja olyan volt még itt a határ, hogy senki sem jósolt semmi jót — emlékezik vissza Lóka Józsefné tanács­tag. — De az időjárás, no meg aztán a munka meghozta a magáét, s úgy nő a kukorica, mintha csak húznák». Nemcsak a járásban, de az egész megyében is első a mezőgazdasági munkában Lengyeltóti. Mikor a faluban kérdezősködtünk, be­szélgettünk a termésről, a munkákról, a kukoricáról, a napraforgóról, a válaszok­ban egyre gyakrabban került elő ez a két szó: «termelési bizottság]. A falu lakói azért ismerik ilyen jól a termelési bizott­ság nevét, és azért beszélnek ilyen sokat róla, mert a falunak ez a fiatal hajtása jól dolgozik. Igen jól dolgozik. Ténylegesen 70 tagja van, de ezek azután rátermett emberek, a község legjobb mezőgazdászai, agronómu­­sok, állatorvosok. S nem maradtak ki a pe­dagógusok, de még a mezőgazdaságot se­gíteni tudó iparosok sem. S ha csupán 70 tagja van is, a község többszáz lakóját be tudják vonni a rendszeres felvilágosító­­ munkába. A mezőgazdasági ismeretterjesz­tés, az agropropaganda e rövid néhány hó­nap alatt a termelési bizottság jóvoltából nagyon népszerű lett a faluban. Régebben az esték igen unalmasan teltek a kis falusi házakban. Most a termelési bi­zottság tagjai majd minden este elmennek a szomszédolni”. Ezt a régi falusi szokást használják fel a közvetlen népnevelő­munkára, a falusiak igen nagy örömére. Ilyenkor meghányják-vetik a falu gondját­­baját, s ami panaszt vagy javaslatot halla­nak, viszik a «köz», a tanácsülés vagy a termelési bizottság elé. Igen érdekes és hasznos kezdeményezése a termelési bi­zottságnak, hogy felosztotta tagjai között az egész községet. Minden tag azt a kör­nyéket kapta, ahol lakik, így a termelési bizottság tagjai ismerik a rájuk bízott te­rület búját-baját, minden kívánságát. De így az ő munkájukat is ellenőrizni tudja az utca, a szomszédság. Május végén például még elmaradás mu­tatkozott a növényápolásban. Gyorsan ösz­­sze is jött a termelési bizottság valamennyi tagja, hogy megbeszéljék, mit lehetne tenni. Azt tudták, hogy ha felkeresik az összes házakat, beszélnek a gazdákkal, másnap sokan kint lesznek a földeken. De azt is tudták, hogy ehhez a termelési bi­zottság — kevés, úgy döntöttek: segítségül hívják a tanácstagokat. S a tanácstagok, párosan a termelési bizottság tagjaival, meg is kezdték az esti agitációt. Alig akadt ház, ahol ne tárgyalták volna meg a feladato­kat. És másnap reggel üres, csendes volt a lengyeltóti nagyutca — annál élénkebb a határ. Van a tanácsoknál egy mondás: «Ami­lyen a tanácsülés — olyan a tanács». Nem egészen pontos ez a megállapítás — hiszen még sok más mércéje van a tanács mun­kájának — de kétségtelen, hogy sok igaz­ság van benne. És a lengyeltóti tanácsot illetően feltétlenül igaz. Nézzük, hogyan folyt is a június 18-i ta­nácsülés. Rekkenő hőség, nagy dologidő volt. Mégis 74 tanácstag jelent meg Csak a beteg vagy a községből elutazott tanács­­tagok­ hiányoztak. (És ez nem kivételes eset, máskor is így van!) S mivel a ta­nácsülések még hasznosabbak, ha nyilvá­nosak, hát meghívták a község lakossá­gát is. A megyei tanács végrehajtó bizottságának egyik tagja, Hidas Mihály elvtárs tartott beszámolót az ülésen a megyei végrehajtó bizottság munkájáról, úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt, ha a me­gyeházáról lejött volna valaki beszámolni Lengyeltótiba (mint ahogy nem jött le), bizonyára elfogódottan, félénken hallgat­ták volna. De az más Lengyeltóti volt — és persze más megyeháza. Most... Alig­hogy Hidas elvtárs befejezte, csak úgy zá­poroztak feléje a kérdések mindenünnen. «De nem újság ez nálunk — mondja egy asszony — úgy elmondják az emberek itt a véleményüket, hogy csak győzzék az ille­tékesek a tarsolyukba rakni*. S tényleg, aki elolvassa az előző tanácsülések jegy­zőkönyveit, az látja, hogy Lengyeltóti ak­tivitása­­okmányszerűen is igazolva van*. De hát miről is tanácskoztak ezen a ta­nácsülésen? Mindenféléről — ami most fontos a falunak. Szó került például arról, hogy a községi orvosok betegek. «Egy hó­napja nincs orvos, aki ellátná a betegeket. Mi lesz, ha eljön az aratás. Orvos nélkül nem maradhatunk? — vélekedik Dávid Gáspár tanácstag. S a végrehajtó bizottság titkára máris feljegyzi: «Megbeszélni a kór­ház egyik orvosával]. Ez az öntevékenység, ez a kezdeményezőkészség egyik nagy ereje a lengyeltóti tanácsnak. Mert bizony úgy is el lehetne intézni, hogy felterjesztést külde­nek a járáshoz, meg a megyéhez. Senki sem vonhatná felelősségre a végrehajtó bizott­ságot, mert a forma szerint* helyesen járt el. Csak akkor éppen sok időbe telne míg a dolog megoldódna. Ezért megbeszélik a közeli kórház egyik orvosával, lássa el a betegrendelést, amíg az ő orvosuk felépül. «Nagyon gyorsan javíttassa ki a tanács a vízgyűjtőmedencéket, mert baj lehet az aratáskor" — szólal fel Gábriel Lajos ta­nácstag. S a többiek nagy helyesléssel ad­nak igazat neki, mert ebben a dologban bi­zony elaludt egy kicsit a végrehajtó bizott­ság. Nem valami nagy javításról van szó. A VB vezetői a helyszínen ígéretet is tesznek, hogy már másnap reggel intézkednek, és SZó eSik arról is, hogyan áll a község adótartozásával. Bernáth Lajos, a pénzügyi állandó bizottság elnöke nem kis büszke­séggel mondja, hogy a község rendszere­sen eleget tesz adózási kötelezettségeinek. S hasonlóképpen büszkén számolnak be az állandó bizottság tagjai is. Van is okuk a büszkélkedésre, hiszen a község második a megyében. De azért még Lengyeltótiban sem minden fenékig tejfel. Egypár dolog itt is keseríti a község életét. «A kongresszuson beszéltek rólunk, elmondták, jól dolgozunk, derék munkát végzett községünk — mondja Zi­­lahy Gyula. — Községünk lakossága eleget tesz kötelezettségeinek, kap is érte sok elis­merő szót felső szerveinktől. Örülünk is neki. De bizon­y az elismerő szó még nem szalonna. Szalonnát pedig öt hete nem kap­ni a földművesszövetkezetben». Többen is bizonygatják, hogy Lengyeltótiban nem le­het szalonnát kapni, nincs felvágott, s el­tűnt a húsáru az üzletből. Pedig ebben a községben sem mindenki vágott disznót, nem is él mindenki a saját kamrájából. Jo­gos-e a lengyeltótiak felháborodása? Bi­zony jogos. A szomszédos Fonyódon gar­madával áll a szalonna. Jutna ebből Len­gyeltótinak is. Országos ügyek és helyi kérdések, nagy dolgok és apróságok váltogatták egymást a tanácsülés napirendjén. Nem valami pon­tokba szedett, szigorúan körülhatárolt na­pirend volt ez — de talán éppen ezért volt olyan közel az élethez. A végrehajtó bizott­ság elintézendő ügyeinek lapjaira rákerült: a község egyik utcarészének megjavítása, 700 méter villanyvezeték megszerzése és még sok más panasz, javaslat. A végén pedig a lengyeltótiak versenyre hívták Somogy megye összes falvait az ara­­tás-cséplésben és a beadásban. Ezt is ép­pen olyan természetesen és szívesen tették, ahogy az orvoskérdésről, az áruellátásról vagy a vízgyűjtőmedencéről beszéltek. És ahogy a többi problémából — ebből a ver­senyből is egészen biztosan lelkiismereti kérdést csinál a lengyeltóti dolgozó pa­rasztság és a tanács. Szabó László Akik legdrágább kincsünkért ar­colnak is. A VIDÉKI KÖRZETI ORVOS Szepsi László, a szabolcsmegyei Búj község orvosa is azok közé tartozott, akik 1945-ben úgy gondolkoztak, hogy hazai föl­dön még meghalni is édesebb, mint honta­lanként élni a messze idegenben. Mikor megtudta, hogy huszonnégy órán belül nyu­gat felé kell indulniok, ledobta magáról a katonaruhát. De milyen világ várta őt odahaza? Az első hónapok múltán, miután alaposan kö­rülnézett, úgy látta, hogy a régi, a meg­szokott kifordult sarkaiból. Sárba hull­­tak a régi címek, kiváltságok, tekinté­lyek. A falu élére egyszerű parasztembe­rek kerültek. Tőle pedig — szerény állami javadalmazásért — azt követelték, ne csak azt gyógyítsa, aki személyesen is megfizet érte, hanem mindenkit, aki rászorul. Hát lehet így dolgozni? – kérdezte Szepsi. — Hát ennyit ér az ő munkája, hogy szinte ellenszolgáltatás nélkül is bárki igénybe veheti, akinek éppen az eszébe jut? Ennyire becsülik őt? ... Szepsi úgy érezte, minden összekuszálódik előtte. Nem volt ő soha igazán a régi Világ híve, nem is lehetett, hiszen szegény parasztfiúból ve­­rekedte fel magát, ezernyi megaláztatás között, az orvosi sorig. Mint orvos, lelki­­ismeretesen, becsületesen dolgozott — de pénzét gyógyított, mindig szemmel tartotta a pénzt. Hozzátörődött a régi világhoz, s az a maga képére formálta. Mi tagadás, na­gyon fontos volt számára a pénz, ez tette világossá, áttekinthetővé a betegekhez való viszonyát. Ez biztosította jólétét, gyarapo­dását. Ha megvizsgált, gyógykezelt egy beteget, magától értetődően kérte a pénzt is. Az évek folyamán kis vagyonkát gyűj­tött, földet szerzett... Most nyugodjon bele, hogy mindez szertefoszlik? Nem volt kedve, türelme a munkához és halálosan kimerítette már két-három­­órai vesződés is az új, nemfizető betegek áradatával... Rendelés után bevánszor­­gott a belső szobába, ledobta magát a he­­verőre, befelé fordult a falnak és órákig vergődött, töprengett, hánykolódott... Hát micsodás új világ ez? Mit nyújt, mit tar­togat az ő számára? Mi a szép benne? En­gedi-e őt élni, vagy sem? Bele tud-e illesz­kedni egyáltalán?... Ezen rágódott fektében-keltében, hete­­ken-hónapokon át. Lefogyott, rosszkedvű lett, ingerlékeny. Elvesztette életkedvét... Miért, miért is nem hagyják őt a régi mó­don élni? Úgy mint eddig. Vagy tán jobb így? Valami magasabb érdek kívánja ezt, a szegénysorsú betegek érdeke? De hiszen a kormányzat sohasem törődött a nincs­telenekkel ... Egy napon különös rendelet akadt a ke­zébe. A rendelet arról szólt, hogy az anya­tej nélkül maradt csecsemők számára té­rítés nélkül is biztosítani kell az anyate­jet. — Mi ez? — döbbent meg Szepsi.­­— Ilyen rendelet még sohasem volt. Micso­da kormányzat ez, amelynek gondja van még az anyatejet nélkülöző csecsemők­re is...? Ő még sohasem hallott ilyet. Hát lehetséges ez? Lehetséges olyan rendelet is, amelyet emberség, az em­berről való mélységes gondoskodás hat át? Ha ez így van, ha ilyen szellem hatja át a mai vezetést, akkor neki sincs mitől tartania sorsát, jövőjét illetően ... Eszébe jutottak Johann egészségügyi ál­lamtitkár szavai, aki 1939-ben a csecsemő­­halandóság ijesztő méreteiről beszélt (az ország egyes részeiben meghaladta a 18 szá­zalékot!), elégedetten állapította meg, hogy az országos átlagon belül a felsőbb rétegek csecsemőhalandósága mindössze 5 százalék. — Miért, miért? — kérdezte önmagától Szepsi, s talán most gondolta át először teljes mélységében ezt a dolgot. És így fe­lelt: Emerek éheztek, nyomorogtak, ki vol­tak téve minden fertőzésnek, orvoshoz csak elvétve jutottak, csak akkor, ha már nagy volt a baj, de még akkor sem minden eset­ben. Amazok jólétben éltek és kezdettől ott állt mellettük az orvos, a háziorvos ..­­ S valahogy így, a töprengések közben született, érlelődött meg benne a gondo­lat: mi lenne, ha körzetében minden egyes csecsemő számára megadná azt az orvosi gondozást, amit valaha a felsőbb rétegek adhattak újszülött gyermekeiknek? Más szóval: mi lenne, ha önkéntes „háziorvosa” lenne a körzet minden csecsemőjének? A merész terv merész elhatározássá vált, Szepsi most már félrevezette a korábbi töprengést, félre a kétségeket. Hozzálátott, hogy valóra váltsa elgondolását. Szakított azzal a régi, megcsontosodott orvosi gyakorlattal, hogy az orvos várja meg, míg a beteg felkeresi és legfeljebb akkor menjen ki a beteghez, ha már hív­ják. Nyakába vette a körzetet. Felnőtt betegeit látogatva, rendszeresen felkeresett minden házat, ahol csecsemő volt. Kezdetben itt-ott riadalmat keltett az or­vos váratlan megjelenése. De aztán a szü­lők bizalmukba fogadták az orvost, meg­szokták, hogy rendszeresen kijár, s hogy néha a késő éjszaka is odakinn találja, a tanyák között. S lassan természetessé vált, hogy azoknál a házaknál, ahol újszülött van, a szülésznő, a védőnő és az orvos egy­másnak adják a kilincset. — A Tisza partján, a cigánypásztor kuny­hójából hirtelen rosszullét­ miatt a mentő­kocsi elvitte a hétgyermekes anyát üzente a bába a szomszéd községből. — Az öthónapos csecsemő gondozó nélkül ma­radt. —« Szepsi azonnal felpattant kerék­párjára és kiment a falu határában lévő földkunyhóhoz. A kis, sovány, fonnyadt arcú csecsemő magára hagyatva hevert a kunyhó sarkában. Szepsi megszólította legnagyobb testvérét, egy 14 éves, barna, csillogószemű kislányt: *— Ki gondozza most a kicsikét? — Ki gondozná? Hát én. — No, hát halljuk, milyen ennivalótok van? — Krumpli is, szalonna is, meg paszuly és liszt is — mi kell egyéb? — Hát ma mit adtál a kicsikének? — Amit mi ettünk: paprikáskrumplit... Az orvos elszörnyedt. El kell vinni azon­nal a gyereket! De hová? Hiszen bölcsőde m­ég nincs a körzetben. Hiába, itt semmi­kép sem lehet hagyni. Némi tanakodás után Szepsi felnyalábolta a gyereket, haza­vitte és felesége gondozására bízta. — Tudod — mondta Szepsi a feleségé­nek, miután megfürdették a kis fekete­szemű gyereket — mostanában úgy érzem, megtaláltam magam, helyrebillentem. S ha nem is gond nélkül, de anyagilag is meg­vagyunk, megélünk... Látogatásai során mind jobban meg­ismerte a csecsemők környezetét, életkörül­ményeit és hozzátartozóit — mindez pontos útmutatásokat és lehetőségeket adott a be­tegségek megelőzésére, a gondozás, a táplá­lás megjavításához. Szívós munkával el­érte, hogy körzetében ne legyen egyetlen el­hanyagolt, rosszul gondozott csecsemő sem. Ha járványok fenyegettek, előre felhívta a szülők figyelmét a védekezésre és a fenye­gető betegségek tüneteire. Vitamin-injek­ciókat adott a kicsik felerősítésére, vé­dőoltásokkal látta el őket. Ha baj volt, azonnal közbelépett. És mind ha­tározottabban kialakult benne a meg­győződés, hogy végig kell kísérnie min­den csecsemő fejlődését a születésétől, míg csak fel nem cseperedik. Ez a csecsemőgon­dozás egyetlen helyes útja. Csak így sike­rülhet legyőzni a csecsemők fejlődését, egészségét, életét veszélyeztető tényezőket. Többévi szívós munkával végre sikerült elérnie, hogy körzetéből egyes kórformák eltűntek, mások pedig ritkábban fordultak elő, enyhébb lefolyásúak lettek. A körzet csecsemőhalandósága­­ az 1943. évi 18,6 százalékkal szemben így alakult: Ekkoriban történt, hogy Szepsit váratla­nul meglátogatta az egészségügyi miniszté­rium előadója és érdeklődött, hogy milyen módszerrel dolgozik. Szepsi először beszélt «hivatalos fórum», a minisztérium képvise­lője előtt munkájáról. S beszélt, őszintén, szenvedélyesen a tapasztalatairól, nehéz­ségeiről, a reménytelennek mondott cse­csemők meggyógyításáról , a munkáról, ami most már élete értelme lett. Az előadó buzgón jegyzett. Mikor Szepsi befejezte a mondókáját, eltette jegyzetfü­zetét. Mondani azután semmit sem m­­on­­dott. De később, mikor benéztek az egész­­ségházba, Szepsi félfüllel meghallotta, amint odasúgta a megyei védőnőnek: — Ez az ember nagyszerű dolgokról be­szélt. Szepsi — ettől a véletlenül meghallott szótól is­­— szinte szárnyakat kapott. Pár nap múlva összeült a járási orvosi értekezlet. A csecsemővédelem kérdéseiről folyt a szó. Az ülésen felállt Szepsi, be­számolt eredményeiről és hozzáfűzte: — Ha igazán komolyan akarunk javítani a munkánkon, félre kell dobnunk az eddigi elavult módszereket, félre azt a helytelen gyakorlatot, hogy elsősorban a rendelőben, a gondozóban végzett munkára építünk! Nem szabad kényelmeskednünk! Járjunk ki rendszeresen a csecsemőkhöz. Kísérjük már kezdettől figyelemmel fejlődésüket... Meg sem várták, hogy befejezze. Zsivaj támadt. Többen közbekiáltottak: — Lehetetlen, amit akar! — Keresztül vihetetlen! Rideg, áttörhetetlennek látszó fal vette körül. Közöny és megnem értés. Mindenki elhidegült iránta. Lesújtva baktatott haza. Legjobban az döbbentette meg, hogy eny­­nyire egyöntetűen foglaltak állást ellene, kétségek fogták el. Hátha igazuk van, hát­ha ő téved? De hiszen az eredmények őt igazolják. Ez még nem minden. Lehetsé­ges, hogy módszere csak itt, a buji kör­zetben alkalmazható. Úgy érezte, hogy túl­méretezte, felfújta a dolgot , és elhatá­rozta, hallgatni fog. Nem sokkal utóbb csecsemő- és gyermek­­védelmi kongresszusra jöttek össze Buda­pesten az orvosok. Az elhangzott beszédek felrázták Szepsit és szólt az Országos Köz­egészségügyi Intézet igazgatójának, hogy a szünetben beszélni szeretne vele, fontos mondanivalója lenne. Csak néhány másod­perc volt hátra a szünetig. Mégis meggon­dolta magát. Nem szól, dehogy is szól. Nem akar még egyszer úgy járni, mint a járási tanácskozáson... És hallgatott egészen a múlt év végéig. De ekkor levelet kapott. Az orvosok szak­szervezetének vezetősége küldte. Sokáig forgatta kezében a levelet, amíg felbon­totta. A levélben az volt, felkérik, utazzon Budapestre és ismertesse munkamódszerét. Hogyan, hát mégis csak törődnek ővele? Arra kérik, ismertesse munkamódszerét? Hát tudnak egyáltalán róla, jónak tart­ják, ahogy dolgozik? Mégis csak jó úton járna? A megadott időpontban felment a szak­­szervezetbe. — Nagy meglepetésére elnök­ségi ülésen került sor módszerének vitájá­ra. Itt voltak az egészségügyi minisztérium és a különböző klinikák küldöttei is. Szepsi beszélni kezdett. Elmondta, hogy mi munkamódszerének a lényege, hogyan harcol a járványok ellen, a betegségek meg­előzéséért és hogyan gyógyít. Miután be­fejezte beszédét, egymásután álltak fel a részvevők és szinte egymást túllicitálva, dicsérték őt. Ilyeneket mondtak: «... Lel­kesítő, felemelő dolgok ezek ...», «A szo­cialista orvos típusa ...» Szepsi egyre jobban megrémült. — Úgy­­látszik, megint elvetettem a sulykot, megint túloztam. Dicsérnek, pedig én nem csinál­tam semmi rendkívülit... A minisztérium rövid idő múlva brigá­dot küldött ki a buji gondozási körzetbe. A brigád tapasztalatai mindenben igazol­ták a várakozást. Ennek alapján úgy dön­töttek, hogy Szepsi László csecsemőgondo­zási módszerét bevezetik egész Szabolcs megyében. Kolozsvári Endre 1945.évben 15.3 százalék 1946.„ 11.9 »» 1947.« 13.3 •» 1948. »» 8.9 »» 1949. 6.8„ 1950. *» 4.2 ,, 1­951. 4.4„ 1952.1­2.8­­• SZABAD NÉP A Bolgár Népköztársaság új magyarországi nagykövetének látogatása a külügyminiszternél Borisz Manolov, a Bolgár Népköztársaság új magyarországi rendkívüli és meghatal­mazott nagykövete megbízólevelének átadá­sával kapcsolatban látogatást tett Boldoczki János külügyminiszternél. (MTI) v­árjahalt Székelyhidy Ferenc Székelyhidy Ferenc dr., a Magyar Álla­mi Operaház örökös tagja, hosszas, súlyos betegség után, hetvenéves korában vasár­nap meghalt. Dr. Székelyhidy Ferenc a magyar opera­kultúra egyik kiemelkedő alakja volt. A század elején, 1909-ben került az Opera­házhoz, ahol hamar kitűnt rendkívüli te­hetségével. Egyike volt a legjobban kép­zett, legsokoldalúbb operaénekeseknek: sze­repei között egyaránt ott voltak a Mozart-, Wagner-, Verdi-, Puccini- és Erkel-operák tenorhősei. Nagy szerepe volt a hazai dal- és orató­rium-kultuszban is. Kiváló megszól­altatója volt Bach, Händel, Haydn, Mozart, Beet­hoven műveinek. Kodály Zoltán neki aján­lotta több, tenorhangra írt dalát. Mint pedagógus is jelentős szolgálatot tett a magyar zenekultúrának. 1933-tól a Zeneművészeti Főiskola ének-főtanszakán tanított és munkája nyomán a kiváló éne­kesek egész sora került ki a főiskoláról. 1923-ban lett az Állami Operaház örökös tagja. Dr. Székelyhidy Ferenc halála nagy vesz­tesége a magyar operakultúrának. Teme­téséről később történik intézkedés. (MTI) Hazaérkezett a magyar szakszervezeti küldöttség az európai szakszervezeti értekezletről Vasárnap hazaérkezett Berlinből a ma­gyar szakszervezeti delegáció, amely Cse­­terki Lajosnak, a SZOT elnöksége tagjá­nak, a SZOT titkárának vezetésével részt­­vett az európai szakszervezeti értekezleten. (MTI) ____________________ Túláradhat jogtalanul visszatartó igazgatót büntettek meg . Az Északmagyarországi Üzemélelmezési Vállalatnál Titkó Antal fűtő hónapokon át pi­henőnap nélkül dolgozott anélkül, hogy a vállalat a vasárnapokra és ünnepnapokra járó bérét megfizette volna. Mivel a vál­lalat csak egy fűtőt foglalkoztatott, a folya­matos üzemeltetés miatt Titkó kénytelen volt mindennap dolgozni. Titkó szóbelileg nem egyszer kérte a vállalat telepvezetőjé­től a neki járó túlmunkadíjak kifizetését, de a telepvezető nem vette figyelembe ké­rését. Időközben Titkót áthelyezték egy másik vállalathoz. Az új munkahely igazgatója írásban kérte Titkó elmaradt túlóradíjai­nak kifizetését. Első ízben azt a választ kapta, hogy nincs mód visszamenőleg kifi­zetni az összeget, mert túlmunkát csak úgy végezhet egy dolgozó, ha a vállalat igazgatójától előre kéri annak engedélye­zését és azt az üzemvezetőség elrendeli. Az igazgató ezt a választ nem fogadta el és az igény újabb elutasítása után az ÁEK-hoz fordult segítségért. Az ÁEK a bel- és kül­kereskedelmi minisztériumot kérte fel az ügy kivizsgálására. A minisztérium meg­állapította Titkó Antal panaszának jogos­ságát és azt is, hogy helytelenül járt el az Északmagyarországi Üzemélelmezési Vállalat vezetője akkor, amikor nem gon­doskodott Titkó helyettesítéséről. A mi­nisztérium utasította a vállalatot a ledol­gozott túlórák kifizetésére. Kosár Istvánt, a vállalat igazgatóját Titkó Antal ügyének lelkiismeretlen kezelése és más szabályta­lanságok miatt alacsonyabb munkakörbe helyezték. (MTI) KEDD, 1954 JÚNIUS 29 A MAGYAR DRÁMA HETE >/ „Leányvásár' A kecskeméti Katona József Színház előadása A kecskeméti Katona József Színház együttese az évad folyamán dramatur­giailag átdolgozva felújította Jacobi Viktor «Leányvásár» című operettjét. A bemutató nyomán az idei évadban négy vidéki szín­házunk újította fel a «Leányvásár»-t — 43 esztendővel az első bemutatója után — és mindenütt sikert aratott. A 900-as évek elején három elvárhatatlan jóbarát látogatja a Zeneakadémia zeneszer­zői tanszakát: Szirmai Albert, Kálmán Im­re és Jacobi Viktor. Nagy tehetség mind a három. Professzoruknak, Koessler Jánosnak az a véleménye róluk, hogy Szirmai tud a legtöbbet. Kálmán viszi a legtöbbre, s Ja­cobi a legeredetibb. Ezért Jacobit szeret­nék a Zeneakadémián a komoly­zene felé irányítani. Tehetségéből erre is bőven fut­ná. De ő alig húszéves fejjel operettet kom­ponál és holtáig hű marad szerelméhez, akár romantikus dalműveinek bonvivánjai. Jacobi igazi operettszerző. Mélyen érti és érzi e műfaj lényegét. Jókedv, boldogság, szerelem, érzelemgazdagság! — ezt fejezi ki melódiadús muzsikája. Legszebb dallamait ezért éneklik már ötven esztendeje (sokszor nem is tudva, hogy Jacobi zenéjét dúdol­ják), műveinek legjobb darabjai ezért áll­nak még ma is oly közel a közönség szí­véhez. A «Leányvásár» zenéje tartalmas mu­zsika, az eredeti operett-librettó vi­szont szokványos, avult karriertörténet. A szövegátdolgozás — Darvas Szilárd mun­kája — sikeresen oldotta meg a feladatát, hogy a «Leányvásár» zenéjét megmentse a színpadnak. Darvas abb­ól az elvből indult ki, hogy semmikép sem volna helyes a szín­padon a zenével ellentétes helyzeteket te­remteni. Éppen ezért a romantikus zenéhez illő regényes történetet meghagyta eredeti stílusában. Helyes érzékkel teljes egészében épségben hagyta az átdolgozás a dalmű ze­nei szerkezetét is. Főkép arra szorítkozott, hogy a konfliktust tisztábban helyezze el a maga korában, a századeleji Amerikában, így az új változatban elsősorban Tom alak­ja vált sokkal rokonszenvesebbé. Az ere­detiben Tom lényegében az apjának Harri­son által elcsalt millióit hajszolja. A vé­gén célt is ér és a «heppiend» általános összebékülést hoz Harrison és Tom között. Az új változatban Tom egyszerű aranyásó fia. Apját Harrison kifosztotta és eltette láb alól. Tomot a Harrison leánya iránti szerelme és a bosszúvágy hajtja és a hep­piend után sem kér a Harrison-féle előkelő életmódból. Az átdolgozás olyan megoldást talált, amely lehetetlenné teszi a két el­lentétes erő közötti összebékülést, s ugyan­akkor — vagy éppen ezért — nem marad el a zavartalan, «nélkülözhetetlen «boldog vége sem. Az új változatban sokkal rokon­szenvesebb a tömeg, a nép egyszerű gyer­mekeinek ábrázolása is. A serif nem pén­zért mindenre kapható lótolvaj, hanem a maga jószántából áll Tom mellé. A néger pincér nem otromba, lusta fráter, hanem kedves, rokonszenves figura. A cowboyok és matrózok nem a milliárdos Harrison mel­lett állnak Tom ellen, hanem Tom mellett. Az ilyen változtatások, amelyek a mű egé­szének felépítését és stílusát érintetlenül hagyják, de helyesen kiélezik annak konfliktusát a szükséges dramatur­giai beavatkozások. Nem szándékszunk részletesen elemezni valamennyi változta­tást. Ezek mind javára váltak a szöveg­könyvnek, ha nem is sikerült teljesen ki­küszöbölni a hiányosságait, így például jónéhány jelenet hosszadalmasságát vagy naivságát. Több eredeti, mulatságos fi­gurával bővült is a szereplista, így Darvas Szilárd leleményét dicséri Jef­ferson titkár és a Sing-Sing-fegyház börtönőrének alakja, valamint néhány cowboy szerepeltetése az első felvonásban. De sok új, apró tréfás ötlet is fűszerezi a mesét. Csupán egy pármondatos «visszaál­lítást] javasolnánk, ami jó volt az erede­tiben. Ott ugyanis Harrison a maga yacht­­ján tengernagynak képzeli magát. Ragasz­kodik ahhoz, hogy röviden «tengernagy úri­nak szólítsák, azt kívánja, hogy „minél katonásabban­ menjen minden a hajón. Anélkül, hogy a kis szatirikus színfoltnak túlzott jelentőséget tulajdonítanánk, véle­ményünk szerint kár kihagyni ezt a né­hány gúnyos-mulatságos mondatot. (Annál is inkább, mert Harrison a mostani előadá­son is tengernagyi egyenruhában jelenik meg a yachton, de mindenféle megokolás nélkül, s így a néző számára teljesen ért­hetetlen Harrison öltözete.) A kecskeméti Katona József Színház az előadás létrehozásában szemmel láthatólag helyes elvekből indult ki. Nem akart mást, nem akart «többet­ nyújtani, mint ameny­­nyire a zene és a szöveg lehetőséget nyújt: századeleji romantikus történetben bemu­tatni a boldog szerelem, a szabad élet dia­dalát a kor béklyói felett. Ezért az előadás egységes stílusával a maga korába helyezi a darabot. A fiatal rendező, Nagy György tehetségét dicséri, hogy helyesen gazdál­kodva a színház lehetőségeivel, nagy súlyt helyezett az együttes jó összmu­nkájára. Még a komikusoknál sem érvényesül az operettszínjátszásnak az a rossz hagyo­mánya, hogy egyesek «saját szakállukra] játszanak, nem törődve szereplőtársuk­kal, vagy éppen ellene d­olgozva. Csakis így érhették el, hogy bár az előadásban alig vannak jelentős alakítások, egészben véve mégis ízléses, egyenletes, lendületes pro­dukciónak lehettünk tanúi. Valahogy az az érzésünk, hogy az előadásban a muzsika a főszereplő, ennek minél zavartalanabb ér­vényesülését szolgálja a színészi játék, a tehetséges Kemy Kálmán vezényelte zene­kar és kórus, a tánc, a díszlet, a jelmezek. A zene tiszta tolmácsolása a fő erénye a Lucyt játszó S. Gyulai Viktóriának és a Tomot alakító Mucsi Sándornak is. Szépen előadott kettőseikkel és szólóikkal — ahogy mondani szokás — sikerül egy-kettőre a nézők szívébe lopni magukat. Bessyt a Fő­iskoláról nemrég kikerült Dobi Írisz játsz­­sza. Tehetséges, temperamentumos, kelle­mes megjelenésű fiatal színésznőt ismer­tünk meg benne. De a játékából el kellene hagynia a különösen ének- és táncközben alkalmazott «operettes», édeskés, megmere­vedett mosolyt. Az öreg és ifjabb gróf Rottenberg szerepét a rutinos Szokoly Gyu­la és a fiatal Oláh György alakítja sok humorral és mértéktartóan. A Bessyvel és Harrisonnéval (Mojzes Mária) járt mu­latságos táncukat a feltörő tapsokra több­ször is meg kellett ismételniök. Harrison kevéssé hálás szerepét Kertész Dezső játsz­­sza, példamutatóan, egyszerű eszközökkel keltve életre ezt a negatív alakot. Tetszett Szoó György Jefferson titkár szerepében. Mulatságosan hangsúlyozta kiszolgáltatott­ságát és azt a szinte állandó félelmet, amely Harrison melletti szolgálatával jár. A se­rif szerepéből Honti Sándor formált ro­konszenves, markáns, emberi figurát. De a többiek is, Jávor Antal, Faludi László, T. Szabó László, Zóni Gyula, Molnár Pál, Takács Lajos, Budai László, Marinkovics Zsuzsa kisebb szerepükkel jól illeszkedtek bele az együttesbe. Meg kell még emlékeznünk a két vendég­tervezőről, Kerényi Lajosról és Rimanóczy Yvonne-ról, a Nemzeti Színház tagjairól. Kerényi igen szép, az előadást jól szolgáló díszleteket tervezett. A második és különö­sen a harmadik felvonás színpadképét a közönség is tapssal jutalmazta. Rimanóczy Yvonne jelmezei is kifejezőek; ezek a ru­hák nemcsak a szerephez, hanem a színész egyéniségéhez is alkalmazkodnak. Mindent egybevetve, a kecskeméti Ka­tona József Színház «Leányvásár»-előadása méltán aratott sikert a magyar dráma he­tén s otthonában is. Otthon több mint öt­­venszer játszották, majdnem annyiszor, mint az évadjuk legnagyobb sikerét, a «Já­nos vitézt». A színház jó úton jár, amikor az együttes kialakításának igényes felada­tát tűzi maga elé (ami természetesen nem zárja ki, sőt feltételezi a magas színvo­nalú egyéni alakításokat). Ezen az úton haladva, bizonnyal nem maradhat el a színház további fejlődése. Mészöly Tibor Megkezdődött a magyar dráma hete vitaankétja A magyar dráma hete során a Színház- és Filmművészeti Szövetség, a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a népművelési minisztérium rendezésében hétfőn megkezdődött a dráma hetének záró vitaankétja, a budapesti vá­rosi tanács üléstermében. Az ankéton megjelent Darvas József nép­művelési miniszter, Jánosi Ferenc, a nép­művelési miniszter első helyettese, Non György népművelési miniszterhelyettes, ma­Hétfőn délelőtt Mihályfi Ernő népműve­lési miniszterhelyettes vezetésével hazaér­kezett filmművészeti dolgozóink küldött­sége, amely részt vett a Szovjetunióban rendezett magyar filmhéten. A küldöttség fogadására a ferihegyi re­ A tiszalöki tanács a lakosságért A tiszalöki községi tanács az aratás kü­szöbén a kereskedelem dolgozóival megbe­szélte, hogyan járulhatnak hozzá a nagy nyári munkák sikeréhez. A dolgozó pa­rasztok a nyári hetekben reggeltől estig a határban vannak és alig van idejük bevá­sárlásra. Éppen ezért a tanács kezdemé­nyezésére elhatározták, hogy a nyári mun­kák idején a fűszerüzletek reggel a szokott­nál egy órával korábban nyitnak, este pe­dig egy órával későbben zárnak. A föld­művesszövetkezet mozgóboltokat is létesít, amelyek hűsítő italokat, cigarettát és más szükségleti cikket visznek ki a határban dolgozóknak. (MTI) A Szovjet Hadsereg Ének- és Táncegyüttese szerdai előadását az Állami Operaház margitszigeti szabadtéri színpadán a labdarúgó világbajnokság mérkőzésének rádióközvetítése miatt este fél 9 óra­kor kezdi. (MTI)v­lamint íróink, rendezőink, színészeink leg­jobbjai. Ladányi Ferenc Kossuth-díjas érdemes művész, a Színház- és Filmművészeti Szö­vetség főtitkárának megnyitó szavai után Apáthy Imre Kossuth-díjas, az Ifjúsági Színház főrendezője tartotta meg vitaindító előadását. Délután pedig megkezdődtek a hozzászólások. A vitát ma délelőtt 9-kor folytatják.­pülőtéren megjelent Non György népműve­lési miniszterhelyettes, a külügyminiszté­rium, a népművelési minisztérium, a Ma­gyar-Szovjet Társaság a Kultúrkapcsolatok Intézete felelős munkatársai, valamint a kulturális élet számos más képviselője. (MTI) Pályázati felhívás A budapesti városi tanács végrehajtó bizott­ságának néprajzi albizottsága pályázatot­ hirdet Budapest néprajzával kapcsolatos tanulmá­­nyokra: 1. Nagy-Budapest néphagyományai: munkás­dalok, mesék, gyermekjátékok, szokások (kerü­letek, városrészek vagy foglalkozási ágak sze­rint feldolgozva). 2. Nagy-Budapest gazdasági néprajzának egy­­egy önálló része. Pl.: a budapesti parasztság néprajza (gazdálkodás, kertészkedés, állattar­tás stb.) A budapesti munkásság vagy kisipa­rosság néprajza (egy-egy üzem vagy szakma munkásainak élete, szakmai jellegzetessége stb.) 3. Egy-egy önálló tanulmány Nagy-Buda­pest népművészetéről, viseletéről, táncairól. 4. Egy kerület vagy városrész összefoglaló néprajzi leírása. A pályázaton bárki résztvehet eddig meg nem jelent néprajzi tanulmányával. A pályázat nyílt, a pályamű terjedelme nincs megszabva. A pályamunkát csak gépelve fogadják el, kéz­iratot vissza nem adnak. A pályázat határideje: 1954 november 20. A pályadíjak összege: I. díj: 2500 forint, II. díj: 2000 forint, III. díj: 1000 forint, IV. díj: 500 forint. A pályázatokat Budapest Városi Tanács VB népművelési osz­tályára. (V., Városház­ utca 9—11.) kell be­küldeni. (MTI) Hazaérkezett a Szovjetunióból a magyar filmművészküldöttség

Next