Szabad Nép, 1954. június (12. évfolyam, 152-181. szám)

1954-06-10 / 161. szám

2 PÁRT ÉS PÁRTÉPÍTÉS __* Egyéni műveléssel, vagy „bandában“ Egy „kényes kérdés“ a virkivei Táncsics tsz-ben A túrkevei Táncsics tsz-ben jól érzi magát a vendég. Megelégedett embe­rek közé kerül, akik büszkén mutogat­ják 5400 holdas gazdaságuk ékességeit. Elsősorban a hatalmas, 500 holdas rizstele­pet, a birkatenyészet gyönyörű fajállatait, a hatalmas, újonnan megépült istállót és sok egyebet. Ezt mondják: «Nézd, ez a miénk, a mi kezünk teremtette ezt a gaz­dagságot.­» A hibákat sem takargatják. De olyan szenvedéllyel beszélnek a bajokról, hogy bizonyos, hamarosan túladnak rajtuk. A dolgozók között is a legdolgosabbak a szövetkezet kommunistái. A szövetkezet egész történetétől elválaszthatatlan a kom­munisták munkája. 1949-ben ők szervezték meg. Amikor az 1952-es aszály után lógott az emberek orra, ők öntöttek lelket a csüg­­gedőkbe, s ha valakinek fejébe szállt a di­csőség, ők intették szerénységre, mérték­­tartásra, józan szemléletre. A tagok szor­galma, a vezetők hozzáértése mellett ennek a jó pártszervezetnek is része van abban, hogy a tsz tagjai tavaly csak pénzben 16 forintot kaptak munkaegységenként, s hoz­zá még rizst, cukrot, kukoricát, gabonát, szénát, egyebeket. A tagok az idén sincsenek pénz nélkül. Hét forint jutott munkaegy­ségenként előlegre mindenkinek. Ha valahol hiba volt, elmaradás látszott, mindig akadt a pártszervezetben valaki, aki­­megkondította a vészharangot». S ha a Táncsics pártszervezete valamire felfigyelt, valami hibát meglátott, arról nem sok idő múlva már csak úgy lehetett beszélni: volt — de már nincs. A kommunisták erős párt­szervezete elhárította a veszedelmeket, a döntő időben mindig közbeléptek a pártta­gok. Az igazgatóság tagjai sokat tudnának be­szélni arról, hányszor «mosta meg» a gaz­dasági vezetők fejét a pártszervezet. Elein­te bizony még orroltak a bíráló szavakért, de most már látják: enélkül nem is dol­gozhatnának. Mondja is Nagy Imre elvtárs, a tsz fiatal elnöke, annak örül leginkább, hogy a pártvezetőség és az egész kommu­nista kollektíva rendszeresen figyeli a munkáját, s ha elvéti a lépést, azonnal szólnak, sőt mind gyakrabban jeleznek már a botlás előtt. Egy ilyen nagy szövetkezet­ben ő maga nem juthat el mindenüvé min­dennap, de a kommunisták mindenütt ott vannak, s tudják, mi a kötelességük. ★ Még tavasszal történt. Az igazgató­ságnak tengernyi gondja volt akkor: a vetés megszervezése, a vetőmagok cserélése, be­szerzése és tisztítása. Terveket is kellett ké­szíteni, ezernyi tárgyalás egy tucat vállalat embereivel. Mindenre gondoltak — éppen csak a gazdasági gépek hevertek kijavítat­­lanul a színekben. Nagy baj fenyegetett. De a pártvezetőség ellenőrizte a gépjavítások menetét, s felfedte a veszedelmet. Rögtön figyelmeztette a termelőszövetkezet igazga­tóságát,s az nyomban intézkedett. Besze­rezték a hiányzó alkatrészeket, s a gépek időre elkészültek. A pártvezetőség megbízta a gépműhelyben dolgozó Szabó Lajos elv­társat, hogy továbbra is legyen gondja a gépjavításokra. Megesik bizony — különösen, ha össze­torlódnak a nagy munkák — hogy a gaz­dasági vezetők csak munkaegységekben, ezerholdakban gondolkoznak, s szem elől tévesztik az embereket, a tsz tagjait. Most, a növényápolás idején is így történt. A pártvezetőség jókor figyelmeztette a tsz igazgatóságát, hogy ne csak a kapálással, lucernabehordással, hanem azokkal is tö­rődjék, akik mindezt végzik. Beszélgesse­nek az emberekkel, sokat számít a jó szó, az iránymutatás, még a szidás is. Az igaz­gatóság megszívlelte a tanácsot, tagjai most már rendszeresen beszélgetnek a brigád­­tagokkal. Most leginkább azokkal, akik ki­húzzák magukat a közös munkából, a kö­zös helyett hétszámra a háztáji földön ka­­pálgatnak. A múlt héten is öt ilyen tagnak keményen megmondogatták a véleményü­ket. Négyen közülük már munkába is áll­tak azóta.★ A legnagyobb értékkel, a tsz tagjaival persze maga a pártszervezet foglalkozik a legtöbbet. A vezetőségi tagok, a pártbizal­miak sokat beszélgetnek a párttagokkal. Mihály Tiborné elvtársnő, a pártszervezet titkára hajnaltól estig járja a brigádokat, s itt is, ott is megtárgyal egy-egy problé­mát az elvtársakkal. Sokszor még a késő éjszakai órákban is világos a pártiroda ablaka. Felkeresik Mihály elvtársnőt a párt­tagok, bizalommal zárják ki előtte gondjai­kat, bajaikat, s ő segít, ahogy csak tud. És a 171 kommunista példás tettei formál­ják szövetkezeti emberekké a Táncsics tagjait. A szövetkezeti közösség kialakítása nem könnyű munka. Régen mit sem törődtek az emberek egymás bajával, kinek-kinek volt éppen elegendő gondja. A szövetkezet­ben egy ember gondja — a szövetkezeté is, egy ember örömének örül az egész tag­ság. A Táncsicsban, ha valaki házépítke­zésbe fog, a közösség vállal egy részt a terhekből. Sok legény, leány kapott már jelentős összegű segélyt,­a kollektíva se­gített nekik a fészekrakásban. Nagy ered­mény ez, de még sokat kell tenni azért, hogy igazán példás, nagy családdá vál­jék a Táncsics. Igazán közösséggé a közös munka teszi a szövetkezetei. A mindennapi együttes erőfeszítések közben kovácsolja ezt a kol­lektívát a pártszervezet. Jól látni ezt most, amikor a növényápolás sikeréért folyik a harc. Ez most a legfontosabb, ettől függ most a kapósok termése, a bőséges takar­mány, az állattenyésztés fellendülése — s a Táncsics tsz munkájából is — népünk jóléte. A növényápolás most való­ban harc. Egész májusban sok eső esett s június első napjaiban is csak tovább zu­hogott, összetorlódtak a munkák, a felada­tok sürgetnek, s a rendkívüli időjárás miatt a kapálás igen nehezen megy. Az időjárás ellen persze sokat nem lehet tenni, de ha a munkát jobban megszervezik, némileg se­gíthetnek a bajokon. A pártvezetőség ezért elhatározta: java­solja a termelőszövetkezet tagjainak, hogy osszák fel a növénytermesztő brigádok tag­jai között a kapások területét. Egy-egy tagra átlagosan négy és fél, öt hold kapás­növény munkája jut a háztáji területtel együtt; ezt a tsz-tag családjával együtt könnyen elvégezheti s így szaporábban halad majd a munka. Sok értekez­leten megvitatták már ezt, de a javas­lat a maradiság, az értetlenség sziklafalába ütközött. A brigádok kijelentették: «Nem azért jöttünk a szövetkezetbe, hogy egyen­ként dolgozzunk! Munkaközben így nem is lehet beszélgetni.» S noha ez az érvelés gyenge, mert a tsz-be nem azért lépnek az emberek, hogy munkaközben beszélgesse­nek, a munkacsapatok tagjai most is kö­zösen, «bandában» dolgoznak. A «bandá­ban» a munka ütemét a leggyengébbek dik­tálják, hozzájuk igazodik az egész munka­csapat, így aztán a lassúbbkezűek az egész munkát hátráltatják. Mindez megváltozna, ha sikerülne a kapások felosztása. Nem kis dologról van szó, az idei kukorica- és cu­korrépatermés forog kockán. Foglalkozik az üggyel az egész pártszervezet, de a ka­pások felosztása mégsem megy. Miért? ★ A kapások felosztása _ «kényes kér­dés», még az igazgatóság is csak szőrmen­tén foglalkozott az üggyel. Az igazgatóság ülése ugyanis azt a határozatnak egyálta­lán nem nevezhető döntést hozta: «Akik kérik, megkaphatják egyéni művelésre a kapásokból rájuk eső területrészt». Tehát: «akik kérik»... — ahelyett, hogy magyarul megmondták volna: az igazgatóság helyesli a felosztást. A brigádvezetők a felosztás ellen vannak, nemhogy szorgalmaznák a dolgot, inkább gátolják. Csillag elvtárs pél­dául, az egyik brigád vezetője, párttag lé­tére is csak nehezen, többszöri követelésre mérte ki brigádja párttagjainak a kukori­cát, a cukorrépát. A kapások felosztásának ez az egyik akadálya. A másik ok mélyebben van. A párttagok közül igen sokan elsők a munkában, maguk ugyan példaadóan végrehajtják a pártszer­vezet határozatait , de példájuk gyakran elszigetelt marad; nem agitálnak, nem har­colnak azért, hogy a 171 párttagot követve, a Táncsics tsz minden egyes tag­ja a pártszervezet útmutatása szerint csele­kedjék, íme egy jellemző példa erre. A Zádori-brigád pártbizalmija, E. Ko­vács elvtárs, a legutóbbi pártcsoportérte­­kezleten sokat beszélt a párttagok példamu­tatásáról. A pártcsoport tagjai megszívlel­ték szavait. Egyikük például, Bernáth And­rás elvtárs, egy szombat délben, amikor a brigád tagjai már hazamentek, még to­vább kapált. Megkérdeztük tőle, miért dol­gozik egyedül. «Még nem végeztem a napi feladattal — mondta — meg korán is van és a párttagoknak mindenben példát kell mutatniok». Bernáth elvtárs keményen dolgozott tovább, komolyan vette kommu­nista kötelességét. De — és itt a hiba — a délben hazatérő brigádtagokhoz egyetlen szót sem szólt, nem hívta őket további munkára, nem igyekezett velük megértet­ni: most minden elvesztegetett óra a szö­vetkezet jövedelmét csonkítja. Valahol itt az oka annak is, hogy a ka­pások felosztása nem megy. Idős Szabó Lajos elvtárs, a Csillag-brigád pártbizal­mija, pártcsoportértekezleten beszélt a ka­pások felosztásáról. Szavára úgy döntöttek a pártcsoport tagjai, hogy a brigádban el­sőkként méretik ki maguknak a kapáso­kat. E pártcsoport négy tagja már végre­hajtotta a határozatot, s családjukkal együtt egyelik a cukorrépát, kapálják a kukoricát. Úgy gondolják, hogy minden szó­nál szebben beszél a tett , és még egyet­len brigádtaggal sem beszélgettek, hogy kö­vessék példájukat, mert ez valamennyiük érdeke. Ezért nem talál követőkre dicsére­tes, példamutató tettük. ★ Kemény harc kérdése, hogy a szövet­kezetben sikerüljön a kapások felosztása. A Balogh-brigád tagjai például bandában egyelik a répát. Kissé odább tőlük, felesé­­­gével és fiával együtt dolgozik Sarkadi Kálmán elvtárs. A pártvezetőség felhívása után közölte a brigád vezetőjével, hogy ő bizony kikéri a kapásokból a ráeső részt, s családjával együtt teljes felelősséggel fogja munkálni. Társainak nem tetszett ez, s a brigádvezető még csak ki sem mérte a területet, magának kellett kijelölnie, hol fog egész évben dolgozni. Sarkadi elvtárs beszélt már társaival, igyekezett megma­gyarázni, miért helyes, amit tett. De még nem értik meg őt, sokan gúnyolják, amiért külön dolgozik. A minap még a brigád­vezető is odament hozzá és fűt-fát ígérve csalogatta vissza a «bandába». Ha Sarkadi elvtárs visszamegy, akkor nem lett volna tovább 30—40 ember­ gúnyolódásának cél­táblája. De mégsem tette: pártmegbízatást teljesít, nem hátrálhat meg. Elhatározta: ha már belefogott, megmutatja, ő jár a helyes úton. Kemény harca lesz, de ered­ményre fog vezetni. Ott van előtte, s a tsz minden kommunistája előtt a Deák-bri­gád példája. Itt már nemcsak a tizenkét kommunista követi a pártvezetőség hatá­rozatát — felvilágosító szavak nyomán két teljes munkacsapat, párttagok és pártonkí­­vüliek is felosztották a cukorrépát, kuko­ricát, így fürgébben megy a munka. ★ Mihály elvtársnő, a pártvezetőség titkára, kongresszusi küldött volt. Amikor hazaért a kongresszusról, éppen taggyűlésre top­pant be. Megérkezése kapóra jött, a tag­ság kérte: azonnal számoljon be a nagy tanácskozásról. Beszámolója után a késő éjszakai órákig együtt maradtak még a kommunisták Elhatározták, hogy minden erejüket latba vetik szövetkezetük meg­erősítéséért. Minden párttag becsületbeli ügyének fogja tartani, hogy példamutatá­sával és felvilágosító szavával is harcoljon a kongresszus határozatainak végrehajtá­sáért, s a mostani legfontosabb feladat: a növényápolás sikeres megoldásáért. Horváth László Ki­tün­tetésük a Népköztársaság Elnöki Tanácsa Závodoczky Istvánnak, a Lenin Kohászati Művek gépészeti üzemvezetőjének, az új létesítmények sze­relésénél végzett, fáradságot nem ismerő munkája elismeréséül és Rejtő Rezsőnek, a Leni» Kohászati­­ hí­vek építkezési üzemvezetőjének -az Isze n munka­­védelmi beruházásainak kivitelezésénél, valamint az új munkamódszerek alkalmazása terén végzett példa­mutató munkája elismeréséül a «MUNKA VÖRÖS ZÁSZLÓ ÉRDEMRENDJE»: Hudicius Ferencnek, a Lenin Kohászati Művek trióhengersori gépészének és Schmidt Jánosnak, a Sopiana Gépgyár kovácsá­nak a «SZOCIALISTA MUNKÁÉRT ÉRDEMÉREM»: Kormos Józsefnek, a Lenin Kohászati Művek laka­tos csoportvezetőjének és Kondi Péternek, a Lenin­ Kohászati Művek lakatos brigádvezetőjének a «MUNKA ÉRDEMÉREM» kitüntetést adományozta. ★ A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Ma­gyar Dolgozók Pártja III. kongresszusa tiszteletére indított szocialista munkaver­senyben végzett kiváló munkájuk elisme­réséül Telek Lajosnak, a Tatabányai Szénbányászati Tröszt X. akna vállalat igazgatójának. Kovács Jó­zsefnek, a Tatabányai Szénbányászati Tröszt XI. akna vállalat igazgatójának. Sólymos Mi­hálynak, a Tatabányai Szénbányászati Tröszt tech­nológiai osztályvezetőjének, Nagy Jánosnak, a Tata­bányai­­Szénbányászati Tröszt oroszlányi külfejtés üzemvezetőjének, Széki Andrásnak, a Tatabányai Szénbányászati Tröszt XI. akna Főmérnökének, Kál­mán Györgynek, a Tatabányai Szénbányászati Tröszt termelési osztályvezetőjének. Reviczki Ferencnek, a Tatabányai XV. akna vállalat főmérnökének, Sey­fried Gyulának, a Tatabányai Szénbányászati Tröszt mérnökének. Maglódi Lászlónak, a Tatabányai Szén­­bányászati Tröszt XVII. akna üzemvásárjának. Lang Jánosnak, a Tatabányai XVII. akna frontmesterének, Gaál Józsefnek, a Tatabányai XVIII. akna front­mesterének, Hegyi Jánosnak, a Tatabányai XVI. akna frontmesterének, Dóra Jánosnak, a Petőfibánya XI. akna körlet főaknászának, Pál Antalnak, a Pe­­tőfi-altáróüzem vájárjának, Tiliczky Józsefnek, a Pe­­tőfi-altáróüzem vájárjának. Vidéki Józsefnek, a Petőfi-altáró csapatvezetőjének, Bujtár Ferencnek, a Petőfi-altáró brigádvezetőjének, Kiss Jánosnak, a Petőfi-altáró lakatosának, Zárai Gézának, a Salgótarjáni Erőmű Vállalat igazgatójának, Patkovszki Imrének, a Hajdúsági Gyógy­szergyár igazgatójának, Darvas Jenőnek, a Hajdúsági Gyógyszergyár biológusának, Végh Lajosnak, a Hajdúsági Gyógyszergyár cso­portvezetőjének, Lendvai Józsefnek, az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár főmérnökének, Horváth Gyulának, a nehézipari minisztérium Szerves Vegy­ipari Igazgatóság főmérnökének, Stekler Sándornak, a Maszolaj almásfüzitői Ásványolajipari Vállalat igazgatójának és Osztényi Zoltánnak, a Maszolaj almásfüzitői Ásványolajipari Vállalat főmérnökének a «SZOCIALISTA MUNKÁÉRT ÉRDEMÉREM*, Domonkos Kálmánnak, a Tatabányai Szénbányá­szati Tröszt Szállító és Szolgáltató V. főmérnökének, Petrovics Józsefnek, a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Szállító és Szolgáltató V. termelési osztály- . vezetőjének, Máté Pálnak, a Tatabányai X. akna vájárjának, Handler Jánosnak, a Tatabányai XI. akna frontmesterének, Sinoglió Máriának, a Tata­bányai XII. akna bányacsillésének. Póczos Ferenc­nek, a Petőfi-altáró vájárjának. Széchényi Ferencnek, a Petőfi-altáró vájárjának. Kamarás Józsefnek, a Salgótarjáni Erőmű Vállalat lakatosának, Földi Nán­dornak, a Salgótarjáni Erőmű Vállalat kazánfőgé­­pészének, Kozma Lászlónak, a Hajdúsági Gyógy­szergyár főenergetikusának, Fazekas Józsefnek, a Hajdúsági Gyógyszergyár dolgozójának, Harsányi Gábornak, a Hajdúsági Gyógyszergyár főgépészének, Angyalát­ Tivadarnak, a Hajdúsági Gyógyszergyár művezetőjének, Buzna Árpádnak, a Hajdúsági Gyógyszergyár üzemvezetőjének, Öllé Mihálynak, a Maszolaj almásfüzitői Ásványolajipari Vállalat szak­munkásának és Papp Sándornak, a Maszolaj almás­­füzitői Ásványolajipari Vállalat szakmunkásának a «MUNKA ÉRDEMÉREM» kitüntetést adományozza. Koranyár a Prahova völgyében A koranyár színeiben pompázik a Pra­­hova völgye, kivirultak a domboldalak, zöld szőnyeget terített a természet a szürke szondaerdő lábához, a fényes nap pajkos sugara meg-megfürdik az olajfoltos tó­csákban. Domboldalon kapaszkodunk, nyílik a láthatár. Kőolajkút és megint kőolajkút ameddig­­ a szem ellát. A román petróleummezők egyik híres központjában vagyunk: Baicoion. Ponto­sabban a Baicoi melletti dombok egyikén kapaszkodunk mind feljebb az öreg kút­­mesterrel, Harjoaga Ioannal. Már vagy egy fél órája megyünk, de ne­hezen indul a beszélgetés. Szégyen ide, szégyen oda, még csak az időjárásnál tartunk. — A nyár tán hamarább beköszönt, mint a tavasz ... — Jó lenne — válaszolja anélkül, hogy ránk nézne és olyan hosszú szünetet tart, hogy már azt hisszük, talán folytatni sem akarja. De úgy látszik, mégis... Csak — úgy létszik — messzebbre szálltak a gon­dolatai. — Rég nem volt olyan hosszú tél... Ha jól emlékszem — megáll, szürke prémsap­káját fejebúbjára nyomja — ha jól emlék­szem, huszonkilencben nyúlt ki, olyan ké­sőre a hideg idő, mint az idén. — Akkor már itt dolgozott, Harjonga elv­társ? Kérdőn néz ránk. — Itt-e? Hát persze. Hol dolgoztam volna? Prahovavölgyi va­gyok, s huszonhéttől «petrolista». — Huszonhéttől? ... Hej, de rég volt! Mi­lyen volt itt akkoriban az élet? — Hogy milyen? — Barna, bársonyos szemébe a visszaemlékezés fénye köl­tözött. Sokszor tették fel neki ezt a kér­dést, de csak ritkán válaszolt rá. Most azonban, mintha mondaná... Talán a ko­ranyár az oka ... Kezdje, ne kezdje? — viaskodik önmagával. — Hogy milyen volt itt az élet? Akkor is volt tavasz, nyár, ősz, tél, szép idő és eső, akkor is születtek és haltak az embe­rek ... Elhallgatott. Megállt. — Látjátok ott azt a patakot? Olyan a vize, mintha tintát ön­töttek volna bele. Pedig csak olajos... De ha mind tinta lenne, akkor sem lenne elég megírni azt a tengernyi gazságot, ami itt történt, ebben a völgyben. Akkoriban Ochiuri mellett dolgoztam, de a szondától 17 kilométerre laktam. Eleinte mindennap kétszer megtettem ez utat oda-vissza. Hiába na, fiatalság az fiatalság! De amikor kezdtem belefáradni, mondom az asszonynak: — Te, Marioara, hosszú az út, költözzünk a szonda mellé. — Hová? — s ezt úgy kérdezte, hogy már tudtam, ebből sem lesz semmi. De azért erősítgettem. — Menjünk a szonda mellé. — Eredj, ha akarsz, de egyedül! A házat én nem hagyom, a ma itt, holnap ott ked­véért. — Nem is hagyta. De nekem más vá­lasztani valóm nem volt... Láttak-e már agyagbarlangot? Ha nem, hát nézzék meg Ploesten a kiállításon. Egy olyanban laktam hatodmagammal. Ami­kor már nem bírtam, kifeküdtem a szonda tövibe, a gőzgép közelébe, s néztem a ma­­gasságos eget, a csillagokat. Az asszonyra gondoltam ... s megcsúfolt életemre. Eleinte minden szombaton este hazamen­tem. Azután mind többet követeltek az urak, vasárnaponként is dolgoznunk kel­lett. Ettől kezdve minden két hétben lát­tam csak az asszonyt, meg a gyermekeket. Majd csak minden háromban. Amikor eljött a harmadik szombat este, fáklyákat készítettünk és tizen-tizenketten nekiindultunk a domboknak, füstölt a kát­rányos rongy, lobogtak a dombokon a ván­dorló tüzek — mintha a pokol küldöncei lettünk volna. Hosszú volt az út, sok min­denre gondolt az ember: az életre, a szegé­nyekre, a gazdagokra. S az igazságkeresés úgy kezdett lobogni bennünk, mint a fák­lya, amit a kezünkben tartottunk. Egy szombat reggel kigyúlt a 19-es BA- szonda. A csapat próbálta megmenteni. A levegőbe repültek. Csak akkorácska maradt meg belőlük, hogy egy-egy kisgyermek koporsójában is elfért. Egyik szép szál le­gény, jól emlékszem rá, Ancuta Mirceája még egy fél napig vergődött. Orvos, két­szer, sehol. Cujkát adott neki a főmester, azt mondta, legalább elzsibbad tőle . Aznap este csak hatan indultunk haza. Hat fáklyás ember, három kicsi gyermek­­koporsó és Ancuta Mirceaja egy ökrössze­kér aljában. ... Ezerkilencszázharminc elején munka­­nélküli lettem. Ez akkor volt, amikor só­gorom, a villanyszerelő elpusztult. Azt mondják, az éhség miatt. Az lehet, mert abban az évben, s a rákövetkezőben én sem ettem egy falat kenyeret sem s pulisz­kát is csak egyszer egy nap. Favágónak sze­gődtem, fel a magas sziklák tövébe. A csúcsról jól látszott a völgy: a campinai finomító, a Moreni mellett égő szondák, a bascói ciszternák. Ha lenéztem, csak a szívem fájdult meg. Mennyi gazdagság, mennyi kincs, és én egyszer eszem egy nap, akkor is hideg puliszkát! Persze, hogy részt vettem a nagy sztrájk­ban, s a május elseji tüntetésen. Ott is­mertem meg a kommunistákat. Az egyiket Tudornak hívták. Már csendőrök bo­­tozták, ütötték, s ő még mindig hangosan kiáltotta: munkát, kenyeret, szabadságot! Akkor hallottam először az Internacioná­­lét: «Ez a harc lesz a végső». Beszélgetés, kóborlás közben hamar utolért a délután. A 375-ös kútnál még megnéztük az öreg Harjongot, amint az ezredik méter felé irányítja a fúrót, gra­tuláltunk neki a május elseji versenyben elért sikeréhez, de műszak után már nem kísértük el az öreget az éjszakai szanató­riumba, ahol az ő szavaival élve «fiatalí­tási kúrát» vesz. Meglátogattuk a telep igazgatóját. Szé­pen rendezett, nagy terem az­­ igazgatói szoba. A falon festmény, az íróasztalon egy szonda kicsinyített mása. Körülbelül ilyen lehetett régen is, csakhogy most az igaz­gatói székben Malescu Gheorghe, egykori karmester ül. És a pontosság kedvéért még azt is hozzá kell tennünk, hogy a petró­leummunkást szemmel láthatóan nem fe­szélyezi a hírneves elődök névsora, na­gyon otthonosan mozog az igazgatói szo­bában. Most is nagy tárgyalásban van. A ploesti «Május 1» üzem küldöttei jöttek Baicosra, hogy átadják a legkisebb szegecs­től kezdve, a 40 méteres toronyig náluk készített öt vadonatúj petróleumkútfel­­szerelést. Megszokott látvány itt, mifelénk, hogy petróleummezőink gépein ez álljon: «Fab­­ricat in RPR» — (A Román Népköztársa­ságban készült.) Sőt , Nae, a fiatal, hó­­rihorgas, szeplős szerelőmérnök azt is el­mondja, hogy nemrég újabb petróleumgé­peket indítottak útnak Kínába. íme a ma... A szerencsétlenségek óriási számadatai is mind a múlté. Malescu elvtársnál láttam egy kimuta­tást: egy szerény egyest láttam csak az üres rubrikák között. Erre az egyesre na­gyon büszke a munkásigazgató, azt jelenti ugyanis, hogy az elmúlt hat hónapban csu­pán egyetlen baleset történt. (Egy villany­­szerelő eltörte a lábát.) Miközben ezt az egyest nézzük, eszünkbe jut Harjonga elvtárs szomorú elbeszélése: «És aznap este csak hatan indultunk haza. Hat fáklyás ember, három kicsi gyermek­koporsó és Ancuta Mirceaja egy ökrössze­kér aljában...» Persze, nem igaz, hogy az igaz­gatónak most már semmi gondja, hogy minden nagyszerűen megy ezen a telepen. De a mostani gond — újfajta gond. Hall­gassuk csak meg. Az imént az üzemi bizott­ság elnöke berobogott az ajtón és köszönés helyett panaszra nyílt a szája. Két év lefor­gása alatt három nagy munkásblokk épült a telepen és egyéni munkásház is jócskán. Több, mint a múltban 40 esztendő alatt. No, de hogy osszák szét ezeket a lakásokat? Ez a nagy gond. És senki sem tagadhatja, hogy újfajta. De akad ennél nagyobb probléma is. Malescu elvtárs egy félívnyi levelet lobog­tat az üzemi bizottság elnökének orra előtt. — Megint sürgetik a munkásokat, s a névsort még mindig nem állítottuk össze. Kiderül, hogy a moldovai és a Pitesti melletti új petróleumtelepek kérnek «köl­csön» vagy «örökbe» szakképzett és szak­képzetlen petróleummunkásokat. — Akárkit nem küldhetünk oda — jegy­zi meg, ki tudja hányadszor, az üzemi bi­zottság elnöke, «nem akárkit» meg nincs szíve adni. Mert nem is «akárhová» küldik őket: a Pitesti melletti II. számú tröszt Gheorghiu Tatu­ brigádja a szovjet gyors­fúrás módszerével új országos rekordot ért el. Kilenc nap alatt 33 nap fúrási előirány­zatát teljesítették és nagymennyiségű nyersanyagot és pénzt takarítottak meg — magyarázza az igazgató. — Lemaradunk — válaszolta az üzemi bizottság elnöke. — Mondom neked, hogy lemaradunk — morogja és olyan keserves arcot vág, hogy nem lehet félreérteni. Való­ban felbolygatta a hír. — Hiába na — mondja, már kifelé menet, szinte önmagá­nak — új telep... övék a jövő... De se­baj, azért az öreg Bab­os is tudja a köteles­ségét. Besötétedett, ezernyi fény hunyo­rog a telep fölött. Meleg, lágy szél kergető­­zik az olajkutak erdejében. Az idén későn merészkedett be a tavasz a Prahova völ­gyébe, de itt van, s már a nyár is érik, érzed a föld leheletén, a csillagfényes ég­bolton, az emberek tekintetében. Itt van, legyőzhetetlenül, mint a szabadság, amely­nek hajnala tíz esztendővel ezelőtt ragyo­gott fel a völgy fölött, a lebírhatatlan Ke­letről. Dános Miklós SZABAD NÉP A magyar dráma hete: június 20—28-ig A magyar dráma hetét június 20-tól 28-ig tartják meg fővárosi és vidéki színházaink. A műsoron ebben az évadban bemutatott és az idény folyamán játszott régebbi magyar darabok szerepelnek, legnagyobb számmal mai életünket ábrázoló művek. A magyar dráma hetét június 20-án a Nemzeti Színházban a Bánk bán ünnepi előadásával nyitják meg. (MTI) Módosították a MÁV utazási kedvezményen A MÁV most kiadott új rende­lete megszünteti a fizikai és értelmiségi dol­gozók utazási kedvezményének különbsé­gét. Eszerint az otthonuktól távol élő értel­miségi dolgozók is havonta — az eddigi kettő helyett — ötször kapnak hazautazási kedvezményt, ha családosak. Az egyetemi, főiskolai hallgatók, vala­mint a középiskolás (technikumi stb.) diá­kok — akik tanulmányaikat kiegészítő nyári gyakorlatra utaznak — hivatalos iga­zolás alapján a tanulóknak járó 90 száza­lékos menetdíjkedvezményt vehetik igénybe, ha a gyakorlat ideje alatt nem kapnak fizetést. Az ösztöndíj nem számít fizetésnek. (MTI) CSÜTÖRTÖK, 1934 JÚNIUS 1® ­e hagyjuk elkallódni a kongresszusi verseny t­j módszereit! (Tudósítónktól.) Számos nagyszerű módszer, kezdeménye­zés született a kongresszusi versenyben. A műszakiak és a munkások leleményessége a termelés emelésének új, gazdag lehetősé­geit tárta fel. Feltételeztük, hogy a Láng Gépgyár sem kivétel ez alól. Felkerestük az üzemi bi­zottságot. — Két ipari tanulónk van az öntödében, aki jó minőségi munkával 200 százalékon felüli teljesítményt ért el — közölte Prokov Rezső elvtárs, az ÜB termelési felelőse. — Milyen módszerrel? — Azt már nem tudnám megmondani. De­­nézzünk fel gyárunk főmérnökéhez, ő bizonyára többet tud erről. A főmérnök nagyon szívélyesen fogadott, de mindjárt azt tanácsolta: — Fáradjanak át a munkaügyi osztályra. A munkaügyi osztály tartja kezében ezt a dolgot. — Feltűntek-e a kongresszusi versenyben olyan munkamódszerek, amelyeket érdemes volna továbbfejleszteni? — kérdeztük a munkaügyi osztályon. — Nincs semmiféle új munkamódszer — jelentette ki Szécsi László munkaügyi elő­adó. — Legalább is bennünket még senki sem tájékoztatott ilyesmiről... A munkaügyi osztályról kifelé jövet Prokov elvtárs, a termelési felelős a fejét csóválta: — Hát bizony ez elég szomorú. ★ Új módszerek feltűnéséről tehát senki sem tud. Ez rossz jel. De vájjon lehetsé­­ges-e, hogy egy ilyen nagy gyárban nem hozott új vívmányokat, észszerűsítéseket a dolgozók kongresszusi versenye? A kapuval szemközt hatalmas táblába üt­köztünk. A táblára öles betűkkel ezt ír­ták: «Az anyagtakarékossági versenyben Nagy Mihály brigádja az első. Jó minőségű munkában a szakma leg­jobbja: Nagy Mihály és Győrffy Béla». Érdemes lenne megnézni, hogyan, mi­lyen módszerrel vívta ki Nagy Mihály és Győrffy Béla az első helyet a jó minősé­gért és az anyaggal való takarékoskodásért folyó versenyben ... így dolgoztak régen is? Vagy most más fogásokkal, módszerek­kel dolgoznak, s másként szervezik meg a munkát? Nem ártana, ha tudnák ezt a gyár vezetői.★ — Nincsenek új módszerek? Már hogy a csudában ne volnának! — csattant fel Molnár László gépészmérnök, a kazánüzem vezetője. — Hogy csak egyet mondjak: új hegesztési, hőkezelési eljárással sikerült gyakorlatilag megoldanunk a műtrágya­­gyártáshoz szükséges és hazánkban eddig még nem gyártott nagynyomású készülékek pontos megmunkálását. Nagy szó az is, hogy első kísérletre sikerült a hegesztés: két darab hat és fél méter hosszú csövet úgy hegesztettünk össze, hogy a hegesztés után a 13 méteres cső eltérése az egyenestől se­hol se volt több, mint legfeljebb két mil­liméter. Aki szakember, tudja, mit jelent ez ... — Vagy itt van Nagy Mihály, aki brigád­jával a jó minőségű munkában, az anyaggal való takarékoskodásban és a termelékeny­ségben egyaránt az elsők között jár. Hogyan éri el mindezt? Együtt él a brigádjával. Vigyáz minden egyes kalapácsütésre, min­den darabka lemezre, és — természetesen — minden percnyi időre is. Ő maga végzi a lemezek előrajzolását, s olyan gazdaságo­san, mint aki a magáéból gazdálkodik. Szemmel tartja a leeső hulladékot: «Hopp, ebből kijön egy borda! Ebből egy kis pe­remre futja! Ez meg jó lesz merevítőnek!» Nemcsak anyagot takarít­­ meg, hanem időt és munkát is. A darut is kíméli... Lehetne még beszélni Győrffy Béla bri­gádjának módszeréről is, arról, hogy a ké­nyes munkákon, bonyolult darabokon dol­gozó brigád a legszorosabban együttműkö­dik a műszakiakkal. Néha napjában több­ször is megbeszélik és tisztázzák a meg­munkálás kérdéseit. Az eredmény: a jó­minőségű munka... Vannak tehát új módszerek a gyárban .. . De hátha a kazánüzem csak kivétel? Néz­zünk át egy másik műhelybe, mondjuk az öntödébe... ★ Az öntödében Iváncsi Zoltán főmérnök és Mácsik Ede fődiszpécser felsorolni is alig győzik az új kezdeményezéseket: — Javult a szervezettség, javult a mi­nőség ellenőrzése. Művezetőink a diszpécse­rekkel karöltve összeválogatták az azonos technológiájú darabok mintáit, így lehe­tővé vált, hogy «összeházasítsunk», vagyis, hogy egy-egy szekrényben egyszerre több kisebb darabot öntsünk. D­öntőbrigádjaink is összefogtak. Napról napra megtanácskozták a közös feladato­kat és munkájukat úgy hangolták össze, hogy minél kevesebbet kelljen várniok a darura. A nagyturbina-öntéseknél például naphosszat leélt a daru. D­e itt is vannak üres percek. Azelőtt ilyenkor sem adták át a darut a többieknek. A kongresszusi ver­seny során, ha a darura pillanatnyilag nem volt szükség, nyomban a szomszédos cso­portok segítségére küldték. Jobban kihasz­nálták a darut, több munkát tudtak vé­gezni. — Műszaki osztályunk dolgozói rendsze­resen segítették a gyengébbeket. Munka­közben a helyszínen fürkészték, kutatták, mi okozza a selejtet. Természetesen azon­nal közbeléptek és segítettek tanácsaikkal, de ha kellett, gyakorlatilag is megmutat­ták, hogyan lehet valamit jobban, gazda­ságosabban csinálni. Nagyrészt ennek kö­szönhető, hogy öntödéink selejtje egyhar­­madával csökkent. Hasonló, talán apró, de kihatásaiban je­lentős kezdeményezés bőven akad a gyár minden üzemében. Érdemes felfigyelni er­re. Ne hagyjuk elkallódni, parlagon hever­ni a kongresszusi versenyben született új módszereket! A Rákosi Mátyás középiskolai tanulmányi verseny döntőjének eredménye Tudományos társaságok képviselőiből és az oktatásügyi minisztérium szakelőadóiból alakított országos bizottságok elbírálták a Rákosi Mátyás középiskolai tanulmányi ver­seny döntőjébe került dolgozatokat. A magyar irodalom I. versenycsoportjában (általá­nos gimnáziumok és tanítókénzek) az I. díjat Kab­­debó Lóránt, a miskolci Földes Ferenc-gimnázium IV. osztályos tanulója, a két II. díjat Brachfeld Ju­dit, a budapesti Szilágyi Erzsébet-gimnázium IV. osztályos tanulója és Somogyi Lajos, a győri Révai Miklós-gimnázium TV. osztályos tanulója, a magyar irodalom II. versenycsoportjában (szakközépiskolák) az I. díjat Széles Klára, a paksi közgazdasági tech­nikum TV. osztályos tanulója nyerte. A bizottság a két II. díjat nem adta ki. A matematikai versenyben az I. díjat Vigassy Jó­zsef, a budapesti Petőfi Sándor-gimnázium IV. osz­tályos tanulója, a két IV. díjat Tömör Benedek, a győri Révai Miklós-gimnázium IV. osztályos tanulója és Bártfai Pál, a budapesti Petőfi Sándor-gimná­zium III. osztályos tanulója kapta. A történelmi versenyben az I. díjat Siuigár Béla, a szarvasi gimnázium III. osztályos tanulója, a két II. díjat Vető Miklós, a budapesti Madách-gimná­­zium IV. osztályos tanulója és November András, a budapesti Fürst Sándor-gimnázium IV. osztályos tanulója nyerte. A földrajzi versenyben az I. díjat Mertz László, a budapesti Fáy András-gimnázium IV. osztályos ta­nulója, a múltévi földrajzi verseny nyertese, a két II. díjat B. Nagy József, a hajdúszoboszlói Irinyi János-gimnázium IV. osztályos tanulója és Mátyus Ernő, a gyönki Alpári Gyula-gimnázium IV. osztá­lyos tanulója nyerte. Az orosz nyelvi verseny I. versenycsoportjában (orosz tagozatú gimnáziumok, Makszim Gorkij- és Oleg Kosevoj-iskolák) az I. díjat Előd Nóra, a két II. díjat Kelemen Judit és Garai László nyerte. Mindhárom a budapesti Makszim Gorkij-iskola X. osztályos tanulója; a TT. versenycsoportban (nem orosz tagozatú gimnáziumok) az I. díjat Uray Éva, a debreceni Kossuth-gimnázium III. osztályos ta­nulója, a két II. díjat Vájó Piroska, a debreceni Kossuth-gimnázium TII. osztályos tanulója és Pet­­rovszky S. Pál, a kecskeméti piarista gimnázium IV. osztályos tanulója kapta. **­* A Fizikai versenyen az I. díjat a matematikai ver­seny I. helyezettje. Vigassy József, a budapesti Petőfi Sándor-gimnázium IV. osztályos tanulója, a két I. díjat Gutai László, a budapesti Könyves Kál­,­mán-gimnázium IV. osztályos tanulója­ és Zawa­­dowski Alfréd, a budapesti Petőfi Sándor-gimnázium IV. osztályos tanulója nyerte. A pedagógiai versenyben az I. díjat Gáspár László, a­ budapesti Kiss János altábornagy­ utcai tanító­képző III. osztályos tanulója, az első II. díjat Ádám Magdolna, a jászberényi tanítóképző IV. osztályos tanulója, a második II. díjat megosztva Papp Er­zsébet, a sárospataki tanítóképző III. osztályos ta­nulója és Ney Mária, a budapesti óvónőképző III. osztályos tanulója kanta. A gazdasági számtani verseny I. díjának nyer­tese Lampl Tamás, a budapesti Bethlen-téri közgaz­dasági technikum tanulója, a két II. díjé Endrédi Júlia, a bonyhádi közgazdasági technikum tanulója és Koncsal Márta, a budapesti alkotmány utcai köz­­gazdasági technikum tanulója. A könyvviteli verseny I. díjának nyertese Haypál Ildikó, a miskolci közgazdasági technikum (ipari tagozat) tanulója, a két II. díjat Gálicz Tibor, a Székesfehérvári közgazdasági technikum tanulója és Keresztély Noémi, a miskolci közgazdasági techni­kum (kereskedelmi tagozat) tanulója nyerte. A statisztikai verseny I. díját Bokányi István, a pápai közgazdasági technikum tanulója kapta A két II. díjat Andányi Györgyi, a budapesti Huba­ utcai közgazdasági technikum tanulója és Gyenge Ferenc, a pápai közgazdasági technikum tanulója érde­melte ki. A díjakat és könyvjutalmakat az iskolák igazgatói az évzáró ünnepségen osztják ki a nyerteseknek. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság pályázata A Magyar Irodalomtörténeti Társaság nyilvános pályázat kiírásával is elő akarja segíteni újabb irodalmunkkal foglalkozó ta­nulmányok és monográfiák megszületését. A társaság felszabadulásunk közelgő tize­dik évfordulója alkalmából pályázatot hir­det a következő témakörökből: Mai irodalmunk egy jelentős alakjának ismertetése és méltatása. Irodalmi irányok harca 1919 és 1945 kö­zött (egy időszak vagy egy részletproblé­ma feldolgozása). A pályaműveket gépírással, a szerző ne­vének és lakáscímének megjelölésével kell beküldeni a Magyar Irodalomtörténeti Tár­sasághoz (Budapest, XI., Ménesi­ út 11—13). Beküldési határidő 1955 április 4. Az eredményt 1955 július 1-én teszik közzé. Pályadíjak: 1 első díj 5000 forint, 2 má­sodik díj 3000—3000 forint, 2 harmadik díj 2000—2000 forint. A pályázattal kapcsolatban a társaság irodája ad részletes felvilágosítást. (MTI) ----------- ——zu - MEGJEGYZÉSEK * ,,Műemlékvédelem“ Esztergomban A «Szabad Nép» április 23-i számában cikk jelent meg: «Óvjuk meg műemlékeinket» cím­mel. A műemlékek védelmének ügyében igen sok levél érkezett azóta szerkesztőségünkbe. Ezekből közöljük az alábbi levelet: Az esztergomi vár, amelynek ódon falait hajdan Balassa Bálint és Bottyán János vére öntötte, nemcsak Magyarországnak, hanem Közép-Európának is egyik jelentős műem­léke. Esztergom városa pedig egyik leg­fontosabb magyar múzeumi városunk. Mű­vészettörténészeink sora dolgozik műemlé­kei történetének felderítésén, ismertetésén. Népi demokráciánk az esztergomi bazilika építészettörténetileg is igen jelentős érté­kű épületét államköltségen hozatja rendbe. De hasonló gonddal fordul a város védett műemléknek nyilvánított számos épülete­­felé is, így az utóbbi években többmillió­­forintos államköltséggel helyreállították Bottyán János egykori esztergomi lakóhá­zát, a mai városi tanácsházat, a volt sze­mináriumot, s a régi megyeháza nemes, barokk stílű épületét. Amíg múltunk, hagyományaink megbe­csüléséről kormányzatunk ilyen, a múltban soha nem tapasztalt mértékben gondosko­dik, addig Esztergomban az utóbbi időben felelőtlen elemek felháborítóan rombolják, csonkítják a műemlékeket. A vár területét kirándulók, nem egyszer egyenruhát viselő ipari tanulók, sportpá­lyának használják. Mások a műemlék-épü­letek tetőzetét leszaggatják, a befalazott ajtókat betörik. Meggondolatlan virtusko­dók pótolhatatlan értékű kőemlékeket ta­szítanak a mélybe. A kirándulók másik kedvelt «csínytevése», hogy a várpalota kö­zépkori freskóit óvatlan pillanatban «autogrammjukkal» látják el. A vár­múzeum épületének egy része KIK- kezelésbe került: a lakók gyermekei nem­rég — éppen a műemléki főhatóság kiszál­lásakor — kerékpárversenyt rendeztek a középkori épületcsoport betonfödémén. A lakók egyébként a jelenleg is védő-átépítés alatt levő Középkori Kőtárban tartják a baromfit. A fémgyűjtés idején az történt, hogy a vár valamennyi vízlevezető rézcsatornája — a földtől öt méter magasságig — eltűnt. Néhány roncsát a MÉH-telepen találták meg. Nemrég még megdöbbentőbb műem­lékrombolás is napfényre került. A tavaly nagy gondossággal helyreállított megye­háza (jelenleg diákszállóként használt) épü­letének első emeleti kőkorlátját és annak kőurnáját — a legszebb esztergomi barokk, épület díszét — nyilvánvalóan az épület lakói súlyosan megrongálták, ledöntötték. A műemlékeket védő főhatóság s a helyi múzeum Esztergom tanácsától és a rend­őrségtől kér segítséget, talán nem megold­hatatlan, hogy a vár műemlék­ területére állandó rendőrőrszem kerüljön. Ugyanak­kor ezek az esetek arra is intenek, hogy tovább kell folytatnunk a műemlékek vé­delmének népszerűsítését. Dr. Zolnay László ■a esztergomi Balassa Bálint Múzeum vezetője

Next