Szabad Nép, 1954. július (12. évfolyam, 182-212. szám)
1954-07-03 / 184. szám
3 SZOMBAT, 1954 JÚLIUS 3 Idén először rendezték meg a magyar dráma hetét, írók, színházi művészek és a közönség ünnepi találkozóját. Huszonkét idén bemutatott magyar színmű kelt életre ezen a héten, közülük tizenhat mai szerző műve, tizenkettő a mai magyar életről szól. De a többi hat bemutatóban, a régi magyar darabok sikeres felújításában is része van a mai magyar irodalomnak, dramaturgiának. Minek köszönhető, hogy csupán ebben az évadban ugyanannyi magyar színművet mutathattak be a színházak, mint az elmúlt négy esztendőben összesen? Elsősorban annak a szellemi megpezsdülésnek, fellendülésnek, melyet a párt júniusi határozata, a szocializmus építésének új szakasza indított el. S nemcsak azzal, hogy lényegesen csökkentek és tovább csökkennek az új színművek előtt álló bürokratikus akadályok. A szerzők, színházak kezdeményezőereje, bátorsága nőtt meg, s a júniusi határozat merészebb munkára buzdítva az írókat, művészeket, eszméket, gondolatokat adott a mai magyar valóság helyes ábrázolásához. Világosan bizonyítja mindezt például a vidéki színházak nagy részének új magatartása a magyar dráma ügyével kapcsolatban. Addig vidéken alig mertek újat kezdeményezni a színházak , most egymásután vállalnak új szerzőket, s ha kell, harcolnak is új színműveikért. Megkapó szenvedély van írók és színházak alkotó együttműködésében, abban a törekvésben, hogy minél szebben, minél igazabban adjanak hangot a mai magyar életnek, ostorozzák a hibákat és mutassák az emelkedés útját. Mélységes társadalmi felelősségérzetről vall ez a közös munka, s emellett arról, hogy a mai élet mondanivalói írókban, színházi művészekben nemcsak élnek, hanem feszülten várják is a drámai megfogalmazást. Ezt bizonyítja, hogy a történelmi témájú színművek («Új vendég érkezett», «Egy magyar nyár», «Mátyás király Debrecenben») nem a társadalomtól való elfordulást jelentik, hanem mai mondanivalókat adnak s ezért valóban elevenek. S ezt mutatják a mai témájú drámák: az a fölismerés, hogy eleven, életerős irodalom saját korából meríti témáinak javarészét, mert ekben közvetlenebbül találkozhat kora valóságával és a kortárs közönséggel. Ez pedig mindkettőnek — a közönségnek, az irodalomnak — javára válik. A közönség mai témájú drámákban jut legközelebb ahhoz a gyönyörűséghez, hogy olyasmit tudjon meg önmaga és népe életéről, ami addig, egy-két jelenség ismerete nyomán, csak benyomások, érzések formájában élt benne. S az új téma erősíti magát a drámairodalmat is, mert író és néző találkozásának, egymás megértésének nincs meghittebb színhelye, mint a közös, a ma élt jelen. A párt júniusi határozata nyomán — a magyar dráma hete világosan mutatja — új színműveink arra törekedtek, hogy lényegesen mélyebben ábrázolják az emberi érzelemvilág teljességét A termelés és a magánélet szerves egysége s az ebből fakadó drámai problémák sokkal gazdagabban mutatkoznak meg, mint a legtöbb eddigi színdarabban. Az emberábrázolás gazdagodásával sok olyan színpadi hős jelent meg a drámairodalomban, aki ízigvérig mai ember törekvéseiben, belső és külső harcaiban korunk társadalmi törekvései, harcai sűrűsödnek. Milyen eleven, jellegzetes alak például Hajdú Klári («Darázsfészek»). Szenvedélyessége az igaz ügy érdekében, szerelmének kibontakozása, megnyilvánulási módjai: mindebben sok mai dolgozó leány ismerhet magára. Sőt, nemcsak magukra ismerhetnek — s ez itt a lényeges — hanem túl is láthatnak addig tudott magukon, a bennük lévő rejtett, maguk előtt is ismeretlen tehetség, tettvágy, munkakedv felé. De sorolhatnánk tovább a mai életből színpadra emelkedett figurákat: Molnár Istvánt, a munkásból lett faragatlan modorú, de nagyon forrószívű mérnököt («Holnapra kiderül»), Kormos Lászlót, az esetlen, suta honvédet, aki a közösség nevelő légkörében, szerelméért is küzdve hagyja el dadogását, találja meg boldogságát («Pettyes»), s a többieket, Csitáriékat, az öreg munkásházaspárt a «Gyengébb nem»-ből. Csendes Mártont, a dacos, kemény, öreg vasast és nevelt fiát, Vas Pistát, a magyar munkásosztály új, szenvedélyes típusát, akiben ott érezni az apák keménységét, higgadtságát is («Aranygyűrű»), a «vagányból» becsületes bányászszá fejlődő Dohányost a «Két szereleméből, a «Párviadal» kubikosait s a többieket. Nem kelhetnének életre ezek a figurák, ha a darabokban holt mozdulatlanság venforrását. Elsőrendű feladatunk tehát olyan bérrendszert kidolgozni, amely a dolgozókat az önköltség fokozott csökkentésére, s ezen belül különösen az anyag takarékosabb felhasználására ösztönzi. Bér- és prémiumrendszerünk e célokat még távolról sem szolgálja. Az önköltségcsökkentést, különösen az anyagtakarékosságot messzemenően elősegíthetik a munkások, különösen a vegyiparban, a villamosenergiaiparban, az élelmiszeriparban, a bőriparban stb. Ezeken a munkahelyeken feltétlenül helyes a dolgozókat az anyagmegtakarításban anyagilag közvetlenül is érdekeltté tenni. Különösen fontos — kivétel nélkül minden iparágban — a műszaki dolgozók személyes anyagi érdekeltségére építeni a termékek önköltségének csökkentésében. Ma még azonban ez az elv egyes rendeletek előírása dacára sem érvényesül, sőt gyakran éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Közismert, hogy az építőiparban a műszaki dolgozók az úgynevezett forintterv teljesítése után kapnak prémiumot. Egy építkezés forinttervteljesítése eszerint «magasabb», ha pazarolják az anyagot, a munkabért, a szállítási költségeket, egyszóval, ha többet költenek rá. Így például az egyik építkezés felvonulási épületében egyszerű szigetelt vezeték helyett «a forintterv teljesítése» érdekében kb. tízszeres értékű gumiszigetelésű kábelt helyeztek el. És az ilyen jelenségek tömegesek. Jelenlegi tervezési rendszerünk mellett a vállalatok vezetőinek személyes anyagi érdeke a vállalatok közötti kooperáció kiterjesztése. A kooperáció szélesítése pedig megnehezíti az egyenletes termelést, drágítja az önköltséget. Bérrendszerünk nem ösztönzi, a vállalatok vezetőit arra sem, hogy a gyártmányokat tökéletesítsék, új konstrukciókat alkalmazzanak és ezzel is emeljék iparunk technikai színvonalát. Márpedig az ipar technikai színvonalának fejlesztése nélkül csak drágán termelhetünk, ami mind a belső fogyasztás, mind a kivitel szempontjából káros. A műszaki dolgozók prémiumrendszere elsősorban arra ösztönöz, hogy minél kevésbbé munkaigényes gyártmányokat állítsanak elő és egyre inkább növeljék az anyagigényes cikkek termelését. Hazánk gazdasági sajátosságából pedig éppen az ellenkezője következik, vagyis az, hogy egyre inkább olyan termékeket állítsunk elő, amelyekhez viszonylag kevesebb nyersanyag szükséges. A termelés gazdaságosságához a termelékenység növelésén és az önköltség csökkentésén kívül szorosan hozzátartozik a nő körül őket. De — s ez ismét a magyar dráma hetén bemutatott színműveket dicséri — a legtöbb darab eleven kérdéshez nyúl, bátran és őszintén igyekszik ábrázolni az emberek magatartását, nemcsak néhány valószerű mondattal, hanem teljes emberi magatartásukkal. A közönség azért is fogadja olyan szívesen ezeket az új színműveket, mert örül a színpadon elhangzó őszinte, igaz szónak. Úgy érzi, lelkéből szólt az író akkor is, amikor valami visszás jelenséget kigúnyol; úgy érzi, van ereje annak a társadalomnak, amely keményen és következetesen tud leszámolni hibával. Jelentős eredmény, hogy ennyi sikerült színmű ábrázolja mai életünket, hogy ennyi a bátor hang, a helyesen megragadott és drámává sűrített társadalmi probléma, hogy mai hősök egész raja jelent meg a színpadokon. Mindezzel a mai magyar élet megismeréséhez és megismertetéséhez jut közelebb drámairodalmunk, s így a magyar társadalomkép vonásainak, a magyar ember lelkivilágának ábrázolásával magyarságában is gyarapodik. Ez a futó áttekintés is mutatja az írói kísérletek irányát s hogy mennyi a különbség közöttük megoldási mód vagy igényesség tekintetében. Drámairodalmunk fejlődése tehát egyáltalán nem csak számszerű. Az új színművek jelentős része bátran nyúl a társadalom lényeges kérdéseihez, frissen reagál az eseményekre, közvetlen kapcsolatot keres és talál a közönséggel. Ez, ha megfelelő eszmei szilárdságon alapszik, egyáltalán nem felületességhez, hanem elmélyüléshez vezet. A «Darázsfészek», s egy-két jelenetével a «Pettyes» is mutatja, hogy az időszerű, szinte a napi eseményekhez kapcsolódó témaválasztás igaz és igényes drámai ábrázolást eredményezhet. A bemutatott drámák nem hibásan remekművek. Sőt, van közöttük olyan is, amelynek sok a felszínes, gyenge részlete. Gyakran föltűnik, hogy az író helyes szándékának kibontakozását valami akadályozza, a színpad életszerűségébe időnként zavaró, irreális elemek keverednek. Mindebben szerepet játszik természetesen egyes szerzők gyakorlatlansága, mesterségbeli bizonytalansága is. A fő ok azonban: az eszmei bizonytalanság. Most, a magyar dráma hetén, sok eddigi példánál világosabban bebizonyosodott: a művészi alkotás gyöngeségei mögött többnyire eszmei hibák húzódnak meg. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy a szerzők társadalmi, erkölcsi szándékai helytelenek. Azonban nem elég a helyes szándék: az alapgondolathoz világos, minden pontján megalapozott drámai elképzelés is kell. A drámában, mely annyira a sűrítés, tömörítés, a harc műfaja, minden más műfajnál könnyebben lepleződnek le az írói koncepció eszmeileg gyönge pontjai. De nézzünk meg néhány példát. Az «Egy magyar nyár» első felvonása remekművet ígér. Főhőse, Nyári László, a nép mellé álló, harcában jelentőssé magasodó drámai hős ritka példájává fejlődhetnek. A szerző azonban ahelyett, hogy értelmiség és nép viszonyának helyesen felvetett és a társadalom szempontjából nagyon lényeges kérdését dolgozná fel, ahelyett, hogy az első felvonásban felvázolt drámai képletet oldaná meg, egyre újabb és újabb mellékkérdéseket kapcsol a cselekménybe. Az «Egy magyar nyár» eredeti drámája a maga szűkebb színterével, kevésbé sokféle szereplőjével mélyebben jellemezte volna a Horthy-világot és erőteljesebb választ adott volna az értelmiség és nép viszonyának kérdésére, mint a részletekkel motivált, látszólag «megerősített» színmű. Részben hasonló a helyzet egy egészen kezdő író, Taar Ferenc «Aranygyűrű» című drámájával kapcsolatban is. Ez a színmű azzal az ígérettel kezdődik, hogy egy vasvár termelési problémáján keresztül az állam és nép kapcsolatának kérdéséről szól majd. Később kiderül, hogy ezek a valóban lényeges elemek — egészen különböző mozzanatok miatt, melyek másik drámában esetleg helyet kaphatnának — nem bontakozhatnak ki. Az «Egy magyar nyár» nem marad meg a fő kérdésnél, az «Aranygyűrű» a fő kérdés megragadása tekintetében is bizonytalan. Ez azt mutatja, hogy az intenzív, elmélyült írói ábrázolást, a magas hőfokú drámaiság kibontakozását nem egy esetben úgy akadályozza az eszmei bizonytalanság, hogy különböző, szükségtelen, néha nagyon is távoli részletek bevonására készteti az írót termékek minőségének fokozott javítása is. Ez szintén nagyon sokrétű műszaki, szervezési, szakoktatási és nem utolsósorban politikai feladat. Nagyon sokat lehet tenni azonban a minőség megjavításáért a dolgozók közvetlen személyes érdekeltségének érvényesítésével is. Fényesen igazolja ezt többek között a kohászok minőségi bérrendszere. Az új bérrendszer bevezetésével például Diósgyőrött az I. osztályú nyersvas aránya mintegy kétszeresére emelkedett. Bérrendszerünk egyik legkomolyabb hiányossága, hogy legtöbb iparágban egyoldalúan csak több termelésre ösztönöz. Sokszor a dolgozók jobban járnak, ha gyengébb minőség mellett magasabb teljesítményt érnek el, mintha jó minőség mellett alacsonyabb a teljesítményük. Igaz, hogy ebben a minőségi átvevők is súlyosan hibásak. Sok üzemben, a selejtrendeletet semmibe véve, a selejtért is kifizetik a teljes munkabért. A termékek minőségének javítását gátolja az is, hogy gyakran a kisebb szakképzettséget igénylő szériamunkán többet lehet keresni, mint a magas szakképzettséget követelő egyedi munkán. Sokszor gépies megszokásból olyan kényes, magas szakképzettséget igénylő típusmunkadarabok gyártását is darabbérben végeztetik el, amiket célszerűbb lenne úgynevezett kiemelt időbérben termelni. Az MDP III. kongresszusa feltárta az államapparátus túlzott központosításában rejlő hibákat. Ez a túlzott centralizáció megtalálható a bérgazdálkodásnál is. Viszonylag nagyon kevés joga van jelenleg a gyárigazgatónak ahhoz, hogy még az érvényben lévő bérrendszer keretén belül is, a vállalat béralapjának betartása mellett úgy jutalmazza a dolgozókat, ahogyan a termelés érdekében a legjobbnak látja. Bérrendszerünk hibáinak kijavításáért Bérrendszerünk fogyatékosságait kijavítani sem gazdaságilag, sem politikailag nem egyszerű feladat. A gyakorlatba átültetni az elméletileg egyébként nagyon helyes és szinte magától értetődő elveket csak nagyon sokoldalú műszaki, tervezési, számviteli, ellenőrzési problémák egyidejű megoldásával lehetséges. Köztudomású például, hogy ma az építőiparban elsősorban az önköltség csökkentését kellene jutalmazni. Nagyon bonyolult azonban egy viszonylag egyszerű épület önköltségének még a tervezése is, hiszen ahány helyen építik a házat, szinte annyira különbözőek lehetnek a A színművek egy része látszólag helyesen veti fel a drámai kérdést s csak a megoldásban érzünk valami zavart. A „Bujócska” című vígjáték nézője például meglepetten veszi tudomásul, hogy a harmadik felvonás végén mindenki összebékül és bűnbocsánatot nyer. A konfliktus megoldásával itt az író nem is kísérletezik, szereplőinek szeméről mintegy varázsszóra lehull a hályog és a darab befejeződhet. A szerző elkerüli a kétségkívül nehezebb, igényesebb megoldást a felszínes összebékülés kedvéért. A példák azt mutatják tehát, hogy ott keletkezik dramaturgiai hiba, ahol a cselekményt — az írói elképzelés eszmei gyöngesége miatt — csak külső beavatkozással lehet tovább vinni. Ha az utóbbi színmű hibáit nézzük, az derül ki, hogy a drámai megoldás azért erőszakolt, mert a színpadon nincsenek ott megfelelő súllyal a mai élet új, erőteljes, egészséges erői. A «pozitív oldal» gyönge! Ez azt mutatja, hogy a színművek egy részében az eszmei bizonytalanság a társadalom hibáinak megoldása körül van. Az írók meglátják a hibákat, amelyekből konfliktus keletkezik, de nem tudják megragadni azokat az erőket, melyek a konfliktust megoldják. így nem alakulhat ki a színpadon eléggé jelentékeny, eléggé éles, azaz drámai harc a társadalom elavult és haladó erői között, hiszen a haladó erőket nem megfelelően megformált drámai hős, hanem az író maga képviseli, a cselekmény szempontjából gyakran önkényesen. Mi téltől az oka ennek a jelenségnek? Fő oka kétségtelenül az, hogy a júniusi párthatározat, az új kormányprogramm tág teret adott a bírálatnak, s a darabok — nagyon helyesen — élni akarnak ezzel 37 igénnyel, lehetőséggel. Ám miközben rámutatnak a hibákra, a figyelmük túlzottan, sokszor torzító módon a hibák felé fordul, s nem mutatnak rá megfelelő erővel a megoldás módjára is. Senki sem kívánja természetesen, hogy az írók valamilyen egyensúlyt alakítsanak ki műveikben a «negatív» és «pozitív» elemek között. Éles és kemény művészi bírálat kell. Csakhogy a drámának a teljes valóságot kell adnia, s mivel a mi társadalmunkban egyre növekszenek az egészséges erők, aligha lehet hű, igaz a kép, ha ezek az erők haloványak, vagy egyáltalán hiányzanak. Világos, hogy ilyen eszmei hibák következtében nem lehet eléggé magas színvonalú a konfliktus kibontakozásának, megoldásának módja sem, s ez a színművek szerkezetére és hőseire egyaránt nyomasztóan hat. Nem véletlen, hogy a magyar dráma hetén játszott mai témájú darabokban sok és jól megrajzolt mai figurát találhatunk ugyan, de kevés a nagy, emlékezetes hős, akinek küzdelmébe hatalmas erők sűrűsödnek, akiért valóban érdemes szenvedélyes figyelemmel követnünk a történetet. A színművek gyakran közepes figurákat vonultatnak fel, s mivel a társadalom egészséges, új elemeinek ábrázolása nem eléggé erőteljes és így a fő konfliktus sodra sem elég nagy, a közönségnek gyakran különböző kisebb betétekkel, a cselekményhez csak lazán kapcsolódó epizódok sorozatával kell beérnie. A gyönge konfliktus idillizál és így a kor hősiességének ábrázolását is akadályozza. Újfajta sematizmus, a döntő társadalmi és lelki kérdések megkerülésének újfajta módja jelenik meg itt: az életünkben lévő apróbb hibáknak felszínes bírálata, ami a műveket naturalista értelemben valószerűvé teszi ugyan, de realistákká nem. Még kevésbbé szocialista realistákká. A magyar dráma hetének mai témájú bemutatói tekintélyes számukkal, sok jó részletükkel, s néhány kiváló művészi teljesítménnyel vallottak az évad jelentékeny sikereiről. És megmutatták azt is, hogy a további fejlődés csak szilárdabb eszmei alapon képzelhető el. A nép és a párt kívánja az igazság hű ábrázolását, a hibák kemény ostorozását, hiszen a magyar drámairodalom az egész nemzetnek felelősséggel tartozik. És ez nemcsak társadalmi, elvi kérdés, hanem egyúttal a színművek mesterségbeli, művészi kérdése. A magyar dráma hetén bemutatott színdarabok színvonala lényegesen magasabb, művészi ábrázolóereje lényegesen megragadóbb lehetett volna, ha a bennük ábrázolt harcot néhol nem oldják idillé, hanem következetesen kifejtik, és az igazsághoz híven ,megmutatják a haladó erők győzelmét a cselekmény egységében. szállítási költségek, a talaj különbözőségétől függően a földmunkák költségei, a munkaerőellátás is jelentősen befolyásolhatja a rezsiköltségeket stb. Még ennél is sokrétűbb műszaki és számviteli problémát jelent azonban magának az önköltségnek a mérése. A minőségi bérrendszer szélesebb körű elterjesztését például nagyon gátolja az üzemek műszaki szervezetlensége, a pontatlan adminisztráció, a minőségi ellenőrzés megbízhatatlansága, a gyártási folyamatok írásbeli meghatározásának a hiánya, a technológiai fegyelem lazasága. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ezekkel, a nehézségekkel nem lehet megbirkózni. Ennél már sokkal nehezebb feladatokat is megoldottak ipari vezetőink. De e nehézségeket csak úgy lehet leküzdeni, ha a helyi gazdasági és műszaki vezetők nagyobb önállósághoz jutnak, ha fokozott hatáskört kapnak — megfelelő központi ellenőrzés mellett — a bérezés kérdéseiben is. Mert azt még elképzelni sem lehet, hogy az üzemek, a különböző munkák ezer- és ezerféle helyi adottságával a központi vezetőszervek számolni tudjanak a bérek és normák megállapításánál — anélkül, hogy a helyi vezetők javaslatait figyelembe vennék. Bérrendszerünk hibáinak kijavításához sokoldalú munkára, az érdekeltek széleskörű összefogására van szükség. A bérrendszer hibáit kijavítani, és következetesen megvalósítani ezen a területen is az MDP III. kongresszusának irányelveit — ez nemcsak a minisztériumok és vállalatok munkaügy osztályainak, a szakszervezetek bérosztályainak feladata. Foglalkozniok kell e feladatokkal a tervezőknek, a technológusoknak, a minőségi ellenőröknek, a művezetőknek, a műhelyfőnököknek, a legjobb számviteli dolgozóknak és nem utolsósorban a párt- és szakszervezeti vezetőknek, hiszen a bérkérdés elsőrendű fontosságú a politikai kérdés is. Politikai kérdés elsősorban azért, mert a legközvetlenebbül érinti a dolgozókat; politikai kérdés azért is, mert az üzemekben megbúvó ellenséges elemeknek a bérdemagógia kedvenc vadászterülete. És politikai kérdés nem utolsósorban azért is, mert a helyesen alkalmazott bérrendszer olyan fegyver a kezünkben, amellyel nagy mértékben elősegíthetjük a termelékenység növelését, a minőség javítását, a termékek önköltségének csökkentését és mindezen keresztül a dolgozó nép életszínvonalának emelését. Csatár György Bizonyos, hogy mindebben a színikritika nem segítette eddig kellő erővel az írókat és a színházakat. Alig jelent meg olyan bírálat, mely egy-egy új színművet jelentőségének megfelelően irodalomtörténeti és dramaturgiai összefüggéseinek teljes gazdagságában elemezne. A színikritika — néhány kivételtől eltekintve — nem állt be eléggé az új magyar drámairodalomért küzdők csatasorába. Árassza a kritika az új magyar színművek iránti szenvedélyes szeretetet, a színvonalas, eszmei elemzést, új baráti, biztató szót. A szmibírálatok minél , több egyéni gondolattal segítsék az új drámairodalmat. Emellett biztosítani kell, hogy a kritikákban nagyobb szerepet kapjon a színház alkotó munkájának elemzése. A magyar dráma hetének újtak sorához, kritikai és dramaturgiai munkánk föllendüléséhez kell vezetnie. A huszonkét magyar darabnak itt csupán néhány gyakrabban előforduló jelenségét, csak néhány közös — s egyáltalán nem általánosítható — vonását emeltük ki, sok még az egyéb megvitatni, megoldani való kérdés. Tekintsük a magyar dráma hetét az eredmények összefoglalásának, de egyúttal új lehetőségek kibontásának is, így lesz valóban termékeny eseménnyé az új színházi évad előkészítése és egész irodalmunk fejlődése érdekében. Sebestyén György Bányászszemmel — a „Két szerelem" bírálatához A magyar bányászok évek óta nagyonnagyon szeretnék, hogy íróink a bányászéletről szóló darabokat is írjanak, de még kis bányásztémájú jelenetek, sőt dalszövegek megírására is alig akad jelentkező. Regény,* elbeszélés, s itt-ott néhány bányászvers már született, de minden eddigi színpadi kísérlet sikertelenül végződött. A magam részéről örömmel fogadtam tehát, hogy a Fővárosi Operettszínház «Két szerelem» című új darabja a bányászok életéről szól és nem értek egyet Komor Imre elvtársnak a «Szabad Nép»-ben megjelent bírálatával, a kritizálás gúnyos hangjával. Megegyezek Komor elvtárssal abban és vele együtt teli torokból kiáltom, hogy éljen a klasszikus operett, éljen a «Luxemburg grófja», a «Csárdáskirálynő». Úgy érzem, hogy velem együtt még sokan mások teli torokkal azt is kiáltják: «éljen az új operett!» Az új operett pedig csak akkor születik meg és csak úgy fejlődik, ha az írónak, a zeneszerzőnek, a színháznak alkalma van kísérletezni. Én a «Két szerelem» című operettet ilyen kísérletnek tartom. A darabnak sok gyengesége van. A bányászok jellemének ábrázolása gyakran felületes, aztán a mese túlbonyolított, a bányászélet megmutatása nem mindig pontos és hű. Én nem vagyok irodalmi szakember, de annyit látok, hogy a darab irodalmi színvonala nem elég magas. Mindezen hibák ellenére én pártolom ezt az új operettet. Pártolom azért, mert örülök, hogy bányászokról szól, szépen beszél a bányászok munkájáról, kedvet csinál a bányászhivatáshoz, sokszor jól megnevettet, jókedvre derít. Nem húzhatjuk ezt a darabot — éppen a mi társadalmunkból vett meséje miatt — klasszikus oprettjeink sablonjára. Az új téma természetszerűleg és helyesen új sajátosságokat hoz az operett műfajába is. A «Két szerelem»-ben ez még korántsem tökéletes, de ahogy már írtam, úgy gondolom, kísérletnek kell tekintenünk, méghozzá hasznos kísérletnek. A közönségnek, tapasztalatom szerint, tetszett a darab. Hosszú tapssal köszöntötte az új témájú operettet, Fényes Szabolcs zenéjét, a rendezést és a színészi alakításokat. Tudom, a bírálatnak távolról sem az a hivatása, hogy hibákat, hiányosságokat takarjon, vagy azokhoz túlzott tapintattal nyúljon hozzá, de még inkább nem az, hogy megnehezítse a művészek útkeresését, amikor olyan területre mennek témájukért, amelynek a feltárását eddig még jóformán meg sem kezdték. Rózsa István « bányászszakszervezet kulturális nevelési osztályának vezetője ★ A «Szabad Nép» szerkesztőbizottsága Rózsa István elvtárs levelével egyetért. Molotov elvtárs fogadta Rekkonent Moszkva, július 2. (TASZSZ) V. M. Molotov, a Szovjetunió külügyminisztere július másodikán fogadta Urho Kokjkornent, Finnország külügyminiszterét, a finn kormányküldöttség vezetőjét. A fogadásnál jelen volt V. Z. Lebegyev, a Szovjetunió finnországi követe is. Fokozódik az amerikai nyomás Angliára Washington, július 2. (TASZSZ) Szerdán Washingtonban ülést tartott az ANZUS néven ismert csendesóceáni támadó szövetség tanácsa. Ausztrália, Újzéland és az Egyesült Államok tartozik ehhez a szövetséghez, amelybe nem engedték belépni Angliát. A tanács munkájában résztvett Dulles amerikai külügyminiszter, Casey ausztráliai külügyminiszter és Munro, Újzéland washingtoni nagykövete. Az ülés után nyilvánosságra hozott közlemény szerint az értekezlet részvevői megvitatták a «délkeletázsiai helyzetet» és «egyetértettek abban, hogy haladéktalanul lépéseket kell tenni a délkeletázsiai kollektív védelem mielőbbi megteremtése céljából. (így nevezik a nyugati hatalmak a támadó délkeletázsiai tömböt). A közleménynek ez a kitétele nyilván azt a célt szolgálja, hogy a domíniumaitól való elszigetelődéssel fenyegesse meg Angliát és álláspontjának megváltoztatására késztesse a csendesóceáni tömb kérdésében. A «Reuter»hírügynökség washingtoni tudósítójának jelentése szerint amerikai hivatalos körök helyesléssel fogadták az ANZUS tanácsának közleményét. E hivatalos körökben rámutatnak, hogy szerintüka közlemény annak bizonyítéka, hogy Ausztrália és Újzéland hajlandó Angliánál pozitívabb intézkedéseket tenni a szövetség létrehozására. A VIETNAMI NÉPI ALAKULATOK ÉS PARTIZÁNOK öt francia vonatot pusztítottak el öt nap alatt a Hanoi és Haiphong közötti stratégiailag fontos vasútvonalon — jelenti a «Vietnami Tájékoztató Iroda». — AZ AMERIKAI KATONAI RENDELÉSEK elosztásával foglalkozó japán hivatal szerződést kötött három japán ipari társasággal aknavetők, fegyverek és hadianyagok gyártására, összesen közel 16 millió dollár értékben — jelenti a «TASZSZ». A magyar dráma hetének néhány tanulsága tes egy frontra visszavonulás Tonkinban A , Szabad Nép" kiküldött munkatársának telefonjelentése Genf, július 2. A francia-vietnami haderők kiürítik a Vörös-folyó deltájának déli részét. Amenynyire a gyakran ellentmondó jelentésekből meg lehet állapítani, Vietnamnak ezen a vidéken az utóbbi napokban mintegy 4000 négyzetkilométernyi terület szabadult fel, kétmillió lakossal. E gazdag, sűrűn lakott rizstermő vidéken négy nagyobb város van: Thai-Binh, Nam Dinh, Ninh-Binh és Phat-Diem. E városokat, s a kiürített területen fekvő 350 «erődítményt» mintegy 15.000 főnyi francia-vietnami haderő tartotta megszállva. Mint a francia parancsnokság szóvivője Hanoiban az újságírókkal közölte, a terület kiürítése június 23 óta tart. Újabb hatalmas győzelmet aratott tehát a szabadságáért harcoló vietnami nép, a vietnami néphadsereg. «E termékeny, kétmillió lakosú vidék kiürítésével — írja a «France Soir» július 3-i száma — a háború utáni idők kiemelkedően legjelentősebb területének elvesztéséhez járulunk hozzá». Persze a «járulunk hozzá» kifejezés aligha helyénvaló: a hozzájárulás ugyanis bizonyos önkéntességet fejez ki, márpedig nagyon kétséges, hogy a francia-vietnami fegyveres erők önként ürítették ki a Vörösfolyó deltájának déli részét. Miért ürítették ki? Francia hivatalos körök kizárólag a «katonai szükségszerűséggel» magyarázzák a dolgot. «A francia hatóságok — írja a «The Times» párizsi tudósítója — Hanoiban is, Párizsban is a legnyomatékosabban cáfolják azokat az állításokat, amelyek szerint a delta déli vidékeinek kiürítését a Vietminhhel (Vietnami Demokratikus Köztársaság — A szerk.) kötött titkos «kettéosztást» egyezmény részeként határozták el, vagy, hogy ez az esemény előjátéka volna Hanoi és az egész delta kiürítésének. Az elhatározást, mondjuk, kizárólag katonai megfontolások parancsolták, s célja egyszerűen az, hogy a francia erőket Hanoinak és Haiphonghoz vezető közlekedési vonalainak hatékonyabb védelmére összpontosítsa». A «France Soir» a következőket fejti ki: «A francia-vietnami csapatok kivonulását a tonkini delta déli területeiről a katonai helyzet követelményei diktálták... Ez a visszavonulás nem annak a következménye, hogy a francia kormány új utasításokat adott a parancsnokságnak. Az Ely tábornoknak adott utasítás elsősorban az, hogy gondoskodjék az expedíciós hadsereg biztonságáról... Ely tábornok úgy vélte: fennáll a veszélye annak, hogy a területet elvágják a delta többi részétől, s ezáltal védhetetlenné teszik. Ezért el kellett határoznia a kiürítést, hogy jobban védhesse a delta lényegesnek tartott pontjait: Hanoit, amelynek kiürítéséről a jelenlegi helyzetben nincsen szó és Haiphongot. Mondjuk meg ezzel kapcsolatban, hogy ha terveznének is újabb kiürítéseket, ezek nem lennének olyan méretűek, mint a mostani». Meg lehet állapítani, hogy a nyugati lapok zöme nem hiszi el, hogy a visszavonulást csak a katonai szükségszerűség diktálta, hogy kizárólag Hanoi és Haiphong «hatékonyabb védelmének biztosításáról» van szó. Azt persze elhiszik és elismerik — legalább is a francia és az angol lapok — hogy a delta déli vidékeit nem lehet védeni. De ezzel kapcsolatban is felteszik a kérdést: már hosszabb ideje köztudomású, hogy ez a terület védhetetlen, miért éppen most fedezi ezt fel a francia parancsnokság? Ami Hanoi és Haiphong «hatékonyabb védelmét» illeti, elég általános az a vélemény, hogy az a vonal, amelyre a franciavietnami haderők most visszavonultak, katonaiszempontból ugyancsak tarthatatlan. A magunk részéről felhívjuk a figyelmet a «France Soir»-ból idézett szakasznak arra a mondatára, amely szerint «Hanoi kiürítéséről a jelenlegi helyzetben nincsen szó". Mindenesetre különös fogalmazás, ha a francia parancsnokság csakugyan Hanoi tartós védelmére készül... Számos nyugati lap véleménye szerint a francia visszavonulásnak nem célja Hanoi és Haiphong védelme. «A delta déli részének kiürítése — írja a «Paris-Presse -Intransigeant» — a hivatalos cáfolatok ellenére inkább a genfi tárgyalások keretében történik, mint a végsőkig való harc keretében. Anélkül, hogy azt állítanánk, hogy Bernben megegyezés jött létre Mendes-France és Csou En-laj között, talán szabad azt gondolni, hogy egy megállapodás alakul ki az összpontosítási zónákról és a fegyverszünet ellenőrzésének módjáról. Genfben mindennapos érintkezés van a francia küldöttség tagjai és Kína és a Vietminh képviselői között. Nem lehetetlen tehát, hogy a jelenlegi katonai mozdulatok a Genfi-tó partján történtekkel összefüggésben válnak érthetővé». A lap ezután így folytatja: «Nem kétséges, hogy Vietnam tényleges kettéosztása felé haladunk». A «New York Herald Tribune» hanoi tudósítása még továbbmegy: «A francia parancsnokság közölte, hogy a Vörös-folyó deltája déli részének ezer négyzetmérföldjét kiürítette... és hírek terjedtek el, hogy a fegyverszüneti egyezmény már megvan». Többé-kevésbbé hasonló hangnemben itt a «Daily Express» és sok más újság is. Nem könnyű megítélni, hogy mindebben mennyi a tény, mennyi a találgatás , és mennyi a kitalálás. Bizonyos jelek azonban arra vallanak, hogy az Egyesült Államok legagresszívebb körei nem tartják nagyon távoli lehetőségnek a megegyezést az indokínai kérdésben, s ezért jóelőre rohamra indulnak ellene. Knowland szenátor, a republikánus párt szenátusi vezetője csütörtökön kijelentette, hogy, ha a Kínai Népköztársaságot felveszik az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, akkor lemond pártvezetői, tisztségéről, és harcot, kezd azért, hogy az Egyesült Államok lépjen ki az ENSZ-ből. Knowland szenátorról köztudomású, hogynem anynyira republikánuspárti, mint inkább háborúspárti (a kettő persze jól megfért egymással), s ezért nyilatkozata önmagábanvéve nem volna feltűnő. De felvetődik a kérdés, hogy miért éppen most nyilatkozik így? Az egyik ok az lehet, hogy a Kínai Népköztársaság " nemzetközi tekintélye az utóbbi hónapokban, s különösen a genfi értekezlet alatt még jobban megnőtt, s Knowland ezt próbálta «ellensúlyozni». A másik ok az lehet, hogy Eisenhoiner elnök szerdai sajtóértekezletén nem zárkózott teljesen el annak a lehetősége elől, hogy az Egyesült Államok — legalább hallgatólagosan — tudomásul veszi az esetleges indokínai megegyezést. Igaz, hogy Knowland szenátor nyilatkozatában Kínáról beszélt, de valószínűleg Vietnamra is gondolt, pontosabban arra, hogy ő és köre mindent meg fog tenni, hogy megakadályozza a békét Indokínában. Könnyen lehet, hogy a republikánuspárti Eisenhower elnök és a republikánuspárti Knowland szenátor között bizonyos szerepmegosztás van: a békeszerető embereknek mindenesetre fel kell figyelniök Knowland nyilatkozatára, mert ez már előrevetíti azoknak a veszélyeknek az árnyékát, amelyek egy esetleges indokínai megegyezést fenyegethetnek. Gimes Miklós A vietnami néphadsereg birtokába vette a Vörös-folyó deltavidékének kiürített déli részét Az «AFP» francia katonai forrásokból származó értesüléseire hivatkozva közli,hogy a gyakorlatban befejeződött a Vörösfolyó deltavidéke déli részének kiürítése. A kiürítést a legutóbbi napokban rendelte el a francia parancsnokság. A londoni ráGenf, július 2. (MTI) Genfben pénteken az indokínai kérdésben zárt ülést tartottak az érdekelt hataldió jelentése szerint a vietnami néphadsereg két hadosztálya már meg is szállta a deltavidék kiürített déli részét, s megszánta a többi között Nam-Dinh városát is, amely 45 mérföldnyire délkeletre fekszik Hanoitól annak képviselői. Mint az «AFP» megjegyzi, ez volt az indokínai kérdéssel foglalkozó 20. zárt ülés. Pénteken zárt ülés volt Genfben Olasz Keresztény Demokrata Párt vezetése a fasiszta múltú Fanfani kezébe került A filacoricráni kirincilidfllel igazi balszárny képviselői — nevezetesen Gronchi, a képviselőház elnöke és La Pira firenzei polgármester — szintén javasoltak kiutat a párt számára, és ezzel olyan sikert arattak, mint még sohasem. Gronchi mindenekelőtt síkraszállt amellett, hogy a pártvezetőség megválasztása az arányos választási rendszer alapján történjék, szemben a többségieppel, amelyet De Gasperiék és Fanfaniék támogattak. Gronchinak nem sikerült ugyan akaratát keresztülvinnie, de a kongresszusi küldötteknek csaknem 48 százaléka őt támogatta. Ez a példátlan eredmény igen mély benyomást keltett politikai és sajtókörökben. Gronchi házelnök felszólalásában egyébként a baloldali kibontakozás mellett foglalt állást és kijelentette: a kereszténydemokraták számára egyedül a népi erőkkel való szövetkezés nyújt lehetőséget arra, hogy politikájukat megújítsák és a maguk számára a tömegek helyeslését biztosítsák. La Pira firenzei polgármester pedig nagy tapsok között jelentette ki, hogy modern katolikus párt számára nem lehet más feladat, minthogy magáévá tegye a modern történelemben vezető szerepet játszó, feltörő társadalmi rétegek és osztályok béke és haladás utáni törekvését. Hallottunk azután egy harmadik választ is ,annak a Fanfaninak a szájából, aki az eddigi pártvezetőséget teljesen félretolta. Fanfani, aki most a párt legerősebb embere lett, nem titkolta azt a szándékát, hogy «tíz évre be akar rendezkedni a klerikális politika vezetőségében», és azt sem titkolta, hogy Olaszországot még az eddigieknél is jobban alá akarja rendelni a kereszténydemokrata párt érdekeinek és még szorosabbra akarja vonni a párt kapcsolatait az Actio Catholicával. Lényegében tehát Fanfani ugyanazt a politikát hirdette, mint amit De Gasperi is követett és legfeljebb személyi változásokat helyezett kilátásba saját csoportja tagjainak előtérbetolásával. A kereszténydemokrata párt vezetése tehát a reakciós, fasiszta múltú Fanfani kezébe került. Giorgio Colorni/ Róma, július 2. Az elmúlt napokban folyt le Nápolyban az Olasz Keresztény Demokrata Párt V. kongresszusa. A kongresszus azzal az eredménnyel járt, hogy a nagyratörő Fanfani és klikkje szerezte meg a pártban a vezető funkciókat. Ezt az eredményt Fanfani hívei az antidemokratikus választási rendszernek köszönhetik, amely a kongresszuson oly mértékben érvényesült, hogy mér itt is — éppenúgy, mint országos viszonylatban — joggal lehetett csaló választási törvényről beszélni. Nem ez volt azonban a legérdekesebb a kongresszuson, hanem a kongresszus általános hangulata, amely az alulról jövő megnyilatkozásokban tagadhatatlanul kifejezésre jutott. A kereszténydemokrata párt nápolyi ülésezésére mély nyugtalanságot eláruló kérdés nyomta rá bélyegét: várjon azután, hogy a kereszténydemokrata párt az 1953 júniusi választásokon vereséget szenvedett, hogy a baloldal állandó előretörését az azóta tartott összes részleges választások megerősítették, hogy a hét éve tartó klerikális uralom nyomán egyre jobban megerősödik a nagy baloldali pártok helyzete a tömegek körében — várjon mindezek után milyen további lehetőségek nyílnak a kereszténydemokraták előtt, ha tovább folytatják azt a politikát, amely számukra ilyen keserű gyümölcsöket hozott? Minden felszólaló igyekezett természetesen választ adni erre a kérdésre. A szélsőjobbszárny képviselői azt ajánlották, hogy a párt változtassa meg egész szövetségi rendszerét, és a kis, úgynevezett középpártoknak hátat fordítva, forduljon a monarchisták felé, illetve igyekezzék viszszahódítani a szélsőjobboldali választók bizalmát és a nemzeti politika leple alatt fejlessze akommunistaellenes szövetséget. E politika hirdetőinek azonban nem volt sok szerencséjük. A kongresszus részvevői kifütyülték és elhallgattatták őket, s amikor szavazásra került a sor, a szélsőjobbszárny teljesen felőrlődött. A szélsőjobboldali pártvezetők, mint Togni és Gonella, aki a múltévi választások előtt a párt főtitkára volt, sorra kibuktak a pártvezetőségből és csak Andreotti maradt meg hírmondónak. Az