Szabad Nép, 1954. július (12. évfolyam, 182-212. szám)

1954-07-03 / 184. szám

3 SZOMBAT, 1954 JÚLIUS 3 Idén először ren­dezték meg a magyar dráma hetét, írók, színházi művészek és­ a közönség ünnepi ta­lálkozóját. Huszonkét idén bemutatott ma­gyar színmű kelt életre ezen a héten, közü­lük tizenhat mai szerző műve, tizenket­tő a mai magyar életről szól. De a töb­bi hat bemutatóban, a régi magyar da­rabok sikeres felújításában is része van a mai magyar irodalomnak, dramaturgiá­nak. Minek köszönhető, hogy csupán ebben az évadban ugyanannyi magyar színművet mutathattak be a színházak, mint az elmúlt négy esztendőben összesen? Elsősorban an­nak a szellemi megpezsdülésnek, fellendü­lésnek, melyet a párt júniusi határozata, a szocializmus építésének új szakasza indí­tott el. S nemcsak azzal, hogy lényegesen csökkentek és tovább csökkennek az új színművek előtt álló bürokratikus akadá­lyok. A szerzők, színházak kezdeményező­ereje, bátorsága nőtt meg, s a júniusi hatá­rozat merészebb munkára buzdítva az író­kat, művészeket, eszméket, gondolatokat adott a mai magyar valóság helyes ábrázo­lásához. Világosan bizonyítja mindezt például a vidéki színházak nagy részének új maga­tartása a magyar dráma ügyével kapcso­latban. Addig vidéken alig mertek újat kez­deményezni a színházak , most egymás­után vállalnak új szerzőket, s ha kell, har­colnak is új színműveikért. Megkapó szen­vedély van írók és színházak alkotó együtt­működésében, abban a törekvésben, hogy minél szebben, minél igazabban adjanak hangot a mai magyar életnek, ostorozzák a hibákat és mutassák az emelkedés útját. Mélységes társadalmi felelősségérzetről vall ez a közös munka, s emellett arról, hogy a mai élet mondanivalói írókban, színházi művészekben nemcsak élnek, hanem feszül­ten várják is a drámai megfogalmazást. Ezt bizonyítja, hogy a történelmi témájú színművek («Új vendég érkezett», «Egy ma­gyar nyár», «Mátyás király Debrecenben») nem a társadalomtól való elfordulást je­lentik, hanem mai mondanivalókat adnak s ezért valóban elevenek. S ezt mutatják a mai témájú drámák: az a fölismerés, hogy eleven, életerős irodalom saját korából me­ríti témáinak javarészét, mert ekben köz­vetlenebbül találkozhat kora valóságával és a kortárs­ közönséggel. Ez pedig mindkettő­nek — a közönségnek, az irodalomnak — javára válik. A közönség mai témájú drá­­­mákban jut legközelebb ahhoz a gyönyörű­séghez, hogy olyasmit tudjon meg önmaga és népe életéről, ami addig, egy-két jelen­ség ismerete nyomán, csak benyomások, érzések formájában élt benne. S az új té­ma erősíti magát a drámairodalmat is, mert író és néző találkozásának, egymás megér­­tésének nincs meghittebb színhelye, mint a közös, a ma élt jelen. A párt júniusi határozata nyomán — a magyar dráma hete világosan mutat­ja — új színműveink arra törekedtek, hogy lényegesen mélyebben ábrázolják az em­beri érzelemvilág teljességét A termelés és a magánélet szerves egysége s az eb­ből fakadó drámai problémák sokkal gazda­gabban mutatkoznak meg, mint a legtöbb eddigi színdarabban. Az emberábrázolás gazdagodásával sok olyan színpadi hős je­lent meg a drámairodalomban, aki ízig­­véri­g mai ember­ törekvéseiben, belső és külső harcaiban korunk társadalmi törek­vései, harcai sűrűsödnek. Milyen eleven, jellegzetes alak például Hajdú Klári («Da­rázsfészek»). Szenvedélyessége az igaz ügy érdekében, szerelmének kibontakozása, megnyilvánulási módjai: mindebben sok mai dolgozó leány ismerhet magára. Sőt, nemcsak magukra ismerhetnek — s ez itt a lényeges — hanem túl is láthatnak ad­dig tudott magukon, a bennük lévő rej­tett, maguk előtt is ismeretlen tehetség, tettvágy, munkakedv felé. De sorolhatnánk tovább a mai életből színpadra emelkedett figurákat: Molnár Istvánt, a munkásból lett faragatlan modorú, de nagyon forrószívű mérnököt («Holnapra kiderül»), Kormos Lászlót, az esetlen, suta honvédet, aki a közösség nevelő légkörében, szerelméért is küzdve hagyja el dadogását, találja meg boldogságát («Pettyes»), s a többieket, Csi­­táriékat, az öreg munkásházaspárt a «Gyengébb nem»-ből. Csendes Mártont, a dacos, kemény, öreg vasast és nevelt fiát, Vas Pistát, a magyar munkásosztály új, szenvedélyes típusát, akiben ott érezni az apák keménységét, higgadtságát is («Arany­gyűrű»), a «vagányból» becsületes bányász­­szá fejlődő Dohányost a «Két szerelemé­ből, a «Párviadal» kubikosait s a többieket. Nem kelhetnének életre ezek a figurák, ha a darabokban holt mozdulatlanság ven­forrását. Elsőrendű feladatunk tehát olyan bérrendszert kidolgozni, amely a dolgozókat az önköltség fokozott csökkentésére, s ezen belül különösen az anyag takarékosabb fel­­használására ösztönzi. Bér- és prémiumrend­szerünk e célokat még távolról sem szol­gálja. Az önköltségcsökkentést, különösen az anyagtakarékosságot messzemenően előse­gíthetik a munkások, különösen a vegy­iparban, a villamosenergiaiparban, az élel­miszeriparban, a bőriparban stb. Ezeken a munkahelyeken feltétlenül helyes a dolgo­zókat az anyagmegtakarításban anyagilag közvetlenül is érdekeltté tenni. Különösen fontos — kivétel nélkül minden iparágban — a műszaki dolgozók személyes anyagi ér­dekeltségére építeni a termékek önköltsé­gének csökkentésében. Ma még azonban ez az elv egyes rendeletek előírása dacá­ra sem érvényesül, sőt gyakran éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Közismert, hogy az építőiparban a mű­szaki dolgozók az úgynevezett forintterv teljesítése után kapnak prémiumot. Egy építkezés forinttervteljesítése eszerint «magasabb», ha pazarolják az anyagot, a munkabért, a szállítási költségeket, egy­szóval, ha többet költenek rá. Így pél­­dául az egyik építkezés felvonulási épü­letében egyszerű szigetelt vezeték helyett «a forintterv teljesítése» érdekében kb. tízszeres értékű gumiszigetelésű kábelt he­lyeztek el. És az ilyen jelenségek tömegesek. Jelenlegi tervezési rendszerünk mellett a vállalatok vezetőinek személyes anyagi ér­deke a vállalatok közötti kooperáció kiter­jesztése. A kooperáció szélesítése pedig megnehezíti az egyenletes termelést, drá­gítja az önköltséget. Bérrendszerünk nem ösztönzi, a vállalatok vezetőit arra sem, hogy a gyártmányokat tökéletesítsék, új konstrukciókat alkalmazzanak és ezzel is emeljék iparunk technikai színvonalát. Márpedig az ipar technikai színvonalának fejlesztése nélkül csak drágán termelhe­tünk, ami mind a belső fogyasztás, mind a kivitel szempontjából káros. A műszaki dolgozók prémiumrendszere elsősorban arra ösztönöz, hogy minél kevésbbé munkaigé­nyes gyártmányokat állítsanak elő és egyre inkább növeljék az anyagigényes cikkek ter­melését. Hazánk gazdasági sajátosságából pedig éppen az ellenkezője következik, vagyis az, hogy egyre inkább olyan termé­keket állítsunk elő, amelyekhez viszonylag kevesebb nyersanyag szükséges. A termelés gazdaságosságához a terme­lékenység növelésén és az önköltség csök­kentésén kívül szorosan hozzátartozik a nő körül őket. De — s ez ismét a magyar dráma hetén bemutatott színműveket di­cséri — a legtöbb darab eleven kérdéshez nyúl, bátran és őszintén igyekszik ábrázolni az emberek magatartását, nemcsak néhány valószerű mondattal, hanem teljes emberi magatartásukkal. A közönség azért is fo­gadja olyan szívesen ezeket az új színmű­veket, mert örül a színpadon elhangzó őszinte, igaz szónak. Úgy érzi, lelkéből szólt az író akkor is, amikor valami visszás je­lenséget kigúnyol; úgy érzi, van ereje an­nak a társadalomnak, amely keményen és következetesen tud leszámolni hibáv­al. Je­lentős eredmény, hogy ennyi sikerült szín­mű ábrázolja mai életünket, hogy ennyi a bátor hang, a helyesen megragadott és drá­mává sűrített társadalmi probléma, hogy mai hősök egész raja jelent meg a szín­padokon. Mindezzel a mai magyar élet megismeréséhez és megismertetéséhez jut közelebb drámairodalmunk, s így a magyar társadalomkép vonásainak, a magyar em­ber lelkivilágának ábrázolásával magyarsá­gában is gyarapodik. Ez a futó áttekintés is mutatja az írói kísérletek irányát s hogy mennyi a különb­ség közöttük megoldási mód vagy igényes­ség tekintetében. Drámairodalmunk fejlő­dése tehát egyáltalán nem csak számszerű. Az új színművek jelentős része bátran nyúl a társadalom lényeges kérdéseihez, frissen reagál az eseményekre, közvetlen kapcsolatot keres és talál a közönséggel. Ez, ha megfelelő eszmei szilárdságon alap­szik, egyáltalán nem felületességhez, ha­nem elmélyüléshez vezet. A «Darázsfészek», s egy-két jelenetével a «Pettyes» is mutat­ja, hogy az időszerű, szinte a napi esemé­nyekhez kapcsolódó témaválasztás igaz és igényes drámai ábrázolást eredményezhet. A bemutatott drámák nem hibásan remekművek. Sőt, van közöttük olyan is, amelynek sok a felszínes, gyenge részlete. Gyakran föltűnik, hogy az író helyes szán­dékának kibontakozását valami akadályoz­za, a színpad életszerűségébe időnként za­varó, irreális elemek keverednek. Mindeb­ben szerepet játszik természetesen egyes szerzők gyakorlatlansága, mesterségbeli bizonytalansága is. A fő ok azonban: az eszmei bizonytalanság. Most, a magyar drá­ma hetén, sok eddigi példánál világosabban bebizonyosodott: a művészi alkotás gyön­­geségei mögött többnyire eszmei hibák hú­zódnak meg. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy a szerzők társadalmi, erkölcsi szándékai helytelenek. Azonban nem elég­ a helyes szándék: az alapgondolathoz világos, min­den pontján megalapozott drámai elképze­lés is kell. A drámában, mely annyira a sűrítés, tömörítés, a harc műfaja, minden más műfajnál könnyebben lepleződnek le az írói koncepció eszmeileg gyönge pontjai. De nézzünk meg néhány példát. Az «Egy magyar nyár» első felvonása re­mekművet ígér. Fő­hőse, Nyári László, a nép mellé álló, harcában jelentőssé magasodó drámai hős ritka példájává fejlődhetnek. A szerző azonban ahelyett, hogy értelmi­ség és nép viszonyának helyesen felvetett és a társadalom szempontjából nagyon lé­nyeges kérdését dolgozná fel, ahelyett, hogy az első felvonásban felvázolt drámai kép­letet oldaná meg, egyre újabb és újabb mellékkérdéseket kapcsol a cselekménybe. Az «Egy magyar nyár» eredeti drámája a maga szűkebb színterével, kevésb­é sok­féle szereplőjével mélyebben jellemezte volna a Horthy-vi­lágot és erőteljesebb vá­laszt adott volna az értelmiség és nép viszo­nyának kérdésére, mint a részletekkel mo­tivált, látszólag «megerősített» színmű. Részben hasonló a helyzet egy egészen kez­dő író, Taar Ferenc «Aranygyűrű» című drámájával kapcsolatban is. Ez a színmű azzal az ígérettel kezdődik, hogy egy vas­vár termelési problémáján keresztül az állam és nép kapcsolatának kérdéséről szól majd. Később kiderül, hogy ezek a való­ban lényeges elemek — egészen különböző mozzanatok miatt, melyek másik drámá­ban esetleg helyet kaphatnának — nem bontakozhatnak ki. Az «Egy magyar nyár» nem marad meg a fő kérdésnél, az «Arany­gyűrű» a fő kérdés megragadása tekinteté­ben is bizonytalan. Ez azt mutatja, hogy az intenzív, elmélyült írói ábrázolást, a ma­gas hőfokú drámaiság kibontakozását nem egy esetben úgy akadályozza az eszmei bi­zonytalanság, hogy különböző, szükségtelen, néha nagyon is távoli részletek bevonására készteti az írót­ termékek minőségének fokozott javítása is. Ez szintén nagyon sokrétű műszaki, szer­vezési, szakoktatási és nem utolsósorban politikai feladat. Nagy­on sokat lehet tenni azonban a minőség megjavításáért a dol­gozók közvetlen személyes érdekeltségének érvényesítésével is. Fényesen igazolja ezt többek között a kohászok minőségi bér­rendszere. Az új bérrendszer bevezetésével például Diósgyőrött az I. osztályú nyersvas aránya mintegy kétszeresére emelkedett. Bérrendszerünk egyik legkomolyabb hiá­nyossága, hogy legtöbb iparágban egy­oldalúan csak több termelésre ösztönöz. Sokszor a dolgozók jobban járnak, ha gyengébb minőség mellett magasabb tel­jesítményt érnek el, mintha jó minőség mellett alacsonyabb a teljesítményük. Igaz, hogy ebben a minőségi átvevők is súlyosan hibásak. Sok üzemben, a selejt­­rendeletet semmibe véve, a selejtért is kifi­zetik a teljes munkabért. A termékek mi­nőségének javítását gátolja az is, hogy gyakran a kisebb szakképzettséget igénylő szériamunkán többet lehet keresni, mint a magas szakképzettséget követelő egyedi munkán. Sokszor gépies megszokásból olyan kényes, magas szakképzettséget igénylő típusmunkadarabok gyártását is darabbérben végeztetik el, amiket célsze­rűbb lenne úgynevezett kiemelt időbérben termelni. Az MDP III. kongresszusa feltárta az ál­lamapparátus túlzott központosításában rejlő hibákat. Ez a túlzott centralizáció megtalálható a bérgazdálkodásnál is. Vi­szonylag nagyon kevés joga van jelenleg a gyárigazgatónak ahhoz, hogy még az ér­vényben lévő bérrendszer keretén belül is, a vállalat béralapjának betartása mellett úgy jutalmazza a dolgozókat, ahogyan a termelés érdekében a legjobbnak látja. Bérrendszerünk hibáinak kijavításáért Bérrendszerünk fogyatékosságait kijaví­tani sem gazdaságilag, sem politikailag nem egyszerű feladat. A gyakorlatba átültetni az elméletileg egyébként nagyon helyes és szinte magától értetődő elveket csak nagyon sokoldalú műszaki, tervezési, számviteli, ellenőrzési problémák egyidejű megoldásá­val lehetséges. Köztudomású például, hogy ma az építőiparban elsősorban az önkölt­ség csökkentését kellene jutalmazni. Nagyon bonyolult azonban egy viszonylag egyszerű épület önköltségének még a ter­vezése is, hiszen ahány helyen építik a há­zat, szinte annyira különbözőek lehetnek a A színművek egy része látszólag helye­sen veti fel a drámai kérdést s csak a meg­oldásban érzünk valami zavart. A „Bu­­jócska” című vígjáték nézője például meg­lepetten veszi tudomásul, hogy a harmadik felvonás végén mindenki összebékül és bűnbocsánatot nyer. A konfliktus megoldá­sával itt az író nem is kísérletezik, szerep­lőinek szeméről mintegy varázsszóra lehull a hályog és a darab befejeződhet. A szerző elkerüli a kétségkívül nehezebb, igényesebb megoldást a felszínes összebékülés kedvé­ért. A példák azt mutatják tehát, hogy ott keletkezik dramaturgiai hiba, ahol a cse­lekményt — az írói elképzelés eszmei gyön­­gesége miatt — csak külső beavatkozással lehet tovább vinni. Ha az utóbbi színmű hibáit nézzük, az derül ki, hogy a drámai megoldás azért erőszakolt, mert a színpa­don nincsenek ott megfelelő súllyal a mai élet új, erőteljes, egészséges erői. A «pozi­tív oldal» gyönge! Ez azt mutatja, hogy a színművek egy részében az eszmei bizony­talanság a társadalom hibáinak megoldása körül van. Az írók meglátják a hibákat, amelyekből konfliktus keletkezik, de nem tudják megragadni azokat az erőket, me­lyek a konfliktust megoldják. így nem alakulhat ki a színpadon eléggé jelenté­keny, eléggé éles, azaz drámai harc a tár­sadalom elavult és haladó erői között, hi­szen a haladó erőket nem megfelelően meg­formált drámai hős, hanem az író maga képviseli, a cselekmény szempontjából gyak­ran önkényesen. Mi téltől az oka ennek a jelenségnek? Fő oka kétségtelenül az, hogy a júniusi párthatározat, az új kormányprogramm tág teret adott a bírálatnak, s a darabok — nagyon helyesen — élni akarnak ezzel 37 igénnyel, lehetőséggel. Ám miközben rá­mutatnak a hibákra, a figyelmük túlzottan, sokszor torzító módon a hibák felé fordul, s nem mutatnak rá megfelelő erővel a megoldás módjára is. Senki sem kívánja természetesen, hogy az írók valamilyen egyensúlyt alakítsanak ki műveikben a «negatív» és «pozitív» elemek között. Éles és kemény művészi bírálat kell. Csakhogy a drámának a teljes valóságot kell adnia, s mivel a mi társadalmunkban egyre nö­vekszenek az egészséges erők, aligha lehet hű, igaz a kép, ha ezek az erők haloványak, vagy egyáltalán hiányzanak. Világos, hogy ilyen eszmei hibák követ­keztében nem­ lehet eléggé magas színvo­nalú a konfliktus kibontakozásának, meg­oldásának módja sem, s ez a színművek szerkezetére és hőseire egyaránt nyomasz­tóan hat. Nem véletlen, hogy a magyar dráma hetén játszott mai témájú darabok­ban sok és jól megrajzolt mai figurát ta­­l­­álhatunk ugyan, de kevés a nagy, emlé­kezetes hős, akinek küzdelmébe hatalmas erők sűrűsödnek, akiért valóban érdemes szenvedélyes figyelemmel követnünk a tör­ténetet. A színművek gyakran közepes fi­gurákat vonultatnak fel, s mivel a társa­dalom egészséges, új elemeinek ábrázolása nem eléggé erőteljes és így a fő konfliktus sodra se­m elég nagy, a közönségnek gyak­ran különböző kisebb betétekkel, a cselek­ményhez csak lazán kapcsolódó epizódok sorozatával kell beérnie. A gyönge konflik­tus idillizál és így a kor hősiességének ábrázolását is akadályozza. Újfajta sema­tizmus, a döntő társadalmi és lelki kérdé­sek megkerülésének újfajta módja jelenik meg itt: az életünkben lévő apróbb hibák­nak felszínes bírálata, ami a műveket natu­ralista értelemben valószerűvé teszi ugyan, de realistákká nem. Még kevésbbé szocia­lista realistákká. A magyar dráma hetének mai té­májú bemutatói tekintélyes számukkal, sok jó részletükkel, s néhány kiváló művészi teljesítménnyel vallottak az évad jelentékeny sikereiről. És megmutat­ták azt is, hogy a további fejlődés csak szilárdabb eszmei alapon képzelhető el. A nép és a párt kívánja az igazság hű ábrá­zolását, a hibák kemény ostorozását, hiszen a magyar drámairodalom az egész nemzet­nek felelősséggel tartozik. És ez nemcsak társadalmi, elvi kérdés, hanem egyúttal a színművek mesterségbeli, művészi kérdése. A magyar dráma hetén bemutatott szín­darabok színvonala lényegesen magasabb, művészi ábrázolóereje lényegesen megraga­­dóbb lehetett volna, ha a bennük ábrázolt harcot néhol nem oldják idillé, hanem kö­vetkezetesen kifejtik, és az igazsághoz hí­ven ,megmutatják a haladó erők győzelmét a cselekmény egységében. szállítási költségek, a talaj különbözőségé­től függően a földmunkák költségei, a mun­kaerőellátás is jelentősen­ befolyásolhatja a rezsiköltségeket stb. Még ennél is sok­rétűbb műszaki és számviteli problémát jelent azonban magának az önköltségnek a mérése. A minőségi bérrendszer széle­­sebb körű elterjesztését például nagyon gátolja az üzemek műszaki szervezetlensé­ge, a pontatlan adminisztráció, a minőségi ellenőrzés megbízhatatlansága, a gyártási folyamatok írásbeli meghatározásának a hiánya, a technológiai fegyelem lazasága. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ezekkel, a nehézségekkel nem lehet megbirkózni. Ennél már sokkal nehezebb feladatokat is megoldottak ipari vezetőink. De e nehézségeket csak úgy lehet leküz­deni, ha a helyi gazdasági és műszaki ve­zetők nagyobb önállósághoz jutnak, ha fo­kozott hatáskört kapnak — megfelelő köz­ponti ellenőrzés mellett — a bérezés kér­déseiben is. Mert azt még elképzelni sem lehet, hogy­ az üzemek, a különböző mun­kák ezer- és ezerféle helyi adottságával a központi vezetőszervek számolni tudjanak a bérek és normák megállapításánál — anélkül, hogy a helyi vezetők javaslatait figyelembe vennék. Bérrendszerünk hibái­nak kijavításához sokoldalú munkára, az érdekeltek széleskörű összefogására van szükség. A bérrendszer hibáit kijavítani, és következetesen megvalósítani ezen a terüle­ten is az MDP III. kongresszusának irány­elveit — ez nemcsak a minisztériumok és vállalatok munkaügy osztályainak, a szak­­szervezetek bérosztályainak feladata. Fog­­lalkozniok kell e feladatokkal a tervezők­nek, a technológusoknak, a minőségi ellen­őröknek, a művezetőknek, a műhelyfőnö­köknek, a legjobb számviteli dolgozóknak és nem utolsósorban a párt- és szakszerve­zeti vezetőknek, hiszen a bérkérdés első­rendű fontosságú a politikai kérdés is. Po­litikai kérdés elsősorban azért, mert a leg­közvetlenebbül érinti a dolgozókat; politi­kai kérdés azért is, mert az üzemekben megbúvó ellenséges elemeknek a bérdema­gógia kedvenc vadászterülete. És politikai kérdés nem utolsósorban azért is, mert a helyesen alkalmazott bérrendszer olyan fegyver a kezünkben, amellyel nagy mér­tékben elősegíthetjük a termelékenység növelését, a minőség javítását, a termékek önköltségének csökkentését és mindezen keresztül a dolgozó nép életszínvonalának emelését. Csatár György Bizonyos, hogy mindebben a színikri­tika nem segítette ed­dig kellő erővel az írókat és a színháza­kat. Alig jelent meg olyan bírálat, mely egy-egy új színművet jelentősé­gének megfelelően irodalomtörténeti és dramaturgiai összefüggéseinek teljes gazdagságában elemezne. A színikritika — néhány kivételtől eltekintve — nem állt be eléggé az új magyar drámairodalomért küz­dők csatasorába. Árassza a kritika az új­­ magyar színművek iránti szenvedélyes sze­­­­retetet, a színvonalas, eszmei­­ elemzést, új baráti, biztató szót. A szmibírálatok minél , több egyéni gondolattal segítsék az új drá­­­­mairodalmat. Emellett biztosítani kell, hogy a kritikákban nagyobb szerepet kapjon a színház alkotó munkájának elemzése. A magyar dráma hetének újtak so­rához, kritikai és dramaturgiai munkánk föllendüléséhez kell vezetnie. A huszonkét magyar darabnak itt csupán néhány gyak­rabban előforduló jelenségét, csak néhány közös — s egyáltalán nem általánosítható — vonását emeltük ki, sok még­ az egyéb megvitatni, megoldani való kérdés. Tekint­sük a magyar dráma hetét az eredmények összefoglalásának, de egyúttal új lehetősé­gek kibontásának is, így lesz valóban ter­mékeny eseménnyé az új színházi évad elő­készítése és egész irodalmunk fejlődése érdekében. Sebestyén György Bányászszemmel — a „Két szerelem" bírálatához A magyar bányászok évek óta nagyon­­nagyon szeretnék, hogy íróink a bányász­­életről szóló darabokat is írjanak, de még kis bányásztémájú jelenetek, sőt dalszöve­gek megírására is alig akad jelentkező. Regény,* elbeszélés, s itt-ott néhány bá­nyászvers már született, de minden eddigi színpadi kísérlet sikertelenül végződött. A magam részéről örömmel fogadtam te­hát, hogy a Fővárosi Operettszínház «Két szerelem» című új darabja a bányászok életéről szól és nem értek egyet Komor Imre elvtársnak a «Szabad Nép»-ben meg­jelent bírálatával, a kritizálás gúnyos hang­jával. Megegyezek Komor elvtárssal abban és vele együtt teli torokból kiáltom, hogy él­jen a klasszikus operett, éljen a «Luxem­burg grófja», a «Csárdáskirálynő». Úgy ér­zem, hogy velem együtt még sokan mások teli torokkal azt is kiáltják: «éljen az új operett!» Az új operett pedig csak akkor születik meg és csak úgy fejlődik, ha az írónak, a zeneszerzőnek, a színháznak alkalma van kísérletezni. Én a «Két szerelem» című ope­rettet ilyen kísérletnek tartom. A darab­nak sok gyengesége van. A bányászok jel­lemének ábrázolása gyakran felületes, az­tán a mese túlbonyolított, a bányászélet megmutatása nem mindig pontos és hű. Én nem vagyok irodalmi szakember, de annyit látok, hogy a darab irodalmi színvonala nem elég magas. Mindezen hibák elle­nére­­ én pártolom ezt az új operettet. Pártolom azért, mert örülök, hogy bányá­szokról szól, szépen beszél a bányászok munkájáról, kedvet csinál a bányászhiva­táshoz, sokszor jól megnevettet, jókedvre derít. Nem húzhatjuk ezt a darabot — ép­pen a mi társadalmunkból vett meséje miatt — klasszikus oprettjeink sablonjára. Az új téma természetszerűleg és helyesen új sajátosságokat hoz­ az operett műfajába is. A «Két szerelem»-ben ez még koránt­sem tökéletes, de ahogy már írtam, úgy gondolom, kísérletnek kell tekintenünk, méghozzá hasznos kísérletnek. A közönségnek, tapasztalatom szerint, tet­szett a darab. Hosszú tapssal köszöntötte az új témájú operettet, Fényes Szabolcs zenéjét, a rendezést és a színészi alakítá­sokat. Tudom, a bírálatnak távolról sem az a hivatása, hogy hibákat, hiányosságokat ta­karjon, vagy azokhoz túlzott tapintattal nyúljon hozzá, de még inkább nem az, hogy megnehezítse a művészek útkeresését, ami­kor olyan területre mennek témájukért, amelynek a feltárását eddig még jóformán meg sem kezdték. Rózsa István « bányászszakszervezet kulturális nevelési osztá­lyának vezetője ★ A «Szabad Nép» szerkesztőbizottsága Rózsa István elvtárs levelével egyetért. Molotov elvtárs fogadta Rekkonent Moszkva, július 2. (TASZSZ) V. M. Molotov, a Szovjetunió külügymi­nisztere július másodikán fogadta Urho Kok­­j­k­ornent, Finnország külügyminiszterét, a finn kormányküldöttség vezetőjét.­­ A fogadásnál jelen volt V. Z. Lebegyev,­­ a Szovjetunió finnországi követe is. Fokozódik az amerikai nyomás Angliára Washington, július 2. (TASZSZ) Szerdán Washingtonban ülést tartott az ANZUS néven ismert csendesóceáni támadó szövetség tanácsa. Ausztrália, Újzéland és az Egyesült Államok tartozik ehhez a szö­vetséghez, amelybe nem engedték belépni Angliát. A tanács munkájában résztvett Dulles amerikai külügyminiszter, Casey ausztrá­liai külügyminiszter és Munro, Újzéland washingtoni nagykövete. Az ülés után nyilvánosságra hozott köz­lemény szerint az értekezlet részvevői meg­vitatták a «délkeletázsiai helyzetet» és­­ «egyetértettek abban, hogy haladéktalanul lépéseket kell tenni a délkeletázsiai kollek­tív védelem mielőbbi megteremtése céljá­ból­. (így nevezik a nyugati hatalmak a támadó délkeletázsiai tömböt). A közleménynek ez a kitétele nyilván azt a célt szolgálja, hogy a domíniumaitól való elszigetelődéssel fenyegesse meg Ang­liát és álláspontjának megváltoztatására késztesse a csendesóceáni tömb kérdésében. A «Reuter»­hírügynökség washingtoni tudósítójának jelentése szerint amerikai hivatalos körök helyesléssel fogadták az ANZUS tanácsának közleményét. E hiva­talos körökben rámutatnak, hogy szerintük­­a közlemény annak bizonyítéka, hogy Ausztrália és Újzéland hajlandó Angliánál pozitívabb intézkedéseket tenni a szövetség létrehozására­.­­ A VIETNAMI NÉPI ALAKULATOK ÉS PARTIZÁNOK öt francia vonatot pusztítottak el öt nap alatt a Hanoi és Haiphong közötti stratégiailag fontos vasút­vonalon — jelenti a «Vietnami Tájékoztató Iroda». — AZ AMERIKAI KATONAI RENDE­LÉSEK elosztásával foglalkozó japán hiva­tal szerződést kötött három japán ipari tár­sasággal aknavetők, fegyverek és hadianya­gok gyártására, összese­n közel 16 millió dollár értékben — jelenti a «TASZSZ». A magyar dráma hetének néhány tanulsága tes egy frontra visszavonulás Tonkinban A , Szabad Nép" kiküldött munkatársának telefonjelentése Genf, július 2. A francia-vietnami haderők kiürítik a Vörös-folyó deltájának déli részét. Ameny­­nyire a gyakran ellentmondó jelentések­ből meg lehet állapítani, Vietnamnak ezen a vidéken az utóbbi napokban mintegy 4000 négyzetkilométernyi terület szabadult fel, kétmillió lakossal. E gazdag, sűrűn la­kott rizstermő vidéken négy nagyobb vá­ros van: Thai-Binh, Nam Dinh, Ninh-Binh és Phat-Diem. E városokat, s a kiürített területen fekvő 350 «erődítményt» mintegy 15.000 főnyi francia-vietnami haderő tar­totta megszállva. Mint a francia parancs­nokság szóvivője Hanoiban az újságírókkal közölte, a terület kiürítése június 23 óta tart. Újabb hatalmas győzelmet aratott tehát a szabadságáért harcoló vietnami nép, a vietnami néphadsereg. «E termékeny, két­millió lakosú vidék kiürítésével — írja a «France Soir» július 3-i száma — a háború utáni idők kiemelkedően legjelentősebb te­rületének elvesztéséhez járulunk hozzá». Persze a «járulunk hozzá» kifejezés aligha helyénvaló: a hozzájárulás ugyanis bizo­nyos önkéntességet fejez ki, márpedig na­gyon kétséges, hogy a francia-vietnami fegyveres­ erők önként ürítették ki a Vörös­­folyó deltájának déli részét. Miért ürítették ki? Francia hivatalos kö­rök kizárólag a «katonai szükségszerűség­gel» magyarázzák a dolgot. «A francia ha­tóságok — írja a «The Times» párizsi tudó­sítója — Hanoiban is, Párizsban is a leg­nyomatékosabban cáfolják azokat az állí­tásokat, amelyek szerint a delta déli vidé­keinek kiürítését a Vietminhhel (Vietnami Demokratikus Köztársaság — A szerk.) kö­tött titkos «kettéosztást» egyezmény része­ként határozták el, vagy, hogy ez az ese­mény előjátéka volna Hanoi és az egész delta kiürítésének. Az elhatározást, mond­juk, kizárólag katonai megfontolások pa­rancsolták, s célja egyszerűen az, hogy a francia erőket Hanoinak és Haiphonghoz vezető közlekedési vonalainak hatékonyabb védelmére összpontosítsa». A «France Soir» a következőket fejti ki: «A francia-vietnami csapatok kivonulását a tonkini delta déli területeiről a katonai helyzet követelményei diktálták... Ez a visszavonulás nem annak a következmé­nye, hogy a francia kormány új utasításo­kat adott a parancsnokságnak. Az Ely tá­bornoknak adott utasítás elsősorban az, hogy gondoskodjék az expedíciós hadse­reg biztonságáról... Ely tábornok úgy vél­te: fennáll a veszélye annak, hogy a te­rületet elvágják a delta többi részétől, s ezáltal védhe­te­tlenné teszik. Ezért el kel­lett határoznia a kiürítést, hogy jobban védhesse a delta lényegesnek tartott pont­jait: Hanoit, amelynek kiürítéséről a je­lenlegi helyzetben nincsen szó és Haiphon­­got. Mondjuk meg ezzel kapcsolatban, hogy ha terveznének is újabb kiürítéseket, ezek nem lennének olyan méretűek, mint a mostani». Meg lehet állapítani, hogy a nyugati la­pok zöme nem hiszi el, hogy a visszavonu­lást csak a katonai szükségszerűség diktál­ta, hogy kizárólag Hanoi és Haiphong «ha­tékonyabb védelmének biztosításáról» van szó. Azt persze elhiszik és elismerik — leg­alább is a francia és az angol lapok — hogy a delta déli vidékeit nem lehet vé­deni. De ezzel kapcsolatban is felteszik a kérdést: már hosszabb ideje köztudomású, hogy ez a terület védhetetlen, miért éppen most fedezi ezt fel a francia parancsnok­ság? Ami Hanoi és Haiphong «hatékonyabb védelmét» illeti, elég általános az a véle­mény, hogy az a vonal, amelyre a francia­vietnami haderők most visszavonultak, ka­tonai­­szempontból ugyancsak tarthatatlan. A magunk részéről felhívjuk a figyelmet a «France Soir»-ból idézett szakasznak ar­ra a mondatára, amely szerint «Hanoi ki­ürítéséről a jelenlegi helyzetben nincsen szó". Mindenesetre különös fogalmazás, ha a francia parancsnokság csakugyan Ha­noi tartós védelmére készül... Számos nyugati lap véleménye szerint a francia visszavonulásnak nem célja Ha­noi és Haiphong védelme. «A delta déli ré­szének kiürítése — írja a «Paris-Presse -I­ntransigeant» — a hivatalos cáfolatok ellenére inkább a genfi tárgyalások kereté­ben történik, mint a végsőkig való harc ke­retében. Anélkül, hogy azt állítanánk, hogy Bernben megegyezés jött létre Men­­des-France és Csou En-laj között, talán sza­bad azt gondolni, hogy egy megállapodás alakul ki az összpontosítási zónákról és a fegyverszünet ellenőrzésének módjáról. Genf­ben mindennapos érintkezés van a francia küldöttség tagjai és Kína és a Viet­­minh képviselői között. Nem lehetetlen te­hát, hogy a jelenlegi katonai mozdulatok a Genfi-tó partján történtekkel összefüggés­ben­­ válnak érthetővé». A lap ezután így folytatja: «Nem kétséges, hogy Vietnam tényleges kettéosztása felé haladunk». A «New York Herald Tribune» hanoi tudósítása még továbbmegy: «A francia parancsnokság közölte, hogy a Vörös-folyó deltája déli részének ezer négyzetmérföld­jét kiürítette... és hírek terjedtek el, hogy a fegyverszüneti egyezmény már megvan». Többé-kevésbbé hasonló hangnemben itt a «Daily Express» és sok más újság is. Nem könnyű megítélni, hogy mindebben mennyi a tény, mennyi a találgatás , és mennyi a kitalálás. Bizonyos jelek azon­ban arra vallanak, hogy az Egyesült Álla­mok legagresszívebb körei nem tartják nagyon távoli lehetőségnek a megegyezést az indokínai kérdésben, s ezért jóelőre rohamra indulnak ellene. Knowland szenátor, a republikánus párt szenátusi vezetője csütörtökön kijelentette, hogy, ha a Kínai Népköztársaságot felve­szik az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, akkor lemond pártvezetői,­ tisztségéről, és harcot, kezd azért, hogy az Egyesült Álla­mok lépjen ki az ENSZ-ből. Knowland szenátorról köztudomású, hogy­­nem any­­nyira republikánuspárti, mint inkább há­borúspárti (a kettő persze jól megfért egy­mással), s ezért nyilatkozata önmagában­­véve nem volna feltűnő. De felvetődik a kérdés, hogy miért éppen most nyilatkozik így? Az egyik ok az lehet, hogy a Kínai Népköztársaság " nemzetközi tekintélye az utóbbi hónapokban, s különösen a genfi értekezlet alatt még jobban megnőtt, s Knowland ezt próbálta «ellensúlyozni». A másik ok az lehet, hogy Eisenhoiner elnök szerdai sajtóértekezletén nem zárkózott teljesen el annak a lehetősége elől, hogy az Egyesült Államok — legalább hallgatóla­gosan — tudomásul veszi az esetleges indo­kínai megegyezést. Igaz, hogy Knowland szenátor nyilatkozatában Kínáról beszélt, de valószínűleg Vietnamra is gondolt, pon­tosabban arra, hogy ő és köre mindent meg fog tenni, hogy megakadályozza a bé­két Indokínában. Könnyen lehet, hogy a republikánuspárti Eisenhower elnök és a republikánuspárti Knowland szenátor között bizonyos szerep­­megosztás van: a békeszerető embereknek mindenesetre fel kell figyelniök Knowland nyilatkozatára, mert ez már előrevetíti azoknak a veszélyeknek az árnyékát, ame­lyek egy esetleges indokínai megegyezést fenyegethetnek. Gimes Miklós A vietnami néphadsereg birtokába vette a Vörös-folyó deltavidékének kiürített déli részét Az «AFP» francia katonai forrásokból származ­ó értesüléseire hivatkozva közli,­­hogy a gyakorlatban befejeződött a Vörös­folyó deltavidéke déli részének kiürítése. A kiürítést a legutóbbi napokban rendelte el a francia parancsnokság. A londoni rá­Genf, július 2. (MTI) Genfben pénteken az indokínai kérdés­ben zárt ülést tartottak az érdekelt hatal­dió jelentése szerint a vietnami néphad­sereg két hadosztálya már meg is szállta a deltavidék kiürített déli részét, s meg­szánta a többi között Nam-Dinh városát is, amely 45 mérföldnyire délkeletre fekszik Hanoitól a­nnak képviselői. Mint az «AFP» megjegyzi, ez volt az indokínai kérdéssel foglalkozó 20. zárt ülés. Pénteken zárt ülés volt Genfben Olasz Keresztény Demokrata Párt vezetése a fasiszta múltú Fanfani kezébe került A filacoricráni k­irincilid­fllel igazi balszárny képviselői — nevezetesen Gronchi, a képviselőház elnöke és La Pira firenzei polgármester — szintén javasoltak kiutat a párt számára, és ezzel olyan sikert arattak, mint még sohasem. Gronchi min­­denekelőtt síkraszállt amellett, hogy a párt­­vezetőség megválasztása az arányos válasz­tási rendszer alapján történjék, szemben a többségi­eppel, amelyet De Gasperiék és Fanfaniék támogattak. Gronchinak nem si­került ugyan akaratát keresztülvinnie, de a kongresszusi küldötteknek csaknem 48 szá­zaléka őt támogatta. Ez a példátlan ered­mény igen mély benyomást keltett politikai és sajtókörökben. Gronchi házelnök felszólalásában egyéb­ként a baloldali kibontakozás mellett fog­lalt állást és kijelentette: a kereszténydemokraták számára egye­dül a népi erőkkel való szövetkezés nyújt lehetőséget arra, hogy politiká­jukat megújítsák és a maguk számára a tömegek helyeslését biztosítsák. La Pira firenzei polgármester pedig nagy tapsok között jelentette ki, hogy modern katolikus párt számára nem lehet más fel­adat, minthogy magáévá tegye a modern történelemben vezető szerepet játszó, feltö­rő társadalmi rétegek és osztályok béke és haladás utáni törekvését. Hallottunk azután egy harmadik választ is ,annak a Fanfaninak a szájából, aki az eddigi pártvezetőséget teljesen félretolta. Fanfani, aki most a párt legerősebb em­bere lett, nem titkolta azt a szándékát, hogy «tíz évre be akar rendezkedni a klerikális politika vezetőségében», és azt sem tit­kolta, hogy Olaszországot még az eddigiek­nél is jobban alá akarja rendelni a keresz­ténydemokrata párt érdekeinek és még szorosabbra akarja vonni a párt kapcso­latait az Actio Catholicával. Lényegében tehát Fanfani ugyanazt a politikát hirdette, mint amit De Gasperi is követett és leg­feljebb személyi változásokat helyezett ki­látásba saját csoportja tagjainak előtérbe­­tolásával. A kereszténydemokrata párt vezetése te­hát a reakciós, fasiszta múltú Fanfani ke­zébe került. Giorgio Colorni/ Róma, július 2. Az elmúlt napokban folyt le Nápolyban az Olasz Keresztény Demokrata Párt V. kongresszusa. A kongresszus azzal az ered­ménnyel járt, hogy a nagyratörő Fanfani és klikkje szerezte meg a pártban a vezető funkciókat. Ezt az eredményt Fanfani hí­vei az antidemokratikus választási rend­szernek köszönhetik, amely a kongresszu­son oly mértékben érvényesült, hogy mér itt is — éppenúgy, mint országos viszonylat­ban — joggal lehetett csaló választási tör­vényről beszélni. Nem ez volt azonban a legérdekesebb a kongresszuson, hanem a kongresszus álta­lános hangulata, amely az alulról jövő meg­nyilatkozásokban tagadhatatlanul kifejezés­re jutott. A kereszténydemokrata párt ná­polyi ülésezésére mély nyugtalanságot el­áruló kérdés nyomta rá bélyegét: várjon azután, hogy a kereszténydemokrata párt az 1953 júniusi választásokon vereséget szen­vedett, hogy a baloldal állandó előretöré­sét az azóta tartott összes részleges válasz­tások megerősítették, hogy a hét éve tartó klerikális uralom nyomán egyre jobban megerősödik a nagy baloldali pártok hely­zete a tömegek körében — várjon mindezek után milyen további lehetőségek nyílnak a kereszténydemokraták előtt, ha tovább foly­tatják azt a politikát, amely számukra ilyen keserű gyümölcsöket hozott? Minden fel­szólaló igyekezett természetesen választ adni erre a kérdésre. A szélsőjobbszárny képviselői azt aján­lották, hogy a párt változtassa meg egész szövetségi rendszerét, és a kis, úgynevezett középpártoknak hátat fordítva, forduljon a monarchisták felé, illetve igyekezzék visz­­szahódítani a szélsőjobboldali választók bi­zalmát és a nemzeti politika leple alatt fej­lessze a­­kommunistaellenes szövetséget. E politika hirdetőinek azonban nem volt sok szerencséjük. A kongresszus részvevői ki­fütyülték és elhallgattatták őket, s amikor szavazásra került a sor, a szélsőjobbszárny teljesen felőrlődött. A szélsőjobboldali párt­vezetők, mint Togni és Gonella, aki a múlt­­évi választások előtt a párt főtitkára volt, sorra kibuktak a pártvezetőségből és csak Andreotti maradt meg hírmondónak. Az

Next