Szabad Nép, 1954. július (12. évfolyam, 182-212. szám)
1954-07-08 / 189. szám
CSÜTÖRTÖK, 1954 JÚLIUS 8 Mendes-France francia miniszterelnök nyilatkozata a nemzetgyűlésben a kormány indokínai politikájáról A francia nemzetgyűlés szerdai ülésén felszólalt Mendes-France miniszterelnök, hogy Genfbe való elutazása előtt elvi jelentőségű nyilatkozatot tegyen a kormány indokínai politikájáról. A nyilatkozatot nem követte vita. A miniszterelnök a többi között a következőket mondotta: «A legközelebbi napokban Genfbe utazom, hogy a francia küldöttség élén remélhetőleg szerencsés kimenetelhez juttassam az indokínai tűzszünetről ott folyamatban lévő tárgyalásokat. Kormányom hivatalbalépése alkalmával első és legfontosabb feladatául tűzte ki, hogy véget vessen a már hosszú évek óta tartó vérontásnak ... Már ismételten hangsúlyoztam, hogy nem .Hiányoznak azok az okok, amelyek egy kedvező és becsületes kibontakozás lehetőségét ] engedik remélni. Ezt a véleményemet ma is fenntartom». Mendes-France ugyanakkor szükségesnek tartotta hozzáfűzni: «Ha azorban az Indo- kínáról folyó genfi tárgyalások július 20-ig eredménytelenek maradnának, akkor, ahogy annak idején mondottam, újból «a katonák nyelvén kell beszélnünk». Bármennyire nem szeretnék erre a lehetőségre gondolni, természetesen számolnom kell ezzel is. Akkor pedig azonnali és jelentős erősítéseket kell küldenünk az expedíciós hadtestnek. Szem előtt tartva ezt a lehetőséget is, a fejlemények mostani szakaszában az elénk tornyosuló problémák megoldására egyelőre csak azt tehetjük, hogy a francia fegyveres erők általános tartalékából küldünk egységeket Távol-Keletre, amely egységek megalakítására már az előző kormány hozott megfelelő döntéseket és kezdte meg az előA francia nemzetgyűlés igazságügyi bizottsága 23 szavazattal 15 ellenében elfogadta előadójának, Palevski volt gaulleista képviselőnek jelentését, amely ellenzi az európai védelmi közösségi szerződés jóvá- hagyását. A jelentés elfogadása mellett leadott 23 szavazat a következőképpen oszlik meg: 7 kommunista, 3 szocialista, 2 radikális-szocialista, 6 gaulleista, 3 ARS-párti és 2 független. Ugyancsak szerdán választotta meg a nemzetgyűlés hadügyi bizottsága új elnökét Koenig tábornok helyébe, aki hadügyminiszter lett Mendes-France kormányában. Három jelölt pályázott az elnökségre: Max Lejeune (szocialista), Montes (független) és Villon (kommunista). A választások első menetében a szocialista jelölt 18, a független jelölt 16 és a kommunista jelölt hét szavazatot kapott. Ilyenképpen sor került a választás második fordulójára, amikor is a bizottság kommunista tagjai bejelentették, hogy szavazatukat arra a jelöltre fogják adni, aki ellenzi az «európai védelmi közösség»-et és a kormánynak készítő intézkedéseket. Ezen egységek állományát a most tényleges szolgálatot teljesítők soraiból vesszük. Más szóval tehát anyaországbeli csapatokról van szó». «A kormány már befejezte azoknak az intézkedéseknek a kidolgozását, amelyek ilyen esetben szükségesek, és már meg is kapta az atlanti szervezet vezérkari tanácsának erre vonatkozó felhatalmazását» — fűzte hozzá a miniszterelnök, majd beismerte, hogy «ilyen döntésekhez azonban természetesen a nemzetgyűlés felhatalmazására is szükség van». Ezért óvatos hangnemben hozzátette: «Én nem kívánom önöktől ezt a felhatalmazást már most kérni, éspedig egész sor okból. Egyrészt azért, mert, mint már hangoztattam, az előkészítő intézkedések most vannak folyamatban, hiszen nincsen helye semi nő idővesztésnek. Úgy gondolom, hogy ez időszerint, amidőn kormányom a béke kártyájára teszi fel a tétet, nincs helye annak sem, hogy ilyen jellegű lépést tegyek, legalább is addig, amíg nem merül fel ennek kényszerű szüksége. Mendes- France ezzel kapcsolatban hangoztatta, hogy meg kell várni a genfi tárgyalások kimenetelét, s emlékeztetett programmbeszédében tett ígéretére az indokínai rendezést illetően. Mendes-France végül arról beszélt, hogy a Vörös-folyó deltavidéke déli részének kiürítését és az expedíciós hadtest védelmi területének összeszűkítését Dien Bien Phu eleste tette szükségessé. (MTI) azon tervét, hogy anyaországbeli csapatokat küldjön erősítésül Indokínába. Miután pedig a magátfüggetlennek mondó Montes jelölt bejelentette, hogy a maga részéről nem engedi meg, hogy a kommunista szavazatok döntsék el e választás sorsát és visszavonta jelöltségét, 24 szavazattal, tehát a kommunisták szavazataival is, a szocialista Max Lejeunet választották meg a nemzetgyűlés ezen fontos bizottságának elnökévé, míg a többi 16 szavazócédula kitöltetlen maradt. A párizsi esti lapok rámutatnak arra, hogy Max Lejeune azon 29 bizottsági tag egyike, aki június 18-án a hadügyi bizottságban Koenig tábornoknak, akkori bizottsági elnöknek az «európai védelmi közösségi» szerződést elutasító jelentése mellett szavazott és ezzel magára vonta Guy Molletnak, a Francia Szocialista Párt főtitkárának haragját. A lapok rámutatnak arra is, hogy Lejeune megválasztása újból igazolja a francia nemzetgyűlés túlnyomó többségének szembenállását a háborús párizsi szerződéssel. (MTI) A francia nemzetgyűlés igazságügyi bizottsága is elutasította a háborús „európai védelmi közösségi" szerződést Külföldi vendégek érkeztek a Magyar Élettani Társaság XX. vándorgyűlésére A Magyar Élettani Társaság XX. vándorgyűlése csütörtökön kezdődik az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A vándorgyűlésre hazánkba érkezett a Szovjetunióból P. Sz. Kupalov, a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiájának rendes tagja, a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiája kísérleti orvostudományi intézete élettani osztályának vezetője, H. Sz. Kostojanc, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelezőtagja, a Moszkvai Állami Egyetem élettani tanszékének vezetője, P. .. Kaveckij, az Ukrán SZSZK Tudományos Akadémiájának rendes tagja, az Ukrán SZSZK Tudományos Akadémiája élettani intézete laboratóriumának vezetője, V. A. Nyegovszkij, az orvostudományok doktora, a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiája kísérleti élettani laboratóriumának vezetője és A. M. Vorobjov, az Ukrán SZSZK Tudományos Akadémiája levelezőtagja, az Ukrán SZSZK Tudományos Akadémiája élettani intézetének igazgatója. Megérkeztek az élettani kongresszusra a csehszlovák küldöttség tagjai is: Z. Sereit docens, a Csehszlovák Tudományos Akadémia élettani intézetének igazgatója, E. Gutman docens, a Csehszlovák Tudományos Akadémia élettani intézetének helyettes igazgatója és B. Keil, a Csehszlovák Tudományos Akadémia szerves kémiai intézete szerves-biokémiai osztályának vezetője. A Román Népköztársaságból érkezett vendégek: D. Pulu akadémikus, a Román Tudományos Akadémia élettani intézetének igazgatója, J. Nitzulescu, a Román Tudományos Akadémia levelezőtagja, a jassy-i orvostudományi intézet igazgatója és R. Floru, az orvostudományok kandidátusa, a Román Tudományos Akadémia élettani In Itézetének helyettes igazgatója. (MTI) Mr. Dulles „dicsőséges győzelme“ A guatemalai földek felett repülőgép árnyéka suhant el. A gép az amerikai légihaderő négymotorosa volt. Belsejében három ember dőlt hátra a rögtönzött ülések párnáin. Az egyik Armas ezredes, a Guatemalára tört intervenciós csapatok vezetője. A másik Monzon ezredes, a guatemalai katonai klikk egyik főnöke, aki a «hatalom■átadást] előkészítette. A harmadik és legfontosabb Peurifoy úr, az Egyesült Államok guatemalai nagykövete. A repülőgép árnyéka végigsuhant a kávé- és banánültetvények felett. És a repülőgép nyomában láthatatlan szárnyakon végigsöpört az országon az ellenforradalmi terror is. A hivatalos jelentések is többezernyi letartóztatásról beszélnek. A távoli ültetvényeken pedig fegyvert fognak a parasztok, a terror sújtotta városokban a föld alól is megszólal a munkások hangja. A szebb élet reménységének néhány esztendős felvillanása után újra rátört Guatemalára a sötétség , és a nép harcba indul, mert már ismer valamit a világosságból. rí feiejíy nap Az események egy része az egész világ szeme előtt zajlott le. Június 18-án éjszaka a Guatemalától délre fekvő Honduras területéről inváziós csapatok törtek be az ország területére. Ugyanakkor amerikai mintájú bombázók hondurasi és nicaraguai támaszpontokról elindulva bombázták Guatemala városait. Az inváziós csapatok körülbelül 20 kilométernyire hatoltak be az ország területére, amikor a guatemalai kormány ENSZ-megbízottja felszólította a biztonsági tanácsot: lépjen közbe az agreszszió elhárítása, a béke megóvása érdekében. Mintegy 48 órával az agresszió megindulása után, hétfőn hajnalban a biztonsági tanács javaslatot szavazott meg, amely a vérontás haladéktalan megszüntetését követelte és felszólította az ENSZ valamenynyi tagállamát, hogy tartózkodjék a guatemalai eseményekbe való beavatkozástól. Az agresszorok nem engedelmeskedtek a biztonsági tanács felszólításának. Hondurasból továbbgördültek a hadianyaggal megrakott gépkocsik a guatemalai határ felé, az amerikai gyártmányú bombázó- és vadászgépek tovább zúgtak a guatemalai városok felett , és felrobbant Közép- Amerikában is a Koreában kipróbált amerikai fegyver, a napalm lángja. Guatemala ENSZ-megbízottja ismét a biztonsági tanácshoz fordult. Üzenetében elmondotta, hogy nem volt foganatja a tanács hétfőn hajnalban kiadott felszólításának, tehát kéri a tanácsot, «tegye meg mindazokat az intézkedéseket, amelyeket az adott helyzetben szükségesnek vél». Lodge, az Egyesült Államok ENSZ-megbízottja, a biztonsági tanács jelenlegi elnöke elutasította a kérést, meg akarta akadályozni a tanács összehívását. Guatemala Hammarskjóidhoz, az ENSZ főtitkárához fordult. Egy héttel az agresszió megindulása után, június 25-én ismét összeült a biztonsági tanács , és elutasította Guatemala kormányának segélykérését. Az elutasítás mellett szavazott az Egyesült Államok, Brazília, Kolumbia, Törökország és Kuomintang-Kína képviselője. 48 órával azután, hogy Lodge úr vezényletével a biztonsági tanácsnak ez az öt dicső tagja megtagadta az ENSZ hatásos segítségét a megtámadott Guatemalától — működésbe léptek az ország belsejében esztendők óta lapuló, szervezkedő ellenforradalmi erők. A hadsereg tisztjeinek egy csoportja Diaz ezredes vezérkari főnök vezetésével lemondatta Arbenz elnököt. Újabb 24 óra múlva Diazt is lemondatták és Monzon ezredes elnökletével most már nyíltan ellenforradalmi katonai junta vette át az uralmat a szerencsétlen ország fölött. Tizenegy nap telt el az agresszió megindulása óta. Ezután már csak a szégyenteljes alku következett. Peurifoy úr, a dús görögországi tapasztalatokkal rendelkező nagykövet Salvador állam területén rendezte Monzon és Arm’s urak számláit, majd mindhárman beszálltak az amerikai légihaderő birtönrepülőgépébe. Irány: az eltiport Guatemala. Dulles amerikai külügyminiszter szemét az égre emelve, ünnepélyes nyilatkozatot tett. «Dicsőséges győzelemről* beszélt, és arról, hogy «Armas ezredes vezetésével a guatemalai hazafiak felkelése* hozta meg a fordulatot. «Guatemalai hazafiak felkelése...» Dulles külügyminiszter úgy beszélt, mintha neki és kormányának semmi köze nem lenne ehhez a gyalázathoz, mintha Guatemalában egyszerűen valamiféle «polgárháború» vagy éppenséggel «felkelés» döntötte volna meg Arbenz elnök demokratikus kormányát. „A háborúról majd gondoskodom én .. .** A tények és az amerikai monopoltőke egész latinamerikai politikájának története — másról beszélnek. Még a múlt század végén Hearst, a hírhedt reakciós újságkirály elküldte egyik munkatársát Kubába, hogy készítsen rajzokat a háborúról. A rajzoló visszaüzent: Kubában nincs háború. Hearst ezzel az immár «klasszikussá» vált távirattal válaszolt: «Ön gondoskodjék a rajzokról, a háborúról majd gondoskodom én». Hearst és a hozzá hasonlók valóban «gondoskodtak» a háborúkról. Az amerikai imperializmus fejlődésének egész történetét végigkísérik a latinamerikai országok ellen indított hódító, rablóháborúk — a panamai terület 1903- ban történt elfoglalásától kezdve a Dominica, Haiti, Nicaragua, Mexikó elleni támadásokon keresztül egészen a második világháború után szervezett puccsok sorozatáig. Amerikai sugalmazásra robbantak ki reakciós államcsínyek 1945-ben és 1948-ban Venezuelában, 1946-ban Ecuadorban, 1946-ban és 1951-ben Bolíviában, 1948-ban Costaricában és Peruban, 1953-ban Kolumbiában és Paraguayban. Annas ezredes háborújáról is az amerikai bankárok, s a bankárokat képviselő kormány gondoskodott. A különbség legfeljebb annyi, hogy Dulles külügyminiszter «csiszolt diplomata», s ennek megfelelően nem küldözget őszinte hangú táviratokat, hanem «guatemalai hazafiakról» szónokol ... Miért szervezte meg az amerikai kormány ezt az intervenciót? Mi volt az Arbenz-kormány «bűne», hogy a «csiszolt» mr. Dulles «dicsőséges győzelemként» ünnepli bukását? Íme: a «The News Statesman and Nation» című angol munkáspárti hetilap válasza: «A guatemalai kormány egyetlen bűne úgy látszik az volt, hogy kísérletet tett a parasztok borzalmasan alacsony életszínvonalának emelésére. Méghozzá olyan színvonalra akarta emelni, amely sértette szomszédait, és ami fő: sértette azokat az északamerikai kereskedelmi köröket, akik már esztendők óta bőséges hasznot húznak Közép-Amerikából. Ez a kommunistákkal legkevésbbé sem rokonszenvező «The News Statesmans hűvös és tárgyilagos válasza. Kizép-Amerika lmáidik állama Milyen tények húzódnak meg e válasz mögött? 1944-ig Guatemala gyakorlatilag a United Fruit nevű nagy amerikai gyümölcsmonopólium birtoka volt. Két és félmillió hektár banán- és kávéültetvény, az ország egész kereskedelmi flottája és vasúthálózata, összes telefonvonalai és rádióállomásai a United Fruitnak vagy leányvállalatainak kezén volt. Egyesek «zöld szörnyetegnek», mások «Közép-Amerika hatodik államának” nevezték a United Fruitot. Természetesen az ország politikai életét is a gyümölcsmonopólium bostoni központjából irányították. A «Time» legutóbbi száma fájdalmas vágyódással emlékezik vissza azokra az időkre, amikor «Ubico diktátor, a United Fruit nagy barátja katonaságot vezényeltetett ki a guatemalai kongresszus üléstermébe, hogy a képviselőket egy banánkoncesszió megszavazására kényszerítse. Ennek a világnak vetett véget 1944-ben az a forradalom, amelyben fiatal katonatisztként Arbenz elnök is részt vett, s amely végül is a nemzeti erők összefogásához, az új Guatemala megszületéséhez vezetett. 1944 és 1952 között az amerikaiak több mint két tucat puccskísérletet és összeesküvést szerveztek, hogy visszaállítsák, az Ubico-féle világot. 1952-ben dühük tombolássá fokozódott , mert 1952 júniusában született meg az agrárreformtörvény. Meg kell jegyezni, hogy ennek a törvénynek a rendelkezései rendkívül enyhék voltak, s nem oldották meg teljesen a földkérdést. Csak azokat a földeket sajátították ki, amelyeket a földbirtokosok művelés nélkül hagytak. Az intézkedés mindamellett súlyos csapást jelentett a United Fruitra, amely a birtokában lévő óriási földterület tekintélyes részét «tartalékként» parlagon hevertette. A United Fruit birtokaiból több mint 90 ezer hektár ilyen parlagon heverő földet sajátítottak ki és további 70 ezer hektár felosztását irányozták elő. Ezzel egyidőben megtették az első lépéseket a «zöld szörnyeteg» hajózási, elektromos- és vasútmonopóliumának megtörésére is Ez már nemcsak a United Fruit ügye volt. Az amerikai politika színfalai mögött megkezdődött az intervenció előkészítése. 1953 tavaszán fegyveres lázadást robbantottak ki, azt azonban sikerült elfojtani. 1951 januárjában a guatemalai kormány az ENSZ-hez intézett hivatalos feliratában közölte, hogy amerikai támogatással Honduras és Nicaragua területén újabb támadást szerveznek, sőt közölte azt is, hogy Armas ezredest szemelték ki a támadás vezetésére, s hogy az intervencióra készülő csapatokat az amerikai hadsereg egy volt ezredese, Carl Studer képezte ki , aki most a United Fruit fizetett alkalmazottja! Az amerikai monopoltőke politikusai eközben a színfalak előtt teljes nyíltsággal uszítottak a beavatkozásra. Spraille Braden például, aki az amerikai külügyminisztérium latinamerikai ügyekkel foglalkozó államtitkára volt és ma a United Fruit reklámfőnöke, egyik beszédében azt mondotta, hogy a guatemalai kormány megdöntése «még akkor sem jelent intervenciót, ha erőszakkal történik». Szenátorok tucatjai visszhangozták a legkülönbözőbb formában ezeket a szavakat, s — hogy a kör bezáruljon — a kubai háborúról «gondoskodó» Hearst fia és örököse ezt írta egyik lapjának, a «New York Journal American»nak vezércikkében: «Eljött az ideje, hogy keményebb módszereket alkalmazzunk Guatemalával szemben!» Ila(i‘/rrn — a Panama-fMiíorna ellen ... Az amerikai imperializmus felkészült az agresszióra. Most már csak valamilyen közvetlen kifogásra, ürügyre volt szükség. Ilyen kifogást mind a mai napig hármat tálal a világ elé az Egyesült Államok propagandagépezete. Az első az, hogy Arbenz elnök kormánya «kommunista kormány» volt. A második az, hogy «fegyvereket vásárolt» Lengyelországtól és Csehszlovákiától, s a harmadik, hogy mindezzel «veszélyeztette a Panama-csatorna biztonságát». Ezek az úgynevezett «érvek» egy iskolásgyermek kritikáját sem bírják ki. Ami a «kommunistaságot» illeti — ami egyébként önmagában véve is különös «érv* az agresszióra — tény az, hogy a parlament 56 tagja közül összesen négy volt kommunista. A kormányról a legkülönbözőbb burzsoá lapok nem egyszer megírták, hogy valójában a polgári reformok kormánya. «Arbenz rezsimje — írta például az olasz «La Stampa» — nem kommunista, s ezt még északamerikai megfigyelők is elismerték. Intézkedései jellegzetesen liberális szelleműek . .. mi más is lehetne az olyan földreform, amelynek célja erős kisbirtokos osztály megteremtése. Ami a fegyvervásárlásokat illeti, a guatemalai kormány többször kijelentette, hogy az egész ügy nem egyéb szemenszedett hazugságnál. A burzsoá sajtó ezt nem volt hajlandó tudomásul venni — annál jellemzőbb tehát, hogy a legkülönbözőbb polgári lapok mégis tarthatatlannak minősítették a fegyvervásárlással kapcsolatos amerikai «vádakat". Az angol munkáspárti «Daily Herald» például megírta, hogy Guatemala eredetileg Amerikától akart fegyvereket vásárolni, később pedig Angliától. Mindkét ország megtagadta a guatemalai kérést, egy Guatemala felé tartó olasz muníciószállítmányt pedig a newyorki kikötő hatóságai teljesen törvénytelenül elkoboztak. Ezenfelül, mint aDie Tat» című svájci lap joggal megjegyezte: a kommunnistaellenes sajtó is úgy véli, Amerikának semmi köze sem lehet ahhoz, hogy egy szuverén ország hol szerzi be fegyvereit*. Ami pedig azt illeti, hogy e fegyverekkel Guatemala «a Panama-csatornát veszélyezteti* — elég talán arra gondolni, hogy egész Guatemalának körülbelül annyi lakosa van, mint Chicagónak, s hogy hadseregének létszáma amerikai becslés szerint is mindöszsze hatezer volt — tehát kevesebb, mint a chicagói városi rendőrségé. Ezek után már csak mellékes tényező, hogy Guatemala több mint ezer kilométerre van a Panamacsatornától ... Az amerikai propagandagépezet által hangoztatott otromba ürügyekkel ily módon nem csaphatták be a világot. Egész Latin- Amerika minden gondolkozó embere tudta és tudja, hogy ki állott az agresszió hátterében. «Latin-Amerikában — jelentette ki a párizsi «Le Monde» — úgy hívják ezt a háborút, hogy: az Egyesült Államok Guatemala elleni támadása». Talán még világosabb volt a «The New York Post» című amerikai lap cikke. «Guatemala megtámadását — írta a lap — amerikai üzleti csoportok és guatemalai emigránsok tervezték ki az Eisenhower-kormány támogatásával. Akl az agresszió? Ki az agresszor? Így történt. S ami történt, az következményeiben messze túlmutat Guatemala határain. Az agresszió nemzetközi visszhangja azt mutatja, hogy a világ valamennyi országában a legszélesebb politikai körök messzemenő következtetéseket vonnak le ebből a Washingtonban szervezett és sugalmazott nyílt fegyveres agresszióból. Mindenekelőtt azt a következtetést vonják le, hogy az Amerikai Egyesült Államok mérhetetlen cinizmussal kezeli, egyszerűen saját politikai eszközének tekinti és meggyalázza az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Még az amerikai reakciós «Christian Science Monitor» is azt írta, hogy Amerika ♦kárt okozott az ENSZ-nek. Az ENSZ ugyanis az agresszió áldozatainak fő menedékhelye kellene hogy legyen...» Guatemala — írja az angol «News Statesman* — «teljesen kifogástalan magatartást tanúsított és viszonzásul olyan modorban utasították vissza, amely csak a spanyol köztársasági kormánnyal szemben tanúsított amerikai, angol és francia magatartáshoz hasonlítható. Holott ...ez volt az a klasszikus helyzet, amelynek megoldására az Egyesült Nemzetek Szervezetét egyáltalán létrehozták. Ehhez tartozik az is, hogy sokhelyütt most kezdik igazán megérteni, miért akadályozta az Egyesült Államok esztendőkönkeresztül, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete végre meghatározza az agresszió fogalmát. A Szovjetunió küldöttei évek óta hangoztatják, hogy az agresszió fogalmának elködösítése — egyedül az agresszornak érdeke! A guatemalai ügy ezt olyan politikai körök előtt is világossá tette, akik eddig nem voltak hajlandók megérteni és méltányolni a szovjet álláspontot. A «Daily Herald», az Angol Munkáspárt központi lapja például felveti a kérdést: Mi az agresszió? S így válaszol:'.«Az amerikaiak azt mondják, hogy Guatemalában polgárháború volt, mert guatemalaiak harcoltak guatemalaiak ellen. De hiszen Ázsiában egészen máskép beszélnek az amerikaiak! Ár mikor Kínában harcolt kínai kínai ellen, akkor az Egyesült Államok szerint ez nem volt polgárháború, hanem a moszkvai tőszszeesküvés]. Indokínában is indokínaiak harcolnak — más indokínaiak és az őket irányító franciák ellen. És az amerikaiak szerint ez sem polgárháború, hanem a kínai agresszió elleni küzdelem, noha mindenki tudja, hogy egyetlen kínai sem lépte át Indokína határát. Az agresszió — jelenti ki végül gúnyosan a lap — úgy látszik, akkor nem minősül agressziónak, ha az amerikaiak hajtják végre a maguk befolyási övezetében... „Kínosan világos...“ Az ilyen és hasonló hangok arról tanúskodnak, hogy igen széles politikai körök előtt az amerikai manőverek sok tekintetben élesebben és jobban lelepleződtek a Guatemala elleni agresszióval kapcsolatban,mint Korea esetében. Akkor az amerikai propaganda széles körben el tudta homályosítani az amerikai agresszió tényét és ezzel a tőkés országokban meg tudott zavarni bizonyos rétegeket. Guatemala esetében ez nem sikerült és ma az Egyesült Államok nyíltan agresszorként áll az egész világ közvéleménye előtt. Jellemző és figyelemreméltó, hogy egy sor délamerikai ország burzsoá kormánya hivatalosan is megállapította ezt a tényt, amikor elítélte a Guatemala elleni agressziót. Így tett például Mexikó, Chile és Uruguay kormánya. Ezt a rendkívül fontos mozzanatot ismerte fel a szélsőségesen reakciós londoni «The Economist», amikor arról panaszkodott: «Kínosan világos Washingtonban is, hogy Latin-Amerikában, Ázsiában és még Európában is az amerikai külügyminisztériumot tartják Armas ezredes mozgatójának, s hogy... az Egyesült Államok elleni bizalmatlanság növekedni fog a kis nemzetek sorában*. Finom szavak. A jelentésük az, hogy a guatemalai ügy agresszorként leplezte le Washington urait az egész világ előtt. A jelentésük az, hogy az egész világ, de mindenekelőtt Latin-Amerika népei gyűlölettel és megvetéssel fordulnak a guatemalai szabadság eltiprói felé. Ez a gyűlölet a biztosítéka annak, hogy a United Fruit urai drágán fognak még fizetni ezért a «dicsőséges győzelemért». Gömöri Endre SZABAD NÉP Az Indokínában folyó katonai értekezlet ülése Peking, július 7. (Új-Kína) Mint a «Vietnami Tájékoztató Iroda» jelenti, a Trung-Giában folyó katonai értekezlet kedden délelőtt megtartott negyedik ülésén a hadifoglyok életkörülményei megjavításának kérdését vitatták meg. A két küldöttség, elismerve e kérdés felvetésének szükségességét, fontolóra vette az e kérdéssel kapcsolatos konkrét problémákat. A küldöttségek ezután úgy határoztak, hogy közös albizottságra bízzák a kérdés tanulmányozását. Az albizottság július 7-én kezdte meg munkáját. Angol-amerikai tárgyalások a ..délkeletázsiai védelmi egyezményről“ Mint a «Reuter» hírügynökség jelenti, az amerikai külügyminisztériumban szerdán előzetes megbeszélések kezdődtek a délkeletázsiai védelmi egyezményről. A megbeszéléseken Nagy-Britanniát Sir Robert Scott követ, az ázsiai ügyek szakértőié, az Egyesült Államokat pedig Bedell Smith államtitkár képviseli. (MTI) Churchill beszámolt az angol kormánynak amerikai tárgyalásairól AReuters hírügynökség közli, hogy Churchill angol miniszterelnök szerdán beszámolt a kormány tagjainak azokról a tárgyalásokról, amelyeket Washingtonban Eisenhower elnökkel, Ottawában pedig Kanada vezető politikusaival folytatott. A szerdai minisztertanácson a haditengerészeti miniszter, a hadseregügyi miniszter, a légügyi miniszter, a birodalmi vezérkar főnöke, a légierő vezérkari főnöke és a hadi- tengerészet helyettes vezérkari főnöke is részt vett. A miniszterelnök csütörtökre ismét öszszehívta a minisztertanácsot. Csütörtökön előreláthatóan a szuezi kérdés megvitatására is sor kerül. (MTI) Eisenhowsr, Duilis és Churchill válaszolt Adenauer táviratára Berlin, július 7. (MTI) Eisenhower elnök Dowling, az Egyesült Államok nyugatnémetországi főbiztoshelyettese útján válaszolt Adenauer táviratára, amelyben a bonni kancellár megelégedését nyilvánította a washingtoni megbeszélésekről kiadott közleménnyel kapcsolatban. Churchill angol miniszterelnök táviratilag válaszolt Adenauernek. Eisenhower és Churchill egybehangzóan arról biztosította Adenauert, hogy kívánatosnak és megvalósíthatónak tartja Nyugat-Németország közreműködését a «nyugati világ biztonságáraak» megteremtésében. Dulles amerikai külügyminiszter hasonló tartalmú táviratot intézett Adenauerhez. Politikai megfigyelők véleménye szerint az említett táviratok hozzátartoznak ahhoz az amerikai-angol-nyugatnémet «lélektani hadjárathoz», amellyel Franciaországot az «európai védelmi közösségiről szóló egyezmény ratifikálására akarják kényszeríteni. Absodisista katonák tömegesen állnak át a vietnami néphadsereg oldalára Párizs, július 7. (MTI) A vietnami demokratikus rádió jelentése szerint a május 19-cel befejeződött öt hónap alatt 34.873, a Bao Daj-féle hadseregbe erőszakkal besorozott vietnami katona állt át a vietnami néphadsereg soraiba. — VAN FLEET TÁBORNOK, Eisenhower távolkeleti személyes megbízottja kedden reggel Hongkongból Manilába érkezett. Megérkezése után azonnal tárgyalásokat kezdett Magsaysay fülöpszigeti elnökkel — közli az «AFP». A genfi értekezlet döntő napjai előtt A „Szabad lpp“ kiküldött minka lárának telefonjelentése zpnf, július 7. Bizonyosnak látszik, hogy a genfi tárgyalások üteme a következő napokban nagyon meggyorsul. Megérkeznek újra a külügyminiszterek. Elkészülnek a katonaitechnikai bizottságok jelentései. Lezajlottak azok a nemzetközi találkozók, amelyek — ha más-más módon is — de igen közelről érintették az indokínai kérdést: Csou Enlaj elvtárs tárgyalásai Mendes-France-szal, Nehruval, a burmai miniszterelnökkel és Ho Si Minh elvtárssal; Churchill és Eden megbeszélései Eisenhowerral és Dullesszal. A «közjátéknak» vége, felgördülhet a függöny a genfi értekezlet utolsó felvonása előtt. A külsőségeken is meglátszik, hogy mozgalmasabb napok következnek. A Sajtó Házában, ahol hétfőn még úgy kongtak a lépések, mint egy üres és néma templomban, szerdán már majdnem a régi lárma fogadta a látogatót. A legkülönbözőbb nemzetiségű vitatkozó és veszekedő újságírók csoportjai átvették birodalmukat. Amikor kitették a hirdetőtáblára a közleményt, hogy Molotov elvtárs repülőgépét 15 és 16 óra között várják, megindult az újságírók zarándoklása a genfi repülőtérre. Sajnos, hiába, mert 15 és 16 óra között a Szovjetunió külügyminiszterét szállító gép még el sem indult Berlinből — a rossz idő miatt. Újra gyakorolják az újságírók az értekezlet legnépszerűbb «sportját», a találgatást. Köszönés helyett kérdésekkel üdvözlik egymást. Mikor jön Eden? Jön-e Dulles? Lesz-e megegyezés? Csak katonai megegyezés lesz-e vagy katonai és politikai? Persze, ezekre a kérdésekre nem az újságíróknak kell válaszolniuk, hanem az értekezletnek. A hangulat határozottan — talán túlságosan is — optimista. Egy francia polgári újságíró majdnem sértődötten mondta nekem, mikor a véleményét kérdeztem a helyzetről: «Meglesz a fegyverszünet, persze, hogy meglesz. És július 20 előtt». Megfigyelők szerint Franciaországban olyan erősen követeli a közvélemény az indokínai fegyverszünetet, mint talán még sohasem. Ez összefügghet egyebek között azzal is, hogy a francia gyarmati hadsereg helyzete Tonkinban katonailag is tarthatatlanná válik. A lapjelentések arról számolnak be, hogy a vietnami néphadsereg nyomása a franciák hanoi-haiphongi vonalaira állandóan növekszik. Különösen Hanoi ellen vonultak fel jelentős erők. Angol laptudósítók azt írják, hogy a vietnami néphadsereg partizánalakulatai máris keresztülhatoltak a francia vonalakon, s a francia-vietnami haderők által még megszállvatartott területen működnek. Francia katonai szakértők azt mondják, hogy a Vietnamban lévő francia haderők nem változtathatnak a helyzeten. «A keddi minisztertanácson megmondták — írja a «France Soir» július 8-i száma — hogy a jelenlegi tárgyalásokon Franciaországnak nincsen katonai ütőkártyája . .. Csak a diplomácia kártyáit használhatja fel». Nagyon sokat foglalkoznak a francia lapok azzal, hogy ebben a helyzetben hogyan képzelhető el a megoldás. Mint ismeretes, az eddigi tárgyalásokon sok szó esett arról, hogy a vietnami néphadsereg alakulatait és a francia haderőket, amelyek jelenleg egész Indokína területén szét vannak szórva, többé-kevésbbé összefüggő zónákba kell összpontosítani. Francia lapvéleményekből és francia újságírókkal folytatott beszélgetésekből úgy látszik, hogy Párizsban két nagy összpontosítási zónát képzelnek el: egyet Észak-Vietnamban, a vietnami néphadsereg számára, egyet Dél-Vietnamban, a francia és a bandajista haderők számára. A két zóna között a határt egyes hírek szerint («Figaro») a 16. szélességi fok, más hírek szerint («Paris Presse») a 18. szélességi fok alkotná. Egyes francia lapok azt írják, hogy ilyen megoldás mellett is francia kézen maradna Hanoi és Haiphong Észak-Vietnamban, s a Vietnami Demokratikus Köztársaság Rezén egy jelentős terület Dél-Vietnamban, Szaigon közelében. Más lapokból az tűnik ki, hogy a francia gyarmati hadsereg kész kivonulni Hanoiból és Hainhongból, ha a Vietnami Demokratikus Köztársaság bizonyos gazdasági és közlekedési előjogokat biztosít ezen a területen Franciaország számára. A «részletkérdések», különösen az esetleges demarkációs vonal kérdése, rendkívül fontosak. De tekintsünk most el ezektől. Ha a francia sajtóban napvilágot látó hírek egészben véve megfelelnek a francia kormány szándékainak, akkor világos, hogy itt Vietnam kettéosztásának tervével van dolgunk. Az «összpontosítási zónák* ilyen körülmények között két különálló országrészt jelentenek; a «demarkációs vonal», amelynek mentén a fegyverszünet létrejönne, egyszersmind a két országrész határa volna. «Egy északvietnami kommunista állam — írja a «Paris Presse 1‘Intransigeante július 8-i száma — amely gazdasági egészet alkot és összefüggő területen fekszik: ezt az árat kell fizetni azért, hogy meglegyen az indokínaifegyverszünet július 20 előtt. A politikai és a katonai tények kényszerítik a kormányt, hogy ezt a megállapítást tegye». Igaz volna, amit a «Paris Presse» állít? Nem egészen. Igaz lehet belőle annyi, hogy a francia kormány Vietnam kettéosztásának tervével foglalkozik. De nem igaz, hogy ez volna a fegyverszünet ára. Fam Van Dong elvtárs két hónappal ezelőtt megmondta, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaság békejavaslatának alapelvei — béke, nemzeti függetlenség, egység, demokrácia. A kettéosztáson alapuló fegyverszünet terve francia-angol terv, s egyik célja föltehetően éppen az, hogy megakadályozza az egységes, demokratikus, független Vietnam létrejöttét. Ebben az összefüggésben kell nézni azt a vitát is, amely a politikai tárgyalásokról folyik a francia küldöttség és a Vietnami Demokratikus Köztársaság küldöttsége között a genfi értekezlet megkezdése óta. Ha ugyanis a katonai fegyverszüneti megállapodást nyomon követi a politikai megállapodás — amely intézkedik arról, hogyan kell Vietnamot egyesíteni, az összvietnami választásokat megtartani, milyen testület gyakorolja az egyesítésig a legfelsőbb hatalmat az egész országban stb. — akkor az összpontosítási zónák kijelölése, a demarkációs vonal meghúzása alapjábanvéve nem jelent kettéosztást. Ezért akarja a Vietnami Demokratikus Köztársaság küldöttsége a politikai kérdések megvitatását mielőbb megkezdeni. Ha viszont a politikai problémák tisztázása a távoli jövőre marad, akkor az ország katonai kettéosztása előbb-utóbb politikai kettéosztássá, s a demarkációs vonal határrá válik. Abban általában egyetértenek, hogy az első lépés, amelyet meg kell tenni, a fegyverszünet megkötése. De hiba volna az előbb említett francia polgári újságíróhoz hasonlóan azt hinni, hogy az első lépés körül már minden rendben van. Nem beszélve egy sor komoly részletproblémáról, amelyet még meg kell oldani Laosz és Kambodzsa helyzete, a fegyverszünet ellenőrzésének kérdése, területi problémák stb. — van két nagy kérdőjel: a Bao Daj-féle Vietnam és az Egyesült Államok. Churchill és Eden washingtoni látogatása után úgy tűnt, hogy Eisenhower és Dulles kénytelenek voltak az indokínai fegyverszünet lehetőségébe belenyugodni. «Londonban azt hiszik — állapítja meg a «New York Herald Tribune] londoni tudósítója — hogy Churchillnek sikerült megszereznie Eisenhower beleegyezését a Vietnam kettéosztásán alapuló indokínai megegyezéshez ..Bizonyos jelek valószínűsítik ezt a feltevést: Eisenhowernek volt a legutóbbi héten egy mérsékeltebb hangú nyilatkozata Indokínáról. De más jelek ellentmondanak a dolognak: elsősorban a Knowland-, Johnson-, Nixon-féle durva támadások a Kínai Népköztársaság ellen. És még valami: a Bao Daj-féle Vietnam képviselői, egészen úgy, mint a koreai fegyverszünet előtt Li Szín Man és társai, egyre harciasabb nyilatkozatokat tesznek a megegyezés, a fegyverszünet ellen. Feltételezhető, hogy ezeknek a nyilatkozatoknak a sugalmazói ugyanazok a körök, amelyek Li Szín Man nyilatkozatait és provokációit sugalmazták egy esztendővel ezelőtt. Gimes Miklós Gustav Heinemann nyilatkozata Moszkvából való visszatérése után Berlin, július 7. (MTI) Gustav Heinemann, az össznémet evangélikus egyháztanács világi elnöke, volt bonni belügyminiszter, aki az elmúlt hetekben a Szovjetunióban tartózkodott, kedden Lipcsébe érkezett, hogy részt vegyen az össznémet evangélikus kongreszszuson. Heinemann nyilatkozatot adott a sajtó képviselőinek, s a többi között a következőket mondotta: ■— Majdnem háromhetes szovjetunióbeli tartózkodásom során rendkívül értékes kapcsolatokra tettem szert. Szovjetunióbeli látogatásomra az orosz pravoszláv egyház pátriárkájának meghívására került sor. Látogatásom során elsősorban ennek az egyháznak a vezető lelkészeivel jöttem öszsze, mégpedig nemcsak Moszkvában, hanem■ Leningrádban, Kievben ésOdesszában is. Az egyházi személyekkel való tárgyalásaimat kiegészítették azok a mregbeszélések, amelyeket a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő egyházügyi bizottság elnökével, Karpovval és helyettesével, Bjelisevvel folytattam. Ezenkívül moszkvai tartózkodásom során alkalmam volt Zorin külügyminiszterhelyettessel is beszélgetni politikai kérdésekről. Látogatásom világosan megmutatta, milyen lehetőségeket mulasztana el a szövetségi köztársaság, ha a német sorskérdéseket továbbra is csak a nyugati megszálló hatalmak közreműködésével akarná megoldani. Helyzetünk azt követeli, hogy mindkét oldallal kapcsolatot tartsunk fenn — mondotta Gustav Heinemann. 3 lipssében megnyílt az össznnmet evangélikus kongresszus Lincsében szerdán szabadtéri istentisztelettel megnyílt az idei össznémet evangélikus kongresszus. A megnyitó beszédet Thadden Trieglaff, a kongresszus elnöke tartotta. A Német Demokratikus Köztársaságban lezajló kongresszuson 60.000 hívő és valamennyi német evangélikus püspök részt vesz. A részvevők között van a bonni kormány és a nyugatnémet parlament több tagja is. A Német Demokratikus Köztársaság Keresztény Demokrata Uniójának vezetősége nyilatkozatot tett közzé, amelyben azt a reményét fejezi ki, hogy az össznémet evangélikus kongresszus elő fogja mozdítani a német nép legégetőbb problémájának, Németország békés és demokratikus alapon történő újraegyesítésének megoldását. (MTI)