Szabad Nép, 1954. augusztus (12. évfolyam, 213-243. szám)

1954-08-04 / 216. szám

PÁRT ÉS PÁRTÉPÍTÉS Háromezer kommunista nevében A Ganz Vagongyár pártaktívaértekezlete A Ganz Vagongyár kommunistái párt­­aktívaértekezletet tartottak, s ezen megvi­tatták, mit kell tenniök a kongresszus ha­tározatainak végrehajtásáért. A gyár a nép­gazdaság fontos szakaszán dolgozik — a világhírű magyar motorosvonatokat szál­lítja külföldre. Egyik legégetőbb tenni­valója — a pártkongresszuson tett ígéretük szerint — az anyagtakarékosság, az önköltség állandó csökkentése. Az értekezleten hasznos vita alakult ki erről, különösen az önköltség csökkentésé­nek különféle módszereiről. Az elhangzott beszámoló említette, hogy a jogtalanul követelt bér kifizetése növeli az önköltséget. Gyakori eset, hogy egyesek magasabb személyi kategóriába akarnak kerülni, holott sem technikai minimum­vizsgát nem tettek, sem az általuk végzett munka zöme nem felel meg a magasabb kategóriának. Ha jogtalan követelésüket teljesítik, még indokolatlanul magas szemé­lyi pótlékhoz is juthatnak. Olyan esetek is vannak, hogy a technológia megsértése, a munka minőségének rontása árán érnek el magas százalékot, és vesznek fel jogta­lanul magas bért. Mások a megváltozott, jobb munkafeltételek ellenére is a régi, laza normával számolják keresetüket. Olyan követelő is van, aki más vállalat helytelen bérezésére hivatkozva kilépéssel fenyegető­zik. Egyes műszaki és adminisztratív dol­gozók is követelnek olykor jogtalan bért, munkájuknak meg nem felelő magas beso­rolást, őket meg nem illető prémiumot vagy indokolatlan túlórát. A pártaktívaértekez­­leten hangsúlyozták, hogy minderre a ve­zetőknek kell ügyelni, s csak alapos vizs­gálódással lehet eldönteni: jogos vagy jog­talan az ilyen kérés. A jogos kéréseket gyorsan el kell intézni, a jogtalant pedig elutasítani, és megmagyarázni a követelés káros következményeit. A gazdaságos ter­meléshez elengedhetetlen, hogy minden dolgozó (elsősorban minden pártmunkás) megértse célkitűzéseinket, megértse a ha­tározatokat és a rendelkezéseket. Sok eszköze van az önköltség csökken­tésének. A beszámoló elmondott egy-két jó példát. A motorszerkesztés dolgozói korszerűsítik a motorokat, s már eddig elkészítették öt új motortípus műszaki tervét. A gyártás megkezdésével az eddigi 17 különféle típus helyett csak 8, a fogyasztók igényeit mindenben kielé­gítő, jobb motort készítenek. Az újfajta mo­toroknál csupán a súlymegtakarítás 5—8 százalék önköltségcsökkentést eredményez. Emellett a motorgyártás áttérhet nagy­­szériagyártásra, fejlettebb technológiát al­kalmazhat, s ez is olcsóbbá teszi a gyár­tást. Ez az önköltségcsökkentés a jelenlegi gyártási mennyiségre vonatkoztatva évente körülbelül tízmillió forint lesz. A motor­­szerkesztés dolgozói e nagyszabású korsze­rűsítés mellett a jelenlegi munkákon is változtatnak úgy, hogy már most évi egy­millió forinttal csökkentik az önköltséget. A motorszerkesztés jó példája — sajnos — még ritka példa. Pedig a vagonszerkesz­tés, a szerszámszerkesztés és a gépszerkesz­tés lehetőségei is szinte korlátlanok. A termelő gyáregységeknek is sok lehe­tőségük van az önköltség csökkentésére. Legsürgetőbb a selejt elleni küzdelem. A vita során kiderült, hogy az öntödékben csak a selejt súlyalakulását figyelik, az ér­téket nem, s ez megtévesztő. Az acélöntöde például az I. negyedévben 16.214 kilo­gramm, a második negyedévben pedig 14.760 kilogramm selejtet gyártott. Javult a részleg munkája? Korántsem. A selejt­­kár az első időszakban 49.400, a második­ban 50.650 forint volt. A selejt ilyen alakulásának, a technoló­gia megsértésének (s egyéb hibáknak is) egyik oka a gazdasági vezetők liberalizmusa. Szántó János elvtárs, a kohászat vezetője felszólalásában, saját példájával igazolta ezt: «Művezetőink, talán a népszerűség kedvéért, elnézik, hogy az önzés alapvető szabályait megsértsék — mondotta. — Én magam sem küzdöttem ez ellen. Eltűrtem, hogy törvényeink ellenére már jó három hónapja nem alkalmazzuk a selejtkárté­­rítést­. A felszólalók élesen bírálták a szakmai továbbképzés elhanyagolását, a technológusok munkájának hibáit, továbbá azt, hogy a munkában nem érvényesül eléggé a személyes felelősség. Ez is hozzá­járul a magas selejthez. Több más, a termeléssel kapcsolatos kérdést is megvitattak. A felszólaló elvtár­sak nem feledkeztek meg arról, hogy ők kommunista vezetők is, akiknek nemcsak gazdasági munkájukkal, hanem a pártszer­vezet jó munkájával is kell törődniök. Sokoldalúan vitatták meg a pártmunka kérdéseit. A pártszervezet munkájának javításához elsősorban a vezetés színvonalát kell emel­ni — állapította meg a beszámoló. Meg kell tanítani az alapszervezetek vezetősé­geit, miképpen foglalkozzanak az eddigi­nél jobban a termeléssel. Erről kellett volna tanulságos módszereket elmondani. De ebben a fontos kérdésben sem a beszá­moló, sem a vita nem nyújtott elég segít­séget. A kommunista gazdasági és műszaki vezetők (például Bonta, Held és Bakonyi elvtársak), akik egy-egy gyáregységet is pat­ronálnak, megtaníthatnák az alapszerveze­tek vezetőit arra, miképpen olvashatnak a termelés mutatószámaiból. Az önköltség alakulása elég bonyolult dolog. Meg kell ismertetni az alsófokú vezetőkkel az ön­költség összetevőit, mérésének módját, az önköltségcsökkentés forrásait, hogy ennek alapján irányíthassák a pártcsoportokat és a népnevelőket, segíthessék és ellen­őrizhessék a műszaki vezetőket. Jórészt a párt-végrehajtóbizottság mun­kájától függ az is,­ milyen az agitációs mun­ka a műhelyekben. A Ganz Vagongyár párt­végrehajtóbizottsága arra törekszik, hogy jól felkészült, tájékozott elvtársak végez­zék a népnevelőmunkát, olyanok, akik fe­leletet tudnak adni a dolgozók termelési és politikai kérdéseire. Már vannak eredmé­nyek is. A gyár több vezető dolgozója be­kapcsolódott az agitációba. Kiderült a vi­tából, hogy az üzemben az agitációs munka egyik hibája, hogy sokszor elfelejtkeznek az eredményekről, a nagy országos eredményekről, s az üze­miekről is. Nem beszélnek a népnevelők az idei 380.000 forintos munkavédelmi beru­házásról, a javuló munkakörülményekről, az üzem saját szabadtéri színpadáról , a szépülő élet tényeiről. A pártaktívaértekezlet több részvevője elmondotta, hogy elégedetlen a pártszerve­zet szervezőmunkájával. Szükség van az agitáció megjavítására, elengedhetetlen, hogy a párt szava állandóan eljusson a dol­gozókhoz, s a párt meghallja a dolgozók észrevételeit, kívánságait — de ez még nem elég. Emellett szükség van arra is, hogy a pártszervezet gyors segítséget adjon egy­­egy feladat megoldásához. Erre gondolt Potancsek András, sztahanovista vasöntő is, aki — miután a vasöntöde munkájá­nak hiányosságairól, a magas selejtről be­szélt — javasolta: sürgősen hívja össze a pártszervezet vezetősége a részleg legjobb szakmunkásait és műszaki vezetőit, s vi­tassák meg együtt, hogyan csökkenthetnék azonnal a selejtet és javíthatnának a mun­ka szervezettségén. A Ganz Vagongyár pártaktívaértekezlete jó szolgálatot tett az üzemnek. Hozzájárult ahhoz, hogy a gyár többezer kommunistá­ja fokozott harcba szálljon a tervért. «Há­romezer kommunista nagy erőt jelent — mondotta Dózsa Tihamér elvtárs, a párt­­bizottság első titkára. — Ha mind a három­ezren összefogunk, egy célért, egy akarat­tal, teljesíteni fogjuk terveinket, a kon­gresszuson tett ígéretünket». Király Mária Árvíz után a halászi földeken (Tudósítónktól.) Halásziból, a Szigetköz egyik községéből is elvonult már az áradat, s visszaköltözött az élet. A falu partos területen fekszik, s a hömpölygő ár annak idején elkerülte a házakat, a víz csak a kertek aljáig emel­kedett, a falu legszélső házának falát nyal­dosta. A határt, a szántóföldeket azonban nem kímélte. A veszteség nagy. Senki sincs a faluban, akit ne ért volna kár. A földe­ken iszaptól szürke kukoricatáblák, sok­helyütt elpusztult répaföldek, megfekete­dett krumplitövek maradtak. Bizony, sok­szoros igyekezetre, kétszeres erőre lesz szükség, hogy ismét termővé varázsolják a nemrég még oly virágzó szántóföldeket. Az áradat éppen az aratás kezdetén tört a falura. Félbemaradt a munka. A falu lakóit Mosonmagyaróvárra telepítették át. S mi lett a gabonával? Odaveszett-e vár­jon a halásziak minden termése? Sokat megmentettek, de sok bizony víz alá ke­rült. Most, hogy az emberek újra kezdik az életet a faluban, újult erővel dolgoz­nak. Megmentik, amit csak lehet. Itt a szétsodort kereszteket szedik össze, amott szárítják a vizes kévéket, vágják a még aratatlan gabonát. Fogatok, teherautók hor­danak. A szérűkön gyorsan szaporodnak az asztagok. Három cséplőgép dolgozik, kora hajnaltól sötétedésig nyeli a kévéket. A vízből megmentett gabonát külön csépelik. Nem vész itt kárba semmi. A csirás, meg­dohosodott gabonát is értékesítik: takar­mánynak vagy ipari célra használják fel. Amerre járunk a halászi határban, min­denütt gyorsan halad a munka. A tarló­kon a kiveszett kapásnövények helyén sok­helyütt friss szántást, jól elmunkált föl­deket találunk. Ide másodnövényeket ve­tettek. Egyik-másik helyen már szépen so­rol a mohar, a köles, a csalamádé. A falu­ban sok a lábasjószág. A halásziak büsz­kén emlegetik, hogy egy sem pusztult el az árvízben. Most iparkodnak a másodnö­vények termelésével, hogy több takarmá­nyuk legyen télen a jószágoknak. Éppen erről beszélgetünk Szűcs Gábor­ral, a falu egyik legjobb gazdájával, amint ökrösfogatával az araki úton baktat haza­felé. — A legnagyobb kár a kapásnövé­nyekben van — mondja. — Ahol sokáig állt a víz, ott teljesen kiölte a növényeket. Nehéz lesz előteremteni az állatok téli ta­karmányát. De amit csak lehet, megte­szünk. Én magam is egy hold tarlórépát akarok vetni. Ezt kedvelem a legjobban. Tapasztalatból tudom, hogy a tarlórépa még akkor is jól terem, ha rövid az ősz. Bírja a hűvös időt. De a mohár, a hajdina is jó. A halászi gazdák közül már sokan igényeltek magot a másodvetéshez. A földművesszövetkezet is szerzett tarlórépa- és moharmagot, onnan is hordják. Ahogy szikkad az átázott talaj, úgy ve­szik újra birtokukba a földeket a szorgal­mas halásziak. Távol a falutól, egészen Arak alatt jófélholdnyi cukorrépában talál­juk Smuk Ferencéket. Hárman is kapálnak. — Két héttel ezelőtt még ladikon jár­tam errefelé — mondja Smuk Ferenc. — Akkor azonban a tengernek is beillő víz­nél nem láttam egyebet. Szerencsére ha­mar elfolyt innen a víz. Megmaradt jól a cukorrépa. De a föld megkeményedett. S ha most nem kapálnánk, semmivé lenne, kipusztulna belőle a répa, így is némely helyen már sárgul a levele. Biztos, hogy a kapálás után helyrejön. Ebben a dűlőben, az úgynevezett négyesi földeken Smukékon kívül többen is dolgoz­nak. Fiatalok, öregek kapálják a cukorrépát, fattyazzák a kukoricát, s itt-ott vágják a beiszapolódott lucernát.. A szomszédban Micsó József lazítja ekekapával a cukor­répaföldet. Még egyet-kettőt fordul, s már végez is vele. Túl a kövesúton a 65 éves Pintér Sándor munkálkodik. Borsóföldbe vet csalamádét. Nem messze, egy dűlővel odább Mátyás József szánt. A bőségesen megtrágyázott tarlót forgatja alá. A ta­karmányrépát már ő is megkapálta. A halászi dolgozó parasztok az árvíz ide­jén a legnehezebb órákban is megállták helyüket. Fáradhatatlanul dolgoztak a gá­tak erősítésén, hogy megvédjék falujukat. Most, amikor a veszély elmúlt, szintén de­rekasan dolgoznak. Minden igyekezetük­kel azon vannak, hogy a földeket helyre­hozzák, hogy újra viruljon a határ. Orgoványi emberek írta: Gergely Sándor Ú­j regényemen dolgozva, kiderült, hogy­­ a készülő könyv egyik fejezetének a színhelyét... nem ismerem. Egy erdőről akartam írni! — Nem általában az erdőről, hanem egy bizonyos erdőről, amelyet az Idősebb nemzedék földrajzilag nem egészen pontosan: orgoványi erdőnek nevezett el. Ebben a lakiteleki tölgyesben, amelyet a kecskemétiek különös kiejtéssel s rövi­dítve Tőserdőnek mondanak, ezerkilenc­­száztizenkilenc őszén és ezerkilencszázhúsz elején odahurcolt emberek tömegét gyil­kolta meg állattá fajult nagygazdák és falusi meg kecskeméti urak bandája. Napokig jártam az erdei vérengzések és gyásztoros dáridók színhelyét. Álltam az egyik tetthelyen. Galagonyabokrok nőt­tek be. Itt, egy lejtő alján, ezerkilencszáz­­tizenkilenc november tizenhatodikán sorba állítottak harminckét meztelen embert, egy részüket késsel szurkálták agyon, má­sokat ólommal bélelt bunkóval öltek meg, de sokat csak úgy puszta kézzel fojtottak meg. A «legszebb játékot* az találta ki, aki elevenen nyomta áldozatát az előre el­készített gödörbe és agyontaposta. A «bürge-ól* bűzös, nedves falának tá­maszkodva képzeltem el az áldozatok utol­só útját. Itt, az ólban vetkőztették őket pu­cérra, utána egyetlen kötélre vették vala­mennyit és fütykössel, korbáccsal s kard élével hajszolták őket a néhányszáz lépés­sel odább gunnyasztó lejtő aljához, a tö­megsírhoz. Az áldozatok egy része a proletárdikta­túra alatt hűséges szolgája s védője volt osztályának. Jobbára városi munkásokat, hivatalnokokat, béreseket s napszámosokat öltek itt meg. De sok áldozatnak csak az volt a bűne, hogy zsidó volt. A vonatról szedték le, vagy lakásaikból hurcolták ki őket gyilkosaik. Egy tizenhatéves szolgálólányt is sírba fojtott... kulák gazdája. Otthon, a pajtá­ban incselkedtek a tréfás kedvű gyilkosok néhány áldozatukkal, aztán szekérre dob­ták őket, hogy ideszállítsák a Tőserdőbe. A szörnyű halálrajokra felijedt álmából a kis posztra. Munkáltatója, a nagygazda, nehogy szem- és fültanuja legyen tettei­nek, őt is a szekérre lökte és a Tőserdőbe fuvarozta. Egy erdei tisztáson a rémidők egyik ha­lálnak szánt és halálra keresett szem-­­ és fültanujának százszor elmondott, de a rém­­emlékektől még most is akadozó, riadt szavait hallgattam: — Ezen a tisztáson ,­­ nyakig földbe ás­ták eleven áldozataikat az urak. Utána úr­hölgyek és úri kisasszonyok társaságában gyásztort ültek. Messze hallatszott a kur­­jongatás és visítás. Aki hallotta, nem tud­ta: részeg urak bőgnek-e, izgatott kisasz­­szonykák rikoltoznak-e, vagy a halál mar­kában utolsót sikolt-e a beásott ember. N­­apokon át, az országutat járva, ha sze­­­e­kér zörgött felém vagy mögöttem, ha­lálba kínzott," Tőserdőbe szánt embereket te­remtett képzeletem a szekér mélyére. De aztán a mindent elöntő nyári napsütés­t jelent: a mai Orgovány s a mai Izsák jeleit telepítette a múlt rémemlékei helyére. Kecskemétről kifutó autónk neki-nekiira­­modott volna a remek betonúton, de utá­na egyre csak óvatos megtorpanásokkal juthattunk előre, a már többször megjárt úton Orgovány felé! Vasárnap délelőtt volt, s annyi kerékpáros járt erre, hogy való­sággal­­forgalmi akadályt képezett a töme­gük. Fehér-, piros-, sárga-, kék-, lila-, zöld­­blúzos és fehérszoknyás lányok suhantak tova vadonatúj biciklijük kormánya fölé hajolva. Meztelen karjuk s lábszáruk barna zománcként csillogott a napban. Lábukat letűrt fehér zokni, kecses, csatos, barna vagy krémszínű szandál fedte. A legényeken rövidujjú fehér sporting ragyogott, boká­ban összefogott zöld vagy barna vászon­­nadrágjukat csatos-lakkos fekete deréköv fogta át Barna bőrszandált hordott vala­­mennyiök. Derűs, nekifeledkezetten vidám volt a nyolc-tízfőnyi rajokban suhanó, nevető, egymást ugratón üdvözlő-csábítgató izsáki-orgoványi vasárnapi biciklikorzó népe. Néha sötétruhás, bricsesznadrágos, kala­pos férfiak csapata biciklizett velünk szem­be. Hallgatagon s tempósan hajtották a gé­pet, nem is hajoltak olyan önfeledten a kormány fölé, mint a fiatalok. A kormányt csak egyik kezükkel fogták, a másikban cigarettát vagy szivart tartottak. Ültek a gépen, akárcsak otthon az asztal mellett, pihenőben. Felénk is néztek s derűsen szemöldökükkel intettek. Az autóban, mel­lettem, ismerősük, Bertók Zsigmond elvtárs ült, a MÁVAG egykori sajtolókovácsa, de tíz hete már a kecskeméti járási pártbizott­ság Orgoványra és Jakabszállásra kijáró propagandistája, őt köszöntötték a meleg, baráti szemek. H­­ármas-négyes csoportban haladnak ezek a meglett emberek. Minden cso­porttal csokoládészínű nagy vizsla üget. Az emberek vállán a vadászfegyver ágasko­dik. Még tart a vadászati tilalom, csak a szárcsa és az üregi nyúl «szabad”. A terme­lőszövetkezeti emberek és a dolgozó pa­rasztok szabadidejükben vállukra vetik a fegyvert, magukhoz füttyentik Nérót vagy Tiszát, biciklire pattannak és neki a tarló­nak, csalitnak, nádasnak... ... Az ember magas kukoricáson, a remek termést ígérő óriási krumpliföldön, s a száz­holdas tagokon szinte mértani rendben el­helyezett búza- meg rozskereszteken túl, tán két kilométerre a hengerelt úttól, zöl­des víztükör csillog. A tó partján házcso­port fehérült. A kéményekből vidáman bo­­dorodik a füst. Készül a vasárnapi ebéd. Rekedt csaholással pulik rohannak fe­lénk. Pontos stratégiával kerítenek kö­rül. Kettő a kocsi elé veti magát, való­sággal megállítanak bennünket. A másik kettő a kerékgumikat kóstolgatja a fogá­val. Vadászfegyveres, szürkekalapos, test­hezálló szürke vászonkabátos, fekete bri­csesznadrágos, ráncoscsizmás, közepeskorú ember áll szétvetett lábbal a tó partján, s mosolygón összehúzott szemmel figyeli, ho­gyan­­kísér bel bennünket a négy puli. — Szabadság — mondja, amikor már tíz lépésre vagyunk tőle. Lassú, kissé himbá­lózó léptekkel jön elénk, s jobbját nyújtja — Végh József vagyok — s megmondja: — az orgoványi Alkotmány tsz gyalog­munkása, vagyis: növénytermesztője, de amikor itt az idénye, ő a szövetkezet ha­lastavának a felelőse. — Puskával lövi a halat? — kérdem. Nem felel az ugratásra. Az egyik ház felől mezítlábasan, felgyűrt vászonnadrágban, rövidujjú szvetterben nyírottbajszú, ötven év körüli ember lépe­get felénk, álmosan pislogva. — Estet vagyok — mondja s nyújtja a kezét. — Aludtam. Mert kora reggel va­dászni voltam. Lőttem is négy szárcsát. Ma megesszük pörköltnek. — Itt mindenkinek van vadászfegyvere? — Mindenkinek nincs, csak soknak — felel S. Tóth Pál elvtárs, s invitál be a ház­ba. De Végh halászmester még mielőtt cser­készni indul, még akar valamit mondani a «birodalma» ügyeiről. Jegyzőkönyvemet nézi, írom-e szavait, " de inkább Bertók elvtárs arcát, sze­mét figyeli. Mert neki vall nagy-nagy biza­lommal, így beszélt ehhez a fiatal pesti munkáshoz sok-sok idősebb férfi, asszony, fiatal legény s lány az elmúlt napok folya­mán, ha megállították az utcán. S messziről kiáltottak neki, sokszor nem is akartak mást, csak kezet fogni vele. A halászmester elmondta, hogy mélyíteni kéne a halastó fenekét, ígért is a ható­ság kutat is, kotrógépet is, de nem lett a dologból semmi, csa­k annyi, hogy az idei kemény télen a tóba fagyott nyolcvan má­zsa tükörpontjuk. Százötvenezer forint kár érte őket, mert ,a halak nem tudtak telelő­be, mély vízbe bújni a fagy elől. Az idén is csak ígérik a kotrót. És ígértek artézi kutat is. Kétszázezer forintot tett félre a kutakra az Alkotmány. Kijöttek a vízi­­szakértők, nézelődtek, kóstolgatták a föl­det,, aztán azt mondták: nem elég a két­százezer forint. És elmentek. Kút nem lett, de lett kétezer forint kiszállási költség... A szövetkezet akár kétmillió forint hitelt is szerezne, hogy három-négy ártézi kútja le­gyen. Frissítené a halastó vizét és húsz­holdas zöldséges kertet is teremtene vele. — Kotrógép kéne — mondja harciasan Végh. — Telelő nélkül nincs halgazdaság! Mélyen a szemébe húzza finom szürke kalapját, nekikeseredve legyint és nekivág a partmentén a világnak. Vagy ötven méter­nyire van már, visszanéz, hátha itt van már a kotró. — Nagyon szeretnénk nagy halastavat csinálni — mondja S. Tóth elvtárs mint­­egy mentegetőzve. — Ezt is a magunk esze szerint csináltuk. A tóból száz hold a ná­das. Ezt is hasznosítjuk. Télen egész brigád vágja a nádat. Tavasszal aztán nagy nád­lapokat csinálnak. Úgy veszik az építke­zésekhez, mint a falat kenyeret! A nád­munka, meg a halastó legalább tíz forint­tal emeli a munkaegység értékét — és sze­mérmesen mosolyogva mondja: — Ilyen jól sosem éltem. Ilyen biztosan. Mi mindent szereztem én be a multesztendei zárszám­adás után! És mégis: még két hónapra való élet van a kamrában. I­enn a házban, a terítővel letakart asztal mellé ülünk. Vázában szegfű illatozik. A szekrény tetején, kiterjesztett szárnyak­kal, kitömött fácán ékeskedik. Két fénye­zett sublód s két magasra vetett ágy, s a sarokban búboskemence van a tapasztott padmalyú szobában. Mormos, számos mosolygós képű, derűs szemű vendéglátónk, aztán szinte tagoltan diktálja, hogy írhassam. Egyetlen gatyája, inge,­s öltöző ruhája volt, amikor 1951 -ben belépett az Alkot­mányba. Ami holmija van, azóta van. A múlt ősz óta ünneplőt, egy öltözet téli ru­hát, télikabátot és csizmát vett. A szekrényből magas, puhaszárú csiz­mát emel ki. Ilyen volt a halászmesteren is. Ilyet láttam a biciklis Nimródokon is. — Megmondta Deák Ferenc (így hívják az elnöküket), minden Alkotmányos vegyen ilyen ünneplő csizmát. Most aztán, ha be­megyünk a faluba, Orgoványra, gúnyolód­va mondják ránk a kulákok: jönnek az új kulákok .. . Hadd mondják! Majd elmegy a kedvük a tréfálkozástól ... Máig az idén háromszáz munkaegységem van, a fe­leségemnek ■száz, az egyik kislányom­nak hetven, a másiknak hatvan. Szám­adásig ezerre is felmegyünk. És az idén tán még többet fizet a munka­egység, mint tavaly. Akkor pénzben húsz forint harminc fillért adtak utána, ezenkívül még két és fél kiló krumplit, egy kiló negy­ven árpát, egy kiló hatvanöt búzát, egy kiló harminc rozsot, két kiló kukoricát, két deka olajat, két deci bort. Jutott ezenfelül negyven mázsa tuskó tüzelőnek. Mindez hétszáznyolcvanhat munkaegységünk után járt. Tedézem ennek az egykori béresnek derűs tekintetét, mosolygós ajkát, s hallga­tom elégedett szavait. — Baj semmi sincs? — firtatom. — Hát... — mondja — akad ... A minap is sokat veszekedtem az elnökkel meg a könyvelővel. Valakinek hibásan több mun­kaegységet írtak a javára. Más baj? — Hát, a halastó ügye. No meg, kéne még egy szoba. Nőnek a lányok. Más baj aztán iga­zán nincs. Van, persze­­hogy van. De azt se S. Tóth elvtárs, se a tsz többi tagja nem érzi eléggé. k\\X'\Xx\XX\X\V' kWXVXXWXWXVvXWXvsXM A régi világ közmondása szerint a legéde­sebb öröm a káröröm... Hát, ebből az édes­ségből sokat élveznek. Orgovány másik, na­gyobb lélekszámú és birtokú termelőszövet­kezetének, a «Sallai Imré»-nek lényegesen rosszabbul megy, mint az Alkotmánynak. Ezt minden lehető alkalommal elmondják, de a nyomát se látni igyekezetüknek, hogy­­ segítsék, előrevigyék elvtársaik el-el­­akadó szekerét. Pedig a Sallai tsz elnöke, S. Tóth elvtárs veje. Azonkívül, hogy az állaim iránti kötele­zettségeiknek mindenben eleget tesznek, ke­veset gondolnak és éreznek még mással, a világgal... ... A falu határában kiszól az autó abla­­kán Bertók elvtárs. — Laci te ... állj meg egy kicsit. Magas, karcsú, lányos arcú fiú ez a Sza­lai Laci, az Alkotmány termelőszövetkezet lovásza és a DISZ titkára. Jót­­mondom neki: hallottam, hogy kilenc ■‘-t tagja van az Alkotmány DISZ-szerve­­zetének, tudom, mind jól dolgozik, már most is kétszázhúsz-kétszázötven körül jár mun­kaegységeik száma. — Kétszáznyolcvanam van — javít ki Szalai elvtárs. Nézem vadonatúj szürke öltönyét, barna szandálját, divatos kockás ingét, divatos sötétszürke kalapját és megkérdem: — Mit csinál szabadidejében? — Ha van mozi, megnézem — feleli. — Ha táncmulatság van, táncolok. Egerben, ahol öt hónapig szakiskolán voltam, szín­házba is mentem. A télen meg gondoltam egyet... és elutaztam két napra ... Pestre. Ott színház is, mozi is volt. Meg város­nézés. Megkérdeztem, tudja-e, hogyan éltek az idősebbek a kulákok, a földbirtokosok, az urak szolgaságában? Gondolja, akkor is csak úgy kapta magát egy tizennyolc éves fiú, az urak kocsislegénye vagy napszámo­sa és Pestre utazott két napra szórakozni? Gyorsvonat, színház,­mozi meg egyéb, leg­alább kétszáz forint... — Több is ... — helyesbít, aztán felvilá­gosít, hogy a múltban ilyesmit nemcsak* azért nem csinált egy fiatal legény, mert nem volt rá pénze, de akkor nem is erősö­dött meg bennük annyira a kultúra utáni vágy. Élt, mint a jószág. Szegény! \ x- SXV\XfsVXvVXV-XV'»N\S,\'x\\x\'x\\x\\\v\\x\\x\\x\\x\vv\\x.s'-' .\\X\\X\\XS\X\\X\\Xv\V':-X\\XX\s SZABAD NÉP Az árvízkárosultak részére folyó pénzgyűjtés eddigi eredménye Az árvízkárosultak megsegítésére folyó pénzgyűjtés augusztus 2-ig megyénként a következőképpen alakult: Cseréljünk őszi, nemesített vetőmagot! A gabonafélék terméshozamának növe­léséhez elengedhetetlenül szükséges a jó­minőségű vetőmag. Ezért a minisztertanács elhatározta, hogy az idén a tavalyinál sok­kal több másod- és harmadfokú szaporí­­tású nemesített őszibúza-, rozs- és őszi­­árpa-vetőmagot bocsát a termelők rendel­kezésére. Másodfokú szaporítású neme­sített vetőmagot (elitmag másodévi után­­termése) a megyei mezőgazdasági osztály által javasolt termelőszövetkezetek kaphat­nak vetőmagtermelő parcelláikra. Harmad­fokú szaporítást pedig azok a termelőszö­vetkezetek és egyéni termelők, akiknek területét a megyei mezőgazdasági osztály kijelölte vetőmagfelújításra. A nemesített vetőmagot azonos fajú és mennyiségű szokványterményért cserélik ki. Azok a termelők, akik nem rendelkez­nek azonos fajú csereterménnyel — az ér­vényben lévő búzaátszámítási kulcs alap­ján — más fajú kenyér- vagy takarmány­­gabona ellenében is megkapják a nemesí­tett vetőmagot. A vetőmag beszerzésének, tisztításának, vasúti szállításának költsé­geit az állam viseli. Államunk ezzel az intézkedésével újabb 30 millió forint tá­mogatásban részesíti a termelőket. A másodfokú szaporítású nemesített vető­magot a járási tanácsok mezőgazdasági osz­tályain már most, a harmadfokú szaporí­tású nemesített vetőmagot pedig a községi tanácsoknál augusztus 7-től 22-ig lehet igé­nyelni. Nemesített őszibúzából 100 kiló, rozsból és őszi árpából pedig 90 kiló igényel­hető katasztrális holdanként. A vetőmagcserét a megyei terményfor­­galmi vállalatok bonyolítják le. Az akció­ban részvevő termelőszövetkezeteknek köz­vetlenül szállítják a vetőmagot. Az egyéni termelők cseretermény ellenében a helyi terménybegyűjtőnél kapják meg a nemesí­tett vetőmagot. Minden termelőnek első­rendű érdeke, hogy szokvány vetőmagját nemesített vetőmaggal cserélje ki. (MTI) Több mint 150 esztendeje annak, hogy Tessedik Sámuel, szarvasi evangélikus lel­kész rendet teremtett kertjében. A szikes, gyérnövényzetű kertet nagyon elcsúfították a téglagödrök. Az új iskolához innen ter­melték ki a téglánakvalót. Hogy eltüntesse a gödröket, felásatta kertjét. Az ásó nyomán felszínre került alsó talaj, a sárgaföld, összekeveredett a szi­kes felszínnel. Egy év múlva különös dolog történt: mintha kicserélték volna a kertet, dús termést adott. Ha Tessedik köznapi ember lett volna, egyszerűen örül a jó termésnek. De Tesse­dik Sámuel kora egyik legnagyobb tudású embere volt. Tovább kísérletezett, újabb szikes területeket téríttetett meg sárgaföld­del, megfigyelte a megjavított föld tulaj­donságait, s példája követésére buzdította a szarvasiakat. Ő volt az első, aki e mód­szerre felhívta a figyelmet. Miért javul meg a szikes föld, ha sárga­földdel terítik? Kezdjük azzal, hogy a szi­kes talajban sok a nátrium. A nátrium rá­tapad a talaj agyagrészecskéinek felületé­re s elfoglalja a hasznos mészvegyületek helyét, vagy megköti ezeket a fontos ve­­gyületeket. A talajt pedig a mészvegyüle­tek teszik omlóssá, könnyen művelhetővé. Ha a mész helyét nátrium foglalja el, esős időben kenőcsös, tömődött lesz a föld, nem engedi át a vizet, száraz időben viszont ke­mény, mint a kő, nehéz megművelni. A nö­vény csak tengődik rajta. Amikor Tessedik Sámuel sárgafölddel terítette a szikes földet, elősegítette, hogy a talajban a nátrium mésszel cserélődjék fel. A sárgaföld ugyanis igen gazdag mészben. Ezzel a módszerrel Tessedik példájára már akkoriban az Alföld számos helyén tartós eredményeket értek el. De nem mindenütt. A szikes talajok javítását megnehezí­tette, hogy nem egyforma tulajdonsá­­gúak. A mészben szegény szikes talajok valóban megjavíthatók sárgaföldterítéssel. De van­nak meszes-szódás szikesek, amelyeknél e módszer nem sokat használ, s vannak át­meneti szikesek is, amelyek szinte négy­szögölenként más és más tulajdonságúak. Nagyobb arányú szikjavítás hazánkban csak a felszabadulás óta folyik. Tudósaink az elmúlt években sok-sok új eredménnyel egészítették ki Tessedik megfigyeléseit, harcba indultak a körülbelül egymillió hold­­nyi szikes megjavításáért. Különösen nagy munkát végzett a Szarvasi öntözési és Talajjavítási Kutató Intézet talajjavítási osztálya, Prettenhoffer Imre kandidátus vezetésével. Az osztály, hogy a mészszegény talajok javítását még jobban elősegítse, a sárga­föld terítése mellett kidolgozta az igen elő­nyös meszezési módszert. A meszes-szódás szikesek javításában Herke Sándor professzor ért el jó ered­ményt. Ezen a talajon a gipsz bizonyult megfelelő javítóanyagnak: közömbösí­tette a meszes-szódás szik szódatar­talmát, s ezzel felszabadította a talajban található meszet, megváltoztatta, kedvező­vé tette a talaj tulajdonságait. Hazánkban azonban kevés gipsz található. Olcsóbb, bő­ven lelhető anyagok után indult meg a ku­tatás. Meg is találták ezt az anyagot: lignit­bányáink hulladékát, a lignitport. Nem kevésbbé fogas kérdés volt az át­meneti szikesek javításának megoldása. Mészszegény foltok váltakoznak itt szódás és meszes-szódás foltokkal. Ezen a talajon egymagában egyik javítóanyaggal sem le­het eredményt elérni. Ezt a problémát is Prettenhoffer Imre oldotta meg. Gipsszel vagy lignittel közömbösítette a szódás fol­tokat, majd mésszel terítette a talajt. Az eredmények azt bizonyítják, hogy ér­demes a szik megjavításával foglalkozni. Tudósaink megállapították, hogy a kukorica átlagosan 3,5, a cukorrépa 15, a kalászosok 2—2,5 mázsával adnak több termést a meg­javított talajban. Kormányzatunk nemcsak a nagyüze­mek, hanem az egyénileg gazdálkodó dolgozó parasztok számára is lehetővé teszi, hogy megjavítsák földjeik termő­­képességét. Államunk az idén sokmil­lió forintot fordít a szikesek megjaví­tására. A dolgozó parasztok a járási tanács mező­­gazdasági osztályán jelenthetik be talajja­vítási igényüket. Tudósaink nemcsak a megfelelő javító­­anyagokat keresték meg, hanem kidolgozták a javítás legegyszerűbb, mindenki által könnyen elvégezhető módszerét is. Megál­lapították, hogy a javításra legalkalmasabb idő az ara­tás befejezése, a tarlóhántás ideje. A kísérletek azt igazolják, hogy a javítan­dó földet ajánlatos előbb jól istállótrágyáz­ni, s a trágyát elmunkálni. Ezután kerül­het sor a javítóanyag szétterítésére, ame­lyet tárcsával helyes bedolgozni a földbe. Elindultunk tehát azon az úton, amelyet elsőnek Tessedik Sámuel mutatott meg, s amely egymillió hold elöregedett szikes föld megfiatalodásával végződik. Bilka Pál Megfiatalítjuk a szikes földeket Megye: Forint: Baranya 111.756.77 Bács-Kiskun 164.778.42 Békés 343.901.01 Borsod-Abaúj-Zemplén 1.013.383.96 Csongrád 501.448.87 Fejér 221.870.33 Győr-Sopron 205.167.99 Hajdú-Bihar 285.643.9 Heves 224.478.76 Komárom 115.425.68 Nógrád 548.796.56 Pest 231.046.02 Somogy 249.951.05 Szabolcs-Szatmár 202.758.18 Szolnok 277.759.95 Tolna 50.734.17 Vas 266.817.84 Veszprém 459.718.52 Zala 148.733.20 Budapest 4.876.126.82 A pénzgyűjtés eredménye augusztus 3 Három szovjet repülőgép irtja a kolorádóbogarat Veszprém megyében Veszprém megye járásaiban, községeiben a kolorádóbogár még nem tett nagyobb kárt, de megelőzésére hétfőn három szovjet repülőgép érkezett Vas megyéből, ahol már végzett munkájával. Kedden még alig hajnalodott, amikor szélcsendes időben felszálltak a gépek. Első­nek Dáka-Nemesgörzsöny község határá­ban, a tsz-ek burgonyatábláin és az egyéni­leg dolgozó parasztok kisparcelláin hintet­ték el a kolorádóbogár ellen biztos védel­met nyújtó «Duplit»-port. (MTI) A második félévben ötezer ekét gyárt a Wilhelm Pieck-gyár A Győri Wilhelm Pieck Vagon- és Gép­gyár dolgozói az első félévben 5200 ekét és 1000 koronát gyártottak mezőgazdaságunk­nak. A daruüzemben júliusban terven felül 738 szecskavágó készült el. A mezőgazdasági kisgépek gyártása a második félévben is tovább folyik a gyár­ban. Már megtették az előkészületeket, hogy még ebben az évben további 5000 ekét bocsássanak a mezőgazdaság rendelkezésé­re. Mostanáig 42 újítási javaslat született a gyártás olcsóbbá tételére. (MTI) SZERDA, 1954 AUGUSZTUS 4 JEGYZETEK FILMEKRŐL A nyári moziműsor nem kényezteti el a nézőket jobbnál jobb filmekkel: moziról mozira látogathatunk, amíg az átlag fölé emelkedő művet láthatunk. E nyári film­sorozatból a néző örömére kiválik a „Szicíliai vérbosszú“ című olasz film. Az Idegborzongató cím ezúttal igazi realista drámát takar. Az első képek hollywoodi séma szerint peregnek: új bíró érkezik a sziklák közt megbúvó, el­hagyott faluba, jöttét rablások és gyilkossá­gok előzik s követik. Amikor a serif és az álarcos gyilkosok így bemutatkoznak a nézőnek, úgy érezzük, hogy mindezt már láttuk valahol. A cowboy-filmnek azonban ilyen kezdet után általában csak kétféle folytatása lehet: vagy a rokonszenves se­rif leplezi le az ellenszenves gyilkosokat, vagy az ellenszenves serif eszén túljár­nak a rokonszenves banditák. Pietro Germi új filmje megmutatja, hogy igazi művészek kezén az agyonkoptatott témákból is ma­­gával ragadó, meggyőző filmet lehet alkotni. A «Szicíliai vérbosszú» toronymaga­san áll a szokványos cowboy-filmek felett, mert alkotói a giccs rózsa­színű ködje helyett a reális élet való­ságos viszonyaira alapozták művüket. Nemcsak a gyilkost mutatják meg, hanem azt is kutatják, mi az oka a gyilkosság­nak, a bűnnek. Guido Schiavi az új bíró, a Vanni-féle kisstílű rablók nyomán megta­lálja az igazi bűnösöket, a bűnt tápláló nyomor haszonélvezőit, a legfőbb bandi­tákat, a bányabárókat és szövetségeseiket a rothadt államapparátusban. Guido Schia­­viban olyan igazi hőst mutat meg a film, aki nem fél szembeszállni az intézménye­sített nyomorral, a törvényesített bűnnel. Mindebből persze jószándékú, de hatás­talan prédikáció is lehetne. A Pietro Germi vezette művészi kollektívának legnagyobb érdeme, hogy nem az lett belőle, hanem való­ban művészi, feszültségben a legizgalmasabb kalandfilmekkel vetekedő, ugyanakkor meg­­rendítően hatásos és mély alkotás. Massi­mo Girotti és Charles Vanel játéka és az operatőr művészete méltó az olasz újrealis­ta filmek színvonalához. Talán nemcsak a film alkotói tehetnek arról, hogy a befejezés a mesteri rendezés ellenére sem sikerült. Pietro Germi meg akarta mutatni, hogyan lehet eredményesen küzdeni a nyomor és a bűn ellen. Megold­hatatlan feladat elé állította magát is, és hősét is, amikor az új bírónak ezt a küz­delmét a polgári állam keretei között, a tö­megek aktív segítsége nélkül akarja győ­zelemre vinni. A film alkotói e megoldha­tatlan feladathoz egy banditacsoport várat­lan segítségével adnak erőt hősüknek. Mindez gyengíti, de lényegesen nem csök­kenti a kitűnő film erőteljes hatáság „Schubert“ Kevésbbé jelentős, de mindenképpen figyelemreméltó alkotás, a zene halhatat­lan lángelméjéről, Schubertről készült film. Karl Merz forgatókönyvében és Walter Kolm-Waltee rendezői munkájában sok gyenge részlet van, a film külső kiállítása, díszletezése is magán viseli az osztrák filmgyártás anyagi nehézségeinek nyomát — néhány kitűnő jelenete mégis őszinte örömet szerez. Schubert magáramaradását, reménytelen vergődését a kapitalista kiadók között, a mindenekelőtt Beethoven iránt érzett mély tiszteletét és csodálatát emlékezetes képeken fejezték ki a film alkotói. A Beethoven koporsója mögött fáklyáját ma­gasra tartó Schubert képe szépségével és művészi erejével az eddig látott osztrák filmek legszebb képét adja. Domonkos László

Next