Szabad Nép, 1954. augusztus (12. évfolyam, 213-243. szám)

1954-08-01 / 213. szám

A BÉKÉS EGYÜTTÉLÉS nem titok: a együttélés eszméje — kommunista találmány. A kommunisták voltak azok, akik a kezdet kezdetétől hangoztatták: megvan a lehetőség arra, hogy a szocialista országok és a kapitalista országok békében éljenek egymás mellett. A szovjet állam első szava a világhoz — a békedekrétum volt. Lenin 1920-ban ezeket mondta egy amerikai újságírónak: «Az amerikai kapitalisták hagyjanak minket békében. Mi nem bántjuk őket. Sőt, készek vagyunk arannyal fizetni a közlekedés és a termelés számára hasznos gépekért, munkaeszközökért stb. És nemcsak arannyal, hanem nyersanyaggal is». Sztálin 1947- ben Harold Stassennak, a republikánus párt elnökjelöltjének kijelentette: «Két különböző rendszer együttműködésének gondolatát első ízben Lenin fejezte ki. Lenin a mi tanítónk és mi, szovjet emberek Lenin tanítványai vagyunk. Soha nem tértünk el és nem is fogunk eltérni Lenin útmutatásaitól. Hosszan lehetne folytatni az idézeteket, a békés együttélésre vonatkozó lenini-sztálini tanításokat. Miért időszerű és miért szükséges egyáltalán az idézés, az emlékeztetés? Nemcsak azért, mert ez a marxista alapigazság a mai nemzetközi helyzetben különösen aktuális. Azért is, mert a legutóbbi hetekben igen gyakran hallani abékés együttélésiről egyáltalán nem marxista, sőt, nagyon is antimarxista, antikommunista forrásokból is. S nagyon örvendetes, hogy a lenini elgondolás világszerte terjed, sikeresen áttörvén a «vasfüggönyt» és a «bambuszfüggönyt», amelyet egyesek növekvő buzgalommal és fogyó sikerrel építgetnek a béketábor országai körül. A francia burzsoá sajtó jelentős része a genfi megegyezés óta újra és újra visszatér a békés együttélés gondolatára. A «The Yorkshire Post» című angol lap éppen a minap írta: «A békés együttélés politikája az egyetlen olyan politika, amely kielégíti az emberiség nagyobb részét». Nehru, India miniszterelnöke nemrégiben kijelentette: «Ha a békés együttélést lehetetlennek mondjuk, akkor el kell ismernünk a vereséget, minthogy az egyetlen alternatíva a háború, amely pedig nem oldja meg a kérdést. Mi, Indiában — és úgy vélem, hogy több más ázsiai országban is — hisszük, hogy a békés együttélés lehetséges, azzal a feltétellel, hogy világosan megértjük: egyik országnak sem szabad beavatkoznia más ország belügyeibe és nem szabad megkísérelnie, hogy rákényszerítse politikai vagy gazdasági ideológiáját egy másik országra. Talán a legmeglepőbb Anglia miniszterelnökének, Winston Churchillnek egyik legutóbbi nyilatkozata. Churchill — mint ismeretes — Edennel együtt egy hónappal ezelőtt Washingtonban járt, ahol Eisenhowerral és Dullesszal tanácskozott. A megbeszélések után sajtóértekezletet tartott,, ahol ezer újságíró előtt — eléggé váratlanul — a többi között kijelentette: «Azt hiszem, inkább meg kellene kísérelnünk — már csak azért is, hogy könynyítsünk lelkiismeretünkön — az együttélés módjának megtalálását, minthogy beletörődjünk a háborúba... Nem vagyok kommunista, de a kommunistákkal való rendes kapcsolatok fejlesztésével, kulturális és kereskedelmi kapcsolatok fenntartásával kell előkészítenünk a talajt». Van valami megdöbbentő abban, hogy Churchillnek azt kell mondania: «Nem vagyok kommunista . ..» Lehetetlen nem kiéhezni az egyszerű fogalmazásból a maró gúnyt, s talán a keserűséget is. Valahogy azt: íme, idáig jutottunk, íme, idáig jutott Amerika, hogy Sir Winston Churchillnek, akinek kommunistaellenes múltja párját ritkítja a történelemben, most a dullosok és a mccarthyk Amerikájában — a békés együttélésről beszélve — előre «mosakodnia» kell a kommunistaság vádja miatt. S van valami nagyon elgondolkoztató abban, hogy éppen Churchill, aki mögött évtizedes kommunistaellenes harc áll, veti ma fel az imperialista világban az együttélés szükségességét. A szavak őszinteségét, az álláspontok következetességét — a tettek döntik el. De — úgy látszik — negyven év tanulságai és — tegyük hozzá — kudarcai nem múlnak el nyomtalanul... Mindenesetre a «mosakodásnak» nem volt sok eredménye: ha kommunistasággal nem is vádolta, azért alaposan nekiment az angol miniszterelnöknek majdnem az egész amerikai sajtó. «A helyzet már túlnőtt a személyiségeken — vágta oda Churchill fejéhez egy dühödt háborús uszító, David Lawrence. — Bizonyos alapvető kérdéseikben az Egyesült Államok közvéleménye és Nagy-Britannia közvéleménye olyan távol került egymástól, mint két ellenpólus... A brit államférfiak teljesen tévesen ítélték meg az amerikai hangulatot. Az a politika, amely mellett kardoskodnak, végsőfokon csak elszigetelődést kényszeríthet Amerikára. Ha ugyanis a «bécés együttélés» olyan közeli és olyan gyakorlatilag megvalósítható, akkor miért állomásozzon több amerikai hadosztály is Európában? Miért ne hozzák őket is haza, hogy az amerikai adófizetők, akik a számlát fedezik, szintén részesülhessenek az orosz népnek azokban az«apró örömeiben», amikre a miniszterelnök (Churchill) itteni beszédében célzott?» Hát itt van a kutya eltemetve! Ha a «békés együttélés» valóban lehetséges, miért is van szükség amerikai támaszpontokra Európában és bárhol a világon? Miért nem mennek haza az amerikai csapatok? Miért szednek ki egyre több pénzt az amerikai adófizetők zsebéből a fegyverkezési hajszára? Miért, valóban miért? A kérdés logikus és éppen ez az a kérdés, amire az amerikai politika nem tud, nem mer választ adni. Elvégre azt csak nem mondhatja: semmi egyébért, mint a hadianyaggyárosok profitjaiért, a milliárdosok nyereségeiért, a kalandorpolitikusok és az atomtábornokok karrierjéért. Az igazság ez. S ezért ellenzi olyan dühödten a hivatalos Amerika (és nem az amerikai közvélemény) a «békés együttélést». Jogosan állapítja meg a «Pravda» keddi száma: «A kapitalista országokban a Szovjetunióval, Kínával, az európai népi demokratikus országokkal való kapcsolat terén két irányzat alakult ki: a leginkább agresszív körök igyekeznek fegyveres háborút kirobbantani a szocialista államok ellen; a burzsoázia egyéb körei, amelyek sokkal józanabbal ítélik meg a nemzetközi porondon kialakult erőviszonyokat, inkább szeretnék megóvni a békét és továbbfejleszteni gazdasági kapcsolataikat a demokratikus tábor országaival. A történelmi fejlődés tapasztalata azt mutatja, hogy a Szovjetunió ellen megkísérelt katonai kalandok mindig súlyos vereséggel végződtek a kapitalista országok számára, a békés, üzleti, gazdasági kapcsolatok viszont kölcsönös előnyökkel jártak. A leginkább agresszív korok égre-földre esküdöznek, hogy kapitalista és szocialista országok nem élhetnek békében egymás mellett. Megtörtént, igaz, s nem is egyszer, hogy kapitalista országok megtámadtak szocialista országokat. De mennyivel többször támadtak meg kapitalista országok — más kapitalista országokat. Nem kellett ahhoz szocialista országnak még csak léteznie sem, hogy kitörjön az első világháború: megcsinálták azt a kapitalisták egymás között is. Az olasz-abesszin, a japán-kínai, az arab-izraeli háborút mind kapitalista vagy félfeudális államok vívták egymással. A második világháború is kapitalista országok között kezdődött. Joggal mondhatta Sztálin: «Németország és az Egyesült Államok gazdasági rendszere azonos volt és mégis háború tört ki közöttük. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió gazdasági rendszere különböző, de mégsem viseltek háborút egymás ellen, hanem együttműködtek a háború alatt. Ha a két különböző rendszer együtt tudott működni a háború alatt, akkor miért ne működhetne együtt a békében?» Az agresszív körök politikusai két érvet hajtogatnak unosuntalan a békés együttélés ellen. Az egyik az: a kommunizmus a kapitalizmus bukását hirdeti. Tehát — fedezik fel — «ellentmondás» van a kapitalizmus pusztulására vonatkozó jóslatok és a békés együttélés között. Ostoba és hamis ez az érvelés. A marxizmus szerint — s ezt senki sem tagadja — a kapitalizmus hanyatló, önmagáttúlélt, pusztulásra ítélt társadalmi rend. Csakhogy egyetlen marxista, egyetlen kommunista sem állítja azt, hogy ennek a pusztulásnak szükségszerűen — a szocialista országokkal vívott háborúban kell bekövetkeznie. Minden kommunista mélységesen meg van győződve arról, hogy a békés együttélés során, a békés versenyben a szocialista rendszer — magasabbrendűsége, fölénye következtében — legyőzi a kapitalista rendszert. Ami a kapitalizmus sorsát az egyes országokban illeti: minden népnek magának kell eldöntenie saját hazája gazdasági és politikai rendszerét. S ezért hazug és hamis az agresszív propagandisták másik érve is: az,hogy a kommunisták «exportálják» a forradalmat. A forradalom nem árucikk, amit exportálni lehet. Forradalom csak akkor lehetséges, ha annak társadalmi és anyagi előfeltételei megértek: nem lehet egyik országból a másikba szállítani. A «U. S. News and World Report» legújabb száma Kínáról szólva szóról-szóra a következőket írja: «A kommunisták gyakran — zsákmányolt amerikai fegyverekkel győznek és nem a sajátjaikkal». Talán ezek a Csang Kai-seknek küldött amerikai fegyverek is hozzátartoznak — a forradalom «exportálásához»? S a legfrissebb példa: Guatemala. Vajjon elképzelhető-e, hogy a kommunisták egész Latin-Amerikából éppen a kicsiny, szegény, gyenge Guatemalába «exportálták» a forradalmat? Akkor már miért nem inkább a nagy Argentínába vagy Brazíliába? Ha csak úgy exportálni lehet... Nem valószínűbb-e, hogy a «United Fruit», az amerikai nagytőke embertelen kizsákmányolása, a kibírhatatlan nyomor robbantotta ki a guatemalai társadalmi változásokat? S a haladó mozgalom szégyenletes levezetése amerikai fegyverekkel, amerikai repülőgépekkel, az amerikai nagykövet szervezésével: — ha már exportról van szó, nem a forradalom, hanem az ellenforradalom exportjáról kell beszélni! a~ alya-módja annak, hogy a «békés együttélés» gondolata ne maradjon puszta szó. írott malaszt? Az egyik legfontosabb út: a kereskedelem. Kereskedni jobb, mint háborúzni. S a gyapot, az ólaj, a traktor árában többnyire gyorsabban meg lehet érteni egymás érveit, s gyorsabban meg is lehet egyezni, mint — mondjuk — ideológiai kérdésekben. Mikor a szovjet állam még útja elején tartott, mikor még tele volt a háború és a polgárháború sebeivel, mikordiplomáciailag még erősen elszigetelt volt, 1922 novemberében Lenin ezeket mondotta: «Teljesen világosan és határozottan kitűzött úton járunk és biztosítottuk magunknak a sikert a világ valamennyi államánál, jóllehet némelyikük ma is készkijelenteni, hogy nem óhajt leülni velünk egy asztalhoz. Ennek ellenére a gazdasági kapcsolatok, s nyomukban a diplomáciai kapcsolatok is rendeződnek, rendeződniük kell és feltétlenül rendeződni fognak. Minden állam, amely szembehelyezkedik ezzel, azt kockáztatja, hogy elkésik, és esetleg egy és más meglehetősen lényeges dologban előnytelen helyzetbe kerül». Ami a Szovjetuniót illeti, Lenin szavai valóra váltak. Valóra fognak válni — Kínát illetően is. Még egyesek «nem óhajtanak egy asztalhoz ülni» a népi Kínával, de mások már nem óhajtanak — elkésni. Genfben a kínai küldöttséget sorra keresték fel a kereskedni óhajtó országok és vállalatok képviselői. Harold Wilson és Robson Brown angol képviselők eljöttek, hogy tárgyalhassanak Csou En-lajjal. A kínai piac — nagy vonzerő. És — amint a «La Tribune des Nations» című francia polgári lap írja — a piacokban nincs hiány. Ennek legjobb bizonyítéka a francia-szovjet kapcsolatok fejlődése egy év alatt, a kereskedelmi egyezmény megkötése óta. A Kelet kereskedelmi potenciáljának egy másik megnyilvánulása a nemrégiben aláírt szovjet-finn szerződés, amely a kétoldalú árucsere megszilárdulását, sőt jelentős kiszélesedését mutatja és példát ad a többoldalú kereskedelemre, amelyben a két országon kívül más keleti, sőt nyugati országok is részt vennének. Már kereskednek az angolok, a franciák, a finnek, az indiaiak és még sokan mások a «Kelettel». Az ENSZ európai gazdasági bizottságának legújabb jelentése megállapítja, hogy 1954-ben a Kelet- és Nyugat-Európa közötti kereskedelem előreláthatólag 25 százalékkal nagyobb lesz, mint az előző évben volt. Ez csak a kezdet: az amerikai tilalom bűnösen gátolja a fejlődést. Mindenesetre annyi világos: a piacokról azok fognak leginkább lekésni, akik a legjobban sietnek a harcterek felé. A második világháború befejezése óta még nem vol olyan év, amelyre meg ne jósolták volna: ekkor fog kitörni a harmadik világháború. Azóta tíz esztendő telt el — és a harmadik világháború elmaradt. Miért ne telhetnének el új évtizedek — új világháború nélkül? A genfi siker megmutatta: a régi háborúkat is be lehet fejezni. Mennyivel inkább lehetséges — az újakat elkerülni, a békét megőrizni. A példák szaporodnak: a legutóbbi szovjet-finn tárgyalások, Kína és India, valamint Kína és Burma közös nyilatkozata, amelyekben leszögezik a két ország kapcsolatainak öt irányelvét: egymás területei épségének és szuverenitásának tiszteletben tartása, 2. kölcsönös megnemtámadás, 3. kölcsönös be nem avatkozás egymás belügyeibe, 4. egyenlőség és kölcsönös előnyök, 5. békés együttélés. Mindaz, amiért ma a béketábor harcol: az európai kollektív biztonság, a tömegpusztító fegyverek eltiltása, a német béke, Korea egyesítése, egy-egy lépés a «békés együttélés» felé. A genfi értekezlet után a «The New Statesman and Nation» című angol lap ezeket írta: «Varrnak, akik azt mondják: mivel a kommunisták számára kifizetődik szerényeknek lenni követeléseik tekintetében, ez a szerénység nem bizonyítja a békés együttélés iránti vágyukat. Ezeknek azt feleljük: kívánjuk, bárcsak azok a nemkommunista nemzetek, akik megnyerték egy háborúst, mindig ilyen gyakorlati, józan észjárást mutattak volna. Ezek után nehéz lesz továbbra is azt állítani, hogy a kommunisták éppen olyanok, mint a nácik, és hogy az erőszak az egyetlen nyelv, amelyen értenek. Az összes érintett nagyhatalom közül csak egy utasította vissza a békés együttélés elvének elfogadását az indokínai problémával kapcsolatban. Mivel ezt a viselkedésmódot választotta, az amerikai az egyetlen nemzet, amely tökéletes vereséget szenvedett Genfben. A többi részvevő mindegyike nyereséget tud szembeállítani a veszteségekkel. Az Egyesült Államok semmit sem állíthat szembe azzal, amit Mr. Dulles erőszakolt rá: hogy elveszítette a nyugati világ erkölcsi vezetését. Genfben csak egy nagyhatalom utasította vissza a békés együttélés alapelvét — és ez a nagyhatalom teljes vereséget szenvedett! Nem tehetjük azt, hogy Amerika minden további nélkül belenyugszik a vereségbe, s nem tesz meg mindent, hogy ráncbaszedje zabolátlan szövetségeseit. De az se valószínű, hogy a szövetségesek sietni fognak az amerikai «erkölcsi vezetés» pórázát újra a nyakukba venni. A «békés együttélés» gondolata lényegesen vonzóbb az «erőfölény politikájánál», különösen akkor, ha az előbbire megvan minden objektív lehetőség, az utóbbi pedig nem több — vágyálomnál. A Szovjetunió, Kína, a népi demokratikus országok, s köztük hazánk is — töretlenül mennek tovább a béke útján. Erősek és felkészültek minden agresszióval szemben, tárgyalásra készek és jószándékúak minden őszinte közeledési kísérlet iránt. A békés együttélés politikáját a szocializmus országain túl is százmilliók támogatják, az agresszió politikáját — egy maroknyi háborús gyújtogató kivételével — ellenzi minden nép. Hosszú esztendők óta még soha nem volt olyan kedvező ahelyzet a béke győzelmére, mint most: Panmindzson, Berlin és Genf után. Nem engedjük atom- és hidrogénfelhőkkel eltakarni a napot; az idei nyár a béke gyümölcseit érleli! A magyar kormány változatlanul kész minden erejével hozzájárulni az európai kollektív biztonsági szerződés megteremtéséhez A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala közli: A magyar kormány őszinte örömmel üdvözli a genfi értekezletnek a béke ügyét szolgáló nagy eredményeit. A genfi konferencia bebizonyította, hogy a vitás nemzetközi kérdésekről folytatott, a kölcsönös érdekek tekintetbevételén alapuló tárgyalások olyan eredményekhez vezethetnek, amelyek hathatósan hozzájárulnak a világbéke biztosításához. Ezeknek az eredményeknek nyomán mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy megoldhatók a legfőbb nemzetközi vitás kérdések is: a koreai kérdés rendezése, a Kínai Népköztársaságot megillető jogok elismerése, az atom- és más tömegpusztító fegyverek betiltása, a hidegháború megszüntetése, továbbá a világ békéje szempontjából nagyjelentőségű európai kollektív biztonsági rendszer megteremtése. A világ békeszerető népei örömmel fogadták a nemzetközi feszültség további enyhülésének a genfi értekezlet eredményeképpen feltárult új lehetőségeit. Ezért lelkesen üdvözlik a Szovjetunió kormányának Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kormányához intézett 1954 július 24-i nagyfontosságú jegyzékét, amely utat mutat a vitás kérdések békés rendezéséhez. A magyar kormány ez év március 21-i nyilatkozatában már kijelentette, hogy minden erejével kész hozzájárulni az európai kollektív biztonsági szerződés megteremtéséhez. Szilárd meggyőződése, hogy csak az összes érdekelt államokat átfogó szervezet szolgálhat az európai béke biztosítékául, míg az Egyesült Államok által kezdeményezett zárt államcsoportosulások és katonai szövetségek nem a béke és a megegyezés ügyét szolgálják, hanem új háború veszélyét rejtik magukban. Az európai kollektív biztonsági szerződés egyszer s mindenkorra kizárná a német agresszió megismétlődésének, valamint az új Anschlussnak veszélyét és ezzel elősegítené a magyar nép biztonsága szempontjából annyira fontos német és osztrák kérdés békés és demokratikus megoldását. Az európai kollektív biztonsági szerződés lehetőséget nyújtana arra, hogy a Magyar Népköztársaság — addig is, amíg nem hallathatja szavát az Egyesült Nemzetek Szervezetében — valamennyi érdekelt nagy és kis állammal együtt, a teljes egyenjogúság alapján cselekvően hozzájáruljon az európai problémák békés rendezéséhez. A magyar kormány békepolitikájához híven a nemzetközi együttműködés minden irányú kiépítésére törekszik. Tudatában van annak, hogy a nemzetközi kapcsolatok fejlesztésében fontos szerepe van a kölcsönös érdekek tiszteletbentartásán alapuló gazdasági együttműködésnek is. A nemzetközi gazdasági együttműködés jelentős tényezője az ország fejlődésének és a nép életszínvonala állandó emelésének. Ezért a maagyar kormány örömmel üdvözli a szovjet kormánynak azt a javaslatát, hogy az európai kollektív biztonságról szóló szerződés tervezetét egészítsék ki a gazdasági együttműködésről szóló rendelkezéssel. A magyar népet az a mély meggyőződés hatja át, hogy az európai kérdéseknek az érdekelt államok minél szélesebb körű részvételével történő megtárgyalása elősegítené az európai kollektív biztonsági rendszer létrehozását. Ezért a magyar kormány örömmel támogatja a Szovjetunió javaslatait, és kész résztvenni az említett javaslatok alapján mielőbb összehívandó értekezleten, hogy ott híven a magyar nép béketörekvéseihez, minden igyekezetével hozzájáruljon a konferencia sikeréhez. Fogadás a Vietnami Demokratikus Köztársaság moszkvai nagykövetségén Moszkva, július 31. (TASZSZ) Nguen Long Bang, a Vietnami Demokratikus Köztársaság moszkvai rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Fam Van Dongnak, a Vietnami Demokratikus Köztársaság Moszkvában tartózkodó miniszterelnökhelyettesének és külügyminiszterének tiszteletére fogadást rendezett. A fogadáson résztvett: N. A. Bulganyin, N. Sz. Hruscsov, L. M. Kaganovics, G. M. Malenkov, A. I. Mikojan, V. M. Molotov, V. A. Malisev, M. G. Pervuhin, N. M. Svernyik, M. Z. Szaburov, valamint a szovjet közélet számos képviselője, a Szovjetunió külügyminisztériumának felelős munkatársai, a szovjet, kormány és kultúra képviselői, szovjet és külföldi újságírók, valamint a diplomáciai testület számos tagja. A «TASZSZ» jelentése szerint Bam Van Dong, a Vietnami Demokratikus Köztársaság miniszterelnökhelyettese, valamint a Vietnami Demokratikus Köztársaságnak a genfi értekezleten résztvett küldöttsége július 31-én elutazott Moszkvából. Gyűlés Párizsban Jaures meggyilkolásának 40. évfordulója alkalmából Párizs, július 31. (TASZSZ) Párizsban gyűlést rendeztek abból az alkalomból, hogy 40 évvel ezelőtt meggyilkolták Jaurest, az ismert francia szocialista politikust, aki leleplezte az imperialistáknak az első világháború kirobbantását célzó előkészületeit. A gyűlésen Francois Billoux, a Francia Kommunista Párt titkára, Maurice Pressouyre, a szocialista egységmozgalom titkára és Gaston Maurice, a haladó köztársaságiak szövetsége végrehajtó bizottságának tagja mondott beszédet. A gyűlés a béke és Franciaország biztonsága megszilárdításának jegyében folyt itt. A nyugatberlini népszavazás eddigi eredményei Berlin, július 31. (MTI) A központi népszavazási bizottság pénteken megtartott ülésén közölték, hogy 1954 július 29-ig 199.484 nyugatberlini lakos vett részt a népszavazáson. 190.108 nyugatberlini lakos a békeszerződés megkötése és 2945 az «európai védelmi közösség» létrehozása mellett foglalt állást, 6431 személy üres lappal szavazott. Megjelent a „Tartós békéért, népi demokráciáért!" új száma A «Tartós békéért, népi demokráciáért!» új száma vezércikkének címe: «A népek békkéje és jóléte nevében». A lap közli a Szovjetunió kormányának nyilatkozatát a genfi tanácskozásról, valamint a Szovjetunió 1954. évi állami népgazdaságfejlesztő tervének első félévi eredményeit. Közli a lap Václav Kopeckynek, Csehszlovákia Kommunista Pártja központi bizottsága politikai irodája tagjának «Az általános európai kollektív biztonság szavatolásának kérdéséhez», Maurice Kriegel-Valrimontnak, a Francia Kommunista Párt központi bizottsága tagjának «A béke erőinek fontos győzelme», Teng Hsziao-pingnek, a Kínai Népköztársaság állami közigazgatási tanácsa elnökhelyettesének «A Kínai Népköztársaság költségvetése a béke és az alkotómunka költségvetése», Giorgio Amendolának, az Olasz Kommunista Párt vezetősége tagjának «Az olasz kommunisták harca az olasz politika új irányáért» című cikkét és több más tájékoztató anyagot. Üdvözlő távirat a kínai népi felszabadító hadsereg napja alkalmából CSUTE elvtársnak a kínai népi felszabadító hadsereg főparancsnokának, Peking Engedje meg, Főparancsnok Elvtárs, hogy a kínai nép nagy ünnepe, a kínai népi felszabadító hadsereg napja alkalmából, a magam és a magyar néphadsereg egész személyi állománya nevében, üdvözletemet és szerencsekívánataimat küldjem önnek és önön keresztül a kínai népi felszabadító hadsereg minden harcosának és parancsnokának. Kívánom, hogy a baráti kínai hadsereg további sikereket érjen el hazája függetlensége és a nagy kínai nép szocializmust építő munkája megvédése érdekében, Budapest, 1954 július 31-én. BATA ISTVÁN altábornagy a Magyar Népköztársaság honvédelmi minisztere Éljen a hős kínai néphadsereg! Huszonhét évvel ezelőtt, Nancsang városában fellázadt a kínai hadsereg 20.000 katonája, s a kommunista parancsnokok vezetésével megkezdte a forradalmi felszabadító háborút. 1949-ben, a véres harcokban kivívott történelmi győzelem küszöbén, a népi forradalmi katonai tanács új zászlót ajándékozott a hadseregnek. A vörös zászlón a hadsereg új jelvénye díszlett: aranyszegélyes vörös csillag s benne két írásjegy: augusztus 1 jele. «Az új lobogó és az új jelvény — hangzott a katonai tanács hadparancsa — azt jelképezi, hogy a kínai népi felszabadító hadsereg az egész országot csillagfénnyel ragyogja be azután a hosszú harc után, amely 1927 augusztus 1-én, a nancsangi felkeléssel kezdődött. A kínai néphadsereg aranyszegélyes vörös csillagának fénye azóta még tündöklőbben világos. Ez a hadsereg, amelynek katonái mezítláb meneteltek száz és ezer kálométereken át, rongyosan rohantak a csatába és az ellenségtől zsákmányolt fegyverekkel verték ki a rablókat és árulókat hazájuk földjéről, ma a legkorszerűbben felszerelt, milliós, modern haderő, amely győzelmeivel parancsolt tiszteletet a maga számára ellenségei körében is. Ennek a hadseregnek a katonái látták fegyvereiket eldobálva futni Csang Kai-sek rablóhadait, s a japán bitorlók hadát. És látták futni az Amerikai Egyesült Államok állig felfegyverzett intervenciós csapatait is. A kínai nép hadseregét még sohasem győzték le. Nem győzték le, mert legyőzhetetlen hadsereg, mert népi hadsereg. A Szovjet Hadsereg megmutatta a világnak, mire képes a felszabadult és felfegyverzett nép, a munkások és parasztok öntudatos hadereje. A kínai, néphadsereg, amely kezdettől fogva a Szovjet Hadsereget tekintette példaképének, megtanította az imperialista vilétágot arra, hogy a Szovjet Hadsereg példája nem kivétel és nem véletlen, hogy egy lenézett, kiszipolyozott gyarmati nép felszabadult munkásai és parasztjai éppen úgy képesek legyőzhetetlen hadseregetkovácsolni saját testükből és vérükből, fiaikból és leányaikból, mint ahogyan a szovjet nép tette. A szovjet és a kínai hadsereg lobogóin ragyogó csillag fényénél a népeik, és a népek ellenségei is megláthatják, hogy mi a zsarnokok, agresszorok, elnyomók jövője. A kínai néphadsereg nem győzhetett volna a kínai nép állandó, önfeláldozó segítsége, együttműködése nélkül. A nép évtizedeken át tapasztalta, hogy felfegyverzett fiainak kiontott vére az ő jólétéért és szabadságáért ömlött, tapasztalta, hogy ezek a katonáik azért küzdenek, hogy a paraszt békében szánthasson földjén, a munkás békében készíthesse az üzemekben a béke szerszámait, a költők és tanítók, tudósok és muzsikusok, kereskedők és hivatalnokaik békén végezhessék mindennapi munkájukat a nép javára. A békéért és szabadságért harcolt a kínai néphadsereg a polgárháborúban, a japánok ellen, ezért harcoltak a kínai önkéntesek Koreában. S ma már nemcsak a kínai nép zárta szívébe, hanem a világ minden békeszerető népe szeretettel és büszkeséggel tekint rá, mint a békéért küzdő emberiségnek, a világ népeinek egyik hatalmas védelmezőjére, a Szovjet Hadsereg hatalmas és hűséges fegyvertársára a béke vártáján. Huszonhetedik születésnapján lelkesedéssel és tisztelettel köszöntjük a testvéri, kínai nép erős hadseregét, a felszabadító harcok hőseinek, a békeharc hőseinek dicsőséges, legyőzhetetlen katonáit. Csou En-laj elvtárs elutazott Moszkvából Július 30-án elindult Moszkvából Pekingbe Csou En-laj, a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke és külügyminisztere. A repülőtéren Csou En-laj és kísérete búcsúztatására megjelent V. M. Molotov, a Szovjetunió minisztertanácsának elnökhelyettese, külügyminiszter, V. A. Zorin, a Szovjetunió külügyminiszterhelyettese, P. F Jugyin, a Szovjetunió rendkívüli és meghatalmazott pekingi nagykövete és mások) Kínai részről a küldöttség búcsúztatására megjelent a Kínai Népköztársaság moszkvai nagykövetségének diplomáciai karai élén Csang Ven-tien rendkívüli és meghatalmazott nagykövettel. „Formoza a pekingi kormányé, amely Kína "...... kormánya" — írja a „The Netv Statesman and Nation“ A «The New Statesman and Nation» szerkesztőségi cikkében elítéli az amerikai haditengerészet és a légierő Kína ellen elkövetett provokatív cselekményeit. A hetilap hangoztatja, hogy ezek a világ békéjét fenyegetik és «csak azzal magyarázhatók, hogy az Egyesült Államok ingerült a genfi értekezlet eredményei miatt. Az amerikai politikusok nem titkolják: az amerikai hadihajókat többek között azért összpontosították Formoza térségében, hogy erejüket fitogtassák». A hetilap kiemeli, hogy az Egyesült Államok ázsiai politikája «az egyik fő oka Anglia és az Egyesült Államok ellentéteinek». «Ma — írja — a világbéke fenntartása érdekében el kell ismerni azt a tényt, hogy Formoza (Tajvan) a pekingi kormányé, amely Kína vitathatatlan kormánya». ■■■■■■■«■«■»•■••■•••■«•■■■•■•■■■■■»■a»» A XII. Nyári Főiskolai Világbajnokság ünnepi megnyitója a Népstadionban (Kér Miklós felvételei).