Szabad Nép, 1954. szeptember (12. évfolyam, 244-273. szám)

1954-09-01 / 244. szám

SZERDA, 1954 SZEPTEMBER 1 Vádirat és hősköltemény Jegyzetek Renato Guttuso műveinek budapesti kiállításáról­ ­N­em lehet felindultság nélkül beszélni . Renato Guttuso most megnyílt ki­állításáról. A Nemzeti Szalonban csak két kis termet foglalnak el művei, a látogató mégis úgy érzi, hogy egy más világba lé­pett. Még látja az Engels-téren boldogan játszadozó gyermekek képét, még a fülé­ben cseng a hangjuk, amikor odalép az olasz kénbányában sárgára aszalódott kis­fiú képe elé, vagy lábujjhegyen — hogy fel ne ébressze! — közeledik az alvó bányász­gyereket ábrázoló festményhez. Képtárak­ban általában illő halkan beszélni, a Gut­­tuso-tárlat csendjében azonban nemcsak az illem, hanem a meghatódottság is tükröző­dik. Egy nagyszerű nép hősies harca és egy nagyszerű művész mély szenvedélyessége előtt tiszteleg a közönség. Vádirat és hősköltemény a kiállítás min­den képe. A legmegrázóbb a görögországi «Hazafiak agyonlövetése», amelyet 1952- ben festett. Guttuso a téma legforradal­mibb hagyományain is túlmegy, ő talán az első, aki arra merészkedett, hogy élet és halál határán ábrázolja a kivégzetteket, akkor, amikor már a testükbe fúródott a golyó, de még nem oltotta ki életüket. Jól­lehet, a kivégző osztagot, a vezénylő tisz­tet nem látni, mégis, az első érzelem, amely elemi erővel tör fel a nézőből, a tiltako­zás i gazok, vadállatok voltak, akik meg­gyilkolták ezt a négy fiatal életet. Jóllehet, nem látjuk a harcosokat, amikor odavágták végső igazságukat a hóhérok szemébe, mégis átérezzük hősiességüket. Micsoda erő feszül a jobboldali figura hatalmas vál­­laiban, még a halálba zuhanva is a köte­leit tépi! Micsoda akaraterőt tükröz a két középső alakja, végvonaglásukban is össze­szorítják szájukat: egy jaj nem hagyja el az ajkukat. A baloldali fiatal férfi, mintha éppen nekirohanni készült volna az ellen­ségnek, amikor a belévágódó ólom meg­törte utolsó feltörő lendületét. Ritkán akadt festő, aki ilyen keményen nézett volna szembe a halállal, aki ilyen leplezetlenül állította volna elénk a hősi halál tragikumát. Guttuso elmegy a leg­végső határig, odáig, hogy a néző maga is átéli a hazafiak halálát, mintha saját tes­tébe fúródott volna a golyó. S ezt a mély hatást Guttuso eléri anélkül, hogy túllépne a realizmus körén, anélkül, hogy szem­befordította volna a halálba torzuló arco­kat, így a «Hazafiak agyonlövetése» nem­csak mélyen megrázza, hanem cselekvésre, harcra is serkenti a nézőt. A tárlat képeit nehéz volna téma sze­rint csoportosítani: a földért, a munkáért, a kenyérért küzdő olasz szegénynép éle­tének számtalan vetülete, mozzanata tá­rul elénk. Guttusót különösen foglalkoztat­ja a nélkülöző gyermekek ábrázolása. A gyermekmunka, a «gyermekek vérének tö­kévé változtatása», ahogy Marx nevezte, ma is tipikus jelensége az olasz kapitaliz­musnak. Guttuso típussá emeli áldozatait is. Megrendítő a bányából kilépő kisfiú képe. («Kénbányászgyerek a bánya kijáratánál ».) Végtelenül szomorú, áttetsző kis arcát, agyonnyúzott vékony testét — hallatlanul egyszerű eszközökkel jellemzi. Egészen a gótikáig nyúlt vissza, hogy megtalálja az el­gyengült ember törékenységét leghívebben kifejező vonalakat. Talán még szuggesztí­­vabb az «Alvó kénbányászgyermeik». Itt a szegényes fekhely piszkos, sötét színei jelzik a szánalmas elhagyottságot, a «Fiatal ná­polyi munkanélkül»-ben pedig a tűző nap­ban fehéren csillogó utcakő-fekhely. Ugyan­akkor meg tudja mutatni: a százféle kín sem tudta érzéketlenné torzítani ezeket a gyerekeket, arcukba barázdákat vésett már a nehéz élet, de szépségüket nem tudta ki­törölni. Lemarta a gyermektestek minden puha báját, de szépségét mégsem tudta fel­őrölni. Guttuso újra festői témává avatta a har­coló gyerek típusát. A «Nápolyi utcagyerek a négynapos felszabadítási harcban» a nép erejének jelképe, de nemcsak szimbólum, hanem valóságos harcos zászlótartó is — akit az élet, nem a képzeletek világa szült. Halálos elszántság sugárzik a gyerek nagy, sötét szeméből, amelyben még ott ég egy könny. Felhúzott szemöldöke, tágranyílt orrcimpái a legnagyobb felhevültséget ér­zékeltetik, valósággal halljuk ziháló léleg­zetét Ajkát azzal a tűzvörössel húzta meg a művész, amely a mögötte lebegő zászló­ban is izzik — mintha azt akarná mondani, e zászló festette ilyen pirosra az ajkak vé­rét — s fordítva: a­­ gyermek vére lobog ebben a zászlóban. gyerekeket ábrázoló képek, de a töb­bi festmény nagy része is a szicí­liai kénbányászok világába visz. Sok láto­gató a «Szicíliai kénbányász arcképét-X őr­zi meg leghívebben emlékezetében. Szép ez az arc, férfiasság, elszántság, mély érzelem tükröződik vonásaiban. Szeme bánatos, so­kat szenvedett, de töretlen ember szeme; egy parányit összehúzza szemhéját, mint aki fürkészve mérlegre teszi ellenfelét. Portré és jelkép, egyéni és tipikus teljesen összefonódik ebben a képben. Figyelemreméltó része a szicíliai képsor­nak a «Sztrájkoló kénbányászasszonyok»­­hoz készült tanulmány. A végső elkeseredés kitörését ábrázolja itt a művész. Keménnyé formálja az asszonyok arcát, akárcsak ka­tonákat ábrázolna. Kettőjük fiatal, csak a harmadikon olvashatjuk le a nehéz évek számát, de ez az arc is szép még. A nézőt megfogja ez a szépség. Ezért is tetszik so­kaknak jobban a tanulmány, mint a tel­jes kép, amelyen az indulat azonossága mögött szinte eltűnik az egyéniség, a düh és elkeseredés csak a kiáltásra nyitott torz vonásokban tükröződik. Különösen ér­dekes az élen haladó fiatal asszony ábrá­zolása. A görög mitológia ism­ert alakja Medúza, kinek pillantása kővé dermeszt mindenkit, akire tekintetét veti. Lehetet­len nem észrevenni a hasonlóságot, amely e munkásasszony arcmását, csillogó, nagy szemét, igéző tekintetét, kígyózó fürtjeit összeköti a görög művészet idealizált Me­dúza-ábrázolásaival: «szemmel veri — ahogy a magyar szóhasználat mondja. A «Szicíliai bányászasszonyok» képe átve­zet a többi nagy tömegkompozícióhoz, amelyben Guttuso művészetének legizmo­sabb oldala, a komponálóképesség egész sokoldalúságában kibontakozik. Milyen megragadó a kompozíció gondolata a «Por­­tellai tömeggyilkosság»-ban? A kép azt a benyomást kelti, mintha az ellenséges sor­tűz a tömegben egy robbanótestet ért volna és ez a robbanás belülről vágná szét a tö­meget. Nehéz olyan festői formát elkép­zelni, amely mélyebben kifejezné, hogy a tömegben milyen felháborodást, az indu­latoknak micsoda viharát váltotta ki a gyilkosok merénylete. Az embereknek és állatoknak ez a vadul kavargó krátere ér­zékelteti: kár volt az uraknak ezt a tűz­hányót működésbe hozni — a belőle fel­törő láva alatt menthetetlenül ők maguk fognak elpusztulni. S­em kevésbbé elgondolkoztató a szicí­­­liai földfoglaló parasztokat ábrázoló kompozíció. Nagyon közvetlen, keresetlen módon ábrázolja tárgyát: gyerekekkel, kis lovacskával, kutyákkal, szegényes batyuk­kal indul hódító útjára a sereg. Csak a gyerekek izgatottsága, az utat nem ismerő­­ kutyák útmutatást kérő, hátratekintő pil­lantása jelzi, hogy ismeretlen területen, még ismeretlen hatalmak ellen törnek elő­re. Mégis félelmetes erő ez a szedett-vedett hadsereg, úgy halad előre a néző felé, mint egy áttörhetetlen fal, mint egy meg­állíthatatlan lavina. Észre se veszed elő­ször, de egyszerre csak rádöbbensz: a mű­vész téged, a nézőt, oda állított, ahol a carabinierik álltak meg a földesúr, azt a látványt nyújtja neked, amelyben nekik részük volt, amikor feléjük közeledtek ezek a végsőkig elszánt emberek. Kis magaslat­ról lefelé nézel, tekinteted nem menekül­het hátra, nincs horizont a képen, csak a földet fogja be a szemhatár és őket, akik ezt a feltöretlen parlag földet követelik. A kevésbbé kiélezett helyzetekben, az egyszerű életképekben is ugyanolyan gazda­gon meg tudja szólaltatni a nép eszméit. A «Calabriai család Rómában» egyik legreme­­kebb alkotása. Ismeretlen, szokatlan, el­kápráztató és egyben félelmetes számukra ez a város, tétován (mintha ingoványban járnának) lépnek le az úttestre. A férfi ma­gához szorítja a kisgyermeket, védi is, de bele is kapaszkodik: ez a kis test az övé, melegsége, meghittsége menedék ebben a nagy, idegen forgatagban. Az asszonyka idegesen tördeli ujjait, kicsit gyanakvóan, de egyben kíváncsian mereszti fekete man­dulaszemét. Mögöttük jellegzetes római lép­cső vezet fel az égig: szürke kö itt minden, csak az asszony háta mögött nyílik kis virágágyás. A néző úgy érzi, a festő ültette ide ezeket a virágokat, üdvözlésül, szeretete jeléül, mintha csak azt mondaná: ne félje­tek, vannak ebben a városban, akik virág­gal várnak benneteket. Quttuso nagyszerű emberábrázoló, a jel­lemzés és a lélekrajz sok húrján ját­szik. De nem kevésbbé tartalmasak tájképei. «Nagybirtok» című képe éppen olyan éles vádirat a parasztságot sanyargató erők el­len, épp olyan élesen fejezi ki a nép tilta­kozását, mint portréi vagy kompozícióit Kis szamárral közeledik egy fiatal lány, a sötét tónusokban alig lehet kivenni arckife­jezését, de nem is érezni szükségét. A viha­ros, súlyos égbolt, amely a hatalmas távla­tot is levegőtlenné teszi, annyira kifejezi, miről is van itt szó. A lány törékeny alak­ja, táncos, játékos léptei még inkább ki­emelik, micsoda teher nehezedik e tájakon a népre. Az egyetlen csendélet külön érdekessége a tárlatnak: szegényember-csendéletet már sokat festettek, de ilyen átgondolt alkotást ritkán. Semmiféle festői összevisszaság nem jellemzi, a tisztára súrolt asztalon ridegen egymás mellé sorakozó tárgyak éreztetik: olyan emberek használják ezeket, akik — bármilyen szegények is — szigorú rendet, tisztaságot tartanak portájukon. Ahogy a holland csendéletek ízes falatjai mögött szinte látjuk a lakomázó, dúskáló polgárt, úgy érezzük Guttuso képe mögött a tisz­tességes életéért nap mint nap keményen megküzdő olasz szegényember takarossá­gát. Jó csak néhány mű ismertetésére tértünk ki, de a látogató szeme elragadtatva halad tovább egyik képről a másikra: mennyi mély gondolat, mennyi drámai fe­szültség, micsoda kifogyhatatlan invenció, mennyi bátorság. Önkénytelenül is felvető­dik a kérdés: mi a forrása Guttuso művé­szetének? Úgy hiszem, két tényezőben le­het összefoglalni a leglényegesebbet. Az el­ső: Guttuso népének hű fia, teljesen azono­sul a nép gondjaival, mélyen átérzi mérhe­tetlen kínjait. A témát és a mondanivalót, a kompozíciót és a rajzot, az ecsetkezelést és a színt egyaránt ez határozza meg nála. Nincs olyan műve, amely líraian vagy a til­takozás indulatával ne arról beszélne: nem lehet tovább tűrni a sanyarúságot! De Guttuso a kommunista párt kiváló harcosa is,­­nemcsak vádol, hanem utat is mutat. Ez választja el élesen műveit a hu­szas, harmincas évek proletárnyomor-ábrá­­zolásaitól. Ő kitalált a pesszimizmus zsák­utcájából, amelybe ez a művészet tévedt. Vádoló hangja talán még könyörtelenebb, mint amazoké volt, az elesettség legmé­lyebb poklaiba is leszáll, de a nagy szen­vedések láttán sem homályosítja el szemét a kispolgári rémület. A kénbányák sötétjé­ben is felragyog szeme előtt a nép szép­sége, lelki tisztasága, hősiessége, a ma még legszörnyűbb sorsban tengődő emberekben is meglátja a holnap győzteseit. Az a tudatos törekvés, hogy megmutassa a terhet, amely a népre nehezedik és azo­kat az erőket, amelyek holnapra lerázzák majd ezt a terhet és felegyenesednek — ez a törekvés vezette és vezeti Guttusót a rea­lizmus útján. A minden embert azonos módon ábrázoló, uniformizáló tömegábrá­zolástól el kellett jutnia az egyéniség meggyőző kifejezéséhez, hiszen "a tö­megben rejlő erő ábrázolását csak az egyé­nekben rejlő erő realista tükrözésével tehet­te hitelessé, így jutott el a nagy realista ha­gyományokhoz, arra az útra, amelyre a szovjet festészet példája is rámutatott. Bizonyos, hogy vannak eredményei a fes­tészet történetének, amelyek még csak ez­után fognak beolvadni Guttuso művészeté­be. Néhol még festőietlen keménységekkel találkozunk, a­ Garibaldiról szóló kép túl­zsúfolt, nem adja vissza a csata légkörét. De Guttuso egyik legnagyobb érdeme, hogy szüntelenül keres, új és új módszerekkel kísérletezik. Nem lehet kétséges, hogy a megoldatlan kérdéseket is meg fogja ol­dani. JTre nem elég annyit mondani, nem elég megállapítani, hogy Guttuso — népé­nek harcosaként — a realizmus útjára ta­lált. A klasszikus hagyományok — mi jól tudjuk — archaizálásba, akadémizmusba vihetnek. Guttuso nemcsak népének, hanem korának is hű fia: ízig-vérig mai művész. Ő túljutott a huszas, harmincas évek lel­ketlen absztrakcióján; az uniformizálás, bár itt-ott kísért még nála, korántsem jellemző rá, az egyéniség iránti közömbösséget fel­váltotta a mély rokonszenv, a forró szeretet a szenvedő, harcoló ember iránt. Ugyanakkor olyan művészetre törekszik, amely a mához szól, amelynek hangját a modern nagyvá­rosok forgatagában is meghallják, amely a plakáton és filmen nevelkedett néző sze­mét is megkapják. Olyan éles, olyan har­sány hangon szól, amely a kapitalista világ hazugságáradatától, szemfényvesztésétől el­kápráztatott, vagy a terrortól megriasztott embereket is képes rádöbbenteni az igaz­ságra. Nincs nagyobb hiba, mint hátat fordítani a múlt nagy hagyományainak, de nincs nagyobb veszély annál sem, mint belera­gadni a múlt stílusába, és így elszakadni a mai valóságtól. Művészet és nép kapcso­lata csak akkor teljes és elszakíthatatlan, ha a művész összeforr a nép mai életével, mai képzeletvilágával, mai látásmódjával csak akkor teljes, ha a művész a mai élet nyelvén tud szólni hozzá. A nagy fel­adat, amire Guttuso és társai vállalkoztak, az, hogy a régiekre támaszkodva kialakít­sák az olasz művészet új formanyelvét. Amikor a néző kifelé indul a kiállítás­ról, ahol annyi megindító látványban volt része és megnyugszik a napfényes, békés utca látványában — egy nagy élménnyel lett gazdagabb. Rényi Péter ­ Világszerte hatalmas visszhangot keltett a francia nemzetgyűlés döntése, amellyel elutasította az «európai védelmi közös­séget. A­ll'Humanité­ «A francia nép és a béke győzelme» címmel a többi között a követ­­kezőket írja: Üdvözöljük a győzelem harcosait. Nagy és döntő győzelme ez a francia népnek. Nagy győzelme a béke ügyének. Üdvözöl­jük mindazokat, akik diadalra vitték Fran­ciaország ügyét az «európai védelmi közös­­ség»-gel szemben. De ez még nem jelenti azt, hogy vég­­leg elhárult a német militarizmus új­jászületésének veszélye. Az amerikai imperialisták, akik megsok­szorozták nyomásaikat a német revansisták újrafelfegyverzésének az «európai védelmi közösség» útján való elfogadtatására, nem mondanak le terveikről. A kivívott győzelem azonban döntő szakaszt jelent abban a küzdelemben, hogy meghiúsítsák mesterkedéseiket és ügynö­keik mesterkedéseit. Most, hogy az «európai védelmi kö­zösség »-et visszautasították, meg kell akadályozni a bonni Németország bár­milyen más formában való remilitari­­zálását. Mindent el kell követni az európai béke biztosítására és a német kérdés demokra­tikus és békés úton történő rendezésére. „A hazugság vége" A «Combat» egyik vezércikkében «A ha­zugság vége» címmel ezeket írja: — Azok­nak, akik kilenc éven át irányították kül­politikánkat, leginkább azt vethetjük sze­mükre, hogy becsapták szövetségeseinket és partnereinket. Rendszeresen meghamisí­tott képet adtak nekik közvéleményünkről és ők a felelősek azért, hogy Franciaorszá­got megvetették, mivel — őszerintük — képtelen dönteni és cselekedni. Mindezt meg lehet állapítani, ha kül­földi lapokat olvas az ember. Most a világ hirtelen rájött arra, hogy a franciák nem fogadták el a párizsi egyezményt és hogy a Pleven, Schuman, Mayer és mások által adott biztosítékok alapja csupán saját vágy­álmuk volt, vagy pedig az a hamis elképze­lés, hogy Washington a­­kellemes hazugsá­got jobban szereti, mint az igazságot, amely­re pedig mindig tartós kapcsolatokat lehet építeni. A «Franc Tireur» «gyásznapnak] minősíti » a hétfői napot. A lap amiatt siránkozik, hogy Mendes-France az utolsó pillanatban nem sietett az «európai védelmi közösség» hívei­nek segítségére, majd idézi a miniszterelnök augusztus 11-i kijelentését: «Ha az «euró­pai védelmi közösség» ratifikálása súlyos dolog, elvetése még súlyosabb lesz*. A «Les Echos» ezeket írja: «Az «európai védelmi közösség» problémája, amely négy év óta ránehezedett az ország egész politikai életére, letűnt tehát a szín­ről». A lap a várható eshetőségeket latol­gatva azt írja, hogy «a kormány kérni fogja, állítsák vissza Németország szuverenitását, egyetlen, de rendkívül fontos korlátozással, neve­zetesen fegyverkezési jog nélkül. Ez a kérés valószínűleg többségre talál majd a parlamentben». Az angol sajtó az «AFP» jelentés szerint «sajnálkozással, de lényegében harag és neheztelés nélkül temette el az európai vé­delmi­­közösséget», «Franciaország megölte az európai had­sereget», «Franciaország elvetette az «euró­pai védelmi közösség»-et — ilyen és ha­sonló címek alatt számolnak be a londoni lapok a francia nemzetgyűlés határozatáról. Több angol lap első oldalán közli Herriot fényképét, mivel általában az a vélemény, hogy a veterán politikus felszólalása nagy­ban befolyásolta a szavazás kimenetelét. Az angol lapok általában nem ütnek meg bí­ráló hangot Franciaországgal szemben, ki­véve a «News Chronicle»-t, amely éles sza­vakkal bírálja a francia parlamentet. Az «AFP» francia hírügynökség londoni jelentése beszámol a párizsi döntés brit kö­rökben keltett visszhangjáról. «Sem a brit kormány, sem a brit nép nem fogja soká gyászolni a párizsi szerződést — mondja a jelentés. Churchill és Anglia álláspontja ebben a kérdésben különbözik Eisenhowerétól és az Egyesült Államoké­tól. Az «európai védelmi közösség» elutasí­tása nem jelent kudarcot az angol kormány számára, bár tanácsolta és kétségkívül óhajtotta a szerződés ratifikációját. Nagy- Britanniát a továbbjutás szükségessége most sokkal nehezebb helyzetbe fogja hoz­ni, mint az Egyesült Államokat... Anglia most döntés előtt áll. El kell döntenie, hogy Nyugat-Németország az Atlanti Szövetség új tagja legyen-e, vagy pedig jobb, ha egy szűkebbk­örű szövetségbe lép, amelynek Anglia is tagja lenne és amely átmeneti megoldást jelentene az «európai védelmi közösség» és az Északatlanti Szövetség kö­zött. Brit diplomáciai megfigyelők úgy vé­lik: Nagy-Britannia e kérdéssel kapcsola­tos magatartása attól függene, hogy a fran­cia parlament és a nemzet milyen megoldás érdekében nyújtana támogatást majd a francia kormánynak. Egy olyan francia par­lamenttel szemben, amelyben i­ megvan az elegendő többség ahhoz, hogy támogasson egy átmeneti megoldást, nem kétséges, hogy Anglia is az «európai védelmi közös­ség"« és az Északatlanti Szövetség kö­zötti átmeneti formulát választaná és eb­ben a rendszerben egyenjogúsági alapon venne részt Franciaországgal. Ha azonban Franciaországban nem lesz elegendő egy­hangúság, hogy egy ilyen megoldás felé billentse az angol mérleget, ugyanezen megfigyelők szerint a magárahagyott brit kormány azt a megoldást fogja választani, hogy Nyugat-Németország lépjen be az At­lanti Szövetségbe». Az «AFP» londoni jelentése a továbbiak­ban ezeket mondja: «A brit kormánynak tanácskozásokat kell kezdenie Franciaor­szággal és az Egyesült Államokkal, hogy értékeljék a francia parlament szavazásá­nak következményeit és hogy tanácskozza­nak a végső célról: hogyan lehet megoldást találni a nyugatnémet köztársaság szuveré­­nítása, valamint a nyugati védelemben való részvétele kérdésében. A Franciaor­szággal való előzetes tanácskozás után szó lehet négy-, nyolc- vagy tizennégy hatalmi értekezlet összehívásáról­. Elkeseredés és új tervek Bonnban A nyugatberlini sajtó egy része rendkívül elkeseredett hangon ír az «európai védelmi közösség» bukásáról. Karikatúrarajzolók és vezércikkírók összehasonlításokat tesz­nek az esős nyár és a jégeső pusztította «európai védelmi közösség»-politika között. A «Die Welt» rámutat: «Európa baromé­tere még mindig nagyon mélyen áll. Re­mélhetőleg lesz még egyszer jobb időjárás is. A politikát emberek csinálják. Mivel most meghiúsult egy politikai felfogás, új és jobb után kell nézni. Ezt teszik ma Nyugat-Németországban azok, akik már hosszabb idő óta jobb meg­oldásért küzdenek. Ezzel kapcsolatban emlékeztetünk dr. Pfleiderer erőfeszítéseire, valamint a wei­­mari köztársaság három kancellárjának, Wirthnek, Brüningnek és Luthernek bírá­latára, továbbá dr. John és Schmidt-Witt­­mack eljárására». A «Mittelbayrische Zeitung» szerint Bonn eddigi politikai felfogása a hidegháborún nyugodott. A világ azonban békét akar. A történelem nem takarékoskodik a figyel­meztetésekkel, mielőtt helytelen döntéseket hoznának. Nyitva kell tartani szemünket, hogy meglássuk a falon kirajzolódó jele­ket. Dr. Friedensburg berlini CDU-képviselő a «Berlingske Tidende»-nek adott nyilatko­zatában kifejti, hogy feltétlenül szükség van diplomáciai kap­csolat létesítésére a Szovjetunióval, va­lamint a keleti világgal folytatott keres­kedelem jelentős kiszélesítésére. Csak a Szovjetunióval való jobb kapcsola­tok megteremtése esetén lehet a következő századokban békében és nyugalomban élni. A szabadságon lévő Adenauer helyett Blücher nyugatnémet alkancellár nyilatko­zott az „európai védelmi közösség f elveté­séről. Blücher kijelentette, hogy «csalódott és megdöbbent a szavazás eredményének hallatára».­­ Dehler, a Szabad Demokrata Párt — a bonni kormánykoalíció második legna­gyobb pártja — elnöke hangoztatta, hogy «közös európai politikát kellene­­kidolgozni egy kerekasztal-értekezleten, amelyen Churchill, Dulles, Mendes-France és Aden­auer venne részt». Az «AFP» ismerteti Ollenhauer nyilat­kozatát. «Miután az európai védelmi kö­zösség szerződését ilyen drámai módon el­utasították, nem szabad újabb kísérleteket tenni, hogy bármilyen formában mestersé­gesen életre keltsék ezt a szerződést — mondotta Ollenhauer. — Az «európai védelmi közösség» halott, és Adenauer­ kancellár, valamint a koa­líciós pártok külpolitikája kudarcot vallott. Az ellenzék jóslásai helyeseknek bizonyul­tak. Most az összes érdekelteknek az igazi európai politikához vezető útra kell lép­­niök. A Német Szociáldemokrata Párt eb­ben a szellemben követeli négyhatalmi ér­tekezlet összehívását, amely egyidejűleg foglalkoznék Európa biztonságával és a né­met egység helyreállításával». Az «AFP» beszámol a bonni vélemény­ről. Utal arra, hogy bonni politikai körökben a párizsi szerződés elveté­se folytán «idejétmúltnak» tekintik a bonni szerződés bizonyos cikkelyeit. «Bonnban úgy vélik — mondja a jelentés — hogy az «európai védelmi közösség» el­utasítása most már nem jelentheti egysze­rűen és simán a bonni egyezmények életbe­léptetését, mert ezek szorosan a párizsi szerződéshez kapcsolódtak, és elavulttá vál­tak azáltal, hogy a francia parlament ezt a szerződést elvetette». Eisenhower: „Kudarcot vallottunk..." Eisenhower elnök az «európai védelmi közösség» elvetését Dulles külügyminiszter­rel folytatott tanácskozása közben tudta meg. Eisenhower elnök kijelentette: «Az európai védelmi közösségnek a francia nemzetgyűlésben történt elveté­se hatalmas kudarc a nemzetközi kom­munizmus elleni harcban». Az elnök hozzáfűzte: «Kudarcot vallot­tunk, de nem kell elcsüggednünk. Az Egye­sült Államok sohasem fog lemondani egy olyan dologról, amely számára és a világ számára egyaránt jó ...» A washingtoni és newyorki lapok egész­oldalas címben közölték az «európai vé­delmi közösség» elvetésének hírét. A «New York World Telegram» címe: «A francia nemzetgyűlés megölte az európai védelmi közösséget». A «Journal American» kiemeli: «Ez a döntés olyan súlyos politikai vál­ságot idéz elő, amilyent Európa a má­sodik világháború óta még nem látott». A «Washington Post» azt írja, hogy «az «európai védelmi közösség» Fran­ciaország által történt elvetése vitatha­tatlanul a Szovjetunió Európában ara­tott legnagyobb háború utáni győ­zelmet. A lap hozzáfűzi: «Ez nem jelenti azt, hogy minden veszve van. Az Atlanti Szövetség tagjainak nem szabad vesztegetniök az időt. El kell választani az európai védelmi kö­zösségről szóló szerződéstől a német keret­­szerződést és sürgősen ratifikálni kell. Ez előzetes intézkedés lenne Nyugat-Német­­országnak az Atlanti Szövetség keretében való újrafelfegyverzése előtt». A lap sze­rint Mendes-France-ban «jóindulatú part­nert" fognak találni ezzel kapcsolatban. A «New York Herald Tribune» vezércik­ket szentel a francia nemzetgyűlés határo­zatának. A vezércikkíró szerint ez a határo­zat «nem emeli a francia törvényhozás te­kintélyét*. «Nincs idő azonban szemrehá­nyásokra — folytatja a vezércikkíró. —Né­metországnak el kell érnie szuverenitásá­­nak helyreállítását. A szuverénitás magá­ban foglalja a fegyverkezés jogát is, és Európa védelmének szüksége van német csapatokra. Mégis bizonyos, hogy Francia­­ország biztosítékaikat fog követelni a né­met katonai hatalom újjászületése ellen­. Ezzel összefüggésben a vezércikkíró aggó­dik amiatt, hogy «elmélyülhetnek a német­francia ellentétek». «A Nyugatnak most munkába kell ál­lítania minden tehetségét, hogy újra felépítse az együttműködés alapjait* — írja végül­­ a «New York Herald Tri­bune». Az «AFP» washingtoni helyzetképe rá­mutat, hogy­­amerikai diplomáciai kö­rökben beismerik, hogy az Egyesült Ál­lamok súlyos vereséget szenvedett. Nem titkolják amerikai diplomáciai körök­ben azt sem, hogy sürgős szükség van egy olyan gesztusra, amely Adenauer kancellár megingott tekintélyének, helyreállítását cé­ Az «AFP» jelenti, hogy Mendes-France francia miniszterelnök kedden délben több mint egyórás megbeszélést folytatott kor­mánya három tagjával: Hugues igazságügy­miniszterrel, Bourges-Maunoury ipar- és kereskedelemügyi miniszterrel, valamint Claudius Petit munka- és társadalombizto­sításügyi miniszterrel. Az «AFP» értesülé­se szerint a miniszterelnök minisztereivel a nemzetgyűlés hétfői döntése kapcsán a há­rom miniszter személyes helyzetéről tár­gyalt. (Mint ismeretes, a három miniszter az «európai védelmi közösség­ híve és mindhárom kifejezte azt a szándékát, hogy kilép a kormányból, amennyiben a nem­zetgyűlés elveti az «európai védelmi közös­ség»­ét.) Az «AFP» másik jelentése hírt ad arról, hogy kedden két interpellációt terjesztet­tek be a francia nemzetgyűlésben történő megvitatásra. A két interpelláció a francia miniszter­A francia nemzetgyűlés kedd délutáni ülésén felszólalt Etienne Fajon, kommunis­ta képviselő.­­ A kommunista képviselők a Paul Rey­naud által követelt külpolitikai vita elhalasztása mellett fognak szavazni, mint­hogy az interpellációs kérelemben csak mesterkedést és bajkeverést látnak a teg­napi vereség után. Mi, kommunista képviselők az «európai védelmi közösség»-szerződés megbukta­tásában nagy győzelmet látunk, persze nem Adenauer és francia cinkosai szá­mára, hanem mindazon francia nem­zeti hazafias és demokratikus erők szá­mára, amelyek ebben a küzdelemben a munkásosztály köré tömörültek. A tegnap megbuktatott­­védelmi kö­zösség­ legfőbb célja a Wehrmacht helyre­állítása volt. Franciaország népe azonban túlnyomó többségében ellenzi ezt, bármi­lyen formában történjék is. Ez az ellenzés annál hajthatatlanabb, minthogy Nyugat- Németországban máris felütötte fejét a mi­litarizmus. Azok, akik Nyugat-Németország újbóli felfegyverzése mellett foglalnak ál­lást, azzal próbálják igazolni magukat, hogy egy esetleges szovjet támadás veszé­lyére hivatkoznak. Azonban tudna-e bárki is a legcsekélyebb tényre utalni, amely al­kalmas lenne e rágalom támogatására? Ki mondaná meg, hol, mikor és miképpen fe­nyegeti veszély Franciaországot a Szovjet­unió részéről? Ami pedig a legközelebbi jövőt illeti, meg vagyunk győződve arról, hogy ha Franciaország hozzájárulna Nyugat- Németországnak bárminő formában tör­ténő újrafelfegyverzéséhez, ez a­ nem­zetközi helyzet komoly kiéleződését von­ná maga után. A­­védelmi közösség­ visszautasításá­val elvetettük azt az elgondolást is, hogy Nyugat-Németország remilitarizálása elke­rülhetetlenül szükséges. Beszéde további folyamán Etienne Fajon rámutatott, hogy a kollektív biztonság meg­teremtésére irányuló politika jogilag, föld­rajzilag és stratégiailag szilárdan meg van alapozva. De ettől eltekintve Franciaország állásfoglalása Nyugat-Németországnak bár­minő órafelfegyverzésével szemben­ haté­kony módon növelné a béke erőit is Nyu­gat-Németországban, egyben pedig elősegí­tené a biztonság megszervezésére irányuló tárgyalásokat, valamennyi európai ország között, tekintet nélkül állami és társadalmi ■ «»s elnöknek az «európai védelmi közösség»­­vita során tanúsított magatartásával foglal­kozik. A fontosabb interpelláció Paul Rey­­naudé, mert azt ötven aláírással terjesztet­ték be és amennyiben a nemzetgyűlés el­fogadja, úgy rögtön megvitatásra bocsáthat­ják. Reynaud interpellációja felszólítja a miniszterelnököt, határozza meg kormá­nyának külpolitikáját az "európai vé­delmi közösség" visszautasítása után. A francia nemzetgyűlés kedden délután 16 órakor megkezdte ülését André Le Troquet elnökletével — jelenti az «AFP». Az ülés megkezdésekor a miniszterelnök kérte, hogy a külpolitikai interpellációk megvitatásának időpontját november 3-ra, a szünet utáni időpontra tűzzék ki. Hivatalosan jelentik, hogy a francia nem­zetgyűlés 418 szavazattal 162 ellenében el­fogadta az interpellációk megvitatásának november 3-ra való elnapolását­ berendezkedésükre. Ennek igazolására hi­vatkozott a szovjet kormány legutóbbi kez­deményezésére, valamint arra, hogy ami Genfben lehetséges volt Ázsia számára, az bizonyára lehetséges lesz Európa számá­ra is. A Francia Kommunista Párt politiká­jának az a határozott célja, hogy vég­­­­leg felszámolja egy revansvágyó német hadsereg bárminő formában történő újjászületésének veszélyét. Újból hangsúlyozni kívánjuk — mondotta Fajon — hogy a parlamentben éppúgy, mint az egész országban, együtt kívánunk mű­ködni mindazokkal, bárminő politikai irányzathoz tartozzanak is, akik harcolni akarnak a német veszély feltámasztása el­len. A Francia Kommunista Párt teljes erő­vel támogatni fog minden lépést az európai országok kollektív biztonságának megszer­vezésére, a német probléma békés rendezé­sére, más szóval minden lépést a háború veszélyének elhárítására*. A francia képviselők a Marseillaise eléneklésével köszöntötték az „európai védelmi közösség** elvetését Párizs, augusztus 31. (MTI) Amidőn a francia nemzetgyűlés hétfő esti drámai ülésén a zsúfolásig megtelt ülésteremben Le Troquet elnök bejelentet­te a szavazás eredményét, amely szerint a nemzetgyűlés 319 szavazattal 264 ellenében megszavazta a «vita előtti halasztó hatá­rozatot» és ezzel visszautasította az «euró­pai védelmi közösség» ratifikálásáról szóló törvényjavaslatot, az «európai védelmi kö­zösség»-et ellenző képviselők hatalmas tapsviharban törtek ki, majd elénekelték a francia nép nemzeti himnuszát, a Marseil­­laise-t. Az MRP-képviselők és az «euró­pai védelmi közösség» más hívei tehetet­len dühükben elkezdték padjaikat csap­kodni. A Marseillaise szárnyaló hangjai azonban elnyomták az MRP-képviselők okozta lármát, kommunisták és szocialis­ták, radikálisok, függetlenek és volt gaul­­leisták, mindazok a képviselők, akik nemet mondtak az «európai védelmi­­közösség»-re, egy szívvel, egy lélekkel énekelték a fran­cia nép diadalmas himnuszát. Velük együtt énekelt Mendes-France és a kormány többi tagja is. A francia nemzetgyűlés európai védelmi közönség­­et elvető szavazásának részletes eredménye A hétfő esti nemzetgyűlési szavazás rész­letes eredménye a következő: Az Aumeran-féle indítvány (vagyis a*­­európai védelmi közösség*­elvetése) mel­lett szavazott: 95 kommunista, 4 haladó, 53 szocialista, 2 MRP, 34 radikálszocialista, 67 köztársasági szocialista (GRS), 12 füg­getlen republikánus, 16 ARS (gaulleista csoportosulás), 6 független parasztpárti, 19 UDSR, 10 parasztpárti, 3 tengeren­túli független és 7 pártonkívüli képviselő. Az indítvány ellen szavazott: 80 MRP, 59 szocialista, 33 radikálszocialista, 2 köztár­sasági szocialista, 36 független republiká­nus, 14 ARS, 20 független parasztpárti, 8 UDSR, 9 parasztpárti, 11 tengerentúli független és 1 pártonkívüli képviselő. Tartózkodott a szavazástól: 1 szocialista, 4 MRP, 2 radikálszocialista, 1 független republikánus, 2 ARS, 1 UDSR és 1 pár­tonkívüli képviselő. Végül 29 képviselő nem vett részt a sza­vazásban: 6 radikálszocialista, 4 köztársa­sági szocialista, 5 független republikánus, 1 ARS, 1 független parasztpárti, 3 paraszt­párti, 5 UDSR, 1 tengerentúli független és 3 pártonkívüli képviselő. Mendes-France nyilatkozata a szavazás után Mint az «AFP» jelenti, Mendes-France miniszterelnök az Aumeran tábornok in­dítványa­lett megtartott szavazás ered­ményének kihirdetése után a parlament fo­lyosóján nyilatkozatot tett. Már régóta tájékoztattam barátainkat és szövetségeseinket, hogy — amilyen mérték­ben egy kormány a parlament lelkiállapo­tát ismerheti — a nemzetgyűlésben a több­ség nem támogatja az európai védelmi kö­zösséget. Brüsszelben és máshol külföldön ezzel ellenkező értesülések terjedtek el. Annyi bizonyos, hogy a nemzetgyűlés többsége több hónap óta ellenzi a rati­fikálást. Sajnálom, hogy brüsszeli partnereink és angolszász szövetségeseink félreértették a­ nemzetgyűlés igazi érzését, amely — kis eltéréssel — úgy jutott kifejezésre, ahogy előre jeleztem­. Mendes-France a továbbiakban azt han­goztatta: a vita ugyanakkor azt bizonyít­ja, hogy a nemzetgyűlés hatalmas többsé­ge kitart a nyugati szövetség mellett. «Ebben a keretben kell új megoldásom­kat tanulmányozni — mondotta a továb­biakban — mégpedig hamarosan, ezúttal nem fogunk három évet elvesztegetni. Re­mélem, hogy szövetségeseink és azok az országok, amelyeknek érdekei Franciaor­szág érdekeivel azonosak, hamarosan vilá­gos döntéseket hoznak». A Francia Szocialista Párt kizárta Jules Mochot, Daniel Mayert és Max Lejeunet A szocialista párt központi végrehajtó bizottsága hétfőn este közleményt adott ki, amelyben a nemzetgyűlés szavazásával kap­csolatban sajnálatát fejezi ki. A szocialista párt végrehajtó bizottsága ugyanakkor határozatot hozott Jules Moch, Daniel Mayer és Max Lejeune képviselők kizárására. Ezzel kapcsolatos közleményé­ben a végrehajtó bizottság elítéli azoknak a szocialista képviselők­nek magatartását, akik a nemzetgyűlés­ben az „európai védelmi közösség* el­len szavaztak, mivel szavazataikkal «meghiúsították a párt politikáját*. Az „európai védelmi közösség“ bukásának világvisszhangja Franciaország az „európai védelmi közösségi"szerződés elutasítása után A francia nemzetgyűlés november 3-ig elnapolta az interpellációk megvitatását Etienne Fajon elvtárs beszéde SZABAD NÉP A „Báthory"-gőzös békeútja Berlin, augusztus 31. (TASZSZ) A Német Demokratikus Köztársaságban lévő Rostock kikötőjébe érkezett a «Bá­thory» lengyel gőzhajó, amely «békeutat» tesz a Balti-tengeren. A hajó fedélzetén 800 svéd, dán, norvég és finn békeharcos uta­zik.A hajó megérkezése alkalmából Rostock­ban békegyűlést tartottak. A város lakos­sága melegen üdvözölte a vendégeket. 3 A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének ülése A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1954 augusztus 31-én ülést tartott, amelyen Apró Antal elvtárs beszámolója alapján megtárgyalta a Hazafias Népfront és a tanácsválasztás előkészítésével kapcsolatos feladatokat. A Központi Vezetőség egyhangúlag jóváhagyta a beszámolóban foglalt politikai irányvonalat a Hazafias Népfront létrehozására és a tanácsválasztások előkészítésére.

Next