Szabad Nép, 1954. december (12. évfolyam, 335-364. szám)

1954-12-12 / 346. szám

Előre kell bocsátani, az olvasó megnyugtatására, hogy Lamm Róbert mögött már becsukódtak a börtön kapui. Ne azért olvassa tehát vé­gig ezt az írást, hogy megtudja, mi lett Lamm Róberttel, hanem azért, hogy közben maga is arra gondoljon, mit kell megtanulni ebből a törté­netből. Kezdjük talán azzal, hogy Lamm Róbertet ügyes, tettrekész és agilis igazgatónak ismerték felettesei. Ezt a véleményt csak megerősítette az, hogy a vezetése alatt dolgozó üzem, a győri Öntöde és Kovácsológyár sor­­ra-rendre teljesítette terveit. A terv túlteljesítéséért például 1954 má­sodik negyedévében több mint száz­harmincezer forint prémiumot ka­pott a gyár. Szép dolog ez — ha igaz. De nem igaz. A felsőbb szervek éber­ségének szinte nevetséges eltompulá­­sa következtében felháborító terv­csalással érték el ezt az «eredményt». Az illetékes szakemberek tiltako­zása ellenére Lamm igazgató — hogy az öntöde kapacitását kihasználja — öntecseket gyártatott. A szakembe­reknek igazuk lett — az öntecsen több mint fele selejtté vált. 1953 szeptemberében már két és félmillió forint értékű selejtöntecs halmozó­­­­dott fel a gyárban. Megszületett a tervteljesítés emelését szolgáló ra­gyogó ötlet: értékesíteni kell a setéj­ét Ez meg is történt. De a vásárlók i­s visszaküldték a selejtet. Vissza­küldték? Annál jobb. Eladhatjuk még egyszer. Megint visszaküldték? Kiadjuk harmadszor. Az eladási ér­ték harmadszor is bekerült a terv­­teljesítésről szóló jelentésbe. De ez még mindig nem elég a száz száza­lékhoz. Újabb ragyogó ötlet: a terv­szerinti gyártmányokra szánt acélból is öntecseket gyártottak «terven fe­lül». Ezt megint eladták. A költsé­get a tervszerinti anyagokra számol­ták el. Hallatlan módon megemelke­dett az önköltség. De mit számít ez? Fő dolog a terv túlteljesítése. Mert rendelet van rá, hogy ennek alapján fizetnek prémiumot. És hiába dolgo­zott a gyár minden hónapban több­milliós deficittel, gyalázatos önkölt­séggel, az Autó- és Traktoripari Tröszt lelkesen kiutalta a prémiu­mot. Lehet, hogy különböző értekez­leteken a trösztnél szóba került az éberség is? Miért ne lehetne? De ez még mindig nem­­elég a száz százalékhoz. Egyre-másra érkez­­­­­ek megrendelések a győri Szer­számgépgyárból olyan gyártmányok­ra amelyekre annak a gyárnak az égvilágon semmi szüksége sincs. De Lamméknak éppen ilyen megrende­lés kell. Mert beírhatják: teljesítet­tük. Talán tényleg teljesítették? De­hogyis. Hozzá sem kezdtek a gyár­táshoz. A rablógazdálkodás szemléltető ké­pét mutatja a gyárban az anyaggaz­dálkodás és anyagkezelés. Százezrek, milliók — csak úgy elúsznak a bű­nözés, a szabotázs csatornáin. Több­­millió forint értékű, teljesen szükség­telen — más gyáraktól elvont — anyagokat vásároltat az igazgató a Budapesten (!) székelő anyagbeszerző­csoporttal. Igazi kapitalista szellem és gondolkodás vezeti: ha baj lesz a pénzügyekkel, majd ezeknek az érté­kesítésével mászik ki a bajból. S az anyag pusztult, romlott. Ha a gondat­lan tárolás miatt megsemmisült az értékes nyersanyag, az­ udvaron a cement — úgy számolták el, mintha a termelésben használták volna el. Senkinek sem tűnt fel ez, a megdöb­bentően magas önköltség? Úgy látszik — senkinek. Külön fejezete — és milyen megdöbbentő fejezete — a Lamm­­ügynek az újítások története. Lamm Róbert — két társával együtt 10 ezer forint újítási díjat vett­­el azért, mert egy — a tervben egyébként előírt — kovácsműhelyt felépítettek. Azért kapták, mert a szükséges gépeket más gyáraknál felkutatták. Felkutat­ták? Dehogyis. Egy minisztériumi ér­tekezleten szerezték meg. Lamm Ró­bert újításával. 100 e­zer forint költ­séggel rekuperátort építettek az egyik kemencéhez. Az újítás jól sikerült — de a siker Lamm számára értendő. A rekuperátor ugyanis használhatat­lan. Az ellenség merészségére, elbi­zakodottságára jellemző, hogy a gya­lázatos öntécseladási manővernek az ötletét — közel ötezerforntos újítási díjjal jutalmazta az igazgató. «Fekete Ferenc és brigádja» néven «futott» az újítás, mondani sem kell talán, hogy Fekete Ferenc, az üzem becsü­letes dolgozója, semmit sem tudott erről. Sem az másik két «brigádtag», akinek a nevét egyszerűen ráhamisí­tották a nyugtákra. S ezekre az újí- tási ügyekre mondotta a vizsgálat al­kalmával egy minisztériumi kikül­dött, ezek nem komoly ügyek. Nagyon biztonságban érezhette ma­gát ez a Lamm Róbert. Talán nem volt ebben az üzemben ellenőrzés? Dehogy nem volt. De nem tudja az ember, hogy sírjon-e vagy­ nevessen, amikor megtudja, hogyan zajlott le például egy ilyen ellenőrzés. Mit tett — mit meg nem mert tenni! — ez, a Lamm Róbert a felettes szervek be­csapására. Az ellenőrzés hírére ren­det csináltatott az öntőcsarnokban. Ki­hordatta az útban álló, használaton kívüli — egyébként használható — gépeket az ócskavastelepre. A tájéko­zatlan töröm­­rak­ások nem ismerték és összetörték a gépeket. Ugyanakkor Lamm Róbert éjszakai «rohammun­­k­éval» beszereltetett három vadonat­új rázógépet az acélöntődébe. Amíg az­ ellenőrzés tartott — a három gép működött. Elment az ellenőr — Lantra Róbert kidobatta a gépeket. Az em­berben most már feltör a kérdés: ki ez­ a Lamm Róbert?- Az éberségnek micsoda eltompulása kel­lett ahhoz, hogy ez mindenki szeme­­láttára ilyesmiket merjen csinálni? Könnyű őt jellemezni. Elég talán,­ ha megtudjuk: szülei ezerholdas föld­birtokon gazdálkodtak, magkereske­dést űztek — nagyban. Ő maga még a felszabadulás után is tőkés, kalap­gyári igazgató volt. S amikor a győri városi pártbizottság, a megyei párt­­­­bizottság sürgető levelekkel ostromol­ta a trösztöt, a minisztériumot, hogy nézzék meg, mi van ebben a gyár­ban, ki ez a Lamm Róbert — választ sem kapott. Vagy ha kapott, ilyet ka­pott: Lamm Róbert rendes, megbíz­ható ember, régi kiváló szakember, eredményesen dolgozik. Ezt írta a Kohó- és Gépipari Minisztérium sze­mélyzeti főosztályának vezetője, a tröszt igazgatója is. Csakugyan olyan kiváló szakember ez a Lamm Róbert? Hogyne! Szak­ember a tőkés rablógazdálkodásban, a csalásban, az ellenséges szabotá­zsokban. Az éberségnek, az osztály­­ösz­tönnek milyen ellanyhulása kel­lett ahhoz, hogy egy ilyen ellenségről azt mondják: régi jó szakember. Mennyire sértő ez a megjelölés a szo­cializmust odaadóan építő, oly nagy­szerű munkatetteket végrehajtó régi becsületes műszakiakra, akik jóllehet annak idején tőkés üzemekben szer­vezték, irányították a termelést, vagy akár maguk is tulajdonosok voltak a régi társadalomban, s most évek óta jó munkával, nagy szakértelemmel segítik a szocializmus építését és ez­zel meg is szerezték a munkások megbecsülését. Várjon az éberség Lammék és cinkosai ellen jelenthet-e egyúttal­­ gyanakvást az ilyen mű­szaki vagy más értelmiségi dolgozók­kal szemben? Nagyon komoly hiba lenne, ha ilyen következtetést vonna le bárki is a Lamm-ügyből. Minden­kinek a munkája szerint jár a megbe­csülés és a tisztesség. Lamm Róber­tekét is ennek alapján , ellenséges kártevésük alapján éri a megvetés és a törvény szigorú büntetése. Az eMififiekből mindenki sejt­­heti, hogy Lamm Róbert egyedül, «magára hagyva» mégsem tudott volna ennyi és ilyen súlyos kártevést elkövetni. Nem is egyedül követte el. A régi rendnek, az osztályellenség­nek díszes galériáját gyűjtötte maga­­ köré.. Megfigyelte az olvasó — milyen­­ megdöbbentő visszaélések voltak áruforgalom, az értékesítés körül? Az­­ igazgatóság áruforgalmi osztályának a vezetője, Kemény Tibor kulák­­származású volt textilkereskedő és szövőgyáros. Megfigyelték, hogy mi­lyen hallatlan szabotázsok történtek a műszaki vezetésben? A gyár mű­szaki instruktora Lakatos Miklós volt, a hazaárulás és népellenes bűn­tettek miatt kivégzett Sz­álasi­«had­­vezér», Lakatos Béla vezérezredes testvéröccse. A beruházások körüli visszaélések bábája: Vörös Gyuláné, a beruházási és pénzügyi osztály ve­zetője — egyébként «gróf« Andrássy József vadházastársa. Az említett sza­botázsszerű anyagbeszerzésben Lamm jobbkezei: Szára Jánosné, egy volt vatikáni követségi titkár felesége, továbbá Bécsi Ferenc beszerző, aki már a kalapgyáros Lammnak is tit­­kára volt. És a névsor korántsem teljes. Gyárosok, itulákok, tőkések —, a társadalom söpredéke szerepel benne. Ilál isten­ ide vezetett az, hogy olyan jó véleménnyel voltak Lamm­­ról azok, akiknek elsősorban kellett volna az éberséget gyakorolniok. Gát­lás nélkül — az­ éberséget nem is kellett kijátszania — maga köré g­yűjthette azokat az elemeket, akik megfelelő helyen találva magukat, züllesztették az ellenőrzést, bomlasz­tották a fegyelmet, szándékosan olyan helyzetet és atmoszférát teremtettek, hogy az addig becsületes dolgozók is megtévedhettek. S végül is meg kell kérdezni: hol volt az üzemi pártszervezet, hol vol­tak a kommunisták, a becsületes dol­gozók, akiknek a szeme előtt játszód­tak le a Lamm-klikk üzelmek Vilá­gos dolog: nem tudhatták, hogy Lamm Róbert képében egy dzsentri­­kapitalista keveréket ültettek a nya­kukra. De láthatták az értékes anya­gok tönkretételét. Ha nem láthattak bele az üzleti könyvek rubrikáiba , bele kellett volna látniok a selejt, a géptörés, a raktári botrányos anyag­kezelés visszásságaiba. Miért nem­ fogta össze a pártszervezet egyetlen kemény munkásökölbe a dolgozók el-elhangzó tiltakozásait? Hová tet­ték a szemüket az elvtársaink? Bi­zony — sokat, az eddiginél többet kell beszélnünk az éberségről — ar­ra kell nevelnünk a dolgozókat, hogy mint ennek az országnak jogos és egyedüli gazdái, a gazda féltő és óvó, éber szemével lássák maguk körül a jelenségeket. A Szlota-ügy után a Szabad Néphez érkező levelek azt mutatták: a dolgozók szívesen fo­gadják és támogatják a következetes harcot társadalmunk kártevői ellen. Nemcsak azért, mert a kártevők anyagilag károsítják meg a nép­gazdaságot, magukat a dolgozókat, hanem azért is, mert tiszta, becsüle­tes munkáslégkört akarnak. Ezt szeretik, amikor társadalmunkat, a dolgozók társadalmát szeretik. Erre az­ alkotó hazaszeretetre kell építe­nünk az ellenség elleni harcban. ★ Az olvasó megnyugtatására előre bocsátottuk, hogy Lamm Róbert és társai már börtönben ülnek. Nemso­kára a nép bírósága ítélkezni fog fö­löttük. De azt kérjük , ne szolgál­tasson ez okot semmiféle megnyug­vásra. Nem­ megnyugvásra, hanem a­ tanulság végső összegezésére­ van szükség: éberséget, minden eddigi­nél nagyobb éberséget munkánk min­den területén. Lent is, fent is, min­denhol, mert az ellenség nem rakta le a fegyvert, hanem ádáz konokság­­gal, minden rendelkezésre álló esz­közzel a dolgozók ellen, a dolgozók jóléte és nyugodt élete ellen tör! Mocsár Gábor TÖBB ÉBERSÉGET! A Lamm-ügy és tanulságai SZABAD NÉP KÖLCSÖNÖS BIZALOM Ahhoz, hogy egy tehén vagy egy ló fel nevelődjék; hogy az új telepí­tésű szőlő teremjen; hogy a trágyá­zás kifejtse teljes hatását és így a velejáró munka csakugyan kifize­tődjék; hogy egy újonnan vásárolt eke, permetezőgép, vagy, akárcsak egy kasza vagy kapa is ,visszafizes­se az árát» — több esztendő kell. Az elmúlt gazdasági év eredménye és fejlődése éppen ezért nemcsak a köz­vetlen gazdasági eredmények szem­pontjából örvendetes. Ha tavaly ősszel több esztendőre «felvállalták» bérben megművelésre a csaknem egy­millió holdnyi tartalékföldet; ha so­ha annyi trágyát még nem vittek ki a földekre a felszabadulás óta, mint az elmúlt évben , akkor ez a falu bizalmáról, a jövőbe vetett bizako­dásáról, a párt politikája helyeslésé­ről beszélt. Ha termelőszövetkeze­teink megerősödtek, gazdaságilag na­gyot fejlődtek; ha országosan több­ször és gondosabban kapálták meg a kukoricát, mint bármikor és ennek nyomán kitűnő lett a termés; ha ta­valy óta 1.100.000 «fővel» nőtt a ser­tésállomány — úgy ez a bizalom meg­nyilvánulása is! Ha szőlők régi, ko­rábbi pusztulása helyett ezer és ezer hold új telepítés, illetve felújított szőlő ígér néhány esztendő múlva dús termést; ha Kiskunmajsa homok­ján és a békési feketeföldeken új, nagy pulyka- és libaseregek járnak eleség után kutatva és ennek nyo­mán bőséggel van baromfihús az üz­letekben; ha a makói hagymaterme­­lés új lendületet vett és megszaporod­tak a paprika rubinvörös ékszerfüzé­­rei a szegedi, a fajszi, a kalocsai há­zak eresze alatt; ha a szabolcsi do­hány és az alma új területeket hódí­tott el a sivó homoktól , akkor mindez a bizalom eredménye, gyü­mölcse is. Mindez arról beszél, hogy a falu helyeslő választ, a jobb munka, a tettek válaszát adta a párt politi­kájára, az új szakasz politikájára. A munkával is és november 28-án sza­vazataival is. Dicséret dolgozó pa­rasztságunknak, termelőszövetkezeti tagoknak és egyénileg dolgozó pa­­rasztaiknak ezért a szép tettekben megnyilvánuló bizalomért! A falu népe tehát bizalmát fejezte ki a párt politikája iránt, bizalmát az iránt, hogy tovább fogunk haladni a mezőgazdaság fejlesztésének már eddig is sok sikert hozott útján. Sem­mi kétség: jogos és indokolt a biza­lom és bizakodás. Csakhogy a mező­­gazdasági termelés növeléséhez sok minden szükséges: gépek és szerszá­mok, műtrágya és más iparcikkek. Éppen ezért, ha a mezőgazdasági ter­melésben jelentős sikerekről beszé­lünk, akkor nemcsak a falut dicsér­jük, hanem a várost is, a munkás­­osztályt is! Ha azt mondjuk: az idén korábban és a szokottnál sokkal gon­dosabban vetették el országszerte a gabonát, akkor nemcsak a falu népe dicséretes szorgalmáról szólunk, ha­nem arról a több mint kétezer új­ traktorról, sok-sokezer ekéről, boro­náról és más szerszámról is, amelyet a sok-sokezer városi ember fáradsá­gos, nehéz munkája árán, munkások, mérnökök, tisztviselők odaadó áldo­zatkészsége árán küldhettünk június óta a falura! Ha arról beszélünk, hogy rohamosan megnőtt a sertésál­lomány, akkor kimondatlanul arról is szóltunk, hogy az állam magára vállalta az állatorvosi ellátás minden költségét, és így nagy anyagi áldo­zatokkal lehetővé tette, hogy az ál­latállomány egészségi gondozása és ezzel szaporasága, fejlődése meggyor­suljon! Soká lehetne folytatni a sort, de a lényeg egy: a munkásosztály, a városi dolgozók, az állam nagy segít­séget nyújtottak és nyújtanak a fa­lunak, és nem kis részben ez is tük­röződik az eredményekben. De épp­úgy, ahogy helytelen lenne a dolgozó parasztság szorgos munkájának ered­ményeit csupán mázsákkal mérni, és nem látni meg mögötte a párt, az állam, a munkásosztály iránti bizakodást, odaadást, épp­úgy hiba lenne csak a számokat nézni akkor, amikor a falunak nyúj­tott termelési segítségről van szó! Igaz, a mezőgazdaság fellendülése némiképpen máris javította az élel­miszerellátást a városokban. De na­gyobb előrehaladást csak a most kö­vetkező esztendőtől várhatunk, és még most sem a teljes sikert. A párt és a kormány célját, az élelmiszerek bőségét kivívni — ezt csak több év munkájával valósíthatjuk meg. És ez nem új dolog. Tudták ezt a munká­sok, a városi dolgozók, tudta a párt, az állam az első perctől fogva, hogy a mezőgazdaság fejlesztése napirend­re került. De mert a munkásosztály, a párt és az állam bízik a faluban, bízik a dolgozó parasztságban, bízott és bízik abban, hogy a dolgozó pa­rasztság a termelési segítséget az egész ország javára fogja fordítani — nem sajnál izzadságos munkát, nem sajnált semmiféle áldozatot azért, hogy a falut ellássa mindazzal, amit iparunk, amit a város, amit az állam jelenleg nyújtani tud. Tettekben meg­nyilvánuló kölcsönös bizalom; ez alap­ja a munkás-paraszt szövetségnek, a párt politikájának. Gép és szerszám, műtrágya és iparcikk — ezt a város adja segítségül a falunak a nagy feladat megoldásá­hoz, a mezőgazdaság fellendítéséhez. De mindennek az előteremtése nem csupán a párt, az állam elhatározásá­tól függ. Kettőn áll a vásár. Ahhoz, hogy a falu hozzájusson mindahhoz, amit az ország csak nyújtani tud, az is szükséges, hogy a falu is jobban kivegye részét az országos feladatok megoldásából. A dolgozó parasztok jó munkája a földeken — alapvető hoz­zájárulás a jólét politikája megvaló­sításához. A sokmilliónyi paraszti szavazat a Hazafias Népfront jelölt­jei mellett — hasonlóképpen ilyen építő, segítő hozzájárulás. De emel­lett nélkül­ö hihetetlenül szükséges, hogy a beadás, az adófizetés jó tel­­jesítésének tetteivel is segítse a falu népe a pártot, a kormányt abban, hogy tovább haladjunk a jólét növe­lése útján, a mezőgazdaság fejlesztése útján. Természetes, ha a beadás vagy­ az adófizetés rosszul halad, akkor ez akadályozza az ország egészséges vér­keringését és egyúttal a mezőgazda­ság fellendítését szolgáló intézkedé­seket is. Dolgozó parasztságunk a be­adás jó teljesítésével, a mezőgazdaság fejlesztésével a falu jó iparcikk-ellá­tásához, termelőeszközökkel való ellátásához segít hozzá. A párt, a kor­mány fő célja most a mezőgazdaság fejlesztése, tehát a beadás hibái, el­maradása természetesen elsősorban ezt veszélyezteti, a beadás sikere ter­mészetesen elsősorban ezt mozdítja elő. „ Miért kellett ezt elmondanunk? Azért, mert sok helyen lassan halad a beadás. Annak ellenére, h hogy jó kukoricatermés volt, sokan tartoznak még kukoricával is, hízottsertéssel is. A kukoricabeadás alig 80 száza­léknál tart, a hízottsertésbeadás a hatvan százalékot, sem érte el. A baromfibegyűjtés sem halad úgy, ahogy kellene. Az évből pedig már csak néhány hét van hátra. Ez a kés­,­lekedés, ez az elmaradás szükségkép­pen kerékkötője terveink teljesítésé­nek is, egész népgazdaságunk munká­jának is, szükségképpen tehát a me­zőgazdaság fellendítésének, a falu to­vábbi támogatásának is. Kerékkötője tehát a kölcsönös bizalom fejlődésé­nek, erősítésének is. Miért késik a beadás? Talán azért, mert nincs mit beadni? Talán rossz volt a termés? Szó sincs róla. Is­meretes, hogy a kapásokból, így ku­koricából is, kedvezően alakult, jó­­ volt a termés. Semmi sem indokolhat­­­­ja tehát a kukoricabeadás lassúságát. A jó kukoricatermés félig már arra is választ ad: várjon indokolt-e, hogy a sertésbeadás is lassan halad? Nem, nem indokolt, mert van kuko­rica, s még kevésbbé indokolt azért, mert van sertés is. S ha­sonló a helyzet a baromfitenyésztés­nél, illetve beadásnál is. A termés, az állatállomány nagyobb, mint tavaly. Hát a kötelezettségek? Nem­hogy nőttek volna, de csökkentek is tavaly június után! A körülmények tehát senki mulasztását sem enyhít­hetik. Aki késlekedik­­kötelezettségei teljesítéseivel, hiába keres mentséget, csak hiányos kötelességtudásáról, hiá­nyos törvény tiszteletéből, hanyagsá­gáról tesz tanúbizonyságot. Sőt még másról is; rövidlátásról, a párt poli­tikájának, az új szakasz politikájá­nak félreértéséről. Rosszul spekulál az, aki arra számít, hogy a hátralé­kokat az állam elengedi. Nem, nem engedheti el, mert a terményre, hús­ra az ország ellátásához szükség van. S nem engedi, nem engedheti el, mert ez előnyt jelentene a kötelességmu­lasztók számára, szemben a köteles­ségtudó emberekkel, a jó honpolgá­rokkal, hazánk hű fiaival. Nem, a párt és a kormány nem istápolja a köte­lességmulasztást! A beadást minden­kinek teljesítenie kell. Törvényeink gondoskodnak róla, hogy aki késik, az nem jobban, hanem rosszabbul jár. S ez nemcsak arra vonatkozik, hogy tíz százalékkal többet kell beadnia. Aki késik az állam iránti kötelezettségei teljesítésével, az nemcsak anyagi kárt okoz magának, de erkölcsi kárt is. Aki rontja, rongálja a kölcsönös bi­zalmat a munkásosztály és a dolgo­zó parasztság között, az állam és a falu népe között, mert kötelességmu­lasztásával akadályozza az egész or­szág közös erőfeszítéseit, saját becsü­letén ejt csorbát! Persze hiba volna a begyűjtés­sel kapcsolatban a falu elmaradásáról beszélni­. Nem «a falu» késlekedik a beadással, hanem csak a paraszt­ságnak egy része, méghozzá kisebb része. Számos olyan község van, mint például Komárváros, Parasztpál, Hu­­n­ya, Bödeháza, Ipolytarnóca, Nád­újfalu, Torda, amely már az egész­évi sertésbeadási kötelezettséget ha­táridő előtt teljesítette. És egyebütt is, mindenütt a falu dolgozó népének legjava nemcsak jobb munkával, de az állam iránti kötelezettségek jobb teljesítésével is válaszolt a mező­­gazdaság fejlesztésének programm­­jára. Ez a tény megmutatja azokat a nagy erőforrásokat is, amelyek hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy a most következő néhány hét­ben helyrehozzuk a hibát. Az a fel­adat, hogy a falu kötelességtudó, ön­tudatos többségére támaszkodva, a legjobb gazdákat a munkába be­vonva gyorsítsuk meg a beadást, ez elsősorban gazdasági feladatnak lát­szik. De nemcsak az. Az állam, a munkásosztály iránti kötelességérzet, a nép állama törvényeinek tisztelete szellemét terjeszteni — ez egyúttal a nép hatalmának erősítése, a mun­kás-paraszt szövetség erősítése is! Nem árt ezt hangsúlyozni azért sem, mert állami szerveink és pártszer­veink a választások előkészítésének időszakában az ország sok helyén helytelen, megalkuvó álláspontra he­lyezkedtek. Azt hitték — sőt nem egyszer hangoztatták is — hogy a begyűjtés szorgalmazása ellentétes a választások sikeréért folyó munkával. Természetes, hogy ez hamis érvelés. A mi pártunk nem építhet és nem is épített soha arra, hogy a törvé­nyek megsértésével szerezzen nép­szerűséget magának. A mi államunk a nép állama, ezért a dolgozók hoz­zájárulása az állam terveihez, magu­kat a dolgozókat szolgálja. A mi tör­vényeinknek, a nép törvényeinek fel­tétlenül érvényt kell szerezni válasz­tás előtt csakúgy, mint választás után. Ahol tehát a választások miatt «el­napolták a kötelességeket», rosszul értelmezték, félremagyarázták, meg­hamisították pártunk politikáját. De van más hibás nézet is. Még mindig vannak, aki­k úgy vélik, hogy a törvé­nyek határozott érvényesítése va­lamiképpen ellenkezik a párt és a kormány politikájával. Vannak, akik azt hiszik, hogy mivel az életszínvo­nal növelése, s emellett a bürokra­tikus ridegség felszámolása a cél, az új szakaszt védik, ha a kötelességmu­­lasztókat védik. Nos, az ilyen «véde­lemből» nem kérünk! Talán a nép életszínvonalát emelni, a mezőgazda­ságot fellendíteni térkézzel is lehet? Talán ez nem kívánja meg az egész nép erőinek összefogását? Talán ez lehetővé teszi a liberalizmust? Nem. Az életszínvonal emelése az eddiginél is erősebb összefogást, nagyobb pon­tosságot, fegyelmet tesz lehetővé és szükségessé. De megkívánja ezt a kö­telességtudó emberek — a falun is a dolgozók többségének — igazságér­zete is, amely tiltakozik az ellen, hogy míg ők megtették a magukét, mások a közös terhek alól megpróbálják ki­vonni a vállukat. Pártszervezeteink, tanácsaink feladata, hogy mindenki­vel megértessék: senki sem húzhatja ki magát a közterhek viselése, orszá­gos feladataink reá háruló része alól. Értessék­­meg minden hátralékos dol­gozó paraszttal: a párt, a kormány politikájának, a mezőgazdaság fej­lesztése politikájának, az életszínvo­nal növelése politikájának helyeslése, és ezzel szemben a késlekedés az ál­lam iránti kötelezettségek teljesítésé­vel, éppolyan ellentétesek, mint a tűz és a víz. M­inden célunk megvalósításá­nak alapja a kölcsönös bizalom a munkásosztály és a parasztság, a párt, az állam és a nép között. Ehhez segít mindenki, aki törvényeink megtartá­sán őrködik: a párt és az állam funk­cionáriusai, akik jó szóval, s ha kell szigorral a beadást szorgalmazzák, ebben segít a kötelességtudó dolgozó paraszt, aki felkeresi szomszédját, ba­rátját, hogy ráébressze kötelességeire. A közös ügy­ben, a kölcsönös bizalom, a jólét, a haza­ ügyében. Az Országos Béketanács távirata a német kérdés békés rendezésére alakult francia bizottságnak Az Országos Béketanács a német kérdés békés megoldásáért küzdő francia bizottságnak az alábbi táviratot küldte Párizsba: "őszinte sajnálattal értesítjük a német kérdés békés megoldásáért küzdő francia bizottság által összehívott és ma kezdődő európai konferenciát, hogy Magyarország küldöttsége 1954 december 11-én, szombaton a déli órákig nem kapta meg a francia kormánytól beutazási engedélyét, ezért nem tud megjelenni e nagyfontosságú értekezleten. Küldöttségünk tagjai: Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke, Lukács György Kossuth-díjas akadémikus, a Béke-Világtanács tagja és Illyés Gyula kétszeres Kossuth-díjas író személy szerint, is sajnálkozásukat fejezik ki, hogy e nem várt akadály miatt nem ve­hetnek részt munkájukban. Bár küldöttségünk nem lehet jelen a most kez­dődő­­konferencián, népünk nagy figyelemmel, mélységes együttérzéssel figyeli a bizottság nagy fontosságú működését. A német kérdés békés rende­zése a magyar népnek is egyik legfőbb követelése, ezért további harcaikhoz­­ sok sikert és gazdag eredményeket kívánunk. MAGYAR ORSZÁGOS BÉKETANÁCS­. VASÁRNAP, 1954 DECEMBER lt Miért virágzik a kisújszállási Zöldmező? Egy I. típusú Imm­loN következik­ csoport élet­revaló kezdemén­yezése Az éjszakába hajló megbeszélésen tagfelvételi kérelmeket tárgyalnak a kisújszállási Zöldmező I. típusú ter­melőszövetkezeti csoportban. Hát az már valóságos «káderezést. Még azt is firtatják, hogy milyen dolgos em­ber volt a jelentkező öregapja? Mi­lyen szerzet az asszonya? Rend van-e a házánál? Milyen volt a termése az utóbbi években? Különös jó érzés lesz úrrá a­ tagokon: ime, ide is eljutot­tak. Hogy válogathatnak a jelentke­zőkben. Nem mondhatni, hogy amikor 1951 februárjában megalakult a Zöldmező , minden egyes tag eleve meg volt győződve a szövetkezeti gazdálkodás előnyeiről. Nem. Akkor lett Kisúj­szállás szövetkezeti város, úgy meg­áradt a parasztság, mint a zúduló fo­lyam, s a Zöldmezőbe is sokan sod­ródtak be különösebb bizodalom, meggyőződés nélkül. Hanem amikor 1951 tavaszán a táblájukba beálltak a traktorok, s jól megművelték a földjeiket a tavasziak alá, sokan hümmögtek: hát mégis? Úgy látszik, mégis van valami ebben a szövetke­zésben. Majd meglátjuk ... Gazdag termést takarítottak be mindenből. Többet, mint egyéni ko­rukban, s napnál világosabb volt előttük, hogy ez elsősorban a gépi munka, a táblás művelés, egyszóval a szövetkezeti gazdálkodás eredmé­nye. Annak idején a Zöldmező Tszcs pon­tosan az alapszabályok szerint kezd­te meg működését. Az alapszabály előírása szerint az egyes táblákon belül sorsolással osztották ki műve­lésre az egy tagra eső földter­ületek Azt művelte mindenki a maga szor­galma szerint. 1951-ben a tagok mindössze tizenöt holdra hordtak ki istállót,­ így út a .418 hold szántóterületből. 1952-ben is csak harmincöt holdat szórtak be trágy­ával, azt is csak nagynehezen. A vezetőség «figyelmezteti« a tag­ságot: — Ebből baj lesz, emberek. El­lopja a talaj ereje, ha nem kapnak a földek sem istállótrágyát, sem mű­trágyát. A tagság dünnyögött, így gondol­,­koztak: senki sem tudhatja, hogy jövőre melyik darab föld kerül neki a sorshúzásnál. Nem hordok ki trá­gyát, mert hátha szerencsém lesz, s akkor olyan darabot sorsolnak ki, amelyet valaki más megszórt trágyá­val. De azért sem trágyázok, mert­­hátha nem lesz szerencsém, s akkor hiába trágyázok, olyan parcellát húz­nak ki nekem, amely nem kapott trá­gyát. A merev alapszabály veszedelem­mel fenyegetett. A tagok ingyen át­adták a trágyát az istállójukból akár­kinek, csak vigye. A földekre meg­­ nem jutott... A vezetőség a mezőgazdasági osz­tályhoz fordult. Azt kérték, hogy ne kelljen sorsolni, hanem az alap­szabálytól eltérően több évre előre állandóan kijelölhessék egy-egy tag földterületét. A csoport természetesen táblás gazdálkodást folytat ezután is, a vetésforgó kiterjed minden főter­­ményre, hanem az egyes táblákon be­lül ki kellene jelölni a tagok számá­ra állandó művelésre a rájuk eső részt. A tag ezt a földet akkor majd megtrágyázza, mert tudja, hogy asze­rint terem, s ha megbágyázza, neki terem többet. De az osztály mereven ragaszkodott az alapszabályhoz. Am élet |M‘flij­­eg» r«‘ élesebben szól! az alapszabály merevsége ellen. 1953-ban úgy határozott a csoport, hogy 35 holdon cukorrépát termeszt. Ezt a 35 holdat 20 gyalogos és 24 fogatos tag közös erővel alaposan megtrágyáz­ta. Sok szóba, erőlködés­be került, hogy a vezetőség ezt elér­je. Monoki László, Klement Ferenc és Szabó Tamás dolgoztak a leg­szorgalmasabban a trágyahordásnál. Igen ám, de később a városi terv alapján további öt holddal meg kel­lett növelni a cukorrépa területét, s olyan későn jött ez az intézkedés, hogy ezt az öt holdat már nem tud­ták megtrágyázni. Abban a darabban igen gyenge volt a termés. A sors­húzásnál pedig úgy esett, hogy ezt a trágyázatlan darabot éppenséggel Monoki lászló, Klement Ferenc és Szabó Tamás kapta! Ez kiáltó igaz­ságtalanság volt, s kedvét szegte a tagság legjavának. A vezetőség attól fogva úgy ala­kította ki a gazdálkodás rendjét, hogy a szántóterület 80 százalékát állandó művelésre jelölték ki a ta­gok egy része számára, és csak 40 százalékra tehető földterület maradt «mozgó föld», vagyis olyan, amelyet azután is sorshúzással osztottak ki. A terméseredmények ismét azt iga­zolták, hogy a sorshúzás rendszere súlyos kárt okoz. Íme az adatok: Oros Lajos, Molnár Albert, Barta Károly és Majláth János a maguk 4—5 évre előre kijelölt területén gazdálkodtak, s 1953 őszén bőven trágyáztak, sőt műtrágyáztak is. Oros Lajos állag 14 mázsa búzát ta­karított be holdanként. Molnár Al­bert 10 mázsát, Barta Károly 10 má­zsát, Majláth János is 0­ mázsát. Ezzel szemben Herceg Simon, Far­kas János és Török Imre a sorsolás­sal kinyilazott földekből kapott, nem trágyáztak és nem műtrágyáztak. Herceg Simon holdanként átlag négy és fél mázsát, Farkas János öt­ má­zsát, Török Imre is öt mázsát taka­rított be. A tagság egyre világosabban látta,­­'/ így ne na mellel tovább. Elhatározták, hogy módosítják az alapszabálynak ezt a pontját és gazdálkodásuk rendjét az élet köve­telményeihez igazítják. Augusztusban viharos c­soportgyűlés volt a Zöld­mezőben: az egész, tagság zajosan kö­vetelte a sorshúzás eltörlését, mert különben kilépnek. Elvégre nincs ér­telme, hogy kiapadjon a földek táp­ereje, s évről évre csökkenjen a ter­més. A városi tanács mezőgazdasági osztálya hozzájárult ehhez a döntés­hez. S ezen az őszön már úgy kezdtek hozzá az új gazdasági év előkészíté­séhez, hogy mindenki tudta: az el­következő években a vetésforgón be­lül melyik darabot műveli meg s takarítja be. S íme: az ősszel már 160 holdat terítettek be istállótrágyá­­val a tagok! Ez­ a 160 hold még min­dig nem éri el a szántóterület 20 százalékát — ez­ lenne a követelmény — de kezdetnek ez sem rossz és en­nek is megvan az oka. Az állandó terület kijelölését csak augusztus vé­gén határozták el. Viszont sok tag egész éven át elherdálta a trágyát. Majláth Lukács például kb. 150 má­zsa trágyát ajándékozott el augusz­tus végéig, s akkor kapott a fejéhez, amikor már üres volt a portája, azt vissza nem kérhette. Hanem augusz­tus végétől másfél hónapon át úgy gyűjtötte a trágyát, mint akár a bankjegyet, s amennyit csak tudott, alaposan megtrágyázott a­­maga ki­jelölt területén. Molnár A­lbert a ma­ga istállóján kívül még három másik gazda istállóját kitakarította, s hord­ta a trágyát a földjére. Kovács Pál is kitakarította a szomszédai istálló­ját, hogy a számára kijelölt négy hold földet megtrágyázza. Nagy Ba­lázsnak nincs igája, hanem jó pén­zért igát fogadott s úgy hordatott ki trágyát a területére. Bezzeg tavaly egy grammot sem vásárolt! D. Szabó Lajosné, Ujj Sándor, Kovács Pál, Bartos Mihály és sokan mások mű­trágyát szórtak a búza alá — eddig éveken át egy szem műtrágyát sem adtak a földnek. A sorshúzás beszüntetése, a földte­rület évekre szóló kijelölése fokozta a laktár e­ruk­klu­séart a talajerő rendszeres utánpótlásában, s trágyázott földekbe került a jövő­évi kenyér vetőmagja. Kovács István agronómus és a vezetőség egyöntetű­en állítja, hogy csupán a trágyázás, és a jobb művelés következtében jö­vőre átlagosan legalább két mázsával nagyobb búzatermést várnak. Helyre­állt a nyugalom is, a biztató termés­­kilátások nyomán teljessé lett az egyetértés, a békesség a csoportban. Persze, mindaz, ami a Zöldmezőben ekörül történt, nem maradt titokban , ezért akadt 30 új jelentkező az őszön. A többi I. típusú csoport is fel­figyelt a Zöldmező példájára. Biki Máté, a Szabadság Tizcs elnöke be­jelentette, hogy náluk is ez lesz az or­vosság a bajokra, s már az idén a földterület 40—45 százalékát állandó­ra jelölik ki a tagoknak. A kisújsz­állási Zöldmező tagsága tehát saját tapasztalatai, az élet út­mutatásai szerint igazította ki a cso­port életének rendjét, s az alapsza­bály rugalmas kezelésével biztosította­­ a termelés fejlődését. Ez­ a példa he­lyes, és azok az­ 1. típusú csoportok, amelyekben a szükség így kívánja,­­ bátran kövessék ezt a példát. Megyei­­ és járási vezetőink pedig az eddiginél­­ figyelmesebben tanulmányozzák azo­­­­kat az új csírákat, tapasztalatokat, melyeket az élet a termelőszövetke­zeti mozgalomban,­különösen az ala­csonyabb típusú, egyszerűbb termelő­­csoportok munkájában felszínre hoz. Horváth József Magyar küldöttek utaztak a burgenlandi béketalálkozóra Az Osztrák Béketanács december 11-én és 12-én a népen közötti barát­ság jegyében Burgenlandban béketa­lálkozókat rendez. A béketalálkozók­ra meghívták a magyar békemozga­lom képviselőit és vendégül látnak egy magyar kultúrcsoportot is. Az eisenstadti békegyűlésen felszó­lal Nánási lászló, a Magyar Országos Béketanács alelnöke. A gyűlésen Brandweiner professzor, az Osztrák Béketanács elnöke mond beszédet. A­­ béketalálkozón a magyar Textil- és Ruházatiipari Dolgozók Szakszerve­zete Központi Művészegyüttesének kis tánc- és zenekara színes műsort mutat be. Vasárnap délután a magyar kül­döttség Dél-Burgenwadban, Obers­wartban vesz részt béketalálkozón. Ezen a gyűlésen Szentirmay Jánosné, a Pedagógiai Főiskola tanára, a Ma­gyar Országos Béketanács tagja szó­lal fel. Itt is szerepel a textilszak­szervezet m­ű­vészegy­ü­t­tese. A burgenlandi béketalálkozókon részvevő magyar küldöttek szomba­ton délben társas gépkocsin elutaztak Ausztriába. (MTI) Ünnepélyesen leleplezték a mártírhalált halt építőmunkások emléktábláját Szombaton délután az Építő- és Faipari Dolgozók Szakszervezetének székházában ünnepélyesen leleplezték a fasiszták által elhurcolt és ke­gyetlenül elpusztított hős építőipari munkások emléktábláját. Az ünnepségen megjelent: Apró Antal, a­ Minisztertanács elnökhelyet­tese, Rónai Sándor,, az Országgyűlés elnöke, Brutyó János­­és Kilián Jó­zsef építésügyi miniszterhelyettesek, Prieszol József közlekedés- és posta­­ügyi miniszterhelyettes, Reszegi Fe­renc, az építőanyagipari dolgozók szakszervezetének elnöke. Fodor Gyula egykori építőmunkás, a mártírhalált haltak harcostársa, az Országos Nyugdíjintézet elnöke mon­dott emlékbeszédet. Az emléktáblát Mendly Lajos, az Építő- és Faipari Dolgozók Szakszervezetének titkára leplezte le. (MTI) KARCOLATOK Siiíhjedh­etsz, r()etai! «Fecske!» Jó öreg «Fecske!" Azok voltak a szép idők, mikor még ez a derék motoros köz­lekedett Visegrád és Nagymaros között. 11. elvtárs és sok társa — akiknek munkába me­net át kell kelniük a folyón — eltelve a Fecske iránti mélységes bizalommal, vidáman csónakáztak a Duna ta­rajos hátán. Sajnos, vé­get ért a jó­ világ. Fecs­ke beteget jelentett, s a Dunai Révek Társu­lata a Kató nevű csó­nakot állította helyébe. Kató szeszélyes volt és megbízhatatlan, de még mindig jó csónaknak számított. Sajnálták is, amikor rövid idő múl­tán ő is kidőlt a küz­dők sorából. Ez időtől kezdve ugyanis H. elv­­társ és társai megismer­ték a rettegést és min­den áldott nap buzgón gyakorolták a halálfé­lelmet. Kató örökébe rozoga, névtelen csónak lépett. Még a teherbíró­­képesség sem volt raj­­­­ta feltüntetve. Az uta­sok szerint valóságos istenkísértésnek számí­tott bele­ülni. H. elvtárs az AEK- hoz fordult panasszal. Nem is eredménytele­nül, mert a bejelentés után valamit javítottak a kivénhedt csónakon. Ha pedig komolyabb baja esett, másik motor­­ost állítottak be helyé­be, a Petur nevűt. Rok­kant harcos volt ez a Petur is. Rossz volt a kormánya, se mentő­öv, se mentőpad nem volt rajta. H. elvtárs újra az ÁEK-hoz apel­lált. S az ÁEK előbb a Pest megyei Tanácshoz, majd egy újabb levél után a Közlekedés- és Postaügyi Minisztéri­umba küldte el a pa­naszt. Telt, múlt az idő. Az öreg lélekvesztő a Du­nán imbolygóit. H. elv­társ panasza meg a bü­rokrácia vizein. S mi­kor az utasok izgalma már-már tetőfokára há­gott, "3.9/—16—64/1954. IX. 1. sz. alatt megér­kezett a válasz. Csak úgy süvöltött belőle az optimizmus. Csigavér, elvtársul­, nem kell be­gyulladni! A levél író­ja megígérte, hogy a névtelen motorost ellát­ják valami becsületes keresztnévvel, s azután nekivághat akár a Csen­des-óceánnak is. A Pe­turra pedig az alábbi megszívlelendő részek vonatkoztak: «A motoros m­entő­­felszerelésekkel el van látva. A mentőgyárű­ he­lyett — melyek beszer­zése nehézségekbe üt­közik — két flarah mentőlap van a hajón... A motoros padlódesz­­kái felúszók, amelyek szintén mentőeszközök. Ezen mentőeeszközök, a hajó utasbefogadó ké­pességének több mint 50 százalékát képesek a víz felett tartani».­­ A levél írója talán­­ látta is maga előtt H. elvtársat, amint homlo­kát kiveri a hideg ve­rejték a gyönyörűség­től. S talán a hangját is hallotta, amint felkiál­tott: Sose halunk meg! Most már süllyedhetsz, Petur! A 25 utasból kb. 13 úgyis kievickél fel­úszó deszkáidon. H. elvtárs azonban nem így gondolkozott. Újabb levelet írt. De ennek a levélnek a sor­sa már nem érdekes, mert közben megren­*­dítő esemény történt. Az öreg, névtelen, le­­vitézlett motorcsónak ugyanis fittyethányva a közelgő névadási ün­nepségnek és saját fel­­úszó deszkáinak, egy éjszaka elsüllyedt, sze­rencsére senki sem ült rajta. S ezzel a tetté­vel örökszép példát mu­tatott önbecsülésből, az emberek iránti együtt­érzésből és humaniz­musból a bürokraták­nak. Azóta a «Bendegúz» szállítja Visegrád és Nagymaros között a dolgozókat. Vele is van elég baj, de talán jó ha­tással lesz rá öreg kol­légájának önfeláldozo­zása. .gélyisch Gyula

Next