Szabad Nép, 1955. március (13. évfolyam, 59-89. szám)
1955-03-27 / 85. szám
. 1945 márciusában hosszú katonai szerelvény robogott Budapestről Jászberény felé. A vagonokonháromszínű és vörös zászlók lobogtak, s a zászlókon a felirat: „Halál a fasizmusra!“, „Előre Berlinbe!“, „Boszszút Budapestért!“. A vagonok oldalán pedig ez állt: „Magyar Nemzeti Hadsereg“. A robogó szerelvényről magyar katonanóta hangzott, így érkeztek Jászberénybe a „Budai Önkéntes Ezred" harcosai. Ez az ezred, a demokratikus magyar hadsereg egyik legelső egysége a harcban született. Pest már felszabadult, Buda még a hitleristák kezén volt. Már a pesti harcok idején sok magyar katona ismerte fel, hogy nem a Budapestet elpusztító fasiszták, hanem a felszabadító szovjet hadsereg oldalán van a helye. 1945. február 6-án a budai körtér környékén egy rombadőlt villa pincéjében volt a 6. kaposvári gyalogezred parancsnoksága. Ezen a napon parancs érkezett a Vár pincéiben lévő hitlerista főparancsnokságtól, hogy az ezred a körtér körzetéből vonuljon a várba és vegyen részt a kitörésben. A magyar ezredparancsnokság rövid, de annál drámaibb, tanácskozás után elhatározta, hogy megtagadja Wildenbruck SS-tábornok esztelen parancsát, hiszen most már a tisztikar is teljesen reménytelennek tartotta a további védekezést. S alig pár óra múlva fehér zászlós magyar parlamenter jelentkezett Szaverjev szovjet gárdaezredesnél. Kijelentette: az ezred nem akar tovább vérezni Hitlerért és magyar cinkosaiért. Kérte a szovjet parancsnokságot: tegye lehetővé, hogy zárt kötelékben átállhassanak a szovjet hadsereg oldalára. A gárdaezredes beleegyezett. A Somogy megyei honvédek átállásának híre futótűzként terjedt el a németek oldalán harcoló magyar csapatok között. Csakhamar több egység, így például a 10. hadosztály törzse, majd a 10. híradó zászlóalj még aznap csatlakozott a szovjet csapatokhoz. Ezekből az átállt magyar csapatrészekből a szovjet parancsnokság engedélyével és segítségével néhány nap alatt megszervezték az első egységeket, amelyek február 7-én már elfoglalták állásaikat a szovjet csapatok oldalán, a Naphegyen és a Krisztinaváros háztömbjei között. A piros-fehér-zöld szalaggal jelölt egyenruhás honvédek részt vettek a Déli-pályaudvar környékén vívott harcokban és a Vár ellen intézett utolsó rohamban. A zegzugos budai utcákban folytatott elkeseredett küzdelmekben 160 honvéd áldozta életét Budapest szabadságáért. Néhány nap múlva a „Budai önkéntes Ezred“ Jászberénybe érkezett, hogy a szovjet parancsnokság által szabadon bocsátott hadifoglyokkal együtt megalakítsa az új, demokratikus hadsereg első hadosztályát. A szovjet hadsereg minden módon segítette az új magyar hadsereg felállítását. Az újonnan megalakult honvéd-alakulatokat szovjet gépjárművekkel látták el, és a szovjet hadtápszolgálat gondoskodott ellátásukról. Amikor a szovjet hatóságok 60 000 méter fehérneműanyagot adtak az új honvédségnek, a magyar parancsnokság Debrecen hazafias érzésű asszonyaihoz fordult. Debrecen városában és a Tiszántúl falvaiban önkéntes varróműhelyek alakultak, amelyekben az asszonyok éjjel-nappal dolgoztak, hogy elláthassák a honvédeket. Az alakulatok létszámának kiegészítésére létrehozták a Demokratikus Szervezetek Toborzó Központját. A már felszabadult magyar falvak és városok fiai és leányai ezrével jelentkeztek a demokratikus hadseregbe. Az önként jelentkező férfiakat a Jászberényben állomásozó 1. hadosztályhoz és a debreceni 6. hadosztályhoz irányították. A katonai szolgálatra jelentkező nők a Pallagi Gazdasági Akadémiára kerültek, s ott egy női zászlóalj kiképzését kezdték el. A felszabadult ország minden részéből lelkes önkéntesek utaztak a toborzó központok felé. A „Budai önkéntes Ezredből“ megalakult az 1. gyalogezred, az 1. híradó zászlóalj és a vonatosztály, a hadosztály többi ezrede és alegysége hadifoglyokból, valamint a megérkező önkéntesekből szerveződött. Ugyanekkor megszervezték Debrecenben a 6. hadosztályt, amelynek létszáma meghaladta a 9000 főt. A 6. hadosztály főleg a felvidéki partizán alakulatok harcosaiból, a mezőtúri és gödöllői fogolytáborok önkéntes jelentkezőiből toborzódott. Március 21-én az Ideiglenes Nemzeti Kormánytól kapott parancs értelmében az 1. hadosztály parancsnoksága is megtette a közvetlen előkészületeket, hogy elinduljon a frontra. Alig néhány héttel később, április végén egymás után indultak el a szerelvények az arcvonalra. 1945. május 3-án az 1. hadosztály utolsó egysége is elhagyta Jászberényt. A 6. hadosztály egységei pedig már előnyomulóban voltak Ausztria területén, amikor az 1. hadosztály szerelvényei megérkeztek az arcvonalra. Egy Bécsújhely melletti osztrák falu vasútállomásának épületében székelt az 1. hadosztály parancsnoksága, amikor megérkezett a 2. ukrán front parancsnokának parancsa. Ez a parancs megjelölte a magyar csapatok helyét az előnyomuló hadseregcsoport hadrendjében. Erdős-hegyes vidéken törtek előre a honvédek. Az Alpok járhatatlan hegyi útjai, a mély szakadékok, az ezer veszélyt rejtő szűk szorosok nehezítették a harcfeladatot. Nagyobb ütközetekre itt már nem került sor, mert a szovjet csapatok elűzték a hitleristákat, de Bécsújhely környékének erdeiben még a kapituláció után is sok fasiszta banda garázdálkodott. Különösen Unterhäfleinnek, ennek a kis osztrák falunak lakóit tartotta rémületben egy SS-ekből álló banda. A banditák megtámadták a mezőn dolgozó békés parasztokat, napirenden voltak a rablások és fosztogatások. Mindez zavarta a győzelmesen előrenyomuló szovjet hadsereg hadtápterületének nyugalmát. Ekkor a hadosztály egyik ezrede parancsot kapott, hogy tisztítsa meg Unterhäflein környékét az SS-bandáktól. Csapataink szűk erdei ösvényeken törtek előre. Az éjszaka folyamán a fasiszta bandák sűrű lövöldözés közben visszavonultak az erdő sűrűjébe. Néhány kisebb SS-csoportot ekkorra a magyar ezred már leküzdött. Az erdő teljes bekerítése után megindult a támadás. Géppuskásaink és aknavetőink vitézül harcoltak. A fasiszták keményen védekeztek, tudták — ez az utolsó harcuk. A lelkesen küzdő magyar ezred délre befejezte az unterlhäfleini tisztogató hadműveletet. Ezen a vidéken is megindulhatott a békés élet. Bár a magyar csapatok nagyobb arányú bevetésére a hitleri hadsereg kapitulációja miatt már nem kerülhetett sor, az 1. és 6. hadosztály Alsó- Ausztriában más tisztogató hadműveletekben is részt vett. Egy ideig megszálló és biztosító feladatokat látott el Bécsújhely környékén. A magyar honvédek megtisztították ezeket a területeket a bujkáló bandáktól, s lehetővé tették, hogy az osztrák lakosság békés munkához lásson. Megteremtették a közlekedés biztonságát is. Az 1. hadosztály testvéralakulatai, főleg műszaki egységek, részt vettek a szovjet hadsereg és a csehszlovák demokratikus hadsereg Kárpát-Ukrajna és Csehszlovákia területén vívott hadműveleteiben. Az 1. számú magyar vasútépítő ezred főleg Delatyn és Kriván között vasútvonalakat állított helyre, amelyeket a visszavonuló hitleristák robbantásokkal és különleges talpratörő gépekkel teljesen elpusztítottak. A később felállított 3. magyar vasútépítő dandárral együtt tizenöt nagy és tizenkét kisebb hidat építettek fel. A háború befejezése után néhány héttel az 1. hadosztály és a többi honvédalakulat is megindult hazafelé. A határon a felszabadult ország népe büszke örömmel fogadta a győztes szovjet hadsereg fegyvertársait, az új magyar hadsereg hazatérő egységeit. S azok a katonák, akik néhány hónappal azelőtt a budai várat ostromolták, akik hidakat építettek a Magas-Tátrában és akik Unterhaflein vidékén a fasiszta bandák ellen harcoltak, most bekapcsolódtak az újjáépítés nagy munkájába. A frontról visszatért 1. hadosztály Veszprém, Zala és Vas megyében helyezkedett el. „Arccal a vasút felé!“ — hangzott a Magyar Kommunista Párt felhívása 1945 nyarán. Az 1. hadosztály honvédeit ott találjuk a dunántúli vasúthálózat helyreállításának nagy munkálatainál. A hadosztály egységei 21 hidat állítottak helyre. Több mint 10 000 aknát szedtek fel, s ezzel több ezer hold megművelése vált lehetővé. A híradó-alakulatok katonái 250 kilométer távbeszélővezetéket szereltek fel teljesen önállóan. A hadosztály honvédei ott voltak a déli összekötő-híd és a Szabadsághad újjáépítésénél is. Sokszor a jégtáblákkal viaskodva építették a főváros ellátása és az ország gazdasági vérkeringése szempontjából különösen fontos hidakat. A felszabadult ország népe hálás szívvel gondolt hadseregére, és 1945 nyarán csapatzászlókat ajándékozott a hadosztály egységeinek. A 3. gyalogezred 1945. június 27-én Bakonyjákón, az 1. tüzérezred 1945. június 29-én Nyárádon, a 2. gyalogezred 1945. június 22-én Répcelakon, az 1. gyalogezred pedig 1945. augusztus 26-án Zalaszentgróton vette át a fasizmus elleni harcban mártírhalált halt Kiss János altábornagy özvegyének kezéből a Budapest dolgozó népe által adományozott csapatzászlót. Nem volt könnyű az út a véres budai utcai harcoktól a zalaszentgróti zászlóavatásig. Számos katonasír és sok újjáépített híd, a háború és a béke jelképei szegélyezik az 1. hadosztály útját. A budapesti harcokban született 1. magyar hadosztály bátor harcával és eredményes munkájával beírta nevét a szabadságért harcoló magyar honvédek dicsőségkönyvébe. Keserű István hadtörténtei A hazáért a fasizmus ellen Az új, demokratikus magyar hadsereg 1. hadosztályának megalakulása és tevékenysége MADÁCH TRAGÉDIÁJA írta : Lukács György Az Ördög komédiája: ezt a címet a kiváló magyar kritikus, Erdélyi János javasolta közvetlenül Az ember tragédiája megjelenése után, a költemény eszmei tartalmának előlegzett összefoglalásaként. Erdélyi kritikája a falanszter-jelenetnél éri el csúcspontját: „Hiszen emberiségünk története ezen forog", mondja. Élesen rámutat a szocializmus (az utópikus szocializmus az egyetlen, melyet mind Erdélyi, mind Madách ismertek) reakciós bírálóira és felkiált: „A költő eljárása vakmerő játék az irodalmi komolysággal, s keserű tréfaűzés az eszmékkel... Tűrhető-e, hogy a költő, a nagy igazságok látnoka, az eszmék prófétája ultramontánokkal stb. egy oldalon vegyen álláspontot a jövendő kor fejleményei ellen?“ Madách szenvedélyesen tiltakozott a kritikának főleg eme része ellen. Erdélyihez intézett levelében nem ismeri el, hogy a szocializmust gúnyolta volna: ő az összes emberi törekvések tragédiáját akarta megírni! „Csak azt akarom kihozni, hogy midőn a szocializmus gúnyolásával vádolsz, akkor szabadság, kereszténység, tudomány, szabadverseny s mindazon eszmék gúnyolásával is vádolhatsz, mik az egyes részeknek tárgyai, miket éppen azért választottam tárgyaiul, mert az emberiség fejlődésének főmomentumaiul nézem.“ Mint később látni fogjuk, Madách védekezésének megvan a maga szubjektív jogosultsága. Objektíve azonban csak kiszélesíti és elmélyíti Erdélyi vádját műve ellen. Mert hiszen az ő érvelése, mint Az ember tragédiájának szerzői magyarázata, éles fényt vet két döntő kérdésre. Egyrészt rámutat a mű eszmei tartalmát kitevő történelembölcseletre, melyben minden olyan törekvésnek hívságát bizonyítja, mellyel az emberek társadalmi együttélését biztosítani és magasabb szintre emelni próbálták. Másrészt az itt megnyilvánuló pesszimizmusnak kiegyenlíthetetlen ellentétét látjuk a befejező szavak („Ember küzdj és bízva bízzál") optimizmusával. Erdélyi jelentékeny kritikusi képességei éppen abban nyilvánulnak meg, hogy a falanszter-jelenetben, melyet — mint azt Madách helyesen kiemeli — az előzők eszmeileg előkészítenek, a dráma gyöngeségének, ellentmondásosságának gyökerét ragadja meg: az emberi nem fejlődésének, a fejlődés perspektívájának kérdését. Nem lehet az elfogulatlan olvasó vagy néző szempontjából kétséges, hogy ez a perspektíva sötéten pesszimista, hogy az isten idézett végszavai csak egy vallásosan „észfeletti“ happy end-et teremtenek, de nem adnak választ a dráma menete által feltett kérdésekre. Nem ad feleletet Arany János magyarázata sem, melyet azóta sokan utána mondtak, hogy t. i. az emberiség történetét ábrázoló jelenetek nem a történelem valóságát mutatják be, hanem Lucifer megrontó szándékait: „Ugyse mondják a sötét álomképek tárgyikig is egyeznek a világtörténettel. Ezt tagadom én." Ezért Arany szerint, Az ember tragédiája ábrázolta történelem nem tagadja a haladást, nem „szüntelen körforgás vagy alábbszállás, míg minden a nihilizmusba süllyed". Bármennyire tisztelem Arany Jánost, mint költői művek elemzőjét is, ezzel a felfogással nem tudok egyetérteni. A drámában a valóság azonos azzal, amit a színpadi cselekmény mutat. Még ha álomról van is szó, mint Calderon Az élet álom című híres művében, az álomképek a hős lelki lehetőségeit mint valóságot ábrázolják, és mint ilyenek hatnak ki a dráma befejezésére. Ha Madách (az író, nem a magánember) csakugyan peszszimista valóságtorzításnak tekintené a történelmi képeket, úgy ezt a felfogását a képeken belül, a drámai ábrázolás eszközeivel kellene kifejeznie, úgy, ahogy teszem a Szentivánéji álomban a néző mindig pontosan tudja, mi a valóság, mi a varázs, mi a képzelődés. Nem lehet drámai cselekményt úgy átélni, hogy az ábrázoltat ne tekintsük a valóság másának, s puszta utólagos deklarációval a drámai ábrázolás valóságát nem lehet többé átformálni. Az ábrázolás maga azonban Arany János magyarázata ellen szól. Egyenesen ügyvéd fogás Alexander Bernát részéről — aki különben nem ért egyet Arany felfogásával — a mű pesszimista perspektíváját azzal legyöngíteni, hogy az eszkimó-jelenet „nem a mi világunk, hanem a távol jövőé, ha ugyan a tudomány nem csalódik“. Hiszen, ha Madách tudományos nézetei később helyteleneknek bizonyulnak, az nem változtathat semmit a már készalkotáson. Az eszkimó-jelenet szerves része a Madách ábrázolta történelmi fejlődésnek. A tudomány esetleges új álláspontja ezen éppoly kevéssé változtathat, mint ahogy a Macbeth boszorkányai sem vesztik el drámai valóságukat, mert mi már — az életben — nem hiszünk bennük. Persze a magyar polgári fejlődésre felette jellemző, hogy Alexander itt — és nem mint Erdélyi János a falanszter-jelenetben — látja a történelmi fejlődés pesszimista felfogásának ugrópontját. A Madách ábrázolta történeti fejlődés perspektívátlanságát, művészi történelembölcseletének pesszimista voltát tehát nem lehet eldisputálni. Arany János fel is veti azt a kérdést: nem jöhet-e létre a pesszimizmus talaján jelentős műalkotás? Byronra hivatkozik: ebben az esetben talán találóbb — mint azt Szerb Antal teszi — Flaubert Szent Antal megkísérlésére gondolni, hol szintén minden világnézet hívsága, semmivé oszlása az ábrázolás eszmei tartalma. Nem tartjuk itt feladatunknak a pesszimista költészet jogosultságát megvitatni. Főképpen azért, mert hiszen Az ember tragédiája befejezése meg akarja szüntetni ezt a pesszimizmust. Madáchnál ez csak jobban aláhúzza az ábrázolt világ és a belőle levont végkövetkeztetés világnézeti és művészi ellentétének feloldhatatlanságát. Mielőtt ez ellentét művészi következményeire rátérhetnénk, meg kell vizsgálnunk annak társadalmi-történeti gyökereit. s Irodalomtörténészeink, elsősorban Hermann István elvtárs, helyes úton járnak, amikor Az ember tragédiáját a hatvanas évek Magyarországának aktuális problémáira adott válasz kísérletének fogják fel, nem pedig „általános emberi", „örökérvényű“ kérdések költői megoldásának. Innen tekintve a perspektíva kérdése oda konkretizálódik: milyen fejlődési lehetőséget látott maga előtt hazája számára a magyar középnemesség legjobb része? Mert kétségtelen: Madách ehhez tartozott. Már az a tény is bizonyítja ezt a haladó tendenciát, hogy (közvetlenül Az ember tragédiája megírása után) Madách az 1861-es országgyűlésen a radikálisabb Határozati Párt aktív tagja volt. Magyar középnemesi elfogultsága azonban kitűnik ott, ahol — különben bátor és okos beszédében — a magyar rendi országgyűlés felette megalkuvó 1790- es törvényét egy szintre helyezi a nagy francia forradalom vívmányaival; szerinte amit Rousseau a „Contrat social“-ban követelt, Magyarországon „már egy ezredév óta históriai tény volt“. A történelmi látókör eme korlátozottsága ellenére Madách a döntő kérdésben, Magyarország függetlenségének kérdésében, a Habsburg abszolutizmus (és minden belőle kiinduló demagógia) ellenében haladó állásponton állt. A Civilizátor című szellemes szatírája kitűnően kifigurázza a bécsi elnyomók „népboldogító“ frázisait. Madách sohasem ítéli el az 1848—49-es forradalmat, mint azt Kemény Zsigmond tette, ellenkezőleg, gondolatai és törekvései mindig akörül forognak: hogyan lehetne 1848-at az adott új körülmények között megújítani? Persze ezeket az adott körülményeket Madách, a liberális középnemesség nézőpontjáról tekinti. Amenynyiben tehát szemben áll a Kemény Zsigmond-féle Kossuth-elítéléssel, kapitulációval a Habsburg-monarchia előtt, annyira távol áll tőle Petőfi plebejus demokratizmusa. Felületesen nézve, ez talán úgy tűnhetne fel, mint a reformkor hagyományainak felelevenítése a plebejus demokrácia átugrásával. Lehet, hogy Madách maga is így látta saját helyzetét. Objektíve azonban egészen máskép áll a dolog. A forradalom után, a forradalmi tapasztalatok következtében a liberális nemesség nem demokratikus álláspontja demokráciaellenességgé változott. Madách maga ezt feljegyzéseiben számtalanszor nyíltan kimondja, így: „A demokrácia, fájdalom csak az arisztokrácia által manifesztálódik, a népben nincs meg a szükséges noblesse, szervilis lesz“; vagy: „A gyáva nép közt csak egyes nagyok fonják a történelmet"; vagy: „A nép csak tegyen, majd gondolkodom én" stb., stb. Ez Madáchnál közvetlenül az 1848 utáni magyar középnemesség osztályhelyzetéből nő ki (csakúgy, mint Eötvösnél). Maga az állásfoglalás azonban általános európai jelenség. Csak néhány példát sorolok fel: míg a régebbi polgári haladásgondolat a szabadságot a hűbéri maradványok ellen védelmezi, addig John Stuart Mill ezt a védelmet már a tömegek ellenében keresi. Jacob Burckhardttal pedig módszertani alakot ölt a történelem olyan felfogása, hogy az kizárólag a „nagy emberek“ működésének eredménye. Burckhardt ebben a tekintetben azért is érdekes a mi problémánk szempontjából, mert nála — következetesen — a tömegek szerepének tagadása, a nagy emberek kultusza a társadalmi haladás tagadásával, a történelmi pesszimizmussal jár együtt. Ezért volt egy bizonyos viszonylagos szubjektív igazság Madách védekezésében Erdélyivel szemben: a falanszter-jelenet antiszocializmusa csakugyan csak betetőzése annak az antidemokratizmusnak, mely egész életművén végigvonul. Elég, ha itt a „Mózes“-re utalok, amelyben nagy ember és hitvány tömeg ellentéte teszi a drámai konfliktust. Ez az antidemokratikus világlátás, érzésvilág alapozza meg Az ember tragédiáját is (és végső oka pesszimista perspektívátlanságának). Itt most nemcsak az athéni és párizsi tömegjelenetekre gondolok, amelyekben a nép, mint bárki által megnyergelhető, meggyőződés nélküli csürhe szerepel. (Hogy ez mennyire nem jellemző a 19. század első felének nagy drámáira, azt Puskin Borisz Godunovja és Büchner Danton halála című műve világosan mutatja.) így Athénban Éva: „Csak láncot érdemel e csőcselék — Mely érzi, hogy te születtél urául...“; és Ádám: „E gyáva népet meg nem átkozom, — Az nem hibás, annak természete — Hogy a nyomor szolgává bélyegezze... — Csak egyedül én voltam a bolond — Híven, hogy ilyen népnek s kell szabadság." Az idézetek itt tetszés szerinti számban adódnak. De ez csak a társadalmi, politikai oldala Madách antidemokratizmusának. Ez az alapvető érzés azonban kiterjed az élet minden megnyilvánulására. Ismeretes Éva kettős szerepe a párizsi jelenetben: mint arisztokrata lány és mint forradalmárnő szerepel. Adam—Danton így foglalja össze viszonyát, a két alakot öltött Évához: „Azt nem bírhattam, védte glóriája — Ettől pokolnak gőze undorít el." Mindez nem visszatérés a reformkorba. Gondoljunk Bánk bán viszonyára Tiboréhoz és rögtön látjuk, mivé vált a nemesi liberalizmus még egy olyan kiváló képviselőjében is, mint amilyen Madách volt. 1848—49 olyan kérdést tett fel, melyet a reformkor még nem ismert: aki nem a néppel, a tömegekkel együtt, azok soraiban keresi a felszabadulást, azt az események logikája szembeállítja a néppel, a tömegekkel és — akár akarja, akár nem — kifejlődik benne a nép, a tömegek lenézése, az undorodás tőlük. Ez történt meg, mint oly sok liberális polgárral nyugaton. 1848 után a liberális középnemes Madáchcsal Magyarországon. Ez a Madách-tragédia társadalmi alapja. 1848 bukása Magyarországon a nemzeti függetlenség időleges elvesztését hozta magával, de nem akadályozhatta meg a kapitalizmus eddiginél gyorsabb fejlődését, a hűbéri maradványok lappangó gazdasági ellentmondásainak kibontakozását. A Habsburg abszolutizmusnak ellenállni akaró nemesség két tűz közé került: azt hihette, hogy történelmileg jogos hagyományokat véd, amikor begubózik elmaradottságába. Az Ausztria felé ügyesen és jól hadakozó Civilizátor című szatíra egyszersmind a gazdasági hátramaradottság, a patriarkális úr és szolga viszony dicsőítése. (Jellemző: ebben az összefüggésben, de csakis ebben, Madách rokonszenvvel ábrázolja a népet.) A művelt Madách világosan látta a kapitalista szabadverseny pozitív oldalait is. Amikor negatív oldalait — nem egyszer helyesen — bírálja, e bírálat mindig a múlt felől, a hűbéri maradványok védelmezéséről leszakadni nem tudó és nem akaró középnemesség szempontjából történik. Ezekből az elemekből tevődik össze Madách világképe: elutasítja a zsarnoki abszolutizmust, de elutasítja az ellene irányuló népi, plebejus forradalmat is; elutasítja a kapitalizmust és elutasítja az annak felváltására hivatott szocializmust is. Ugyanakkor azonban — e világfelfogás alapján, melynek logikája dermedt tétlenségbe merevít — Madách cselekedni akar, aktíve harcolni hazája felszabadításáért. Ennek az ellentétnek költői tükörképe az az ellentmondás, melyet már Erdélyi János meglátott Az ember tragédiája költői menete, ábrázolt eszmei tartalma és befejezése között. Madách tragédiája, hogy ezt az ellentmondást nem látta s így nem tudta feloldani. Becsületes, okos, liberális magyar nemes tragédiája. Semmi lekicsinylés sincs abban, ha megállapítjuk: csak világnézete ellenére képes cselekedni. Mert cselekedni akar és a lehetőségekhez mérten cselekszik is. Marx ezeket írja 1843-ban a liberalizmus ellentmondásaiból a kétségbeesett, pesszimizmusba menekülő Rugénak: „Nincs nép, amely kétségbeesnék és ha hosszú ideig csak ostobaságból remélt, mégis sok év múlva hirtelen okossággal teljesíti jámbor vágyait." Az a költői és világnézeti salto-mortale tehát, amellyel Madách Az ember tragédiája megoldhatatlan ellentmondásain túlteszi magát, becsületére válik az embernek, a hazafinak, de természetesen nem oldhatja meg az ebből a forrásból eredő objektív világnézeti és művészi ellentmondásokat. A hazafi becsületessége Madáchnál — a már elemzett korlátok következtében — átcsap a költő, a gondolkodó tragédiájába. 3. A szubjektív tragédiát objektív komédiává alakítja a 67-es kiegye-ezést követő kor. Madách megoldhat.atatlan dilemmáit a történelem megoldotta, mégpedig — a magyar nép nagy kárára — reakciós értelemben. A kiegyezést követő reakciós korszak természetesen a maga érdekeinek megfelelően rostálta át és értékelte át a magyar irodalom hagyatékát. Ennek az évtizedeken keresztül végbement nagyszabású történelemhamisításnak elemzése itt nem lehet a mi feladatunk. Csak néhány példa segítségével igyekszünk megvilágítani, hogyan alakította a Ferencz József kor és a Horthy-korszak a magas reakciós ideológiai szükségleteinek megfelelően Az ember tragédiája eszmei gyöngeségeit és ellentmondásait a demokrácia és a haladás elleni egyértelmű megnyilatkozássá; hogyan vált az ilyen magyarázatok segítségével a liberális Madách műve — Erdélyi jóslata értelmében — az „Ördög Komédiájává“. Ez a reakciós ideológiai szükséglet volt az új magyarázatok számára az elsődleges indok. Hozzájárult azonban ehhez a magyar sovinizmus is. A Rákosi Jenő-féle „harmincmillió magyar" imperialista ideológiája, a magyar „kultúrfölény“ mindenáron minden területen való érvényesítése megkövetelte, hogy a magyar irodalomnak is legyen „világkölteménye", mely egyenrangú a Fausttal, sőt esz (Folytatás az 5. oldalon.) SZABAD NÉP Az Országos Béketanács közleménye az aláírásgyűjtésről A magyar békeharcosok nagy seregszemléje, a IV. magyar békekongresszus után is országszerte tovább folyik a tiltakozó aláírásgyűjtés az atomháború és a nyugatnémet felfegyverzés ellen. Az aláírások száma 1955. március 26 án 4 987 400 volt. A békebizottságok, a békemozgalom aktivistái a IV. magyar békekongresszus adta újult erővel folytassák a tiltakozó aláírások gyűjtését. Jussanak el minden otthonba, s nem elsietve, hanem türelmes, meggyőző szóval gyűjtsék az aláírások újabb millióit. Mindenütt magyarázzák meg az aláírásgyűjtés jelentőségét, mondják el, miért van szükség a jelenlegi nemzetközi helyzetben minden ember nyílt kiállására, száz- és százmilliók egységes fellépésére. A tiltakozó aláírásokat pecsételjék meg a mindennapi munkában elért új sikerek. A béke magyar harcosainak aláírásai is, béketettei is tükrözzék népünk elszánt békeakaratát, amelyről a magyar nép küldöttei beszámolnak majd a helsinki béke-világtalálkozón. (MTI) Ülést tartott a Katolikus Papok Országos Békebizottságának választmánya A Katolikus Papok Országos Békebizottságának választmánya kibővített választmányi ülést tartott. Az ülésen dr. Szabó Imre püspök ünnepi beszédével emlékezett meg hazánk felszabadulásának tizedik évfordulójáról. Az ünnepi megemlékezés után a papi békemozgalom időszerű feladatait beszélték meg. (MTI) A gépállomások versenyében első: Pusztamérges A felszabadulási versenyben a gépállomások közül a Pusztamérgesi Gépállomás érte el a legjobb eredményt. Ez a gépállomás március 20-ig 63 százalékra teljesítette a tavaszi talajmunkák tervét. A pusztamérgesi traktorosok vállalták, hogy április 4-ig ezer normálholdnyi talajmunkát végeznek el. Ezt a vállalásukat március 20-ig 140 normálholddal túlteljesítették. A gépállomások versenyében második a Kisteleki, harmadik a Kiskunmajsai Gépállomás. A traktorosbrigádok versenyében a Pusztamérgesi Gépállomáson dolgozó Bálint János brigádja került az élre. Második Makra Antal brigádja, ugyancsak a Pusztamérgesi Gépállomásról. Harmadik a Pétervásári Gépállomáson dolgozó Lily András traktorosbrigádja. A traktorosok versenyében az első három helyen a Pusztamérgesi Gépállomás traktorosai osztozkodnak. Kazi István 225, Sólya Mihály 209, Zádori Gyula pedig 202 normálholdnyi talajmunkát végzett. A felszabadulás tizedik évfordulójának tiszteletére tett vállalását már mind a három traktoros teljesítette. Bírósági vezetők országos értekezlete A bíróságok vezetői március 25-én és 26-án Kovács Kálmánnak, az igazságügyminiszter első helyettesének elnökletével kétnapos országos értekezleten vitatták meg az igazságszolgáltatás előtt álló feladatokat a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége március 4-i határozata alapján. Az értekezleten részt vett Molnár Erik igazságügyminiszter, Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter, Czakó Kálmán, a népköztársaság legfőbb ügyésze, Keleti Ferenc, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége osztályvezetője és Vas János, a Közalkalmazottak Szakszervezetének elnöke. Az értekezleten Molnár Erik igazságügyminiszter ismertette a bíróságok feladatait. Hangsúlyozta, hogy a legfontosabb az érdemi ítélkezés megjavítása, a bírói gyakorlatban még megmutatkozó liberalizmus leküzdése, valamint a gyors és hatékony ítélkezés megvalósítása érdekében a fennálló hátralékok feldolgozása. A bíróságok alapvető feladata a szocialista törvényesség megszilárdítása. Bíróságainknak tovább kell folytatniuk a harcot a társadalmi tulajdon, az állampolgárok biztonsága, személyes tulajdona védelmében, a munkafegyelem, a tervfegyelem megszilárdítása terén. Bebrits Lajos miniszter hozzászólásában értékelte a fél éve megalakult közlekedési bíróságok munkáját. Keleti Ferenc a bírósági munka politikai tartalmáról beszélt. (MTI) Többszázezer virággal díszítik fővárosunkat Tavasszal, nyáron, de késő ősszel is, szépíti a várost a parkok sokféle virága, zöld pázsitja. A tavasz beköszöntésével a Parkfenntartó Vállalat dolgozói hozzákezdtek a virágok ültetéséhez, a parkok rendbehozásához. Az idén egész Budapest területére 207 000 kétnyári (százszorszép, árvácska, nefelejcs stb.) és 819 000 egynyári (begónia, tátika, dália, mályvarózsa, petunia stb.) virágot ültetnek ki. Ebből a lakosság legkedvesebb sétányát, a Margitszigetet 30 000 kétnyári, s több mint 216 000 egynyári virág díszíti majd. Felújítják a sziget rózsakertjét is. 1350 új rózsatő kerül majd ide, amelyből 500 úgynevezett 1 magastörzsű rózsa. A virágokon kívül több ezer fát, cserjét, fenyőt és évelő zöldet ültetnek el Budapest területén. Április 4-re kijavítva, újrafestve ismét „kinyitnak“ a játszóterek is. Tovább parkosítják Budapestet A Parképítő Vállalat idei tervében szerepel a Visegrádi utca és Katona József utca sarkán lévő üres telek parkosítása május 5-re. A Sztálinhíd pesti hídfőjénél játszóteret építenek. Parkosítják Rákospalotán a körülbelül 4000 négyzetméter nagyságú Széchenyi teret, befejezik a csepeli Kultúrpark és a Nagyvárad tér parkosítását. A strandszezon megindulásáig rendbehozzák a Dagály-fürdő, a Palatínus- és a Pünkösd-fürdő megrongált gyeppázsitját is. VASÁRNAP, 1955. MÁRCIUS 27 ■r Éjszakai műszakon a tordasi bányában Egy óra múlva kezdődik a váltás... Csütörtök este van... A külszín sötétbe borult, csak néhány villany pislog. A tordasi II-es bánya bejáratánál nagy a rendetlenség. A vágat oldalába ócska fát, széldeszkát dobáltak. Üres és teli csillék várakoznak a vágányokon, s két felfordult fáskocsi torlaszolja el az utat. A huzató kötél és lakat a sárba taposva hever. Sokba kerül, ha nem szüntetik meg ezt, hisz nemcsak a közlekedést, a munkát akadályozza, hanem balesetet is idézhet elő. Úgy látszik, az előző műszak aknászainak nem fűlik a foguk a rendcsináláshoz. Gál Lajos aknász, az éjjeles üzemvezető, azon tűnődik: vajon eljött-e mindenki, hány „H“-jelet kell beírnia a műszakkönyvbe, ami távolmaradást, hiányzást jelent? Elmúlt már 11 óra, a bányászoknak már a munkahelyeken kellene lenniük, hogy felváltsák a délutánosokat. De a beosztás még csak most kezdődhet, mert a bánya túlságosan messze van a külszíntől. Volna lehetőség „melegcsákány-váltásra“, hiszen nemrégiben készült el egy függőakna, s innen alig néhány perc az út a munkahelyekig, de még mindig nem használható. Emiatt a bányászoknak a 830 méter hosszú ereszkét kell megmászniok. (Mellesleg: az új függőakna mellett van a fürdő is, de mivel a bányászokat az alagúton szállítják , így szénporosan mennek haza.) Kezdődik a beosztás. Gál elvtárs rossz sejtelmei valóra váltak: ismét sok a „beteg“, a hiányzó. Közben a délutános műszakon lévő bányászok — otthagyva munkahelyüket — egymás után tűnnek el az alagútban. Csak egy-két szót vetnek váltótársaiknak, mert igen sietnek. „Lekésnék a villamost, ha munkahelyen váltanának“ —■ felelik többen. A villamos persze későbbi időpontban is indulhatna, a munkahelyi váltásnak megfelelően, ha ez valakinek egyáltalán az eszébe jutna. Repülnek a drága percek. Negyedtizenkettő elmúlt, mire vége a beosztásnak, s még jó húsz perc eltelik, amíg a 830 méter hosszú ereszkén eljutnak a munkahelyekre. Dolgozni nem tudnak, ülhetnek ölhetett kézzel, mert az előző műszak dolgozói csapot-papot itthagyva távoztak. Robbantani még nem lehet, mert a munkahelyen ott hever a délután robbantott készlet egy része. De szállítani sem lehet, mert nincs üres csille. Babcsány István főmester alig győzi hallgatni a panaszokat. Mizser János csapatánál nincs üres csille, a készletet nem tudják szállítani, bár robbantani is kellene. Valami javításhoz ács kellene, de az sincs a helyén, hiába keresik, mert elment egy másik aknába. Angyal Jenő csapatánál ugyancsak „üresre" várnak. „Tegnap is — mondja — a szomszéd csapat átjött hozzánk rakodni. Nekik már fél ötkor nem volt üres csilléjük, s hiába vártak.“ De a szenelőnél sem jobb a helyzet. Babcsány elvtárs hiába robbantja le a sok szenet — üres csille nincs. Gál elvtárs előbb kér, könyörög, majd követel, de hasztalan verekszik — kint nyugalom van, lassúság, az éjszakai műszakok szokott vontatottsága. S a II-es üzem nem kap üres csillét. Fél háromkor jön egy dolgozó, indulhat a szállítás, megjött az üres csille. De hogyan? A külszínen úgy állították össze a szerelvényt, hogy a fáskocsik a vonat elejére kerültek. Mögöttük vannak az üresek. Először tehát a fáskocsikat kell leszedni, feldöntögetni, ami újabb időveszteséget jelent. Utána persze, kezdődik a műszak vége előtti megszokott roham, mindenki rakodni, szállítani akar, hogy legalább a tervet teljesítse. Csakhogy a sietség újabb bajjal jár: a csillék leesnek, a szállítók nagy üggyel-bajjal teszik vissza a sínre, egyik üzemzavar a másikat követi, egyszerre több helyen kellene robbantani, de a lőmesternek is csak két keze van, tehát várni kell. Amikor valóban megindulhatna a szállítás, akkor meg a főszállítóereszke akadályozza. A bánya igen elhanyagolt, a 830 méteres főszállítóereszkében nyolc-tíz helyen van szakadás, törés, s más vágatokban is hasonló a helyzet. Néhol a csille már a főtefát töri vagy rángatja ki helyéből. Ha továbbra is szállítani akarnak — kénytelenek kijavítani a hibát. A fenntartást persze, egyik műszak sem vállalja szívesen, ezért a legkönnyebb megoldást választották — a hibák kijavítását az éjszakások nyakába varrták. Hatszor annyian vannak fenntartáson éjjel, mint szénfalnál, és szállítás közben ácsolják az ereszkét, ami baleseti veszélyekkel jár, és lassítja a szén felszínre szállítását. Mi más ez, ha nem kapkodás. Ott javítanak, ahol éppen legnagyobb a baj, ahelyett, hogy általános karbantartást csinálnának. Ez a bánya dolga, a bánya vezetőségének kell meghatároznia, hogy mit, mikor és hogyan tegyenek, nem kell arra várni, hogy a fenntartás elvégzésére külön utasítás érkezzék a tröszttől vagy a minisztériumtól. Úgy látszik, Tordason erre várnak. Fél hét. A munkahelyekről már szállingóznak kifelé a bányászok, pedig még nem telt le munkaidejük. „Nem érdemes maradni — mondják. — Úgy sincs üres csille.“ Ott találkoznak váltótársaikkal az ereszke bejáratánál, s kezdődik újra az egész. Csak egyetlenegy műszak alatt menynyi drága idő veszett kárba, mennyi szén maradt a föld alatt, s hány centiméterrel növekedhetett volna a feltáró vágatok hossza. S mindez miért? Apró hibák, szabálytalanságok, fegyelmezetlenségek, rosszul szervezett munka miatt. S úgy látszik, maguk a vezetők sem törődnek ezzel, mert sem a bányamester, sem a főmérnök nem látogatta meg az éjjeles műszak dolgozóit, nem nézte meg, hol a hiba, mi a baj. Reggel úgyis benne lesz a műszakkönyvben, a jelentésben. Ezek az állapotok nem szükségszerűek Tordason az éjszakai műszakban. Jobb szervezéssel, nagyobb lelkiismeretességgel, több lelkesedéssel a bánya vezetői minden felsőbb utasítás bevárása nélkül megszüntethetik. Ehhez azonban az kell, hogy ne csak a műszakkönyvből értesülhjenek az éjszakai műszakon dolgozók panaszairól, hanem közvetlen tapasztalatokat is szerezzenek a munkahelyeken. A tordasi bánya éjszakai műszakján dolgozók is részt kérnek a felszabadulási műszak sikereiből. Tegyék ezt lehetővé számukra. Ne hagyják, hogy a bányászok lelkesedése, munkaszeretete elpazarlódjék a szervezetlenség, a nemtörődömség miatt. Segítsék őket ebben a harcban a vezetők. Teremtsenek rendet az éjszakai műszakban. Biztosítsák a jobb munka feltételeit, a zavartalan szállítást, a rendszeres ürescsilleellátást. És főleg biztosítsák, hogy minden bányász a műszak kezdetétől a műszak végéig folyamatosan dolgozhasson. S. Nagy Sándor :) "!