Szabad Nép, 1955. március (13. évfolyam, 59-89. szám)

1955-03-27 / 85. szám

. 1945 márciusában hosszú katonai szerelvény robogott Budapestről Jász­­berén­y felé. A vagonokon­­háromszí­nű és vörös zászlók lobogtak, s a zászlókon a felirat: „Halál a fasiz­musra!“, „Előre Berlinbe!“, „Bosz­­szút Budapestért!“. A vagonok olda­lán pedig ez állt: „Magyar Nemzeti Hadsereg“. A robogó szerelvényről magyar katonanóta hangzott, így érkeztek Jászberénybe a „Budai Önkéntes Ezred" harcosai. Ez az ezred, a demokra­tikus magyar hadsereg egyik legelső egysége a harcban született. Pest már felszabadult, Buda még a hitle­risták kezén volt. Már a pesti harcok idején sok magyar katona ismerte fel, hogy nem a Budapestet elpusz­tító fasiszták, hanem a felszabadító szovjet hadsereg oldalán van a helye. 1945. február 6-án a budai körtér környékén egy rombadőlt villa pin­céjében volt a 6. kaposvári gyalogez­red parancsnoksága. Ezen a napon parancs érkezett a Vár pincéiben lévő hitlerista főparancsnokságtól, hogy az ezred a körtér körzetéből vo­nuljon a várba és vegyen részt a ki­törésben. A magyar ezredparancs­­nokság rövid, de annál drámaibb, ta­nácskozás után elhatározta, hogy megtagadja Wildenbruck SS-tábor­­nok esztelen parancsát, hiszen most már a tisztikar is teljesen reményte­lennek tartotta a további védekezést. S alig pár óra múlva fehér zászlós magyar parlamenter jelentkezett Szaverjev szovjet gárdaezredesnél. Kijelentette: az ezred nem akar to­vább vérezni Hitlerért és magyar cinkosaiért. Kérte a szovjet parancs­nokságot: tegye lehetővé, hogy zárt kötelékben átállhassanak a szovjet hadsereg oldalára. A gárdaezredes beleegyezett. A Somogy megyei honvédek át­állásának híre futótűzként terjedt el a németek oldalán harcoló magyar csapatok között. Csakhamar több egység, így például a 10. hadosztály törzse, majd a 10. híradó zászlóalj még aznap csatlakozott a szovjet csapatokhoz. Ezekből az átállt magyar csapat­részekből a szovjet parancsnokság engedélyével és segítségével néhány nap alatt megszervezték az első egy­ségeket, amelyek február 7-én már elfoglalták állásaikat a szovjet csa­patok oldalán, a Naphegyen és a Krisztinaváros háztömbjei között. A piros-fehér-zöld szalaggal jelölt egyenruhás honvédek részt vettek a Déli-pályaudvar környékén vívott harcokban és a Vár ellen intézett utolsó rohamban. A zegzugos budai utcákban folytatott elkeseredett küz­delmekben 160 honvéd áldozta életét Budapest szabadságáért. Néhány nap múlva a „Budai ön­kéntes Ezred“ Jászberénybe érkezett, hogy a szovjet parancsnokság által szabadon bocsátott hadifoglyokkal együtt megalakítsa az új, demokra­tikus hadsereg első hadosztályát. A szovjet hadsereg minden módon se­gítette az új magyar hadsereg felállí­tását. Az újonnan megalakult hon­véd-alakulatokat szovjet gépjármű­vekkel látták el, és a szovjet hadtáp­­szolgálat gondoskodott ellátásukról. Amikor a szovjet hatóságok 60 000 méter fehérneműanyagot adtak az új honvédségnek, a magyar parancsnok­ság Debrecen hazafias érzésű asszo­nyaihoz fordult. Debrecen városában és a Tiszántúl falvaiban önkéntes varróműhelyek alakultak, amelyek­ben az asszonyok éjjel-nappal dol­goztak, hogy elláthassák a honvéde­ket. Az alakulatok létszámának kiegé­szítésére létrehozták a Demokratikus Szervezetek Toborzó Központját. A már felszabadult magyar falvak és városok fiai és leányai ezrével je­lentkeztek a demokratikus hadsereg­be. Az önként jelentkező férfiakat a Jászberényben állomásozó 1. hadosz­tályhoz és a debreceni 6. hadosztály­hoz irányították. A katonai szolgá­latra jelentkező nők a Pallagi Gazda­sági Akadémiára kerültek, s ott egy női zászlóalj kiképzését kezdték el. A felszabadult ország minden részé­ből lelkes önkéntesek utaztak a to­borzó központok felé. A „Budai önkéntes Ezredből“ meg­alakult az 1. gyalogezred, az 1. hír­adó zászlóalj és a vonatosztály, a hadosztály többi ezrede és alegysége hadifoglyokból, valamint a megér­kező önkéntesekből szerveződött. Ugyanekkor megszervezték Debre­cenben a 6. hadosztályt, amelynek létszáma meghaladta a 9000 főt. A 6. hadosztály főleg a felvidéki par­tizán alakulatok harcosaiból, a me­zőtúri és gödöllői fogolytáborok ön­kéntes jelentkezőiből toborzódott. Március 21-én az Ideiglenes Nem­zeti Kormánytól kapott parancs ér­telmében az 1. hadosztály parancs­noksága is megtette a közvetlen elő­készületeket, hogy elinduljon a frontra. Alig néhány héttel később, április vé­gén egymás után indultak el a szerel­vények az arcvonalra. 1945. május 3-án­ az 1. hadosztály utolsó egysége is elhagyta Jászberényt. A 6. hadosz­tály egységei pedig már előnyomuló­­ban voltak Ausztria területén, ami­kor az 1. hadosztály szerelvényei megérkeztek az arcvonalra. Egy Bécsújhely melletti osztrák fa­lu vasútállomásának épületében szé­kelt az 1. hadosztály parancsnoksága, amikor megérkezett a 2. ukrán front parancsnokának parancsa. Ez a pa­rancs megjelölte a magyar csapatok helyét az előnyomuló hadseregcsoport hadrendjében. Erdős-hegyes vidéken törtek előre a honvédek. Az Alpok járhatatlan hegyi útjai, a mély sza­kadékok, az ezer veszélyt rejtő szűk szorosok nehezítették a harcfeladatot. Nagyobb ütközetekre itt már nem került sor, mert a szovjet csapatok elűzték a hitleristákat, de Bécsújhely környékének erdeiben még a kapi­tuláció után is sok fasiszta banda garázdálkodott. Különösen Unterhäfleinnek, ennek a kis osztrák falunak lakóit tartotta rémületben egy SS-ekből álló banda. A banditák megtámadták a mezőn dolgozó békés parasztokat, napiren­den voltak a rablások és fosztogatá­sok. Mindez zavarta a győzelmesen előrenyomuló szovjet hadsereg had­tápterületének nyugalmát. Ekkor a hadosztály egyik ezrede parancsot kapott, hogy tisztítsa meg Unter­­häflein környékét az SS-bandáktól. Csapataink szűk erdei ösvényeken törtek előre. Az éjszaka folyamán a fasiszta bandák sűrű lövöldözés köz­ben visszavonultak az erdő sűrűjé­be. Néhány kisebb SS-csoportot ek­korra a magyar ezred már leküzdött. Az erdő teljes bekerítése után meg­indult a támadás. Géppuskásaink és aknavetőink vitézül harcoltak. A fasiszták keményen védekeztek, tud­ták — ez az utolsó harcuk. A lelke­sen küzdő magyar ezred délre befe­jezte az unterlhäfleini tisztogató had­műveletet. Ezen a vidéken is megindulhatott a békés élet. Bár a magyar csapatok nagyobb arányú bevetésére a hitleri hadsereg kapitulációja miatt már nem kerül­hetett sor, az 1. és 6. hadosztály Alsó- Ausztriában más tisztogató hadmű­veletekben is részt vett. Egy ideig megszálló és biztosító feladatokat lá­tott el Bécsújhely környékén. A ma­gyar honvédek megtisztították ezeket a területeket a bujkáló bandáktól, s lehetővé tették, hogy az osztrák la­kosság békés munkához lásson. Meg­teremtették a közlekedés biztonsá­gát is. Az 1. hadosztály testvéralakulatai, főleg műszaki egységek, részt vettek a szovjet hadsereg és a csehszlovák demokratikus hadsereg Kárpát-Uk­­rajna és Csehszlovákia területén ví­vott hadműveleteiben. Az 1. szá­mú magyar vasútépítő ezred fő­leg Delatyn és Kriván között vas­útvonalakat állított helyre, amelyeket a visszavonuló hitleristák robbantá­sokkal és különleges talpratörő gé­pekkel teljesen elpusztítottak. A ké­sőbb felállított 3. magyar vasútépítő dandárral együtt tizenöt nagy és ti­zenkét kisebb hidat építettek fel. A háború befejezése után néhány héttel az 1. hadosztály és a többi honvédalakulat is megindult haza­felé. A határon a felszabadult ország népe büszke örömmel fogadta a győz­­tes szovjet hadsereg fegyvertársait, az új magyar hadsereg hazatérő egysé­geit. S azok a katonák, akik néhány hónappal azelőtt a budai várat ostro­molták, akik hidakat építettek a Ma­­gas-Tátrában és akik Unterhaflein vidékén a fasiszta bandák ellen har­coltak, most bekapcsolódtak az új­jáépítés nagy munkájába. A frontról visszatért 1. hadosztály Veszprém, Zala és Vas megyében he­lyezkedett el. „Arccal a vasút felé!“ — hangzott a Magyar Kommunista Párt felhívása 1945 nyarán. Az 1. hadosztály honvédeit ott találjuk a dunántúli vasúthálózat helyreállítá­sának nagy munkálatainál. A hadosz­tály egységei 21 hidat állítottak hely­re. Több mint 10 000 aknát szedtek fel, s ezzel több ezer hold megműve­lése vált lehetővé. A híradó-alakula­tok katonái 250 kilométer távbeszélő­vezetéket szereltek fel teljesen ön­állóan. A hadosztály honvédei ott voltak a déli összekötő-híd és a Szabadság­had újjáépítésénél is. Sokszor a jég­táblákkal viaskodva építették a fő­város ellátása és az ország gazdasági vérkeringése szempontjából különö­sen fontos hidakat. A felszabadult ország népe hálás szívvel gondolt hadseregére, és 1945 nyarán csapatzászlókat ajándé­kozott a hadosztály egységeinek. A 3. gyalogezred 1945. június 27-én Ba­­konyjákón, az 1. tüzérezred 1945. jú­nius­ 29-én Nyárádon, a 2. gyalogez­red 1945. június 22-én Répcelakon, az 1. gyalogezred pedig 1945. augusztus 26-án Zalaszentgróton vette át a fa­sizmus elleni harcban mártírhalált halt Kiss János altábornagy özve­gyének kezéből a Budapest dolgozó népe által adományozott csapat­­zászlót. Nem volt könnyű az út a véres budai utcai harcoktól a zalaszentgróti zászlóavatásig. Számos katonasír és sok újjáépített híd, a háború és a béke jelképei szegélyezik az 1. had­osztály útját. A budapesti harcokban született 1. magyar hadosztály bá­tor harcával és eredményes munká­jával beírta nevét a szabadságért harcoló magyar honvédek dicsőség­könyvébe. Keserű­ István hadtörténtei A hazáért a fasizmus ellen Az új, demokratikus magyar hadsereg 1. hadosztályának megalakulása és tevékenysége MADÁCH TRAGÉDIÁJA írta : Lukács György­ ­ Az Ördög komédiája: ezt a címet a kiváló magyar kritikus, Erdélyi Já­nos javasolta közvetlenül Az ember tragédiája megjelenése után, a köl­temény eszmei tartalmának előleg­­zett összefoglalásaként. Erdélyi kri­tikája a falanszter-jelenetnél éri el csúcspontját: „Hiszen emberiségünk története ezen forog", mondja. Éle­sen rámutat a szocializmus (az utó­pikus szocializmus az egyetlen, me­lyet mind Erdélyi, mind Madách is­mertek) reakciós bírálóira és fel­kiált: „A költő eljárása vakmerő já­ték az irodalmi komolysággal, s ke­serű tréfaűzés az eszmékkel... Tűr­hető-e, hogy a költő, a nagy igazsá­gok látnoka, az eszmék prófétája ult­­ramontánokkal stb. egy oldalon ve­gyen álláspontot a jövendő kor fej­leményei ellen?“ Madách szenvedélyesen tiltakozott a kritikának főleg eme része ellen. Erdélyihez intézett levelében nem is­meri el, hogy a szocializmust gúnyol­ta volna: ő az összes emberi törek­vések tragédiáját akarta megírni! „Csak azt akarom kihozni, hogy mi­dőn a szocializmus gúnyolásával vá­dolsz, akkor szabadság, keresztény­ség, tudomány, szabadverseny s mindazon eszmék gúnyolásával is vá­dolhatsz, mik az egyes részeknek tár­gyai, miket éppen azért választottam tárgyaiul, mert az emberiség fejlő­désének főmomentumaiul nézem.“ Mint később látni fogjuk, Madách védekezésének megvan a maga szub­jektív jogosultsága. Objektíve azon­ban csak kiszélesíti és elmélyíti Er­délyi vádját műve ellen. Mert hi­szen az ő érvelése, mint Az ember tragédiájának szerzői magyarázata, éles fényt vet két döntő kérdésre. Egyrészt rámutat a mű eszmei tartal­mát kitevő történelembölcseletre, melyben minden olyan törekvésnek hívságát bizonyítja, mellyel az em­berek társadalmi együttélését bizto­sítani és magasabb szintre emelni próbálták. Másrészt az itt megnyil­vánuló pesszimizmusnak kiegyenlít­­hetetlen ellentétét látjuk a befejező szavak („Ember küzdj és bízva bíz­zál") optimizmusával. Erdélyi jelen­tékeny kritikusi képességei éppen ab­ban nyilvánulnak meg, hogy a fa­lanszter-jelenetben, melyet — mint azt Madách helyesen kiemeli — az előzők eszmeileg előkészítenek, a dráma gyöngeségének, ellentmondá­sosságának gyökerét ragadja meg: az emberi nem fejlődésének, a fejlődés perspektívájának kérdését. Nem lehet az elfogulatlan olvasó vagy néző szempontjából kétséges, hogy ez a perspektíva sötéten pesszi­mista, hogy az isten idézett végszavai csak egy vallásosan „észfeletti“ hap­py end-et teremtenek, de nem adnak választ a dráma menete által feltett kérdésekre. Nem ad feleletet Arany János magyarázata sem, melyet azóta sokan utána mondtak, hogy t. i. az emberiség történetét ábrázoló jelene­tek nem a történelem valóságát mu­tatják be, hanem Lucifer megrontó szándékait: „Ugyse mondják a sötét álom­képek tárgyikig is egyeznek a vi­lágtörténettel. Ezt tagadom én." Ezért Arany szerint, Az ember tragé­diája ábrázolta történelem nem ta­gadja a haladást, nem „szüntelen kör­forgás vagy alábbszállás, míg minden a nihilizmusba süllyed". Bármennyire tisztelem Arany Já­nost, mint költői művek elemzőjét is, ezzel a felfogással nem tudok egyet­érteni. A drámában a valóság azonos azzal, amit a színpadi cselekmény mutat. Még ha álomról van is szó, mint Calderon Az élet álom című hí­res művében, az álomképek a hős lelki lehetőségeit mint valóságot ábrázol­ják, és mint ilyenek hatnak ki a drá­ma befejezésére. Ha Madách (az író, nem a magánember) csakugyan pesz­­szimista valóságtorzításnak tekintené a történelmi képeket, úgy ezt a fel­fogását a képeken belül, a drámai áb­rázolás eszközeivel kellene kifejeznie, úgy, ahogy teszem a Szentivánéji álomban a néző mindig pontosan tud­ja, mi a valóság, mi a varázs, mi a képzelődés. Nem lehet drámai cselek­ményt úgy átélni, hogy az ábrázoltat ne tekintsük a valóság másának, s puszta utólagos deklarációval a drá­mai ábrázolás valóságát nem lehet többé átformálni. Az ábrázolás maga azonban Arany János magyarázata ellen szól. Egyenesen ügyvéd­ fogás Alexan­der Bernát­ részéről — aki különben nem ért egyet Arany felfogásával — a mű pesszimista perspektíváját azzal legyöngíteni, hogy az eszkimó-jelenet „nem a mi világun­k, hanem a távol jövőé, ha ugyan a tudomány nem csalódik“. Hiszen, ha Madách tudo­mányos nézetei később helytelenek­nek bizonyulnak, az nem változtat­hat semmit a már kész­­alkotáson. Az eszkimó-jelenet szerves része a Ma­dách­ ábrázolta történelmi fejlődés­nek. A tudomány esetleges új állás­pontja ezen éppoly kevéssé változtat­hat, mint ahogy a Macbeth boszor­kányai sem vesztik el drámai való­ságukat, mert mi már — az életben — nem hiszünk bennük. Persze a ma­gyar polgári fejlődésre felette jellem­ző, hogy Alexander itt — és nem mint Erdélyi János a falanszter-jele­netben — látja a történelmi fejlődés pesszimista felfogásának ugrópont­ját. A Madách ábrázolta történeti fej­lődés perspektívátlanságát, művészi történelembölcseletének pesszimista voltát tehát nem lehet eldisputálni. Arany János fel is veti azt a kér­dést: nem jöhet-e létre a pesszimiz­mus talaján jelentős műalkotás?­­ Byronra hivatkozik: ebben az eset­ben talán találóbb — mint azt Szerb Antal teszi — Flaubert Szent Antal megkísérlésére gondolni, hol szintén minden világnézet hívsága, semmivé oszlása az ábrázolás eszmei tartal­ma. Nem tartjuk itt feladatunknak a pesszimista költészet jogosultságát megvitatni. Főképpen azért, mert hi­szen Az ember tragédiája befejezése meg akarja szüntetni ezt a pesszi­mizmust. Madáchnál ez csak jobban aláhúzza az ábrázolt világ és a belő­le levont végkövetkeztetés világné­zeti és művészi ellentétének felold­hatatlanságát. Mielőtt ez ellentét mű­vészi következményeire rátérhetnénk, meg kell vizsgálnunk annak társa­dalmi-történeti gyökereit. s Irodalomtörténészeink, elsősorban Hermann István elvtárs, helyes úton járnak, amikor Az ember tragédiáját a hatvanas évek Magyarországának aktuális problémáira adott válasz kí­sérletének fogják fel, nem pedig „ál­talános emberi", „örökérvényű“ kér­dések költői megoldásának. Innen te­kintve a perspektíva kérdése oda konkretizálódik: milyen fejlődési le­hetőséget látott maga előtt hazája számára a magyar középnemesség legjobb része? Mert kétségtelen: Ma­dách ehhez tartozott. Már az a tény is bizonyítja ezt a haladó tendenciát, hogy (közvetlenül Az ember tragédiá­ja megírása után) Madách az 1861-es országgyűlésen a radikálisabb Hatá­rozati Párt aktív tagja volt. Magyar középnemesi elfogultsága azonban ki­tűnik ott, ahol — különben bátor és okos beszédében — a magyar rendi országgyűlés felette megalkuvó 1790- es törvényét egy szintre helyezi a nagy francia forradalom vívmányai­val; szerinte amit Rousseau a „Cont­­rat social“-ban követelt, Magyaror­szágon „már egy ezredév óta histó­riai tény volt“. A történelmi látókör eme korláto­zottsága ellenére Madách a döntő kérdésben, Magyarország független­ségének kérdésében, a Habsburg abszolutizmus (és minden belőle ki­induló demagógia) ellenében haladó állásponton állt. A Civilizátor című szellemes szatírája kitűnően kifigu­rázza a bécsi elnyomók „népboldogí­tó“ frázisait. Madách sohasem ítéli el az 1848—49-es forradalmat, mint azt Kemény Zsigmond tette, ellenkező­leg, gondolatai és törekvései mindig akörül forognak: hogyan lehetne 1848-at az adott új körülmények kö­zött megújítani? Persze ezeket az adott körülmé­nyeket Madách, a liberális középne­messég nézőpontjáról tekinti. Ameny­­nyiben tehát szemben áll a Kemény Zsigmond-féle Kossuth-elítéléssel, kapitulációval a Habsburg-monar­chia előtt, annyira távol áll tőle Pe­tőfi plebejus demokratizmusa. Felü­letesen nézve, ez talán úgy tűnhetne fel, mint a reformkor hagyományai­nak felelevenítése a plebejus demok­rácia átugrásával. Lehet, hogy Ma­dách maga is így látta saját helyze­tét. Objektíve azonban egészen más­kép áll a dolog. A forradalom után, a forradalmi tapasztalatok következ­tében a liberális nemesség nem de­mokratikus álláspontja demokrácia­­ellenességgé változott. Madách maga ezt feljegyzéseiben számtalanszor nyíltan kimondja, így: „A demokrá­cia, fájdalom csak az arisztokrácia által manifesztálódik, a népben nincs meg a szükséges noblesse, szervilis lesz“; vagy: „A gyáva nép közt csak egyes nagyok fonják a történelmet"; vagy: „A nép csak tegyen, majd gon­dolkodom én" stb., stb. Ez Madáchnál közvetlenül az 1848 utáni magyar középnemesség osztály­­helyzetéből nő ki (csakúgy, mint Eötvösnél). Maga az állásfoglalás azonban általános európai jelenség. Csak néhány példát sorolok fel: míg a régebbi polgári haladásgondolat a szabadságot a hűbéri maradványok ellen védelmezi, addig John Stuart Mill ezt a védelmet már a tömegek ellenében keresi. Jacob Burckhardttal pedig módszertani alakot ölt a törté­nelem olyan felfogása, hogy az kizá­rólag a „nagy emberek“ működésé­nek eredménye. Burckhardt ebben a tekintetben azért is érdekes a mi problémánk szempontjából, mert nála — következetesen — a tömegek szerepének tagadása, a nagy embe­rek kultusza a társadalmi haladás tagadásával, a történelmi pesszimiz­mussal jár együtt. Ezért volt egy bizo­nyos viszonylagos szubjektív igazság Madách védekezésében Erdélyivel szemben: a falanszter-jelenet anti­­szocializmusa csakugyan csak betető­zése annak az antidemokratizmusnak, mely egész életművén végigvonul. Elég, ha itt a „Mózes“-re utalok, amelyben nagy ember és hitvány tö­meg ellentéte teszi a drámai konflik­tust. Ez az antidemokratikus világlátás, érzésvilág alapozza meg Az ember tragédiáját is (és végső oka pesszi­mista perspektívátlanságának). Itt most nemcsak az athéni és párizsi tömegjelenetekre gondolok, amelyek­ben a nép, mint bárki által megnyer­­gelhető, meggyőződés nélküli csürhe szerepel. (Hogy ez mennyire nem jel­lemző a 19. század első felének nagy drámáira, azt Puskin Borisz Godu­­novja és Büchner Danton halála cí­mű műve világosan mutatja.) így Athénban Éva: „Csak láncot érdemel e csőcselék — Mely érzi, hogy te születtél urául...“; és Ádám: „E gyáva népet meg nem átkozom, — Az nem hibás, annak természete — Hogy a nyomor szolgává bélyegezze... — Csak egyedül én voltam a bolond — Híven, hogy ilyen népnek s kell sza­badság." Az idézetek itt tetszés sze­rinti számban adódnak. De ez csak a társadalmi, politikai oldala Madách antidemokratizmusá­­nak. Ez az alapvető érzés azonban ki­terjed az élet minden megnyilvánu­lására. Ismeretes Éva kettős szerepe a párizsi jelenetben: mint arisztokra­ta lány és mint forradalmárnő szere­pel. Adam—Danton így foglalja össze viszonyát, a két alakot öltött Évához: „Azt nem bírhattam, védte glóriája — Ettől pokolnak gőze undorít el." Mindez nem visszatérés a reformkor­ba. Gondoljunk Bánk bán viszonyára Tiboréhoz és rögtön látjuk, mivé vált a nemesi liberalizmus még egy olyan kiváló képviselőjében is, mint ami­lyen Madách volt. 1848—49 olyan kér­dést tett fel, melyet a reformkor még nem ismert: aki nem a néppel, a tö­megekkel együtt, azok soraiban ke­resi a felszabadulást, azt az esemé­nyek logikája szembeállítja a néppel, a tömegekkel és — akár akarja, akár nem — kifejlődik benne a nép, a tö­megek lenézése, az undorodás tőlük. Ez történt meg, mint oly sok liberális polgárral nyugaton. 1848 után a libe­rális középnemes Madáchcsal Ma­gyarországon. Ez a Madách-tragédia társadalmi alapja. 1848 bukása Magyarországon a nem­zeti függetlenség időleges elvesztését hozta magával, de nem akadályozhat­ta meg a kapitalizmus eddiginél gyor­­sabb fejlődését, a hűbéri maradvá­nyok lappangó gazdasági ellentmon­dásainak kibontakozását. A Habs­burg abszolutizmusnak ellenállni akaró nemesség két tűz közé került: azt hihette, hogy történelmileg jogos hagyományokat véd, amikor begubó­­zik elmaradottságába. Az Ausztria felé ügyesen és jól hadakozó Civili­zátor című szatíra egyszersmind a gazdasági hátramaradottság, a pat­riarkális úr és szolga viszony dicsőí­­tése. (Jellemző: ebben az összefüg­gésben, de csakis ebben, Madách ro­­konszenvvel ábrázolja a népet.) A művelt Madách világosan látta a ka­pitalista szabadverseny pozitív ol­dalait is. Amikor negatív oldalait — nem egyszer helyesen — bírálja, e bírálat mindig a múlt felől, a hűbéri maradványok védelmezéséről lesza­kadni nem tudó és nem akaró közép­nemesség szempontjából történik. Ezekből az elemekből tevődik össze Madách világképe: elutasítja a zsar­noki abszolutizmust, de elutasítja az ellene irányuló népi, plebejus forra­dalmat is; elutasítja a kapitalizmust és elutasítja az annak felváltására hivatott szocializmust is. Ugyanakkor azonban — e világfelfogás alapján, melynek logikája dermedt tétlenségbe merevít — Madách cselekedni akar, aktíve harcolni hazája felszabadítá­sáért. Ennek az ellentétnek költői tü­körképe az az ellentmondás, melyet már Erdélyi János meglátott Az em­ber tragédiája költői menete, ábrá­zolt eszmei tartalma és befejezése kö­zött. Madách tragédiája, hogy ezt az ellentmondást nem látta s így nem tudta feloldani. Becsületes, okos, liberális magyar nemes tragédiája. Semmi lekicsiny­lés sincs abban, ha megállapítjuk: csak világnézete ellenére képes csele­kedni. Mert cselekedni akar és a lehe­tőségekhez mérten cselekszik is. Marx ezeket írja 1843-ban a liberalizmus ellentmondásaiból a kétségbeesett, pesszimizmusba menekülő Rugénak: „Nincs nép, amely kétségbeesnék és ha­ hosszú ideig csak ostobaságból re­mélt, mégis sok év múlva hirtelen okossággal teljesíti jámbor vágyait." Az a költői és világnézeti salto-mor­­tale tehát, amellyel Madách Az em­ber tragédiája megoldhatatlan ellent­mondásain túlteszi magát, becsületé­re válik az embernek, a hazafinak, de természetesen nem oldhatja meg az ebből a forrásból eredő objektív vi­lágnézeti és művészi ellentmondáso­kat. A hazafi becsületessége Madách­nál — a már elemzett korlátok kö­­­­vetkeztében — átcsap a költő, a gon­dolkodó tragédiájába. 3. A szubjektív tragédiát objektív komédiává alakítja a 67-es kiegye-e­zést követő kor. Madách megoldhat.a­tatlan dilemmáit a történelem meg­oldotta, mégpedig — a magyar nép nagy kárára — reakciós értelemben. A kiegyezést követő reakciós kor­szak természetesen a maga érdekei­nek megfelelően rostálta át és érté­kelte át a magyar irodalom hagya­tékát. Ennek az évtizedeken keresztül végbement nagyszabású történelem­hamisításnak elemzése itt nem lehet a mi feladatunk. Csak néhány példa segítségével igyekszünk megvilágíta­ni, hogyan alakította a Ferencz Jó­zsef kor és a Horthy-korszak a magas reakciós ideológiai szükségleteinek­­ megfelelően Az ember tragédiája esz­­mei gyöngeségeit és ellentmondásait a demokrácia és a haladás elleni egy­értelmű megnyilatkozássá; hogyan vált az ilyen magyarázatok segítsé­gével a liberális Madách műve — Erdélyi jóslata értelmében — az „Ördög Komédiájává“. Ez a reakciós ideológiai szükséglet volt az új magyarázatok számára az elsődleges indok. Hozzájárult azon­ban ehhez a magyar sovinizmus is. A Rákosi Jenő-féle „harmincmillió magyar" imperialista ideológiája, a magyar „kultúrfölény“ mindenáron minden területen való érvényesítése megkövetelte, hogy a magyar iroda­lomnak is legyen „világkölteménye", mely egyenrangú a Fausttal, sőt esz­ (Folytatás az 5. oldalon.) SZABAD NÉP Az Országos Béketanács közleménye az aláírásgyűjtésről A magyar békeharcosok nagy se­regszemléje, a IV. magyar békekong­resszus után is országszerte tovább folyik a tiltakozó aláírásgyűjtés az atomháború és a nyugatnémet fel­fegyverzés ellen. Az aláírások száma 1955. március 26 án 4 987 400 volt. A békebizottságok, a békemozga­lom aktivistái a IV. magyar béke­kongresszus adta újult erővel folytas­sák a tiltakozó aláírások gyűjtését. Jussanak el minden otthonba, s nem elsietve, hanem türelmes, meggyőző szóval gyűjtsék az aláírások újabb millióit. Mindenütt magyarázzák meg az aláírásgyűjtés jelentőségét, mond­ják el, miért van szükség a jelenlegi nemzetközi helyzetben minden ember nyílt kiállására, száz- és százmilliók egységes fellépésére. A tiltakozó alá­írásokat pecsételjék meg a minden­napi munkában elért új sikerek. A béke magyar harcosainak aláírásai is, béketettei is tükrözzék népünk el­szánt békeakaratát, amelyről a ma­gyar nép küldöttei beszámolnak majd a helsinki béke-világtalálkozón. (MTI) Ülést tartott a Katolikus Papok Országos Békebizottságának választmánya A Katolikus Papok Országos Béke­bizottságának választmánya kibőví­tett választmányi ülést tartott. Az ülésen dr. Szabó Imre püspök ünnepi beszédével emlékezett meg hazánk felszabadulásának tizedik év­fordulójáról. Az ünnepi megemlékezés után a papi békemozgalom időszerű felada­tait beszélték meg. (MTI) A gépállomások versenyében első: Pusztamérges A felszabadulási versenyben a gép­állomások közül a Pusztamérgesi Gépállomás érte el a legjobb ered­ményt. Ez a gépállomás március 20-ig 63 százalékra teljesítette a tavaszi talajmunkák tervét. A pusztamérgesi traktorosok vállalták, hogy április 4-ig ezer normálholdnyi talajmunkát végeznek el. Ezt a vállalásukat már­cius 20-ig 140 normálholddal túltelje­sítették. A gépállomások versenyé­ben második a Kisteleki, harmadik a Kiskunmajsai Gépállomás. A traktorosbrigádok versenyében a Pusztamérgesi Gépállomáson dol­gozó Bálint János brigádja került az élre. Második Makra Antal brigádja, ugyancsak a Pusztamérgesi Gépállo­másról. Harmadik a Pétervásári Gép­­állomáson dolgozó Lily András trak­torosbrigádja. A traktorosok verse­nyében az első három helyen a Pusz­tamérgesi Gépállomás traktorosai osztozkodnak. Kazi István 225, Sólya Mihály 209, Zádori Gyula pedig 202 normálholdnyi talajmunkát végzett. A felszabadulás tizedik évfordulójá­nak tiszteletére tett vállalását már mind a három traktoros teljesítette. Bírósági vezetők országos értekezlete A bíróságok vezetői március 25-én és 26-án Kovács Kálmánnak, az igaz­ságügyminiszter első helyettesének elnökletével kétnapos országos érte­kezleten vitatták meg az igazságszol­gáltatás előtt álló feladatokat a Ma­gyar Dolgozók Pártja Központi Ve­zetősége március 4-i határozata alap­ján. Az értekezleten részt vett Mol­nár Erik igazságügyminiszter, Beb­rits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter, Czakó Kálmán, a népköz­­társaság legfőbb ügyésze, Keleti Fe­renc, a Magyar Dolgozók Pártja Köz­ponti Vezetősége osztályvezetője és Vas János, a Közalkalmazottak Szak­­szervezetének elnöke. Az értekezleten Molnár Erik igaz­ságügyminiszter ismertette a bírósá­gok feladatait. Hangsúlyozta, hogy a legfontosabb az érdemi ítélkezés megjavítása, a bírói gyakorlatban még megmutatkozó liberalizmus le­küzdése, valamint a gyors és haté­kony ítélkezés megvalósítása érde­kében a fennálló hátralékok feldolgo­zása. A bíróságok alapvető feladata a szocialista törvényesség megszi­lárdítása. Bíróságainknak tovább kell folytatniuk a harcot a társadalmi tu­lajdon, az állampolgárok biztonsága, személyes tulajdona védelmében, a munkafegyelem, a tervfegyelem meg­szilárdítása terén. Bebrits Lajos mi­niszter hozzászólásában értékelte a fél éve megalakult közlekedési bíró­ságok munkáját. Keleti Ferenc a bí­rósági munka politikai tartalmáról beszélt. (MTI) Többszázezer virággal díszítik fővárosunkat Tavasszal, nyáron, de késő ősszel is, szépíti a várost a parkok sokféle virága, zöld pázsitja. A tavasz be­köszöntésével a Parkfenntartó Válla­lat dolgozói hozzákezdtek a virágok ültetéséhez, a parkok rendbehozásá­hoz. Az idén egész Budapest területére 207 000 kétnyári (százszorszép, ár­vácska, nefelejcs stb.) és 819 000 egy­nyári (begónia, tátika, dália, mályva­rózsa, petunia stb.) virágot ültetnek ki. Ebből a lakosság legkedvesebb sé­tányát, a Margitszigetet 30 000 két­nyári, s több mint 216 000 egynyári virág díszíti majd. Felújítják a sziget rózsakertjét is. 1350 új rózsatő kerül majd ide, amelyből 500 úgynevezett 1 magastörzsű rózsa. A virágokon kívül több ezer fát, cserjét, fenyőt és évelő zöldet ül­tetnek el Budapest területén. Április 4-re kijavítva, újrafestve ismét „kinyitnak“ a játszóterek is. Tovább parkosítják Budapestet A Parképítő Vállalat idei tervében szerepel a Visegrádi utca és Katona József utca sarkán lévő üres telek parkosítása május 5-re. A Sztálin­­híd pesti hídfőjénél játszóteret épí­tenek. Parkosítják Rákospalotán a körülbelül 4000 négyzetméter nagysá­gú Széchenyi teret, befejezik a cse­peli Kultúrpark és a Nagyvárad tér parkosítását. A strandszezon megindu­lásáig rendbehozzák a Dagály-fürdő, a Palatínus- és a Pünkösd-fürdő meg­rongált gyeppázsitját is. VASÁRNAP, 1955. MÁRCIUS 27 ■r Éjszakai műszakon a tordasi bányában Egy­ óra múlva kezdődik a váltás... Csütörtök este van... A külszín sötétbe borult, csak néhány villany pislog. A tordasi II-es bánya bejára­tánál nagy a rendetlenség. A vágat oldalába ócska fát, széldeszkát do­báltak. Üres és teli csillék várakoz­nak a vágányokon, s két felfordult fáskocsi torlaszolja el az utat. A hu­zató kötél és lakat a sárba taposva hever. Sokba kerül, ha nem szünte­tik meg ezt, hisz nemcsak a közle­kedést, a munkát akadályozza, ha­nem balesetet is idézhet elő. Úgy látszik, az előző műszak aknászainak nem fűlik a foguk a rendcsinálás­hoz. Gál Lajos aknász, az éjjeles üzem­vezető, azon tűnődik: vajon eljött-e mindenki, hány „H“-jelet kell beír­nia a műszakkönyvbe, ami távolma­radást, hiányzást jelent? Elmúlt már 11 óra, a bányászoknak már a mun­kahelyeken kellene lenniük, hogy fel­váltsák a délutánosokat. De a beosz­tás még csak most kezdődhet, mert a bánya túlságosan messze van a kül­színtől. Volna lehetőség „melegcsá­­kány-váltásra“, hiszen nemrégiben készült el egy függőakna, s innen alig néhány perc az út a munka­helyekig, de még mindig nem hasz­nálható. Emiatt a bányászoknak a 830 méter hosszú ereszkét kell meg­­mászniok. (Mellesleg: az új függő­akna mellett van a fürdő is, de mivel a bányászokat az alagúton szállítják , így szénporosan mennek haza.) Kezdődik a beosztás. Gál elvtárs rossz sejtelmei valóra váltak: ismét sok a „beteg“, a hiányzó. Közben a délutános műszakon lévő bányászok — otthagyva munka­helyüket — egy­más után tűnnek el az alagútban. Csak egy-két szót vetnek váltótár­saiknak, mert igen sietnek. „Lekésnék a villamost, ha munkahelyen válta­nának“ —■ felelik többen. A villamos persze későbbi időpontban is indul­hatna, a munkahelyi váltásnak meg­felelően, ha ez valakinek egyáltalán az eszébe jutna. Repülnek a drága percek. Negyed­­tizenkettő elmúlt, mire vége a be­osztásnak, s még jó húsz perc elte­lik, amíg a 830 méter hosszú eresz­kén eljutnak a munkahelyekre. Dol­gozni nem tudnak, ülhetnek ölhetett kézzel, mert az előző műszak dolgo­zói csapot-papot itthagyva távoztak. Robbantani még nem lehet, mert a munkahelyen ott hever a délután robbantott készlet egy része. De szál­lítani sem lehet, mert nincs üres csille. Babcsány István főmester alig győzi hallgatni a panaszokat. Mizser János csapatánál nincs üres csille, a készletet nem tudják szállítani, bár robbantani is kellene. Valami javí­táshoz ács kellene, de az sincs a helyén, hiába keresik, mert elment egy másik aknába. Angyal Jenő csa­patánál ugyancsak „üresre" várnak. „Tegnap is — mondja — a szomszéd csapat átjött hozzánk rakodni. Ne­kik már fél ötkor nem volt üres csil­léjük, s hiába vártak.“ De a szenelő­­nél sem jobb a helyzet. Babcsány elvtárs hiába robbantja le a sok sze­net — üres csille nincs. Gál elvtárs előbb kér, könyörög, majd követel, de hasztalan verekszik — kint nyu­galom van, lassúság, az éjszakai mű­szakok szokott vontatottsága. S a II-es üzem nem kap üres csillét. Fél háromkor jön egy dolgozó, indulhat a szállítás, megjött az üres csille. De hogyan? A külszínen úgy állították össze a szerelvényt, hogy a fáskocsik a vonat elejére kerültek. Mögöttük vannak az üresek. Először tehát a fáskocsikat kell leszedni, fel­döntögetni, ami újabb időveszteséget jelent. Utána persze, kezdődik a mű­szak vége előtti megszokott roham, mindenki rakodni, szállítani akar, hogy legalább a tervet teljesítse. Csakhogy a sietség újabb bajjal jár: a csillék leesnek,­ a szállítók nagy üggyel-bajjal teszik vissza a sínre, egyik üzemzavar a másikat követi, egyszerre több helyen kellene rob­bantani, de a lőmesternek is csak két keze van, tehát várni kell. Amikor valóban megindulhatna a szállítás, akkor meg a főszállító­­ereszke akadályozza. A bánya igen elhanyagolt, a 830 méteres főszállító­­ereszkében nyolc-tíz helyen van sza­kadás, törés, s más vágatokban is hasonló a helyzet. Néhol a csille már a főtefát töri vagy rángatja ki he­lyéből. Ha továbbra is szállítani akarnak — kénytelenek kijavítani a hibát. A fenntartást persze, egyik mű­szak sem vállalja szívesen, ezért a legkönnyebb megoldást választották — a hibák kijavítását az éjszakások nyakába varrták. Hatszor annyian vannak fenntartáson éjjel, mint szén­falnál, és szállítás közben ácsolják az ereszkét, ami baleseti veszélyekkel jár, és lassítja a szén felszínre szállí­tását. Mi más ez, ha nem kapkodás. Ott javítanak, ahol éppen legnagyobb a baj, ahelyett, hogy általános karban­tartást csinálnának. Ez a bánya dol­ga, a bánya vezetőségének kell meg­határoznia, hogy mit, mikor és ho­gyan tegyenek, nem kell arra várni, hogy a fenntartás elvégzésére külön utasítás érkezzék a tröszttől vagy a minisztériumtól. Úgy látszik, Torda­­son erre várnak. Fél hét. A munkahelyekről már szállingóznak kifelé a bányászok, pe­dig még nem telt le munkaidejük.­ „Nem érdemes maradni — mondják. — Úgy sincs üres csille.“ Ott talál­koznak váltótársaikkal az ereszke be­járatánál, s kezdődik újra az egész. Csak egyetlenegy műszak alatt meny­nyi drága idő veszett kárba, mennyi szén maradt a föld alatt, s hány cen­timéterrel növekedhetett volna a fel­­táró­ vágatok hossza. S mindez miért? Apró hibák, szabálytalanságok, fe­gyelmezetlenségek, rosszul szervezett munka miatt. S úgy látszik, maguk a vezetők sem törődnek ezzel, mert sem a bányamester, sem a főmérnök nem látogatta meg az éjjeles műszak dolgozóit, nem nézte meg, hol a hiba, mi a baj. Reggel úgyis benne lesz a műszakkönyvben, a jelentésben. Ezek az állapotok nem szükség­­szerűek Tordason az éjszakai mű­szakban. Jobb szervezéssel, nagyobb lelkiismeretességgel, több lelkesedés­sel a bánya vezetői minden felsőbb utasítás bevárása nélkül megszün­tethetik. Ehhez azonban az kell, hogy ne csak a műszakkönyvből értesülh­­jenek az éjszakai műszakon dolgo­zók panaszairól, hanem közvetlen ta­pasztalatokat is szerezzenek a mun­kahelyeken. A tordasi bánya éjszakai műszak­ján dolgozók is részt kérnek a fel­­szabadulási műszak sikereiből. Te­­gy­ék ezt lehetővé számukra. Ne hagy­ják, hogy a bányászok lelkesedése, munkaszeretete elpazarlódjék a szer­vezetlenség, a nemtörődömség miatt. Segítsék őket ebben a harcban a ve­zetők. Teremtsenek rendet az éjsza­kai műszakban. Biztosítsák a jobb munka feltételeit, a zavartalan szál­­­lítást, a rendszeres ürescsille­­ellátást. És főleg biztosítsák, hogy minden bányász a műszak kezdetétől a műszak végéig folyamatosan dol­gozhasson. S. Nagy Sándor :) "!

Next