Szabad Nép, 1956. március (14. évfolyam, 61-91. szám)

1956-03-01 / 61. szám

Megállják helyüket a falura küldött pártmunkások (Tudósítónktól.) Talán nincs olyan nagyobb üzem vagy intézmény az országban, ahon­nan az utóbbi hónapokban ne küld­tek volna néhány kommunistát — a párt hívó szavára — falura. Ezek után természetes, hogy sok embert érdekel, miképpen állják meg helyü­ket elvtársaik, milyen nehézségekkel küszködnek, vannak-e már eredmé­nyeik, sikerült-e gyökeret ereszteniük új munkahelyükön. A falura küldött kommunisták legutóbbi Szolnok me­gyei tanácskozásán sokféle és figye­lemre méltó válasz hangzott el ezekre a kérdésekre. Sokféle, hiszen elvtár­saink a falusi élet legkülönbözőbb posztjain helyezkedtek el, s mert tu­lajdonságaik, körülményeik sem egy­formák. De egyben valamennyien megegyeznek: töretlenül hisznek ab­ban, hogy új munkahelyükön, elv­társaikkal vállvetve leküzdenek min­den nehézséget. Predáts Gyula elvtársnak, a Tiszafüredi Kocsi Álla­mi Gazdaság igazgatójának mondani­valóját legalább három helyen ol­vassák majd érdeklődéssel. Elsősor­ban szülővárosában, Pesterzsébeten, de bizonyára a Rákosi Mátyás Művek csőszerelő-üzemének dolgozóit is ér­dekli, mit tett eddig volt munka­társuk. Végül a SZOT szervezési osz­tályának munkatársaihoz (akikkel utoljára együtt dolgozott) is szólnak az új igazgató szavai: — Elöljáróban szeretném megje­gyezni — kezdi mondanivalóját Pre­dáts elvtárs —, hogy nem akarok annak az okos embernek a szerepé­ben tetszelegni, aki két hónap alatt minden bajra megtalálta az orvossá­got. Sokat kell még tanulnom ahhoz, hogy megálljam­ a helyemet. Most fő­ként arról szeretnék beszélni, ami megérkezésem óta izgat: miért ter­mel olyan drágán a mi gazdaságunk. Az egyik ilyen ok: agronó­­musaink, akik igen kiváló szak­emberek, sem tanulmányaik, sem eddigi gyakorlatuk során nem barátkoztak meg eléggé a gaz­daságosság gondolatával. Harcol­nak az idővel, a körülményekkel, hogy a terv előírásainak eleget te­gyenek, s közben gyakran megfeled­keznek arról, milyen áron teszik mindezt. Csak néhány példát. A kis magtárunk havonta 11,5 vagon takar­mányt készít elő a jószágállomány számára. Amikor megnéztem a bér­jegyzéket, kiderült, hogy az itt dol­gozóknak mégis annyit fizetünk ki, mintha 55 vagon takarmányt dolgoz­tak volna fel. Utánanéztem a dolog­nak. A magtárban hatan látják el három ember munkáját. Három em­bert más munkára küldtem. A munkások is többet keresnek, hiszen minden munka mögött valódi telje­sítmény áll. Ugyanez a helyzet a te­henészetben is. 107 tehenünk gondo­zásához elegendő lenne 13 tehenész és a borjúneveléshez, tejházi munká­hoz, takarmányszállításhoz még 12 ember. A 25 ember helyett azonban 34-en dolgoznak a tehenészetben, miközben egy sor helyen munkás­hiánnyal küzd a gazdaság. Sokszor — ha sürget a munka — drága pén­zért külső embereket kell felfogad­nunk. Az ilyen rendkívüli kiadások, s az improduktív munkaórákért kifi­zetett forintok növelik azután tűrhe­tetlen módon az önköltséget. Befejezésül: Mindezt megbeszéltük az elvtársakkal. Együtt indulunk harcba, nemcsak a bőséges termésért, de az önköltség valóságos csökkenté­séért is. Varga Pál elvtárs a Belügyminisztérium appa­rátusából került a Szolnoki Gépállo­más pártszervezetének élére, öthóna­­pos munkája eredményét a követke­zőképpen igyekszik összefoglalni: — Nem minden tapasztalat nélkül kerültem jelenlegi munkahelyemre. Valamikor az aszódi járási pártbizott­ságon dolgoztam. Hogy a gépállomási párttitkár sokrétű feladatának meg­feleljek, először a kapun belül igye­keztem­ rendbehozni a dolgokat. A pártszervezetnek nem volt tekintélye a dolgozók körében. Nem csoda, mert helytelen módszerekkel dolgozott. Megtörtént, hogy népnevelő munká­ra így próbáltak „mozgósítani": „aki nem jön, az hétfőn megkapja a mun­kakönyvét". Kezdetben engem is bi­zalmatlanul nézegettek az emberek, senki se jött a pártirodába. Pártmunkás koromban tanultam, hogy az emberek bizalmát úgy lehet megszerezni, ha foglalkozunk minden kisebb-nagyobb bajukkal. Ezért utá­nanéztem, milyen vitás ügyek, bér­problémák vannak a gépállomáson. Akadt bőven. Hogy csak egyet em­lítsek: az ősszel néhány traktoros a gépállomás körzetén kívül, Martfűn dolgozott. Természetes, hogy meg­illette őket a kiküldetési díj. Még­sem kapták meg. A vezetők hol ke­rethiányra, hol valami másra hivat­kozva, nem fizették ki a traktorosok jogos járandóságát. Azt is megálla­pítottam, hogy a gépállomás fenn­állása óta nem fordult elő, hogy a fő­könyvelő megfeledkezett volna egyet­len vezető kiküldetési díjáról is. El­intéztem a martfűiek baját. Ugyan­akkor igyekeztem meggyőzni a szak­vezetőket, hogy ilyen módon nem le­het eredményesen dolgozni. Ami jár, az jár, s követelni csak olyanoktól lehet, akikkel szemben mi is megtet­tük a kötelességünket. Az elvtársak megértették ezt, s bár ennek az ügy­nek és más hasonló problémáknak a során is sokat vitatkoztunk, zavarta­lanul tudunk együtt dolgozni. A mi gépállomásunk 69 000 ka­­tasztrális hold területen dolgozik 130 traktorral. Hatalmas üzem. Ezért az egyes brigádközpontokban alapszer­vezeteket hoztunk létre. Öröm volt részt venni az alapszervezetek veze­tőségválasztó taggyűlésein. Emberek, akik azelőtt legfeljebb csak egymás között merték elmondani véleményü­ket, most nyíltan kiálltak, bíráltak, javasoltak. Bírálták a pazarlókat, a pártoktatásból elmaradókat. Barát elvtárs, az egyik traktoros, engem is megbírált. Pontosan munkám két legnagyobb hiányosságára mutatott rá. Elmondta, hogy bár törődöm a dolgozókkal, de sem én, sem más ve­zetőségi tag nem gondol az embe­rek jellemének nevelésére. S el­mondotta azt is, hogy elhanyagoljuk a tsz-ek pártszervezeteit. Barát elv­társnak igaza van. Különösen keve­set foglalkoztunk a szövetkezetek pártszervezeteivel, de most, hogy végre megszilárdult a pártszerveze­tünk, lesz erőnk többet segíteni a tsz-ek kommunistáinak is. Márta Sándor elvtárs a MÁVAG-ból került vissza szülőfalujába, Tiszarczffra községi párttitkárnak. Amint mondja, nagy örömmel ment vidékre, de odalenn olyan nehézséggel is meg kellett bir­kóznia, amilyenre nem számított. — Amiről most szó lesz — kezdi mondanivalóját egy kis gondolkodás után — az személyes termé­szetű dolog, de gondolom, hogy talán másnak is van vagy lesz hasonló baja, s hátha okul az én dolgaim alakulásából. A feleségemmel volt a baj. A városban ő is dolgozott, itt azonban nem sikerült megfelelő munkát találni számára. Gyerekünk nincs, így igen sok ideje maradt, hogy meghányja-vesse dolgainkat. Először azzal nehezítette meg a mun­kámat, hogy folyton összehasonlít­­gatta Budapestet és Tiszaroffot. Ké­sőbb számolgatni kezdett és kisü­tötte, hogy anyagilag rosszabbul jár­tunk. Persze, ebben az utóbbiban akkor még volt némi igaza. Hiszen az év végén érkeztünk falura, s mi­vel nem termeltünk kukoricát, nem tarthattunk disznót sem. A tiszaroffi közellátás pedig abból indul ki, hogy húsról, zsírról mindenki maga gon­doskodik. Nem akarom részletezni a dolgot, ilyen és ehhez hasonló nehéz­­ségek, viták zavarták meg az estéi­met, sőt a nappalaimat is. De végül is sikerült kiutat találni. Az asszony belépett a helybeli ter­melőszövetkezetbe. Nem rossz szövet­kezet, most van fejlődőben, s így jö­vőre az évi munkával szép pénzt hoz­hat a házhoz. Elterveztük, hogy a háztáji földön majd kukoricát ter­mesztünk, s abból két sertést hizla­lunk. Egyet magunknak, egyet pedig eladásra, így nemcsak a zsírozó lesz meg, de újabb pénz is jön a házhoz. A zöldségfélét, a burgonyát pedig megtermeljük a ház melletti kertben, de különben is a munkaegységekre sok minden jut természetben. Ami­kor mindent összeszámoltunk, kide­rült, hogy még jobban járunk, mint a városban. Azóta nincs is semmi baj köztünk. A feleségem most amellett, hogy részt vesz a tsz min­den munkájában, szorgalmasan eljár szövetkezeti agitációra is. Én pedig végre teljes erővel azzal foglalkoz­hatom, amiért falura jöttem. Szóval minden nehézségből akad kiút, igaz — teszi hozzá mosolyogva —, amíg ráakadtam, egy kissé belefájdult a fejem. Új szerszám a hazai faiparban: a keményfém- és ker­a­m­ikus lapká­s maró A fa-, illetve bútoriparban a drá­ga természetes fa pótlására egyre több különböző szerkezetű új anya­got (rostlemez, novopan, forgácsle­mez) használnak. Ezek az anyagok tökéletesen pótolják a fát, de meg­munkálásuk bonyolultabb, új tech­nológiát, új szerszámokat követel. A szokásos, szerszám- és gyorsacélokból készült marószerszámok nem alkal­masak a fánál sokkal keményebb, műgyantával és egyéb műanyagokkal készített műfa forgácsolásához. Az új anyag „eszi" a szerszámot, sok gép­állást, idő- és anyagveszteséget okoz. Ráadásul a megmunkált felület mi­nősége sem kielégítő. Olyan faforgácsoló szerszámokat kellett készíteni, amelyek erősebbek a mű­ faanyagoknál, gazdaságosan hasz­nálhatók, termelékenyek, s jó minő­ségű forgácsolási felületet adnak. Klémens Béla elvtárs, a Faipari Tu­dományos Egyesület egyik munkabi­zottságának vezetője, a faipari szer­számozás szakértője oldotta meg ezt a feladatot: keramikus lapkás és ke­mény fém­lapkás famaró késeket ké­szített. Klémens elvtársnak egy újsághír adta az ötletet. Tavaly novemberben arról írt a Szabad Nép, hogy a Kle­­ment Gottwald-gyárban biztató ered­ménnyel alkalmazzák a keramikus lapkát fémforgácsolásra. Nyomban felkereste az üzem ezzel foglalkozó kutatómérnökét, aki megmutatta a kést. A befogószárra mechanikus úton erősítették fel a lapkát. A fa­marók percenként több ezer fordu­lattal dolgoznak, ezért nem használ­hatják a mechanikus felerősítést. To­vább kellett keresni a megoldást. A Vas- és Fémipari Kutató Intézet munkatársainak tanácsára forrasztás­sal és ragasztással próbálkozott Kle­mens elvtárs. A ragasztás vált be jobban. Klémens elvtárs készített külön ke­ramikus lapkával és külön kemény­­fém-lapkával ellátott famaró szer­számokat is, mindkettő jól bevált, és tartósságuk az eddigi kísérleteik sze­rint sokszorosan felülmúlja a nálunk ma használatos gyors- és szerszám­acélból készült marókat, előállítási költségük pedig igen hamar megté­rül. A gyorsacélból készült szerszá­mokat csak 20—25-ször lehet újrakö­szörülni, a keményférfisapkás szer­számokat 60—30-szor. A gyorsacél­­szerszám a műgyantás anyag forgá­csolásánál maximálisan 15—20 percig tartja csak az élét, a keményfémlap­­kás szerszám vágóélét hetekig nem kell köszörülni. A keményfémlapkás szerszámok önköltsége mintegy há­rom-négyszerese ugyan a gyorsacélo­kénak, de élettartamuk hatvan-nyolc­­vanszorosa — tehát megéri! Az új szerszám — amelyet a sikeres kísér­letek után az egyik nagy bútorgyár­ban alkalmaznak majd, s amely rö­videsen minden bizonnyal az egész bútoriparban elterjed — jelentősen csökkenti a termelés költségeit, nö­veli a termelékenységet, s javítja a gyártmányok minőségét. Az első ötéves terv idején szénter­melésünk 85,8 százalékkal nőtt. Ez igen szép eredmény. De ha meg­gondoljuk, hogy 72,8 százalékban lét­számemelés következménye, akkor láthatjuk, hogy nincs okunk elége­dettségre. A szénbányászat műszaki fejlődése egyáltalán nem kielégítő. A szénbányászat vezetőinek minden erejű­ket meg kell feszíteniök, hogy az elmúlt évek mulasztásait pótol­ják, s a műszaki fejlődés ütemét meggyorsítsák. Igaz, hogy 1954-hez képest tavaly javultak a műszaki színvonalat meghatározó legfontosabb mutatóik, de ezek csak nagyon kez­deti eredmények, különösen, ha a Központi Vezetőcég novemberi hatá­rozatában elénk tárt nagyszerű cé­lokhoz mérjük őket. A műszaki színvonalat leginkább a termelékenység alakulása jellemzi. Nézzük, milyen fontosabb intézkedé­seket kell tennünk a termelékenység növelésére. A tennivalók két nagy csoportba oszthatók: 1. A szénfalon dolgozók teljesítményének emelése a munka­­folyamatok korszerűsítése útján. 2. A közvetlenül termelőmunkát nem végző dolgozók arányszámának csök­kentése. Ami az első feladatcsoportot illeti, nyilvánvaló, hogy itt a közvetlen termelési folyamatok korszerűsítéséről, gépesítéséről van szó. A jövesztés 7 százalékát 1955-ben még kézi csáká­nyozással végeztük. Az a feladatunk, hogy a jövesztés korszerű módsze­reit, elsősorban a millszekundumos robbantást továbbfejlesszük, elter­jesszük, s fokozott mértékben alkal­mazzunk kombájnokat és réselőgé­­peket. Az idén a millszekundumos rob­bantással jövesztett szén mennyisége 16 százalékkal nagyobb lesz, mint 1955-ben volt. A korszerű robbantás­technikát azonban csak akkor hasz­nálhatjuk ki teljesen, ha a termelt sze­net géppel rakjuk fel. A felrakás ugyanis a széntermelés munkaidejé­nek átlagosan negyed részét igényli. Gének használatával a millszekundu­mos robbantással jövesztett nagy szénmennyiséget is időveszteség nél­kül felrakhatjuk, s ezzel meggyorsít­hatjuk a vágathajtásokat, is. A hazai gyártmányú Kóta- és Hi­dasi-féle felrakó gépekkel 1955-ben igen jó tapasztalatokat szereztünk. December utolsó harmadában a ta­tabányai, a dorogi, a közép-dunán­túli és az ózdi szénbányászati trösz­tök üzemeiben 40 Kóta-féle felrakó­gépet helyeztünk üzembe, s ezáltal 10 nap alatt 4464 tonnával nőtt a termelés. Ezen az úton akarunk to­vább haladni az idén is. 1956-ban a tavalyihoz képest megháromszoroz­zuk a géppel felrakott szén mennyi­ségét. A tavalyi tapasztalatok — minden ellenkező nézettel szemben — azt is bebizonyították, hogy a kombájnok kiválóan beválnak, csak megfelelő körülményeket kell biztosítani mun­kájukhoz. A dudari Iker-aknában például a Donbasszikombájnnál 16 százalékkal magasabb teljesítményt értek el, mint a felső- és alsótelepi kéziművelésű frontokon. Ezért az idén a skombájntok­kal és a réselőgé­­pekkel jövesztett szén mennyiségét az 1955. évinek több mint kétszere­sére emeljük; szovjet kombájnokon kívül sok korszerűsített hazai F— 4-es fejtőgépet is alkalmazunk. Ha azt akarjuk, hogy a szénfalon elért magasabb teljesítmény a bá­nyászat összteljesítményében is ér­vényesüljön, akkor gépesítenünk kell a szállítást is, hogy lépést tarthasson a közvetlen termelőmunkával. Bányáink, az utób­bi évekhez hasonlóan, az idén is megkapják a szükséges korszerű szállítóberendezéseket (gumiszalag, kaparószalag stb.). De a jó szállító­­berendezés sem ér semmit, ha a ter­melés egyenetlensége miatt hamar tönkreteszik, s ha nem gondoskodnak karbantartásáról. A korszerű szállí­tóberendezéseket akkor tudjuk csak jól hasznosítani, ha a ciklusgrafikon szerinti munkaszervezéssel egyenle­tessé tesszük a munkát, s gondosan karbantartjuk a berendezéseket. A széntermelés növekedése megkö­veteli a fenntartás és az elővárás meggyorsítását is. A termelés növeke­désével együtt, ha nem is egyenes arányban, bővül a vágathálózat. Egy­re növekvő mértékben kell tehát al­kalmaznunk korszerű zártíves bizto­sító­szerkezeteket, TH-gyűrűket, Moll­­íveket. Ily módon javul bányáink ál­lapota, jobb lesz a szállítás és a lég­keringés, s ami nem kevésbé fontos, jelentősen csökkenthetjük a bányafa felhasználását is. Ez azt jelenti, hogy a bányászat egyik legfontosabb im­portanyagával takarékoskodhatunk. A Tatabányai Szénbányászati Tröszt üzemeiben 1954 végéig a teljes vágat­hossz 11,8 százalékát már zártíves vasszerkezetekkel biztosították. En­nek eredményeképpen 1955-ben 6000 köbméter bányafát takarítottak meg 1954-hez képest. Egy tonna szén ki­termelési költsége ezáltal 31 fillérrel csökkent. Bányafát úgy is megtakaríthatnak, hogy hazai vasbetonelemekkel pótol­ják. Az idén a biztosító­szerkezetek mögötti kőzetbélelő faanyag helyett acéllemezeket, illetve előfeszített vasbetonlemezeket is fogunk alkal­mazni. A fával azonban nemcsak a bányavágatokban, hanem a fejtése­ken is takarékoskodni kell, hiszen a bányafa 60 százalékát itt használják fel. A bányafa helyettesítése más anyagokkal azért is fontos, mert ez az egyik feltétele a fejtési technoló­gia korszerűsítésének. A fejtés meggyorsítására a hom­lokkal­ merőleges biztosítási rendsze­reket, csuklós süveggerendákat és páncélpajzsokat alkalmazunk. Ily mó­­don lehetővé válik, hogy a fejtési homlok elől a szállítóberendezéseket egy tagban toljuk át új helyére, s megrövidítsük az átszerelés és az omlasztás idejét. A biztosítás, az át­szerelés és az omlasztás ideje ugyanis teljesen improduktív, s mégis meghaladja a fejtésre fordított idő 22 százalékát. Keveset foglalkoztunk ez idáig a beépített bányafa visszarablásával, visszaszerzésével. Pedig erre nagy lehetőségek vannak. A Mátra vidéki Szénbányászati Tröszt szűcsi X. és XI. aknájában az üzemvezetőknek és a tröszt műszaki vezetőinek kezde­ményezésére gépi berendezést készí­tettek a farabláshoz és három fron­ton sikeresen alkalmazzák. A X. ak­nán házilag szerkesztett és gyártott farabló villákkal 50 perc alatt kira­bolták egy 50—60 méteres frontfejtési homlokhosszon a fejtés két pásztá­­ját. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy a beépített bányafának mintegy 40 százalékát visszanyerjük, ezenkívül biztonságosabbá is teszi a munkát s tökéletesíti az omlasztást. A Mátra vidékiek egészséges kezdeményezé­sét minél szélesebb körben el kell terjesztenünk. Ha az idén csak­­ 40 frontfejtésen is vezetjük be ezt a módszert, akkor is több mint 10 000 köbméter bányafával növelhetjük je­lenleg alacsony fakészletünket. Hogy ez milyen sokat jelent a népgazdaság számára, az kitűnik abból, hogy 10 ezer köbméter bányafa megfelel 6—8 ezer mázsa zsír, vagy 10—15 ezer mázsa cukor, vagy 18—20 ezer mázsa búza valutaértékének. Bevezetőben említettük, hogy a ter­melékenység növelésének másik útja az improduktív munka arányának a csökkentése. Ebből a szempontból az a legfontosabb feladatunk, hogy job­ban gépesítsük a külszíni munkát. Az utóbbi években ezzel erősen elmarad­tunk. Olyan korszerű létesítménynél például, mint a dudari szkip-akna, ahol a bányamezőben Donbassz­­kombájnnal dolgoznak, s az akná­ban szkip-bödönnel szállítanak — a külszínen még lóvontatással jut­tatják el a meddőt a bányára! Az SZKP XX. kongresszusán Bulgányin elvtárs rámutatott arra, hogyha a technológiai láncban egyes munkafo­lyamatok nincsenek gépesítve, akkor a munka termelékenysége nem növe­kedhet és az önköltség nem csökken­het. Mind a régi, mind az új bá­nyáknál ki kell dolgoznunk ezért a külszíni munkák gépesítésének, auto­matizálásának programját. Viszony­lag kis beruházással, rövid idő alatt számottevő megtakarításokat érhe­tünk el. A borsodi külszíni szállítás és meddőkezelés korszerűsítése például 500 000 forintba kerül, s általa évi 15 000­ külszíni műszakot szabadítunk fel, fordíthatunk közvetlenül szén­­termelésre. Ez évenként, mintegy 700 000 forintos megtakarítást ered­ményezne. A borsodi bányafa-telepe­­ken 6,7 millió forintos beruházással 10 százalékkal csökkenthetnék az itt foglalkoztatottak számát s a felsza­baduló bányászokat a szénfalnál fog­lalkoztathatnánk. A termelékenység emelése termé­szetesen csökkenti az önköltséget, hi­szen nagyjából azonos költséggel sok­kal több szenet hozhatnak felszínre. De ezeken kívül egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk a szén minőségének javítását sem. Különösen nagy gondot kell for­dítanunk a kokszolható szén terme­lésére. Ha a pécsi és a komlói tröszt csak 1,1 százalékkal emelné a kok­szolható szén arányát termelésében, ezzel 347 000 dollár­ devizát takarít­hatnánk meg, hisz kevesebb kokszol­ható szenet kellene külföldön vásá­rolnunk. Ez a példa is érzékelteti, milyen fontos feladat a kokszolható szén termelésének növelése. De nem­csak róluk van szó! Minden szénbá­nyászati trösztnek vannak tennivalói a szén minőségének megjavításában. Elsősorban arra kell törekedniük, hogy több darabos szenet termelje­nek, s a daraszeneket portalanítsák. A Központi Vezetőség novemberi határozatában kitűzött célokat he­lyesléssel fogadták a szénbányászat dolgozói. A szénbányászat vezetői és munkásai mindent megtesznek a mű­szaki színvonal emeléséért, hogy tel­jesíthessék és túlteljesíthessék évi tervük valamennyi feladatát. Simon Kálmán a Szénbányászati Minisztérium műszaki fejlesztési és gépesítési főosztályának vezetője Szénbányászatunk műszaki fejlesztésének időszerű kérdései Az idén tízmillió forintot fordítanak a vasúti rakodás gépesítésére A MÁV az áruforgalom gyors lebo­nyolítására egyre több munkafolya­matot gépesít. Erre a célra az idén is körülbelül tízmillió forintot fordíta­nak. Az összegből többi között 23, egyenként öttonnás daru építését fe­jezik be: ezek a nagyobb állomásokon könnyítik meg a rakodást. Ugyancsak jelentős összeget költenek gabona­­átrak­ó-berendezésekre is; a darab­­árus-forgalom gyorsítására 20 villa­mostargoncát helyeznek üzembe a vidéki állomásokon. SZABAD NÉP Időszerű kérdések idejében fel kell készülni a belvizek levezetésére Az Országos Vízügyi Főigazgatóság közleménye Hazánkban a két-három év óta csapadékosabbra fordult időjárás kö­vetkeztében a talajvíz szintje általá­ban emelkedett, s helyenként elérte az 1940. évi magasságot, az utóbbi évtizedek legmagasabb talajvíz­szintjét. Az idén lehullott nagy­­mennyiségű­ hó olvadása növelheti a talajvíz által elöntött területek nagy­ságát, különösen a mélyebb fekvésű vidékeken, így az Alföld déli részén, Csongrád és Bács-Kiskun megyé­ben, Dunántúlon a Sárrét, a Kapos és a Sió vidékén. Vízügyi szerveink az évek hosszú tapasztalatai alapján készültek fel a veszély elleni védekezésre: 230 ál­landó szivattyútelepet és jelentős mennyiségű mozgószivattyút helyez­tek üzemképes állapotba. Gondos­kodtak a szivattyúk kellő mennyi­ségű üzemanyaggal való ellátásáról. Mihelyt az időjárás engedi, ezek na­ponta körülbelül 40 millió köbméter vizet szívnak el az elárasztott terü­letekről. Az utóbbi években jelentősen fej­lesztettük a belvízlevezető csatorna­­hálózatot. A 25 000 km hosszú bel­vízgyűjtő csatornahálózat kezeléséről a vízügyi szervek gondoskodnak. A gyűjtőcsatornákba a földeken levő ki­sebb levezető csatornák és szívóárkok szállítják a vizet. Ezek karbantartá­sáról a helyi szervek kötelesek gon­doskodni. A belvízlevezető csatornahálózat fejlesztése jelentősen hozzájárul ah­hoz, hogy az elmúlt években a bel­víz által elárasztott területek már csak kis részét tették ki az 1940—41. évinek, amikor 1 500 000 katasztrális hold volt víz alatt. Mindez azonban nem adhat okot a megnyugvásra. Erre figyelmeztet a vízügyi szervek Csongrád és Békés megyében folytatott januári vizsgá­lata is. A vizsgálat során megállapí­tották, hogy több helyen a csatorná­kat nem tartják rendben. Egyes he­lyeken a szívócsatornákat betapos­ták, beszántották, illetve a csa­tornák által elfoglalt területeket művelés alá vették. Ennek káros következményei lehetnek: hóolva­dáskor a helyi vizek egyes vidé­keken akadályozhatják a mezőgazda­­sági munkálatokat, veszélyeztethetik a már bevetett területeket és késlel­tethetik a tavaszi munkák idejében való elkezdését. A belvizek mielőbbi levezetésében vízügyi szerveinken kívül jelentős feladatok hárulnak a megyei, járási, községi tanácsokra, az állami gazda­ságok, a termelőszövetkezetek veze­tőire. Valamennyi község területén már most — a tényleges olvadás megindulása előtt — számba kell venni a mélyfekvésű területeket és gondoskodni kell a levezetőárkok tisztításáról. A hidak, az áteresztők környékéről el kell távolítani a víz folyását akadályozó jeget, növényze­tet. Mihelyt az idő enyhülése lehe­tővé teszi, hozzá kell fogni további ideiglenes jellegű, kisebb levezető ár­kok építéséhez azokon a mélyfekvé­sű területeken, ahol a meglevő árok­hálózat útján nem biztosítható a bel­vizek lefolyása a gyűjtőcsatornákba. E munkák során feltétlenül szüksé­ges, hogy a vízügyi szervek szakem­bereinek véleményét, útmutatásait figyelembe vegyék, mert egy-egy víz alatt levő nagyobb terület váratlan bekapcsolása a gyűjtőcsatornába el­öntéssel veszélyeztethet más terüle­teket. A helyi vizek levezetéséhez a vízügyi igazgatóságok a szükséges műszaki támogatást kötelesek meg­adni. K­iítva KARCOLATOK Hárman elindulának... A szürke Pobeda kigördült a Veszprém megyei tanácsháza kapu­ján és fürgén végigfutott a zegzugos utcákon. Aztán rákanyarodott az aj­ka a devecseri országútra. Utasai elé­gedetten dőltek hátra a kényelmes ülésen. Nem­­kétséges: jól egybehan­golták az útirányt. Reinhardt Ferenc Ajkára, Péter Károly Devecserre, Gurszki Dezső pedig ugyancsak erre az útvonalra tervezte aznapi hivata­los teendőit. Úgy számították, hogy már kora délutánra visszajönnek, mivel a kocsira a titkárságnak is szüksége van. Mindössze félnapos ki­küldetés, fél napidíjjal. A megyei tanács három dolgozója, három kü­lönböző ügyben, egy kocsival — rö­vid fél nap alatt. íme: így kell taka­rékoskodni az állam pénzével! Nem is lett volna semmi hiba, ha Devecser alatt a kövér felhők fel nem szakadoznak és Gurszki Dezső meg nem pillantja a hófödte somlói hegy­oldalt. Mert akkor mégiscsak eszé­be jutott: innen Doba már csak egy kőhajításnyira van, ott pedig az após háza és borospincéje ... Szinte észre sem vette, hogy hangosan gondolko­dik. Legfeljebb arról, hogy Reinhardt kortárs felkiáltott: — Pompás ötlet! És a következő pillanatban kész terv pattant ki agyából: — Ha jól meggondolom, keríthe­tek magamnak munkát ott is. Pél­dául megnézem, jó-e a szanatórium­ban a vízderítő. A megye pénzén ké­szült, látnunk kell, mire ment a köz­pénz. Társai zseniálisnak találták a meg­oldást. Péter Károly arcán némi bosszús irigység futott át. Neki, saj­nos nem kapcsol ilyen káprázatos gyorsasággal a képzelete. Így csak arra szorítkozott, hogy hűségnyilat­kozatot tegyen: — Veletek tartok, a legmélyebb borospincébe is. A szanatóriumban mély meghatot­­sággal fogadták Reinhardt kartársai. Lám, „fenn“ is törődnek a problé­mákkal. Ö azonban szerényen elhá­rította magától a dicséretet. Istenem, mit kell azon csodálkozni, ha valaki fáradhatatlanul, minden nehézséget, hóvihart, miegymást leküzdve foglal­kozik a legapróbb üggyel is. Ö már ilyen, nem tehet róla. Meg aztán rö­vid félóra múltán úgyis visszatért szűkebb „kollektívájához“. A két útitárs arca véres volt már a somlói bor tüzétől. Be kell hát hoznia a hátrányt. Reinhardt meg is tett en­nek érdekében mindent, ő már ilyen. Erről sem tehet. Egyre mele­gebb percek jöttek... Ezekbe a percekbe szólt bele hi­deg tárgyilagossággal a gépkocsi du­dája: indulniok kell visszafelé. — Most?... — kapta fel fejét da­cosan a három kartárs. — Inkább a ... — de azt már nem mondták ki, hogy mit inkább, hanem kiszóltak a vezetőnek. — Annyi itt a probléma, hogy ma­radnunk kell. Induljon haza, ha any­­nyira várják. Mi vonattal megyünk. És visszatérve szaporán hajtogat­tak fel a „problémából”, ahogy ők a somlói bort finoman nevezték. Mire aztán végleg eldöntötték, hogy a hárslevelű zamata vagy a rizling édeskés íze-e az igazi, éppen csa­k annyi idejük maradt, hogy átro­hantak a somlóvásárhelyi vasútállo­másra, és felkapaszkodtak a Veszp­rém felé igyekvő esti gyorsra... Másnap a legnagyobb lelkinyuga­lommal nyújtották be az útiszámlát. Három gyorsvonati díj összegéről és három egész napidíjról. Hogy milyen jogcímen? Elvégre az ember még­sem „szállhat ki” hivatalos ügyben a saját költségén. Mert a takarékos­ságnak is van határa. S hogy közben a somlói hegy is útba esett? Hát ha már egyszer ott van, ki tehet róla? Kövesdi Ferenc CSÜTÖRTÖK, 1956. MÁRCIUS 1 Nagyobb megértést a külkereskedelem igényei iránt . Nagy érdeklődéssel olvassuk az ipari szakemberek írásait a mű­szaki fejlesztés problémáiról. Úgy vélem azonban, hogy fel kell hívni a gépipar dolgozóinak a figyel­mét néhány olyan hibára is, amely még jobban rávilágít a műszaki fej­lesztés döntő jelentőségére — ezúttal a külkereskedelem szempontjából. Az első hiba az, hogy gépiparunk tűrhetetlenül lassan és nehézkesen elégíti ki a nemzetközi piac gyakran változó igényeit. Csak néhány ilyen példát szeretnék említeni. Kapitalista vevőink számára egyszerűen érthe­tetlen, hogy egy olyan jól szervezett, kiváló gépekkel és szakmunkás gár­dával dolgozó üzem, mint az RM Szerszámgépgyár, miért csak hónapok múltán tud az általa szállított gépek­hez pótalkatrészt adni. A gyárban az ilyen apróságnak tűnő kérdéssel nem­igen foglalkoznak. Elfelejtik, mennyi­re előnyös az alkatrész-készítés és el­adás. Az alkatrészek ára ugyanis ki­logrammonként négy-ötszörös az alapgép kilogrammonkénti árához ké­pest. Az alkatrész-rendelések gyors, azonnali teljesítéséhez tehát nagy népgazdasági érdek fűződik. Mégis, az RM Szerszámgépgyár az univerzá­lis marógépek fontos alkatrészeinek gyártását csak nyolc hónapra vál­lalta el. Ez a példa is igazolja, milyen kárt okoz az a gépiparunkban eléggé elterjedt nézet, hogy nem érdemes alkatrész-gyártásra berendezkedni, hanem csak komplett, nagy gépek gyártására. A másik hiba, hogy az új típusú gépek csak igen lassan kerülnek a külkereskedelembe. Iparunk például már 1954-ben elkészítette az E— 320-as eszterga mintapéldányát és ennek alapján már propagandát is fejtettünk ki külföldön. Exportszállí­tásra azonban még ma sem kaptunk ebből a gépből. Az E-320-as eszter­ga példája csak egy a sok közül. A tervünkben levő új típusú gépek zö­me csak az év utolsó harmadában áll majd rendelkezésünkre! Mi az oka e lassúságnak? Úgy tű­nik, hogy gépszerkesztőink sok eset­ben nem annyira a nemzetközi piac igényeit és változásait tartják szem előtt, mint inkább olyan gépek ter­vezését, amelyekkel „egyszer s min­denkorra” megelőzhetnék külföldi versenytársainkat. Holott sokkal he­lyesebb lenne az évről évre szerzett bel- és külföldi tapasztalatok alapján fokról fokra fejleszteni géptípusain­kat. Véleményem szerint ez a mód­szer hamarabb vezetne eredményre. Gépeink nagyon drágák. Belföldi áruk még egyetlenegy esetben sem csökkent. Ellenkezőleg. Szinte min­dennapos harcot kell vívnunk gyá­raink azon törekvése ellen, hogy áraikat felemeljék. Jellemző példa erre az ERN kisesztergával kapcsola­tos tapasztalatunk. Ezt a gépet egy kisebb üzemtől vásároltuk, később azonban a Diósgyőri Nehézszerszám­gépgyár gyártotta. A Diósgyőri Ne­hézszerszámgépgyár legnagyobb meg­lepetésünkre azt kívánta, hogy fo­gadjuk el a több mint 100 százalékos áremelési javaslatát. Talán így akar­ták önköltségüket csökkenteni? Az áremelésnek egyik formája, hogy egyes típusokon kisebb műsza­ki változtatást hajtanak végre, azután a megokoltnál magasabb áreme­lést kérnek. A világpiacon kialakult szokás szerint például 10 százalékos felárat lehet számítani az esztergagé­pek csúcsmagasságának egy lépcső­vel való felemeléséért. Az egyik MVE típusú esztergapad csúcsmagasságát nálunk is felemelték, de az árát lép­csőnként már 25 százalékkal kíván­ták növelni. A külkereskedelmi vál­lalat az ilyen arányú áremelkedést természetesen nem tudja külföldi ve­vőire áthárítani. Végül még egy hibát említek, amely ugyancsak sok kárt okoz kül­kereskedelmünknek. Semmiféle ká­rosodás nem éri azokat az ipari üze­meinket, amelyeknek termékeit kor­szerűtlenség vagy egyéb okok miatt nem lehet eladni. Az ipari üzem el­készíti az exportáruját, de nem ér­dekelt terméke külföldi értékesítésé­ben. A külkereskedelmi vállalat ki­fizeti a gép árát és ezzel a gyár „tel­jesítette“ összes kötelezettségeit. Ez az állapot erősen csökkenti az ipari üzemek felelősségét és érdeklődését a külkereskedelmi érdekek iránt. Természetesen az említett hibákon kívül még más, nem kevésbé fontos akadályokat is felsorolhatnék, ame­lyeknek elhárítása ugyancsak ha­laszthatatlan. A hibák nagy részét gyorsan kijavíthatjuk és elkerülhet­jük, ha szorosabbra fűzzük kapcso­latainkat az iparral, a gyárigazga­tókkal, a gépszerkesztő mérnökökkel és az exportra termelő gyárak dol­gozóival. Arányi Sándor a TECHNOIMPEX igazgatója Értekezleten beszélték meg az idei feladatokat az Állami Gazdaságok Minisztériumának vezetői Az Állami Gazdaságok Minisz­tériumának vezetői, főosztályve­zetők és termelési igazgatók teg­nap az Állami Gazdaságok Mi­nisztériumában értekezleten vet­tek részt. Az értekezleten megje­lent Erdei Ferenc, a Minisztertanács elnökhelyettese. Boros Gergely, az MDP Központi Vezetőségének tagja, a MEDOSZ elnöke. Győri Mihály, az MDP Központi Vezetősége mezőgaz­dasági osztályának helyettes vezetője. Az értekezleten Pogácsás György, az állami gazdaságok minisztere tar­tott beszámolót. Ismertette az állami gazdaságok 1955. évi gazdálkodásának főbb tapasztalatait, a Központi Veze­tőség júniusi határozatának végre­hajtása során elért eredményeket és szólt a hiányosságokról is. Beszé­dének további részében az állami gazdaságok előtt álló feladatokat is­mertette. A beszámolót széleskörű vita kö­vette. A vitában felszólalt Erdei Fe­renc elvtárs, a Minisztertanács el­nök­helyettese is. Hogyan segíti a Nemzeti Bank a termelőszövetkezeteket leltározásra, a zárszámadás elkészí­­tésére. Sikerült is már rendet terem­teniük a patronált tsz-ek háza táj­án A könyvelést sok helyen már csak írásos bizonylat alapján végzik, nyil­vántartják a készleteket. A patronált tsz-ek 82 százalékánál zárszámadás­ra pontosan elkészültek a könyvelés­sel. Sűrűn érkeznek a bankhoz köszö­nő levelek a termelőszövetkezetek­ből. A szentgyörgyvári Vörös Csillag és a bakonyszücsi Tolbuchin tsz dolgozói megírták, hogy a bank elő­adója többször kint járt a tsz-ben és tanította a könyvelőt, aki ennek a segítségnek köszönheti, hogy már ön­állóan is tud dolgozni, sőt, a Vörös Csillag könyvelője első lett a járás versenyében. A makói Hunyadi Tsz új könyvelőjét a bank előadója ma­gával vitte egy hétre a bankfiókba, majd egy hétre a járás legjobb ter­melőszövetkezetébe, hogy elméletben és gyakorlatban mutassa meg neki a könyvelést. Sokat foglalkoznak az előadók az ellenőrző bizottságokkal is. Ennek köszönhető, hogy például a környei Vörös Csillag Tsz ellenőr­ző bizottsága már önálló vizsgálato­kat is tarthatott. De nemcsak ezért hálásak a terme­lőszövetkezetek az előadóknak, ha­nem azért is, mert már sokszor ta­pasztalták, hogy a bank valóban az ő érdekeiket képviseli. Ellenőrzik az előadók az építkezések, javítások számláit, vajon a kivitelezők jogos összegeket számítanak-e fel az el­végzett munkáért. Ily módon tavaly mintegy hatmillió forintot takarítot­tak meg a termelőszövetkezetek tag­ságának. A bank előadója intézte el, hogy a bárányosi Új Élet Tsz meg­kapja az Ácsi Cukorgyártól a tévesen elkönyvelt 200 mázsa cukorrépa árát. A bank segítségével csupán Szabolcs megyében több mint 450 000 forint évek óta húzódó követelésüket kapták meg a termelőszövetkezetek. Ezenkívül szakmai támogatást is nyújt a Nemzeti Bank a tsz-eknek. A bank területi irodáin egy-egy me­zőgazdász dolgozik, aki a tsz-eket járja és azonnal tanácsot ad. A nyír­bátori Vörös Csillag, a kislétai Rákó­czi és a nyírgyulaji Béke tsz-ben pél­dául a kertészet és a dohány vetés­­területének növelését javasolta a bank mezőgazdásza. A javaslatot el is fogadták. A mezőgazdászok foko­zott figyelmet fordítanak az új tsz-ek­­re, sűrűn felkeresik azokat. Tapaszta­lataikról jelentést küldenek az illeté­kes tanácsnak és kérik a tanács se­gítségét is. Megvizsgálják a tsz-ek ter­melési terveit, a meglevő épületek és egyéb eszközök gazdaságos kihaszná­lását. A patronáló mozgalom eredményeit látva, a Nemzeti Banknak most az a célja, hogy az idén mintegy 800 tsz­­nek nyújtson segítséget. 1956-ban különösen az újonnan alakult terme­lőszövetkezetekkel foglalkoznak majd a bank előadói és mezőgazdászai. Kevesen tudják, hogy a Nemzeti Bank Mezőgazdasági Hiteligazgató­sága nemcsak a hitelek folyósításával foglalkozik, hanem a tsz-ek sok ügyes-bajos dolgával is. S ezzel a te­vékenységével évente több millió fo­rintot takarít meg a tsz-eknek. Hogyan valósul meg ez a segítség a gyakorlatban? Elsősorban az úgynevezett tsz-pat­­ronálás révén, amely tavaly már 743 tsz-re terjedt­­ki. A Nemzeti Bank előadói minden hónapban felkeresik a gondjaikra bízott termelőszövetke­zeteket és megtanítják a könyvelő­ket, elnököket s az ellenőrző bizott­ság tagjait a pénz- és hitelgazdálko­dás szabályaira, a könyvelésre, a

Next