Szabad Nép, 1956. április (14. évfolyam, 92-121. szám)
1956-04-08 / 99. szám
VASÁRNAP, 1956. ÁPRILIS 8 A nézőpontról Néhány nappal ezelőtt a Szabad Nép egyik munkatársa javaslatot küldött a Minisztertanács titkárságára arról, miként lehetne a munkások anyagi érdekeltségét növelni az új gyártási eljárások alkalmazásában. Példamutató gyorsasággal, két nap után már meg is jött a válasz. Három sűrűn gépelt oldalon bizonyították, hogy az elképzelés ezekért és ezekért nem valósítható meg. Nem akarunk most vitába szállni azzal, hogy a javaslat helyes volt-e vagy sem. Lehetséges, hogy az ,elvtársaknak igazuk volt. A kérdést nem is tennénk szóvá, ha a válaszban nem tükröződne egy sajnos, eléggé általánosan elterjedt jelenség. Éspedig az, hogy az üzemek, a minisztériumok vezetői a dolgozók javaslatait gyakran nem abból a nézőpontból szemlélik, hogy mi a helyes azokban, mi az új, mi a megvalósítható, hanem mindenekelőtt abból a szempontból, miért rossz, miért helytelen, miért nem alkalmazható. Nem az új vonásokat kutatják a javaslatban, ellenkezőleg: sokoldalúan bizonygatják a gondolat megvalósíthatatlanságát. Az új elképzeléseknek persze sok gyenge, sebezhető pontjuk is lehet. A javaslatok többsége rendszerint számos részkérdésre nem terjed ki. Az újat kigondoló embert általában az jellemzi, hogy megtalálja ugyan a probléma megoldásának útját, de a velejáró sok és külön-külön talán nagyon is fontos mellékhajtására nem figyel fel. Persze minden javaslatota vonatkozzék az akár új technológiai eljárásra, a munkaszervezés tökéletesítésére, az ügymenet egyszerűsítésére — lehetőleg valamennyi figyelembe vehető körülmény gondos mérlegelésével kell elbírálni. De eltéríthetik-e a mellékkörülmények a vezetőket attól, hogy elsősorban az újat, az előremutatót lássák meg a javaslatokban? Nem, semmi esetre sem! Bogozzák ki a rosszból a jót, a helytelenből a helyeset. Azon fáradozzanak, mi módon lehetne az újat még a javaslattevő elképzelésénél is célravezetőbben átültetni a gyakorlatba. A nézőpont ilyen megváltoztatása nem könnyű dolog. Hiszen a dolgozók javaslatai a művezető, a műhelyfőnök, a gyárigazgató, a miniszter munkájának bírálatát tartalmazzák. Azt fejezik ki, hogy az eddigi módszer nem a legmegfelelőbb, lehet azt még jobban is csinálni. Az új elfogadása önbírálat. S önnönmagunkat bírálni nem könnyű dolog. Fájó saját hibáinkat belátni, ha az magatartásunk, jellemünk, viselkedésünk fogyatékosságára vonatkozik. De hasonlóan fájdalmas a munkánkról szóló bírálat még akkor is, ha az csak közvetve érint bennünket, ha új gondolat, új elképzelés köntösében is jelentkezik. A bírálat ekkor is csak bírálat marad. A dolgozók tettvágy szülte gondolataiban csak a hibát, a meg nem valósíthatót kutatni — kimondva, ki nem mondva a bírálat visszautasítása. A bírálat visszautasítását gyakran a kényelmesség, a restség szüli. Könnyebb a megszokott módon dolgozni, a régi vágányokon haladni, mint új utat vágni. Könynyebb a javaslatot elvetni, vagy a bürokrácia útvesztőiben elsüllyeszteni, mint az újat alkalmazni. A dolgozók elképzeléseit valóraváltani új gonddal, még több munkával jár. Ezt az új gondot, nagyobb munkát ma még önszántukból kevesen vállalják. Az utóbbi időben egyre több szó esik arról, hogy másképpen kell dolgoznunk, új módon kell vezetnünk, bátran szakítanunk kell a régivel, az elavulttal. Fordulatra van szükség mindenekelőtt abban, hogy a társadalmi és a gazdasági élet valamennyi területén a lenini tanítás szellemében merítsünk a dolgozó nép alkotó forrásából. De csak az a vezető képes a dolgozók kollektívájának tapasztalatát, eszét, bölcsességét felhasználni munkájában, aki élni tud a bírálat és az önbírálat kommunista módszerével, szakít a restséggel, a kényelmességgel. Ehhez azonban a többi között az is kell, hogy a dolgozók javaslatainak megítélésénél azt a bizonyos nézőpontot változtassuk meg. 057£77 Olyan ez a konyha, hogy aki belép, rögtön otthon érzi magát benne. Halványzöld, modern konyhabútor, a szekrény üveglapja mögött ragyogóan tiszta porcelán- és üvegedények. Tükörfényes rézmozsár. A falon rajzok, hímzések. A festett, barna padlót két rongyszőnyeg borítja. Az egész tiszta, barátságos, kedves kis konyha a háziasszonyt dicséri. . De a háziasszony nincs itthon. A sarokban álló díványról egy idős ember nézeget a konyhaszekrényen álló óra felé. „Minden percben itt lehet... Még főznie is kell... Siet ő, siet bizonyosan ...” Az öreg bácsit fél évvel ezelőtt agyvérzés érte. Akkor megbénult a baloldala és olyan lett, mint a gyermek. A lánya ápolta, gondozta. Mosdatta, öltöztette, etette, itatta. Most is őt várja, hogy élettel "töltse meg a kis konyhát, beszélgessen vele, sürögjön-forogjon körülötte. Már jön is. Az apja nyugdíjügyében járt el. A hivataljárástól kicsit fáradt az asszony, ölébe eresztett kézzel megpihen a konyhaszéken. De csak egy pillanatot engedélyez magának, s már ugrik föl, begyújt a tűzhelyen, mert főznie kell. — Mit főzzek, apám? Az öreg legyint rá, hogy neki mindegy. De kis idő múltán megszólal: „Hát asszony nem lennék én, semmi pénzért. Mindig csak a főzés érdekel titeket... Anyád is szegény, mindig azt kérdezte, mit főzzön!“ Az asszony elmosolyodik erre, de csak úgy szomorkásan. A szomorúság azért van, mert eszébe juttatták édesanyját, akit két éve vesztett el. A mosoly meg azért, mert az apja ilyet mondott... Méghogy őt csak a főzés érdekli... Ez a szorgalmas, példás háziaszszony, ez a gondos, fáradságot nem ismerő betegápoló, Peterecz Ferencné, a Magyar Pamutipar szövőnője. Apjának ő már mindig a kis Manci marad, aki a legiparkodóbb gyermeke volt, s késő estékig dolgozott vele a sovány munkáskenyeret kipótoló rákospalotai földecskén. De ha a Magyar Pamutiparban ejtik ki nevét, a legnagyobb tisztelet hangján beszélnek róla. Ha ünnepségre készülődik, mellét sok-sok kitüntetés borítja. Az első kitüntetést 1950-ben kapta. Azon a nyáron Galyatetőn üdült, a Pamutipar üdülőjében. Barátnőjével — aki akkor szintén szövőnő volt, most pedig normál — ellátogattak a „nagyüdülőbe”, ahol a legjobb dolgozók nyaralnak. Petereczné akkor fogadta meg: addig nem nyugszik, míg őt is be nem utalják a galyatetői Nagyszállóba. Erre 1952-ben került sor. Azóta is ziyaralt minden évben. Leginkább a Balaton partját szereti — Földváron, Fonyódon, Siófokon, Füreden is üdült már férjével. Férje szenvedélyes horgász, és ő szeret ott üldögélni mellette szótlanul, vagy kinyújtózkodni a napon és élvezni a csendet, a békességet. Nyári vasárnapokon a ráckevei Duna-ághoz járnak, van egy kis ladikjuk. A férj horgászik, ő pedig a csendet hallgatja. Talán azért vágyódik úgy a csendre, mert a hétköznapokon nincs része benne. Tizenhét éve, 18 éves kora óta dolgozik a szövődében, lármás, zajos gépek között. Nyolc gépet kezel, uralkodik rajtuk. Átlagos teljesítménye 125 százalék. Az ő gépeiről hat éve nem került le más, mint első osztályú áru. Mikor 1952-ben Galyatetőn üdült, meglátogatta az édesanyja. Egyetlen napot töltött ott lányával. Felejthetetlen, boldog nap volt — és az öregasszony mégis sírt. Sírt örömében, a meghatottságtól, hogy idáig eljutott a lánya. S egy héttel ezelőtt, a múlt vasárnapon, Petereczné megríkatta édesapját is. Előtte való napon, szombaton, a Könnyűipari Minisztériumba volt hivatalos egy ünnepségre. Mit sem sejtve ment el, de mikor meghallotta, miért hívták, elfogyott belőle az erő... Alig tudott felállni, hogy átvegye a kitüntetést. Mert ha volt is már odahaza hét kitüntetése, ez mégis váratlanul érte... A Szocialista Munka Hőse címmel tüntették ki. Ő a harmadik magyar asszony, aki szíve fölé tűzheti az aranycsillagot. „ Mikor másnap megmutatta édesapjának a kitüntetést, s a vele járó Népköztársasági Érdemrendet, az öregember elsírta magát. Vele könynyezett Petereczné is. A boldogságtól. Bátyja egy vendéglőben látta meg az újsághírt és mellette Petereczné fényképét. „Ejnye, ez a kishúgom.“ És sietett hozzájuk. Ünnepelte a család és a gyár. Férjétől, munkatársaitól, a gyári MNDSZ-től és a szövődé vezetőitől gyönyörű tavaszi virágokat: jácintot, szegfűt, orgonát kapott. Aztán jöttek az újságírók. Megkérték, álljon a gépe mellé és dolgozzon. Ismertesse munkamódszerét. Mondja el, hogyan foglalkozik tanítványaival. Sokféle kérdésük volt, s ő kicsit riadtan, a gépe felé lesve, hogy jaj, nem lesz-e baj, ha ő beszélget — próbált nekik felelni. Munkájában a legjobb fogásokat alkalmazza, a legkiválóbb dolgozók összesített módszere alapján. A gépeket nem összevissza indítja, hanem először azokat, amelyeken kisebb munka van — például vetélőcsere, s aztán kezd a nagyobbhoz, például, ahol szálszakadás van, így gépei a lehető legrövidebb ideig állnak. A százalékból inkább enged egy keveset, de a minőségből soha. Fegyelmezett, végigdolgozza a nyolc órát, igazolatlanul még soha nem mulasztott. Állandóan van tanítványa. A tanításnál az az elve, hogy az emberek olyanok lesznek, amilyenekké nevelik őket. Élete olyan, mint bármely munkásasszonyé. Egyszoba-konyhás lakása van, munka után maga mos, főz, takarít, bevásárol, gondozza beteg édesapját. Szeret olvasni színházba és moziba járni, szeret férjével cigányzene mellett vendéglőben üldögélni. Családi élete boldog, egyetlen gond árnyékolja be: még nincs gyermeke. Nagyon szeretne gyermeket. Egyszerű, szerény, dolgos asszony. Szenvedélyesen szereti munkáját. Ez avatta hőssé: Szilágyi Edit SZABAD KÉP Régi gyár — újat alkotó emberek Látogatás a Kupavnai Finomszövetgyárban Moszkva, április 7. (Tudósítónktól.) A Moszkva környéki Kupavnai Finomszövetgyár három és félezer dolgozója ünnepi estet rendezett hazánk felszabadítása 11. évfordulóján a szovjet és a magyar nép barátságának megünneplésére. Meghívták az ünnepségre a Szovjetunióban tartózkodó magyar kulturális küldöttséget is. A magyar vendégek a déli órákban érkeztek Kupavnába. A fogadtatás bővelkedett kedves jelenetekben. Tamás Aladár elvtárs, a raa-i gyár, küldöttség tagja, a gyár irodájában Jerofejev elvtársban régi ismerősét fedezte fel. Montevideóban együtt vettek részt az UNESCO VIII. közgyűlésén. Légrádi Hugónét, a Magyar Pamutipar többszörösen kitüntetett dolgozóját a kupavnaiak egyik büszkesége, Ligyia Kononnyenko Sztálin-díjas szövőnő fogadta. Ő kezdeményezte a gyár másik Sztálindíjas szövőnőjével, Rozsnyevával, az egész Szovjetunióban elterjedt anyagtakarékossági mozgalmat. Az első megbeszélés a kétszáz esztendős gyár igazgatósági irodájában folyt le. Az épület maga is történelmi nevezetességű. Hajdan Katalin cárnő vadászkastélya volt. A gyár és a felszerelés is nagyrészt régi. A kupavnaiak azonban az új technika fokozatos bevezetésével, a munka alapos megszervezésével korszerűsítették a gyárat. Jó minőségű szöveteik keresettek az egész Szovjetunióban. Hamarosan alapos szakmai beszélgetés alakult ki Légrádi Zingóné, Kakuk Józsefné és a kupavnai szakemberek között. Légrádiné a Magyar Pamutipar munkaszervezését, s az úgynevezett tízperces mozgalmat ismertette. Mi tagadás, a kupavnaiak nem nagyon lelkesedtek a mozgalomért, ők más módszerekkel dolgoznak. A váltás után öt percig áll a munka. Ezalatt a technikusok, szövőnők átvizsgálják a gépeket. A műszakot befejező szövőnő átadja esetleges tapasztalatait, megfigyeléseit váltótársának. Ez a dolog technikai része. Abramov főmérnök és Ligyia Kononnyenko így vélekedik: — Veszítünk öt percet, de a munkás nyugodtan kezd dolgozni. A gépe jó, ő maga sietség, a sürgetés érzése nélkül készül fel a munkára. Szerintük kétszeresen „behozzák” az öt perc állásidőt. Légrádinénak van ellenvetése, igaz, a tízperces mozgalom némi huzavonával jár, néha a váltótárs késik. De ez még nem bizonyítja, hogy a tízperces mozgalom helytelen. Ezen bizonyára sokat lehetne és kell is vitatkozni. A vitázók jelen esetben úgy határoztak: döntsön a verseny. A szovjet gyár versenyre hívta ki a Magyar Pamutipart. A vendégek ezután megtekintették a gyárat. Megismerkedtek több kiváló dolgozóval, közöttük Bannyikov és Korotko segédtechnikusokkal, akiknek nagy szerepük van a régi gyár korszerűsítésében. A vendégek nagy érdeklődéssel vizsgálták a nagyon ötletes, újszerű gyapjúelőkészítő és keverőberendezést, amelyet a gyár újítógárdája készített. A látogatás utáni ebédet a vendéglátók kedves frigyelmessége tette emlékezetessé. Az történt, hogy Tamás elvtárs elé jókora túl sült tésztát tett az egyik felszolgáló és sokatmondó tekintettel várták a hatást. Tamás Aladár eleinte a sohasem látott ételnek kijáró bizalmatlansággal méregette a tésztákat. . ..................................................... — Talán nem ismeri az elvtárs? — kérdezte a felszolgáló csodálkozva. — Nem. Nálunk nincs ilyen — hangzott a válasz, ugyancsak csodálkozva. Erre azután kitört a nevetés. — De hiszen ez magyar eledel — mondották a felszolgálók, s előhozták az Ingesmester külön erre a célra megszerzett nagy szakácskönyvét és rámutattak a lekvárosbukta című receptre. Általános lett a jókedv. A bukta elfogyott, a szakácsnőt meg azzal vigasztaltuk, hogy ő se ismerne rá a scsi-levesre a budapesti vendéglőkben. Délután a gyár szociális intézményeit, a napközi otthonokat s a bölcsődéket látogatták meg a vendégek. Baló József Kossuth-díjas egyetemi tanár, aki előző napon a Szovjetunió orvosakadémiáján Davidovszkij, Sztrvikov, Petrovszkij és Blohin professzorral beszélte meg kutatásainak eredményeit, most a gyár rendelőjében s az éjszakai szanatóriumban hosszasan elbeszélgetett a gyári orvosokkal. Ezután a gyári munkáslányok meghívták a küldöttséget, tekintsék meg leányszállásukat. Lehetetlen nem beszélni a bensőséges, közvetlen hangulatról, amely a beszélgetést jellemezte. A küldöttség azon tagjai, akik már jártak a Szovjetunióban, itt a fiatalok között vették észre leginkább, milyen jelentős változás történt az utóbbi időkben a szovjet emberek életében. A XX. kongresszus lebontotta a bizonytalanság falának maradványait is. A szovjet emberek most felszabadultabban, nyíltan beszélnek életükről. Feltárják vágyaikat, terveiket, számot vetnek a hiányosságokkal, amelyek megszüntetését akarják, követelik. Megnéztük a leányszállót. Tiszta, rendes szobák, szőnyeggel, rengeteg kézimunkával, képekkel; sok a könyv, legtöbben tovább tanulnak a gyár technikumaiban, tanfolyamokon. Van közös éttermük. Aki akar, maga főzhet. 800—900 rubelt keresnek, a tapasztaltabbak sokkal többet. 25 rubelt fizetnek a szállásért, 300 rubelből kijön a havi koszt, s 350—400 rubel marad ruházkodásra. Jelena Migda úgy mondta, ő 800 rubelt is ,,elruházkodhat“, mert 1400—1500 rubelt keres rendszeresen. A divat központi kérdés a lányok között. Nem titkolják, szebben, jobban akarnak öltözködni. Látják a moziban, televízióban a szép, elegáns ruhákat. Bejárnak Moszkvába, megállnak a szalonok kirakatai előtt. Ők is olyan ruhákat akarnak. A szalonok száma gompamódra nő, de egyelőre még így is kevés. Körülbelül300 rubelért varrnak egy-egy ruhát. Még a hozomány is szóba kerül. •Szinte kórusban válaszolnak: gyűjtjük szorgalmasan. Beszerzik az ágyneműt, a háztartás apró kellékeit. Pénzt tesznek a takarékba bútorra. Egyszóval készülnek a házasságra. Egy jóízű kérdés így hangzott: — Miért nem jön nősülendő fiatalemberekből álló küldöttség is Kupavnába? Nem járnának rosszul. — A kérdés nem is egészen alaptalan. A gyár dolgozóinak 82 százaléka nő. Nagyrészt fiatalok. Valóban elkelnének itt a vőlegényjelöltek. Este a gyár dolgozói és a vendégek a klubban ünnepelték a magyar nép felszabadításának 11. évfordulóját, a magyar és a szovjet nép barátságát. A kultúrterem zsúfolásig megtelt, az ünnepségre a moszkvai sajtó és a rádió is felvonult. Ezzel véget is érne a tudósítás, ha az esti fogadást két pohárköszöntő nem tette volna emlékezetessé. Perlusz Sándor, a magyar küldöttség tagja, hajdani vörösgárdista, megindult hangon emlékezett meg a forradalmi harcokról, Leninről. Amikor kifejezte örömét, hogy része lehetett a Szovjetunió megteremtéséért folyó harcban, szavai folytatásaként felállt Karolnyik elvtárs, a gyár munkája, és ezeket mondotta: — Engem is az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem Magyarország felszabadításában. Ismerem a magyarok földjét. Jártam Budapesten, Székesfehérvárott, a Balaton környékén. Bajánál megsebesültem. Boldog vagyok, hogy a szovjet katonák harcai nyomán szabad és gazdag lett Magyarország és népét széttéphetetlen barátság fűzi a Szovjetunióhoz. Az emlékezetes baráti találkozás a késő esti órákban ért véget. Kékesdi Gyula * I. I. TVjrVap Szolnok, Borsod és Nógrád megye vezet a begyűjtési versenyben Az éves begyűjtési versenyben a felszabadulási versenyszakasz április 30-ig tart. A verseny az elmúlt héten is fokozódott. Eddig csaknem 200 000 dolgozó paraszt, 1500 termelőszövetkezet s mintegy 2000 község kapcsolódott be a versenybe. A mostani szakaszban kiváló eredményt elért Borsod megyében csaknem 18 000 dolgozó paraszt, 150 termelőszövetkezet, 210 község van versenyben. A megye több járása a szomszédos Heves megye egy-egy járását választotta versenytársul, hogy ezzel is növekedjék a verseny lendülete. A Begyűjtési Minisztérium legutóbbi értékelése szerint a sorrend a következő: A megyék sorrendje: I. CSOPORT: 1. Szolnok, 2. Szabolcs, 3. Pest, 4. Hajdú, 5. Békés, 6. Bács. II. CSOPORT: 1. Borsod, 2. Tolna, 3. Csongrád, 4. Somogy, 5. Fejér, 6. Győr. III. CSOPORT: 1. Nógrád, 2. Komárom, 3. Heves, 4. Veszprém, 5. Zala, 6. Vas, 7. Baranya. A megyei jogú városok versenyében: 1. Miskolc, 2. Budapest, 3. Pécs, 4. Szeged, 5. Debrecen. A járások versenyében: I. csoport: 1. paksi, 2. nyíregyházi. II. csoport: 1. mezőcsáti, 2. gyöngyösi. III. csoport: 1. abaújszántói, 2. egri. A városok versenyében: I. csoport: 1. Törökszentmiklós. II. csoport: 1. Hatvan. III. csoport: 1. Eger. A községek versenyében: I. csoport: 1. Kunszentmárton (Szolnok megye). II. csoport: 1. Taktaharkány (Borsod megye). III. csoport: 1. Piliscsév (Komárom megye). A termelőszövetkezetek versenyében: I. csoport: 1. Tamási Vörös Szikra (Tolna megye). II. csoport: 1. Újszegi Béke (Tolna megye). III. csoport: 1. Kömlődi Búzakalász (Komárom megye). A tojásbegyűjtésben elmaradás mutatkozik, ezért a következő hetekben gyorsítani kell a begyűjtés ütemét. (MTI) A Szovjetunió Kommunista Pártjának világtörténelmi jelentőségű XX. kongresszusa nemcsak a Szovjetunió népei, de más országok — köztük hazánk — dolgozó népe számára is sok tekintetben irányt mutatott. Egyre többen megértik, milyen nagy horderejűek azok a megállapítások, melyik a kongresszuson a kollektív vezetéssel a háború elkerülhetőségével, a szocializmusba való átmenet különböző útjaival, s más alapvető kérdésekkel kapcsolatban elhangzottak. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt sem, hogy a kongresszus beszámolójából ésfelszólalásaiból nemcsak ezekkel az alapvető problémákkal, hanem sok más kérdéssel kapcsolatban is, így a mezőgazdasági termelésre és a falusi pártmunkára vonatkozóan is, sok hasznos tanulságot vonhatunk le. A XX. kongresszus állásfoglalása megkönnyíti számunkra sok problémánk helyes megoldását, így a kongresszusi beszámoló megállapította, hogy „jól fejlett éremestermény-termelés nélkül nem fejleszthető az állattenyésztés, nem növelhető az ipari növények termesztése“. A kongresszus helyeselte a szűz- és parlagföldek művelés alá vonását a kenyérgabona-termesztés növelése érdekében, s meghatározta, hogy 1956-ban legalább 30 millió hektárt kell e területeken kenyérgabonával bevetni. Emellett azonban ráirányította a figyelmet arra is, hogy minden vidéken a legnagyobb és a legjobb minőségű termést biztosító növényeket kell termelni és a legmegfelelőbb vetőmagot kell használni, s mindenhol lényegesen csökkenteni kell a betakarításnál és a tárolásnál jelentkező szemveszteségeket. Országunkban a kenyérgabona-termesztés rendkívüli jelentősége szintén közismert. Pártunk III. kongresszusa megállapította, hogy „a második ötéves tervidőszakban meg kell oldani hazánkban a gabonakérdést...“ Ez pedig nem kis feladat. Országunknak évente 30 millió mázsa kenyérgabonára van szüksége az igények teljes kielégítésére. Ennek ellenére tavaly — noha igen jó volt a kenyérgabona-termésünk — csak alig több, mint 26 millió mázsa kenyérgabonát termeltünk. Mezőgazdasági dolgozóinknak nagy erőfeszítéseket kell tenniök e feladat megoldására. Mint tudjuk, a kenyérgabona-termelés növelésének két útja van. Vagy a termőterületet vagy a terméshozamot növeljük. Országunkban a termőterület növelésére nem sok lehetőség van. Kevés kivételtől eltekintve, ez csak más növények rovására történhet. Ezért mi fő útnak a hozamok növelését kell hogy tekintsük, s erőinket ebben az irányban kell összpontosítanunk. A XX. kongresszus útmutatása számunkra ebben a kérdésben is nagy jelentőségű. Nálunk sincs minden rendben a vetéstervek tájankénti összeállítása tekintetében még sok olyan földbe vetünk búzát, amelyikben eredményesebben lehetne rozsot termelni, vagy fordítva. Egyes kenyérgabona-fajtáink vidékenkénti eloszlása sem mindig a legmegfelelőbb. Nagyok a betakarítási és a tárolási veszteségeink is. Pedig ha egy évben csak két százalékkal csökkentenénk ezeket a veszteségeket, körülbelül annyi kenyérgabonához jutnánk, amely két olyan nagy város, mint Szeged és Kecskemét, lakóinak egész évi szükségletét fedezné. Ilden behatóan foglalkozott a kongresszusi beszámoló és a vita is a takarmánygabona-termesztéssel, s ezen belül elsősorban a kukoricatermesztéssel. A beszámoló a kukoricatermesztés jelentőségét hangsúlyozva megállapította: „A kukorica páratlanul álló növényfajta a vetésterület egy hektárjára eső terméshozamot és takarmányegységet tekintve“, s hogy amely körzetekben nem járt kellő eredménnyel a kukorica termelése, ott „nem fordítottak kellő gondot erre a munkára“. Sok helyeslő vélemény hangzott el a hibrid kukoricavetőmag termesztésével kapcsolatban, mely a terméshozam növelésének fontos eszköze. Többen foglalkoztak a nagyüzemi agrotechnikával, a kukoricatermesztés megfelelő gépesítésével, a műtrágyázás és öntözés kérdésével. Hazánkban a kukorica régóta ismert és kedvelt növény. Annak ellenére azonban hogy mintegy három és fél évszázada termeljük, a világ több kukoricatermelő országa jelentősen előttünk jár az egy hektárra számított terméshozamot illetően. Míg 1948—50-ben Kanadában az egy hektárra jutó terméshozam 30,2 mázsa volt, az Egyesült Államokban pedig 24,6 mázsa, addig Magyarországon csak 21,5 mázsa. A legnagyobb terméseredményeket elérő országok elsősorban hibrid vetőmagot használnak. Emellett nagy mennyiségű műtrágyát alkalmaznak alap- és tejtrágya formájában, s ahogy Mackevics elvtárs, a Szovjetunió mezőgazdasági minisztere mondotta a XX. kongresszuson, egyre több kukoricaföldet öntöznek. Az öntözéssel hektáronként 80 mázsás szemtermést is elérnek (1 hektár—1,7 hold). Nálunk sok tekintetben még a régi, korszerűtlen módszerekkel termelik a kukoricát. Igaz, az utóbbi években tért hódít már hazánkban a több termést biztosító négyzetes vetés, viszont sehol nem tartunk még a hibrid vetőmag alkalmazása, a kukorica műtrágyázása, a betakarítás gépesítése ,s ahol az adottságok megengedik — a kukorica öntözése terén. Mind a kenyérgabona-termesztés színvonalának emelésében, mind a takarmánygabona-termesztés fejlesztésében nagy jelentőséget tulajdonított a kongresszus a műtrágyahasználatnak, s a gyomok és kártevők elleni vegyszeres védekezésnek. A beszámoló külön hangsúlyozta, hogy: „a párt központi bizottsága szükségesnek tartja a műtrágyagyártásnak, s a gyomok és a mezőgazdasági kártevők elleni küzdelemhez szükséges vegyianyagok termelésének növelését“. Tudjuk jól, milyen nehéz helyzet elé állította most tavasszal a mi mezőgazdaságunkat is a műtrágyahiány. Ennek többé nem szabad előfordulnia. Műtrágyagyártásunk nyersanyagproblémáinak megoldása szempontjából figyelemre méltó K. G. Piszin elvtárs (Altaji terület) hozzászólása, a koncentráltabb, nagyobb hatóanyagú műtrágyák gyártásáról. Ezzel a gondolattal vegyipari dolgozóinknak kellene foglalkozniok. A mezőgazdaság szakembereire és dolgozóira vár viszont az a feladat, amelyről T. D. Liszenko akadémikus szólott, vagyis, hogy kidolgozzák az okszerű trágyázás, műtrágyázás vidékenkénti, növényféleségenkénti módszereit. A növénytermesztés mellett jelentős helyet foglalt el a kongresszusi vitában az állattenyésztés és különösen a tej- és hústermelés fokozásának kérdése és sok, nálunk is jól alkalmazható módszer vált ismertté. A. I. Kiricsenkó elvtárs például elmondotta, hogy Ukrajnában sok helyen alkalmazzák a téli és tavaszi malacoztatást, így az első félévben a szaporulat 70 százalékét megkapják, ezt nyáron olcsón felnevelik, s ősszel-télen meghizlalják. Elmondotta azt is, hogy a legelőn történő hizlalás és a gépesített baromfitelepek építése egyre nagyobb tért hódít. Mások a fiatal kocáknak hízóba való befogásuk előtt egyszeri fialtatást, ismét mások a tejtermelés fokozása érdekében a pillangósok vetésterületének növelését javasolták stb. Többen szóltak a takarmánybázis biztosításának fontosságáról. A kongresszus a kukorica és pillangósok vetésterületének növelésében, a rétek-legelők javításában látta a megoldás módjait. A mi hazánkban a tej- és hústermelés növelése szintén a legfontosabb feladatok egyike. A tejtermelés fokozása érdekében nálunk is növelni kell a pillangósok vetésterületét és megfelelően ápolnunk kell a réteket, legelőket és még több silótakarmányt kell készítenünk. Sok hasznos útmutatást találhatunk a kongresszus anyagában a mezőgazdaság gépesítésére vonatkozóan is. A beszámoló megemlítette: „teljes nagyságában jelentkezett az a feladat, hogy az egyes munkák gépesítéséről a legrövidebb időn belül áttérjünk az egész mezőgazdaság — beleértve az állattenyésztést is — komplex gépesítésére“. Egyes felszólalók a cukorrépa betakarításának és szállításának gépesítését, mások a munkagép-kezelők nélküli függesztett munkagépek elterjesztését, ismét mások az állattenyésztési és major munkák villamosítását, a kukoricabetakarítás, a szénabetakarítás, a trágyahordás gépesítését, a gumikerekes traktorok szélesebb körű alkalmazását, a kormánylemez nélküli ekék gyártását stb. sürgették. Ezek a tervek, szinte kivétel nélkül, nálunk is időszerűek. A mezőgazdasági gépgyártásban elért jelentős eredmények ellenére nálunk is hiányzik még a komplex gépesítés elvének megvalósulása. Mi is csak egyes munkafolyamaink gépesítését oldottuk eddig meg, s nem az egyes növények termelésének összes munkafolyamatait, így például a kukorica vetését és bizonyos mértékig ápolását is gépesítettük, de nem oldottuk meg a kukoricatermesztés legtöbb munkát igénylő munkafolyamatának , a betakarításnak a gépesítését. Nálunk sem segítenek még a gépek eleget a cukorrépa betakarításánál és hordásánál, az állattenyésztésben és a majom munkákban, a szénabetakarításban, a trágyahordásban, s keveset tettünk még a függesztett munkagépek gyártásáért is. Igaz, a problémák csaknem mindegyikének megoldásával — főleg kísérleti stádiumban — már foglalkozunk, mégis jogosnak tekinthető mezőgazdasági dolgozóink türelmetlensége.XX. kongresszus a mezőgazdasági termelés mellett a mezőgazdaság szocialista szektorának néhány fontos kérdésével is foglalkozott. A beszámoló és a hozzászólások is utaltak azokra a kiemelkedő eredményekre, amelyeket a Szovjetunió szocialista mezőgazdasága elért. Csak a szocialista nagyüzemi mezőgazdaságban lehetséges egyik évről a másikra gabonatermesztésben 22 százalékos, cukorrépatermesztésben 54 százalékos és más területeken hasonló termésemelkedést elérni. Szinte bámulatos, hogy a párt és a kormány intézkedései, s a mezőgazdaság dolgozóinak lelkes munkája következtében 1955-ben csaknem 18 millió hektár területen termeltek kukoricát, ami 13,6 millióval több volt, mint 1954-ben. De számtalan egyéb tény is igazolja a szocialista mezőgazdaság rendkívüli rugalmasságát, az új, magasabb termést biztosító módszerek gyors elterjedését. Ebből azt a tanulságot meríthetjük, hogy minden erővel fejleszteni, erősíteni kell szövetkezeteinket, állami gazdaságainkat a magasabb termelési színvonal elérésének érdekében. A kongresszus vitaanyagában nagy jelentőségű a szövetkezeti demokrácia kiszélesítésének meghirdetése. A. I. Mikojan elvtárs hozzászólásában kifejtette: helyes lépés volt, hogy „magukra a kolhozokra bíztuk, hogy megtervezzék az egyes növények vetésterületét és terméshozamát, az állatállományt, az állattenyésztés termelékenységét”. Nálunk gyakori a szövetkezeti demokrácia megsértése azáltal, hogy egyes szervek illetéktelenül beavatkoznak a tsz-ek tervezésébe. Termelőszövetkezeteink jogosan követelnek nagyobb önállóságot a tervezésben, a háztáji gazdaság méreteinek meghatározásában. Feltétlenül helyes nálunk is ilyen, és sok más hasonló kérdésben „nagyskorúsítani’’ termelőszövetkezeteinket. Látható tehát, hogy a kongresszus •*-i anyagának tanulmányozása sok fontos tanulságot szolgáltat a magyar mezőgazdaság dolgozói számára. A fentiekben természetesen nem merítettük ki a XX. kongresszus mezőgazdasági vonatkozású tanulságait. Nem beszéltünk a mezőgazdaság irányításával, a falusi pártmunkával, a mezőgazdasági munkaversennyel, a tervezéssel, a termelékenységgel, a megosztott aratással, a vetőmagtermeléssel, az ipari növények termesztésével, a gyümölcs-szőlőtermeléssel, a juh- és baromfitenyésztéssel, a begyűjtéssel, az élelmiszeriparral, az erdészettel stb. kapcsolatban megvitatott kérdésekről. Látható azonban, hogy bár a szovjet és a magyar mezőgazdaság adottságai, körülményei eltérőek, sok tekintetben hasonlóak a gondjaink. Most a közeljövőben tartják meg az ország minden részében a járási pártaktíva értekezleteket. Ezeken kommunista funkcionáriusainknak — a kongresszus egyéb tanulságain túlmenően ,— behatóan kell foglalkozniok a mezőgazdasági termelést, a vezetést, a falusi pártmunkát érintő kongresszusi tanulságokkal is. Keserű János A XX. kongresszus néhány tanulsága a magyar mezőgazdaság számára A leszerelés és hazánk. A leszerelés a mai emberiség életének egyik legégetőbb problémája, olyan kérdés, amelynek megoldásában a nagyhatalmak és kis országok népei egyaránt érdekeltek. Népünk saját ügyének tekinti a nemzetek közötti megértés és a béke ügyét, számunkra tehát a leszerelés is a szó szoros értelmében vett nemzeti jelentőségű probléma mind békénk és függetlenségünk biztosítása, mind népünk jólétének növelése szempontjából. A magyar dolgozók érthető érdeklődéssel figyelik a megújuló leszerelési tárgyalásokról érkező híreket, mert jól tudják, hogy a leszerelés döntő tényezője volna a nemzetközi viszonyok további enyhülésének és javulásának. Tudják, hogy a leszerelés megszilárdítaná az államok közötti bizalmat, és elejét venné egy új, minden eddiginél pusztítóbb világháború veszélyének. A leszerelés sokoldalúan kihatna hazánk életére is — et ez a hatás minden téren kedvező volna. Igen jelentős összegeket szabadíthatnánkfel a békés termelés céljaira. Meggyorsulna a szocializmus építése hazánkban: a hadseregre, a fegyverzetre, a védelmi szükségletekre szánt forintok jelentékeny részét új gépekre, iskolákra, kórházak és lakóházak építésére fordíthatnék. A leszerelés tehát hazánkban a népjólét erőteljesebb növelésének fontos tényezőjévé válna. Országunk számára, amelyet oly hosszú időn át fenyegetett a német hódítás, a leszerelés abból a szempontból is rendkívüli fontosságú lenne, hogy megkönnyítené Németország egyesítését, kiküszöbölné azt a fenyegető veszélyt, amelyet Nyugat-Németország remilitarizálása és atlantizálása az európai békére, hazánk békéjére nézve is ez jelent. Mi teljesen egyetértünk azzal az állásponttal, hogy a német kérdés megoldása maguknak a németeknek az ügye. Nyilvánvaló azonban — amint erre Otto Grotewohl elvtárs is rámutatott néhány nappal ezelőtt tartott beszédében —, hogy a leszerelés közelebb hozná a kollektív biztonsági rendszer életrehívását és a német kérdés békés megoldását is. Népköztársaságunk kormánya felmérte, milyen jelentősége van a leszerelésnek hazánk szempontjából is, s a világ minden népének szempontjából is. A fegyverkezési verseny, csökkentését igyekeztünk elősegíteni azzal, hogy fegyveres erőink létszámát húszezer fővel csökkentettük. Az országgyűlés hasonló meggondolásból olyan költségvetést fogadott el erre az évre, amelyben az 1955. évi tényleges helyzethez képest mintegy négy százalékkal csökkentettük a honvédelmi kiadásokat. A Magyar Népköztársaság örömmel kész tovább csökkenteni hadseregének létszámát. De természetesen a kölcsönösség alapján. Egyetlen békeszerető ország, így hazánk sem engedheti meg magának az egyoldalú leszerelést. A háborúban érdekelt imperialista körök meg-megújuló fenyegetései is erre intenek. De hangsúlyozni kívánjuk, hogy a mi hadseregünktől, amely egy a néppel, s eltökélten őrködik határaink sérthetetlenségén , idegen mindenfajta agresszió szelleme. Ez a hadsereg a béke hadserege, amelyet a népünk iránt érzett szeretet és hűség mellett minden más nép iránti megbecsülés érzései, a nemzetköziség eszméi is hevítenek. Népköztársaságunk kormánya a jövőben is kész arra, hogy erőinkhez mérten hozzájáruljon a nemzetközi élet égető kérdéseinek megoldásához, minden erőnket megfeszítjük azért, hogy tovább csökkenjen a nemzetközi feszültség, s hogy felszabaduljanak a népek a fegyverkezés terhei alól. A jelenlegi helyzet minden eddiginél biztatóbb a leszerelés nagy problémájának megoldására. Az évek óta újra és újra kezdődő, he sajnos, nem sok sikert felmutató nemzetközi leszerelési tárgyalások most kétségtelenül fontos szakaszba értek: az ENSZ leszerelési albizottságának londoni ülése az eddigi vitáknál eredményesebben végződhet. A szovjet kormány, annak érdekében, hogy kimozdítsa a leszerelés ügyét a holtpontról, újabb javaslatot terjesztett elő, amely a fegyveres erők és a hagyományos fegyverzet csökkentésének kérdését nem teszi függővé attól, létrejön-e megegyezés az atomfegyver eltiltásában. Az új szovjet javaslat rendkívül részletes és minden követelményt kielégítő módon határozza meg a leszerelés ellenőrzésének feltételeit és szerveit is. Mi örömmel üdvözöljük ezt a javaslatot, amely alkalmas előrevinni a leszerelés ügyét. A Magyar Népköztársaság kormánya támogat, s az ENSZ megfelelő fórumain is támogatni akar minden más olyan javaslatot, minden más olyan lépést is, amely a leszerelést szolgálja. A magyar dolgozók rokonszenvvel figyelik azokat az érlelődő változásokat, amelyek a Nyugat, elsősorban Anglia és Franciaország józanabb polgári köreiben és a szocialista pártok soraiban jelentkeznek. A bonni revansistáknak minden okuk megvolt arra, hogy elkeseredett dühvel fogadják Guy Mollet francia miniszterelnök legutóbbi nyilatkozatát arról, hogy a leszerelés előbbrevaló a német kérdésnél, és éppen a leszerelés megvalósítása lenne egyik elősegítője Németország egyesítésének. A béke hívei azonban kellőképpen értékelik az ilyen építő állásfoglalást. Pineau és Guy Mollet szocialista vezetők és államférfiak ismert nyilatkozatai. Bevannak, az Angol Munkáspárt ellenzéki képviselőjének tegnapi számunkban ismertetett állásfoglalása a szovjet leszerelési javaslat mellett, s érdemi részét tekintve a szocialista internacionálé főtanácsának nemrégen hozott határozata a leszerelésről. Ilyen vagy olyan mértékben, de előre mutatnak, elősegítik olyan politikai légkör kialakítását, amelyben eredményesebben lehet foglalkozni az emberiségnek ezzel a rendkívül fontos ügyével. A nehézségek természetesen még nagyok, de számtalan biztató jel mutatja, hogy a világ népeinek békét és leszerelést követelő hatalmas mozgalma egyre erőteljesebben fejlődik. Népünk és kormányunk nemzeti kötelességének tartja, hogy minden erejével hozzájáruljon ehhez a fejlődéshez, az államok közötti bizalom megteremtéséhez és a leszerelés megvalósításához.