Szabad Nép, 1956. július (14. évfolyam, 182-212. szám)
1956-07-01 / 182. szám
A szakszervezetek fontos feladata a dolgozók jogainak védelme Miként fokozzák szerepüket a szakszervezetek társadalmunk életében,hogy betöltihessék a szocialista építés korszakában reájuk háruló hivatásukat, hogy megfeleljenek a munkások, a tagság várakozásának, hogy a lehető legtermékenyebben szolgálják a párt politikáját? — ez a kérdés foglalkoztat sok szakszervezeti munkást, tisztségviselőt most, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után. A munkások azt szeretnék,ha szakszervezeteik sokkal tevékenyebbek volnának , ha sokkal hatékonyabban képviselnék érdekeiket — a termelésben csakúgy mint szociális és kulturális tekintetben. S valljuk meg: ez a kívánságuk teljesen indokolt. Bizonyos — a szervezett munkások zöme jól tudja ezt —, hogy a magyar szakszervezetek sok nehéz feladatot derekasan oldottak meg a felszabadulás óta eltelt tizenegy esztendőben. Helytálltak, amikor az ország újjáépítésére kellett mozgósítani minden erőt; érdemük a szocialista verseny, az élmunkás-mozgalom kibontakozása; jó segítői voltak a pártnak a Munka Törvénykönyve kidolgozásában, a társadalombiztosítás, az üdülés, az egészség- és munkásvédelem fejlesztésében, a szociális és kulturális vívmányok szüntelen tökéletesítésében. ]mégis megállapítható, hogy szakszervezeteink befolyása, tekintélye, a munkások közötti népszerűsége nem éri el a kívánt mértéket, sőt bizonyos tekintetben talán kisebb, mint volt 1948—1949 előtt. Igen sok munkás, szakszervezeti tag nem tekinti a szakszervezetet saját megbecsült, szeretett szervezetének, nem bízik benne eléggé. Sajnos, gyakran még az sem világos az egyszerű munkás előtt, miért is legyen tagja a szakszervezetnek? Az utóbbi hat-hét esztendőben a szakszervezetek rendkívül alárendelt szerepet kaptak társadalmunkban.Az okot a személyi kultuszban, a szektás szemléletben, s ami ebből következik, a tömegek lebecsülésében kell keresni. Az új helyzetben, a szocializmus építésének viszonyai között fő feladatukat az állami in- tézkedések „alátámasztásában“, a szempontok „levitelében“ látták. Abból a helyes alapelvből kiindulva, hogy az állam a munkásosztály ál- I lama, a szakszervezetekben kialakkult a kérdéseknek csaknem kizárólag állami oldalról való szemlélete. Mindezek következtében sok bürokratikus elem halmozódott fel tevékenységükben, ami lazította tömegkapcsolataikat. Ilyenek: bizonyos fokú eltávolodás a munkások életétől, gondolataitól, kívánságaitól; az apparátus szerepének túlbecsülése; az irodai munka, az utasítások, szempontok, körlevelek özöne és általában az adminisztratív módszerek alkalmazása — meggyőző, nevelő tevékenység helyett. Ma már a szak- szervezeti vezetők és aktivisták előtt világos: ezen a helyzeten változtatni kak:"Szakszervezeti mozgalmunk egyik legfontosabb feladata most határozott fordulatot a munkások igényei, szükségletei irányába! Ez vonatkozik a termelés ügyeire, a szociális és kulturális kérdésekre és a szervezeti életre egyaránt. Az eddiginél sokkal határozottabban kell hangot adni a dolgozók vágyainak, törekvéseinek, gondolatainak, a tagság akaratának.Vizsgáljuk meg például a termelés, a munkaverseny ügyét. Világos, hogy szakszervezeteinknek fontos kötelességük segíteni terveink teljesítését, elsősorban a verseny szervezésével. Az is tény, hogy a munkások dolgozni, keresni akarnak és szeretnek versenyezni. Ma azonban igen sok munkahelyen a munkások arról panaszkodnak, hogy nem annyit dolgoznak, amennyit tudnának és szeretnének, hanem ahogyan az anyagellátás fogyatékosságai és a munkaszervezés zökkenői vagy egyéb körülmények folytán a munka alakul. A gépiparban már szinte általánossá vált a hó eleji pangás és a hóvégi hajrá. Ilyen körülmények között a munkaverseny szervezésére irányuló erőfeszítések jóformán semmit sem érnek. A szakszervezetnek éppen az lenne egyik fő feladata, hogy következetesen munkálkodjék a munka jó megszervezése, a folyófratos anyagellátás, az ütemes termelés érdekében. Ez is érdekvédelem, hiszen egyáltalán nem mindegy a munkásnak, hogy szervezési vagy tervezési hibából keresete csökken, vagy csak a hó végén, mértéktelen túlórázással képes azt valamelyest pótolni. A szakszervezetek pedig ma még nem lépnek fel elég keményen e helyzet megváltoztatásáért. Jellemzésül idézünk néhány sort a Szakszervezetek Győr megyei Tanácsának a SZOT-hoz küldött feljegyzéséből: „A legtöbb igazgató ma figyelembe sem veszi a túlóra-rendeletből az ÜB hozzájárulását (a minisztérium és az elnökség ugyanis hozzájárul). Az ÜB — a másik esetben — szemrebbenés nélkül aláírja az igényeket »a tervteljesítés és a dolgozók érdekében!« A túlóráztatás esztelenségét szemléltetően mutatja a Wilhelm Piedl Vagon- és Gépgyár példája. Március 4-én, vasárnap berendelték túlórára a festőket. 5-én, hétfőn viszszaküldték őket, mivel nem volt munnka.“ A munkaverseny szervezésének és vezetésének lényegéhez tartozik a munka feltételeinek biztosítása. Ki kételkedhetik abban, hogy sokat tehet a szakszervezet, ha keményen fellép a termelést akadályozó hibák ellen, ha következetesen küzd a munkások javaslatainak, észrevételeinek meghallgatásáért és hasznosításáért. Vonja be a szakszervezet a munkásokat a jó munkafeltételek biztosítására irányuló nehéz küzdelembe. Erre a célra kiváló eszközünk van: a termelési értekezlet. Eredményes szocialista verseny elképzelhetetlen jól előkészített termelési értekezletnélkül. Párthatározat is rámutat e tanácskozások jelentőségére, s a helütőknek kötelességévé teszi: lelkiismeretesen készüljenek fel ezekre a megbeszélésekre és lelkiismeretesen foglalkozzanak az ott elhangzott javaslatokkal, észrevételekkel. Igaz, az üzemi bizottságok és a szakszervezetek elnökségei síkraszállnak a termelési értekezletek megbecsüléséért, de nem elég szívósak, következetesek. Beletörődnek, hogy a gazdasági vezetők nem becsülik e megbeszéléseket. Ideje, hogy erélyesen változtassunk e helyzeten. Ne nyugodjanak bele a szakszervezetek abba, hogy a gazdasági vezetők gyakran semmibe veszik az üzemi életnek ezt a jelentős fórumát. Követeljék meg, hogy az igazgatók, a főmérnökök vagy a művezetők gondosan felkészüljenek és a beszámolóval lehetőséget adjanak a munkásoknak, hogy reális, meghatározott célokat vállaljanak a versenyben. Áljanak ki határozottan a dolgozók jó javaslatainak megvalósításáért, az újítások gyors elbírálásáért és bevezetéséért, a munkaszervezés és az anyagellátás megjavításáért. Ahhoz, hogy a munkások több bizalommal és nagyobb elismeréssel nézzenek a szakszervezetekre, elengedhetetlen feltétel, hogy a szakszervezetek sokkal következetesebben tevékenykedjenek a dolgozók munka- és életkörülményeinek megjavításán. Enélkül a termelésben rájuk háruló kötelességeknek sem tehetnek eleget.Ketségtelen, hogy a szakszervezetek eddig is sokat kezdeményeztek, tettek a munkásellátás, a szociális és kulturális igények kielégítéséért, és több ízben nagyon erélyesen léptek fel a munkásvédelem fejlesztéséért is. Több, a munkások életét megkönnyítő rendelkezést hozott kormányunk a SZOT kezdeményezésére. Mégsem mondhatjuk, hogy nálunk nincsenek súlyos hibák ebben a tekintetben. És sajnos azt sem, hogy a munkások szociális és kulturális érdekeik, törvényben biztosított jogaik védelmezőjének tekintenék a szakszervezetet. Nézzük meg például a kollektív szerződéseket. Fontosságukat szavakban mindenki elismeri. Mégis, mit állapít meg pártunk Központi Vezetőségének 1955. december 22-i határozata? „Az igazgatók és a minisztériumok, valamint egyes szakszervezeti szervek súlyos mulasztásai következtében ... az üzemek jelentős részében nagyon hiányos a kollektív szerződésekben vállalt kötelezettségek végrehajtása. Ez csökkentette a szerződések ösztönző erejét és tekintélyét a dolgozók szemében.” S mivel a szakszervezetek, az elnökségek és az üzemi bizottságok nem tettek meg mindent, hogy érvényt szerezzenek az üzem alkotmányának, tűrték, hogy a gazdasági szervek megváltoztassák a szerződés pontjait — megsínylette a fenti mulasztásokat a szakszervezetek tekintélye is. A szakszervezetek nem lépnek fel mindig kellő eréllyel, ha az igazgatók vagy minisztériumi vezetők a termelés érdekeire való hamis hivatkozással nem gondoskodnak megfelelően a munkások biztonságáról. "persze, számottevően hátráltatja a szakszervezetek tevékenységét, s tekintélyüket sem öregbíti az a mód, ahogyan egyes gazdasági, de még pártszervek is kezelik a szakszervezeti szerveket. Az utóbbi öthat esztendőben a pártszervezetekben is eluralkodott a szakszervezetek lebecsülésének szemlélete. A SZOT elnökségének június 26-i ülésén például Brutyó János, az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Szakszervezet elnök-P narcíiítiznli« ho°v neki van nevan Vékony porfelhőt hagyva maga után reggelenként pontosan 7 órakor karikázik el kerékpárjával a Népbolt előtt a tanítónő. Várnai bácsi — a Népbolt vezetője és kiszolgálója egyszemélyben — fel sem tolja fülesbotjával a x-edőnyt addig, amíg a kék kartonruhás, kontyos kerékpáros oda nem csönget neki köszönésképpen, így van ez minden reggel. Kardos Júlia tanítónő megy az iskolába, a patakhídon át az új faluba. Mindenki ismeri őt a községben, s a szülők örülnek, ha gyermekük az ő osztályában kezdheti a komoly életet. Három első osztály van a község három általános iskolájában, s minden további osztályból kettő, összesen 17 osztály. A 17 osztály között az I. b. tanulmányi átlaga már 15 esztendeje a legjobb. Most, év végére egytizeddel jobb, mint tavaly: 4,3. Pedig a 28 elsőosztályos közül 10 a patakmenti cigánysorból járt oda az idén. A Kolompár, és Lakatos-gyerekekért nemegyszer személyesen kellett elmenni és iskolába csalogatni őket. Ezt az osztályt tanítja Kardos Júlia, aki néhány héttel ezelőtt egy késő este ezzel állított be az igazgató lakására: — Hallottam, hogy megint kitüntetésre javasoltatok. Minek csináltok ilyet? Sehogysem akarjátok megérteni, hogy engem nem fognak sohasem kitüntetni, akármit is csináltok? Mire jó ez a felesleges cirkusz minden évben? ... ★ Kardos Júliát sohasem fogják kitüntetni, akármit is csinál — ez a véleménye. Vajon miért? Ezt kérdeztem tőle. — Mert klerikális vagyok. Templomjáró. Odafönt — teszi hozzá, és fölfelé mutat. — Hogy-hogy odafönt? — Hát a járásnál meg a megyénél. Be van írva a lapomra, hogy klerikális vagyok. Engem nem lehet kitüntetni. — No és tényleg templomjáró? — Templomjáró? — legyint. — Mindenki tudja a községben, hogy már vagy három éve nem járok templomba. Meggyőződésből nem járok. Hogy miért? Ha van türelme végighallgatni, elmondhatom éppen, le ne várjon semfd rendkívüli riportanyagot. — Jön kapcsolata a párt Központi Vezetősége ipari és közlekedési osztályának előadójával, de az osztály vezetője egy esztendő alatt nem érdemesítette őt arra, hogy valamilyen fontos kérdésben megkérdezze a véleményét. A minisztériumok és más gazdasági vezetők nemegyszer valamiféle jelentéktelen kisegítő eszköznek tekintik, ha nem éppenséggel szükséges rossznak a szakszervezeteket. Nem ritkaság, hogy meghallgatásuk nélkül hoznak bérügyi, szociális és kulturális intézkedéseket. Világos, ha azt akarjuk, hogy a szakszervezetek valóban betöltsék szerepüket, ezen is gyökeresen változtatni kell. Meg kellene törni azt az idillikus csendet és békét, kritikátlanságot, amely a gazdasági vezetés és a szakszervezeti szervek közötti viszonyt többnyire jellemzi. Egy-egy kiadós vita csak használ az ügynek. Jó szervezeti élet fellendítése érdekében az eddiginél sokkal inkább lehetővé kell tenni — kutatni, keresni kell a módját —, hogy a tagság szava, véleménye teljes súlyával érvényesüljön a szakszervezeti életben. Jelenleg az a helyzet, hogy az ÜB-elnök függ saját szakszervezetének elnökségétől, az megint a SZOT- tól, de a vezetők kevéssé érzik magukat felelősnek a munkásokkal, a tagsággal szemben. Ez pedig semmiképpen sem tekinthető egészséges állapotnak. A demokrácia kiterjesztésével, erősítésével lehetne ezen a helyzeten változtatni. Minden fontosabb ügy eldöntése előtt meg kellene kérdezni a tagságot. Így könnyebben dűlőre vihetnénk például a régen vajúdó munkaruha-ügyet és más szociális juttatások helyes, megnyugtató elosztását. Ha többször fordulnánk a munkásokhoz tanácsért, kérnénk véleményüket, ha a szakszervezeti vezetők rendszeresen beszámolnának tevékenységükről a tagságnak , akkor a munkások sokkal inkább magukénak éreznék a szakszervezeteiket. Érvényesíteni kell azt az elvet, hogy a szakszervezet gazdája maga a szakszervezeti tagság. A szocialista demokratizmus megvalósítása, tökéletesítése a társadalmi élet minden területén — a szakszervezetekben is — ez az SZKP XX. kongresszusának egyik legfőbb, megszívlelendő tanulsága., Lenin óriási jelentőséget tulajdonított a szakszervezetek tevékenységének a szocializmus építése korszakában, s hangsúlyozta: „a tömegekkel, vagyis a munkások (majdnem valamennyi dolgozó) óriási többségével való kapcsolat a szakszervezetek minden néven nevezendő sikeres tevékenységének legfontosabb, legfőbb feltétele“. A magyar szakszervezeteknek minden adottságuk megvan hozzá, hogy lenii módon dolgozzanak, hogy szorosabbra fűzzék kapcsolataikat a munkások tömegével. Ott van a lelkes aktivisták több tízezres hadserege, az ezer és ezer áldozatkész bizalmi, valamennyien közel állnak a munkásokhoz, ismerik gondolataikat és kívánságaikat, gondjaikat és vágyaikat. Meg kell kapniok minden segítséget a szakszervezetek központi vezetőségeitől, a pártszervezetektől. Az ő odaadásuk a szakszervezetek tevékenységének, sikereinek az alapja. Olyan harcosan, következetesen, elvhűen kell dolgozniok, hogy — mint Lenin mondotta — „ki tudják vívni a tömegek határtalan bizalmát magatartásukkal és azzal, hogy megértően gondoskodnak szükségleteik kielégítéséről“. Gábor Pál gez az ember, amelyet évekig csukva tartottak a meg nem értés kulcsával. Kardos Júlia ezért beszél lassan, hosszú szünetekkel, várva a helyeslést vagy a nemtetszést. Tizenöt esztendeje tanít a község templom melletti iskolájának első osztályában. Az iskola 1948-ig — államosításig — egyházi iskola volt, s Kardos Júlia ebből következően az egyházmegye alkalmazottja. Nemcsak azért, mert egyházi iskolába ment tanítani, s mert az időben másutt nemigen kaphatott volna állást, hanem azért is, mert mélységesen hitt az isteni gondviselésben, amely ezen ■ és a földöntúli életen át végigkíséri az embereket az örök boldogságig. ■ Erre tanították őt is, gyermekkorától kezdve és soha sem érezte szükségét annak, hogy megfontolja a hit igazságait. Hiszen öröme telt abban, hogy Kacsó Pistának — aki télen ássákcipőben, nyáron mezítláb járt istkolába — azt mondhatta: ,,Ha jó leszel és tanulsz, a mennyországba kerülsz és sohasem fázol majd." A tanítónő szívét is melegség járta át : arra a gondolatra, hogy Kacsóéknak nem kell mindig szenvedniük, s egyszer majd segítséget kapnak mind a tizenketten — a túlvilágon. Ezzel az ígérettel csal elégedett mosolyt a plébános is a mélységes nyomortól sápadt Zákóék, Kelemenek arcára a templomban ... S a falusi tanítónő akkor még nem igen gondolt arra, hogy a boldogságot itt, a földön, a községben is meg lehetne teremteni. Amikor államosították az iskolát, a három tanító helyett 12 tanerőt, majd később új tantermeket kapott a község. Bevezették a villanyt is. A három régi tanító közül kettő elment a jobb keresetért üzemi tisztviselőnek, de Kardos Júlia öreg édesanyjával,j.iskolás öccsével együtt maradt. Nem - tudta elhagyni a községet és az embereket, akik közül sokan vele iratot ták még a szerelmes leveleket is. S a levelek végére mindig odaírta ké í rés nélkül: „Isten veled és velünk!” Ez időben került a járási oktatásisztály kartonjára: „Kardos Júlia. . ■iikáiis befolyás. Világnézeti különbség. Előléptetni, kitüntetni nem ajánlatos.. -k ömlik már a szó az olajágaktól illatos szobában. A muskátlis ablak előtt kolompolva vonul el a tehéncsorda, csengető kerékpáros férfi keres magának utat a jobbra-balra bókoló állatok között. — Őhozzá fordultam először — mutat a férfira a tanítónő. — Kollega. Kértem, adjon tanácsot, mit kellene tanulni. Azt mondta: minek tanulni? Nem elég ezért a pénzért a tananyagot a fejében tartani az embernek? •... — Soha többé nem fordultam hozzá kéréssel, de egyre jobban elgondolkoztatott: hova tart a világ, s miben hisznek az okos emberek? Kacsó Pistát hogyan vihették egyetemre? Kinek és miért jutott eszébe, hogy egyik napról a másikra villanyt szereljenek az iskolába? És miért nem szólt semmit minderről a plébános a népnek? — Az utcán állítottam meg a községi párttitkárt: „Hol lehetne tanulni valami mai dolgot?“ Azt mondta: ugyan már, Júliát Elég okos maga, minek akar tanulni? Ha nem lenne elég okos, úgysem maradhatott volna az új tantestületben ... Ezt mondta kacsintva, gúnyosan hangsúlyozva az „okos“ szót, hogy „furfangosnak“ is érthette az ember. Ezentúl tőle sem kérdeztem soha semmit, de ajárási tanács oktatási osztályát igen. Hol és mit tanulhatnék? Neszmenyuk osztályvezető idegesen azt válaszolta: — Egyszerű dolog. Dobja el a régi könyveit és vegyen újakat... Úgy beszélt velem, mint egy gyerekkel, aki harmadszor áll bukásra és én arra gondoltam: mi lenne, ha én is így tanítanék? Ilyen felületesen. Megsértődhettem volna, de a kíváncsiság nem hagyott. Vajon mitől olyan magabiztosak ezek az emberek és miben hitt olyan rendületlenül Louis Aragon, akinek ezidőben olvastam verseit. Kínzott a kíváncsiság, önkéntelenül is kutattam a titkot... — Régi’ tanítványaimmal találkoztam a/gr- a nyáron. Egyik egyetemi hallgató volta Horváthék lánya. A másik meg Kacsó Pista, akiről az előbb beszéltem. Megkérdeztem, mit olvasnak, s a Horváth-lány elővette táskájából Engels: A természet dialektikáját. Kacsó Pista vizsgaanyagot mutatott: Lenin: Az ifjúságról. ..Megkapja a megyei könyvtárban“ — mondta, mert megértette azt, amit eddig senki sem akart megérteni. . . S azután sokszor meglátogatták ők ketten. Azóta? ... A tanítónő gazdag könyvtárára mutat.★ Késő éjszakáig beszélgettünk, s arra eszméltem, hogy rövidesen indul a félkettes vonat. A tanítónő kölcsönadta kerékpárját: hagyjam csak az állomáson a pénztárosnál. A vasúti pénztárnál csizmás, szürkeruhás ember beszélgetett két vasutassal. A községi párttitkár volt, ő is a városba készült. Egy kupéba szálltunk, s én önkéntelenül is megkérdeztem: — Elvtárs, olvasta-e már A természet dialektikáját? — Marx írta? — ezt kérdezte ... A járási tanács oktatási osztályán az osztályvezetőt is megkérdeztem: olvasta-e A természet dialektikáját. — Nagyjából — válaszolt az osztályvezető, és másról kezdett beszélni. A megyei tanács oktatási instruktorénak egyenesen feltettem a kérdést: miért nem tüntették ki a pedagógusnapon a község legjobb tanítónőjét, Kardos Júliát? — Kardos Júliát? Ugyan, elvtárs! A régi rendszer hívei, más a világnézete ... — Nem képzelhető el, hogy fejlődött valamit? Az instruktor a naiv emberekkel szembeni fölénnyel válaszolt: — Kardos Júlia? Aki templomba jár? ... így mondta, jelen időben: templomba jár. Pedig a káderlap „klerikális” bejegyzésének dátuma: 1948. ★ Szándékosan hagytam az írás végére azt, amit a tanítónő az éjszakába nyúló beszélgetés végén mondott: — Higgye el az elvtárs, az a baj, hogy a járásnál, a megyénél sokan elmaradtak az évek során és nem fejlődtek annyit sem, mint én.. Mert ha fejlődtek volna, ma ismernék a világnézetemet és széttépnék azt a régi káderlapot,; * Horváth Mihály Nehéz dolog rgy c ím!m a®*» Több mint ismerős „Segítsen rajtam a Szabad Nép“ — kérte egy hang a napokban a szerkesztőség ügyeletes telefonközpontosától. Lakásügyről volt szó. A telefonközpontos kapcsolta, az illetékes munkatárs meghallgatta a panaszt. Kovács István elmondta, hogy feleségével együtt mint albérlők laktak régebben egy lakásban. • A főbérlő máshová költözött, s a tanács nekik utalta ki a lakást, amelyet azonban különböző akadályok miatt nem tudtak elfoglalni. Munkatársuk elindult kideríteni a tiszta igazságot. A XI. kerületi Tanács lakásgazdálkodási osztályának vezetőjéhez, Patay László elvtárshoz is eljutott s kérte, legyenek tekintettel Kovács Istvánná nehéz helyzetére, állapotára. Nem egyformán ítélték meg az ügyet. Nem egyezett a véleményük — vitatkoztak. S Patay elvtárs a következő kérdést tette fel végül is: — Mondja, elvtárs, milyen kapcsolatai vannak magának Kovács Istvánnéval? Munkatársunk erre a megdöbbentő kérdésre nem volt hajlandó válaszolni. Patay elvtárs ezután azt firtatta: ki vette fel a telefont, ki adott utasítást itt a szerkesztőségben arra, hogy valaki járjon el Kovácsné ügyében. Bizonyára azt akarta megtudni, miféle protekciója lehet Kovácsnénak a Szabad Népnél. S Patay elvtárs felírta a naplójába: „Megtagadta a választ arra, hogy milyen kapcsolatai vannak .. Nem. Patay elvtárs — nem tagadjuk meg a választ. A nyilvánosság előtt bevalljuk: vannak kapcsolataink Kovács Istvánnéval. S nem is akármilyenek. Ugyanezt válaszoljuk azoknak is, akik hasonló helyzetben, hasonló kérdésekkel igyekeztek kipuhatolni: milyen személyes érdek vezeti az újságírót, amikor egy-egy ügyben érdeklődik. Zsemlye Ferenc elvtársnál, a Szolnok megyei Tanács elnökhelyettesénél egy párttag fegyelmi ügyében jártunk. Munkatársunk megmondta neki: úgy tapasztalja, hogy a pártdemokráciát megsértve, igazságtalanul jártak el az illető tagjelölttel szemben. Zsemlye elvtárs azt kérdezte: „Milyen érdekei fűződnek az elvtársnak ehhez az ügyhöz?" Volt olyan eset is, hogy az újságíró feleségénél igyekeztek kipuhatolni, mikor járt náluk vendégségben az a mérnök, akit az újságíró a cikkében védelmébe vett. Azt szerették volna bizonyítani: az újságíró csak azért követelte az illető számára az igazságot, mert — jó barátja. És nem csupán ezeket az eseteket sorolhatnánk. Most — amikor Kovácsné ügyét szóvá tesszük — ezekre a kérdésekre is válaszolunk a nyilvánosság előtt. Igenis, vannak Kovácsnéval „kapcsolataink”". Bizalom a pártsajtóhoz s a Szabad Nép igyekezete arra, hogy ennek a bizalomnak megfeleljen — ez a kapcsolatunk alapja. Bizonyos érdekek fűznek, ahhoz a tagjelölthöz is, akinek ügyét egyoldalúan és roszszul ítélték meg. A pártdemokrácia védelme, a párttagok jogainak biztosítása: ez az érdek fűz össze bennünket. Vannak kapcsolataink azzal a mérnökkel is, akit igazságtalanul megbántottak. És sok, nagyon sok emberrel vannak kapcsolataink. Ha úgy tetszik, még azt is megmondhatjuk: mindegyikük több, mint ismerős. Ők barátjuknak tekintik a Szabad Népet, igazságot kérnek tőle és a Szabad Nép — barátjuknak tekinti őket. S mivel a Szabad Népnek kötelessége harcolni minden igazságtalanság ellen — harcol értük és igazságukért. De félő, hogy azok, akik egy-egy ügyben „kapcsolatok’ iránt érdeklődnek — másra gondolnak. Nem a párt és a nép, a pártsajtó és az olvasók közötti kapcsolatra, hanem a protekciós kapcsolatokra. Mert ilyenek is vannak. Csakhogy az egyik fajta kapcsolatot ápolni és fejleszteni kell minden eszközzel — például azzal is, hogy a Szabad Nép eljár a hozzáforduló dolgozók ügyében, az illetékes elvtársak pedig helyesen intézkednek. A másik fajtát pedig — a protekciózást, vagy ahogyan újabban nevezik: „a szocialista összeköttetések rendszerét’ — gyökeresen meg kell szüntetni. Axra kérjük azokat, akikhez a dolgozók ügyes-bajos dolgaival fordulunk: ne kapcsolataink után kutassanak — arra mi most úgyis fényt derítettünk — hanem: intézzék el szabályosan, emberségesen és igazságosan a hozzájuk forduló emberek ügyes-bajos dolgait. Protekció nélkül. S ha a protekció ellen akarnak harcolni — ehhez mi is sikert kívánunk. Többet mondunk, segítünk ebben a harcban. Mert úgy gondoljuk, a protekciózás kiirtása is ugyanazt szolgálja, amit az előbb említettünk: a párt és a nép közötti kapcsolat megszilárdítását. A MÁVAG kazánműhelyében a lokomobilkazán hengerét három hónapja szovjet gyártmányú automata hegesztőgéppel állítják össze. Kézi hegesztéssel egy munkás egy nap alatt csak két hengert hegesztett össze, a hegesztő automatával pedig 7—8 darabot készít el naponta. A hegesztőgép munkája nemcsak gyorsabb, hanem szebb is. A képen Réti István hegesztő a szovjet automata működését figyeli. (Papp Jenő felvétele) VASÁRNAP, 1956. JÚLIUS 1 A kegyelet szép példája fel nemrég márciusban történt, a pusztító jeges árvíz idején. A sajtó hírül adta, hogy Horváth Sándor határőr törzsőrmester a mentési munka közben hősi halált halt. Budapesten, a VIII. kerület, Homok utcai Általános Leányiskola pedagógusai is olvasták a hírt, s arról beszélgettek: Horváth Sándor, aki emberek életének védelmében áldozta fel életét, megérdemelné, hogy hőshöz méltó síremléket állítsanak neki, s Moha- Ücsőn élő háromgyermekes özvegyét támogatásban részesítsék. Az elhatározást tett követte. Az iskola pedagógusai és a szülői munkaközösség tagjai munkához láttak. Az egyik szülő, aki a Központi Szerszámgyárban dolgozik, megígérte, hogy az üzem színjátszó együttese előadást tart a síremlék javára. A Kossuth Tüzértiszti Akadémia díjtalanul felajánlotta színháztermét. A Ságvári Nyomda dolgozói társadalmi munkában készítették el az előadás meghívóit, jegyeit, összes nyomtatványait. A szülői munkaközösség tagjai sorra járták az üzemeket, árusították a jegyeket, így jutottak el a XII/5. Kőfaragó Vállalathoz, ahol önként felajánlották, hogy ellenszolgáltatás nélkül kifaragják a síremlék kövét, s azt maguk szállítják le Mohácsra. Most már csak a kő hiányzott. Az egyik tanuló édesapja, aki a Hídépítő Vállalatnál dolgozik, elintézte, hogy az építkezéseknél megmaradt, s már fel nem használható kövek közül egy gránittömböt díjtalanul átadjanak a síremlék céljára. A követ az özvegy kívánsága szerint választották ki. A fiatal aszszonyt ugyanis az előadás alkalmából meghívták Budapestre. A tanárok és a Sírlők hosszan elbeszélgettek az iskolában özvegy Horváth Sándornéval, vele együtt gyönyörködtek három kisgyermeke fényképében. A szülői munkaközösség — miután értesült az özvegy nehéz életkörülményeiről — elhatározta, hogy nemcsak a síremlék költségeinek fedezése után visszamaradt pénzt juttatják el a hős határőr családjának, hanem egyéb módon is segítenek a fiatalasszony gondjain. Ruhaneműt gyűjtenek a Horváthgyermekek részére, közbenjárnak a mohácsi tanácsnál, hogy a két nagyobbik gyerek helyet kapjon valamelyik óvodában. S megkérték az özvegyet, bármilyen anyagi gondja, problémája van, írja meg, s igyekeznek majd segíteni azon. Az előadás lezajlott, özvegy Horváth Sándorné azóta már visszatért mohácsi otthonába. Ha a veszteségért, amely őt érte, nem is kárpótolhatja semmi, talánmégsem érzi magát annyira elhagyatottnak. Talán egy egészen kicsit enyhített a gyász szomorúságán a pesti látogatásü°r tapasztalt őszinte szeretet, az ígaz emberi érzés melege. Berényi György A szövetkezeti tagok millióinak ünnepe A Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének kezdeményezésére immár 34-ik alkalommal tartják meg július 1-én a világ minden táján a szövetkezetekben tömörült emberek a nemzetközi szövetkezeti napot. A sok milliónyi szövetkezővel együtt emlékezik meg erről a napról hazánkban is a szövetkezeti tagok csaknem kétmilliós tábora. több mint 300 millió ember tömörült szövetkezetbe A Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége 1895-ben alakult meg, s több mint 60 évi működése során jelentősen hozzájárult a különböző országok szövetkezetei közti kapcsolatok szélesedéséhez, számos ország szövetkezeti mozgalmának fellendítéséhez. Az SZNSZ-ben jelenleg 38 ország 118 millió tagot számláló szövetkezeti szervezetei vannak képviselve. A szövetkezésben részvevők tábora azonban ennek többszöröse. Napjainkban különböző országok szövetkezeti szervezeteinek taglétszáma meghaladja a 300 milliót. A világ szövetkezőinek tehát csaknem kétharmada nincs képviselve a nemzetközi szövetségben. Különösen akkor szembetűnő ennek az állapotnak a helytelensége és tarthatatlansága, ha figyelembe vesszük: a kívülálló országok szövetkezeteinek többségénél nem önkéntes távolmaradásról, hanem arról van szó, hogy felvételi kérelmüket a szövetség vezetősége nem teljesítette. Erre a sorsra jutott a SZÖVOSZ felvételi kérelme is. Szövetségünk vezetősége az SZNSZ legközelebbi kongresszusán újból előterjeszti felvételi kérelmét, abban a reményben, hogy szövetkezeti mozgalmunk minél előbb képviselethez jut a nemzetközi szövetségben. Hazánkban több mint 1 és félezer szövetkezet működik A felszabadulásunk óta eltelt 11 esztendő során hatalmas fellendülés következett be hazánk szövetkezeti mozgalmában. Az utóbbi években hazánkban olyan tömegek között és olyan munkaterületeken terjedtek el a szövetkezetek, mint a mezőgazdasági termelés vagy a kisipar, ahol a múltban nem fejlődött ki a közös tevékenység. A különböző kisebb szövetkezetek mellett ma már több mint 4800 mezőgazdasági termelőszövetkezet és szövetkezeti csoport, 1250 földművesszövetkezet és mintegy 1500 kisipari szövetkezet működik. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek jelenleg a szántóterület 19 százalékán gazdálkodnak, a kisipari szövetkezetek az egész ipari termelésből 7,2 százalékban részesednek. A földművesszövetkezetek bonyolítják le az egész kiskereskedelmi forgalom 28 százalékát, a mezőgazdasági termékek értékesítéséből pedig 22,2 százalékban részesednek. A földművesszövetkezetek gazdasági tevékenységét össze tudjuk hasonlítani az egykori Hangya szövetkezetével. A Hangya-szövetkezetek az ország kiskereskedelmi forgalmának csak mintegy három százalékát bonyolították le. Angliában pedig jelenleg a kiskereskedelmi forgalomnak mintegy 10 százalékát bonyolítják le a szövetkezetek. Aligha kell sokatmondóbb bizonyíték a magyar szövetkezetek jelentőségére, erejére. Erősödnek nemzetközi kapcsolataink Bár nem vagyunk tagjai a nemzetközi szövetkezeti szövetségnek, nemzetközi kapcsolataink mégis jelentősek, s az utóbbi időben egyre bővülnek. A Szovjetunió és a népi demokratikus országok szövetkezetein kívül a szövetkezeti kongresszusokon szoros kapcsolatot teremtettünk néhány nyugati szövetkezeti szervezettel, köztük a hatalmas olasz szövetséggel, a Lega Nazionaléval is. Napjainkban egyre sürgetőbben vetődik fel a szövetkezetek közötti nemzetközi kereskedelem kifejlesztésének szükségessége. Eredményesnek ígérkező árucsereforgalmi tárgyalásokat folytatunk a szovjet, az angol, az olasz, a csehszlovák, a lengyel, az NDK-beli, a román szövetkezetekkel, s felvettük a kapcsolatot az osztrák, a mongol az izlandi és más szövetkezetekkel is. A kapcsolatok erősödését mi sem bizonyítja jobban, minthogy jelenleg hazánkban tartózkodnak az angol, a csehszlovák, a kínai, az osztrák, a mongol és az izlandi szövetkezeti vezetők, s a közeljövőben számos más országbeli szövetkezeti vezetők látogatására számíthatunk. * Törődjünk többet a termelők egyszerű társulásaival Szövetkezeti mozgalmunk továbbfejlesztése során legnagyobb figyelmet, munkát a mezőgazdasági termelőszövetkezetek erősítése, fejlesztése követel. Az ország minden körzetében működik ma már termelőszövetkezet, s a dolgozó parasztok nagyobb része maga is részt vesz a szövetkezés valamely formájában. Legnagyobb a földművesszövetkezetek tábora. A földművesszövetkezetekben százezrek győződhetnek meg saját tapasztalataik alapján a szövetkezés hasznosságáról az áruforgalom területén. Ha hasznos a szövetkezés az áruforgalomban, miért ne lenne hasznos a termelésben is? Persze azt is tudjuk, hogy a dolgozó parasztokat nem lehet pusztán logikai érvekkel meggyőzni. Mindenekelőtt személyes tapasztalataik útján lehet őket bevonni a szövetkezetekbe. Kétségtelen hogy az elmúlt időkben a felsőbb szövetkezeti szervek részéről is, a helyi tanácsok részéről is túlságosan előtérbe kerültek az adminisztratív szervezési módszerek, amelyek idegenek a szövetkezés eszméitől. A továbbiak során csak úgy tudjuk elérni a szövetkezetek erőteljes növekedését, fejlődését, ha mellőzzük az adminisztratív módszereket, ha jobban támaszkodunk magukra a szövetkezetekre, elsősorban a meglevő termelőszövetkezetekre, de a többi szövetkezeti formákra is, s különösen a földművesszövetkezetekre. Szövetkezeti mozgalmunk fejlesztése megköveteli az egyszerű termelési társulások szélesebb körű alkalmazását. Az egyszerű társulások jelentőségét és szerepét akkor értékeljük helyesen, ha a mezőgazdasági termelőszövetkezetek felé vezető állomásnak fogjuk fel őket. Sok eset bizonyítja, hogy a még kételkedő, töprengő középparasztok egy részét jóval könnyebb bevonni kezdetlegesebb formájú szövetkezetekbe, ahol megismerhetik a termelési szövetkezésé,— bár csak részleges — előnyeit, mint a fejlettebbekbe. Érdemes, helyes tehát minden módon segíteni a dolgozó parasztok egyszerű társulásait. Az eddiginél lényegesen jobban kell igényelnünk és segítenünk a szövetkezetek és a szövetkezeti tagok öntevékenységét. A földművesszövetkezeteknél, a kisipari szövetkezeteknél még mindig túlzott a felsőbb szövetkezeti szervek gyámkodása, s hasonló jelenségek tapasztalhatók : a termelőszövetkezeteknél is a járási tanácsok részéről. Még mindig előfordul, hogy némelyik szövetkezet vezetősége gyakrabban és bőségesebben számol be végzett munkájáról a felsőbb irányító szerveknek, mint saját tagjainak. Az öntevékenység fejlesztésére nagyobb lehetőséget kell teremteni. A földművesszövetkezetek számára a legutóbbi néhány hónapban lehetővé tettük, hogy saját megtakarított pénzükből vagy jövedelmükből és saját anyagukból kisebb beruházásokat végezzenek, s ezeknek jótékony hatása máris jelentkezik. A tagok ilyen körülmények jobban érzik, hogy saját szövetkezetüknek adják munkájaikat vagy pénzeiket. A szövetkezetek önállóságának növelése kedvéért ideje lenne felülvizsgálni az 1947. évi szövetkezeti törvényt. A törvény abban az időben kétségtelenül segítette a szövetkezetek fejlődését, ma azonban már inkább gátolja a haladást. Hiszen a szövetkezeti törvény megállóimkor még sem mezőgazdasági termelőszövetkezetek, sem kisipari szövetkezetek nem léteztek, s azóta a földművesszövetkezetek is rendkívül nagy változáson mentek keresztül. Számos olyan rendelkezése van ennek a törvénynek, amely a gyakorlatban m sincs megvalósítva, sőt nem is valósítható meg. Ugyanakkor sok indoolatlan megkötést tartalmaz, a Ttém egy esetben az állami szerveknek a szövetkezetek életébe való kicsinyes beavatkozását írja elő. A nemzetközi szövetkezeti nap felhívja a figyelmünket: mielőbb tegyünk határozott lépéseket a különböző szövetkezeti formák együttműködésének fejlesztésére, hogy ez úton is segítsük a szövetkezetek ügyének diadalra jutását hazánkban. Nyers Rezső