Szabad Nép, 1956. július (14. évfolyam, 182-212. szám)

1956-07-16 / 197. szám

2 Szüntessük meg az újítómozgalmat gátló rendsza­bá­lyokat! A­z üzemek dolgozóinak alkotó­-ív- kedvét — minden szónál éke­sebben — bizonyítja az újítómoz­galom. Az újítási kedv még szélesebb méretű kibontakozását azonban sok kötöttség akadályozza. Kormányunk már eddig is számos intézkedéssel, rendelettel próbálta elhárítani az újí­tók útjából a munkát gátló bürokra­tikus akadályokat. Tavaly augusz­tus 25-én megjelent a Minisztertanács 53/1955-ös rendelete, amely számos helyes intézkedést tartalmaz, de né­hány pontja és különösen végrehaj­tási utasítása, úgy gondolom, módosí­tásra szorul.. Az 1955-ös rendelet és különösen végrehajtási utasítása fékezi az újí­tásokkal kapcsolatos kísérleteket, nem ad kellő anyagi ösztönzést az újí­tóknak. A tapasztalat szerint kevés a kísérleti költségek rendelkezésére álló összeg. A béralap fél százalékánál na­gyobb összegben kellene ezt megálla­pítani. De még ezen belül is nagy akadályokba ütközik a kísérleti ösz­­szeg felhasználása, ugyanis az üzem­nek minden ötezer forinton felüli kí­sérleti költség felhasználása esetén engedélyt kell kérnie felettes szervé­től. Meg kell jegyezni, hogy a rende­let 20 000 forintban állapítja meg a kísérleti összeg önálló felhasználásá­nak határát. A végrehajtási utasítás­ban a minisztérium ezt ötezer forint­ra csökkentette. De vajon mi baj származhatna abból, ha a kísérletek­re szánt szerény keret felhasználását az igazgatók kizárólagos hatáskörébe utalnák? Ez az intézkedés helyes lenne, mert az üzem igazgatója a kö­rülmények ismeretében helyesebben dönthetne az újítások ügyében, mint a minisztérium. A­z Egyesült Izzóban gondot okoz a kísérleti műhelyünkben dol­gozók bérének elszámolása. Egysze­rűen nem tudjuk, hová kell sorolnunk ezeket a bértételeket. A rendelet a kísérleti műhelyek fenntartásának költségeit az illetékes minisztérium költségvetésében szereplő keretből biztosítja. De ezt a keretet a minisz­térium nem biztosítja. A tavaly kiadott rendelet „gondos­kodik” arról, hogy az „újítás megva­lósításában átlagon felüli teljesít­ményt nyújtó dolgozókat jutalomban kell részesíteni’­. Már ez a megfogal­mazás is sok félreértésre ad alkal­mat, mert ugyan ki tudná megálla­pítani hogy egy technikus vagy mű­vezető az adott esetben átlagon fe­lüli, vagy csak átlagos teljesítmény­nyel segítette az újítás megvalósítá­sát. Azt sem tartom helyesnek, hogy az újítások megvalósításában közre­működők jutalmazását igen alacso­nyan állapították meg — az újítási díj 15 százalékában. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez év első negyedében az iparban összesen csak 304 dolgozó kapott ilyen jutalmat — személyenként átlag 172 forintot. Az újítási rendelet előírja, hogy a kísérleti költségkeret 10 százaléka tapasztalatcserére, műszaki körök fenntartására, szaklapok vásárlására, szakelőadók jutalmazására stb. for­dítható. A rendelet végrehajtási uta­sítása azonban ezt az önállóságot so­kalja, s előírja, hogy ezt az összeget csak a minisztérium előzetes engedé­lyével lehet felhasználni. Az lenne a helyes, ha az újítások kivitelezésére, propagandájára rendelkezésre álló összeg felett minden megkötöttség nélkül az igazgató szabadon rendel­kezne. Véleményem szerint helytelen volt az adminisztrációs ésszerűsítés fogal­mát eltörölni, hiszen különösen most nagy szükségünk van az ügyviteli munka egyszerűsítését célzó helyes javaslatokra. Úgy gondolom, csök­kenti az újítási kedvet az is, hogy az igazgatónak nincs jogában — még je­lentős újítások esetén sem — előleget adni az újítónak a bevezetés előtt. Azt természetesen helyeslem, hogy kellő ellenőrzés után, csak megérde­melt pénzösszegeket fizessünk ki az újítóknak. Ez azonban nem zárja ki, hogy az igazgató a műszaki intézke­dési tervben szereplő, s már beveze­tés alatt levő újításokra előleget ad­hasson. TV­agyon örülnék ha az illetékes­­ vezetők — újítómozgalmunk to­vábbfejlődése érdekében — figye­lembe vennék a gyakorlati munka ta­pasztalatai alapján született javasla­taimat. Somlai Oszkár az Egyesült Izzó újítási felelőse Saját hatáskörükben is egyszerűsítsenek a tanácsok A Minisztertanácsnak az ügyvitel egyszerűsítéséről szóló határozata nemcsak a minisztériumokra, hanem a tanácsokra is nagy feladatokat ró. Ne várjanak mindent felülről, hanem maguk is vegyenek részt az állam­­igazgatás átformálásában, az új, a gyorsabb és egyszerűbb ügyvitel ki­alakításában. Megkértünk két tanácsi vezetőt, nyilatkozzék, mit tettek ed­dig a Minisztertanács határozatának megvalósításáért? Szolnok megye Kuti György elvtárs, a végrehajtó bizottság titkára, kérdésünkre a kö­vetkezőket válaszolta: A járási és a városi tanácsoktól már június 20-án beérkeztek az egy­szerűsítési javaslatok. Valamennyi kifejezte azt az elvet, hogy az ügye­ket ott kell elintézni, ahol keletkez­nek, a községi tanácsnak nemcsak végrehajtania és tájékoztatnia kell, hanem jórészt a döntés jogát is meg kell kapnia. A beérkezett javaslatokat áttanul­mányozva, úgy látjuk, hogy minde­nekelőtt a vállalatok felügyeletének és irányításának kérdésében kell in­tézkedni. A végrehajtó bizottság meg­­bízott néhány szakembert, dolgozzon ki e kérdés megoldására megfelelő határozati javaslatot. Ezt a végrehajtó bizottság a június 26-i ülésén meg is tárgyalta. Határozatot hoztunk, hogy azokban a községekben és városok­ban, ahol művelődési otthon műkö­dik, a mozikat július 31-ig a helyi tanácsnak kell átadni. Ugyancsak át kell adni a helyi szükségleteket ki­elégítő téglagyárakat, valamint azokat a malmokat, amelyek a lakosságnak örülnek. A határozat szerint Szolnok városhoz került a Szolnoki Kiskeres­kedelmi Vállalat, amelyet eddig a megyei tanács irányított; az Építő­anyagipari és Talajerőgazdálkodási Egyesülés jászberényi szemcséző és szervestrágya részlegét Jászberény város kapta meg, a cserkeszőlői für­dőt a cserkeszőlői községi tanácsnak adtuk át. Határozatot hoztunk né­hány vállalat decentralizálására, il­letve megszüntetésére is. Az igazat megvallva, e határozat még eléggé bátortalan volt, éppen ezért újból megvizsgáljuk, milyen vállalatokat adhatunk át a városi, községi taná­csoknak. Több száz javaslatot kaptunk a la­kosságtól és a tanácsi apparátus dol­gozóitól. Ezeket egy bizottság tanul­mányozza, a napokban már el is ké­szülnek az összesítéssel. A megyei ta­nács végrehajtó bizottsága július 27-i ülésén tárgyalja meg a javaslatokból készült előterjesztést. Azt tervezzük, hogy az alsóbb szerveknek adunk át minden olyan hatáskört, amelyet a jelenlegi apparátussal elláthatnak. A jövő héten egy-két járásban kísérlet­képpen visszaadjuk az adófőkönyve­ket a községeknek. Munkánkat gátolja jónéhány jog­szabály, amely az alsóbb szervekhez tartozó hatásköröket a megyei ta­nács osztályaira ruházza. Például a kisajátítási eljárás szerintünk a já­ráshoz és a városhoz kell hogy tar­tozzék, mégsem adhatjuk át ezt a hatáskört addig, amíg az erről szóló törvényerejű rendeletet nem módosít­ják. Noha számos más körülmény is akadályoz meg bennünket, augusztus elejére már jelentősen megnövekszik a községi, városi, járási tanácsok ha­tásköre. Veszprém megye Kiss Imre elvtárs, a megyei tanács végrehajtó bizottságának elnöke a következőképpen tájékoztatott ben­nünket az egyszerűsítési munkáról: A járásoktól, a városoktól most érkez­nek az összegyűjtött javaslatok, fel­dolgozásukra a jövő héten kerül sor. A megyei tanács osztályai 24 egy­szerűsítési javaslatot dolgoztak ki, még a Minisztertanács határozata előtt. Ezekből a Minisztertanács és a minisztériumok intézkedéseivel, ha­tározataival már jónéhány megvaló­sult. Kidolgozott javaslataink között szerepel például, hogy a kötelező biz­tosítási díjak könyvelését a tanácsok pénzügyi apparátusa végezze. Ily mó­don évente több mint 200 ezer forin­tot takaríthatnánk meg. Az Állami Biztosítónak csak a biztosítási díjak kivetését, a kártérítések összegének megállapítását és kifizetését kellene végeznie. A Mezőgazdasági Igazgató­ságot sok olyan feladat terheli, me­lyet minden nehézség nélkül rábíz­hatnánk az alsóbb szervekre, így például az apaállatok kiselejtezésére, áthelyezésére eddig a községi állator­vos tett előterjesztést a járási mező­­gazdasági osztálynak, a mezőgazda­­sági osztály ráírta javaslatát, s vé­gül a megyei Mezőgazdasági Igazga­tóság adta meg az engedélyt. Az apa­állatok átvételével, szállításával, be­hajtásával kapcsolatos kiadásokat is itt, a megyénél kell elszámolni. Az új telepítésű szőlők után is itt kell engedélyezni az adómentességet, jól­lehet a Mezőgazdasági Igazgatóság intézkedése teljesen az alsóbb szer­vek javaslatára épül. Javaslatunk szerint mindezeknek a feladatoknak az ellátásával az alsóbb szerveket kell megbízni. Javaslatainkban szerepel az is, mi­lyen vállalatokat kérünk a miniszté­riumoktól. Véleményünk szerint egyesíteni kellene az Építésügyi Mi­nisztérium felügyelete alatt működő Veszprém megyei Téglagyári Egye­sülést a megyei tanácshoz tartozó Bá­nya- és Építőanyagipari Egyesüléssel. A minisztériumnak hét, nekünk hat téglagyárunk van a megyében, ezek­nek az irányításához teljesen szük­ségtelen két középszerv. Az üdülő­helyeken számos kereskedelmi és vendéglátó vállalat tartozik a Belke­reskedelmi Minisztérium Üdülőhelye­ket Ellátó Igazgatóságához. Ez a­ pár­huzamosság gátolja az üdülők és az egész lakosság jobb ellátását. Ezért ezeket a vállalatokat is a tanácsok­nak kellene átadni. ★ Mint a nyilatkozatokból is kitűnik, Szolnok megyében már számos intéz­kedés történt az ügyvitel egyszerűsí­tésére, a járási, városi és községi ta­nácsok önállóságának növelésére. Másutt, így Veszprém megyében is, még csak a javaslatok tanulmányozá­sával, feldolgozásával foglalkoznak. Jóllehet, az egyszerűsítési munkának csak ártana a kapkodás, elsietett, nem kellően megfontolt intézkedések kiadása, mégsem kell arra várni, míg valamennyi javaslat beérkezik, míg­ elkészül az átfogó intézkedések ter­ve, hanem már most is lehet és kell is egyszerűsíteniük a tanácsoknak saját hatáskörükben az ügyvitelt. A Kőbányai Sörgyár egyik mű­­vezetőjével (különben műhelybizott­sági tag) beszélgetünk arról, hogy ebben az üzemben, ahol igazán lel­kiismeretes szakszervezeti munka fo­lyik — szóval még itt is akadnak emberek, akiket nem tudnak meg­nyerni a szakszervezetnek. Azt java­solja, menjünk le együtt a maláta­­üzembe. Csupa fiatal dolgozik itt. Legtöbb­jük vidékről jár be. Most éppen ösz­­szeverődve, karéjban állva beszél­getnek néhány perces munkafenn­akadás miatt. Amikor meghallják, miről érdeklődünk, kicsit kerülgetik a dolgot, körülbelül így. ,,Oh, nekem volt könyvem, csak elvesztettem“. „Én tulajdonképpen be akarok lépni, csak mindig elfelejtem“ — mondják. Egy fiatalasszony, aki eddig nem vett részt a társalgásban, hirtelen fel­csattant: — Mit beszéltek itt össze-vissza?! Miért nem mondjátok meg az iga­zat? ... Hát érdemes belépni? ... Én beteg voltam és csak száz forint segélyt kaptam. Pedig már addig be­fizettem vagy háromszáz forintnyi tagdíjat. — De elvtársnő — magyarázzuk — a szakszervezeti tagdíj nem valami adás-vételi szerződés vagy hasonló... Nem hallottak még arról, mire for­dítják ezt a pénzt? Nevetnek, tréfára fogják a dolgot. — Mikor hallottunk volna róla? Nem kötik az orrunkra, hova megy a pénz. — S ezzel részükről befeje­zett a téma. — Na látja — mondja a művezető — hát lehet velük beszélni? Pillanatnyi csend. Érzem, hogy velem együtt arra gondol, mindez nemcsak a munkások értetlenségé­ből, hanem valami másból is fakad. Az asszony fején találta a szöget. Hát persze hogy az embereket ér­dekli, hová kerül a pénzük. S mond­juk meg, nem jó az, hogy sem ne­kik, akik pillanatnyilag nem tagjai a szakszervezetnek, de a szervezett munkásoknak sincs fogalmuk arról, hogyan is gazdálkodnak pénzükkel. Mondhatná valaki, hogy ismertet­ték ezt az ÜB-választáskor. Fel is ol­vasták, mi lett a sorsa a befizetett pénznek. Körülbelül kétezer forintot fordítottak jutalmazásra, ezerötszá­­zat könyvtárra, kétszázat sajtóra stb. De ... A választáson elsősorban csak a küldöttek vettek részt, akik legtöbbször elfeledkeznek arról, hogy továbbadják, amit ott­­ halla­nak. Másodsorban ez a befizetett összegnek csak 9 százaléka. A töb­bit az ÜB a szakszervezetnek küldi. A szakszervezet egy részt megint tovább a SZOT-ba. Igaz, a kongresz­­szusokon nagy vonalakban beszá­molnak arról, hogy mire használták fel a pénzt, mennyi ment abból kul­turális célokra, mennyi az apparátus fenntartására és így tovább. Ám, amint mondani szokták: a sok bába közt elvész a gyerek, és a végén ép­pen a tagságnak, az egyszerű embe­reknek nincs fogalmuk arról, hová kerülnek befizetett forintjaik. Pedig esetleg véleményük is lenne ezzel kapcsolatban. Nemcsak lenne — van is. Egy régi szakszervezeti tag, a sörösöktől azt mondja: — Ha rajtam állna, több pénzt hagynék az üzemi szervezetnél. Évek óta beszélnek például a kultúr­otthon rendbehozásáról. Miért nem oldhatja meg ezt az üzemi szakszer­vezet saját hatáskörén belül? Egy idős munkás a hordóüzemből így vélekedik: — Én amondó vagyok: ne a szak­­szervezet fizesse az ÜB-elnököt, ha­nem mi. (Ezalatt az üzemi szerve­zetet érti.) Megmondom miért. Sok ÜB-elnök csak felfelé akar jó fiú lenni, ahonnan a fizetését kapja. Egy fiatalembernek ez a nézete: — A látszat szerint igen sok a fe­lesleges reprezentálás. Szeretnénk tudni, mennyi megy erre tagdíjunk­ból. Nem kív­ánok most azzal fog­lalkozni, mennyire helyesek vagy helytelenek ezek a kívánságok. Csak azt akartam illusztrálni, hogy az em­berek egyáltalán nem közömbösek a szakszervezet pénzgazdálkodása iránt. Úgy gondolom, sokat lendí­tene a szakszervezeti mozgalmon, ha jobban kielégítenék ezt az érdek­lődést. Mészáros András Néhány szó a szakszervezeti tagdíjról A munkásosztály elnyomorodása a kapitalizmusban Az utóbbi időben több olvasó kért tájékoztatást arról, hogyan alakul a dolgozók helyzete a tőkés or­szágokban, hogyan érvényesül nap­jainkban a munkásosztály nyomorá­nak növekedéséről szóló marxi té­tel. Ezekről a kérdésekről, hazai és nemzetközi méretekben, vita folyik a marxista közgazdászok között is. Ezért a szerkesztőség felkérte Vörös Gyula elvtársat, a Pártfőiskola taná­rát, ismertesse álláspontját a fenti problémákkal kapcsolatban. A kapitalista országok burzsoá sajtója és rádiója azt terjeszti, hogy a munkásosztály helyzete a tőkés or­szágokban számottevően javult. A burzsoá propaganda nem mindig be­szélt ilyen hangon, különösen nem a gazdasági válság éveiben. Most azon­ban, a hadikonjunktúra egyes jelen­ségei alapján, a burzsoá közgazdá­szok és közírók kétségbevonják a tő­kés felhalmozás marxi törvényének érvényességét, a munkásosztály el­­nyomorodását. Mit jelent az a marxista tétel, hogy a kapitalizmusban növekszik a mun­kások, a dolgozóik nyomora? A marxizmus—leninizmus a tőkés gazdaság fejlődésének beható vizsgá­lata alapján kimutatja, hogy a mun­kásosztály helyzete a kapitalizmus­ban viszonylagosan és abszolút mó­don is romlik. A viszonylagos elnyomorodás azt jelenti, hogy a munkásosztály hely­zete a tőkés osztályéhoz képest rosz­­szabbodik. Vagyis még abban az esetben is, ha a munkások helyzete valamelyest javul, a tőkésosztály gazdagodása olyan gyors, hogy a munkások aránylagos részesedése a kapitalista társadalom javaiban­­ csökken. Az abszolút elnyomorodás pedig azt jelenti, hogy a kapitalizmus fejlődése során romlanak, rosszab­bodnak a munkásosztály munka- és életviszonyai. Az elnyomorodás, elsősorban az abszolút elnyomorodás kérdése körül a kapitalista országokban a közel­múltban éles viták alakultak ki. A kommunista pártok megmutatták: valóban fennáll a munkásosztály el­­nyomorodása és feltárták az elnyo­morodás mértékét, hogy ezzel is se­gítsék a proletariátus osztályharcát, a demokratikus erők tömörülését. A reakció és a jobboldali szociáldemok­rata vezetők vagy elismerték a mun­kások relatív elnyomorodását, vagy még ezt sem, s azt állították, hogy a ka­pitalizmusban lehetséges a szakadék csökkenése a tőkések és a munkások között, de mindenképpen kétségbe­vonták az abszolút elnyomorodást. Különösen sokat hivatkoztak az ame­rikai munkások „magas életszínvona­léra.*’ Ehhez járult még a háború és a fegyverkezés hirdetése, az a propa­ganda, hogy a gazdaság militarizálása fő eszköz a munkások életszínvona­lának emelésére. S nem mondhatjuk, hogy ez a propaganda nem maradt hatás nélkül a dolgozókra. E propa­gandának azért is lehetett bizonyos eredménye, mert a marxista köz­gazdászok sok tekintetben vulgárisan, leegyszerűsítve tárgyalták ezeket a kérdéseket. 1. Mit kell értenünk az abszolút el­nyomorodás­on ? Az elnyomorodás abszolút jellege a kapitalista gazdaságnak, a tőke fel­halmozásának azt a szükségszerű tendenciáját jelzi, hogy a tőkés osz­tály, a kizsákmányolók oldalán fel­halmozza a gazdagságot, a munkás­­osztály, a dolgozók oldalán pedig fel­halmozza a nyomort. Ahhoz, hogy az abszolút elnyomo­rodás fogalmát helyesen értelmezzük, ennek a folyamatnak két fontos sa­játosságára kell rámutatnunk: a fo­lyamat tendencia-jellegére és a mun­kásosztály életszínvonalának törté­neti meghatározottságára. Az elnyomorodás tendencia-jellege Először is az abszolút elnyomoro­dás tendencia-jellegét kell hangsúlyoz­nunk, mert különben—helytelenül — végzetszerűnek fognánk fel ezt a fo­lyamatot, elvonatkoztatnánk az osz­tályharctól. A valóság az, hogy a munkásosztály harca korlátozza az elnyomorodás fokának állandó eme­lését és ez a harc ellentétes tenden­ciaként hat. A kapitalizmus nemcsak nyomort szül, hanem a munkásosztály ellen­állását is kiváltja. „Nő a mind na­gyobbra duzzadó és magának a tőkés termelési folyamatnak a mechaniz­musa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felhá­borodása is“ — vonja le ismert kö­vetkeztetését Marx a tőkés felhal­mozás vizsgálatából. S a kapitalizmus egész történeti fejlődése bizonyítja ezt a megállapítást. A második vi­lágháború után különös erővel bon­takozott ki a kapitalista országok dolgozóinak harca. Megnyilvánul ez a sztrájkmozgalom fellendülésében: 11 kapitalista országban az 1945 és 1955 közötti évtized alatt a sztrájkok száma 101 ezer volt (az 1930—1940 közti évtizedben 67 000), a sztrájko­lók száma 73 millió (az 1930—1940 közti években 21 millió), a sztrájkok következtében kieső munkanapok száma pedig 672 millióra nőtt (240 millióról). Vagyis a háború utáni év­tizedben — a háború előtti tíz év­hez képest — kb. másfélszeresre nőtt a sztrájkok, s mintegy három és félszeresre a sztrájkolók és körülbe­lül háromszorosra a sztrájknapok száma. S a sztrájkok jelentős része a munkások győzelmével végződött. Az elmúlt évben például több millió francia sztrájkoló harcának eredmé­nyeként ötmillió munkás és alkalma­zott részére béremelést, s majdnem egymillió nyugdíjasnak nyugdíj­­emelést értek el. A munkásosztály harca korunk­ban a réginél kedvezőbb fel­tételek közepette folyik, mert je­lentősen megváltoztak az erő­viszonyok a munkásosztály, a dolgo­zók javára. A változást jelzi a kom­munista pártok megerősödése: jelen­leg összesen több mint 30 millió ta­got számláló kommunista tömegpár­tok vezetik, a dolgozók harcát a mo­nopoltőke és az imperializmus ellen. Az SZKP XX.­­kongresszusa után új, kedvező lehetőségek nyílnak a mun­kásosztály egységének megvalósítá­sára, a dolgozók életszínvonalának emeléséért, demokratikus jogainak védelméért, a békéért és a szocializ­musért folyó harcban. Különösen kedvezően hat a tőkés országok munkásainak, dolgozóinak harcára és helyzetére egy új ténye­ző: a szocialista világrendszer léte és erősödése. A tőkések kénytelenek bi­zonyos értelemben versenyezni a szo­cialista országokkal nemcsak a ter­melés, hanem a dolgozók életszínvo­nalának emelése terén is — termé­szetesen nem önszántukból,­hanem a proletariátus fokozott harca és nyo­mása következtében. S bár igaz, hogy a munkásosztály harca, a szo­cialista világrendszer léte nem szün­tetheti meg a kapitalizmus törvé­nyeit, a nyomor fokozása irányában ható tendenciáját, de fékezheti a dolgozók helyzetének rosszabbodását. A szükségletek történelmi meghatározottsága Az abszolút elnyomorodás vizsgála­tánál — s ez a vulgarizálással és a marxi tétel burzsoá elferdítésével szemben különösen hangsúlyozandó körülmény — figyelembe kell ven­nünk azt is, hogy a munkásosztály munka- és életviszonyainak, szükség­leteinek fogalma történelmi fogalom. Marx rámutat arra, hogy az élveze­tek nem mások, mint társadalmi él­vezetek, az adott társadalomhoz vi­szonyítottak: ez először is azt jelenti, hogy ami egy fejlett kapitalista or­szágban szükséglet, az még nem szükséglet egy elmaradott országban; másodszor pedig: ami régen nem volt szükséglet, az most már az stb. A kérdés konkrét, történelmi vizs­gálatának szempontja megköveteli, hogy különbséget tegyünk egyrészt a munkásosztálynak (vagy egyes réte­geinek) adott korszakban meglevő életszínvonala és helyzete között, másrészt pedig az életszínvonal ala­kulása, változása között. S ha külön­böző országok munkásainak életszín­vonaláról van szó, a munkásosztály helyzetét, életszínvonalának meglevő fokát és helyzetének változását csak­is az egyes tőkés országok történel­me alapján lehet helyesen vizsgálni és értékelni. Ismeretes például, hogy a reálbérek általában magasabbak az Egyesült Államokban, mint Francia­­országban, itt pedig magasabbak, mint Olaszországban vagy valamely gyarmaton stb. A szükségleteket nemcsak egyes országok összehasonlításakor kell történelmileg értékelnünk, hanem abban az értelemben is, hogy a szükségletek a kapitalizmus fejlődése során változnak. Ami 100 évvel ez­előtt nem volt életszükséglet, ma az­zá válik: a szükségletek köre bővül és kielégítésük módja változik. A mai munkásnak új szükségletei van­nak, például az, hogy villamoson jár­jon, rádiót szerezzen be, továbbá a technikai fejlődés elért foka alapján azt igényli, hogy például világítás­szükségletét már ne gyertyával elé­gítse ki, hanem villannyal, stb. Ez összefügg az általános technikai ha­ladással. De mi jut a bérmunkásnak ebből a haladásból? A kapitalista fejlődés azt mutatja, hogy nagyon kevés, kevesebb, mint amennyire a szükségletek megnőttek. Lenin ki­fejti, hogy a kapitalizmusban a ter­melőerők fejlődésének valamennyi főbb (tehát nem abszolúte valameny­­nyi) előnyét a lakosság elenyésző ki­sebbsége, a kizsákmányolók és ki­szolgálóik monopolizálják. Vagyis a termelőerők növekedéséből bizonyos morzsák juthatnak a bérmunkások­nak, de változtathat-e ez alapjában a munkások helyzetén a kapitalizmus­ban? Nem. A technikai haladásban elért minden lépés lényegében és mindenekelőtt a tőkések javát szol­gálja. S a munkások nagy tömegei­nek helyzetét a kapitalizmusban az jellemzi, hogy a technikai fejlődéssel változó szükségletei kielégítésének foka süllyed. (Lásd például a normá­lis orvosi ellátás nagy nehézségeit az Egyesült Államok munkástömegei számára.) Az elnyomorodás tehát azt jelenti, hogy a termelőerők fejlődésével nö­vekvő társadalmi szükségletek ki­elégítésének foka csökken. Ezt fejezi ki az, amit Lenin Kautsky helyes megfogalmazásaként emel ki: a ka­pitalizmusban növekszik a szociális nyomor, vagyis: a társadalom adott fejlettsége fokán kialakuló szükség­letekhez képest csökken a dolgozók szükségleteinek kielégítési foka. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a szociális nyomor növekedése nem­csak viszonylagos elnyomorodást je­lent — nő a szakadék a tőkések jö­vedelme és a munkások jövedelme között —, hanem abszolút elnyomo­rodást is: a társadalmilag és törté­nelmileg kialakult és változó szük­ségletekhez képest csökken a kielé­gítés. Az abszolút elnyomorodás tágabb és szőkébb értelme Az abszolút elnyomorodás fogalma használatos tágabb és szűkebb érte­lemben. Az eddig kifejtettek az el­nyomorodás tágabb értelmét igye­keztek megvilágítani. Ezek szerint a munkásosztály, a dolgozók nyomorá­nak fokozódása azt jelenti, hogy a kapitalizmusban a gazdaság fejlő­désének az a tendenciája érvényesül, hogy a növekvő szükségletekhez ké­pest rosszabbodik a munkásosztály, a dolgozók helyzete. Az abszolút el­nyomorodás fogalmában van tehát bizonyos relatív elem. Jegyezzük meg azonban, hogy amikor a növek­vő szükségletekről beszélünk, akkor nem valami önkényesen megkívánt szükséglet-színvonalról van szó, ha­nem a termelőerők fejlettsége által meghatározott szükségleti színvonal­ról. Az abszolút elnyomorodás fogalmát használják szűkebb értelemben is, vagyis jelölik vele azt a folyamatot, hogy a kapitalizmus fejlődésének egyes idősza­kaiban a munkások, a dolgozók helyzete egyenesen rosszab­bodik: a munkás, a dolgozó ténylege­sen szegényebbé válik, mint koráb­ban volt, szűkösebben táplálkozik, rosszabbul ruházkodik, romlanak a lakásviszonyai stb. Az elnyomorodás vulgáris értelmezése mindenekelőtt épp abban áll, hogy az abszolút el­nyomorodást csak ilyen, szűkebb ér­telemben fogta fel, és azt állította: a kapitalizmus egész időszakában egye­nesen rosszabbodnak a munkások életkörülményei. Az abszolút elnyomorodásnak ez a kettős értelme — a munkások, a dol­gozók szociális nyomorának növeke­dése (elnyomorodás tágabb értelem­ben), és a néptömegek fizikai nyomo­rának egyenes, közvetlen fokozódása (elnyomorodás szűkebb értelemben) — összefügg a munkaerő-áru jelle­gével, és a kapitalizmusbeli munka­bér sajátosságaival. Ismeretes, hogy a tőkés gazdaságban a munkaerőre érvényes az értéktörvény, a munka­bér a munkaerő értékének pénzbeli kifejezése. A munkaerő értéke azon­ban másképpen határozódik meg, mint más áruk értéke. Mégpedig azért, mert a munkaerő értéke két elemből tevődik össze. Az egyik a tisztán fizikai elem, ez a munkaerő fizikai megtartásához nélkülözhetet­len létfenntartási cikkek értéke, ez képviseli a munkaerő árának alsó határát; ha a munkabér eddig süllyed — s a gyakorlatban sokszor még en­nél is alacsonyabb —, akkor a mun­kaerő ára az értéke alá esik, mert ilyen bérből a munkaerőt csak sat­nyán lehet fenntartani. A munkaerő értékének másik eleme a történelmi­társadalmi elem, vagyis a munkaerő értéke a pusztán fizikai elemen felül magában foglalja a munkások bizo­nyos, az adott történelmi és társa­dalmi viszonyok által teremtett és meghatározott szociális és kulturális szükségleteinek kielégítését; a mun­kaerő értékének ez a történelmi-tár­sadalmi eleme országonként és koron­ként a munkatermelékenység és a termelés növekedésével együtt bővül. A munkaerő értékét valójában a munkaerő újratermelésének fizikai és történeti-társadalmi tényezők által együttesen meghatározott színvonala képviseli. Ehhez még figyelembe kell vennünk, hogy a munkaerő adás­vétele a­ tőke felhalmozásával tör­vényszerűen együttjáró munkanélkü­liség talaján valósul meg. Minél na­gyobb nyomást gyakorol a munkanél­küli tömeg a foglalkoztatott munká­sokra, annál nagyobb a tőkések lehe­tősége arra, hogy a munkabért ér­téke alá, gyakran a fizikai minimum alá szorítsák. Mármost a munkabér e két szín­vonal — a fizikai minimum és a munkaerő tulajdonképpeni értéke — között ingadozik, s a munkások és a tőkések osztályharca szerint alakul. A munkanélküliség növekedésével (s a kapitalizmus általános válságának korszakában a munkanélküliség tö­meges és krónikus) mind nagyobb erővel hat a munkások életszínvo­nalának leszorítására irányuló ten­dencia. A tőke felhalmozási folyama­tában tehát szükségszerűen benne rejlik a munkások munkabérének le­szorítására, életszínvonaluk rosszab­­bítására, a nyomor fokozására irá­nyuló tendencia. A nyomor fokozódását természete­sen nem szabad úgy felfognunk, hogy egyik vagy másik kapitalista ország­ban ma a munkások élete minden vonatkozásban rosszabb, mint mond­juk 100, vagy 150 évvel ezelőtt. Isme­retes, hogy a munkásosztály harca bizonyos eredményekkel járt a mun­kaviszonyok, a társadalombiztosítás terén, az egészségügy, a technika fej­lődésének bizonyos előnyeit a mun­kásosztály is élvezte stb. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az élet- és munkakö­rülmények egyik területén elért ja­vulást gyakran ellensúlyozza, vagy éppen túlhaladja a más téren bekö­vetkező romlás (pl. a munkaidő-csök­kentés nyomán növelték a munka intenzitását), másrészt pedig gyak­ran egyszer már elért vívmányokat is vissza-visszavesznek (pl. a második világháború után a munkaidőt több kapitalista országban meghosszabbí­tották). A kapitalista fejlődésnek ezt az irányát bizonyítja az életszínvonal alakulásának konkrét elemzése. II. Vizsgáljuk meg ezek után a mun­kásosztály­ életét jellemző főbb té­nyezőket, a munkásosztály helyzetét a mai kapitalizmusban, a tőkés fel­halmozás általános törvényének ér­vényesülését. A növekvő szükségletek csökkenő kielégítése Vizsgáljuk meg először röviden a tágabb értelemben vett elnyomoro­­dásra vonatkozó adatokat. A legcél­szerűbb mutatónak látszik ebből a szempontból a következő: hogyan változik egy-egy adott kapitalista országban a reáljövedelemnek a munkaerő értékéhez, gyakorlatilag a létminimumhoz viszonyított százalé­kos aránya. Tehát például Francia­­országban mennyi volt 50—60 évvel ezelőtt a létminimum, mennyi most és hány százalékát tette, illetőleg teszi ki ennek a létminimumnak az átlagjövedelem (vagy egyes rétegek jövedelme). Sajnos, ilyen számítások nem állnak bőven rendelkezésre. Mégis, bizonyos adatok felhasznál­hatók a kérdés megvilágítására. Pél­dául az Egyesült Államokban egy négytagú család szükségletét a kali­forniai egyetemen készült Heller-féle szabvány-költségvetés alapján szá­mítják. 1954-ben e szerint a költség­­vetés szerint az amerikai életkörül­mények között évi 5405 dollárra volt szüksége egy négytagú családnak. A költségvetésben szerepelnek a kö­vetkezők: 6 dekagramm vaj, 5 tojás és 1,20 kiló hal vagy hús hetenként és fejenként, a férjnek egy kabát 6 évenként és egy pár városi és egy pár munkacipő évente; a feleségnek egy télikabát, egy tavaszi kabát és egy gyapjúruha háromévenként, há­rom pamutszövet-ruha és hat pár harisnya évente; mindez gyenge mi­nőségben értendő. A költségvetés egy százaléka jut közlekedési költségre, a kulturális költségek között van havi két mozi, de nincs színház, sem könyv; számításba vesz évente egy­heti szabadságot. A költségvetésnek majdnem egynegyede lakbér. Az or­vosi költségekre tervezett kiadások csak közönséges betegségre vonat­koznak. Ha most ezzel szembeállítjuk a va­lóságos jövedelmeket, kitűnik, hogy — az adók levonása után — a vá­rosokban dolgozó 50 millió munka­­vállaló hivatalos évi átlagjövedelme csak a háromötöd részét teszi ki a Heller-féle költségvetésben szereplő összegnek; 4 millió mezőgazdasági dolgozó évi átlagjövedelme pedig egyharmadát sem éri el a költségve­tési minimumnak. A dolgozók nagy tömegei messze elmaradnak a fenti létminimumtól: évi 3000 dollárnál alacsonyabb a keresete a családok 75 százalékának, s ebből is öt és félmil­lió családnak (a családok 10 százalé­ka) 1000 dollárnál kisebb a jövedel­me. S hogy a nyomorúság nő, azt mu­tatja az amerikai kongresszus által a kevés jövedelműekről kiadott hi­vatalos könyv, amely szerint az 1000 SZABAD NÉP r-srvi Hasznosítsuk a magyar bentonitot! Sok szó esik mostanában a külke­reskedelemről, mindenki szívesen hangoztatja jószándékát, segíteni akarását. Ezek a hozzászólások azon­ban többnyire általánosak, „elvi sí­kon mozognak“, vagyis szavak és semmi egyebek. Hogy ez mennyire így van, azt hadd jellemezzem a kö­vetkező történettel. A bentonit nem egyéb különleges tulajdonságokkal rendelkező agyag­nál, amiből valóban hegyeink van­nak. Felhasználják a vasöntésnél, a textil- és szappaniparban, olaj­fúrá­soknál stb. Külföldön nehéz milliókat fizetnek, illetve fizetnének érte ... A mi bentonitunk szakértők sze­rint páratlan minőségű és mégsem tudunk a sárból aranyat csinálni , mert meg is kellene őrölni. Verseny­társaink, az amerikaiak, az olaszok és a franciák éppen azzal szorítanak ki bennünket, hogy rosszabb áruju­kat finomabbra tudják őrölni korsze­rű berendezéseikkel. A miénk viszont pontosan kétszáz (!) éves. Azt pedig ki sem lehet pénzben fejezni, hogy mit veszítünk a külke­reskedelemben azzal, hogy újabb ve­vőkör szervezése helyett a meglevőt is elvesztegetjük. A MINERALIM­­PEX Magyar Olaj- és Bányatermék Külkereskedelmi Vállalat rövid idő alatt 200 000 dollárral több deviza­nyereséget szolgáltatna a népgazda­ságnak (és ez csak indulás lenne) ha... Most jön az, ami érthetetlen. Az őrlőberendezést hét év óta ígérgetik. A legutóbbi javaslatot — egy erről a problémáról szóló újságcikkel együtt — május végén megkapták a válla­lattól az illetékesek, miniszterek, osztályvezetők, igazgatók — szám sze­rint 15-en. És mi a válaszuk? Azt nem lehet tudni, mert eddig még senki se vá­laszolt közülük. Balog Lajos a MINERALIMPEX Magyar Olaj- és Bánya­termék Külkereskedelmi Vállalat dolgozója HÉTFŐ, 1956. JÚLIUS 16 Egy kocsifeljáró története — egyelőre: 16 fejezetben 1. FEJEZET. A Központi Statiszti­kai Hivatal (a továbbiakban: Hivatal) garázsát átépítették. Az építkezés so­rán néhány méterrel odébbhelyezték a bejáratot, ezért új kocsifeljárót kel­lett volna építeni. Addig is, amíg ez elkészül — gondolták a Hivatalban —, egy szokásos deszka-billenővel oldják meg a dolgot. (Megtekinthető II. Tégla utca 10. szám.) 2. FEJEZET. Május 21-én a 11. ke­rületi Tanács véghatározatot küld a Hivatalnak, amelyben értesíti, hogy ha 30 napon belül nem készít végle­ges feljárót, a gondnokot heti 500 fo­rintra bünteti és a büntetést közadók módjára behajtja. 3. FEJEZET. A Hivatal ír a Fővá­rosi Útépítő Vállalatnak, hogy a lel­járó készítését vállalja el. 4. FEJEZET. A Hivatal megfelleb­bezi a II.­kerületi Tanács véghatároza­tát és hatvan napos halasztást kér. 5. FEJEZET. A 11. kerületi Tanács elküldi határozatát, hozzájárul a ha­táridő meghosszabbításához. 6. FEJEZET. Jelentkezik a Főváro­si Útépítő Vállalat igazgatója és köz­li, hogy a munkát csak a negyedik negyedben végezheti el, egyúttal ké­ri, hogy felügyeleti hatóságával, a Fővárosi Tanács Közlekedési Igazga­tóságával jelöltessék ki őket a mun­kára. 7. FEJEZET. A Hivatal ír a Fővá­rosi Útépítő Vállalatnak, hogy neki a negyedik negyed is megfelel. 8. FEJEZET. A Hivatal ír a Fővár­­rosi Tanács VB Közlekedési Igazga­tóságának is és kéri, jelölje ki a munka elvégzésére a Fővárosi Útépí­tő Vállalatot. 9. FEJEZET. A Hivatal ír a II. ke­rületi Tanács VB építési osztályának is, közli, hogy az útépítő vállalat csak a negyedik negyedben vállalja a­ munkát, tehát a határidőt ismét hosz­­szabbítsák meg... 10. FEJEZET. Június 19. Telefonál a Fővárosi Útépítő Vállalat: csak ak­kor vállalja el a munkát, ha a BU­­VÁTI (Budapesti Városépítési Terve­ző Iroda) tervet és költségvetést ké­szít az „építkezéshez’“. 11. FEJEZET. A Hivatal felkéri a BUVÁTI-t a költségvetés elkészíté­sére. 12. FEJEZET. A Fővárosi Tanács Közlekedési Igazgatóságának csoport­­vezetője közli a Hivatallal, hogy a Fővárosi Útépítő Vállalatot „kapaci­tás hiányában“ nem jelöli ki. Egy­úttal azt ajánlja: csináltassák meg, akivel akarják, de legjobb, ha „ma­szekhoz’­ fordulnak. 13. FEJEZET. A Hivatal felkéri az Aszfalt- és Útépítő Vállalatot, csinál­ja meg a feljárót. A válasz: csak 500 000 forinton felül vállalnak mun­kát. Véleményük szerint a feljárót a Fővárosi Útjavító Vállalatnak (!) kell elkészítenie. 14. FEJEZET. A Hivatal ismét a fővárosi útépítőhöz fordul. Az a XV. kerületi Vegyesipari Vállalatot ajánl­ja, mondván, annak is van kövező részlege. 15. FEJEZET. Kedvező fordulat: a Vegyesipart vállalja, méghozzá a harmadik negyedben, de (mégsem kedvező fordulat) csak ak­kor, ha a számlát nem beruházásból, vagy fel­újításból, hanem a „­karbantartás" rovatból fizetik ki. A Hivatal tehe­tetlen, a kocsifeljáró-építés minden, csak nem­­karbantartás! 16. FEJEZET. Válaszol a BUVATI: nem vállalja a tervezést! Ez a je­lenlegi helyzet..­. A 17. fejezet: elő­készületben!★ Kérdések (fejezeten kívül): 1. Hogyan szabhat ki büntetést az egyik tanácsi szerv egy olyan mun­ka elmulasztásáért, amelynek elvég­zésére az illetékes másik tanácsi szerv nem ad lehetőséget? 2. Ki vezeti a Fővárosi Útépítő Vállalatot: az igazgató, aki vállalta a munkát, vagy a felettes hatóság cso­portvezetője, aki nem jelölte ki a vállalatot és ezzel pontot tett az ügy­re? 3. Vajon ígéretéhez híven megbün­teti-e a II. kerületi Tanács a gondno­kot heti 500 forintra? (Nincs is eny­­nyi fizetése!) 4. Még egy kérdés: Hogyan lesz mindebből kocsifeljáró? Balog János

Next