Szabad Nép, 1956. július (14. évfolyam, 182-212. szám)
1956-07-16 / 197. szám
2 Szüntessük meg az újítómozgalmat gátló rendszabályokat! Az üzemek dolgozóinak alkotó-ív- kedvét — minden szónál ékesebben — bizonyítja az újítómozgalom. Az újítási kedv még szélesebb méretű kibontakozását azonban sok kötöttség akadályozza. Kormányunk már eddig is számos intézkedéssel, rendelettel próbálta elhárítani az újítók útjából a munkát gátló bürokratikus akadályokat. Tavaly augusztus 25-én megjelent a Minisztertanács 53/1955-ös rendelete, amely számos helyes intézkedést tartalmaz, de néhány pontja és különösen végrehajtási utasítása, úgy gondolom, módosításra szorul.. Az 1955-ös rendelet és különösen végrehajtási utasítása fékezi az újításokkal kapcsolatos kísérleteket, nem ad kellő anyagi ösztönzést az újítóknak. A tapasztalat szerint kevés a kísérleti költségek rendelkezésére álló összeg. A béralap fél százalékánál nagyobb összegben kellene ezt megállapítani. De még ezen belül is nagy akadályokba ütközik a kísérleti öszszeg felhasználása, ugyanis az üzemnek minden ötezer forinton felüli kísérleti költség felhasználása esetén engedélyt kell kérnie felettes szervétől. Meg kell jegyezni, hogy a rendelet 20 000 forintban állapítja meg a kísérleti összeg önálló felhasználásának határát. A végrehajtási utasításban a minisztérium ezt ötezer forintra csökkentette. De vajon mi baj származhatna abból, ha a kísérletekre szánt szerény keret felhasználását az igazgatók kizárólagos hatáskörébe utalnák? Ez az intézkedés helyes lenne, mert az üzem igazgatója a körülmények ismeretében helyesebben dönthetne az újítások ügyében, mint a minisztérium. Az Egyesült Izzóban gondot okoz a kísérleti műhelyünkben dolgozók bérének elszámolása. Egyszerűen nem tudjuk, hová kell sorolnunk ezeket a bértételeket. A rendelet a kísérleti műhelyek fenntartásának költségeit az illetékes minisztérium költségvetésében szereplő keretből biztosítja. De ezt a keretet a minisztérium nem biztosítja. A tavaly kiadott rendelet „gondoskodik” arról, hogy az „újítás megvalósításában átlagon felüli teljesítményt nyújtó dolgozókat jutalomban kell részesíteni’. Már ez a megfogalmazás is sok félreértésre ad alkalmat, mert ugyan ki tudná megállapítani hogy egy technikus vagy művezető az adott esetben átlagon felüli, vagy csak átlagos teljesítménynyel segítette az újítás megvalósítását. Azt sem tartom helyesnek, hogy az újítások megvalósításában közreműködők jutalmazását igen alacsonyan állapították meg — az újítási díj 15 százalékában. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez év első negyedében az iparban összesen csak 304 dolgozó kapott ilyen jutalmat — személyenként átlag 172 forintot. Az újítási rendelet előírja, hogy a kísérleti költségkeret 10 százaléka tapasztalatcserére, műszaki körök fenntartására, szaklapok vásárlására, szakelőadók jutalmazására stb. fordítható. A rendelet végrehajtási utasítása azonban ezt az önállóságot sokalja, s előírja, hogy ezt az összeget csak a minisztérium előzetes engedélyével lehet felhasználni. Az lenne a helyes, ha az újítások kivitelezésére, propagandájára rendelkezésre álló összeg felett minden megkötöttség nélkül az igazgató szabadon rendelkezne. Véleményem szerint helytelen volt az adminisztrációs ésszerűsítés fogalmát eltörölni, hiszen különösen most nagy szükségünk van az ügyviteli munka egyszerűsítését célzó helyes javaslatokra. Úgy gondolom, csökkenti az újítási kedvet az is, hogy az igazgatónak nincs jogában — még jelentős újítások esetén sem — előleget adni az újítónak a bevezetés előtt. Azt természetesen helyeslem, hogy kellő ellenőrzés után, csak megérdemelt pénzösszegeket fizessünk ki az újítóknak. Ez azonban nem zárja ki, hogy az igazgató a műszaki intézkedési tervben szereplő, s már bevezetés alatt levő újításokra előleget adhasson. TVagyon örülnék ha az illetékes vezetők — újítómozgalmunk továbbfejlődése érdekében — figyelembe vennék a gyakorlati munka tapasztalatai alapján született javaslataimat. Somlai Oszkár az Egyesült Izzó újítási felelőse Saját hatáskörükben is egyszerűsítsenek a tanácsok A Minisztertanácsnak az ügyvitel egyszerűsítéséről szóló határozata nemcsak a minisztériumokra, hanem a tanácsokra is nagy feladatokat ró. Ne várjanak mindent felülről, hanem maguk is vegyenek részt az államigazgatás átformálásában, az új, a gyorsabb és egyszerűbb ügyvitel kialakításában. Megkértünk két tanácsi vezetőt, nyilatkozzék, mit tettek eddig a Minisztertanács határozatának megvalósításáért? Szolnok megye Kuti György elvtárs, a végrehajtó bizottság titkára, kérdésünkre a következőket válaszolta: A járási és a városi tanácsoktól már június 20-án beérkeztek az egyszerűsítési javaslatok. Valamennyi kifejezte azt az elvet, hogy az ügyeket ott kell elintézni, ahol keletkeznek, a községi tanácsnak nemcsak végrehajtania és tájékoztatnia kell, hanem jórészt a döntés jogát is meg kell kapnia. A beérkezett javaslatokat áttanulmányozva, úgy látjuk, hogy mindenekelőtt a vállalatok felügyeletének és irányításának kérdésében kell intézkedni. A végrehajtó bizottság megbízott néhány szakembert, dolgozzon ki e kérdés megoldására megfelelő határozati javaslatot. Ezt a végrehajtó bizottság a június 26-i ülésén meg is tárgyalta. Határozatot hoztunk, hogy azokban a községekben és városokban, ahol művelődési otthon működik, a mozikat július 31-ig a helyi tanácsnak kell átadni. Ugyancsak át kell adni a helyi szükségleteket kielégítő téglagyárakat, valamint azokat a malmokat, amelyek a lakosságnak örülnek. A határozat szerint Szolnok városhoz került a Szolnoki Kiskereskedelmi Vállalat, amelyet eddig a megyei tanács irányított; az Építőanyagipari és Talajerőgazdálkodási Egyesülés jászberényi szemcséző és szervestrágya részlegét Jászberény város kapta meg, a cserkeszőlői fürdőt a cserkeszőlői községi tanácsnak adtuk át. Határozatot hoztunk néhány vállalat decentralizálására, illetve megszüntetésére is. Az igazat megvallva, e határozat még eléggé bátortalan volt, éppen ezért újból megvizsgáljuk, milyen vállalatokat adhatunk át a városi, községi tanácsoknak. Több száz javaslatot kaptunk a lakosságtól és a tanácsi apparátus dolgozóitól. Ezeket egy bizottság tanulmányozza, a napokban már el is készülnek az összesítéssel. A megyei tanács végrehajtó bizottsága július 27-i ülésén tárgyalja meg a javaslatokból készült előterjesztést. Azt tervezzük, hogy az alsóbb szerveknek adunk át minden olyan hatáskört, amelyet a jelenlegi apparátussal elláthatnak. A jövő héten egy-két járásban kísérletképpen visszaadjuk az adófőkönyveket a községeknek. Munkánkat gátolja jónéhány jogszabály, amely az alsóbb szervekhez tartozó hatásköröket a megyei tanács osztályaira ruházza. Például a kisajátítási eljárás szerintünk a járáshoz és a városhoz kell hogy tartozzék, mégsem adhatjuk át ezt a hatáskört addig, amíg az erről szóló törvényerejű rendeletet nem módosítják. Noha számos más körülmény is akadályoz meg bennünket, augusztus elejére már jelentősen megnövekszik a községi, városi, járási tanácsok hatásköre. Veszprém megye Kiss Imre elvtárs, a megyei tanács végrehajtó bizottságának elnöke a következőképpen tájékoztatott bennünket az egyszerűsítési munkáról: A járásoktól, a városoktól most érkeznek az összegyűjtött javaslatok, feldolgozásukra a jövő héten kerül sor. A megyei tanács osztályai 24 egyszerűsítési javaslatot dolgoztak ki, még a Minisztertanács határozata előtt. Ezekből a Minisztertanács és a minisztériumok intézkedéseivel, határozataival már jónéhány megvalósult. Kidolgozott javaslataink között szerepel például, hogy a kötelező biztosítási díjak könyvelését a tanácsok pénzügyi apparátusa végezze. Ily módon évente több mint 200 ezer forintot takaríthatnánk meg. Az Állami Biztosítónak csak a biztosítási díjak kivetését, a kártérítések összegének megállapítását és kifizetését kellene végeznie. A Mezőgazdasági Igazgatóságot sok olyan feladat terheli, melyet minden nehézség nélkül rábízhatnánk az alsóbb szervekre, így például az apaállatok kiselejtezésére, áthelyezésére eddig a községi állatorvos tett előterjesztést a járási mezőgazdasági osztálynak, a mezőgazdasági osztály ráírta javaslatát, s végül a megyei Mezőgazdasági Igazgatóság adta meg az engedélyt. Az apaállatok átvételével, szállításával, behajtásával kapcsolatos kiadásokat is itt, a megyénél kell elszámolni. Az új telepítésű szőlők után is itt kell engedélyezni az adómentességet, jóllehet a Mezőgazdasági Igazgatóság intézkedése teljesen az alsóbb szervek javaslatára épül. Javaslatunk szerint mindezeknek a feladatoknak az ellátásával az alsóbb szerveket kell megbízni. Javaslatainkban szerepel az is, milyen vállalatokat kérünk a minisztériumoktól. Véleményünk szerint egyesíteni kellene az Építésügyi Minisztérium felügyelete alatt működő Veszprém megyei Téglagyári Egyesülést a megyei tanácshoz tartozó Bánya- és Építőanyagipari Egyesüléssel. A minisztériumnak hét, nekünk hat téglagyárunk van a megyében, ezeknek az irányításához teljesen szükségtelen két középszerv. Az üdülőhelyeken számos kereskedelmi és vendéglátó vállalat tartozik a Belkereskedelmi Minisztérium Üdülőhelyeket Ellátó Igazgatóságához. Ez a párhuzamosság gátolja az üdülők és az egész lakosság jobb ellátását. Ezért ezeket a vállalatokat is a tanácsoknak kellene átadni. ★ Mint a nyilatkozatokból is kitűnik, Szolnok megyében már számos intézkedés történt az ügyvitel egyszerűsítésére, a járási, városi és községi tanácsok önállóságának növelésére. Másutt, így Veszprém megyében is, még csak a javaslatok tanulmányozásával, feldolgozásával foglalkoznak. Jóllehet, az egyszerűsítési munkának csak ártana a kapkodás, elsietett, nem kellően megfontolt intézkedések kiadása, mégsem kell arra várni, míg valamennyi javaslat beérkezik, míg elkészül az átfogó intézkedések terve, hanem már most is lehet és kell is egyszerűsíteniük a tanácsoknak saját hatáskörükben az ügyvitelt. A Kőbányai Sörgyár egyik művezetőjével (különben műhelybizottsági tag) beszélgetünk arról, hogy ebben az üzemben, ahol igazán lelkiismeretes szakszervezeti munka folyik — szóval még itt is akadnak emberek, akiket nem tudnak megnyerni a szakszervezetnek. Azt javasolja, menjünk le együtt a malátaüzembe. Csupa fiatal dolgozik itt. Legtöbbjük vidékről jár be. Most éppen öszszeverődve, karéjban állva beszélgetnek néhány perces munkafennakadás miatt. Amikor meghallják, miről érdeklődünk, kicsit kerülgetik a dolgot, körülbelül így. ,,Oh, nekem volt könyvem, csak elvesztettem“. „Én tulajdonképpen be akarok lépni, csak mindig elfelejtem“ — mondják. Egy fiatalasszony, aki eddig nem vett részt a társalgásban, hirtelen felcsattant: — Mit beszéltek itt össze-vissza?! Miért nem mondjátok meg az igazat? ... Hát érdemes belépni? ... Én beteg voltam és csak száz forint segélyt kaptam. Pedig már addig befizettem vagy háromszáz forintnyi tagdíjat. — De elvtársnő — magyarázzuk — a szakszervezeti tagdíj nem valami adás-vételi szerződés vagy hasonló... Nem hallottak még arról, mire fordítják ezt a pénzt? Nevetnek, tréfára fogják a dolgot. — Mikor hallottunk volna róla? Nem kötik az orrunkra, hova megy a pénz. — S ezzel részükről befejezett a téma. — Na látja — mondja a művezető — hát lehet velük beszélni? Pillanatnyi csend. Érzem, hogy velem együtt arra gondol, mindez nemcsak a munkások értetlenségéből, hanem valami másból is fakad. Az asszony fején találta a szöget. Hát persze hogy az embereket érdekli, hová kerül a pénzük. S mondjuk meg, nem jó az, hogy sem nekik, akik pillanatnyilag nem tagjai a szakszervezetnek, de a szervezett munkásoknak sincs fogalmuk arról, hogyan is gazdálkodnak pénzükkel. Mondhatná valaki, hogy ismertették ezt az ÜB-választáskor. Fel is olvasták, mi lett a sorsa a befizetett pénznek. Körülbelül kétezer forintot fordítottak jutalmazásra, ezerötszázat könyvtárra, kétszázat sajtóra stb. De ... A választáson elsősorban csak a küldöttek vettek részt, akik legtöbbször elfeledkeznek arról, hogy továbbadják, amit ott hallanak. Másodsorban ez a befizetett összegnek csak 9 százaléka. A többit az ÜB a szakszervezetnek küldi. A szakszervezet egy részt megint tovább a SZOT-ba. Igaz, a kongreszszusokon nagy vonalakban beszámolnak arról, hogy mire használták fel a pénzt, mennyi ment abból kulturális célokra, mennyi az apparátus fenntartására és így tovább. Ám, amint mondani szokták: a sok bába közt elvész a gyerek, és a végén éppen a tagságnak, az egyszerű embereknek nincs fogalmuk arról, hová kerülnek befizetett forintjaik. Pedig esetleg véleményük is lenne ezzel kapcsolatban. Nemcsak lenne — van is. Egy régi szakszervezeti tag, a sörösöktől azt mondja: — Ha rajtam állna, több pénzt hagynék az üzemi szervezetnél. Évek óta beszélnek például a kultúrotthon rendbehozásáról. Miért nem oldhatja meg ezt az üzemi szakszervezet saját hatáskörén belül? Egy idős munkás a hordóüzemből így vélekedik: — Én amondó vagyok: ne a szakszervezet fizesse az ÜB-elnököt, hanem mi. (Ezalatt az üzemi szervezetet érti.) Megmondom miért. Sok ÜB-elnök csak felfelé akar jó fiú lenni, ahonnan a fizetését kapja. Egy fiatalembernek ez a nézete: — A látszat szerint igen sok a felesleges reprezentálás. Szeretnénk tudni, mennyi megy erre tagdíjunkból. Nem kívánok most azzal foglalkozni, mennyire helyesek vagy helytelenek ezek a kívánságok. Csak azt akartam illusztrálni, hogy az emberek egyáltalán nem közömbösek a szakszervezet pénzgazdálkodása iránt. Úgy gondolom, sokat lendítene a szakszervezeti mozgalmon, ha jobban kielégítenék ezt az érdeklődést. Mészáros András Néhány szó a szakszervezeti tagdíjról A munkásosztály elnyomorodása a kapitalizmusban Az utóbbi időben több olvasó kért tájékoztatást arról, hogyan alakul a dolgozók helyzete a tőkés országokban, hogyan érvényesül napjainkban a munkásosztály nyomorának növekedéséről szóló marxi tétel. Ezekről a kérdésekről, hazai és nemzetközi méretekben, vita folyik a marxista közgazdászok között is. Ezért a szerkesztőség felkérte Vörös Gyula elvtársat, a Pártfőiskola tanárát, ismertesse álláspontját a fenti problémákkal kapcsolatban. A kapitalista országok burzsoá sajtója és rádiója azt terjeszti, hogy a munkásosztály helyzete a tőkés országokban számottevően javult. A burzsoá propaganda nem mindig beszélt ilyen hangon, különösen nem a gazdasági válság éveiben. Most azonban, a hadikonjunktúra egyes jelenségei alapján, a burzsoá közgazdászok és közírók kétségbevonják a tőkés felhalmozás marxi törvényének érvényességét, a munkásosztály elnyomorodását. Mit jelent az a marxista tétel, hogy a kapitalizmusban növekszik a munkások, a dolgozóik nyomora? A marxizmus—leninizmus a tőkés gazdaság fejlődésének beható vizsgálata alapján kimutatja, hogy a munkásosztály helyzete a kapitalizmusban viszonylagosan és abszolút módon is romlik. A viszonylagos elnyomorodás azt jelenti, hogy a munkásosztály helyzete a tőkés osztályéhoz képest roszszabbodik. Vagyis még abban az esetben is, ha a munkások helyzete valamelyest javul, a tőkésosztály gazdagodása olyan gyors, hogy a munkások aránylagos részesedése a kapitalista társadalom javaiban csökken. Az abszolút elnyomorodás pedig azt jelenti, hogy a kapitalizmus fejlődése során romlanak, rosszabbodnak a munkásosztály munka- és életviszonyai. Az elnyomorodás, elsősorban az abszolút elnyomorodás kérdése körül a kapitalista országokban a közelmúltban éles viták alakultak ki. A kommunista pártok megmutatták: valóban fennáll a munkásosztály elnyomorodása és feltárták az elnyomorodás mértékét, hogy ezzel is segítsék a proletariátus osztályharcát, a demokratikus erők tömörülését. A reakció és a jobboldali szociáldemokrata vezetők vagy elismerték a munkások relatív elnyomorodását, vagy még ezt sem, s azt állították, hogy a kapitalizmusban lehetséges a szakadék csökkenése a tőkések és a munkások között, de mindenképpen kétségbevonták az abszolút elnyomorodást. Különösen sokat hivatkoztak az amerikai munkások „magas életszínvonaléra.*’ Ehhez járult még a háború és a fegyverkezés hirdetése, az a propaganda, hogy a gazdaság militarizálása fő eszköz a munkások életszínvonalának emelésére. S nem mondhatjuk, hogy ez a propaganda nem maradt hatás nélkül a dolgozókra. E propagandának azért is lehetett bizonyos eredménye, mert a marxista közgazdászok sok tekintetben vulgárisan, leegyszerűsítve tárgyalták ezeket a kérdéseket. 1. Mit kell értenünk az abszolút elnyomorodáson ? Az elnyomorodás abszolút jellege a kapitalista gazdaságnak, a tőke felhalmozásának azt a szükségszerű tendenciáját jelzi, hogy a tőkés osztály, a kizsákmányolók oldalán felhalmozza a gazdagságot, a munkásosztály, a dolgozók oldalán pedig felhalmozza a nyomort. Ahhoz, hogy az abszolút elnyomorodás fogalmát helyesen értelmezzük, ennek a folyamatnak két fontos sajátosságára kell rámutatnunk: a folyamat tendencia-jellegére és a munkásosztály életszínvonalának történeti meghatározottságára. Az elnyomorodás tendencia-jellege Először is az abszolút elnyomorodás tendencia-jellegét kell hangsúlyoznunk, mert különben—helytelenül — végzetszerűnek fognánk fel ezt a folyamatot, elvonatkoztatnánk az osztályharctól. A valóság az, hogy a munkásosztály harca korlátozza az elnyomorodás fokának állandó emelését és ez a harc ellentétes tendenciaként hat. A kapitalizmus nemcsak nyomort szül, hanem a munkásosztály ellenállását is kiváltja. „Nő a mind nagyobbra duzzadó és magának a tőkés termelési folyamatnak a mechanizmusa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felháborodása is“ — vonja le ismert következtetését Marx a tőkés felhalmozás vizsgálatából. S a kapitalizmus egész történeti fejlődése bizonyítja ezt a megállapítást. A második világháború után különös erővel bontakozott ki a kapitalista országok dolgozóinak harca. Megnyilvánul ez a sztrájkmozgalom fellendülésében: 11 kapitalista országban az 1945 és 1955 közötti évtized alatt a sztrájkok száma 101 ezer volt (az 1930—1940 közti évtizedben 67 000), a sztrájkolók száma 73 millió (az 1930—1940 közti években 21 millió), a sztrájkok következtében kieső munkanapok száma pedig 672 millióra nőtt (240 millióról). Vagyis a háború utáni évtizedben — a háború előtti tíz évhez képest — kb. másfélszeresre nőtt a sztrájkok, s mintegy három és félszeresre a sztrájkolók és körülbelül háromszorosra a sztrájknapok száma. S a sztrájkok jelentős része a munkások győzelmével végződött. Az elmúlt évben például több millió francia sztrájkoló harcának eredményeként ötmillió munkás és alkalmazott részére béremelést, s majdnem egymillió nyugdíjasnak nyugdíjemelést értek el. A munkásosztály harca korunkban a réginél kedvezőbb feltételek közepette folyik, mert jelentősen megváltoztak az erőviszonyok a munkásosztály, a dolgozók javára. A változást jelzi a kommunista pártok megerősödése: jelenleg összesen több mint 30 millió tagot számláló kommunista tömegpártok vezetik, a dolgozók harcát a monopoltőke és az imperializmus ellen. Az SZKP XX.kongresszusa után új, kedvező lehetőségek nyílnak a munkásosztály egységének megvalósítására, a dolgozók életszínvonalának emeléséért, demokratikus jogainak védelméért, a békéért és a szocializmusért folyó harcban. Különösen kedvezően hat a tőkés országok munkásainak, dolgozóinak harcára és helyzetére egy új tényező: a szocialista világrendszer léte és erősödése. A tőkések kénytelenek bizonyos értelemben versenyezni a szocialista országokkal nemcsak a termelés, hanem a dolgozók életszínvonalának emelése terén is — természetesen nem önszántukból,hanem a proletariátus fokozott harca és nyomása következtében. S bár igaz, hogy a munkásosztály harca, a szocialista világrendszer léte nem szüntetheti meg a kapitalizmus törvényeit, a nyomor fokozása irányában ható tendenciáját, de fékezheti a dolgozók helyzetének rosszabbodását. A szükségletek történelmi meghatározottsága Az abszolút elnyomorodás vizsgálatánál — s ez a vulgarizálással és a marxi tétel burzsoá elferdítésével szemben különösen hangsúlyozandó körülmény — figyelembe kell vennünk azt is, hogy a munkásosztály munka- és életviszonyainak, szükségleteinek fogalma történelmi fogalom. Marx rámutat arra, hogy az élvezetek nem mások, mint társadalmi élvezetek, az adott társadalomhoz viszonyítottak: ez először is azt jelenti, hogy ami egy fejlett kapitalista országban szükséglet, az még nem szükséglet egy elmaradott országban; másodszor pedig: ami régen nem volt szükséglet, az most már az stb. A kérdés konkrét, történelmi vizsgálatának szempontja megköveteli, hogy különbséget tegyünk egyrészt a munkásosztálynak (vagy egyes rétegeinek) adott korszakban meglevő életszínvonala és helyzete között, másrészt pedig az életszínvonal alakulása, változása között. S ha különböző országok munkásainak életszínvonaláról van szó, a munkásosztály helyzetét, életszínvonalának meglevő fokát és helyzetének változását csakis az egyes tőkés országok történelme alapján lehet helyesen vizsgálni és értékelni. Ismeretes például, hogy a reálbérek általában magasabbak az Egyesült Államokban, mint Franciaországban, itt pedig magasabbak, mint Olaszországban vagy valamely gyarmaton stb. A szükségleteket nemcsak egyes országok összehasonlításakor kell történelmileg értékelnünk, hanem abban az értelemben is, hogy a szükségletek a kapitalizmus fejlődése során változnak. Ami 100 évvel ezelőtt nem volt életszükséglet, ma azzá válik: a szükségletek köre bővül és kielégítésük módja változik. A mai munkásnak új szükségletei vannak, például az, hogy villamoson járjon, rádiót szerezzen be, továbbá a technikai fejlődés elért foka alapján azt igényli, hogy például világításszükségletét már ne gyertyával elégítse ki, hanem villannyal, stb. Ez összefügg az általános technikai haladással. De mi jut a bérmunkásnak ebből a haladásból? A kapitalista fejlődés azt mutatja, hogy nagyon kevés, kevesebb, mint amennyire a szükségletek megnőttek. Lenin kifejti, hogy a kapitalizmusban a termelőerők fejlődésének valamennyi főbb (tehát nem abszolúte valamenynyi) előnyét a lakosság elenyésző kisebbsége, a kizsákmányolók és kiszolgálóik monopolizálják. Vagyis a termelőerők növekedéséből bizonyos morzsák juthatnak a bérmunkásoknak, de változtathat-e ez alapjában a munkások helyzetén a kapitalizmusban? Nem. A technikai haladásban elért minden lépés lényegében és mindenekelőtt a tőkések javát szolgálja. S a munkások nagy tömegeinek helyzetét a kapitalizmusban az jellemzi, hogy a technikai fejlődéssel változó szükségletei kielégítésének foka süllyed. (Lásd például a normális orvosi ellátás nagy nehézségeit az Egyesült Államok munkástömegei számára.) Az elnyomorodás tehát azt jelenti, hogy a termelőerők fejlődésével növekvő társadalmi szükségletek kielégítésének foka csökken. Ezt fejezi ki az, amit Lenin Kautsky helyes megfogalmazásaként emel ki: a kapitalizmusban növekszik a szociális nyomor, vagyis: a társadalom adott fejlettsége fokán kialakuló szükségletekhez képest csökken a dolgozók szükségleteinek kielégítési foka. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a szociális nyomor növekedése nemcsak viszonylagos elnyomorodást jelent — nő a szakadék a tőkések jövedelme és a munkások jövedelme között —, hanem abszolút elnyomorodást is: a társadalmilag és történelmileg kialakult és változó szükségletekhez képest csökken a kielégítés. Az abszolút elnyomorodás tágabb és szőkébb értelme Az abszolút elnyomorodás fogalma használatos tágabb és szűkebb értelemben. Az eddig kifejtettek az elnyomorodás tágabb értelmét igyekeztek megvilágítani. Ezek szerint a munkásosztály, a dolgozók nyomorának fokozódása azt jelenti, hogy a kapitalizmusban a gazdaság fejlődésének az a tendenciája érvényesül, hogy a növekvő szükségletekhez képest rosszabbodik a munkásosztály, a dolgozók helyzete. Az abszolút elnyomorodás fogalmában van tehát bizonyos relatív elem. Jegyezzük meg azonban, hogy amikor a növekvő szükségletekről beszélünk, akkor nem valami önkényesen megkívánt szükséglet-színvonalról van szó, hanem a termelőerők fejlettsége által meghatározott szükségleti színvonalról. Az abszolút elnyomorodás fogalmát használják szűkebb értelemben is, vagyis jelölik vele azt a folyamatot, hogy a kapitalizmus fejlődésének egyes időszakaiban a munkások, a dolgozók helyzete egyenesen rosszabbodik: a munkás, a dolgozó ténylegesen szegényebbé válik, mint korábban volt, szűkösebben táplálkozik, rosszabbul ruházkodik, romlanak a lakásviszonyai stb. Az elnyomorodás vulgáris értelmezése mindenekelőtt épp abban áll, hogy az abszolút elnyomorodást csak ilyen, szűkebb értelemben fogta fel, és azt állította: a kapitalizmus egész időszakában egyenesen rosszabbodnak a munkások életkörülményei. Az abszolút elnyomorodásnak ez a kettős értelme — a munkások, a dolgozók szociális nyomorának növekedése (elnyomorodás tágabb értelemben), és a néptömegek fizikai nyomorának egyenes, közvetlen fokozódása (elnyomorodás szűkebb értelemben) — összefügg a munkaerő-áru jellegével, és a kapitalizmusbeli munkabér sajátosságaival. Ismeretes, hogy a tőkés gazdaságban a munkaerőre érvényes az értéktörvény, a munkabér a munkaerő értékének pénzbeli kifejezése. A munkaerő értéke azonban másképpen határozódik meg, mint más áruk értéke. Mégpedig azért, mert a munkaerő értéke két elemből tevődik össze. Az egyik a tisztán fizikai elem, ez a munkaerő fizikai megtartásához nélkülözhetetlen létfenntartási cikkek értéke, ez képviseli a munkaerő árának alsó határát; ha a munkabér eddig süllyed — s a gyakorlatban sokszor még ennél is alacsonyabb —, akkor a munkaerő ára az értéke alá esik, mert ilyen bérből a munkaerőt csak satnyán lehet fenntartani. A munkaerő értékének másik eleme a történelmitársadalmi elem, vagyis a munkaerő értéke a pusztán fizikai elemen felül magában foglalja a munkások bizonyos, az adott történelmi és társadalmi viszonyok által teremtett és meghatározott szociális és kulturális szükségleteinek kielégítését; a munkaerő értékének ez a történelmi-társadalmi eleme országonként és koronként a munkatermelékenység és a termelés növekedésével együtt bővül. A munkaerő értékét valójában a munkaerő újratermelésének fizikai és történeti-társadalmi tényezők által együttesen meghatározott színvonala képviseli. Ehhez még figyelembe kell vennünk, hogy a munkaerő adásvétele a tőke felhalmozásával törvényszerűen együttjáró munkanélküliség talaján valósul meg. Minél nagyobb nyomást gyakorol a munkanélküli tömeg a foglalkoztatott munkásokra, annál nagyobb a tőkések lehetősége arra, hogy a munkabért értéke alá, gyakran a fizikai minimum alá szorítsák. Mármost a munkabér e két színvonal — a fizikai minimum és a munkaerő tulajdonképpeni értéke — között ingadozik, s a munkások és a tőkések osztályharca szerint alakul. A munkanélküliség növekedésével (s a kapitalizmus általános válságának korszakában a munkanélküliség tömeges és krónikus) mind nagyobb erővel hat a munkások életszínvonalának leszorítására irányuló tendencia. A tőke felhalmozási folyamatában tehát szükségszerűen benne rejlik a munkások munkabérének leszorítására, életszínvonaluk rosszabbítására, a nyomor fokozására irányuló tendencia. A nyomor fokozódását természetesen nem szabad úgy felfognunk, hogy egyik vagy másik kapitalista országban ma a munkások élete minden vonatkozásban rosszabb, mint mondjuk 100, vagy 150 évvel ezelőtt. Ismeretes, hogy a munkásosztály harca bizonyos eredményekkel járt a munkaviszonyok, a társadalombiztosítás terén, az egészségügy, a technika fejlődésének bizonyos előnyeit a munkásosztály is élvezte stb. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az élet- és munkakörülmények egyik területén elért javulást gyakran ellensúlyozza, vagy éppen túlhaladja a más téren bekövetkező romlás (pl. a munkaidő-csökkentés nyomán növelték a munka intenzitását), másrészt pedig gyakran egyszer már elért vívmányokat is vissza-visszavesznek (pl. a második világháború után a munkaidőt több kapitalista országban meghosszabbították). A kapitalista fejlődésnek ezt az irányát bizonyítja az életszínvonal alakulásának konkrét elemzése. II. Vizsgáljuk meg ezek után a munkásosztály életét jellemző főbb tényezőket, a munkásosztály helyzetét a mai kapitalizmusban, a tőkés felhalmozás általános törvényének érvényesülését. A növekvő szükségletek csökkenő kielégítése Vizsgáljuk meg először röviden a tágabb értelemben vett elnyomorodásra vonatkozó adatokat. A legcélszerűbb mutatónak látszik ebből a szempontból a következő: hogyan változik egy-egy adott kapitalista országban a reáljövedelemnek a munkaerő értékéhez, gyakorlatilag a létminimumhoz viszonyított százalékos aránya. Tehát például Franciaországban mennyi volt 50—60 évvel ezelőtt a létminimum, mennyi most és hány százalékát tette, illetőleg teszi ki ennek a létminimumnak az átlagjövedelem (vagy egyes rétegek jövedelme). Sajnos, ilyen számítások nem állnak bőven rendelkezésre. Mégis, bizonyos adatok felhasználhatók a kérdés megvilágítására. Például az Egyesült Államokban egy négytagú család szükségletét a kaliforniai egyetemen készült Heller-féle szabvány-költségvetés alapján számítják. 1954-ben e szerint a költségvetés szerint az amerikai életkörülmények között évi 5405 dollárra volt szüksége egy négytagú családnak. A költségvetésben szerepelnek a következők: 6 dekagramm vaj, 5 tojás és 1,20 kiló hal vagy hús hetenként és fejenként, a férjnek egy kabát 6 évenként és egy pár városi és egy pár munkacipő évente; a feleségnek egy télikabát, egy tavaszi kabát és egy gyapjúruha háromévenként, három pamutszövet-ruha és hat pár harisnya évente; mindez gyenge minőségben értendő. A költségvetés egy százaléka jut közlekedési költségre, a kulturális költségek között van havi két mozi, de nincs színház, sem könyv; számításba vesz évente egyheti szabadságot. A költségvetésnek majdnem egynegyede lakbér. Az orvosi költségekre tervezett kiadások csak közönséges betegségre vonatkoznak. Ha most ezzel szembeállítjuk a valóságos jövedelmeket, kitűnik, hogy — az adók levonása után — a városokban dolgozó 50 millió munkavállaló hivatalos évi átlagjövedelme csak a háromötöd részét teszi ki a Heller-féle költségvetésben szereplő összegnek; 4 millió mezőgazdasági dolgozó évi átlagjövedelme pedig egyharmadát sem éri el a költségvetési minimumnak. A dolgozók nagy tömegei messze elmaradnak a fenti létminimumtól: évi 3000 dollárnál alacsonyabb a keresete a családok 75 százalékának, s ebből is öt és félmillió családnak (a családok 10 százaléka) 1000 dollárnál kisebb a jövedelme. S hogy a nyomorúság nő, azt mutatja az amerikai kongresszus által a kevés jövedelműekről kiadott hivatalos könyv, amely szerint az 1000 SZABAD NÉP r-srvi Hasznosítsuk a magyar bentonitot! Sok szó esik mostanában a külkereskedelemről, mindenki szívesen hangoztatja jószándékát, segíteni akarását. Ezek a hozzászólások azonban többnyire általánosak, „elvi síkon mozognak“, vagyis szavak és semmi egyebek. Hogy ez mennyire így van, azt hadd jellemezzem a következő történettel. A bentonit nem egyéb különleges tulajdonságokkal rendelkező agyagnál, amiből valóban hegyeink vannak. Felhasználják a vasöntésnél, a textil- és szappaniparban, olajfúrásoknál stb. Külföldön nehéz milliókat fizetnek, illetve fizetnének érte ... A mi bentonitunk szakértők szerint páratlan minőségű és mégsem tudunk a sárból aranyat csinálni , mert meg is kellene őrölni. Versenytársaink, az amerikaiak, az olaszok és a franciák éppen azzal szorítanak ki bennünket, hogy rosszabb árujukat finomabbra tudják őrölni korszerű berendezéseikkel. A miénk viszont pontosan kétszáz (!) éves. Azt pedig ki sem lehet pénzben fejezni, hogy mit veszítünk a külkereskedelemben azzal, hogy újabb vevőkör szervezése helyett a meglevőt is elvesztegetjük. A MINERALIMPEX Magyar Olaj- és Bányatermék Külkereskedelmi Vállalat rövid idő alatt 200 000 dollárral több devizanyereséget szolgáltatna a népgazdaságnak (és ez csak indulás lenne) ha... Most jön az, ami érthetetlen. Az őrlőberendezést hét év óta ígérgetik. A legutóbbi javaslatot — egy erről a problémáról szóló újságcikkel együtt — május végén megkapták a vállalattól az illetékesek, miniszterek, osztályvezetők, igazgatók — szám szerint 15-en. És mi a válaszuk? Azt nem lehet tudni, mert eddig még senki se válaszolt közülük. Balog Lajos a MINERALIMPEX Magyar Olaj- és Bányatermék Külkereskedelmi Vállalat dolgozója HÉTFŐ, 1956. JÚLIUS 16 Egy kocsifeljáró története — egyelőre: 16 fejezetben 1. FEJEZET. A Központi Statisztikai Hivatal (a továbbiakban: Hivatal) garázsát átépítették. Az építkezés során néhány méterrel odébbhelyezték a bejáratot, ezért új kocsifeljárót kellett volna építeni. Addig is, amíg ez elkészül — gondolták a Hivatalban —, egy szokásos deszka-billenővel oldják meg a dolgot. (Megtekinthető II. Tégla utca 10. szám.) 2. FEJEZET. Május 21-én a 11. kerületi Tanács véghatározatot küld a Hivatalnak, amelyben értesíti, hogy ha 30 napon belül nem készít végleges feljárót, a gondnokot heti 500 forintra bünteti és a büntetést közadók módjára behajtja. 3. FEJEZET. A Hivatal ír a Fővárosi Útépítő Vállalatnak, hogy a leljáró készítését vállalja el. 4. FEJEZET. A Hivatal megfellebbezi a II.kerületi Tanács véghatározatát és hatvan napos halasztást kér. 5. FEJEZET. A 11. kerületi Tanács elküldi határozatát, hozzájárul a határidő meghosszabbításához. 6. FEJEZET. Jelentkezik a Fővárosi Útépítő Vállalat igazgatója és közli, hogy a munkát csak a negyedik negyedben végezheti el, egyúttal kéri, hogy felügyeleti hatóságával, a Fővárosi Tanács Közlekedési Igazgatóságával jelöltessék ki őket a munkára. 7. FEJEZET. A Hivatal ír a Fővárosi Útépítő Vállalatnak, hogy neki a negyedik negyed is megfelel. 8. FEJEZET. A Hivatal ír a Fővárrosi Tanács VB Közlekedési Igazgatóságának is és kéri, jelölje ki a munka elvégzésére a Fővárosi Útépítő Vállalatot. 9. FEJEZET. A Hivatal ír a II. kerületi Tanács VB építési osztályának is, közli, hogy az útépítő vállalat csak a negyedik negyedben vállalja a munkát, tehát a határidőt ismét hoszszabbítsák meg... 10. FEJEZET. Június 19. Telefonál a Fővárosi Útépítő Vállalat: csak akkor vállalja el a munkát, ha a BUVÁTI (Budapesti Városépítési Tervező Iroda) tervet és költségvetést készít az „építkezéshez’“. 11. FEJEZET. A Hivatal felkéri a BUVÁTI-t a költségvetés elkészítésére. 12. FEJEZET. A Fővárosi Tanács Közlekedési Igazgatóságának csoportvezetője közli a Hivatallal, hogy a Fővárosi Útépítő Vállalatot „kapacitás hiányában“ nem jelöli ki. Egyúttal azt ajánlja: csináltassák meg, akivel akarják, de legjobb, ha „maszekhoz’ fordulnak. 13. FEJEZET. A Hivatal felkéri az Aszfalt- és Útépítő Vállalatot, csinálja meg a feljárót. A válasz: csak 500 000 forinton felül vállalnak munkát. Véleményük szerint a feljárót a Fővárosi Útjavító Vállalatnak (!) kell elkészítenie. 14. FEJEZET. A Hivatal ismét a fővárosi útépítőhöz fordul. Az a XV. kerületi Vegyesipari Vállalatot ajánlja, mondván, annak is van kövező részlege. 15. FEJEZET. Kedvező fordulat: a Vegyesipart vállalja, méghozzá a harmadik negyedben, de (mégsem kedvező fordulat) csak akkor, ha a számlát nem beruházásból, vagy felújításból, hanem a „karbantartás" rovatból fizetik ki. A Hivatal tehetetlen, a kocsifeljáró-építés minden, csak nemkarbantartás! 16. FEJEZET. Válaszol a BUVATI: nem vállalja a tervezést! Ez a jelenlegi helyzet... A 17. fejezet: előkészületben!★ Kérdések (fejezeten kívül): 1. Hogyan szabhat ki büntetést az egyik tanácsi szerv egy olyan munka elmulasztásáért, amelynek elvégzésére az illetékes másik tanácsi szerv nem ad lehetőséget? 2. Ki vezeti a Fővárosi Útépítő Vállalatot: az igazgató, aki vállalta a munkát, vagy a felettes hatóság csoportvezetője, aki nem jelölte ki a vállalatot és ezzel pontot tett az ügyre? 3. Vajon ígéretéhez híven megbünteti-e a II. kerületi Tanács a gondnokot heti 500 forintra? (Nincs is enynyi fizetése!) 4. Még egy kérdés: Hogyan lesz mindebből kocsifeljáró? Balog János