Népszabadság, 1956. november (1. évfolyam, 1-21. szám)

1956-11-14 / 9. szám

NEPSER BUD­GH 1936. november 11. A MAGY­A­­ SZOCIALISTA M­­UNKÁSPÁ­N­T LAPJA I. évfolyam 1­9­ szám Ára: 1ó fillér fi sztrájk és akik szítják Nincs ember e hazában, akit ne rendített volna meg az a tragédia, amelyet népünk a legutóbbi he­tekben átélt. Évezredes történel­münk egyik legsúlyosabb megpró­báltatása zúdult ránk ezekben a napokban. Az áldozat, amelyet megkövetelt tőlünk hatalmas, a tét, amely kockán forog, mind­nyájunk számára a legszentebb: szabadságunkról, függetlensé­günkről és nemzeti felemelkedé­sünkről van szó. Nem lehet igaz hazafi az, aki nem látja és nem érzi át ezt teljes felelősséggel, aki felismerve az országot fenyegető veszélyeket, nem tesz semmit, hogy sokat szenvedett népünket megóvja a romlástól, az újabb csapásoktól. A legnagyobb veszedelem a fő­városban az immár hetek óta hú­zódó munka­szünet, illetve sztrájk. Míg az országban általában folyik a munka, Budapesten még mindig sok az olyan üzem, ahol nem, vagy csak kevesen vették föl a munkát. Nem kell különösebben magyarázni, hogy ez az állapot — ha nem tudunk rajta változtatni — előbb-utóbb inflációhoz, nyo­morhoz vezet. Miért van még min­dig — ha sok helyen már csak részlegesen is — sztrájk, milyen politikai célokat szolgál a munka további szüneteltetése? S kinek az akarata érvényesül abban, hogy sok fővárosi üzem még mindi nem kezdte meg a munkát? Feleljünk először az utóbbi kérdésre. A főváros utcáira ki­ra­gasztott, széphangzású röpi­ratok úgy tüntetik fel a dolgot, mint­hy a sztrájk további folytatása a ma­gyar munkásosztály, s az egész magyar nép egységes akarata vol­na. Ez nem igaz, ez szemensze­­dett hazugság. A becsületes ■mun­kásság, a munkásosztály színe-ja­­va dolgozni akar. Nemcsak azért, mert van munkásönérzete, a munkájából és nem kegyelemke­nyéren akar élni, hanem azért is, mivel tudja, hogy az infláció, amelybe különféle felelőtlen ele­mek belerántanák az országot, az ő asszonyait és gyermekeit sújta­ná legjobban. A munkásosztály emlékszik még 1945-re és 46-ra, amikor saját bőrén érezte, hogy az infláció a spekulánsokat hiz­lalja csak, a dolgozó, becsületes embereket nyomorba dönti. A be­csületes munkások mélyreható változásokat, emberibb életet akarnak, el vannak tökélve arra, hogy a Rákosi—Gerő-féle klikk uralma soha többé ne térhessen vissza, de józan és felelős fővel azt is látják, hogy egyetlen, leg­fontosabb fegyver ma, amivel ki­harcolt jogaikat megvédhetik: a munka. Nem a munkásság több­sége akarja és tartja fönn to­vábbra is a sztrájkot,, hanem egy felelőtlen, agresszív kisebbség, amely nem riad vissza a legterro­­­­risztikusabb eszközöktől sem, hogy akaratát érvényesítse. A legutóbbi napok zűrzavarában elég volt az, hogy száz ember közül egyvalaki — aki mindig is jobban szerette a handabandázást, mint a munkát — teli torokból elkiáltsa: „Mi pe­dig nem dolgozunk!’’, s a többiek mindjárt hozzá igazodtak, sokan csak azért, mert féltek. De ma már egyre nehezebb a dolguk ezeknek a demagógoknak és álforradalmá­roknak, az inflációs veszély egyre jobban összetömöríti a tisztessé­ges munkások sorait, egyre han­gosabban mer és tud szólni az, aki józanul, okosan és felelősségtelje­sen beszél. A sztrájk folytatásának hívei leginkább azzal érvelnek, hogy azért nem kell felvenni a munkát, mert ezzel siettethetjük a szovjet csapatok hazánkból való kivonását. Ami a szovjet csapatok távozását illeti, ezt­­— néhány megátalkodott rákosista kivételével — mindenki óhajtja és akarja. Nincs hazáját szerető magyar ember, akinek tet­szene az, hogy szovjet tankok cir­kálnak fel s alá a magyar főváros­ban. A szovjet kormány bejelen­tette: a szovjet csapatok addig nem vonulnak ki a fővárosból és hazánkból, amíg a rend helyre nem áll. Sztrájkkal ezt az elhatározást nem változtathatjuk meg, a sztrájkkal ma csak magunkat te­hetjük tönkre. Ahelyett, hogy meggyorsítanánk­­— tovább késlel­tetjük a szovjet csapatok kivoná­sát, s végső fokon hátráltatjuk azt a demokratikus politikai kibonta­kozást is, amelynek hazánkban végbe kell mennie. A sztrájk hívei nemegyszer azt hangoztatják, hogy az infláció ve­szélye nem áll fenn, ez a veszély csak falra festett ördög. Kibírjuk a sztrájkot — mondják ők — hiszen rengeteg segély érkezik külföldről. Nem kell különösebben bizonyí­tani, hogy ez a felfogás mennyire veszedelmes. Egy kilenc milliós nép ezer, és millióféle szükségle­tét nem lehet fedezni segélyekkel. Villanyt, gázt, fűtőanyagot, elégsé­ges élelmet csak magyar munkás­kezek adhatnak a magyar népnek. Szétlőtt házainkat, szétrombolt vil­lamoshálózatunkat nekünk ma­gunknak kell újjáépítenünk, a megtépázott magyar földön ma­gyar kéznek kell új életet teremte­nie. Sokan már megértették ezt. Míg a Corvin Áruház körül vég­szövetekért állnak sorban azok, akik oly harsányan beszélnek ha­­zafiságukról, s közben az a legfőbb gondjuk, hogy a pénzüket ment­sék, addig az igaz hazafiak, a mun­kások már a síneket javítják. Ne­kik nincsenek féltenivaló ezreseik, de van féltenivaló jövőjük. Nem azért harcoltak az önkény és a nyo­morúság ellen, hogy még nagyobb nyomorra ébredjenek. Van és lesz erejük, hogy ennek elejét vegyék. A magyar kormány köszönete az V. segélyajánlatára A magyar kormány köszönettel nyugtázza az ENSZ főtitkárának no­vember 10-i jegyzékét, amelyben adatokat kér a magyar nép gyógy­szer, élelmiszer és ruhanemű szük­ségletéről külföldről. A magyar kormány tisztelettel közli, hogy a­­je­lenlegi felmérések alapján a legsür­gősebb szükségletek a következők: gyógyszerek, antibiotikumok, sebé­szeti varróanyagok, kötszerek, rönt­­genfilmek, műszerek, kórházi felsze­relés, textíliák, szappan, mosószerek, tejpor, sűrített tej, zsír, gabona, liszt, benzin, gázolaj, szén, üveg, fa, teher- és mentőgépkocsik, gumiabroncs. A magyar kormány ismételten közli, hogy nagyra értékeli az ENSZ felajánlott segítségét és kész a főtit­kár javaslata értelmében tárgyalást folytatni a segélynyújtás legalkal­masabb módszereiről, valamint arról, hogy az ENSZ főtitkára által kijelölt megbízottai a helyszínen hogyan kapcsolódhatnak be a segélyakciók megszervezésébe. Budapest, 1956. november 13. | Gomulka valószínűleg a napokban Moszkvába utazik A londoni rádió jelentése szerint Wladiszlaw Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bi­zottságának első titkára valószínűleg a hét közepén Cyrankiewicz minisz­terelnök és Edward Ochab kíséreté­ben Moszkvába utazik. A hírek sze­rint csak akkor indulnak el, amikor a szejm befejezi mostani ülésszakát. A jelenlegi ülésszakon több fontos törvényjavaslat került a képviselők elé, így a többi között az­ állambiz­­tonsági bizottság (az ottani állam­­védelmi hatóság) megszüntetéséről szóló törvényjavaslat Egy másik tör­vényjavaslat a munkástanácsok léte­sítésére vonatkozik és előírja, hogy a munkások maguk döntsenek a válla­latvezetés legjobb módszeréről. A forradal­mimunkás-pan­t a munkástanácsok működéséről A forradalmi munkás-paraszt kormány november 13-i ülésén a Magyar Szabad Szakszervezetek javaslatára a szocialista demokrá­cia fejlesztése, a dolgozóknak a hatalom gyakorlásában való foko­zottabb bevonása, az üzemek mun­kásvezetésének biztosítása érde­kében a munkástanácsokkal kap­csolatban a következőket határoz­ta el: 1. A munkástanácsok útján va­lósul meg a munkás önkormány­zat. A munkástanácsok hatásköre kiterjed az üzemi élet minden te­rületére, úgymint: a) határozatokat hozhat minden kérdésben és a határozatokat az igazgató köteles végrehajtani, ha az nem ellentétes az általános ér­vényű törvényekkel, törvényerejű rendeletekkel; b) a munkástanács dönt az üzem viszonyainak legjobban megfelelő bérrendszer kialakításában a ren­delkezésre álló béralap felhaszná­lásával ; c) az üzem tiszta jövedelmének egy része, amelyet a kormány ké­sőbb szabályoz, a munkástanács határozata alapján kerül felosztás­ra a dolgozók között. 2. A jelenleg megválasztott mun­­­­kástanácsok gyakorolják a fenti­­ jogokat, azonban tekintettel arra, hogy a most működő munkástaná­csokat nem mindenütt a dolgozók többsége választotta meg, a mun­kástanácsok újra megválasztását minden üzemnél és munkahelyen az üzem összes dolgozóinak rész­vételével, a munka felvétele után számított­­három héten belül meg kell ejteni. A forradalmi munkás-paraszt kormány felkéri a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövet­ségét, hogy a munkástanácsok vá­lasztásával és működésével kapcso­latos végleges és részletes útmuta­tást mielőbb dolgozza ki az üze­mek bevonásával. Budapest, 1956. november 13. Kádár János a Minisztertanács elnöke Akik saját hibájukból zsem dolgoznak, nem kapnak fizetést A magyar forradalmi munkás-­­ paraszt kormány a termelés minél előbbi megindítása, az inflációs ve­szély elkerülése érdekében határo­­zatot hozott, hogy az üzemek, in­tézmények, hivatalok azon dolgo­zóinak, alkalmazottainak, akik sa­ját hibájukból november 10-ig nem vették és továbbra sem veszik fel a munkát, valamint egyénileg vagy csoportosan megtagadják a munka felvételét, a le n­em­ dolgo­zott napokra bért, fizetést kiadni nem szabad. Ahol az összes dolgozók, alkal­mazottak munkába állítása az üzem, intézmény, hivatal megsérü­lése miatt, valamint nem az üzem dolgozóitól függő okok miatt nem lehetséges, ott a dolgozókat az el­múlt hetekben keletkezett károk helyreállítására kell szervezetten irányítani és ebben az esetben a munkabér, illetve a fizetés folyó­sítható. A munka további halogatása egyenlő a nemzetgyilkossággal Gásptíis'Siis» tittr rúd­­­óhr­s ‘S&t­« Gáspár Sándor, a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Tanácsá­nak­ elnöke rádióbeszéd«­!-, intézett a munkássághoz. A beszéd szövegét alább ismertetjük. Magyar munkások, szervezett dol­gozói­, kedves szaktársunk! A legutóbbi napokban is számos munkásküldöttség keresett fel ben­nünket, hogy mondjuk meg, mi a Magyar Szabad Szakszervezetek véleménye a jelenlegi helyzetről, a munkásokat, a dolgozókat foglalkoz­tató kérdésekről. Itt több kisebb és nagyobb politikai és gazdasági kérdésről van szó. A munkásosztály soraiban általános a Télelem a régi, sok vonatkozásban a népellenes politika visszatérésétől. Ezzel kapcsolatban látni kell azt, hogy a Rákosi—Gerő-bükk által gya­korolt politika, amely önkényuralmat, terrort és létbizonytalanságot terem­tett, amely a magyar nép véleményét s­­emmi­bevette, nemzeti hagyomá­nyainkat lábbal tiporta, és az egész népünk önérzetét mélyen megsértette életképtelennek bizonyult. Ezt még egyszer rákényszeríteni a magyar népre senki nem tudná. Látni kell azonban azt is, hogy a garanciát a dolgozóknak kell biztosíta­niuk a normális élet megindí­­ tásával. A régi politika káros következmé­nyei annál tovább hatnak életünk minden területén, minél tovább tart e rendkívüli állapot. Sem a kormány intézkedéseit, sem a szabad szakszervezetek javaslatait nem lehet addig megvalósítani az üzemekben, a munkahelyeken, míg meg nem indul a munka. Ez vonatkozik a kis és nagy kér­désekre egyaránt. A szabad szak­szervezetek teljes mértékben egyet­értenek, azonosítják magukat a ma­gyar nép azon követelésével, hogy hazánk független, önálló ország le­gyen és mielőbb vonják ki Budapest­ről és az ország területéről a szovjet csapatokat. És ezen túlmenő határozott intéz­kedések történjenek a kormány ré­széről az ország valódi függetlenségé­­nek megteremtésére, nemzeti sajá­tosságaink szabad kibontakoztatásá­ra. Ehhez azonban elsősorban arra van szükség, hogy a normális élet meginduljon, dolgozzanak az üze­mek, hivatalok, legyen közbiztonság, fel legyenek számolva azok az ellen­séges erők, melyek eddigi vívmá­nyainkat, népi demokratikus rend­szerünket fenyegetik. Tudjuk, nekünk, szakszervezetek-­­ nek és az egész dolgozó népnek elég oka ,van arra, hogy­ bizalmatlan le­gyen az ígéretekkel szemben. De­­ most nincs más, mint bíznunk kell­­ abban, hogy a munka megindulása, s a ren­d és fegyelem helyreállása­­ után a kormány teljesíti ígéretét,­­ illetve programjának azt a részét, amely a nemzeti függetlenségre s a­­ szovjet csapatok kivonására vonat­­­­kozik. Bíznunk kell ebben és meg­­ kell adnunk a lehetőséget ahhoz,­­ hogy a kormány dolgozni tudjon. A másik ilyen nagyobb kérdés,­­ amelyben le akarjuk szögezni állás­­­­pontunkat, ez a pártok kérdése. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy ami addig volt, az tovább nem tartható. Nem is tételezhetjük fel, hogy bármely politikai párt egyedül vállalhatná az ország irányításáért a felelősséget. Vannak e téren szomorú tapasztalataink és ezt még egyszer megismételni lehetetlenség. Határo­zott álláspontunk az, hogy mind a kormányban, mind a társadalmi és gazdasági élet minden területén be kell vonni felelős beosztásba párton­­kívüli és más pártállású dolgozókat. A rátermettség mellett csupán csak azt az egy feltételt lehet megszabni, hogy híve legyen népi demokratikus rendszerünknek, élvezze a dolgozók bizalmát. Csakis ezen az alapon bon­takozhat ki az a széles népi, nem­zeti összefogás, amely egész jövőnk­­nek, életünknek alapja, zálog­a. Igen nagy az érdeklődés a dolgo­zók között a munkástanácsok műkö­désével kapcsolatban. Ismeretes, hogy ma a kormány a szabad szak­szervezetek javaslatára rendel­etet hozott a munkástanácsok választásá­­ról és működéséről. A munkástaná­csok megválasztásával megvalósul a munkás önkormányzat. A dolgozók érvényesíteni tudják akaratukat az üzemek vezetésében, hisz maguk döntenek az üzem életével kapcsola­tos minden kérdésben. A munkásta­nácsok döntenek az üzem sajátossá­gának legjobban megfelelő bérrend­szer kialakításában, a béralap fel­­használásában, az erőltetett norma­­rendszer felülvizsgálásában és korri­gálásában. Bízzunk benne, hogy a végleges munkástanácsok öntevékenysége, meggondolt intézkedései meg tudják szüntetni azokat az üzemen belüli hibákat, amelyek a munkásokat súj­tották és sértették a dolgozók igaz­ságérzetét. Meggyőződésünk, hogy a munkás-­­ tanácsok létrejötte nemcsak az egyes­­ üzemeken belül hoznak változásokat,­­ hanem egész gazdasági rendszerünkre nőie.s5Z£tQgiV­,pn kitint, egészségesebbé, normálisabbá t i népgazdaságunk I szerkezetét is.­­ Nagyon sok dolgozóban felvetődik a kérdés — vajon a szakszervezeti I mozgalom valóban képes lesz-e a pártoktól és a kormánytól független I szabad szakszervezet lenni? Felelős­­­­ségem teljes tudatában kijelentem,­­ hogy a szakszervezetek szabadsá­­ gát a pártoktól és a kormány­tól való függetlenségét mi nagyon komolyan vesszük és csí­rájában fojtunk el minden olyan megnyilvánulást, amely ezeket az elveket megsérti. Bátran elmondhatom, hogy ma a szabad szakszervezetek munkáját valóban a dolgozók érdekeiért, a munkásosztály ügyéért mély felelős­ség hatja át. Mi nem vonunk vissza semmit azokból a követelésekből és állásfoglalásokból, amelyeket eddig nyilvánosságra hoztunk. Bátran el­mondhatom, hogy ma a szabad szak­­szervezetek munkáját valóban a dol­gozók érdekeiért, a munkásosztály ügyéért való mély felelősségérzet hatja át. Ez a felelősségérzet, a munkásosz­tály jövőjéért való aggodalom késztet bennünket arra, hogy állást folyal­­junk a jelenlegi legfontosabb kér­désben, a munka felvételében. Bu­dapesten immár három hete tart a tragikus helyzet. Házaink, lakásaink jelentős része rombadőlt. A csalá­dok százai és ezrei dideregnek ab­laktalan, fűtetlen lakásokban. A gyá­­rak nagy része áll, a kalapácsok, a gépek hallgatnak , megállt az éle­tet­ adó munka. Elsősorban a mun­káscsaládokat sújtja, ha most a tél küszöbén a romos lakásokat nem tudjuk felépíteni, a munkásgyerme­kek fáznak, éheznek és a munkások fogják legjobban megérezni, ha a termelés további kiesése, a nemzeti vagyon pusztulása esetleg komolyabb méretű inflációt okoz. Nem kell er­ről bővebben beszélni, hiszen alig 10 évvel ezelőtt mindenki a maga bő­rén érezte, hogy mit jelent az inflá­ció. Úgy gondolom ez a felismerés — családjuk és gyermekeik féltése — vezette azokat a munkásokat, akik tegnap reggel elindultak, hogy be­menjenek az üzemükbe dolgozni. " (Folytatás a 2. oldalon.) "

Next