Népszabadság, 1956. november (1. évfolyam, 1-21. szám)
1956-11-17 / 11. szám
f 'TITO:"■ -iCaoái*"Momi^iiy mwA l& éjpvis©!i, ami Tito elvtárs Pulában a Kommunistáik Szövetsége isztriai aktívája előtt beszédet mondott az időszerű nemzetközi eseményekről és problémákról. •Beszédét az alábbiakban ismertetjük. A helyzet ma meglehetősen bonyolult és nem mondhatjuk, hogy nincs bizonyos veszély arra nézve, hogy nagyobb összetűzésekre kerüljön a sor — mondotta bevezetőül. Mindenekelőtt szeretnék visszatekinteni arra — folytatta —, ami Magyarországgal és Lengyelországgal történt, hogy pontos nézeteink legyenek ezekről az eseményekről. Ezek az események nagyon bonyolultak, különösen Magyarországon, ahol az történt, hogy a munkásosztálynak és a haladó szellemű embereknek nagy Nagyjából tudjátok, hogy milyen okok vezettek a magyarországi és lengyelországi eseményekhez. Vissza kell térnünk az 1948-as esztendőre, amikor Jugoszlávia először adott erélyes választ Sztálinnak és megmondotta, hogy független akar maradni, életét és a szocializmust hazájának különleges adottságai szerint akarja építeni és nem engedi meg senkinek, hogy belügyeibe beavatkozzék. Természetesen, akkor nem került sor fegyveres közbelépésre, mert Jugoszlávia egységes volt. A különféle reakciós elemek, mivel fő erejüket a népfelszabadító háborúban felszámolták, nem hajthattak végre különféle akciókat. Másodszor, nekünk nagyon erős, egységes és sziklaszilárd kommunista pártunk volt, mely a háború előtti időszakban és a népfelszabadító háborúban edződött meg. Erős és edzett hadseregünk is volt és ami a legfontosabb, megvolt népünk egysége, amely mindezt formába öntötte. Amikor a hazánkra vonatkozó igazság győzött és megkezdődött a viszonyok rendezése azokkal az országokkal, amelyek a rosszemlékű határozat után megszakították velünk a kapcsolatokat, a keleti országok vezetői azt az óhajukat fejezték ki, hogy ne emlegessük azt, amit ellenünk vétettek, feledjük el azt, ami volt. Mi ebbe beleegyeztünk, csak azért, hogy az említett országokkal a helyzet minél előbb megjavuljon. De bizonyos embereket, akik ma ismét rágalmazni kezdik hazánkat és akik a keleti, sőt egyes nyugati országok kommunista pártjainak élén állanak, továbbra is szükséges figyelmeztetni arra, amit Jugoszlávia ellen tettek ezalatt a 4—5, sőt több év alatt is, amikor Jugoszlávia egyesegyedül állott szemtől szembe az óriási hírverőgépezettel, amikor minden irányban küzdenünk kellett, hogy megőrizzük népi forradalmunk vívmányait és azt, amit már építeni kezdtünk, a szocializmus alapjait, egyszóval, hogy letöröljük a szennyet, amit ők különféle rágalmakkal ránk akartak kenni és hogy bebizonyítsuk, hogy hol az igazság. Figyelmeztetnünk kell őket és meg kell mondanunk, hogy akkor is ugyanezek az emberek minden lehetséges módon vádolták hazánkat azzal, hogy fasiszta, hogy mi vérengzők vagyunk, hogy tönkretesszük népünket, hogy népünk nincs velünk, és így tovább. Figyelmeztetnünk kell őket, hogy emlékezzenek és el ne felejtsék, amikor most minket akarnak terhelni azokért az eseményekért, amelyek Lengyelországban és Magyarországon történtek. Ez az alattomos törekvés azoktól a megrögzött sztálinista elemektől ered, melyeknek a különféle pártokban sikerült még mindig megmaradniuk állásaikban, akik újra meg akarják szilárdítani uralmukat és ezeket a sztálinista törekvéseket rá akarják kényszeríteni népeikre, sőt más népekre is. A Szovjetunióval annak kívánságára és kezdeményezésére mi normalizáltuk viszonyainkat. Amikor Sztálin meghalt, az új szovjet vezetőség látta, hogy a Szovjetunió Sztálin ostobaságai miatt nagyon súlyos helyzetbe, zsákutcába került, mind külpolitikai, mind belpolitikai téren. Sztálin módszereinek erőltetésével így járt a többi népi demokratikus ország is. Megértették, hogy mindezeknek a nehézségeknek mi a fő oka. A személyi kilkus* __a rendszer terméke A XX. kongresszuson elítélt Sztálin eljárásait és az addigi politkát, de helytelenül érveltek, hogy e. • A beszéd szövegét a noviszádi rádli adásáról felvett gyorsírói jegyzet alapján közöljük, része fegyverrel a kézben küzdött az utcákon, a szovjet fegyveres erők ellen. Amikor a magyar munkások és haladó erők tüntetni kezdtek, majd később ellenállást tanúsítottak és fegyveres akciókat indítottak a Rákosi-féle módszerek és a Rákosi-féle irányvonal további fenntartása ellen, akkor nem lehetett ellenforradalmi törekvésekről beszélni. Mondhatjuk, szomorú és tragikus dolog, hogy a reakció itt nagyon termékeny talajra találhatott és az ügyek folyását fokozatosan saját malma felé hajtatta, kihasználva a maga céljaira azt az indokolt felháborodást, ami Magyarországon valóban fennállott, az egész dolog a személyi kultusz kérdése, nem pedig a rendszer kérdése. Márpedig a személyi kultusz tulajdonképpen egy rendszer terméke. ők nem indítottak harcot a rendszer ellen, vagy ha harcoltak is ellene, inkább hallgatólag tették, mondva, hogy egészében véve minden jó volt, de Sztálin, az utóbbi időben, mivel megöregedett, kicsit bolondozni kezdett és különféle hibákat követett el. Mi már kezdettől fogva azt mondottuk, hogy itt nem csupán a személyi kultuszról van szó, hanem a rendszerről, amely lehetővé tette a személyi kultusz kialakulását. Itt vannak a gyökerek. A bürokrata gépezetben, az irányítás módjában, és az úgynevezett egyelvűségben, a dolgozó tömegek szerepének és törekvésének semmibevételében, az úgynevezett Enver Hodzsákban, Sebükben és az egyes nyugati és keleti pártok vezetőiben, akik szembeszegülhette a demokratizálással és a XX. kongresszus határozataival és akik sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a sztálini rendszer megszilárduljon. Ma pedig azon munkálkodnak, hogy ez a rendszer ismét felébredjen és uralomra jusson. Itt vannak a gyökerek és ezt a hibát kell kijavítani. A jugoszláv-szovjet viszonyról Ami minket illet, meglehetősen meszsze mentünk a Szovjetunióval való viszonyban. Megjavítottuk ezeket a viszonyokat és sok gazdasági szerződést kötöttünk — reánk nézve igen hasznosakat — nagyon kedvező feltételek mellett és így tovább. Két nyilatkozatot is adtunk, az egyiket Belgrádban, a másikat Moszkvában. Mindkét deklarációnak tulajdonképpen nemcsak a mi kölcsönös viszonyainkra, hanem minden szocialista ország viszonyaira nézve is jelentőseknek kellett volna tenniök. Sajnos azonban nem így fogták fel őket. Úgy vélték, jól van, mivel a jugoszlávok ennyire makacsok, mi tisztelni fogjuk ezeket a nyilatkozatokat és mi végrehajtjuk, de ezek másokra nem vonatkoznak, mert ott mégis kissé más a helyzet, mint Jugoszláviában. Jugoszlávia szervezett és fegyelmezett állam, a jugoszlávok megmutatták értéküket, mert a legsúlyosabb órákban is sikerült fenntartaniuk magukat és nem engedték meg, hogy a tőkés rendszer visszaállítására kerüljön sor, és így tovább. Ez azt jelenti, hogy a jugoszlávok valami mások, mint azok ott a keleteurópai országokban. Márpedig ez téves. Amikor mi Moszkvában a deklarációt fogalmaztuk pártviszonyainkról, főleg a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége és a Szovjetunió kommunista pártjai közötti viszonyokról — ez kissé nehezen ment. Itt nem tudtunk egészen megegyezni, mégis meghoztuk a deklarációt, amely véleményünk szerint Jugoszlávián és a Szovjetunión kívül szélesebb kör számára szól. Mi figyelmeztettük őket, hogy ezek a törekvések, amelyek azelőtt Jugoszláviában oly erőteljes ellenállást idéztek elő, fennállnak a többi országban is és egy napon kifejezésre jutnak más országokban is. Akkor ezt sokkal nehezebb lesz kijavítani. Tudjátok, hogy Hruscsov itt volt pihenni. Akkor itt is beszélgettünk, de később még sokkal többet a Krímben. Elmentünk oda és folytattuk a beszélgetéseket. Láttuk, hogy a többi országok tekintetében más álláspontig v v mn a szovjet vezetőknek. Bizonyos téves, ferde felfogásaik voltak ugyanis az illető oszagokkal, Lengyelországgal, Magyarországgal való viszonyul tekintetében. Mi ezt nem fogtuk fel tragiku... i mert láttuk, hogy ez nem az egész szovjet vezetőség, hanem csak a vezetőség egy részének álláspontja és ezt az álláspontot bizonyos fokig rákényszerítette a másikra is. Mi láttuk, hogy ezt az állásfoglalást azok az emberek kényszerítették a többire, akik sztálini pozíciókon állottak, sőt még most is ott állanak. De még mindig van lehetőség, hogy a Szovjetunió vezetőségének belső fejlődésében azok az elemek győzzenek, akik a demokratizálás irányában az erőteljesebb és gyorsabb fejlődés hívei és meg akarnak tagadni minden sztálini módszert, új viszonyokat akarnak teremteni a szocialista államok között és azt akarják, hogy az új politikai fejlődés ebben az irányban haladjon. Bizonyos jelekből és a beszélgetésekből is láttuk, hogy ezek az elemek nem gyengék, sőt erősek, de azért a fejlődés belső folyamata, amely progresszív irányban, a sztálini módszerek abbahagyásának irányában halad, meg van zavarva. Bizonyos nyugati országok részéről is, amelyek propagandájukkal, annak szakadatlan ismételésével, hogy ezeket az országokat fel kell szabadítani, beavatkoznak ezeknek az országoknak belügyeibe, zavarják a gyorsabb fejlődést és az említett országok közötti viszonyok javulását. Mivel a belügyekbe való beavatkozás, — mégpedig a rádió-hírverés, a léggömbökkel való anyagküldés és a többi meglehetősen nagy arányokat öltött — a Szovjetunióban úgy vélik, hogy meglehetősenkellemetlen körülményekre kerülne sor, ha a szovjet csapatok teljesen elhagynák ezeket az országokat, s mondjuk, olyan státust adna a Szovjtunió nekik, amilyen Jugoszláviának van. Félnek, hogy ezekben az országokban akkor a reakciós erők győznének. Másnaival ez azt jelenti, hogy nem bíznak eléggé ezeknek az országoknak a belső forradalmi erőiben. Véleményem szerint ez téves. Az összes későbbi hibák gyökere abban rejlik, hogy nem bíznak eléggé ezeknek a népeknek a szocialista erőiben. Jól tudjátok, hogy mikor a poznani esetre került a sor, a szovjet emberek velünk szemben, magatartása egyszerre megváltozott. Kezdtek hidegebbek lenni. Azt gondolták, hogy Poznanért mi jugoszlávok vagyunk a hibásak. Mi vagyunk a hibásak azért, mert élünk a világon, mert olyanok vagyunk, mert olyan Jugoszláviát teremtettünk, amilyen a hazánk, mert hazánk hatást fejt ki határain túl is. Még akkor is, ha mi nem akarnánk, hazánk hatást fejt ki, mégpedig nagyon pozitív, hasznos hatást. Lengyelországban minden üldözés és a káderpusztítás sztálini módszerei ellenére is maradt egy magnomunkával az élen, mely a nyolcadik plénumon erőteljesen kezébe tudta venni az ügyeket, merészen kijelölte az új irányvonalat, vagyis a demokratizálás felé vezető utat. Síkra szállt Lengyelország teljes függetlenségéért és a Szovjetunióval való jó viszonyért is. Elszántan elenállott, hogy belügyeibe beavatkozzanak. Ennek köszönhető, hogy Lengyelországban nem tudtak érvényesülni a reakciós erők, amelyek pedig feltétlenül megvannak és amelyek azt remélték, hogy a kommunistákkal való összeütközésben felszínre juthatnak. Az ilyen gondolkodásnak és a szovjet vezetők magatartásának köszönhető — akik idejekorán beszüntették a beavatkozást —, hogy Lengyelországban a dolgok meglehetősen stabilizálódtak és egyelőre eléggé jól fejlődnek. Nem mondhatni, hogy Lengyelországnak ez a pozitív fejlődése, amely nagyon hasonlít a mienkhez, örömet váltott volna ki a szocialista tábor más országaiban. Nem. Ezt a fejlődést bírálják, mégpedig többnyire titokban, egymás között, de úgy-ahogy nyilvánosan is. Ezektől az országoktól Lengyelország még annyi támogatást sem kapott, mint amennyit a szovjet vezetőktől, akik beleegyeztek Lengyelország ilyen állásfoglalásába. A szocialista tábor egyes országaiban és egyes nyugati kommunista pártokban az ilyen vezetőknél Lengyelország nem talált megértésre, azért, mert a vezetés még mindig sztálinista módszereket követ. Amikor Franciaországban az a bizonos kommunista történelemtanár leadást tartott, s arról beszélt, hogy Jugoszlávia az imperializmus alattomos ügynöke, amikor abban a pártban olyan emberek ülnek, akik ilyen tragikus és súlyos időkben nyíltan fellépnek ezzel a súlyos váddal száz meg száz ember előtt, lehet-e az biztosíték, hogy a szocializmus szabályszerűen fejlődik a jövőben? Nem lehet. Az ilyen felelőtlen kirohanásokért az illető párt vezetői a hibásak. Vagy például vegyük az olyan állítólagos marxistát, mint Enver Hodzsa, aki csak annyit tud mondani, hogy marxizmus—leninizmus, ezenkívül egy szót sem, de cikket ír Jugoszláviáról, a nevet nem említve, de Jugoszláviát és Lengyelországot ostorozza és határozottan elítéli a saját útra való törekvést, a különleges adottságokhoz hangolt fejlődést, sőt még azzal is szembeszáll, amit Hruscsov és más szovjet vezetők elismertek. Az ilyen sztálinista elemek azt gondolják, hogy a Szovjetunióban találnak majd Sztálin vágású embereket, akik majd támogatják őket, hogy fennmaradhassanak népük nyakán. Rákosi régi, de nem becsületes forradalmár Elvtársak! Ez végzetes. Amikor Moszkvában jártunk, természetesen volt szó Lengyelországról, Magyarországról és más országokról is. Azt gondoltuk, hogy Rákosi uralma és Rákosi maga semmiféle adottságokkal nem rendelkezik ahhoz, hogy vezesse a magyar államot és belső egységet teremtsen, hanem ellenkezőleg, nagyon súlyos következményekhez vezetheti. Sajnos a szovjet elvtársak nem hitték el ezt nekünk. Azt mondották, hogy Rákosi régi forradalmár, becsületes és így tovább. Régi, az igaz, csakhogy ez nem elegendő. Becsületes-e? Azt hiszem, amennyire ismerem, ezt sem állíthatnám, különösen a Rajkper és a többi dolgok után. Számomra ezek a legbecstelenebb emberek a világon. A szovjet elvtársak azt mondták, hogy Rákosi okos, nagy sikere lesz és nem tudják, ki másra támaszkodhatnának abban az országban. Éppen azért, mert mind állami, mind pedig pártpolitikánk a mások belügyeibe való beavatkozást ellenzi és azért, hogy újra ne kerüljünk öszeütközésbe a szovjet elvtársakkal, nem kértük eléggé a szovjet vezetőket, hogy tegyék félre az iyen együttest, mint amilyen Rákosi és Gerő. Amikor Moszkvába mentem, nagy volt a meglepetés, amiért nem Magyarországon keresztül utaztam. Én éppen Rákosi miatt nem akartam keresztülutazni Magyarországon. Azt mondottam, hogy még akkor sem mennék Magyarországon át, ha úgy az út háromszor rövidebb lenne. Mikor ebben az országban egyre erősebb és erősebb elégedetlenség tört ki, éppen a kommunisták soraiban, amikor követelték, hogy Rákosi távozzék, a szovjet elvtársak látták, hogy így tovább nem lehet, megegyeztek, hogy Rákosi menjen. De hibát követtek el, mert nem engedték meg, hogy Gerő és Rákosi többi hívei is menjenek, akik a nép előtt kompromittálták magukat. Rákosi menetelét Gerő maradásához kötötték. Ez pedig hiba volt, mert Gerő semmiben sem különbözött Rákositól. Ugyanazt a politikát folytatta és ugyanazokért a hibáikért felelős, mint Rákosi. Mit tehettünk mi akkor, elvtársak? Láttuk, hogy a dolgok nem mennek rendjén. Amikor a Krímben voltunk, véletlenül Gerő is ott termett és véletlenül találkoztunk vele. Beszélgettünk is. Gerő elítélte a korábbi politikát és azt mondotta, hogy hibás volt az a politika, mert rágalmazták Jugoszláviát, egyszóval hamut szórt a fejére és kérte, hogy állítsuk helyre a jó viszonyokat, ígérvén, hogy az összes előbbi hibákat kijavítják és hogy nem térnek vissza többé a régihez. Mi meg akartuk mutatni, hogy nem vagyunk bosszúállók és nem vagyunk szűkkeblűek, beleegyeztünk, hogy beszélgetünk Gerővel és a Magyar Dolgozók Pártjának küldöttségével, amikor az Jugoszláviába jön. Helyre akartuk állítani a kapcsolatokat a Magyar Dolgozók Pártjával, mert reméltük, hogy majd így a magyar pártot el nem szigetelve, könynyebben hatunk szabályszerű belső fejlődésükre. Csakhogy a dolgok már meglehetősen messzire mentek, amit nem tudtunk. Gerő Jugoszláviába jövetele és közös nyilatkozatunk már nem segíthetett. Az emberek Magyarországon már nem tűrték a Sztálin elemeket, akik még tartották a hatalmat. Követelték eltávolításukat és mierv újra megmutatta igazi arculatát Amikor a magyar küldöttség Gerővel az élén visszatért hazájába, Gerő —mivel súlyos helyzetbe jutott — újból megmutatta előbbi arculatát. Azt a százezernyi tüntetőt, akik akkor még tüntetők voltak, csőcseléknek nevezte és megsértette majdnem az egész népet. Képzeljétek el, mennyire vak volt ez az ember és milyen vezető lehetett. Egy igen válságos pillanatban, amikor minden forr és amikor az egész nép elégedetlen, csőcseléknek meri nevezni azt a népet, amely között óriási számban, sőt talán többségében kommunisták és ifjak vannak. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a lőporos hordó meggyulladjon és felrobbanjon. Most nem arról van szó, hogy azt vizsgáljuk, ki sütötte el az első puskát... Végzetes hiba volt a szovjet haderők behívása abban az időben, amikor még fegyverben voltak a tömegek, más ország katonaságát hívni, hogy leckét adjon az illető ország népének még akkor is, ha lövöldözés előfordult. Nagy hiba volt. Ez még jobban felbőszítette a népet és így került sor a spontán felkelésre, amelyben a kommunisták akaratukon kívül is együtt találták magukat a különféle reakciós elemekkel. A reakciós elemek beavatkoztak a felkelésbe A reakciós elemek beavatkoztak ebbe a felkelésbe és kihasználták azt a saját számukra. Talán nincs ott elég horthysta? Valamennyien tudjuk, hogy Horthynak nagy nyugatbarát erői voltak Magyarországon, azonkívül ott voltak a nyilaskeresztesek, különféle más reakciós elemeik, Nagy Ferenc hívei és így tovább. Egyszóval volt ott igen sok ember, aki nem volt híve a kommunizmusnak, aki nemcsak Rákosiellenes, hanem ellenzi a szocializmust is. És mindezek az elemek belekeveredtek a forradalomba. Ezek a reakciós erők nem merték felemelni fejüket, habár sokszor szólították fel őket külföldről felkelésre, éskülföldről segítséget is kaptak. Nem volt sem erejük, sem bátorságuk felkelni mindaddig, amíg azt hitték, hogy a párt egységes és sziklaszilárd. Mihelyt azonban látták, hogy a párt kettészakadt és hogy a párttagság óriási része felkel a Rákosi-klikk és a múlt maradványai ellen, rögtön beleavatkoztak ők is. Ezek a reakciós erők nagyon gyorsan, két-három nap alatt megmutatták igazi arcukat, amikor a nép felháborodott minden ellen, ami a múltban történt. Az akkori vezetőség azonban nent mutatta meg, hogy el akarja távolítani azokat az elemeket, akik felháborították a magyar népet és nent mutatott nagy hajlandóságot arra, hogy a szocializmus fejlődésének egy valóban magyar útjára lépjen, tekintetbe véve ennek az útnak minden belső sajátosságát, így a dolgok gyorsan más irányt vettek és a reakció egyre erősebben uralkodni kezdett. Egy klikk elleni indokolt felháborodás és felkelés volt ez, amely átalakult az egész nép felkelésévé a szocializmus, a Szovjetunió ellen. A kommunisták, akik pedig a felkelők soraiban voltak, mielőtt a reakció vette kezébe a dolgokat, akarva, nem akarva, végül harcban találták magukat nem a szocializmusért, hanem a régire való visszatérésért A kommunisták akaratuk ellenére kerültek ilyen helyzetbe. Ha a Nagy Imre-kormány erélyesebb lett volna ... Meg lehetett-e ezt most akadályozni? Úgy látszik, késő volt már. Ha a kormány erélyesebb lett volna, ha nem ingadozott volna ide-oda, ha elszántan fellépett volna az anarchia és a kommunistáknak a reakciós elemek részéről történő öldöklése ellen, ha elszánt ellenállást tanúsított volna a reakcióval szemben, a dolgok talán helyesebb útra kerültek volna, talán nem került volna sor, a Szovjet Hadsereg közbelépésére. És mit tett Nagy? Fegyverbe szólította a népet a Szovjet Hadsereg ellen és kérte a nyugati országokat hogy avatkozzanak be. Nyugaton ezt a beavatkozást óriási mértékben kihasználták. Az imperialisták használták ki, akik alig várták, hogy megtámadják Egyiptomot. Egyiptomot éppen a magyar tragédiának ebben a fázisában támadták meg, remélve, hogy a Szovjetunió nagyon el lesz foglalva és nem A magyarországi és lengyelországi események, okai