Népszabadság, 1956. december (1. évfolyam, 22-45. szám)

1956-12-30 / 45. szám

1956. december 30, vasárnap NÉPSZABADSÁG HOVÁ, MERRE EMBEREK? Száz szegény parasztcsalád ezer gondja Székkutas egykori termelőszövetkezeti községben Hová, merre emberek?... Ez a gyötrelmes kérdés egye­lőre visszhangtalanul kong Székkutas községben. Többszáz hajdani gazdasági cseléd, földnél­küli földműves sorsa görbült kérdőjellé az utóbbi két hónap alatt. Két tél sem múlt el felettünk azóta, hogy Székkutas ter­melőszövetkezeti község lett. Kilenc termelőszövetkezet és egy termelőcsoport alakult a határ príma földjein. A tagság egyik fele önszántából, másik fele kényszerűségből lépett be. Egyik fele a jobb, termékenyebb jövendő reményében, másik fele az erőszaktól való félelmében. A tíz szövetkezet közül most hat feloszlott. A Szabó Katalin Tsz feloszlása örvendetes tény. Mindazok, akik a mozgalom sorsáért felelősséget éreznek, már régen sürgették ezt a lépést. Voltaképpen álszövetke­zet volt ez. Messziről ideverődött emberek tartalékföldeken alakí­tották, de ezentúl aztán édeskeve­set tettek jövőjükért. Aki egyszer megfordult náluk, örökre elment a kedve a szövetke­Feloszlott az Arany Kalász és a Kossuth Tsz is Tagjaik túlnyomó része középparaszt. Úgy döntöttek, hogy visszatérnek a régihez. És ez számukra azt jelenti, hogy kiha­sítják földjeiket a közösből, visz­­szaveszik egykor beadott jószágai­kat, felszerelésüket. Mindegyiknek jut annyi, hogy megvesse a lábát egy-egy kisbirtokon. Értenek a gazdálkodáshoz, van termelési kedvük és ha élnek az új lehető­ségekkel, egy-két sikeres esztendő múltán többre jutnak gazdasági­lag, mint belépésük előtt. Ugyanez áll a Dózsa és az Al­kotmány tagságának felére is. De a másik fele, meg aztán az Új Ba­rázda Tsz tagsága és a már emlí­tett szövetkezetekből kicseppent szegényparasztok már korántsem nézhetnek ilyen magabiztosan jö­vendőjük elébe. Az ő sorsuk más, mint a volt középparasztoké. Szá­mukra a „régihez való visszaté­rés" egyáltalán nem ugyanaz, mint a középparasztoknál. Mintegy 100 család, több száz ember kilépett a szövetkezeti közösségekből és be­lépet a rideg tél kellős közepébe anélkül, hogy tudná most, aztán hová, merre? E földmunkások és szegénypa­­rasztok közül azelőtt sokan ura­dalmakban cselédeskedtek. Ma uradalmak nincsenek. Mások nagygazdáknál voltak béresek. Ma ez az út is zárva előttük. Dehát ez éppen nem bajuk, hanem sze­rencséjük. Ami rosszabb a rossz szövetkezésnél is! Legtöbbjük kishaszonbérlőként akarja folytatni életét. Az egyéni gazdálkodás tölti be vágyait. Saj­nos, számukra ez sem járható út. Először azért nem, mert a kis bérleten is megalapozottság kell, kocsi, ló, a háztartást ellátó állat­állomány, trágya, gazdasági szer­szám, kisgép s efféle, mert ha ez nincs és alkalmasint bérelni kell, egész életüket ráfizetik az ilyen gazdálkodásra. Másodszor azért sem, mert most nagyon felszökött a föld rangja és vele együtt a kishaszonbérleti díj is. Székkuta­son jelenleg négy mázsa búza és egy mázsa kukorica egy hold bér­leti díja, de ez még emelkedhet is. Ez uzsoradíj. Ezt csak azok vá­laszthatják, akik semmi más ki­utat nem lelve, csukott szemmel, vak reménnyel vetik bele magu­kat a jövendőbe. A nem önszán­tukból való szövetkezés keserves lehetett ezeknek az embereknek, de az ilyen jövendő százszor sivá­­rabb és kilátástalanabb a rossz szö­vetkezésnél! Ám tegyük fel, hogy egy-két esztendő alatt megalapoz­nák valahogy puszta létüket, ter­melésüket. Hanem addig mit ad­nak enni a négy-öt gyereknek, asz­­szonynak? Vannak, akik azt kérik, hogy a feloszlott szövetkezet tartalék­földjeit osszák ki nekik. Itt is legalább két akadály bukkan fel. Egyik, hogy az egykor kényszerű­ségből felajánlott földeket régi tulajdonosaik visszaigénylik. Székkutason ma 30 ilyen eset van. E kérdésben még nincs dön­tés. De ennél is nagyobb, emész­­tőbb gond, hogy egy-egy kilépett szegényparasztnak legfeljebb há­rom-négy hold (sok helyen még ennyi sem) jutna és mind a pa­réstől. Amit az állam adott nekik, felélték. A kedvezményeket is, a termelés ösztönzésére és segí­tésére juttatott anyagiakat is. A pusztán úgy nevezik az ilyen em­bereket, hogy „elesettek", mert nem tudnak a maguk lábán állni. Az ő jövőjük nem lehet más, mint egyenkénti beilleszkedés erős, jó közösségekbe. Ott majd embersé­ges életre lelnek.­rasztság, mind az ország érdekei ellen való vétek lenne szánt szán­dékkal életképtelen törpebirtoko­kat tömegestül létrehozni! Mit várhat tőle az ország? Sem­mit! Ezek az árutermelésre a legcsekélyebb mértékben is kép­telen törpegazdaságok annyi élel­met se adnának, amennyi tu­lajdonosaik táplálásához szüksé­ges. A társulás új útjai Még mindig nyitva áll tehát a kérdés: merre vegye útját az a száz család, amely most gondter­hesen fürkészi a jövőt? Nem tud­nánk jobb tanácsot adni, mert nincs jobb megoldás, mint a szö­vetkezés. Új alapokon, új módon, új formák és keretek között, de szövetkezni. Nem hatósági kény­szer folytán, de az élet parancsa szerint. És ez az út ígéretes jöven­dőt, felemelkedést, egy emberibb élet lehetőségeit tartogatja. Azok előtt, akik nem a szövetkezés gon­dolatával, hanem csak eddig; szö­vetkezetükkel hasonlottak meg, nyitva áll a régi, megalapozott, erős szövetekezetek kapuja. Mások a feloszlott szövetkeze­tek megmaradt földtábláján bíz­vást újra kezdhetik, szövetekeze­­tet alapíthatnak, s magaik alakít­hatják ki a szövetkezetek gazda­sági formáit, így tett máris 16 kilépett szegényparaszt az Alkot­mány Tsz megmaradt területén és helyesen választotta ezt a megol­dást. Hiszen a szövetkezetek előtt nem ugyanaz a távlat áll, mint október 23 előtt. Nem ugyanolyan feltételekkel kell gazdálkodniuk és életüket nem kell rossz, merev sémák közé erőltetniök. A meg­változott körülmények, a maguk választotta termelési és elosztási módozatok lehetővé teszi, hogy megtalálják számításukat és ked­vükre dolgozhassanak a közösben. Van Székkutason másik példa is. Működik egy egyszerű társulás, amely főleg primőr árukat termel és az erősen munkaigényes növé­nyek termelése kis földön sok embernek szép megélhetést ad- Ez is járható út. A középparasztok reális elképzelései Ha most a kilépett szegényparasztok számára nehéz az ilyen elhatározás, éppen a régi szövetkezeti parasztokna­k és a szakemberek kötelessége melléjük állni, megkönnyíteni a döntést. E régi, erős szövetkezeteink jól tennék, ha nemcsak éppen befogadnák az útkeresőket, de elébü­k is mennének. Kö­zös érdekük ez. A szakembereknek pedig szép kötelessége se­gíteni ebben az útkeresésben. Ki tudná hitelesebben megmu­tatni az útkeresők előtt a törpebirtok reménytelenségét, vagy az új feltételek közé­­került szövetkezeti nagyüzemek gyors felvirágzásának lehetőségeit, mint a­­képzett mezőgazdász? Ki tudna tudományosabb érveket felhozni annak bizonyítására, hogy a szövetkezetekből kilépett szegényparasztok előtt az új módra történő szövetkezés a valódi felemelkedés biztosítéka? Aki pedig látja ezt az igazságot, segítsen most a válságba ju­tottaknak. Ez igaz, emberhez méltó cselekedet lesz. Horváth József DECEMBER 30: Kettős államkölcsönsorsolás A sorsolás vasárnap délelőtt fél­ 10 órakor kezdődik az Országos Tervhivatal kulturális termében. Először a VI. Békekölcsön nyere­ményeit húzzák. Körülbelül két óra alatt 175 húzással a 100 000 forintos főnyereményen kívül 16 ötvenezer forintos, 16 huszonöt­ezerforintos, 32 tízezerforintos, 96 ötezerforintos nagynyereményt, valamint 800 ezerforintos, 10 400 ötszázforintos és 128 639 kétszáz­forintos kisnyereményt sorsolnak ki több mint 33 millió forint ér­tékben. Ezután kerül sor a III. Béke­kölcsön hetedik húzására, ame­lyen 187 850 egész kötvényt sor­solnak ki 59 millió forinton felüli nyereménnyel. A nyeremények megoszlása a következő: a száz­­ezerforintos főnyeremény, 34 öt­­venzerforintos, 68 huszonötezerfo­­rintos, 170 tízezerforintos, és 510 ötezerforintos nagy nyeremény, 8500 ezer forintos, 25 500 ötszázfo­rintos és 153 067 kétszázforintos kisnyeremény. A sorsolás után az OTP a hét húzás eredményéről külön-külön hivatalos sorsolási jegyzéket ké­szít, amelyeknek alapján január 7-én kezdik meg a nyeremények kifizetését. (MTI) Szabályozták az állami vállalatok pénzgazdálkodását A forradalmi munkás-paraszt kormány, mint ismeretes, átmene­tileg lehetővé tette, hogy az álla­mi vállalatok munkabért fizesse­nek anélkül, hogy ezzel szemben megfelelő teljesítmény állott vol­na, és hogy a vállalatok beszerzé­seiket végrehajthassák, függetle­nül attól, hogy megfelelő pénzösz­­szegekkel rendelkeznek-e. A gazdasági élet rendjének biz­tosítása, a pénzügyi és szállítási fegyelem helyreállítása és a mun­kástanácsoknak a gazdaságos ter­melésre irányuló erőfeszítései alá­támasztása érdekében a pénzügy­­miniszter most rendeletet adott ki. A rendelet szerint a vállalatok anyagbeszerzést, áruvásárlást csak meglevő bankszámlakövetelésük ere­jéig eszközölhetnek. A fizetési kötelezettségeinek ele­get nem tevő vállalatnál a ren­delkezésre álló összegeket elsősor­ban az állammal és más vállalat­tal szemben esedékes tartozások kiegyenlítésére kell felhasználni. Az esedékes béreket csak ezeknek a kötelezettségeknek a rendezése után lehet kifizetni. A vállalatok a minisztériumok által részükre meghatározott ener­gia-menetrend és szállítási szerző­déseik alapján havi pénzügyi előirányzatot kötelesek összeállítani. Figyelembe véve a rendkívüli ne­hézségeket, a rendelet szerint az állam átmenetileg rendkívüli tá­mogatásban részesíti a vállalato­kat. A pénzügyi előirányzatban ennek megfelelően a vállalatok a következő állami támogatást vehe­tik számításba: a tartósan szabad­ságolt, vagy elbocsátott dolgozók illetményei és ezek járulékai, a veszteség arányában megállapított ideiglenes állami támogatás, vala­mint az érvényben volt dotáció, kapacitás-kihasználás jelentős csökkenése esetén az ebből adódó viszonylagos többletköltségek és előleg a feltétlenül szükséges költ­ségvetési, jóléti juttatásokra. Az állami támogatást az eddi­gi bürokratikus út mellőzésé­vel, a szakminisztériumok ál­tal kiadandó irányelvek mel­lett, közvetlenül a bank folyó­sítja. Az állami vállalatok egyéb —a nem veszteséges gazdálkodásból eredő — ideiglenes pénzszükségle­tükre megfelelő anyagi fedezet mellett bankhitelt kérhetnek. Minthogy a biztosított állami támogatás, a vállalatok meglevő forgóalapja és a hitellel való meg­felelő gazdálkodás lehetővé teszi valamennyi kötelezettség teljesíté­sét, munkabér fizetésére még át­menetileg sem szabad hitelt folyósítani. Forradalmár, vagy ellen forradalmár?­ ­ Október 31-én •------------------------ küldöttség keresett fel a megyei kórházban. Telefonáltak, hogy beszélni sze­retnének a munkástanáccsal. A küldöttséget dr. Berta Vilmos ve­zette, a rendelőintézet munkásta­nácsának elnöke. Szívélyesen fo­gadtam őket a megyei kórház ne­vében, amelynek igazgatója vol­tam (akkor a munkástanács elnö­ke) s érdeklődtem, hogy milyen közös problémáink vannak. Ekkor megszólalt Berta főorvos. Váratlanul igen nagy beszédet mondott. Amint hallgattam, las­sanként rájöttem, hogy hozzá ha­sonlót már hallottam. Először 1919-ben, a Tanácsköztársaság bu­kása után, amikor még gyermek voltam, később 1944-ben, amit már jobban meg tudtam jegyez­ni. Beszélt vörös terrorról, agya­fúrt mesterkedésekről, haramiák diktatúrájáról, beszélt szent for­radalomról, amelyet a megyei kórházban megszentségteleníte­­nek és arról szónokolt, hogy a kórházban a munkástanácsok a demokratikus választást bemocs­kolják és meghamisítják.­­ Azt mondtam neki !-----------------— végén. M­iér­t éppen nekem mondja mindezt? És miért néz úgy rám, mint a bű­nözőre? Erre a következőket vá­laszolta: „Amikor alezredes ko­romban a tizedesem bűnös volt, akkor is úgy néztem, mert az én tekintetem ilyen." Azt is válaszol­ta, hogy ő 12 évi elnyomás alatt nem volt annyira ideges, mint én pár nap alatt. A küldöttség másik tagja, dr. Leviczky gyermekgyó­gyász főorvos szintén hasonló szó­noklatot tartott. Sajnos neki nem tudok válaszolni, mert időközben Nyugaton hirdeti olthatatlan ha­zaszeretetét és a magyarság mel­letti kiállását. Hát először is, kedves Berta fő­orvos úr, én nem érzem magam bűnösnek. Ha bűnös lettem volna, akkor a kórház dolgozói nem tűn­nének a helyemen. Amikor elő­ször megválasztottak a munkásta­nács elnökének, akkor én azt mondtam: kommunista voltam és az is vagyok, bár igen sok do­logban nem értettem egyet a párt politikájával. Nem tudom, vállal­hatom-e most ezt a tisztséget. Előbb magamban kell eldöntenem a kérdést. Beszédem után akkor egyhangú lelkesedéssel megvá­lasztottak. Igaz, hogy nyílt sza­vazással. Azután két nap múlva jött egy új szavazás, s ezután jött a küldöttség. Tudtam, miről van szó. Bertáék nem engedhet­ték meg, hogy a kórház élén kommunista igazgató maradjon. Harmadszor is választani kell. Csak nem tűrhetik ők, a „forra­dalmárok", hogy a kórházban csend, rend és nyugalom marad­jon. Végezetül még megfenye­gettek bennünket a forradalom nevében. Mintegy véletlenül az­nap elterjedt a híre annak, hogy ávós alezredes voltam. Beszéltek, hogy ávósokat szöktettem meg. Azt is tudták rólam, hogy a nyu­gati ajándékcsomagokból tökré­szegre ittam magamat és ime, a csoda, ennek dacára és annak el­lenére, hogy a választás össze­­számlálását meghamisították, mégis harmadszor is bent ma­radtam a munkástanácsban. Te­hát a dolgozók maguk mondták ki először nyíltan, később titko­san, hogy nem vagyok bűnös. Valószínűleg az alezredes-orvos úrnak a tizedese sem volt bűnös, mert talán ő sem bírta a főorvos úr tekintetét.­­Ön a szónoklatát főorvos időben rögzítette és abban téve­dett, hogy a hatalom kérdése már eldőlt, a népi demokrácia, a szo­cializmus már a múlté és itt az idejük a Horthysta alezredesek­nek. Azt a forradalmat, amelyet ön meg akart nyergelni, büszkén mondhatom, hogy én is előkészí­tettem, írásaim, felszólalásaim és tetteim bizonyítják ezt. De mit tett ön? Hajbókolt, helyeselt és tapsolt még a kimondottan szek­tás Lakatos Albertnek, a Vagon­gyár igazgatójának is és a többi hasonlóknak. Én igyekeztem em­ber lenni és meg akartam védeni dolgozóinkat az elkövetett hibák következményeitől, noha állásom­mal játszottam. Harcoltam a fé­lelemnélküli élet megteremtéséért.­­ Főorvos Úr! Nézzen a tü­­------------------- körbe és figyel­je a tekintetét. Tudja, én mit lá­tok benne? Nem a gyógyító or­vos kellemesen érző lelkének tük­rét, hanem az ellenkezőjét. Elvo­nul előttem a Gestapo, a siralom­­ház, a börtön, a munkaszolgálat, Voronyezs, krematóriumok, tar­kólövések, akasztások. Ön azt mondta, hogy pár nap alatt ideges lettem, de ön 12 évig tart. Erre azt válaszolom, hogy lett volna okom a 12 év alatt a türelmetlenségre ellenségeimmel szemben, hiszen megölték leányo­mat, apámat, testvéreimet, de mégsem voltam türelmetlen és ál­lítom, hogy alezredes úr pár nap alatt többet gázolt az emberi lel­kekben, mint én a 12 év alatt. Miért kellett önnek tűrnie? Hi­szen üzemi főorvos volt. Ott dol­gozott, azok között, akiknek a nevében most fellépett. Talán nem volt jó állása? Talán nem volt jó a vagongyári munkások között? Hiszen olyan jól tudta forgatni magát, hogy még én is Vilinek szólítottam. És én mit vétettem, mit ártottam önnek? Azt hiszem tudom. Vétettem az­zal, hogy kommunista vagyok, vé­tettem, mert ellene vagyok a na­cionalista gőgnek, az uszításnak,­­a sovinizmusnak, a fajelméletnek. Vétettem, mert kijelentettem, hogy a pártnak voltam és vagyok a tagja. Nem vagyok kedves ön előtt, mert a szocializmust szeret­ném megvalósítani itt Magyaror­szágon és szeretnék egy független, boldog, de szocialista Magyaror­szágot.­­ És ön ? Jelszavakat hangoz-­----------U­tat, tetszetőseket. Most szidja a kormányt (igaz, hogy egyre halkabban és egyre zártabb körben), mert még lehet. A Kossuth Rádiót nem hallgatja, csak a Szabad Európát ismeri el. Újságot nem olvas, de falta októ­ber utolsó és november első nap­jaiban. Egészségügyet szervez, szavaz, gyűlésezik, aktivizálja ma­gát. Kiabálja, hogy vissza kell csinálni mindent, mert semmi sem jó, amit a 12 év hozott. Ne legyen az egészségügy egységes, állítsuk vissza a boldog, 1945. előtti idő­ket. Ha pedig velem levelez (kénytelen vele, mert az üzemi orvosok is a kórházhoz tartoznak), nem szólít igazgatónak, mert nem ismer el. Higgye el főorvos úr, hogy ez nekem a legkevésbé faji Fáj inkább az, hogy ön még min­dig ott, a munkásosztály felleg­várában ügyködik. Rájöttem, hogy önnel, s az Önhöz hasonlókkal együttműködni nem lehet. De tu­dom, hogy kezd már ébredezni az egészséges, józan gondolkodás, amely magában hordja a jövőbe vetett optimizmust. Kezd kiala­kulni a felismerés is, amely szét­választja a konkolyt a búzától, a forradalmárt az ellenforradalmér­­tól Dr. Mikó Zoltán, a győri kórház igazgató főorvosa (Megjelent a Kisalföld 1956. december 26-i számában.) .

Next