Népszabadság, 1956. december (1. évfolyam, 22-45. szám)
1956-12-30 / 45. szám
1956. december 30, vasárnap NÉPSZABADSÁG HOVÁ, MERRE EMBEREK? Száz szegény parasztcsalád ezer gondja Székkutas egykori termelőszövetkezeti községben Hová, merre emberek?... Ez a gyötrelmes kérdés egyelőre visszhangtalanul kong Székkutas községben. Többszáz hajdani gazdasági cseléd, földnélküli földműves sorsa görbült kérdőjellé az utóbbi két hónap alatt. Két tél sem múlt el felettünk azóta, hogy Székkutas termelőszövetkezeti község lett. Kilenc termelőszövetkezet és egy termelőcsoport alakult a határ príma földjein. A tagság egyik fele önszántából, másik fele kényszerűségből lépett be. Egyik fele a jobb, termékenyebb jövendő reményében, másik fele az erőszaktól való félelmében. A tíz szövetkezet közül most hat feloszlott. A Szabó Katalin Tsz feloszlása örvendetes tény. Mindazok, akik a mozgalom sorsáért felelősséget éreznek, már régen sürgették ezt a lépést. Voltaképpen álszövetkezet volt ez. Messziről ideverődött emberek tartalékföldeken alakították, de ezentúl aztán édeskeveset tettek jövőjükért. Aki egyszer megfordult náluk, örökre elment a kedve a szövetkeFeloszlott az Arany Kalász és a Kossuth Tsz is Tagjaik túlnyomó része középparaszt. Úgy döntöttek, hogy visszatérnek a régihez. És ez számukra azt jelenti, hogy kihasítják földjeiket a közösből, viszszaveszik egykor beadott jószágaikat, felszerelésüket. Mindegyiknek jut annyi, hogy megvesse a lábát egy-egy kisbirtokon. Értenek a gazdálkodáshoz, van termelési kedvük és ha élnek az új lehetőségekkel, egy-két sikeres esztendő múltán többre jutnak gazdaságilag, mint belépésük előtt. Ugyanez áll a Dózsa és az Alkotmány tagságának felére is. De a másik fele, meg aztán az Új Barázda Tsz tagsága és a már említett szövetkezetekből kicseppent szegényparasztok már korántsem nézhetnek ilyen magabiztosan jövendőjük elébe. Az ő sorsuk más, mint a volt középparasztoké. Számukra a „régihez való visszatérés" egyáltalán nem ugyanaz, mint a középparasztoknál. Mintegy 100 család, több száz ember kilépett a szövetkezeti közösségekből és belépet a rideg tél kellős közepébe anélkül, hogy tudná most, aztán hová, merre? E földmunkások és szegényparasztok közül azelőtt sokan uradalmakban cselédeskedtek. Ma uradalmak nincsenek. Mások nagygazdáknál voltak béresek. Ma ez az út is zárva előttük. Dehát ez éppen nem bajuk, hanem szerencséjük. Ami rosszabb a rossz szövetkezésnél is! Legtöbbjük kishaszonbérlőként akarja folytatni életét. Az egyéni gazdálkodás tölti be vágyait. Sajnos, számukra ez sem járható út. Először azért nem, mert a kis bérleten is megalapozottság kell, kocsi, ló, a háztartást ellátó állatállomány, trágya, gazdasági szerszám, kisgép s efféle, mert ha ez nincs és alkalmasint bérelni kell, egész életüket ráfizetik az ilyen gazdálkodásra. Másodszor azért sem, mert most nagyon felszökött a föld rangja és vele együtt a kishaszonbérleti díj is. Székkutason jelenleg négy mázsa búza és egy mázsa kukorica egy hold bérleti díja, de ez még emelkedhet is. Ez uzsoradíj. Ezt csak azok választhatják, akik semmi más kiutat nem lelve, csukott szemmel, vak reménnyel vetik bele magukat a jövendőbe. A nem önszántukból való szövetkezés keserves lehetett ezeknek az embereknek, de az ilyen jövendő százszor sivárabb és kilátástalanabb a rossz szövetkezésnél! Ám tegyük fel, hogy egy-két esztendő alatt megalapoznák valahogy puszta létüket, termelésüket. Hanem addig mit adnak enni a négy-öt gyereknek, aszszonynak? Vannak, akik azt kérik, hogy a feloszlott szövetkezet tartalékföldjeit osszák ki nekik. Itt is legalább két akadály bukkan fel. Egyik, hogy az egykor kényszerűségből felajánlott földeket régi tulajdonosaik visszaigénylik. Székkutason ma 30 ilyen eset van. E kérdésben még nincs döntés. De ennél is nagyobb, emésztőbb gond, hogy egy-egy kilépett szegényparasztnak legfeljebb három-négy hold (sok helyen még ennyi sem) jutna és mind a paréstől. Amit az állam adott nekik, felélték. A kedvezményeket is, a termelés ösztönzésére és segítésére juttatott anyagiakat is. A pusztán úgy nevezik az ilyen embereket, hogy „elesettek", mert nem tudnak a maguk lábán állni. Az ő jövőjük nem lehet más, mint egyenkénti beilleszkedés erős, jó közösségekbe. Ott majd emberséges életre lelnek.rasztság, mind az ország érdekei ellen való vétek lenne szánt szándékkal életképtelen törpebirtokokat tömegestül létrehozni! Mit várhat tőle az ország? Semmit! Ezek az árutermelésre a legcsekélyebb mértékben is képtelen törpegazdaságok annyi élelmet se adnának, amennyi tulajdonosaik táplálásához szükséges. A társulás új útjai Még mindig nyitva áll tehát a kérdés: merre vegye útját az a száz család, amely most gondterhesen fürkészi a jövőt? Nem tudnánk jobb tanácsot adni, mert nincs jobb megoldás, mint a szövetkezés. Új alapokon, új módon, új formák és keretek között, de szövetkezni. Nem hatósági kényszer folytán, de az élet parancsa szerint. És ez az út ígéretes jövendőt, felemelkedést, egy emberibb élet lehetőségeit tartogatja. Azok előtt, akik nem a szövetkezés gondolatával, hanem csak eddig; szövetkezetükkel hasonlottak meg, nyitva áll a régi, megalapozott, erős szövetekezetek kapuja. Mások a feloszlott szövetkezetek megmaradt földtábláján bízvást újra kezdhetik, szövetekezetet alapíthatnak, s magaik alakíthatják ki a szövetkezetek gazdasági formáit, így tett máris 16 kilépett szegényparaszt az Alkotmány Tsz megmaradt területén és helyesen választotta ezt a megoldást. Hiszen a szövetkezetek előtt nem ugyanaz a távlat áll, mint október 23 előtt. Nem ugyanolyan feltételekkel kell gazdálkodniuk és életüket nem kell rossz, merev sémák közé erőltetniök. A megváltozott körülmények, a maguk választotta termelési és elosztási módozatok lehetővé teszi, hogy megtalálják számításukat és kedvükre dolgozhassanak a közösben. Van Székkutason másik példa is. Működik egy egyszerű társulás, amely főleg primőr árukat termel és az erősen munkaigényes növények termelése kis földön sok embernek szép megélhetést ad- Ez is járható út. A középparasztok reális elképzelései Ha most a kilépett szegényparasztok számára nehéz az ilyen elhatározás, éppen a régi szövetkezeti parasztoknak és a szakemberek kötelessége melléjük állni, megkönnyíteni a döntést. E régi, erős szövetkezeteink jól tennék, ha nemcsak éppen befogadnák az útkeresőket, de elébük is mennének. Közös érdekük ez. A szakembereknek pedig szép kötelessége segíteni ebben az útkeresésben. Ki tudná hitelesebben megmutatni az útkeresők előtt a törpebirtok reménytelenségét, vagy az új feltételek közékerült szövetkezeti nagyüzemek gyors felvirágzásának lehetőségeit, mint aképzett mezőgazdász? Ki tudna tudományosabb érveket felhozni annak bizonyítására, hogy a szövetkezetekből kilépett szegényparasztok előtt az új módra történő szövetkezés a valódi felemelkedés biztosítéka? Aki pedig látja ezt az igazságot, segítsen most a válságba jutottaknak. Ez igaz, emberhez méltó cselekedet lesz. Horváth József DECEMBER 30: Kettős államkölcsönsorsolás A sorsolás vasárnap délelőtt fél 10 órakor kezdődik az Országos Tervhivatal kulturális termében. Először a VI. Békekölcsön nyereményeit húzzák. Körülbelül két óra alatt 175 húzással a 100 000 forintos főnyereményen kívül 16 ötvenezer forintos, 16 huszonötezerforintos, 32 tízezerforintos, 96 ötezerforintos nagynyereményt, valamint 800 ezerforintos, 10 400 ötszázforintos és 128 639 kétszázforintos kisnyereményt sorsolnak ki több mint 33 millió forint értékben. Ezután kerül sor a III. Békekölcsön hetedik húzására, amelyen 187 850 egész kötvényt sorsolnak ki 59 millió forinton felüli nyereménnyel. A nyeremények megoszlása a következő: a százezerforintos főnyeremény, 34 ötvenzerforintos, 68 huszonötezerforintos, 170 tízezerforintos, és 510 ötezerforintos nagy nyeremény, 8500 ezer forintos, 25 500 ötszázforintos és 153 067 kétszázforintos kisnyeremény. A sorsolás után az OTP a hét húzás eredményéről külön-külön hivatalos sorsolási jegyzéket készít, amelyeknek alapján január 7-én kezdik meg a nyeremények kifizetését. (MTI) Szabályozták az állami vállalatok pénzgazdálkodását A forradalmi munkás-paraszt kormány, mint ismeretes, átmenetileg lehetővé tette, hogy az állami vállalatok munkabért fizessenek anélkül, hogy ezzel szemben megfelelő teljesítmény állott volna, és hogy a vállalatok beszerzéseiket végrehajthassák, függetlenül attól, hogy megfelelő pénzöszszegekkel rendelkeznek-e. A gazdasági élet rendjének biztosítása, a pénzügyi és szállítási fegyelem helyreállítása és a munkástanácsoknak a gazdaságos termelésre irányuló erőfeszítései alátámasztása érdekében a pénzügyminiszter most rendeletet adott ki. A rendelet szerint a vállalatok anyagbeszerzést, áruvásárlást csak meglevő bankszámlakövetelésük erejéig eszközölhetnek. A fizetési kötelezettségeinek eleget nem tevő vállalatnál a rendelkezésre álló összegeket elsősorban az állammal és más vállalattal szemben esedékes tartozások kiegyenlítésére kell felhasználni. Az esedékes béreket csak ezeknek a kötelezettségeknek a rendezése után lehet kifizetni. A vállalatok a minisztériumok által részükre meghatározott energia-menetrend és szállítási szerződéseik alapján havi pénzügyi előirányzatot kötelesek összeállítani. Figyelembe véve a rendkívüli nehézségeket, a rendelet szerint az állam átmenetileg rendkívüli támogatásban részesíti a vállalatokat. A pénzügyi előirányzatban ennek megfelelően a vállalatok a következő állami támogatást vehetik számításba: a tartósan szabadságolt, vagy elbocsátott dolgozók illetményei és ezek járulékai, a veszteség arányában megállapított ideiglenes állami támogatás, valamint az érvényben volt dotáció, kapacitás-kihasználás jelentős csökkenése esetén az ebből adódó viszonylagos többletköltségek és előleg a feltétlenül szükséges költségvetési, jóléti juttatásokra. Az állami támogatást az eddigi bürokratikus út mellőzésével, a szakminisztériumok által kiadandó irányelvek mellett, közvetlenül a bank folyósítja. Az állami vállalatok egyéb —a nem veszteséges gazdálkodásból eredő — ideiglenes pénzszükségletükre megfelelő anyagi fedezet mellett bankhitelt kérhetnek. Minthogy a biztosított állami támogatás, a vállalatok meglevő forgóalapja és a hitellel való megfelelő gazdálkodás lehetővé teszi valamennyi kötelezettség teljesítését, munkabér fizetésére még átmenetileg sem szabad hitelt folyósítani. Forradalmár, vagy ellen forradalmár? Október 31-én •------------------------ küldöttség keresett fel a megyei kórházban. Telefonáltak, hogy beszélni szeretnének a munkástanáccsal. A küldöttséget dr. Berta Vilmos vezette, a rendelőintézet munkástanácsának elnöke. Szívélyesen fogadtam őket a megyei kórház nevében, amelynek igazgatója voltam (akkor a munkástanács elnöke) s érdeklődtem, hogy milyen közös problémáink vannak. Ekkor megszólalt Berta főorvos. Váratlanul igen nagy beszédet mondott. Amint hallgattam, lassanként rájöttem, hogy hozzá hasonlót már hallottam. Először 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után, amikor még gyermek voltam, később 1944-ben, amit már jobban meg tudtam jegyezni. Beszélt vörös terrorról, agyafúrt mesterkedésekről, haramiák diktatúrájáról, beszélt szent forradalomról, amelyet a megyei kórházban megszentségtelenítenek és arról szónokolt, hogy a kórházban a munkástanácsok a demokratikus választást bemocskolják és meghamisítják. Azt mondtam neki !-----------------— végén. Miért éppen nekem mondja mindezt? És miért néz úgy rám, mint a bűnözőre? Erre a következőket válaszolta: „Amikor alezredes koromban a tizedesem bűnös volt, akkor is úgy néztem, mert az én tekintetem ilyen." Azt is válaszolta, hogy ő 12 évi elnyomás alatt nem volt annyira ideges, mint én pár nap alatt. A küldöttség másik tagja, dr. Leviczky gyermekgyógyász főorvos szintén hasonló szónoklatot tartott. Sajnos neki nem tudok válaszolni, mert időközben Nyugaton hirdeti olthatatlan hazaszeretetét és a magyarság melletti kiállását. Hát először is, kedves Berta főorvos úr, én nem érzem magam bűnösnek. Ha bűnös lettem volna, akkor a kórház dolgozói nem tűnnének a helyemen. Amikor először megválasztottak a munkástanács elnökének, akkor én azt mondtam: kommunista voltam és az is vagyok, bár igen sok dologban nem értettem egyet a párt politikájával. Nem tudom, vállalhatom-e most ezt a tisztséget. Előbb magamban kell eldöntenem a kérdést. Beszédem után akkor egyhangú lelkesedéssel megválasztottak. Igaz, hogy nyílt szavazással. Azután két nap múlva jött egy új szavazás, s ezután jött a küldöttség. Tudtam, miről van szó. Bertáék nem engedhették meg, hogy a kórház élén kommunista igazgató maradjon. Harmadszor is választani kell. Csak nem tűrhetik ők, a „forradalmárok", hogy a kórházban csend, rend és nyugalom maradjon. Végezetül még megfenyegettek bennünket a forradalom nevében. Mintegy véletlenül aznap elterjedt a híre annak, hogy ávós alezredes voltam. Beszéltek, hogy ávósokat szöktettem meg. Azt is tudták rólam, hogy a nyugati ajándékcsomagokból tökrészegre ittam magamat és ime, a csoda, ennek dacára és annak ellenére, hogy a választás összeszámlálását meghamisították, mégis harmadszor is bent maradtam a munkástanácsban. Tehát a dolgozók maguk mondták ki először nyíltan, később titkosan, hogy nem vagyok bűnös. Valószínűleg az alezredes-orvos úrnak a tizedese sem volt bűnös, mert talán ő sem bírta a főorvos úr tekintetét.Ön a szónoklatát főorvos időben rögzítette és abban tévedett, hogy a hatalom kérdése már eldőlt, a népi demokrácia, a szocializmus már a múlté és itt az idejük a Horthysta alezredeseknek. Azt a forradalmat, amelyet ön meg akart nyergelni, büszkén mondhatom, hogy én is előkészítettem, írásaim, felszólalásaim és tetteim bizonyítják ezt. De mit tett ön? Hajbókolt, helyeselt és tapsolt még a kimondottan szektás Lakatos Albertnek, a Vagongyár igazgatójának is és a többi hasonlóknak. Én igyekeztem ember lenni és meg akartam védeni dolgozóinkat az elkövetett hibák következményeitől, noha állásommal játszottam. Harcoltam a félelemnélküli élet megteremtéséért. Főorvos Úr! Nézzen a tü------------------- körbe és figyelje a tekintetét. Tudja, én mit látok benne? Nem a gyógyító orvos kellemesen érző lelkének tükrét, hanem az ellenkezőjét. Elvonul előttem a Gestapo, a siralomház, a börtön, a munkaszolgálat, Voronyezs, krematóriumok, tarkólövések, akasztások. Ön azt mondta, hogy pár nap alatt ideges lettem, de ön 12 évig tart. Erre azt válaszolom, hogy lett volna okom a 12 év alatt a türelmetlenségre ellenségeimmel szemben, hiszen megölték leányomat, apámat, testvéreimet, de mégsem voltam türelmetlen és állítom, hogy alezredes úr pár nap alatt többet gázolt az emberi lelkekben, mint én a 12 év alatt. Miért kellett önnek tűrnie? Hiszen üzemi főorvos volt. Ott dolgozott, azok között, akiknek a nevében most fellépett. Talán nem volt jó állása? Talán nem volt jó a vagongyári munkások között? Hiszen olyan jól tudta forgatni magát, hogy még én is Vilinek szólítottam. És én mit vétettem, mit ártottam önnek? Azt hiszem tudom. Vétettem azzal, hogy kommunista vagyok, vétettem, mert ellene vagyok a nacionalista gőgnek, az uszításnak,a sovinizmusnak, a fajelméletnek. Vétettem, mert kijelentettem, hogy a pártnak voltam és vagyok a tagja. Nem vagyok kedves ön előtt, mert a szocializmust szeretném megvalósítani itt Magyarországon és szeretnék egy független, boldog, de szocialista Magyarországot. És ön ? Jelszavakat hangoz-----------Utat, tetszetőseket. Most szidja a kormányt (igaz, hogy egyre halkabban és egyre zártabb körben), mert még lehet. A Kossuth Rádiót nem hallgatja, csak a Szabad Európát ismeri el. Újságot nem olvas, de falta október utolsó és november első napjaiban. Egészségügyet szervez, szavaz, gyűlésezik, aktivizálja magát. Kiabálja, hogy vissza kell csinálni mindent, mert semmi sem jó, amit a 12 év hozott. Ne legyen az egészségügy egységes, állítsuk vissza a boldog, 1945. előtti időket. Ha pedig velem levelez (kénytelen vele, mert az üzemi orvosok is a kórházhoz tartoznak), nem szólít igazgatónak, mert nem ismer el. Higgye el főorvos úr, hogy ez nekem a legkevésbé faji Fáj inkább az, hogy ön még mindig ott, a munkásosztály fellegvárában ügyködik. Rájöttem, hogy önnel, s az Önhöz hasonlókkal együttműködni nem lehet. De tudom, hogy kezd már ébredezni az egészséges, józan gondolkodás, amely magában hordja a jövőbe vetett optimizmust. Kezd kialakulni a felismerés is, amely szétválasztja a konkolyt a búzától, a forradalmárt az ellenforradalmértól Dr. Mikó Zoltán, a győri kórház igazgató főorvosa (Megjelent a Kisalföld 1956. december 26-i számában.) .