Népszabadság, 1957. március (2. évfolyam, 51-77. szám)

1957-03-22 / 69. szám

1957. március 22. péntek NÉPSZABAD­SÁG Egyéni mér­leggel evesei... V. Gy. ifjúsági vezető volt. No­vemberben a forradalmi munkás­paraszt kormány ellen uszított. Tüntetőleg nem lépett be a párt­ba, sőt igyekezett erről a lépésről lebeszélni'"'másokat is. K. E. az­előtt fontos pártbeosztásban dol­gozott. A novemberi események idején a párt bojkottálásának ál­láspontjára helyezkedett. L. Gy., aki a Rádióban fontos beosztásban dolgozott, tüntetett „semleges kommunista’­ mivoltával. P. I. és mások, az ifjúság egyes vezérei­ként ellenzéki kommunista moz­galmat akartak szervezni. K. I.-t azelőtt az MDP fontos ideológiai munkával bízta meg, mégis no­vember-decemberben nyíltan fel­lépett a párttal, a forradalmi munkás-paraszt kormánnyal szem­ben. Most mindezek az emberek be kívánnak lépni a pártba. Van olyan is, akit már felvettek. Pozi­tív jelenség ez? Pozitív is. Mu­tatja, hogy a párt megerősödött és igazát azok is kénytelenek el­­ismer­ni, akik korábban szembe­szálltak vele. Pozitív is, hiszen új harcosokkal, tehetséges és tapasz­talt emberekkel gyarapszanak soraink. Vannak pártszervezetek, amelyek csak ezt látják, és osz­tatlan örömmel, minden feltétel és meggondolás nélkül fogadják az ilyen „megtévedt fiúk" haza­térését. Tévedés ne essék! Senki számá­ra nem lehet kiváltság , forrása, hogy már novemberben tisztábban látott, mint más volt elvbarátai. Ha valaki november-decem­berben még nem látott tisztán — semmit sem bírhatta rá, hogy a párthoz csatlakozzék. Sőt, amíg nem meggyőződésből jön valaki, addig ne is jöjjön táborunkba. Ha pártunk politikája csak későbben érlelte meg az elvtársak elhatáro­zását, nem lehet ezért őket hátrá­nyosabb helyzetbe hozni. Agitá­­ciónk éppen arra irányult, hogy leküzdjük az eszmei zűrzavart az elvtársak fejében, hogy felénk hozzuk őket. Ki hamarabb, ki ké­sőbb szabadult a szemét borító hályogtól — ez az emberek külön­böző körülményeiből természet­szerűleg fakad. Helytelen tehát a szektás elzárkózás minden most belépő taggal szemben. Az említett elvtársak magatar­tásának megítélése mégsem ilyen könnyű. Nem egyszerű, de meg­zavart fejű munkásokról, dolgozó parasztokról van itt szó, hanem politikailag iskolázott emberek­ről. Nem egyszerű emberekről, hanem politikai vezetőkről, akik­nek fellépésére adnak, akikről pél­dát vesznek. Emellett megingá­suk nem kis részletproblémákban, hanem alapvető kérdésekben, a proletárhatalom, a proletár inter­nacionalizmus kérdésében követ­kezett be. E volt elvtársak november-de­cemberi magatartása nem volt véletlen. Szerves folytatása volt Nagy Imrével és csoportjával való együttműködésüknek, vagy e cso­port kritikátlan követésének. De magatartásuk, hangoskodásuk no­vember-decemberben sem volt egyéni ügy! Tüntető távolmaradá­suk, sőt szembefordulásuk a párt­tal, amely az ellenforradalommal, a nehézségekkel küzdött, annak idején nagy port vert fel. Becsü­letes, de ingadozó kommunisták az ő szembenállásukból merítet­tek „példát". Magatartásuk ekkor­­— akár akarták, akár nem — népszerűséghajhászás volt. Ezek a volt elvtársak a „kor­látolt”, „mameluk” pártbalé­­pőkkel szemben különállásu­kat erénynek, az önálló gon­dolkodás jelének tekintették. Sen­ki sem vitatja, hogy az elmúlt időben bizonyára ezek az elvtár­sak is sokat fejlődtek, sok min­dennel szakítottak, amit régebben vallottak. Nem az az aggasztó, hogy ezek az emberek jönnek a párt felé, hanem az, ahogyan jön­nek és ahogyan fogadják őket. El kell talán zárkózni­ az ilyen emberektől? Ezt általában kimon­dani helytelen volna. De arra igenis szükség van, hogy a párt­­szervezetek alaposan mérlegeljék az ilyen volt elvtársak magatar­tását. Munkájuk, hatásuk gondos mérlegelésére van szükség ahhoz, hogy eldöntsék: pártunkban van-e a helyük, méltók-e arra, hogy a párttag büszke címét hor­dozzák. Hosszú időn keresztül — helyesen — azért agitáltunk, hogy a volt párttagok lépjenek be a pártba. De nem lehet cé­lunk az, hogy visszaállítsuk az 1956. október 23-i széteső, a párt­­egység hiánya miatt erőtlen MDP-t. Vannak olyan elvtársak, akik megértik, hogy nem kell a számszerűleg, a régihez hasonlóan felduzzadt párt. De nem értik, hogy az összetételben, a párton belüli áramlatok, erők kérdésé­ben sem akarunk hasonlítani a volt MDP-hez! Ezt tükrözi a vá­logatás, mérlegelés nélküli tag­felvétel, a békülékenység a hibá­kat elkövető minden volt párttag­gal szemben. Ennek a gyakorlat­nak általánossá válása újra a párt felhígulásával, különböző, egymással ellentétes frakciókkal bíró szervezet kialakulásával fe­nyeget. Eszmei-politikai egységre van szükségünk. A pártért, a né­pért áldozatra, fokozott munkára kész emberekre van szükségünk. Ezt kell mérlegelni a pártszerve­zeteknek minden egyes jelentke­ző felvételénél. De a párttagság nemcsak a pártszervezet, hanem az egyes be­lépni szándékozók ügye is. Joggal követelhetjük minden egyes je­lölttől, hogy mielőtt a pártba be­lép , tegye magáévá a párt poli­tikáját, alapvető kérdésekben vi­lágosan és félreérthetetlenül a párt mellett foglaljon állást. Levonták-e ezek a volt pártta­gok helytelen magatartásuk ta­nulságait? Vajon minden helyte­len nézetükkel szakítottak-e? K. E. és mások ma úgy lépnek fel, mint akik sohasem inogtak meg — sőt K. E. kikérte magának (!) a múlt hibáira való szerény figyel­meztetést is. V. Gy. és L. Gy. ré­sen egy másik pártot akartak szervezni az MSZMP helyett, és ma is nem részlet-, hanem alap­vető kérdésekben fenntartásokat hangoztatnak. Mégis jelentkeztek a­Z EGYIK NYUGATI RÁ-­I SÍ­DIÓÁLLOMÁS kommentá-­­ tora a múltkoriban fitymálva (az ő számukra) lemondóan jelentette ki: a magyar parasztság konzer­vatív ... Nem volna érdemes sok ügyet vetni erre a megjegyzésre, ha nem törné a fejét az ember maga is azon, miért nem sikerült az el­lenforradalomnak az októberi tü­zet a falura is átcsapatnia? Miért nem sikerült például szétverni a termelőszövetkezeti mozgalmat — hiszen voltak hetek, amikor az államhatalom (már­ amikor volt olyan) a kisujját sem tudta meg­mozdítani a tsz-ek védelmében? Amiből az következik: igazán senki máson, mint magukon a pa­rasztokon múlott, hogy nem szedték szét ízekre az állítólag „a magyar nép lelkétől idegen" ter­melőszövetkezeti gazdaságokat. Mindennek a kulcsa — a ma­gyar paraszt „konzervatizmusa”? Messze vezetne, ha apróra bon­colni kezdenénk a valódi okokat és összetevőket, azt, ami falun va­lójában mégis történt, azt, hogy az ellenforradalmároknak vég­eredményben idejük is kevés volt; hogyha sok faluban az értelmiség meg a pap a felvonulók élére állt is — még több helyen éppen ezek igyekeztek visszatartani a bűntet­tektől a vérszomjasokat; hogy a falun nehéz dolga van annak, aki hirtelen köpenyt fordítva népba­rátnak kiáltja ki magát — jól is­meri ott egyik ember a másikat. Mondom, nem vállalkozom, hogy mindezt boncolgassam. Any­­nyi azonban bizonyos, hogy ha va­lakinek, a magyar parasztoknak voltak jogos sérelmeik. A sokszor erőszakos tagosítás, a tsz-s­zerve­­zés gyakori durvasága miatt sok parasztgazda igazán nem tudhatta, miikor húzzák ki alóla a földet... Akkor hát? Én csak egy — véleményem sze­rint döntő — mozzanatra akarok rámutatni. Ez pedig a volt sze­gényparasztság, a mai két-három­­­négyholdasok, s közöttük különö­sen a már tsz-tagok magatartása. Semmiképpen se azért emelem ki őket, mert szembe akarom állíta­n pártba, mert „nem bírnak a párt nélkül élni". Csakis pozitív-e az ilyen elvtársak belépése? Mi úgy véljük, hogy az ilyen fajta „erőgyarapodás” nem erősíti, ha­nem gyengíti a pártot! Minden ember tévedhet — nin­­csenek csalhatatlan kommunis­ták. De ha valaki tetteivel doku­mentálni akarja a régi tévelygé­seivel való szakítást (s a pártba való felvétel kérése ennek lehet a jele), akkor kötelessége a hibás nézeteivel való nyílt és őszinte le­számolás. Nem szemérmes hall­gatásra, hanem a hiba őszinte megváltására, nem a helytelen nézetek dédelgetésére, igazolásá­ra, hanem a velük való határozott szakításra van szükség! Nem kí­vánunk Canossa-járást, önkorbá­csolást! Ebből elég, talán túl sok is volt az elmúlt időben! De azt megkövetelhetjük az ilyen embe­rektől, a volt vezető funkcionáriu­­soktól és ideológiai munkásoktól, hogy nyilvánosan számoljanak le a hibás és követhetetlen úttal. Mutas­sák meg, mi győzte meg őket, mi­lyen lelkitusa után jutottak ki újra a párt egyenes útjára. Nyílt és őszinte fellépésük — részben — kiküszöböli azokat a káros kö­vetkezményeket, amellyel előbbi magatartásuk járt. A párttal időlegesen szembefor­dult volt funkcionáriusoknak ez a lépése kötelesség a párttal, a nép­pel szemben. De kötelességük magukkal szem­ben is. Vannak olyanok, akik „erősek a hitben", s legyőzve az itt nem helytálló szégyenérzést — ezt meg tudják majd tenni. Ezeknek mel­lettünk a­ helyük. Ezeket szívesen látjuk sorainkban. És aki hibás álláspontjával szakítani nem ké­pes? Az — ha akarja és tudja — támogassa kívülről a pártot, de nincs helye a kommunisták nagy családjában. Gém Sándor úi a túlnyomó többségükben jó-­­­zan, higgadt kis- és középparaszt- ■ Sággal. Köztudomású dolog, hogy­­ a paraszt óvatos ember. Nem so­kat ad a cifra szavakra, hanem­­ annak hisz, amit a maga szemé­vel lát, amit tapasztal. D­E A LEGFŐBB OK, ami miatt LJ az ellenforradalom faluhe­­lyen nem tudott olyan befolyásra szert tenni, mint városon, nem a­­ parasztság „konzervativizmusa”, hanem éppen a hajdani és mai szegényparasztság forradalmisága volt. Talán egyetlen olyan társadalmi réteg sincs az országban, amely annyira kézzelfoghatóan sokat kö­szönhet a kommunista pártnak, a népi demokráciának, mint a haj­dani zsellérek, cselédek, napszá­mosok, földmunkások. (S ezt jól érzik még azok is, akik közülük ez idáig sem jutottak földhöz.) Ab­ban az időben, amikor a tsz-szer­­vezet még a megyéknek, járások­nak, községeknek pontosan előírt s lecke szerint folyt, sokan szidták közülük azokat, akik vonakodtak a belépéstől. Lám, már elfelejtet­ték, mit köszönhetnek a népi de­mokráciának! Nos, a legutóbbi hó­napok bebizonyították, hogy a volt cselédek nem­­könnyen felejtenék... S persze különösen tudták a ter­melőszövetkezetiek, mire megy a játék. De honnan, miből? Azt szokták mondani: honnan, hogy itt is, ott is megjelentek a régi földesurak... Pedig azok csak igen-igen elvétve, két keze­men meg tudnám számlálni az egész országban, hány esetben merték betenni a lábukat „saját” falujukba. Inkább ott kezdtek mozgolódni, sok helyen csoporto­kat szervezni, a „nemzeti bizottsá­gokban” hangadóvá lenni, ahol az utolsó években kisebb vagy na­gyobb állásban a kenyerüket ke­resték. De visszamenni a faluba . ... Tudják ők is, hogy a kaszával nemcsak aratni lehet — ha kell, az másra is jó. Hanem sokkal inkább onnan tudták, ahonnan például a bá­­taiak. Ebben a faluban 3700-an laknak. A „fölvonuláson” nem vettek többen részt, mint vagy 400-an. És miket kiabáltak? Azt, hogy: „Halál a kommunistákra!’­ meg: „Megálljatok, koldusok, lesz még tíznegyedes kukorica! Lesz még tíznegyedik részért aratás!” A falubeli szegényparasztoknak aztán nem volt nehéz kitalálniok, hogy a két fenyegetés — halált a kommunisták fejére és az „Lesz­tek még cselédek, napszámo­sok!” — között szoros az összefüg­gés ... !EZEK UTÁN NAGYON NEHÉZ Új dolguk volt azoknak, akik Bétán vissza akarták csinálni az utolsó tizenkét esztendőt. Ezt az is bizonyítja, hogy a két bátai ter­melőszövetkezet — a nagy, erős Vörös Zászló, és az alig egyéves, éppen csak hogy lábra álló, gyen­gécske Rákóczi — közül a kisebb­nek, a gyengének mentek neki tel­jes erővel. Az iroda ajtaját, abla­kát gyakran megverték: „Még mindig itt vagy­tök?” Rájuk tá­madtak az utcán: „Ganéj mocs­kok, mente­k ki a földünkből!” —­s történetesen éppen olyanok, aki­ket tisztességgel kárpótoltak a tagosításkor. A kicsi tsz még ki­sebb elnöke, a „parton­ magas” Bajna Sándor egy héten át vas­villával őrködött az istállójukban arra a néhány tehénre meg lóra. „Ide csa­k a testemen át jöhetnek be!” — kiabálta. Fogták a villát meg a kapanyelet a Vörös Zászló tehenészei, kondásai is. Hopp And­rás, Kovács József, öreg kommu­nisták. De oda ki nem merészke­dett senki. Csak a listára vették fel őket, hogy majd, ha erőre kap­nak, számolnak velük is ... A szegényparasztok szilárdan álltak talpukon. Nem lehetett előttük „nemzeti" jelszavakkal eltakarni, hogy az ő bőrüket is vásárra akarják vinni — ezt a paksi járásban igen csak tapasz­taltam. Sok ott a telepes, vihar­sarki kubikosok, a­ kitelepített né­­metajkúak helyére költözött földi felen cselédek. S lám, a megyé­ben 150-nél több termelőszövetke­zetből összesen csak 60 maradt. Ebben az egy járásban pedig, amely lakóinak mintegy 60 száza­léka ilyen volt nincstelen — a 27 szövetkezetből 20 együtt maradt! Persze, sok minden másról is szó van mindegyik esetben és nem törvény az, hogy a jó­­sz együtt maradt, a rossz szétesett... (Ha ez ilyen egyszerű lenne, könnyebb volna m­a a dolgunk...) De azért azt, hogy ezek a nagy számok mégiscsak mutattak vala­mit, nem is keveset — senki nem tagadhatja. Ig­ÉZZÜK TOVÁBB. Hogyan,­i­­ állunk a párttagság dolgá­val? Kemény legénynek kellett annak lennie, aki novemberben belépett a pártba. Kivált faluhe­lyen, ahol mindenki tud mindent, esténként sötétek az utcák,­­ messze az a két szál rendőr... Különösen nagy a becsületük az én szememben azoknak, akik ko­rábban nem voltak párttagok s ekkor érett meg bennük az elha­tározás, hogy ha halált kívánnak a kommunistákra, tegyék — ők azért is most mutatják meg, ki­vel tartanak ... Beszéljenek a példák. Bátán öt olyan tagja van a községi szerve­zetnek, aki azelőtt nem volt párt­tag. Györkönyben az egyik tíz­­ben azelőtt csak öt párttag volt — novemberben 12, és ma 15. (De a régi ötből nincs mind újra bent.) Miért jöttek? Persze az is vonzóbbá tette a pártot, hogy most már nem kell a népnevelők­nek tojást begyűjteniök. De ke­véssel mér, aki azt hiszi, hogy csak ennyit ér ez ... Többet an­nál: hitvallás ez, kiállás a párt mellett, nem a napsütésben, ha­nem a viharban ...­­ Az MDP hibáinak egyike az volt, hogy nem folytatott követke­zetes osztálypolitikát. Falun ez, persze, nem azt jelentette, hogy túlságosan támogatta volna a kö­zépparasztokat. (Mint ahogy váro­son sem az, hogy túlságosan meg­bízott az értelmiségben.) Ezen a téren is volt baj elég — de ez más kérdés. Sokat kellett tanul­nunk az elmúlt hónapokban. Ezek között egyike a legfontosabbak­nak, hogy építeni kell azokra, akik az igaz ügynek leghívebb,­­ mert talán a régi Magyarorszá­gon legtöbbet szenvedett — ma legkeményebb katonái. Kalmár György Konzervatív parasztok? SÜLTGALAMB-VÁRÓK 1956 tavaszán egy nagy indiai cég két nagy teljesítményű, külön­leges transzformátort rendelt meg a TRANSELEKTRO Külkereske­delmi Vállalatnál A gyártásra né­mi huzavona után, 1957 március végi határidővel a Klement Gott­­uiald Villamossági Gyár vállalko­zott. A több millió devizaforintos üzlet — indiai kereskedelmi­­kap­csolataink jövőjét tekintve — igen fontos, mert a felszabadulás óta transzformátorokat nem szál­­lítottunk Indiának, és kilátás van a transzformátorok után sok más, nagy értékű Ganz-gyármány ki­vitelére is. A külkereskedelmi vállalat ja­nuárban érdeklődött a megrende­lés sorsáról, s nagy volt a meg­döbbenése, amikor a gyár csak 1958-ra ígérte meg a transzformá­­ciók elkészítését. Újabb tárgya­lás a gyárral, kitűzték az új, vég­ső határidőt ez év júniusára. Feb­ruárban a villamossági gyár — fittyet hányva a néhány héttel korábbi megállapodásra — ismét új határidőt szabott: 1958 júliusát. Hiába jár most fűhöz-fához a TRANSELEKTRO, még Bakonyi Sebestyén elvtárs, a KGM minisz­terhelyettese is csak azt a taná­csot tudta adni, hogy próbálják a transzformátor­okat külföldön meg­venni vagy elkészíttetni. A Kle­­ment Cottwald-gyár pedig­­kérlel­hetetlen. Sajnos, a külkereskedelmi jog előírásai éppily kérlelhetetlenek. Az indiai vevő állami megrende­lésre szállítaná a trafókat, ha el­marad velük­, súlyos kártérítést kell fizetnie az államnak. Ezt a kártérítést a kereskedelmi jog ér­telmében átháríthatja a TRANS­­ELEKTRO-ra, beperelheti elma­radt hasznának megfizetéséért, sőt ezenkívül a magyarság költségé­re megrendelheti másutt. (Hogy a dolog politikai oldaláról ne is beszéljünk.) Megbocsáthatatlan hiba lenne, hogy miközben egyik kezünkkel sorra elfogadjuk barátaink nagy hitelsegélyeit, a másik kézzel az ablakon szórnánk ki a drága va­lutát. Az idő veszedelmesen mú­lik, a szállítási határidő rohamo­san közeleg, legyen hát vége az ígéretekkel folytatott veszélyes játéknak, a Klement Cottwald­­gyári sültgalamb-várásnak! Törvényerejű rendelet a sokgyermekes anyák jutalmazásáról A Népköztá­rsaság Elnöki Tanácsa törvényerejű ren­deletet hozott a sok­­gye­mekes anyák fokozott anyagi támogatásáról. A rerthaler szerint azokat az anyákat, akiknek hat, vagy ennél több élő gyermekük van — feltéve, hogy a legfiatalabb élő gyermek 1957. március 8. után szü­letést­­ egyszeri pénzjutalomban kell részesíteni. A pénzjutalom ösz­­szege: hatgyermekes anyának ezer, hétgye­rekesnek 1200, nyolcgyer­­mekesne­k 1400, k­i­lenc gye­rmekk­esnek 1600, tízgyermekesnek 1600, a 11 vagy ennél több gyermekes anya részére 2000 forint. A pénzjutalmat a legfiatalabb gyermek születése után kell kifizetni. A pénzjutalma­kat az illetékes járási (városi, váro­si kerület) tanács végrehajtó bizott­sága folyósítja. A rendelet életbelé­pésével az 1951. évi 9. számú tör­vén­yerejű rendelet hatályát veszti. A kormány egyidejűleg rendeletet adott ki a fentebb ismertetett tör­vényerejű rendelet végrehajtásáról. 130 különféle készüléket gyárt a műszeripar Műszergyáraink eddig is számos újfajta készülékkel gazdagították a magyar ipart és a külkereskedelem választékát. Az idén 130 különféle műszer sorozatgyártását kezdik meg, s azok jelentős része exportra kerül. Az év végéig mintegy 200 új típusú műszert, készüléket állítanak elő a magyar műszergyárak.

Next