Népszabadság, 1957. április (2. évfolyam, 78-100. szám)
1957-04-21 / 94. szám
1957. április 21. vasárnap / M a családjehet gondoskodnia, ott a megélhetés bizony még ma is nagy gond és gyakran a mindennapi kenyér megszerzése is nehéz küzdelem. A sokgyermekes családok ezernyi gondjáról, bajáról beszélnek a szerkesztőségbe érkező levelek is. Sokan panaszolják, hogy a vöröskeresztes segélyek elosztásánál gyakran néhány ócska ruhadarabbal „kiszúrják szemüket” s a holmik javát azok kapják, akik kevésbé rászorultak. A legtöbb segélykiáltás azonban a nagy családok súlyos lakásgondjai miatt adódik! Tóth Béla, IX. kerületi szállítómunkás évek óta hetedmagával lakott egy 3X3 és fél méteres egészségtelen, nedves helyiségben, amelybe elég ágy sem fért be s így az apának már csak a földön jutott „hálóhely”. December végén nem önkényesen, hanem hivatalos papírral beköltözött egy disszidált házaspár üresen álló kétszobás lakásába. Örömük azonban nem soká tarthatott. Januárban megjelent a disszidens börtönből szabadult 20 éves fia, aki 3 évet ült betörésért s magának követelte a lakást. Hallani sem akart arról, hogy Tóthék régi lakásába ő költözzön be. A IX. kerületi Tanács pedig haladéktalanul visszavonta előző határozatát s a lakást az újdonsült „jogutódnak” ítélte, sőt három ízben karhatalmat is elrendelt, hogy Tóth Béláékat visszategyék a szak odúba. Nem a lakásügyi osztályon múlt, hogy a héttagú tisztességes család igazsága végül is nem lett kisebb, mint egy egyedülálló rovott múltú fiatalemberé. Először nehéz volt elhinni, de hamarosan meggyőződtem róla, hogy papírforma szerint csakugyan „szabályosan” jártak el. Mégis meg kell kérdeznünk: miért nem akadt egyetlen ember, sem tanácstag, sem tanácsi hivatalnok, aki bárhogy egyezzék is egyik vagy másik paragrafussal, a leghatározottabban tiltakozott volna, minden olyan eljárás ellen, amely ebben a konkrét esetben teljesen ellentétes törvényeink szellemével, de a józan ésszel is? És fel lelnünk kellene arra is, miért volt a hiábavaló öt éven keresztül Tóth né minden próbálkozása, hogy legalább valamivel nagyobb lakást kapjanak? StSSSaság, hogy négy-öt gyermekkel egyszoba-konyhában laknak, s bizony egyelőre ezen sem mindig tudunk változtatni. Kell a lakás a fiatalt házasoknak is. Segítenünk kell az egyiket gyermekeseknek is, aminte lehetséges. De ha kormányunk minden tőle telhetőt megtesz, hogy ha sokgyermekeseken segítsen, meg-s jutalmazza, kitünteti az anyákat, s akkor, joggal követelik, nagyobb becsületük legyen mindenütt a nagy családoknak s a legelsők közt, biztosítsunk legalább akkora ott? hont, hogy a fejüket lehajthassák. Az anya már hóTMm„eemek ellátása mel? lett is nehezen vállalhat munkát. Így a nagy családok többnyire’ csak az apa keresetéből gazdálkodnak. Lehet-e valamelyest is növelni a nagy családoknak ezt a rendszerint szűkös jövedelmét? Ha a felcseperedett gyermekek közül valamelyik már munkáiba állhat, a gondok mindjárt csökkennek. Bartha Imre nyolc gyermek édesapja, Ganz vagongyári kőműves, szeretné a gyárba behozni 15 éves kislányát is valamilyen munkára. De még nem kapott választ a munkaügyi irodától, felveszik-e vagy sem. Ha a sokgyermekes szülők ilyen gondjaikat is megoszthatnák munkástársaikkal, úgy lehet a munka is mindjárt könnyebben merni. De ez gyakran még sajnos nincs így. Urbán Andrást baleset érte a visegrádi kőbányában. Amikor ideiglenes rokkantsági ideje letelt, elbocsátották, pedig hét kiskorú gyermeke van. Szégyellnivaló dolog, ha csak egyszer is előfordul, hogy sokgyermekes anyát vagy apát súlyosabb ok nélkül elbocsátanak munkahelyéről. De őrködnünk kellene afelett is, hogy a becsületes és szorgalmas, nagycsaládos dolgozókat a munkabeosztásnál, és a különféle jutalmazásoknál, ha a feltételeknek egyébként megfelelnek, előnybe részesítsék, vagy legalábbis hátrány ne érje. A Ruggyantaárugyárbannen a gyermekes családok helyzetéről érdeklődtem, amikor az egyik dolgozó cédulát tett a szakszervezeti bizottság asztalára. Ez állt rajta: „Családlátogatás alkalmával meglátogattam Ohonyák Mihály ecseri lakost. Gyomorfekéllyel fekszik, súlyos anyagi körülmények között él Hat gyermeke van: 11, 8, 6, 5, 4, 3 évesek. Javaslom 400 forint gyorssegély kiutalását, továbbá, ne hagyják ki, ha ajándékcsomag vagy egyéb juttatás lesz. Sinkóné.’’ Nem ismerem személyesen Sinkónét, de sok hozzá hasonló áldozatkész munkást, kommunistát és pártonkívüli szakszervezeti aktivistát ismerek. Egy kicsit személyes érdemük, hogy a többgyermekes családok, bár sokszor hihetetlen erőfeszítések árán, de átjutnak egy-egy kritikus időszakon és a szülők becsülettel, rendben felnevelhetik fiaikat, lányaikat. És mennyit köszönhetünk azoknak az embereknek, akik az Egyesült Izzó egyik műhelyében kérdőre vonták az egyik nagycsaládos, részeges apát, amiért elissza keresetét. A baráti, de határozott figyelmeztetés nem volt, hiábavaló. Az ilyen segítség talán megakadályozhatta volna S. Gy.-né tragédiáját is, akit a férje két évvel ezelőtt, hat kicsiny gyermekével elhagyott, azóta egyedül neveli őket.......így élek 30 évemmel — írja. — El kéne helyezkednem, de hová? Nehéz hat kiskorú gyermeket mindennap egyedül felöltöztetni és három, felé elvinni... Elkések munkahelyemről ... Férjhez nem mehetek. Kinek kellek hat gyermekkel? Felezzem meg a családot az apjukkal? ... Melyik hármat adjam egy idegen nőnek... Az elsőt, a középsőt, a kicsit? Három fiú és három kisleány, három szőke, kékszemű és három fekete ... Mit tegyek? A végképp zátonyra szetmehell, ha erkölcsi nevelésük nincs biztosítva, vagy egészségük veszélyeztetve van, az állam veszi gondjaiba. Az intézetben vagy az állam által kijelölt nevelőszülőknél a gyermekek sorsa bizony gyakran százszorta jobb, mint felelőtlen „édes” szülőknél. Előfordul azonban, hogy az elhagyott sokgyermekes anya személye és a környezet ellen semmiféle kifogás nem merül fel, de a szülő egymaga még gyermekei élelmezését sem képes biztosítani. Ilyenkor a gyámhatóság engedélyezheti, hogy a 3 éven aluli gyermek az anyánál maradhasson, s hozzájárul a csecsemő eltartásához. De mi történik a többi gyermekkel? A Heves megyei Adács községben az ötgyermekes Bander-családot elhagyta édesapjuk. Az anya és öt gyermeke együtt lakik a nagyszülőkkel, akik kevéske nyugdíjból élnek. Ám amikor a gyermekeket állami gondozásba akarták venni, az anya és a nagyszülők kijelentették — olvasom az egri tanács jelentésében —, „hogy életük árán sem hajlandók megválni gyermekeiktől, akkor sem, ha egyetlen fillér támogatást sem kapnak”. Az Oktatásügyi Minisztérium gyermekvédelmi osztálya végülis engedélyezte, hogy a gyermekek gondozását állami támogatással kivételesen a nagyszüleikre bízzák. Csak kivételesen , mert különböző visszaélések elkerülése miatt szükséges volt kimondani, hogy vérszerinti rokonnak nem lehet állami gondozásba adni három éven felüli gyermekeket. A minisztériumban pontosan kimutatják, hogy a Bander-gyermekek ellátása így lényegesen kisebb terhet, kevesebb gondot jelent az államnak, mint amennyibe a nevelőintézeti gondozás kerülne. A kicsinyeknek is jobb, s a szerető anyai szív számára is ez a legmegnyugtatóbb. A minisztériumban ezzel azonban eltértek az érvényben levő rendelkezéstől, s ezt csupán saját felelősségükre tehették. Mégis azt hiszem, nekik van igazuk, amikor azt mondják, hogy az élet itt is nagyobb teret követel a rendelkezések végrehajtói számára, hogy egyetlen esetben sem kényszerüljenek dönteni lelkiismeretük és legjobb belátásuk ellenére. A bőséges gyermekáldás legénység a múltban úgyszólván mindig édestestvérek voltak. A Horthyrendszer tizedannyit sem törődött az anya- és gyermekvédelemmel, mint a népi demokratikus Magyarország. A családi pótlék az állam költségvetésében évente több százmillió forint. A bölcsődék, napközik férőhelyeinek száma huszonötször több, mint a felszabadulás előtt. Jellemző az állam áldozatvállalására, hogy míg a szülők például az üzemi napköziben napi 1—3 forintot fizetnek gyermekeik ellátásáért, gondozásáért — a vállalatnak egy gyermek havonta 400—500 forintba kerül. Ma már azonban mindez kevésnek bizonyul. A nagy családok gondjai s a bajok legfőbb okai a kormány előtt sem ismeretlenek. Előttem fekszik a Szaktanács tájékoztató jelentése a többgyermekes családok problémáiról. Ezt a dokumentumot még 1956 szeptemberében állították össze, s a benne tárgyalt tényeket figyelembe véve, javaslat készült a kormány elé a családi pótlék rendezésére és emelésére. Bár a családi pótlék összege progresszíven emelkedik, ez nincs arányban a család növekvő kiadásaival. S ezért — mint a jelentés írja — „a sokgyermekes családok lényegesen nehezebben élnek, mint az egykér gyermekesek, vagy mint a gyermektelenek”. Emelni kell a családi pótlékot a három és ennél többgyermekes családoknál. Ez lenne a legnagyobb segítség. De nyíltan meg kell mondanunk: a népgazdaság olyan helyzetbe került, hogy erre mindaddig nincs lehetőség, míg munkánkkal nem teremtjük meg a szükséges anyagi fedezetet. Addig sem várhatunk lem újabb intézményes segítségére. A pártszervezetek és a szakszervezetek, szülők, pedagógusok, tanácstagok, üzemi és hivatali dolgozók bizonyára addig is ezernyi módot találnak arra, hogy a gondokon enyhítsenek. Ne tűrjék el sehol a közönyt A sokgyermekes családok sorsáért mindannyian felelősek vagyunk. Orosz István A sokgyermekes családokért Magyar szóra, magyar hírekre szomjaznak odakint. KÜLDJÖN A külföldi magyaroknak MAGYAR HÍREK-et! Megjelenik havonta kétszer. A magyarországi hozzátartozók előfizethetnek a Magyarok Villágszövetségénél. Bem tér 4. Félévre 24.Öt évre 41-ért URBAN ERNŐ: Kutyaszorító (Tizenharmadik folytatás) Egyiket se csinálta. Se nem szólt, se nem mutogatott. Hang nélkül, a legmélyebb letargiába süllyedve tűrte, hogy a magtár s a szérűskert őrszemeit sorra lefegyverezze a különítmény. Bár az is igaz, hogy pisztolycsővel a homlokán mit tehetett volna? Mert Holló ravasz volt. Abban a pillanatban, hogy egy-egy őrszemre rákiáltotta a „kezeket föl ide a fegyvert” — a pisztolyt is mindig a homlokához szegezte, így lett túsz, így hallotta meg azt is, hogy a tehenészek lefegyverzésére majd csak este, hazahajtás után kerítenek sort. De bánta? Nem bánta! Akkor lett csak ismét érző és gondolkodó ember, amikor Holló — mintegy a győzelmet megünnepelni — a szégyenmenetet is kitalálta. Azt tudniillik, hogy fegyverek közt, énekszóval kísérik végig a falun, hadd lássa a világ: nem a maga ura többé, rendelkeznek vele, s oly kicsi lett, hogy „az ágy alatt is cilinderben szaladgálhatna” Forgács Lőrinc. Hát nem, ezt már nem tűrhette. S a célzatos, tüntetően szovjetpocskondiázó bakanótákat meg különösen nem. Dühe daccá nőtt, s mire a Bibickocogó asszonyainak köpködése, gúnykacaja és szitkozódása közben a tanácsházáig ért a menet, az volt benne, hogy csak azért is, ha egyes-egyedül is, de helytáll. S ha agyonütik hát... vannak, s maradnak azért még kommunisták! A tanácsterem eredetileg téli sskert volt, alaprajza egy tágszárú patkóé, falai nagyobb részt üvegből, s csak a harmincas években flett„nagyebédlő”, a Dőry-kúria nagyebédlője. Az üvegfalakat berakták, csak a bejárattal szemközt: a patkó legerősebb ívébenhagytak meg három, föl, a plafonig érő ablakot. Ezek kertre íavíltak: gVin+ír kar, szelid gesztenyékkel és vörösjuharokkal telecsokrozott kertre, s a vendégnek — ha nyaranta s szeles időben kinézett rajtuk — olyan érzést sugalltak, hogy tengeren jár: lombok s virágok háborgó, beláthatatlan tengerén. Ide, az ablakok elé tolatott öszsze három asztalt, s itt, háttal a világosságnak óhajtotta kihallgatni a hite szerint már eléggé megpuhult — mert kellően megfélemlített — Forgács Lőrincet Maláth. Ő maga fel volt ajzva, egyébként táskás, megereszkedett orcái kiteltek, megpirosodtak s még a hangja is ércet kapott, ahogy Terkának, mint tanulékony, alkalomcsinálta titkárnőjének odaszólt: — Jöhet az a Forgács! Vezessék be! De csak hárman: a fiam, meg a két Holló. A többi nemzetőr odakünn, készültségben marad. Azzal leült, karbatette a kezét, s csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta megállni, hogy föl ne kiáltson: megérte! A most következő pillanatért érdemes volt tíz esztendeig várni! Mert annyi napra is csaknem tíz esztendeje, hogy Forgács „elvtárs” a zendülést csinálta. Hogy neki: Maláthnak bagó- és törkölybűzű szálak, fölemelt öklök és nehéz, rúgásra lendített bakancsok magyarázták meg: miben is áll a demokráciák demokráciájának hazudott „népuralom”? S most itt van, eljött... Ó, nem a bosszúállás, csupán a régi, az erőszak által megbolygatott értékrend helyreállításának ideje! Hogy aztán ez a helyreállítás bizonyos ... konzekvenciákkal is jár, hogy aki lelkes, egyetértő eszköz volt a zsarnokság kezében, azt megfelelő időben s megfelelő fórum előtt majd felelősségre is vonják, arról ki tehet, ugye? Senki! Aki nem vétett, az nem is bűnhődik. Különben... a Maláth kontra Forgács ügy csak szimptóma. Pörsenésnél is kisebb adalék a bukott, felszámolás alatt álló rendszer módszereihez... Is* /mint megfordul* nának a sírjukban, ha egy Masáth — a kölcsönkenyér visszajár elve alapján — még csak gondolatban is hasonló módszerekhez folyamodna! Ekkor lépett be a szárnyas, valaha fehérre lakkozott, s arannyal is gazdagon meghányt, de időközben ugyancsak felhólyagzott, megótvarosodott ajtón Forgács. Hunyorgott, s mintha a lába fázna , megtáncolt, nem tudta merre lépjen, mert sötétben, a folyosózugban volt eddig, s most szembe kapta a fényt. Taszítást érzett a könyökén. Holló dobogott el mellette, majd patkó csattant, fegyver törrent, s hallotta, hogy a tiszthelyettes valahol elől, a fénypászmák zuhatagában szaggatottan, s már-már ugatva harsogja: — Elnök úr! Holló János nemzetőrparancsnok alázatosan jelentem: a mondott egyén itt va®, elővezettem. Mire egy hang a múltból, a földosztás napjaiból, az akkurátus, kiszámítottan szívélyes Maláth hangja: — Köszönöm, Holló... S ön? Ön mit áll ott? Tessék, fáradjon közelebb, Forgács... polgártárs. A felszólításra meglódult, s mire szorosan Holló mellé: egy székhez ért, már látott is. — Parancsoljon — szólt rá újból s ha lehet, még udvariasabban Maláth, mielőtt az asztalnál ülőket szemügyre vehette volna. — Ne szerénykedjen, vendégnek szék jár, foglaljon helyet, Forgács... polgártárs. . Süket lett volna, ha a síkos, gömbölyűre esztergált szavak mögül nem érzi ki a gúnyt, s ha nem veszi pimasz, orcapirító heccelődésnek a „polgártárs” titulust. Nem, azért se ült le tehát. Gondolta, majd csak elunja, ha meg nem, miatta akár reggelig kínálgathatja a széket Maláth. Csak arról feledkezett el, hogy nem egyedül — Hollóval áll ott Hollóval, aki egyszer már „remekelt”, mikor a vállát kifordította. A tiszthelyettes — hogy nem ült le — rásandított, várt kicsit, majd iszonyú hangerővel elordította magát: — Ülj le! S ugyanakkor — egy majom rhámevorft, kiszámíthatatlan mozdulatával — a széket is elrántotta, a lábát is betörte egy durva, hátulról alkalmazott térdlökéssel, s mire észrevette volna magát, már ült is. Görnyedten, a székhez szegezve, mert Holló egy pillanatra se engedte el: vasmarokkal nyomta a vállát. — De Holló?! — szörnyülködött el csináltan, farizeus módra Maláth. — Hát... szabad ezt? Egy vendéget, egy... egy polgártársat erőszakkal helyezni kényelembe? Inkább tessék — mutatott az asztal végére — ott egy rezerva szék, foglaljon ön is helyet. Megvárta, amíg Holló a felkínált helyre dobog, vigyorgó képpel s mintha valami jó falat után — a száját nyalogatva, majd ismét Forgácshoz „intézve a szót”* — Én kérek elnézést, én! — nyomta mellére a tenyerét. — Biztosíthatom, hogy ami történt — nem szokás nálunk. Afféle „túlkapás” volt csak. Forgács polgártárs. Az arca ragyogott, még a ráncai s még füle mögött a pihelágy, ritkásan lengedező hajszálak is nevettek, de belül: a szíva mélyén csalódást érzett Igém csalódást, mert a sovány, fakószőke Forgács — ahogy ott keskeny, nagy járomcsontos arcán a fáradtság s a fájdalom barázdáival ült — más Forgács volt: egy esendő, megtört kis paraszt s nem az a Forgács, akire tíz esztendőn át, mint a terror, s a legszörnyűbb brutalitás megtestesítőjére emlékezett És szinte sajnálta, hogy máris megtört, máris irgalomért esdeket csapott, leejtett válla, borús homloka s nyitotttenyeres, térdén csüggedő keze, s csak akkor hökkent meg, akkor állt el egy pillanatra még a lélegzete is, amikor Forgács — csak a fejét mozdítva — ráemelte kemény, szürkés-kék tekintetét ■ abban megadás helyett a düh, a dac s a gyűlölet hármas, egymást keresztező pengéjét látta megvillanni.És szinte megkönnyebbült, amikor Forgács — mintegy kijózanodva és belátva kiszolgáltatottságát — újra csak lehajtotta a fejét, ■ ő némi köhécselés után föltehette a kérdést. (Folytatjuk) NÉPSZABADSÁG 9