Népszabadság, 1957. április (2. évfolyam, 78-100. szám)

1957-04-21 / 94. szám

1957. április 21. vasárnap / M a családjehet­­ gondoskodnia, ott a megélhetés bizony még ma is nagy gond és gyakran a mindennapi kenyér megszerzése is nehéz küzdelem. A sokgyermekes családok ezernyi gondjáról, bajáról beszélnek a szerkesztőségbe érkező levelek is. Sokan panaszolják, hogy a vörös­keresztes segélyek elosztásánál gyakran néhány ócska ruhadarab­bal „kiszúrják szemüket” s a hol­mik javát azok kapják, akik ke­vésbé rászorultak. A legtöbb se­gélykiáltás azonban a nagy csa­ládok súlyos lakásgondjai miatt adódik! Tóth Béla, IX. kerületi szállító­­munkás évek óta hetedmagával lakott egy 3X3 és fél méteres egészségtelen, nedves helyiségben, amelybe elég ágy sem fért be s így az apának már csak a földön ju­tott „hálóhely”. December végén nem önkényesen, hanem hivata­los papírral beköltözött egy disszidált házaspár üresen álló kétszobás lakásába. Örömük azon­ban nem soká tarthatott. Január­ban megjelent a disszidens bör­tönből szabadult 2­0 éves fia, aki 3 évet ült betörésért s magának kö­vetelte a lakást. Hallani sem akart arról, hogy Tóthék régi lakásába ő költözzön be. A IX. kerületi Tanács pedig haladéktalanul vis­­­szavonta előző határozatát s a la­kást az újdonsült „jogutódnak” ítélte, sőt három ízben karhatal­mat is elrendelt, hogy Tóth Bélá­­ékat visszategyék a szak odúba. Nem a lakásügyi osztályon múlt, hogy a héttagú tisztességes család igazsága végül is nem lett kisebb, mint egy egyedülálló rovott múltú fiatalemberé. Először nehéz volt elhinni, de hamarosan meggyőződtem róla, hogy papírforma szerint csak­ugyan „szabályosan” jártak el. Mégis meg kell kérdeznünk: miért nem akadt egyetlen ember, sem tanácstag, sem tanácsi hivatalnok, aki bárhogy egyezzék is egyik vagy másik paragrafussal, a leg­határozottabban tiltakozott volna, minden olyan eljárás ellen, amely ebben a konkrét esetben teljesen ellentétes törvényeink szellemé­­­vel, de a józan ésszel is? És fe­l lelnünk kellene arra is, miért volt a hiábavaló öt éven keresztül Tóth­­ né minden próbálkozása, hogy­ legalább valamivel nagyobb la­­­kást kapjanak? StSSSa­ság, hogy négy-öt gyermekkel egy­­szoba-konyhában laknak, s bizony­ egyelőre ezen sem mindig tudunk­ változtatni. Kell a lakás a fiatalt házasoknak is. Segítenünk kell az­ egyiket gyermekeseknek is, aminte lehetséges. De ha kormányunk­ minden tőle telhetőt megtesz, hogy h­a sokgyermekeseken segítsen, meg-s jutalmazza, kitünteti az anyákat, s akkor, joggal követelik, nagyobb­ becsületük legyen mindenütt a­ nagy családoknak s a legelsők közt, biztosítsunk legalább akkora ott­? hont, hogy a fejüket lehajthassák. Az anya már hóTMm„­ee­­mek ellátása mel­? lett is nehezen vállalhat munkát.­ Így a nagy családok többnyire’­ csak az apa keresetéből gazdál­kodnak. Lehet-e valamelyest is növelni a nagy családoknak ezt a rendszerint szűkös jövedelmét? Ha a felcseperedett gyermekek közül valamelyik már munkáiba állhat, a gondok mindjárt csök­kennek. Bartha Imre nyolc gyer­mek édesapja, Ganz­ vagongyári kőműves, szeretné a gyárba be­hozni 15 éves kislányát is vala­milyen munkára. De még nem kapott választ a munkaügyi iro­dától, felveszik-e vagy sem. Ha a sokgyermekes szülők ilyen gond­jaikat is megoszthatnák munkás­társaikkal, úgy lehet a munka is mindjárt könnyebben merni. De ez gyakran még sajnos nincs így. Urbán Andrást baleset érte a visegrádi kőbányában. Amikor ideiglenes rokkantsági ideje le­telt, elbocsátották, pedig hét kis­korú gyermeke van. Szégyellnivaló dolog, ha csak egyszer is előfordul, hogy sokgyermekes anyát vagy apát súlyosabb ok nélkül elbocsá­tanak munkahelyéről. De őrköd­nünk kellene afelett is, hogy a be­csületes és szorgalmas, nagycsalá­dos dolgozókat a munkabeosztás­nál, és a különféle jutalmazások­nál, ha a feltételeknek egyébként megfelelnek, előnybe részesítsék, vagy legalábbis hátrány ne érje. A Ruggyantaárugyárban­­nen a gyermekes családok helyzeté­ről érdeklődtem, amikor az egyik dolgozó cédulát tett a szak­­szervezeti bizottság asztalára. Ez állt rajta: „Családlátogatás alkal­mával meglátogattam Ohonyák Mihály ecseri lakost. Gyomorfe­kéllyel fekszik, súlyos anyagi kö­rülmények között él Hat gyerme­ke van: 11, 8, 6, 5, 4, 3 évesek. Javaslom 400 forint gyorssegély kiutalását, továbbá, ne hagyják ki, ha ajándékcsomag vagy egyéb juttatás lesz. Sinkóné.’’ Nem is­merem személyesen Sinkónét, de sok hozzá hasonló áldozatkész munkást, kommunistát és párton­­kívüli szakszervezeti aktivistát ismerek. Egy kicsit személyes ér­demük, hogy a többgyermekes családok, bár sokszor hihetetlen erőfeszítések árán, de átjutnak egy-egy kritikus időszakon és a szülők becsülettel, rendben felne­velhetik fiaikat, lányaikat. És mennyit köszönhetünk azoknak az embereknek, akik az Egyesült Izzó egyik műhelyében kérdőre vonták­ az egyik nagycsaládos, ré­szeges apát, amiért elissza kere­setét. A baráti, de határozott fi­gyelmeztetés nem volt, hiábavaló. Az ilyen segítség talán megaka­­dályozhatta volna S. Gy.-né tra­gédiáját is, akit a férje két évvel ezelőtt, hat kicsiny gyermekével elhagyott, azóta egyedül neveli őket.......így élek 30 évemmel — írja. — El kéne helyezkednem, de hová? Nehéz hat kis­korú gyermeket mindennap egyedül felöltöztetni és három, felé elvinni... Elkések mun­kahelyemről .­­.. Férjhez nem mehetek. Kinek kellek hat gyer­mekkel? Felezzem meg a családot az apjukkal? ... Melyik hármat adjam egy idegen nőnek... Az elsőt, a középsőt, a kicsit? Há­rom fiú és három kisleány, há­rom szőke, kékszemű és három fekete ... Mit tegyek? A végképp zátonyra szet­mehell, ha erkölcsi nevelésük nincs biztosítva, vagy egészségük veszélyeztetve van, az állam ve­szi gondjaiba. Az intézetben vagy az állam által kijelölt nevelőszü­lőknél a gyermekek sorsa bizony gyakran százszorta jobb, mint felelőtlen „édes” szülőknél. Elő­fordul azonban, hogy az elhagyott sokgyermekes anya személye és a környezet ellen semmiféle kifo­gás nem merül fel, de a szülő egymaga még gyermekei élelme­zését sem képes biztosítani. Ilyen­kor a gyámhatóság engedélyezhe­ti, hogy a 3 éven aluli gyermek az anyánál maradhasson, s hozzá­járul a csecsemő eltartásához. De mi történik a többi gyermekkel? A Heves megyei Adács községben az ötgyermekes Bander-családot elhagyta édesapjuk. Az anya és öt gyermeke együtt lakik a nagy­szülőkkel, akik kevéske nyugdíj­ból élnek. Ám amikor a gyerme­keket állami gondozásba akarták venni, az anya és a­ nagyszülők kijelentették — olvasom az egri tanács jelentésében —, „hogy éle­tük árán sem hajlandók megvál­ni gyermekeiktől, akkor sem, ha egyetlen fillér támogatást sem kapnak”. Az Oktatásügyi Minisz­térium gyermekvédelmi osztálya végülis engedélyezte, hogy a gyer­mekek gondozását állami támoga­tással kivételesen a nagyszüleikre bízzák. Csak kivételesen , mert különböző visszaélések elkerülé­se miatt szükséges volt kimonda­ni, hogy vérszerinti rokonnak nem lehet állami gondozásba ad­ni három éven felüli gyermeke­ket. A minisztériumban pontosan kimutatják, hogy a Bander-gyer­­mekek ellátása így lényegesen ki­sebb terhet, kevesebb gondot je­lent az államnak, mint amennyi­be a nevelőintézeti gondozás ke­rülne. A kicsinyeknek is jobb, s a szerető anyai szív számára is ez a legmegnyugtatóbb. A miniszté­riumban ezzel azonban eltértek az érvényben levő rendelkezés­től, s ezt csupán saját felelőssé­gükre tehették. Mégis azt hiszem, nekik van igazuk, amikor azt mondják, hogy az élet itt is na­gyobb teret követel a rendelkezé­sek végrehajtói számára, hogy egyetlen esetben sem kényszerül­jenek dönteni lelkiismeretük és legjobb belátásuk ellenére. A bőséges gyermekáldás legény­ség a múltban úgyszólván mindig édestestvérek voltak. A Horthy­rendszer tizedannyit sem törődött az anya- és gyermekvédelemmel, mint a népi demokratikus Ma­gyarország. A családi pótlék az állam költségvetésében évente több százmillió forint. A bölcső­dék, napközik férőhelyeinek szá­ma huszonötször több, mint a felszabadulás előtt. Jellemző az állam áldozatvállalására, hogy míg a szülők például az üzemi napköziben napi 1—3 forintot fi­zetnek gyermekeik ellátásáért, gondozásáért — a vállalatnak egy gyermek havonta 400—500 forint­ba kerül. Ma már azonban mind­ez kevésnek bizonyul. A nagy csa­ládok gondjai s a bajok legfőbb okai a kormány előtt sem isme­­retlenek. Előttem fekszik a Szak­tanács tájékoztató jelentése a többgyermekes családok problé­máiról. Ezt a dokumentumot még 1956 szeptemberében állították össze, s a benne tárgyalt tényeket figyelembe véve, javaslat készült a kormány elé a családi pótlék rendezésére és emelésére. Bár a családi pótlék összege progresszí­­ven emelkedik, ez nincs arányban a család növekvő kiadásaival. S ezért — mint a jelentés írja — „a sok­­gyermekes családok lényegesen nehezebben élnek, mint az egy­kér gyermekesek, vagy mint a gyermektelenek”. Emelni kell a családi pótlékot a három és en­nél többgyermekes családoknál. Ez lenne a legnagyobb segítség. De nyíltan meg kell mondanunk: a népgazdaság olyan­ helyzetbe került, hogy erre mindaddig nincs lehetőség, míg munkánkkal nem teremtjük meg a szükséges anyagi fedezetet. Addig sem várhatunk lem újabb intézményes segítségére. A párt­­szervezetek és a szakszervezetek, szülők, pedagógusok, tanácstagok, üzemi és hivatali dolgozók bizo­nyára addig is ezernyi módot ta­lálnak arra, hogy a gondokon eny­hítsenek. Ne tűrjék el sehol a kö­zönyt A sokgyermekes családok sorsáért mindannyian felelősek vagyunk. Orosz­ István A sokgyermekes családokért Magyar szóra, magyar h­írekre szomjaznak odakint. KÜLDJÖN A külföldi magyaroknak MAGYAR HÍREK-et! Megjelenik havonta kétszer. A magyarországi hozzátartozók előfizethetnek a Magyarok Vi­l­lágszövetségénél. Bem tér 4. Félévre 24.Öt­­ évre 41-é­rt­ URBAN ERNŐ: K­utyaszorító (Tizenharmadik folytatás) Egyiket se csinálta. Se nem szólt, se nem mutogatott. Hang nélkül, a legmélyebb letargiába süllyedve tűrte, hogy a magtár s a szérűskert őrszemeit sorra le­fegyverezze a különítmény. Bár az is igaz, hogy pisztolycsővel a homlokán mit tehetett volna? Mert Holló ravasz volt. Abban a pillanatban, hogy egy-egy őrszem­re rákiáltotta a „kezeket föl­ ide a fegyvert” — a pisztolyt is min­dig a homlokához szegezte, így lett túsz, így hallotta meg azt is, hogy a tehenészek lefegyverzésé­re majd csak este, hazahajtás után kerítenek sort. De bánta? Nem bánta! Akkor lett csak is­mét érző és gondolkodó ember, amikor Holló — mintegy a győ­zelmet megünnepelni — a szé­gyen­menetet is kitalálta. Azt tudniillik, hogy fegyverek közt, énekszóval kísérik végig a falun, hadd lássa a világ: nem a maga ura többé, rendelkeznek vele, s oly kicsi lett, hogy „az ágy alatt is cilinderben szalad­gálhatna” Forgács Lőrinc. Hát nem, ezt már nem tűrhette. S a célzatos, tüntetően szovjet­pocskondiázó bakanótákat meg különösen nem. Dühe daccá nőtt, s mire a Bibickocogó asszonyai­nak köpködése, gúnykacaja és szitkozódása közben a tanácshá­záig ért a menet, az volt benne, hogy csak­ azért­ is, ha egyes-egye­­dül is, de helytáll. S ha agyon­ütik hát... vannak, s maradnak azért még kommunisták!­ ­ A tanácsterem eredetileg téli s­skert volt, alaprajza egy tágszárú­­ patkóé, falai nagyobb részt üveg­­­­ből, s csak a harmincas években flett­­„nagyebédlő”, a Dőry-kúria­­ nagyebédlője. Az üvegfalakat be­rakták, csak a bejárattal szem­­­közt: a patkó legerősebb ívében­­hagytak meg három, föl, a pla­fonig érő ablakot. Ezek kertre íavíltak: gVin+ír kar, szelid­ gesztenyékkel és vörös­­juharokkal telecsokrozott kertre, s a vendégnek — ha nyaranta s szeles időben kinézett rajtuk — olyan érzést sugalltak, hogy ten­geren jár: lombok s virágok há­borgó, beláthatatlan tengerén. Ide, az ablakok elé tolatott ösz­­sze három asztalt, s itt, háttal a világosságnak óhajtotta kihallgat­ni a hite szerint már eléggé meg­puhult — mert kellően megfélem­lített — Forgács Lőrincet Maláth. Ő maga fel volt aj­zva, egyébként táskás, megereszkedett orcái ki­teltek, megpirosodtak s még a hangja is ércet kapott, ahogy Ter­­kának, mint tanulékony, alkalom­csinálta titkárnőjének odaszólt: — Jöhet az a Forgács! Vezes­sék be! De csak hárman: a fiam, meg a két Holló. A többi nemzet­őr odakünn, készültségben marad. Azzal leült, karbatette a kezét, s csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta megállni, hogy föl ne kiált­son: megérte! A most következő pillanatért érdemes volt tíz esz­tendeig várni! Mert annyi­ napra is csaknem tíz esztendeje, hogy Forgács „elvtárs” a zendülést csi­nálta. Hogy neki: Maláthnak ba­gó- és törkölybűzű szálak, föl­emelt öklök és nehéz, rúgásra lendített bakancsok magyarázták meg: miben is áll a demokráciák demokráciájának hazudott „nép­uralom”? S most itt van, eljött... Ó, nem a bosszúállás, csupán a ré­gi, az erőszak által megbolygatott értékrend helyreállításának ideje! Hogy aztán ez a helyreállítás bi­zonyos ... konzekvenciákkal is jár, hogy aki lelkes, egyetértő eszköz volt a zsarnokság kezében, azt megfelelő időben s megfelelő fórum előtt majd felelősségre is vonják, arról ki tehet, ugye? Senki! Aki nem vétett, az nem is bűnhődik. Különben... a Ma­láth kontra Forgács ügy csak szimptóma. Pörsenésnél is kisebb adalék a bukott, felszámolás alatt álló rendszer módszereihez... Is* /m­i­nt megfordul* nának a sírjukban, ha egy Masáth — a kölcsönkenyér visszajár elve alapján — még csak gondolatban is hasonló módszerekhez folya­modna! Ekkor lépett be a szárnyas, va­laha fehérre lakkozott, s arannyal is gazdagon meghányt, de időköz­ben ugyancsak felhólyagzott, meg­­ótvarosodott ajtón Forgács. Hunyorgott, s mintha a lába fáz­na , megtáncolt, nem tudta merre lépjen, mert sötétben, a folyosó­zugban volt eddig, s most szembe kapta a fényt. Taszítást érzett a könyökén. Holló dobogott el mellette, majd patkó csattant, fegyver törrent, s hallotta, hogy a tiszthelyettes va­lahol elől, a fénypászmák zuhata­­gában szaggatottan, s m­ár-már ugatva harsogja: — Elnök úr! Holló János nem­zetőrparancsnok alázatosan jelen­tem: a mondott egyén itt va®, elő­­vezettem. Mire egy hang a múltból, a föld­osztás napjaiból, az akkurátus, ki­­számítottan szívélyes Maláth hang­ja: — Köszönöm, Holló... S ön? Ön mit áll ott? Tessék, fáradjon közelebb, Forgács... polgártárs. A felszólításra meglódult, s mi­re szorosan Holló mellé: egy szék­hez ért, már látott is. — Parancsoljon — szólt rá új­ból s ha lehet, még udvariasabban Maláth, mielőtt az asztalnál ülő­ket szemügyre vehette volna. — Ne szerénykedjen, vendégnek szék jár, foglaljon helyet, Forgács... polgártárs. . Süket lett volna, ha a síkos, gömbölyűre esztergált szavak mö­gül nem érzi ki a gúnyt, s ha nem veszi pimasz, orcapirító heccelő­­désnek a „polgártárs” titulust. Nem, azért se ült le tehát. Gon­dolta, majd csak elunja, ha meg nem, miatta akár reggelig kínál­­gathatja a széket Maláth. Csak arról feledkezett el, hogy nem egyedül — Hollóval áll ott Hollóval, aki egyszer már „reme­kelt”, mikor a vállát kifordította. A tiszthelyettes — hogy nem ült le — rásandított, várt kicsit, majd iszonyú hangerővel elordította magát: — Ülj le! S ugyanakkor — egy majom rh­ámevorft, kiszámíthatatlan mozdulatával — a széket is el­rántotta, a lábát is betörte egy durva, hátulról alkalmazott térd­lökéssel, s mire észrevette volna magát, már ült is. Görnyedten, a székhez szegezve, mert Holló egy pillanatra se engedte el: vasma­rokkal nyomta a vállát. — De Holló?! — szörnyülkö­­dött el csináltan, farizeus módra Maláth. — Hát... szabad ezt? Egy vendéget, egy... egy polgár­társat erőszakkal helyezni kénye­lembe? Inkább tessék — muta­tott az asztal végére — ott egy rezerva szék, foglaljon ön is he­lyet. Megvárta, amíg Holló a felkí­nált helyre dobog, vigyorgó kép­pel s mintha valami jó falat után — a száját nyalogatva, majd is­mét Forgácshoz „intézve a szót”* — Én kérek elnézést, én! — nyomta mellére a tenyerét. — Biztosíthatom, hogy ami történt — nem szokás nálunk. Afféle „túlkapás” volt csak. Forgács pol­gártárs. Az arca ragyogott, még a rán­cai s még füle mögött a pihe­­lágy, ritkásan lengedező hajszá­lak is nevettek, de belül: a szíva mélyén csalódást érzett Igém csalódást, mert a sovány, fakó­szőke Forgács — ahogy ott kes­keny, nagy járomcsontos arcán a fáradtság s a fájdalom barázdái­val ült — más Forgács volt: egy esendő, megtört kis paraszt s nem az a Forgács, akire tíz esztendőn át, mint a terror, s a legször­nyűbb brutalitás megtestesítőjére emlékezett És szinte sajnálta, hogy máris megtört, máris irga­lomért esdeket csapott, leejtett válla, borús homloka s nyitott­­tenyeres, térdén csüggedő keze, s csak akkor hökkent meg, akkor állt el egy pillanatra még a léleg­zete is, amikor Forgács — csak a fejét mozdítva — ráemelte ke­mény, szürkés-kék tekintetét ■ abban megadás helyett a düh, a dac s a gyűlölet hármas, egymást keresztező pengéjét látta megvil­lanni.­És szinte megkönnyebbült, ami­kor Forgács — mintegy kijóza­nodva és belátva kiszolgáltatott­­ságát — újra csak lehajtotta a fejét, ■ ő némi köhécselés után föltehette a kérdést. (Folytatjuk) NÉPSZABADSÁG 9

Next