Népszabadság, 1957. június (2. évfolyam, 128-153. szám)
1957-06-21 / 145. szám
2 Colombo után l apunk tegnapi és tegnapelőtti számában közöltük a Békevilágtanácsnak azokat a határozatait és felhívásait, amelyeket a most befejeződött colombói ülésszakon 70 ország több mint 400 küldötte hagyott jóvá. Az a nemzetközi helyzet, amelyben ez az ülésszak lezajlott, valamint a végzett munka, méltán avatja a BVT- nek ezt a tanácskozását a legfontosabbak közé. Ha végigtekintjük a colombói határozatokat, érezzük, hogy e felelős testület helyesen értékelte a nemzetközi helyzetet és jelölte ki azokat a feladatokat, amelyeknek a végrehajtásával elháríthatók az emberiség feje felől a legvészterhesebb viharfelhők. A tanácskozáson természetesen a legnagyobb súllyal az atom- és hidrogénbombák kísérleti robbantásának haladéktalan megszüntetése szerepelt. E követelés elhangzásának a BVT részéről legalább két vonatkozásban rendkívül nagy jelentősége van: a legutóbbi időben végrehajtott sorozatos robbantási kísérletek tovább fertőzik rádióaktív szennyeződéssel a levegőt, a földet, a vizet. Ez beláthatatlan veszélyeket rejt a most élő, de a jövő generáció számára is. Ezért hangoztatja a BVT-nek a kormányokhoz intézett felhívása olyan nyomatékkal: „Követeljük, hogy az érintett kormányok haladéktalanul teremtsenek fegyverszünetet a kísérleti robbantások felfüggesztésére és gyorsítsák meg a tárgyalásokat, hogy megegyezés jöjjön létre az összes ilyenfajta robbantások eltiltásáról ... A kísérleti robbantások megszüntetéséről szóló megállapodás bizalmat teremt, a feszültség csökkentésével megjavítja a nemzetközi helyzetet és ilyen módon megnyitja az utat ezen embertelen tömegpusztító fegyver teljes eltiltása és az általános leszerelés előtt." A BVT ülésszakának másik fontos vonatkozása abban van, hogy a colombói felhívással egy időben hangzott el egy világnagyhatalomnak, a Szovjetuniónak hasonló tartalmú javaslata Londonban, az ENSZ leszerelési albizottságában. Ez a tény mindennél szebben példázza azt, hogy a Szovjetunió külpolitikai irányvonala megegyezik az emberiség túlnyomó részének akaratával, követelésével: véget vetni a gyűlölködésnek, a fegyverkezési vetélkedésnek és biztosítani a világ békéjét. E törekvések előtt azonban még ott vannak az imperialista hatalmak háborús csoportjai által emelt akadályok. Ezért fordult a világtanács felhívással az egész emberiséghez, s összefogásra szólítja fel mindazokat, akiket foglalkoztat az emberiség sorsa: gyakoroljanak nyomást azokra a kormányokra, amelyek ingadoznak vagy nem hajlandók erre az útra lépni. Ha a BVT csak ebben az egyetlen kérdésben döntött volna a colombói tanácskozáson, ez is nagy hozzájárulás lett volna a béke ügyéhez. . Ez azonban csak az egyik, igaz, a legfontosabb kérdés volt. A népek békéjének és biztonságának szempontjából nagy jelentőségűek az erőszak, intervenciók, az idegen területen levő katonai támaszpontok elleni állásfoglalások is. A küldöttek nagy része élesen elítélte a franciák algériai, az angolok ciprusi vérengzéseit, az Egyesült Államok háborús veszélyektől terhes újfajta gyarmatosító politikáját a Közép- és Távol-Keleten, Latin- Amerikában. „A gyarmati rendszer uralma a népek fölött, más országok emberi és anyagi erőforrásainak háborús célokra való felhasználása — mondja a BVT egyik felhívása —, a politikai és gazdasági behatolás, a különböző feltételekhez kötött segítség, a kereskedelmi megkülönböztetések és korlátozások amellett, hogy leigázást és szenvedést hoznak, növelik a háború kockázatát. Nem lehet igazi béke mindaddig, amíg a népek függetlenségi törekvéseit erővel elfojtják.’’ Még hosszan lehetne sorolni napjaink legégetőbb kérdéseit, amelyekben nem egy párt, nem egy csoportosulás, hanem a BVT ülésén az egész békeszerető emberiség foglalt állást. S most, az ülésszak után, a kitűzött célok eléréséért együtt haladnak munkások, parasztok, népi és polgári értelmiségiek, kommunisták, sőt tőkések is. Hiszen mindenkit, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül egyaránt fenyeget az atomfegyverek és az azokkal folyó kísérletek okozta veszély. Egy frontba tehát mindenkit, akinek drága az élet! Azok a feladatok, amelyek napjainkban a békemozgalom előtt állnak, megkövetelik, hogy az eddiginél még szélesebb és egységesebb legyen ez a mozgalom, mert csak így lesz képes megfékezni a háború erőit, és biztosítani a békét, az emberiség jövőjét. népszabadság 1957. június 21. péntek Leningrádba utazott N. J. Szmirrugvnak, a leningrádi szovjet elnökének meghívására csütörtökön Leningrádba utazott dr. Pongrácz Kálmán, a fővárosi tanács végrehajtó bizottságának elnöke és dr. Bakács Tibor, fővárosi tanácstag, a János Kórház igazgató-főorvosa. A küldöttek előreláthatólag egy hetet töltenek Leningrádban, s részt vesznek a város fennállásának 250. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségeken. (MTI) a fővárosi tanács küldöttségeHÍRMAGYARÁZÓNK ÍRJA: Ami már közelebb az emberekhez, őszinteség a néphez — ez a gondolat hatja át a forradalmi munkás-paraszt kormány minden intézkedését. Erre szükség is van, hiszen a zűrzavar az emberek fejében, az ellenforradalom hatása jóval kisebb lett volna, ha október előtt jobban tájékoztatják, nagykorúnak tekintik a népet. Sok olyan egyszerű dolgot is államtitokként kezeltek, aminek ismerete növelte volna az emberek tisztánlátását. A nyíltabb tájékoztatást segíti elő a forradalmi munkás-paraszt kormány egyik legutóbbi rendelete is, amely módosítja az „államtitoknak tekintendő adatok megállapításáról” szóló 1055. évi rendeletét. Az új rendelet több könynyítést alkalmaz, helyesbíti a régi, szigorúbb rendelkezés paragrafusait. Például: a gazdasági jellegű adatoknál eddig államtitoknak számítottak a mezőgazdaság és a kereskedelem termelésére, illetve kapacitására vonatkozó adatok is. Az új rendelet már csak arról emlékezik meg, hogy az országos áru-, termény- és nem titok anyagkészleteket kell államtitoknak tekinteni. Nem titok többé egyes vállalatok anyagi ellátottságára, termelésére, beruházására, műszaki berendezésére, valamint ipari és pénzügyi terveire vonatkozó adata, valamint a találmányok, felfedezések, technikai tökéletesítések, kutató és kísérleti munkák adatai sem. A nagyobb önállóságot és a gyorsabb, egyszerűbb tájékoztatást teszi lehetővé, hogy ezentúl egyes államtitoknak számító adat közlését a Minisztertanács helyett az illetékes szakminiszter engedélyezheti. Az ellenforradalom zűrzavarában a hozzá nem értő, de főleg az ellenséges elemek azt követelték, hogy a nép előtt ne legyen titok, mindenről tájékoztassák a dolgozókat. Ez a követelés lehetetlen, nem is ésszerű. Államtitok mindig és mindenütt volt és lesz is. Szükség van rá, mert ez a nép érdeke. Azt azonban helyesléssel nyugtázhatjuk, hogy kormányunk enyhített az államtitok fogalmának meghatározásán. Pénteken délelőtt a MIDOSZ-ban sorsolják a lottót A Sportfogadási és Lottó Igazgatóság erre a hétre már több mint négymillió lottószelvényt hozott forgalomba. Ebből hárommilliósnál több a zöld színű, sima szelvény. A 16. fogadási hét sorsolását egyébként — az új időpont szerint — június 21-én, pénteken délelőtt 10 órakor a MEDOSZ színháztermében tartják. (MTI) Magyar tervezők sikere egy svájci pályázaton Svájc, Genf kantonjának szó csupán ez év elején láthatott vétségtanácsa tavaly júniusban munkához, mert a tervpályázat nemzetközi tervpályázatot írt ki a kiírását csak elkésve kapta meg. Nemzetek terének városépítési és Svájci külügyi és külkereskedelmi közlekedéstechnikai megoldására, szerveink figyelmét ugyanis el- Az ÉM Városépítési Tervező Vál- kerülte a pályázat kiírása. A válalat 14 főből álló kollektíváályázat határideje április 15 volt. wmmM A tervpályázat kiírásáról az érdekeltek viszont csak tavaly decemberben értesültek. Mire a tervkiírást az ellenforradalmi események folytán nagy üggyel-bajjal megszerezhették, már januárt írtunk. A nemzetközi bíráló bizottság a magyar mérnökök és építőművészek pályaművét a beérkezett 123 pályamű közül az első tíz közé sorolta, és a szövetségtanács a bíráló bizottság javaslatára a pályamű tulajdonjogát megváltotta. A Városépítési Tervező Vállalat kollektívájának sikerét emeli,, hogy építéstervezőink és építőművészeink szellemi termékei ilyen erős világversenyben is exportképesnek bizonyulnak és az eset tanulságaként külön megszívlelendőnek tartjuk, hogy szellemi exportunk kérdéseivel — amint ezt a kérdést lapunkban már többször szóvá tettük — illetékeseink a jövőben alaposabban foglalkozzanak. KONG A VÉSZHARANG Hónapok óta kong a vészharang az idegenbe szakadt magyar fiatalok bajbajutását jelezvén. Cikkek légióját közölték a lapok, mindannyian láttunk kifinomulatlan gyermekírásokat, amelyek egyetlen sóhajtásba torkollanak: „Istenem, de szeretnék haza menni!” Láttam hirtelen megőszült anyákat, akiknek se éjjelük, se nappaluk, elvesztett gyermekük féltése, hazavárása minden gondolatuk ... Kong a vészharang. Minden nap hoz valami rossz hírt. Hazátlanul csavargó gyermeklányok róják a nyugati városok utcáit, leánykereskedők keresik fel őket a lágerekben. És még szívünket tépi a tegnapi rossz hír, máris újat kapunk. Újat arról, hogy a disszidált magyar lányok egy csoportja szenegáli katonák társaságába került Franciaországban; hogy homoszekszuális osztrák állampolgárok magyar fiatalokat akartak Nyugat-Németországba szöktetni; hogy Kanadában tucatjával veszítik életüket az erdőirtásra kiterelt honfitársaink és Isztanbulban a végelgyengülésig folytatják az éhségsztrájkot — a hazatérés reményében. ötszáz magyar kínlódik az isztanbuli lágerekben, pontokba foglalják követeléseiket, éhségsztrájkolnak, mert a törökök rabszolga módon akarják dolgoztatni őket. Az vesse rám az első követ, akinek nem dobban meg a szíve e keserű hírek hallatán. Valamicskét a nyugati újságok is irmaik a magyar fiatalok feje , fölött összecsapó hullámokról. No, nem az őszinteség, a beismerés, intóbb a felfújnivaló kedvéért. Mert ugye roppant szenzációnak tűnik, hogy a kikötők és leánykereskedések mocsarában elsülylyed egy-egy magyar leány. Tizennégy-tizenhat éves magyar leány. S nemegyszer sietve írják a burzsoá sajtó tollnokái, ahogy magyar leánygyermekek házasságot kötöttek 60 éves disszidens öregurakkal csak azért, hogy kivándorolhassanak a mamát ígérő Ausztráliába. Angliában több mint hatezer magyar fiatal tengődik dologtalanul. Keserves a helyzet az osztrák és más lágerekben is, mindenütt tetőfokára hágott a csüggedés. Ezernyi felkiáltás, ugyanennyi nyílt vallomás figyelmeztet a nyugatról hazatért magyar fiatalok elbeszéléseiben. Az otthagyott ifjú honfitársaknak nincs munkájuk, nincs pénzük a kiszolgáltatottak. Ha a vadnyugati élet felad nekik egy leckét, tapasztalatlanságuk miatt sem tudnak rá felelni. Nem marad más hátra, végső elkeseredésükben rálépnek az erkölcsi lejtőre. Olvastam egy novellát, amelyben eltévedt kisgyermekek koromsötét éjszakában keresztülmennek a gleccseren, ahol addig még senki sem jutott át élve. Az embercsemeték nem sejtették, hogy is sejthették volna a veszélyt. A mi gyermekeink esetében is így kezdődött a borzalmas novemberi dráma. S néhány hét múlásával levelek ezreit hozta a posta. Józanul gondolkozó embernek már akkor szöget ütött a fejébe, hogy ezek a levelek szinte kivétel nélkül Kánaánról fecsegnek. Tegyük szívünkre a kezünket: igazak lehettek-e azok a sorok — függetlenül attól, hogy melyik országban rótták papírra —, amelyekben serdülő legények arról dicsekedtek, hogy éppen most készülnek az autóvásárlásra, rövidesen 50 kilós csomagokat küldenek, kétszobás, fényesen berendezett lakást kaptak, és így tovább. Ilyen példákért nem kell a meszszire mennem. Dolgozik a szerkesztőség szomszédságában, a garázsban egy ígaz-vérig becsületes munkásember. Annak idején az ő fia is nyugatra szökött, s Oslóban kötött ki. Onnan írta leveleiben, hogy most ezt, máskor meg azt vesz, legutóbb motorkerékpár-vásárlásba fogott. Mesés képet rajzolt oslói életéről. Büszke is volt rá az édesapa, melldöngetve újságolta fűnek-fának, hogy milyen jó sora van a gyereknek. A minap azonban furcsa levelet kapott az alig 16 éves fiatalembertől. Lényege a következő: még mindig nem dolgozom. Most ugyan mehetnék hajókazán-fűtőnek, ott vállaltak munkát barátaim is, de én inkább hazamennék, rohannék. Szomszédunk lehorgasztott fővel hozta a szerkesztőségbe fia segélykiáltását, kért, könyörgött, s ha tudunk, tegyünk valamit a gyermek hazahozásáért. Ugye, nem kell bizonyítani, hogy az első hetekben, hónapokban küldött leveleket nem a mi fiataljaink írták. Valaki úgy mondta tollba nekik! S ez a valaki ma teljesen agyonhallgatja fiaink, leányaink nyomorúságos sorsát. Kong a vészharang. Ezúttal A. D., a Franciaországba szökött magyar kislány kondítja meg, édesanyjához írt levelében: .......Ha nem tudok hazamenni, akkor inkább meghalok, semhogy egyedül kószáljak a nagyvilágban ...“ A. D. nem írja, hogy azért jönne, mert a Szabad Európa által beígért szabad föld helyett a megcsalatás földjére került. Bár ezer A. D. közül 990 ezt is írhatná. De ő inkább arról tudatja szüleit, hogy olthatatlan szomjúsággal vágyik hazájába, ahol meg tudják érteni, vigasztalni. A szakadék szélére jutott magyar fiatalok közül százak öltötték magukra az idegen légionisták egyenruháját, vállalva ezzel az embermészárlást. A nyugati erkölcs fogalma szerint ez tiszta foglalkozás. Számukra az atomőrület is valami megnyugtató dolog. Miért ne lenne az (?), amikor nagyszerű üzlet a halálnagykereskedelem. Játék tíz- és százmilliók életével. A beöltöztetett magyar fiatalok esetében csak kicsiben kereskednek a halállal. Nyugat-Németországban ötezer magyar fiatal páncélelhárító kiképzéséről tárgyal egy magasrangú amerikai kémfőnök s naponta megjelennek az idegenlégiók parancsnokai a magyar fiatalok lágereiben. Fasiszta viperafészkekbe akarják tömöríteni a tisztességes megélhetésre áhítozó magyarokat, egy sorban azokkal a gyilkosokkal és börtöntöltelékekkel, akik úgyszintén hozzájuk szöktek. A hétpróbás bűnözők életéért egy szót sem emelnénk, annál inkább sajnáljuk a megtévedt magyar fiatalokat. Vádiratot emelünk a kapitalista erkölcs ellen, amely könnyedén eljátssza tíz- és tízezer magyar ifjú jövőjét, s százakat taszít a halál torkába! Egy találkozóra küldött meghívó adta kezembe a tollat. A meghívó úgy szól, hogy pénteken a Magyar Néphadsereg Központi Tiszti Házába is tartják a nyugatról hazatért magyar fiatalok összejövetelét a KISZ rendezésében. Egy találkozó — és milyen kört fut be az ember gondolata. Hogy mit éreztem e sorok írása közben ... azt csak édesapák, édesanyák tudják igazán. Sajnos, nem tudtam megrajzolni a teljes képet hazátlan honfitársaim helyzetéről. De ha sikerült az olvasónak — bár elégtelenül — valamit megmutatni a túlsó partra szakadt magyar fiatalok vergődéséből, akkor úgy érzem, hogy eleget tettem kötelességemnek. A többit majd elmondják a szóban forgó találkozón. Kőszegi Frigyes