Népszabadság, 1957. június (2. évfolyam, 128-153. szám)

1957-06-30 / 153. szám

1957. június 30, vasárnap NÉPSZABADSÁG Nagyszerű hivatás lehet a csillagos ég­bolt titkait kutatni, Afrika ember nem járta vidékeit járni sem kutya, s úgy hallom, hogy a mély­tenger örök sötétjé­ben is akad még für­készni való bőven. Énn azonban a világ­mindenség sok titka közül — mert min­dig a legnehezebb feladatokat kerestem — a pesti feketekávé titkait próbálom fel­deríteni, s szerényte­lenség nélkül állítha­tom: a legcsekélyebb eredmény nélkül. Bár ez ügyben na­ponta végzett kutató munkámhoz legalább négy duplát haszná­lok fel, mindmáig még megközelítőleg sem tudtam rájönni arra, hogy miért van kávéíze a kávénak a főváros néhány pont­ján, s miért van egé­szen más íze a fővá­ros más pontjain. Miképpen lehetséges az, hogy például­­a Negrónak nevezett üzemben mindig jó kávét főz a szociali­zált főzőgép, s az ugyanúgy, ugyan­akkor szocializált, ugyanolyan főzőgép három házzal odébb mindig rossz kávét főz. Ugyan ki, vagy melyik hatóság dön­tött úgy, hogy a Kí­gyó utcai „Mézes Mackó“-ban jeles­rendű kávét főzzek kávé­ nek, de ugyanannyi pénzért ugyanakkor 50 lépéssel arrébb a feketekávé se kávé ne legyen­, se fekete. Ugyanannyi pénzért? Nem mindig. Itt van egy újabb titok. Iszom duplát a Rá­kóczi úton, előzőleg váltok blokkot hozzá, persze háromhatvan. Vérnyomásom meg­elégedetten bólint: a kávé elég jó. Másfél óra múlva iszom ká­vét szemben, ugyan­csak a Rákóczi úton, váltom a blokkot, háromhúsz. Itt rivír én magam bólintok, a kávé kitűnő. Kér­dem a masinisztát (kedves barna lány): mért olcsóbb itt a kávé, mint szemben? A felelet: ez kérem másodosztályú üzem, amaz meg első osztá­lyú. De hát — kiáltok fel — emitt jobb a kávé, mint amott! S mondja ő: ez csak véletlen, ugyan­olyannak kell lennie. De ha ugyanolyan­nak kell lennie, ak­kor mért olcsóbb itt, illetőleg mért drágább ott? Vizs­gálom a helyisé­get: ugyanolyan. Né­zem a gépet: ugyan­olyan. Fürkészem az asztalokat: ugyan­olyanok. Pontosan olyan a kockacukor is, a kanál is. Sőt, a kislány is ugyan­olyan barnahajú, mint odaát. Hol van hát a 40 filléres kü­lönbség magyaráza­ta? Aha, talán a re­zsi! „Mennyi a maga fizetése, kisasszony?“ „Hétszázötven fo­rint." „ És amott szemben a kolléganő­jének?" „Körülbelül kilencszáz." „Aha. Maga talán kezdő még?" „Nem kérem. Hanem ez itt másod­­osztályú üzem, az meg első osztályú.“ „És miért másodosz­tályú ez az üzem? Van valami oka?" „Hát persze, így va­gyunk besorolva." Igénytelen nézetem szerint több pénzért többet vagy jobbat kéne adni. Mert egy duplánál a különbség csak 40 fillér. Napon­ta iszom négyet. Az egyhatvan. Havonta ötven forint. Évente hatszáz. Tíz év alatt hatezer. Hetven év alatt negyvenkétezer. Egy új autó ára. Ha ezentúl csak másod­­osztályú kávét iszom, minden hetven év­ben vehetek magam­nak egy autót. Lesz gondom rá, hogy így legyen. De a rejtély, az alapvető rejtély így is megoldatlanul ma­rad. S amíg fény de­rül rá, sok Víz fog le­folyni a torkomon. Tabi László Pdt_fdL^r*. °­^/i • — "2. 02" Én bír nem féltettem az állá­som, pedig hátra volt a feketele­ves. A háziak ugyanis ötös mintát választottak, nekün­k meg csak há­rom volt belőle. Így a paradicsom­madár lába, meg a feje is lema­radt. Azonkívül a színek se vág­ták. A mesterem a tavalyról ki­maradt festékeit hasznosította, s így a fal egészen mást mutatott, mint a kiválasztott minta. Gyön­gyözött is a homloka, s már az ebédszünetben célozgatott rá, hogy ebből még baj lehet. Nekem ek­kor már íkész tervem volt, de csa­k hallgattam. Délután a nagysága is betipe­gett, hogy ellenőrizze a munkát. — Mit csinálnak kérem, mit csinálnak? — kérdezte kedvesked­ve. — Húzzuk a falat, kezit csóko­­lom — kaptam össze magam. — Jaj, csak el ne húzzák — jött rá az ijedtség. Jó hangulat kerekedett, s ekkor elérkezett az én időm is. — Mester úr, a Medvecki mél­­tóságosok üzenték, hogy délután vigyem el a mintakönyvet, mert az ebédlőt át akarják festetni. A mesterem kevés szóból so­kat értett, mindjárt tudta, honnan fúj a szél. — Nem bánom, segéd úr, de ha kiválasztották, hozza vissza a könyvet. Nálam úgy van beve­zetve — fordult a nagyságához —, mikor a munkát átadom, ott a minta is, amit választották. No, segéd úr — förmedt rám — egyik lába itt, a másik ott, mert estig még végezni szeretnék. Mondanom se kell tán, hogy a mintát hazavittem a mesterem feleségének. Az úton nem nagyon­­ hajtottam magam, mire vissza- t­értem, alkonyodott.­­ — Baj van — súgta a mester —, az úr megjött s nem tetszik neki* a fal. Szedjük össze magunkat,* mert megtagadhatja a fizetést. * — Hát csak jól szidjon össze aj könyv miatt, akkor nem lesz sem-­­mi hiba — vigasztaltam.­­ Szöszmötöltem még egy ideig,* aztán jelentettem, hogy kész a* munka. Az úr, meg a nagysága is* bejött. * — Ez nem az a minta, amit* választottunk — kezdte az úr. * — Azon aranytollú madarak' voltak, itt meg aranyat se látok,' meg madarat se — folytatta aj nagysága.­­ Meglepetéssel vegyes felháboro-* dást színleltünk. — Ilyet se éltem­­még kérem! — csapta össze a ke-* zét nagy csudálkozással a mester.* — Harminc éve vagyok önálló, de* ezt még nem kaptam sehol. Se­* géd úr, adja csak ide a minta-* könyvet, hadd lássuk egy tisztes* iparos becsületét. * Én a beijedtet adtam. — Bocsá-­ nat, mester uram, de Medveckij méltóságok künn nyaralnak a* Svábhegyen s a cselédség ottfogtaj a mintakönyvet, hogy majd fel-', küldik. * A mester éktelen haragra lob-', bánt. — Nem meghagytam épp aj nagysága előtt, hogy estére ittj kell lennie a könyvnek? Most mi­* vel bizonyítom, hogy elsőosztályú* munkát végeztem? Magára újab-* ban semmit se lehet bízni, mióta* nősülni akar. Vegye tudomásul,­ hogy el van bocsátva. Végeztünk­­ egymással.­­ A mester kiabált és szidott, én* is kinyitottam a számat, hogy már* kezdett összefutni a ház. Hogy a* botrányt elkerüljék, kifizettek* bennünket. * Tjjra kezdtük másnap a házat'. A lást, kiabálást, de a szeren-' cse végleg elpártolt mellőlünk.' Végre nagy protekcióval sikerült* elszegődnöm zsákhordónak egy', ószereshez akit akkor még hand-' lénak hívtak. De ez már másik* történet- ILLÉS BÉLA: A KISHU­LYMINI és a JCellent­at-k­astélism­us Huszonnégy óra alatt két ízben is találkoztam Hasek vilá­gával, pontosabban szólva: azzal a világgal, amely ellen olyan szí­vós gyűlölettel harcolt egész éle­tén át — ez volt az első találko­zás. Másodszor pedig harci fegy­vereit láttam, vagy azok tükör­képét: a filmvásznon alakot öl­töttek Hasek halhatatlan szatírá­jának hősei. És bár az alakok haloványabbak azoknál, akik Ha­sek tollából születtek, mégis él­nek és alkalmasak arra, hogy megnevettessenek, szeretetet és gyűlöletet ébresztve bennünk, fel­szítva a Hasek gyújtotta örök tüzet. Mindezt prózára fordítva: Prágában járva megvacsoráztam a Kehely nevű kocsmában, Ha­sek hősének, Svejknek törzskocs­májában, másnap délután pedig láttam a művelődési minisz­térium filmtermében — a volt Kollowrat-kastélyban, a Habsburg arisztokrácia egykori kedvenc találkozóhelyén — a K. Szekly rendezte legújabb Svejk-filmet, amely Hasek regényének első kö­tetét viszi vászonra. * A Kehely, ahol Svejket 1914- ben először tartóztatták le, a lumpenproletariátus és a kispol­gárság legeslegalsó rétegének volt kedvenc helye, melynek nő­társaságát kizárólag utcalányok képezték. A mocskos kis kocsma egyetlen „dísze” akkor „az ősz uralkodó”, Ferenc József császár és király képe volt. Most, hogy a Kehely-kocsmát ismét megnyi­tották, viszontláthatjuk az ősz uralkodó olaj nyomatos képét, mely­ Ferenc Józsefet fehér tá­bornagyi ruhában ábrázolja. Ezt a képet az én ifjúkoromban számtalanszor láttuk, de — azt hiszem — sosem néztük meg. A képről, akárhányan és akárho­gyan retusálták, nem sikerült el­tüntetni az ostobaság és gonosz­ság kiáltó jeleit. Aki nem ismeri Ferenc József életútját és sokat emlegetett birodalmát, az ebben a fehérkabátos figurában csak annyit lát, amennyit a retusálók nem tudtak vagy nem akartak eltüntetni: kellemetlen, totyakos vénembert. De akik éltünk az ő birodalmában, minket a kép ép­pen arra emlékeztetett, amit le­retusáltak róla: a szennyre, a vérre, a verejtékre. Nemcsak a tüzet kell táplálni, társadalmak, országok rothadása is állandó táplálékot követel. Emberi sor­sok millióinak a legtisztább vágyaknak, a legemberibb el­határozásoknak, milliók és mil­liók emberségének, jóságának és tisztaságának veszte táplálta a rothadó Ferenc József-i birodal­mat, hosszabbította meg látszat­életét. Ez ellen a roppant Moloch ellen, a dolgozó emberek életéért, szabadságáért és jogaiért harcolt egész életén át Hasek, minden könnynél, a legharsányabb se­gélykiáltásnál is megrázóbb, messzibb hangzó gúnykacajjal. S most ismét ott lóg a falon Ferenc József képe. Csak egy pillanatra hökkenti meg azt, aki belép a Kehelybe, aztán meg­nevetteti, mint régi, ízetlen, ké­nyelmetlen divatú ruhák képe. Mert akik, az új, szép, tiszta kehelybe ma járnak, nem lum­penproletárok, és nem utca­lányok,­­hanem egy boldog, felszabadult világ öntudatos em­berei. Ahogy egy özönvíz előtti ál­lat egyetlen csontja nyomán föl­rajzolható az évtizezredek óta ki­hit szörnyeteg, úgy (ha nem is mindent, de), sokat elmond az utolsó 40—45 esztendő történelmé­ből a Kehely és törzsközönségé­nek átalakulása, és az a hatás, amelyet a valamikor tiszteletet követelő kép a mai nézőkből vált ki. Milyen jó lenne, ha nemcsak az ősz uralkodó képét mutathatnánk meg azoknak, akik csak hírből is­merik Ferenc Józsefet, hanem el­vihetnénk őket legalább néhány napra abba a birodalomba, amely­ről még most is ábrándozik né­hány, a világtól elszakadt ember. Alaposan kigyógyulnának a múlt­­bavágyásból. Másnap azután (mint már mon­dottaim) a mozivásznon viszontlát­tam egy darabját a Ferenc Jó­zsef-i világnak, találkoztam azok­kal a regényhősökkel, akiket harc­ba küldött Hasek a kísértetek el­len, felvilágosítani azokat, akiket félrevezettek, kipellengérezni azo­kat, akik a múltról hazudozva, mocskolják a mát, és késleltetik a holnap megszületését. Hasek remekét már többször láttam színpadon is, film­vásznon is. A színdarabok és fil­mek — bevallom — nemcsak csalódást okoztak számomra, ha­nem a legtöbb esetben fel is bosz­­szantottak. A savanyú vinkó üve­gére ráírhatjuk, hogy „Tokaji aszú”, de az aszú ízét, illatát és erejét a legszebb étikét sem szerzi meg a lőrének. A legtöbb Svejk­­film ezt bizonyítja. Most először láttam olyan Svejk-filmet, amely örömet szerez a nézőnek, amely nem visszaél Svejk nevével, ha­nem (egy más művészet forma nyelvén), hirdeti Hasek gondola­tait. A film csak két helyen okoz némi csalódást. A szcenárium írója vagy a film rendezője be­­toldott egy apró jelenetet, amely az eredetiben nem található. Mi­kor Svejk tolókocsin vitette magát a sorozásra, a filmvásznon meg­jelenik Breitsneider, a rendőrkém, bár nincs ott semmi keresnivalója. Ennél a (talán fél percig tartó) jelenetnél érezzük a távolságot a zseni és a tehetséges ember kö­zött. A nagyon tehetséges rendező ötlete nemcsak elmarad a zseniá­lis Hasek írása mögött, hanem za­varóan hat, kidöccent bennünket a haseki hangulatból. A másik je­lenet, amely nem tetszett a film­ben, a regény nyomán készült ugyan, de nem úgy, ahogy Hasek megírta. Az első kötet utolsó feje­zetében: Lukás főhadnagy egy lo­pott kutyával sétálni megy, és ta­lálkozik a kutya gazdájával, Lu­kás ezredparancsnokával. Az ezre­des megállítja és felelősségre vonja a főhadnagyot. Ez nem különösen jellemző, és talán nem is fontos, csak magától értetődő. Fontos az és jellemző, amit a kutya csinál. Megértve, hogy az ezredes erő­sebb és hatalmasabb a főhad­nagynál, rögtön az ezredes olda­lára áll, és a főhadnagyot, akinek eddig alázatosan hízelgett, most dühösen megugatja. Hogy a ku­tyák így járnak el, azt Hasek az élettől tanulta. A rendező ezt nem tartotta lényegesnek: bizonnyal nem ismeri eléggé azt a világot, amelyben Hasek élt. E két hiányosság felsorolása után nagyon sokat kellene és le­hetne mondani az új Hasek-film erényeiről, eredményeiről. Leg­főbb erénye az, hogy valóban Ham­seket adja, nem igyekszik mo­dernizálni, nem igyekszik gyor­sabb üteművé változtatni a cse­lekményt, nem ad új jellemvoná­sokat a szereplőknek. Ezek a „ne­gatívumok” óriási értékek! A film nyilvánvalóan más követel­ményekkel lép fel, mint a széle­sen hömpölygő regény. És ennek a filmnek — anélkül, hogy bár­mit is veszítene a maga forma­nyelvének frisseségéből és tem­pójából — sikerült elénk varázsol­ni Hasek hatalmas, szélesen ára­dó hőskölteményét. A film fősze­replője, Hrusinsky, annyira Svejk, hogy a nézőnek kedve lenne meghívni őt egy féldeci rumra és néhány korsó pilseni sörre. A másik nagyszerű alakítást Kor­peczky nyújtja — Katz tábori lel­kész szerepében. Egy egész sor szereplőt kellene megemlíteni és megdicsérni. Majd ha eljut Ma­gyarországra a film, amelyet még Csehszlovákiában sem mutattak be, minden bizonnyal erre is sor kerül. " A­rany Prága" csodálatos 77 szépségével nem lehet be­telni. Sok száz éves hídjai, félezer esztendősnél idősebb kastélyai mit sem változtak és mégis szeb­bek, mint bármikor is voltak hosszú életük folyamán. Mert az egész város megszépült és meg­szépültek lakói, megszépült az egész élete — és velük a múlt ér­tékei is. S e nagyszerű átalaku­lásban Haseknek is része rám Öröm nézni, hogy a cseh nép mi­lyen büszke nagy fiára, milyen szeretettel őrzi Hasek életének, harcának és alkotásának minden legkisebb emlékét is, minden egyes mozzanatát, minden színét és árnyalatát. És az egész haseki művet szervesen beépíti a cseh­szlovák nép fölemelkedésének történetébe és kultúrájának dia­dalmas útjába, nemcsak a múltjá­ban betöltött szerepét értékeli, de helyet ad neki és feladatot a jö­vendőért vívott harcában is. 11 A Hárfa-együttes szakmai bemutatója A Zeneművészeti Főiskola kis­termében pénteken új kamaraze­ne-együttes mutatkozott be: a Hárfa-együttes tartott szakmai be­mutatót. Tagjai valamennyien az operaházi zenekar tagjai. (Türr István fuvola, Dömötör Tibor he­gedűs, Vámos László mélyhegedű, Spitzer Tamás gordonka és Rohr­mann Henrik hárfa.) Az együttes művészi vezetője, Rékai Miklós hárfaművész, főiskolai tanár arra kérte a megjelent magyar zene­szerzőket, hogy írjanak új műve­ket a kamaraegyüttes számára. (MTI) Leányfalu határában forgatják a „Tettes ismeretlen’­ című film egyik jelenetét. Nádassy László írta, dr. Ranódy László rendezi, Illés György operatőr fényképezi. Képünkön: az elrabolt kislány (Mór Mariann) és a gépkocsi vezetője (Bárdy György), a film fő­szereplői a felvevőgép lencséje előtt,

Next