Népszabadság, 1957. szeptember (2. évfolyam, 206-230. szám)
1957-09-15 / 218. szám
1957. szeptember 15. vasárnap NÉPSZABADSÁG NAZIM H1KMET ŰJ VERSE A ni ÓFA Habos felhőkig ér fejem, a tenger bennem él, a vén diófa én vagyok, a tenger szélénél, gülháni parkban állok én, a földben, csöndesen, rendőr sem tudja, s nem tudod még te sem, kedvesem. Gülháni parkban éllök én, a földben, csöndesen. Ágamon ezer kis levél, mint friss halacska, ring, ágamon ezer friss levél, ezer kendőcske, mind, szakítsd le őket, kedvesem, ha könnyed hull megint. Ágamon levél, százezer, mint százezer, tenyér, Isztanbúl, téged simogat, , csak hozzád érve él. — Ágamon annyi sok levél, és mind az én szemem, Isztanbúl, nézlek, ámulok, s az életed lesem. Mint százezer szív, ver, lobog a százezer levél, a vén diófa én vagyok, a tenger szélénél, galháni parkban állok én, a földben, csöndesen, rendőr sem tudja, s nem tudod még te sem, kedvesem ... Ford.: Csohány Gabriella FODOR JÓZSEF: ARANY KEREBEN A szelek gőzükben folynak el, A cserjén az ősznek láza pirkád És délután árnya űzi sarkad, Míg szíved hajt, hajt és nem felel. Mert kérdeni nem jó, menni csak, Ha rekkenő arannyal a nyár ég. Vagy csontjaira foszlik a tájék S a késő árnyaik rádhajlanak. Csak menni, mint ki túlfutva lép Már sorsán, hágva egy vad tilalmast. De, mit a hang súg, szív, ne hallgasd, Ha a Szokatlan orv körme tép. Csak menni, míg rőt s zöld vált vígan. Mint ki már úgy lép, önmaga kedvén - És utad nem-érzett meredekjén Áldd meg még csöndben azt, ami van. Nemzetközi dokumentációs kongresszus Hazánk műszaki fejlesztésének szempontjából is egyre nagyobb Szükség van jól működő központi és üzemi tervező- és kutatóintézeti dokumentációra. Az egyes államok ilyen irányú tevékenységének összehangolását és összefogását a Federation Internationale du Documentation (Nemzetközi Dokumentációs Szövetség) végzi, amely szeptember 15-én Párizsban kezdi meg idei kongresszusát. Ezen Magyarországot Mátrai László akadémikus, és Jánszky Lajos vegyészmérnök, az Országos Műszaki Könyvtár igazgatója képviseli. gránáttal. Órákig vacogtak a hideg őszi éjszakában, és akkor egyszercsak léptek nesze hallatszott a hátsó udvarban, megrecscsent a létra. Batyaliknak fejébe szaladt a vér. Elölről várom őket, s hátulról jönnek! — beléjük az egész sorozatot, a három gránátot, és aztán vége! A koromsötétben nekifordította fegyverét az ajtónak, ujja a billentyűn, és akkor halkan megszólalt a hadnagy: én vagyok, apám. Batyalik azt hitte, abban a pillanatban megőrül. Majdnem agyonlőtte a fiát. Felelni sem tudott, csak nyögött kínjában. Másnap aztán felelt. Kint volt a szövetkezet kukoricája a földön, letörve, zsákokban, de az emberek nem mertek rakodni, mert a Pincehegyről már lődöztek lefelé a felkelők. Az elnök összeszedte a csoportot, kivonult a Kurtadűlőbe, éjjel, hogy ne lássák őket. Feldobott két-három zsákot a szekérre, belelőtt egy rövid sorozatot a sötétbe, a Pincehegy felé, és megint zsák, és megint sorozat. Reggelig. Szakadt az eső, az emberek csúszkáltak a vázban, és eszeveszett sietséggel dobálták a zsákokat, golyók sivítottak az éjszakában, de a kukorica hazajutott, az utolsó esőig. És mindent betakarítottak, mindent elvetettek, mindent felszántottak. A gazdák csak nézték, hogy micsoda erő és mersz van ebben a kis csapat emberben. November végén, december elején, amikor sokhelyütt elkezdték osztani, húzgálni, szertehordani a közös vagyont, gazdák kopogtattak be a Szabadság irodájába, aláírni. Ekkor állt be Pék Ferenc nyolc holddal, Pépes Imre kilenc holddal, Mihály Lajos 13 holddal és még hét gazda. * Batyalik mesél: — Tudod, elvtárs, az is nagyon bántott, hogy a fűrészelésért is fizetni kell. Sok fát használunk, sok pénz az! — és elég különös, hogy mi, közösbeliek, egy maszekhoz hordjuk a pénzt. Mert volt itt egy gatter, az is Halmaié: na jó, legyen neki, vágjon a gazdáknak, de nekünk is legyen, ne kelljen bérbe vágatnunk. Hát nem? És aztán, ideszóltak a megyei tanácstól, hogy van egy jó gatter, egy feloszlott szövetkezeté volt, vegyük meg hamar. Kapóra jött. Megvettük. Azóta meg is kerestük az órát. Na, de nem ezzel kezdődött... Amikor megvettük, oda akartuk telepíteni, ahol már volt ipari áram, a moziépület mögé. Bementem a járási tanácselnökhöz, beadtam a kérvényt, ahogy kell, engedjék meg, hogy a mozi mögé, jó messze a kertbe, odatehessük a gattert. Jó, majd meglátjuk. Mit kell ezen meglátni? Mentem a járási pártbizottságra, ott meg a titkár azt mondja: Batyalik elvtárs, vagytok ti olyan erősek, hogy oda tegyétek a gattert, ahová kell, csak a törvényt meg ne kerüljétek. Dehogy kerüljük! — tudom én a tűzvédelmet! — Na, jó, lebetonoztuk a gattert, egyszercsak jön a járási tűzoltóparancsnok helyettese. Maga az a Batyalik? Én. Na, jöjjön csak, adok én magának ... Hát így. Végigkísért az utcán, be a tanácsba. Ott aztán, hogy ő felveszi a jegyzőkönyvet, mert a Szabadság tűzveszélyes fűrészt csinált. Elfutott a méreg. Hallja, elvtárs, a mi fűrészünk 22 méterre van a háztól, ellenben Halmai fűrésze csak fél méterre van, hát a mienk tűzveszélyes, az övé nem? De a tűzoltó rám kiabált, hogy ő már nagyobb emberrel is elbánt, ne járjon a szám. — Nagyon mérges voltam. Ugye, én mégis csak szövetkezet vagyok, Halmai meg mégiscsak maszek, meg aztán én a Szabadság elnöke voltam a nehéz időkben is, ő meg nemzetőrparancsnok volt. Hát ez kettő. Ez egy kis különbség. Mégis őt pártolják? Olyan mérges voltam, hogy megnéztem az adókönyvet, ugyan, mennyi adót fizet ez a Halmai. Mit gondolsz, elvtárs? A neve se volt bent a könyvben, pedig csak tőlünk évi tizenhétezret kapott a darálásért... Már ezt megmondtam a járásnak. Ki is jött egy ellenőr, ő is megnézte a könyvet, ő se találta a Halmai nevét. Az adóját meg pláne nem találta. Mégis azt mondta ez az ellenőr, hogy minden hiába, Halmai már beadta a kérvényt, megkapja az ipart, nem lehet megbüntetni. Na, elvtárs, ezt edd meg kenyér nélkül: évekig zsebeli a pénzt, egy fitying adót nem fizet, mégse lehet megbüntetni, mert most hirtelen beadta a kérvényt. — Na mindegy. Gondoltam, mi is beadjuk a kérvényt, nemhogy ebben is hibát találjanak. Megírtam, lepecsételtem, ahogy kell. A járás elfogadja, s azt mondja, félév múlva meglesz. Az sok, félév, az sok. Futok a megyéhez, a megye már csak negyedévet mond. Ebben meg is nyugodtam volna, de közben Halmai megkapta az ipart, egy hét alatt. Borzasztó mérges lettem, fel a vonatra, be a minisztériumba. Ott azt mondják, bácsikám, a maga falujába már kiadtunk egy gatterengedélyt, még egyet nem adhatunk. Mondom nekik, hogy én szövetkezeti elnök vagyok, ellenben a Halmai maszek, és leszerelt nemzetőrparancsnok. Azt mondják, ne viccelődjek, ők ipari dolgokkal foglalkoznak, nem ilyen nemzetőrdolgokkal, különben is, a törvény, az törvény. Jó kis törvény, annyi szent! A mérgemben elmentem az Elnöki Tanácshoz, mert annál följebb már nincs senki: gondoltam, ha itt se minket pártolnak, hanem a Halmait, üssön bele a ménkű a világba. De itt maga Dobi István hallgatott meg, így aztán mégis megkaptuk az ipart. Hanem azért, gondold meg, elvtárs: Halmai egy hét alatt megkapja, nekünk három hét kell hozzá, s még a tetejébe az Elnöki Tanács elnökének beavatkozása. Mondták is megint az emberek a közgyűlésen: elnök elvtárs, csoda, hogy még nem rongálódtak meg az idegeid. Éppen elég a dolga egy szövetkezeti elnöknek, azért is van felmentve a mezei munkák alól, hogy intézkedjen, tárgyaljon, szaladgáljon, gondolkodjon, vagyis vezessen. Batyalik azonban nem hagyta felmenteni magát. Amikor tavasszal az embereknek kimére t ték a kapásokat, ő is kiméretett magának négy hold kapálni valót. Egy ilyert szövetkezetben, amely, régi bajaiból lábbadozva gyorsan, szinte mohón akar gazdagodni (és gazdagodik is!) — Batyalik szerint: az elnöknek nemcsak az eszére, hanem a kezére is égető szükség; van. Kapált tehát, feleségestül,; kapált mint más, talán még sza; porábban is, mint más. És mikor, be kellett állani a gabonába, Ba-2 tyalik kaszát fogott, és ő állt a sor 2 elejére. 2 Rekkenő hőség volt, a nép majd eldőlt a földeken. Negyven-negy-2venöt fok. S ez a szikár, csontos, öregedő paraszt kíméletlenül haj-;totta magát, tíz napon át, szinte magával rántva a kaszásokat, vé-; gig a táblán s vissza, megint vé-; gig, megint vissza, és a Szabad- ság emberei közül nem akadt sen;ki, aki kiállott volna ebből a hi-; hetetlen és könyörtelen iramú ka-; szálasból. Egy volt csak, egy kö-; vér ember, aki dohogott a sor vé-3 gén: kellett nektek egy ilyen bo-2 lond elnök? — írja az újság, hogy2 Rómában hatszáz ember bekre-2 pált a borzasztó melegtől... de 2 ez nem törődik vele, ez kivégez 2 mindnyájunkat... Hanem azért 3 a dohogó kövér is végigkaszálta 2 a tíz napot, s a végén azt mond- ta: megérte. 4 Mondják, hogy itt egyidőben a 5 gazra ment el a munkaegység. * Akkora gaz nőtt, hogy kaszálni kellett, hogy alatta megleljék a kis termést. Hordták ki a gazt a föld végére, égették naphosszat, egyszer a dülőszéli fák is kigyulladtak, hát a gazaratásra sok munkaegység kellett. Kellett! —3 már nem kell, így még sose dol-l goztak az emberek, ilyen maka- csal iparkodva, ilyen szép tiszta 3 földjei még sose voltak a Szabad-3 Ságnak, mint az idén. 3 * 1 Folytathatnám Batyalikist-4ván viszontagságait. De minek? 3 Jó dolog, hogy ebben az országban olyan rengeteg sokan beszélnek a szocializmusról, olyan nagyon sokan akarják. De még jobb lenne, ha egy kicsivel töb bent csinálnák is. MAGYARORSZÁG „NAGY ÖREGEI” RÁTH-VÉGH ISTVÁN Deák Ferenc mauzóleuma közelében több mint félszáz éve halványuló sírfelírás figyelmeztet, hogy ot nyugszik „a magyar ipar úttörő, bajnoka és vezére — kegyelete és hálája jeléül állította az ország iparossága"1. A márvány Ráth Károly, a harcos publicista emlékét őrzi, akinek a tőkések, a gyártulajdonosok elleni szakadatlan küzdelemben őrlődött fel az élete, míg végül ide torkollt e sírhalomba. Amilyen eredeti jelensége volt korának az apa, olyan sajátos, maga választotta úton járó egyéniség a fia, Ráth-Végh István is, aki most, nyolcvanas éveinek derekán túl, még mindig lobogó harcikedvvel írja, jelenteti meg szatirikus kultúrtörténeti műveit. Egy esztendővel a Párizsi Kommün előtt született s csak nemrég, a legutóbbi évtizedben tárult fel előtte teljes szélességében a siker kapuja. — A szülői házban — idézi viszsza gyermekkorát — arra tanítottak, hogy ne a nagyobb karéj kenyérért vagy éppen kalácsért sürögjek-forogjak a világban, hanem a szellemi tunyaság leküzdéséért, az emberiség felemelkedéséért vessem harcba képességeimet. Édesanyám, Végh Gizella, akit annyira szerettem, hogy örök emlékeztetőül nevét is felvettem, nem szűnt meg figyelmeztetni, hogy mindenütt az igazságot keressem. Talán ezért választottam annak idején a bírói pályát. A fiatalkorúak bírája lett, s humanista szelleme állandóan szembe állította a hatalmaskodókkal. Állását hivatásnak tekintette, tanulmányozta a külföldi joggyakorlatot, mert segíteni akarta az elébe kerülő fiatalokat, nem büntetni. Pártfogó intézményt szervezett, de neki nem akadt pártfogója, amikor a csendőrök feljelentették. Ugyanis megfenyegette őket, mert megbilincselve állítottak elő 14—15 éves gyermekeket. Nem tűrte a törvénytelenségeket, inkább a nyugdíjazást választotta. — Már egyetemi hallgató koromban kacérkodtam az irodalommal — emlékezik. — A hetilapok közölték is néhány novellámat, sőt később a Nemzeti Színházban is játszották A divat című háromfelvonásos szatirikus vígjátékomat, mely azonban megbukott. Nagyon rossz darab volt, ma sem értem, miért fogadták el. A regény műfajával már több sikerrel kísérleteztem, három regényem közül az Októberi rózsa második kiadásban is megjelent. Mégis helyesebbnek ítéltem, ha inkább olvasóik, mintsem írnék. Szenvedélyes olvasó lettem, anynyi könyvet forgattam, hogy végül minden könnyen megszerezhető olvasmány elvesztette előttem érdekességét. Különös vadászszenvedély élt bennem. Úgy lehet, magával ragadott a családi gyűjtőszenvedély, mely nagybátyámon, Ráth György tanácselnökön annyira elhatalmasodott, hogy megvetette a róla elnevezett múzeum alapját. Idehaza, majd később párizsi és külföldi utaimon, felhajszoltam minden régi könyvet, amelyikben kultúrtörténeti érdekesség rejtőzött, s anyagokat címszók szerint rendeztem. Feldolgozásuknál arra törekedtem, hogy sajátságos műfajt teremtsek: a szépirodalom kifejező módján és stílusában keltsem életre azokat a kultúrtörténeti érdekességeket, amelyek bizonyítékokat sorakoztattak fel a feudális társadalmi berendezkedés ellen, ahol a gazdagok szabadon garázdálkodhattak és követhettek el olyan bűnöket, melyeknél tízszerte kisebbekért kerékbe törték a szegényeket, felnégyelték a koldus parasztokat. A fiatalkorúak egykori patrónusa bíró marad az íróasztala mellett is. Éppen csak most nem kora társadalmát, hanem a feudalizmus hazug erkölcseit, kegyetlen vámszedőit ültette a vádlottak padjára. Ez az állásfoglalás is elegendő ok volt arra, hogy még sikeres regényeinek kiadója, a Franklin Társulat, sem volt hajlandó könyveit megjelentetni s hiába próbálkozott a többi kiadóvállalatnál is. Végre egy kisebb kiadó elfogadta Magyar kuriózumok c. könyvét, mely hamarosan elfogyott. A siker ellenére is csak évek múltán adta ki újabb munkáit a Cserépfalvi Könyvkiadó. Itt jelent meg Az emberi butaság kultúrtörténete három kötete , majd az emberi szenvedélyek trilógiája: A szerelem, A házasság regényes életrajzai és Az asszonyi hűtlenség története. Minden kötete öregbítette tekintélyét, de hiába fedezte fel a kritika vonzóan egyéni előadásmódja mögött munkássága társadalomkritikai jelentőségét, könyveit olyan alacsony példányszámban nyomatták, hogy tömeghatásuk nem érvényesülhetett. — A felszabadulás után végre fokozatosan megtaláltam a helyemet és az eleven kapcsolatot az új világ közönségével — örvendezik. — „A fejedelmi bálvány”, melyben bemutattam azoknak az igazi arcát, akik „isten kegyelméből” uralkodtak, teljes megértéssel találkozott s rövidesen csaknem annyi példányban került az olvasók kezébe, mint régebben megjelent könyveim együttesen. Egy év múlva már 13 000 példányban jelent meg „Mendemondák és történeti hazugságok” című könyvem első kiadása. Most júniusban került a könyvesboltokba és még ugyanabban a hónapban el is fogyott „A pénz komédiája” 12 000 példánya. Nyolcvanhét éves koromban is nagy boldogság, hogy tanúja lehettem: tízezreket ugyanolyan mágnesesen vonz a tények érdekessége, akárcsak engem, s én, a legöregebb magyar író, szólhatok a legújabb kor fiatalságának. Nemsokára megjelenik az Ifjúsági Kiadónál „Anekdoták és tanulságos furcsaságok” című kötetem, melynek megírása közben az a megnyugtató érzés áradt el bennem: szükség van még rám és a munkámra, mert hogy megérthessük, milyen messze jutottunk a felszabadulás óta, tudnunk kell honnan, milyen mélyről indultunk el. Most igazán azt írom, ami kedvemre van — mondja búcsúzóul. — Egy sort sem változtatok. Nem úgy, mint régen. Egyik könyvemből például kihúzták, hogy „az erkölcstelenségben vezettek a porosz katonatisztek”. Figyelmeztettek, hogy egy porosz katonatiszt nem lehet erkölcstelen ... A cenzorok butasága — mosolyog — új kötetre való anyag. Gyűjtöm is az adatokat. Valamikor megírom. A nagy öregek bölcs humora s a szenvedélyes társadalom kritikus harcoskedvű iróniája bujkál szavaiban. Akárcsak írásaiban, melyek a múlt ezer furcsaságáról szólanak, szórakoztatnak, megmosolyogtatnak, kacagásra késztetnek, de úgy, hogy a leleplező tények, az adatok mélyéről mindenütt előtör a népelnyomó századok tapasztalatainak számonkérő igazsága is. Lengyel István TTTTTTfT'fTTTTTVTTTVTTrTTTTTT?TTTVTTVTTTTTTTTTTTTTTTfTTTTTfTVT7TTTTTTTTTTTTTTTVTTVTTT»TTTTYTT7TTTTTTT' _ 11