Népszabadság, 1957. október (2. évfolyam, 231-257. szám)
1957-10-13 / 242. szám
10 1957. október 13. vasárnap NÉPSZABADSÁG Egy elhibázott film tanulságaihoz A Láz olyan film — s ez a legnagyobb érdeme — , amelynek modelljén sorra lehet-ne demonstrálni, milyen kátyúba vezethet esztétikai elveink reviziója tehetséges és igényes művészeket is. A legutóbbi esztendők vitáiban sokan emeltek szót — a pozitív hős sematikus koncepcióját bírálva — a vívódó, ingadozó, végül is felbukó hős mellett. Követelésük körülbelül így hangzott: legyen szabad azt az értékes embert is ábrázolni, aki az ellenség táborába sodródott, de ki akar törni béklyóiból, mutassuk meg, hogyan vergődik becsület és karri-er, eszmények és érdekek között. S legyen bátorságunk azt is megmutatni, hogy van, aki ebben a küzdelemben alul marad. Tegyük mindjárt hozzá: a szocialista realizmus nagy alkotói mindig is ábrázoltak is ilyen életutakat, hisz tanulságuk, még ha negatív is, de a mi igazunkat bizonyítja. Csakhogy arról kevés szó esett a vitákban, hogy az effajta életút ábrázolásának is két útja van. Hogy a kapitalista konkurrencia a kapitalisták közül is szedi a maga áldozatait, azt a burzsoázia reakciós írói sem tagadták, sőt mindig mély megrendüléssel szólottak a tönkrejutott földesurak, bankárok és egyebek „tragédiájáról”. Egészen másképp fest a probléma a nép oldaláról, amelynek még öntudatlan része sem igen sajnálkozott, ha az egymást öldöklő tőkések közül kibukott valamelyik, amely csak értékes emberek tragikus sorsával érzett együtt. A Láz forgatókönyvét író Szász Péter ezt a különbséget mintha egyáltalán nem érzékelte volna, így lyukadhatott ki oda, hogy tragikus hősként állítson elénk egy kíméletlen, lelkiismeretlen törtetőt, aki a tőkések egymásközti marakodásában elvérzett, egy típust, amelyet kritikai realista sem ábrázolt volna soha vívódó, önmarcangoló, jó és rossz közt hányódó útkeresőnek. Ki ez a hős, ez a Szabó Barna? Fiatal mérnök, aki az első világháború szörnyű éveiből s azzal az életbölcselettel tér haza, hogy csak gazdagnak érdemes lenni — gazdagnak, mégpedig minden- áron. Célját el is éri, főként az-zal a cinikus durvasággal, amely-llyel a kor divatos regényeiben a dzsentri kalandorokat jellemzik, akik — mint Szabó Barna — huszártempóikkal megbabonázzák az elpuhult gyárosokat, hímére-]nyeikkel az excentrikus dámákat, rámenősségükkel az egész úri vi- ' lágot. De miféle „realizmus”! késztette Szász Pétert arra, hogy Szabó Barna gátlástalan kar-! rierizmusát emberileg szinte megbocsáthatóvá tegye, megmu- tatván, hogy a hazatérő ha-!difogolynak mennyire nem kíjnált az élet becsületes és tiszta módot a felemelkedésre? Fokozza a néző illúzióit egy vidéki tanító- nőnek a szemérmetlen férfi iránt való makulátlan és a hervadásig! hű szerelme. A szimpátiát további növelendő, tehetséges kutató- nak, a magyar bauxit felfedező-! jének állítják be Szabót. Persze, hogy ez a teljesen irreális keve-! réke a törtető dzsentrinek és a múlt század félig tudós, félig vállalkozó, nagystílű tőkés ala-pítóinak mindenre emlékeztet, csak a húszas-harmincas évek magyar tőkéseire nem. Az alapjában téves koncepció a film alkotóit a nacionalizmus ta-ffájára vitte: Szabó Barna mente- '4 getése a magyar tőrce mentegető- sébe torkollik. Ugyanis úgy tesz- nek, mintha a harmincas években létezett volna Magyarországon egy, a könyörtelen német rab-ló imperializmussal és az állí t hatatlan, a németekkel is! kollaboráló zsidó tőkével szem-- benálló progresszív, hazafias! magyar tőke, s mintha az ország szegénységének az lett vol- na az oka, hogy ez a tőke nem érvényesíthette önálló magyar! iparosítási terveit, az alumínium- ipar fejlesztését. A magyar tőkések között — akármelyik fe-| lekezethez tartoztak is —, még mutatóba sem akadt Bajcsy-Zsi-linszky-féle patrióta. A Láz — bármi lett légyen is! alkotóinak szándéka — alapjában nacionalista film, ellenséges ideológiát terjeszt (pl. vitathatatlan, hogy a bauxit tőkés kiaknázásának lehetőségeiről szóló példálózás a tavalyi soviniszta hullám jellegzetes üledéke). Ez a film ma is félrevezethet embereket, még bizonyos zavart is kelthet. Ezért is sajnálatos, hogy a filmkritika — jóllehet a film elítélésében szinte egységesnek mutatkozott — főként szitkozódással vétte „elintézhetőnek” feladatát. Ez a szitok-átok zápor is főként művészi gyengeségeket (zsúfoltság, elkoptatott elemek felelevenítése, bizarr túlzások stb.) vett célba. De az a bírálat,amely átsiklik egy mű társadalmi lényegén, esztétikai ítéletében sem meggyőző. A film érdeméül nyugodtan el lehet ismerni, hogy tartalma és formája egybevág — művészi hibái szorosan következnek eszmei hibáiból. Pontosan kitapintható a politikai torzítás nyomán keletkező lélektani törés. Hiszen hogyan lenne indokolható, hogy ez a ragadozó, pénzéhes, hatalomratörő Szabó Barna egyszerre csak úgy viselkedik, mint egy ,,idealista” álmodozó, aki fejjel rohan a német nagytőke falának? Mitől változott volna meg oly nagy hirtelen? A fasizmus józanította volna ki ezt a barbárt? A Szabó Barna-féle embereket a fasizmus nemhogy taszította volna, hanem, éppen ellenkezőleg, vonzotta a modoruknál, jellemüknél, életfelfogásuknál fogva is! Nekik sokkal jobban felelt meg a nácik és a nyilasok vérgőzös nyersesége, mint a kopott liberális máz, amelyet a Nyugathoz idomúló kapitalista körök még tessék-lássék őriztek. Igaz, hogy a forgatókönyv az ötletek sorával (csak részben a filmirodalomból ismert, de részben eredeti ötletekkel) állítja elénk a történetet. De ez a halmozása a bizarr és a reális effektusoknak nem tudja elfedni a belső ellentmondásokat, a film eklektikus csapongása inkább egy süppedékes talajon mozgó ember ideges kapkodására emlékeztet. Némileg másképp kell megítélni Gertter Viktor, a rendező munkáját, noha őt is hatalmába kerítette a történet megtévesztő sodrása. Sziszifuszi feladat volt ebből az önmagának ellentmondó anyagból egységes egészet gyúrni. Hisz mennél nagyobb gonddal munkálta ki az egyes részleteket (s ezt tette) minél közelebb vitte a részleteket a valósághoz (ami például a gyáros lánya, általában az úri világ ábrázolásban sikerült is), mennél hitelesebbé igyekezett tenni Szabó Barna „pozitív” és negatív vonásait — annál élesebben domborodott ki a forgatókönyv belső antagonizmusa. Bizonyos, hogy legközelebb olyan témát választ, amelyben fejlődő, gazdagodó művészete teljesítheti hivatását. Bessenyei Ferenc alakítása hasonlóképpen ellentmondásos. Ha valóban hiteles szerephez jut, ezzel az erőfeszítéssel és átéléssel maradandót nyújtott volna, de Szabó Barna alakja szinte arra kényszeríti, hogy lerombolja az egyik jelenetben, amit a másikban felépített. Egyértelműbb, s ezért könnyebb a többi szerep. Gordon Zsuzsa a szatíra határáig megy a gyáros lányának ábrázolásában, anélkül, hogy veszélytelenné tenné az alakot. Somló István talán a kelleténél egy fokkal joviálisabban fogta fel a gyáros szerepét. Élethűen visszataszító a titkárnő alakja, amelyet Kiss Manyi alakít, de túlságosan könnyed, vígjátéki figurát formál Csákányi László. Epizódszerepekben is emlékezeteset nyújt Uray Tivadar és Szabó Ernő. A tanítónő élettelen szerepét nehéz volt élettel telíteni, Bora Margit csak dekoratív megjelenésével hathatott. Külön ki kell emelni a berlini Brecht-színház vendégművészét, Hans W. Hamachert, aki néhány gesztussal is elénk állítja a fasiszta trösztvezért. Rényi Péter HAMVAS II. SÁNDOR: Az ember mereven, mozdulatlanul állt a kapu sötét torkában s feszülten figyelte a pillanatokra szétterülő csend mélyéről fokozatosan, mind erőteljesebben feltörő zajt, a messziből, az utch éjszakába vesző vége felől közeledő tankok jellegzetes zúgását. Pillanatok teltek el így, majd ismét szétfoszlott a csend, és az ember megint hallotta a géppisztolyok, egyéb fegyverek erőszakos, makacs ugatását, lármáját, mint annyiszor már jó egynéhány napja. De ez most nem idegesítette, akárha nem is hallotta volna már a lármát, a közeledő tankok fokozódó búgását hallotta csak — azt figyelte minden idegével, teljes szívével, lelkével, testének legparányibb ízével, porcikájával, s végtelen nagy kívánságával, hogy végre megint előbukkanjanak, megjelenjenek, úgy, mint akkor, régen, negyvenöt elején. És ekkor, feszülő várakozásában, villámgyorsan újra átélte mindazt, ami történt, amit kényszeredetten át kellett élnie; végig kellett tűrnie ... Látta a tömzsi Hankónét is, pontosan úgy, ahogy akkor este belépett a konyhába; fontoskodón jött, az ajtót gondosan betette maga mögött; figyelően körültekintett, kétszer is; a szobába is bekukkantott, majd mély lélegzettel az asztal mellé telepedett és halkan, lassan azt mondta: — Valamiért jöttem; a segítségét kérem; amit kérek, megteheti, módjában van; sőt, csakis maga teheti meg, más senki; és meg kell tennie, meg, mert maga a házfelügyelő, és magának kötelessége segíteni; két fiatalról van szó, két fiatal életéről.. . szóval . . . Szóval — és elmondta: a második emelet kettőből a két fiatal fiút — belügyiek — ki kell jelenteni a házi könyvből, de úgy, mintha már féléve elköltöztek volna, valahová vidékre, jó meszsze; ennyi az egész, csak ez a kis beírás. De persze, segíteni is kell őket; már a padláson vannak, ott lapítanak; senki ne mászkáljon föl a padlásra, erre különösképpen ügyeljen; az ételt is föl kell juttatni nekik mindennap, mert enniök csak kell, meg vízről is gondoskodni; ki erre a legalkalmasabb? — Én, mint lakóbizottsági, megyek magával; én is vállalom a rizikót, nehogy azt higgye, hogy ki akarom húzni magamat, nem, nem; szóval, így, fogjunk össze; ebben a házban senkinek se görbüljön meg egy hajszála se ebben az őrületben, amikor mindenfele csak úgy ölik az embereket, és kik, miféle bestiák? ... Jó ideig beszélt még a tömzsi Hankóné, továbbra is halkan, de egyre sebesebben, pergőbben; többször elmondta, „remélem, nem csalódunk magában”, a kötelességet is elismételgette jó néhányszor, hogy únta már, aztán kifogyott a szóból, elhallgatott, és a dolog szépen megtörtént, a két fiatal kijelentését annak rendje és módja szerint megcsinálta, és hát gondoskodtak róluk, mindennap; a főzést közösen vállalták Hankónéval. Egy ideig nem is volt semmi baj, minden simán ment, senkinek se jutott eszébe a két fiatal „belügyes”. Hanem aztán egy napon két fegyveres jött: géppisztoly, kézigránát, nagy hang, káromkodás, a leheletük pálinkabűz, a tekintetük alattomos, gonosz papírt vettek elő, onnan olvasták le a két fiatal fiú nevét, s követelték őket. De hiába. Mutatta a kijelentő könyvet nekik; elköltöztek ekkor és ekkor, ide és ide, menjenek utánuk. Nem akarták elhinni. A géppisztollyal verték az asztalt, ravaszságot, csalafintaságot emlegettek; megfenyegették, hogy jól vigyázzon, mert ha nem mondott igazat, ő is lógni fog, mint minden ávós; az asszonyt külön faggatták, fenyegették; a tömzsi Hankóné is lejött a nagy hangoskodásra, és ő is azt fújta, hogy ekkor és ekkor elköltöztek, valahová vidékre, már nem tudja, hová; persze vele is kiabáltak, torkuk szakadtából. Hiába volt azonban a bömbölésük, fenyegetődzésük, csak azt hallották, amit makacsul, valami különös erőből merített hittel feleltek újabb és újabb kérdéseikre, bömböléseikre, fenyegetődzéseikre; végül is elrohantak. Fellélegeztek, összenéztek, csakhogy elmentek a haramiák! De a veszedelem még nem múlt el. Egyik délután két másik bandita állított be; ezek a gyilkosok is a két fiatal fiút keresték, név szerint. Újabb ordítozások, fenyegetődzések, majd elrohantak azzal, hogy még majd jönnek. Ezután a második emelet háromból a féllábú Pintérné is emlegette már a két fiatalt, hogy nem is költöztek el, de ha mégis, akkor csak a napokban történt az elhurcolkodásuk; csak keresni kéne őket a házban, keresni... — Mert aki keres, az talál! — vijjogta, és olyasfélét emlegetett; aki ávóst bújtat, annak kétszeresen is jaj, de jaj még a családjának is! Ez, ez a féllábú bestia volt a leggonoszabb, legalattomosabb az egész házban. Bújtogatta, piszkálgatta az embereket; ott járt a könyvégetésnél is, a Szikraboltnál, a Szabad Nép háznál is ágált; csak úgy öklöndözte a gyűlöletet, trágár szavakat. Mint valami fúrta, lángolt, lobogott a gyűlölködéstől, s izgatott, lázított, vitte, hordta a Szabad Európa-rádió mocskos híreit, odaállt a lakások ajtajai elé hallgatózni, hogy ki hallgatja az orosz, román, cseh rádió magyar nyelvű adásait, és az embereket figyelte, hogy kinek nem tetszik az őrjöngés, öldöklés. És folyton beszélt, károgott, szította a lelkekben a hamis, pusztító tüzet, mindenkit megkavart, megbolondított volna. Főként a kölyköket bolondította, szédítette, hogy fogjanak fegyvert, benzines flaskát; „ott a kézigránát, gitár, tucatjával osztogatják a Nemzeti előtt, menjetek, fiatalok, harcoljatok a magyar hazáért!" Fegyvert is kapott a vállára, és megszervezte a házi haramiahadat is, s egyszer csak ott állt ő is, a második emelet négyből, a szikár, rossztekintetű Frencsiknéval, meg a fiával, fegyverrel, kézigránáttal, a kapuban, meg ha bújni kellett, az emeleti folyosók sarkaiban és a pincében „őrségben”. Csoda, hogy fölbolydult majd az egész ház?! Az emberek, mintha eszüket vesztették volna, minden hazugságot elhittek; az aljas, bújtogató szavak szinte égtek a lelkükben; nem, nem tettek semmi rosszat, nem őrjöngtek, gyilkoltak, csak égtek a rémületben, nem tudtak különbséget tenni igazság és hamisság között, elvesztették józan ítélőképességüket, és tehetetlenül, bódultan, erőtlenül ténferegtek a vérgőzt lehelő őrületben ... Péntek, szombat... Az udvar mélyében valaki kiáltott: — A padlásról füst árad, házmestere-ez! Ki kiáltott? Nem tudni. Valaki. De a féllábú nőstény ördög ott sürgött-forgott mankóin az udvaron, az emberek között; hol itt tűnt föl, hol amott, s beszélt, sustorgott, ágált. Megint kiáltott valaki, hogy „füst jön a padlásról!” Forró percek, negyedórák, félórák teltek, hideg verejték szakadt a homlokáról. De azon is túllettek. Hanem milyen nehéz volt lecsillapítani a felzaklatott ember Megnyílt a Réti István emlékkiállítás Szombaton a Nemzeti Galéria Kossuth Lajos téri épületében megnyílt a Réti István műveiből rendezett emlékkiállítás. A megnyitón megjelentek Mihályfi Ernő művelődésügyi miniszterhelyettes, Csatorday Károly, a Külügyminisztérium protokollosztályának vezetője és Réti István özvegye. Ott volt a budapesti diplomáciai testület több vezetője és tagja. Pogány Ö. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója mondott megnyitót, majd Farkas Zoltán művészettörténész méltatta Réti István munkásságát és a kiállítás jelentőségét. (MTI) A kiállítás képeiből: Kenyérszőlés. Az örmény művészegyüttes hétfőn este ünnepi előadáson lép fel az Operaházban Az örmény SZSZK Érdemes Népi Ének- és Táncegyüttese egyhónapos magyarországi vendégszereplése idején a következő program szerint tartja előadásait: Ma este az örmény művészcsoport a Magyar Néphadsereg Központi Tiszti Házában lép fel. Hétfőn este a Magyar Állami Operaházban lesz ünnepi előadás a vendégművészeknek. További szerepléseik sorrendje: október 15-én Dorogon, 17-én Budapesten a MOM Művelődési Házban tartanak előadást. Az utóbbit a Magyar Televízió is közvetíti. Október 18-án Kaposvárott, 19-én Komlón, 21-én Pécsett, 22-én Székesfehérváron, 23- án Sztálinvárosban, 26-án Csepelen, 27-én Pesterzsébeten, 28-án az Erkel Színházban, 30-án Miskolcon, 31-én Debrecenben, november 2-án Szolnokon, november 4-én pedig ismét Budapesten az Operaházban szerepel az örmény népi művészegyüttes. (MTI)