Népszabadság, 1957. december (2. évfolyam, 284-307. szám)
1957-12-01 / 284. szám
2 Eltemettük Sollner József elvtársat Sollner József elvtársat, a Kommunisták Magyarországi Pártja egyik alapító tagját, a magyar munkásmozgalom kimagasló harcosát, szombaton széleskörű, mély részvét mellett kísérték utolsó útjára. A magyar munkásmozgalom kipróbált harcosának holttestét a Szaktanács Dózsa György úti székházának oszlopcsarnokában ravatalozták fel. A koporsónál díszőrséget álltak a Szaktanács, a szakszervezetek vezetői, a nemesfémes szakszervezetbeli volt szaktársak, régi munkásmozgalmi harcosok, partizánok, a XIII. kerületi pártbizottság munkatársai, az MSZMP Központi Bizottságának képviselői. Díszőrséget álltak: Fehér Lajos, Fock Jenő, Kiss Károly, Marosán György, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagjai. A búcsúvétel után fél 3 órakor a Kerepesi úti temetőben, a Kossuth-mauzóleum előtti díszsírhelyen helyezték végső nyugalomra Sollner Józsefet. A mauzóleum mellett felállított ravatalnál a munkásőrség díszegysége állt őrt. Elsőnek a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága nevében Kiss Károly elvtárs, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára mondott gyászbeszédet. Részletesen ismertette Sollner elvtárs forradalmi harcokban és tapasztalatokban gazdag életét, majd így folytatta: — Kivételes képességeit, nagyszerű tudását sokkal jobban fel kellett volna használnunk a pártmunkában, mint ahogyan tettük. Erről a tanulságról nem szabad megfeledkeznünk és a párt régi, kipróbált harcosait az eddiginél gyorsabb ütemben és határozottabban kell ismét csatasorba állítanunk. Ezt követeli pártunk és dolgozó népünk érdeke egyaránt. Sollner József elvtárs egész élete is arról tanúskodik, hogy éppen az ilyen emberséges emberek, a tömegekből kinőtt és a tömegek közt élő kommunisták tudják legjobban megvalósítani a párt legszorosabb kapcsolatát a munkássággal és általában a dolgozó tömegekkel. A magyar szervezeti munkások, a Szakszervezetek Országos Szövetségének elnöksége nevében Gáspár Sándor elvtárs, a Szaktanács főtitkára vett búcsút Sollner Józseftől. A régi harcostársak, vasmunkások és nemesfémesek nevében Válás József elvtárs, az angyalföldi kommunisták, munkások nevében Kiss János elvtárs, a XIII. kerületi pártbizottság első titkára búcsúzott Sollner Józseftől. A búcsúbeszédek után a koporsót leeresztették a sírba. Felcsendültek a munkásinduló hangjai, majd a frissen hantolt sírt elborították a koszorúk, a kegyelet virágai. A végső tisztességadás az Internacionáléval fejeződött be. NÉPSZABADSÁG 1957. december 1. vasárnap Tanácskozik a vasaskongresszus (Folytatás az 1. oldalról.)dővel ezelőtt. Mi arra is tudunk válaszolni, hogy miért. Emlékeztettem a kongresszust arra a vasárnapra, amikor a vasasszékházban megtudtuk, hogy a hitleristák megtámadták a Szovjetuniót. Ez volt az a nap, amelynek törvényszerű logikája szerint Magyarországon százezrével kellett megsemmisülniök a lakásoknak a Hitler-fasiszták bűnéből. Nem mi pusztítottuk el a lakásokat, hanem a Hitler-fasiszták, az imrédyk, meg a bárdossyk, akik eladták a népet és az országot. Mi nem felelhetünk azért, amit ők tettek. Milyen most a lakáshelyzet? Igaz, hogy szűk a keret, sok az igénylő, de nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről. A legegyszerűbb dolgot veszem. Én hat esztendeig a VII. kerületben laktam egy kétszobás, konyhás lakásban. Egy nagy szoba és egy kis szoba, meg egy konyha volt abban a lakásban. A konyha deszkafallal ketté volt választva, de csak embermagasságban. Mi egyébként a konyhában laktunk. Ebben a lakásban négy család, összesen 23 ember lakott. A lakbér magas volt, de egy kicsivel több lakbért még el tudtunk volna viselni. Az én családomban anyám segédmunkás volt, testvérem bőripari munkás, én pedig vasipari munkás. Kicsit többet kerestünk, mint amennyit ott fizettünk. Egyszer azt mondtam anyámnak, menjünk el nagyobb lakásba. Három évig kellett anyámmal harcolnom azért, hogy egy mellékhelyiség nélküli, egyszobás főbérletet merjen vállalni. Miért? Azt mondta: „Fiaim, ma dolgoztaik, de nem tudom, hogy holnap dolgoztak-e. Itt ma albérlők vagyunk. ’’ Mi már sokszor voltunk adósok ott, de azután megfizettük adósságunkat. „Itt adnak nekünk — mondta. — három vagy négy hetet, ha nem tudunk fizetni, de ha főbérletet veszünk, és egyszer nem fizetünk, akkor kilakoltatnak bennünket.” De nézzük a különbséget. Akkor tízezer lakás volt kiadó Budapesten évszámra, de egy munkásember nem mert főbérleti lakásba költözni. Mutassanak nekem ma vasipari szakmunkást, aki egy szempillantás alatt el ne vállalna egy ötszobás főbérleti lakást, ha felkínálnák neki. (Derültség.) Ez is a dolog lényegéhez tartozik. Gondolkozzunk tehát! Százezrével vannak olyan dolgozók, akik a föld alól jöttek és emberré váltak. Ezek odúkból lakásokba mentek. Ez is oka annak, hogy a lakáshelyzet ilyen feszült. Nézzünk előre. Mit kell megoldanunk? Szocializmust kell építenünk. Emelnünk kell az életszínvonalat. Azt is megmondom elvtársak — nehogy becsapjuk az embereket — jövőre és még egy ideig a fő dolgunk nem az emelés lesz. A fő dolgunk az lesz, hogy nagyon szilárdan megalapozzuk a már elért életszínvonalat. A legnagyobb bűn volna a munkásemberekkel szemben, ha eltűrnénk azt, hogy egy hajszálon lógjon az életszínvonal és azt várnánk, hogy mikor billenünk ki az egyensúlyból. Ezt mi nem engedjük meg. Megtanultuk, hogy nem lehet szocializmust építeni a tömegek nélkül. Ehhez tartozik az is, hogy az életszínvonal-emelés a szocializmus építésének része. Termelni kell, olcsóbban, mint most — folytatta. — A Szovjetunióban magasabb a munka termelékenysége, mint nálunk. Svájcban szintén magasabb. Most vannak olyan ifjú világhódítók néhány tízezren, akik elmentek a paradicsomba megpróbálni, hogy ott hogyan is megy. (Derültség.) Komolyan mondom: ezeknek a disszidált fiatalembereknek és a svájci tőkéseknek egybehangzó véleménye, hogy a magyar munkás nem bírja a nyugati munkatempót. Most nem nagyon keresik ott ezeket a magyar munkásokat. Kádár elvtárs ezután a békeharc problémáiról beszélt, majd így folytatta: — Korábban a szakszervezeteknek politikailag nem volt különlegesen nagy szerepük. Emlékezzünk csak, hogy közvetlenül az egyesülés után a pártnak 1 millió 200 ezer tagja is volt, s ilyen körülmények között a szakszervezetnek nem lehetett nagy politikai szerepe. De most egészen más a helyzet. A pártban inkább legyen egy kicsit kevesebb tag, de olyan emberek, akik egységesek és készek harcolni a kommunizmusért. Hiszen a párton kívül is százezrével vannak rendes munkások. Egy-kétmillió ember az, akit politikailag nevelni kell, hogy a népi állam szerepét megértse: a nép állama nélkül a munkás nem boldogulhat. Ez a nevelőmunka a szakszervezet feladata. Az üzemi tanácsokról beszélt ezután. — Gondolkoztunk, mit tegyünk. A munkástanácsok megszűntek. De úgy gondoltuk, valamire szükség van, hogy a dolgozók közvetlenebbül beleszólhassanak az üzem dolgaiba. Ismerjük a jugoszláv gyakorlatot, vannak saját tapasztalataink is. A jugoszláv elvtársak azt mondják, hogy ők saját körülményeikből indulnak ki. Mi is. Azt javasoltuk tehát, hogy üzemi tanácsokat hozunk létre. Szükség van arra, hogy az üzemi tanácsok a szakszervezetek vezetésével dolgozzanak. De azért egy kicsit alulról is kell zaklatni és ösztönözni a szakszervezeteket. Úgy látszik, ez hasznos és szükség is van rá. Itt van a pártszervezetek és a szakszervezetek viszonya. A pártszervezetek kötelessége segíteni a szakszervezetek munkáját, de nem úgy, mint azelőtt csináltuk. Itt mi máris változtattunk és kell is hogy változtassunk. Azelőtt úgy volt, hogy a pártbizottság ülést tartott, elhatározta, hogy a szakszervezet ezt és ezt csinálja. A szakszervezet pedig vagy csinálta, vagy nem, de a dolog el volt intézve. Most másképpen kell dolgoznunk. A pártbizottság foglalkozzék a szakszervezetekkel kapcsolatos legfontosabb kérdésekkel, hozzon is határozatokat és kötelezze a szakszervezetben dolgozó kommunistákat, hogy a párt álláspontjáért harcoljanak, mégpedig érvekkel! Lehet, hogy így egy órával tovább kell vitatkozni, de akkor megegyezés alapján érvényesül a párt vezető szerepe. Erre feltétlenül szükség van a szakszervezetek érdekében is. Novemberben és decemberben mi vitatkoztunk a szakszervezeti funkcionáriusokkal. Voltak nézeteltérések közöttünk, nem alapvető dologban, hanem részletkérdésekben. Egyes szakszervezeti elvtársak azt hitték, hogy a szakszervezet tekintélyét úgy lehet visszaállítani, ha úsznak az árral és engednek a demagógoknak. Akkor azután ezt megbeszéltük és egyet is értettünk abban, hogy a párt és a szakszervezet tekintélye szorosan összefügg. Ha az egyik visszaszerzi a tekintélyét — visszanyeri a másik is. Ha az egyik nem szerzi vissza —, a másik sem nyeri vissza. Most már a pártnak is és a szakszervezetnek is van tekintélye. Egyetlen szakszervezet se orientálódjék demagógokra. Mindig a szolid, rendes munkásokkal tartson, azokkal, akik az összkomfortos sztrájk idején is jelentkeztek munkára, azokkal a rendes munkásemberekkel, akik azt mondták: „nem lesz az jó, hogy nem dolgozunk és mégis fizetést kapunk”. A munkások és a nép túlnyomó többsége becsületes, tisztességes ember, akikre lehet építeni, s az ingyenélő, a zavarosban halászó embereket el kell szigetelni, azokkal szembe kell szállni. A szakszervezeti munka összefügg a nép harcával. Minden bajjal kell foglalkoznunk. Nem szabad a panaszokat visszautasítani azzal, hogy az demagógia, hanem válaszolni kell rájuk. Az emberek kérdéseikre feleletet követelnek, és ha azt nem adja meg a párt, nem adja meg a szakszervezet, akkor a szocializmus ellenségeitől kapnak választ. Pártunk Központi Bizottsága és a forradalmi munkás-paraszt kormány nevében kívánom, hogy a kongresszus és a megválasztandó központi vezetőség sikerrel dolgozzék, sok eredményt érjen el a reális harcnak azon az útján, ahol együttjár az emberekkel való törődés, az egész nép sorsáért való aggodalommal és felelősségérzettel. A mi rendszerünkben nem boldogulhatnak az egyes munkáskategóriák, ha a nép ügye közben csúszik lefelé. Ha a nép emelkedik, akkor vele emelkedik a munkások, köztük a vasmunkások életszínvonala is. Kérem, hogy ilyen értelemben dolgozzanak és harcoljanak. A perspektívától nem kell félni. A perspektíva nekünk kedvez. A tavalyi események éppen azt bizonyították be, hogy az ellenség mennyire gyenge, és a mi eredményeink azt bizonyították, hogy a szocializmus ügye milyen erős. S ez nem a frázis: a magyar nép óriási többsége a szocializmus mellett van. Kívánom, hogy a vasmunkásság járjon az ipari munkásság élén, mint ahogyan ezt már jónéhány évtizeden keresztül a saját dicsőségére meg is tette! (Hosszantartó, szűnni nem akaró taps!) A levél, a szólam és az igazság A levél így hangzik :„ Mi a Budapesti Szerszámgépgyár dolgozói elhatároztuk, hogy versenyre hívjuk a Fémáru- és Szerszámgépgyár, valamint az Esztergomi Szerszámgépgyár dolgozóit. Javasoljuk, hogy a verseny értékelése havonként és negyedévenként történjék...” A levélre hamarosan megérkezett a két válasz. A versenyre hívott gyárak dolgozói közölték, hogy „a kihívást örömmel elfogadták.” Egyébként mind a három levelet az üzem igazgatója, párttitkára, ÜB-elnöke, illetve helyetteseik írták alá. Kerek hat hét telt el a levélváltás óta. S amikor a verseny eredményeit tudakolva, a napokban felkerestem Németh Győző elvtársat, a Budapesti Szerszámgépgyár versenyfelelősét, a következőket hallottam tőle: — Ez a hármas verseny nagyszerű dolog. Valósággal fellelkesítette az embereket. Pár perccel később a gyár udvarán, az irodaépület előtt megszólítottam négy munkást. — A szaktársaknak mi a véleményük a hármasversenyről? — Miről, kérem? — csodálkoztak rám, s egyhamar kiderült, hogy nem is hallottak ilyen versenyről. Sőt hozzátették: — Nem hisszük, hogy a mi üzemrészünkben valaki is tudna erről a versenyről... Egyébként mind a négyen önzők vagyunk ... Most már kezdtem arra a meggyőződésre jutni, hogy más a levél, más a szólam és más az igazság... Vajon mi az eredménye ennek a hármasversenynek? Talán javult a termelés és a fegyelem? Nem! A termelést és a fegyelmet mérő mutatók a két budapesti gyárban teljesen változatlanok. Az esztergomi üzemben pedig éppenséggel nagy baj van. A negyedik negyedéves tervvel olyan rosszul állnak, hogy ma már az eddig szerzett nyereségrészesedés is veszélyben van. A termelésre tehát aligha hatott kedvezően ez a fajta verseny. De talán mégis lelkesíti, foglalkoztatja az embereket? Már órák óta beszélgetek az Esztergomi Szerszámgépgyár VB- elnökével. S csodálom, hogy ennek a fiatal kommunistának mi mindenre kiterjed a figyelme. Vasas-kongresszus ... nyugdíjas asszonyok... fiatal szakmunkások... lakásépítkezés... gyári művelődési terem... a negyedik negyedévi elmaradás ... fegyelmi ügyek... az újítók sérelmei és még számtalan égető probléma. Várom, várom, mikor hozza szóba a hármasversenyt. Már elmondta a gyár minden örömét, problémáját, mindent, ami szerinte az újságba kívánkozik. De a hármasverseny? Nem, az eszébe sem jut. Végül is én hozom szóba. — Igen — feleli — van ilyen. Csak az a baj, hor of, a munkások nem veszik komolyan az egészet. Pár nappal később ugyanerről így nyilatkozott a Fémáru- és Szerszámgépgyár igazgatója: — Nézze, kérem! Ez az egész üzemek közötti verseny nincs kint a munkások között. Ez nálunk nem szóbeszéd. Legutóbb már nem is vittük a termelési tanácskozások elé sem. Fontosabb dolgaink vannak... (Zárójelben jegyezzük meg: a három gyár közül éppen itt érték el a legjobb termelési eredményeket.) Mondhatjuk-e ezek után, hogy a munkások általában nem szeretik a versenyt? Vagy talán szeretik, de nem az ilyet? Az ellenforradalom előtt, amikor számtalan versenyformát szorgalmaztak, de közülük csak a legjobbak tudtak tartósan virágba szökkenni, sokan locsolgatták az ilyen kettes, meg hármasversenyek virágjait is. Emlékezzünk csak a diósgyőri és az ózdi kohók versenyére. Ez a verseny jó volt, eredménnyel járt, mert a versenyzők egymáshoz hasonló munkát végeztek, mert sokan közülük időközben személyesen is megismerték egymást, mert a versenyt maguk a munkások értékelték s mert a győztesek jutalmat, kitüntetést kaptak. Ugye, diósgyőri, ózdi elvtársak, így volt ez? Kár, hogy még nem indult el újra ez a verseny ... Hiszen ez a verseny hagyomány. Jó hagyomány! Aztán voltak másféle versenyek is. Erőszakoltak, formálisak. Olyan jellegűek, mint a fenti három szerszámgépgyár közötti verseny. Ezek a versenyek általában bürokratizmusba, érdektelenségbe fulladtak. Nem a munkások, hanem a „kiértékelő” bizottságok, a versenyfelelősök, a munkaügyisek versenyévé váltak. Mert komplikáltak voltak a versenyfeltételek és még komplikáltabb volt az értékelés módja, mert a munkások legfeljebb falragaszokból tudtak az egészről, mert hiába voltak az elsők, nem kaptak jutalmat és így tovább. Persze az ilyen verseny is hagyomány. Erre a hagyományra hivatkozva újította fel a versenyt a három gépgyár is. Az idén november 20-án beállított az Esztergomi Szerszámgépgyár üzemi bizottságának szobájába egy küldöttség. Cser Gábor idősöntő volt a szószólója: — Szeretnénk, ha újra lenne verseny az öntőbrigádok között. Ti, üdések, adjatok tanácsot, mi legyen a verseny célja. Másnap három egészen fiatal szakmunkás fejtette ki az előbbihez teljesen hasonló véleményét. Ők is, meg Cser Gáborék is azt a felvilágosítást kapták, hogy mivel egy kissé megugrott a selejtszázalék, versenyezzenek a selejt csökkentéséért. S a világos beszéd után megindult a verseny a világos célért. Az első három ifibrigádot máris huszonhárom újabb követte. S ez a verseny nemcsak szólami valóság. Minden fiatal tud és beszél róla. Ilyen verseny van. Horváth László elvtárs, akit az esztergomi gyárban most a legnehezebb posztra állították, hogy igyekezzék kikutatni és megszüntetni a tervelmaradás okait, lázas türelmetlenséggel dolgozik. „Fel a bárkára, gyerünk, mert baj van!” — hajtogatja. S kiabál, tanácsol, szerel, tervez, mér vagy kalapál, ami éppen szükségeltetik, fáradhatatlanul. Amikor az üzemek közötti versenyről kérdezem, ő csak legyint: — Áh, az egész csak adminisztrálgatás. — S mi legyen helyette? — Élet! Persze, könnyű ezt mondani. De mint az ifibrigádok versenye is mutatja, meg is lehet valósítani. A verseny — élet. Nem lehet előre elkészített skatulyákba begyömöszölni. Mert: vagy kitör belőle, vagy belefullad. Ez a hármasverseny nem volt elég erőteljes ahhoz, hogy kitörjön a munkaügyi osztályok skatulyájából, így hát belefulladt. Jobbat, újat kell helyette életre kelteni mindhárom gyárban. Olyat, amit a munkások kedvelnek. Mert azért mégiscsak az ő versenyük ez. Buzási János