Népszabadság, 1957. december (2. évfolyam, 284-307. szám)

1957-12-01 / 284. szám

2 Eltemettük Sollner József elvtársat Sollner József elvtársat, a Kom­munisták Magyarországi Pártja egyik alapító tagját, a magyar munkásmozgalom kimagasló har­cosát, szombaton széleskörű, mély részvét­ mellett kísérték utolsó út­jára. A magyar munkásmozgalom ki­próbált harcosának holttestét a Szaktanács Dózsa György úti szék­­házának oszlopcsarnokában rava­talozták fel. A koporsónál díszőr­séget álltak a Szaktanács, a szak­­szervezetek vezetői, a nemesfémes szakszervezetbeli volt­ szaktársak, régi munkásmozgalmi harcosok, partizánok, a XIII. kerületi párt­­bizottság munkatársai, az MSZMP Központi Bizottságának képvise­lői. Díszőrséget álltak: Fehér La­jos, Fock Jenő, Kiss Károly, Ma­rosán György, a Magyar Szocia­lista Munkáspárt Politikai Bizott­ságának tagjai. A búcsúvétel után fél 3 órakor a Kerepesi úti temetőben, a Kos­­suth-mauzóleum előtti díszsírhe­lyen helyezték végső nyugalomra Sollner Józsefet. A mauzóleum mellett felállított ravatalnál a munkásőrség díszegysége állt őrt. Elsőnek a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága nevében Kiss Károly elvtárs, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titká­ra mondott gyászbeszédet. Részletesen ismertette Sollner elvtárs forradalmi harcokban és tapasztalatokban gazdag életét, majd így folytatta: — Kivételes képességeit, nagy­szerű tudását sokkal jobban fel kellett volna használnunk a párt­munkában, mint ahogyan tettük. Erről a tanulságról nem szabad megfeledkeznünk és a párt régi, kipróbált harcosait az eddiginél gyorsabb ütemben és határozot­tabban kell ismét csatasorba állí­tanunk. Ezt követeli pártunk és dolgozó népünk érdeke egyaránt. Sollner József elvtárs egész éle­te is arról tanúskodik, hogy éppen az ily­en emberséges emberek, a tömegekből kinőtt és a tömegek közt élő kommunisták tudják leg­jobban megvalósítani a párt leg­szorosabb kapcsolatát a munkás­sággal és általában a dolgozó tö­megekkel. A magyar szervezeti munkások, a Szakszervezetek Országos Szö­vetségének elnöksége nevében Gáspár Sándor elvtárs, a Szakta­nács főtitkára vett búcsút Sollner Józseftől. A régi harcostársak, vasmunká­sok és nemesfémesek nevében Válás József elvtárs, az angyal­földi kommunisták, munkások nevében Kiss János elvtárs, a XIII. kerületi pártbizottság első titkára búcsúzott Sollner József­től. A búcsúbeszédek után a kopor­sót leeresztették a sírba. Felcsen­dültek a munkásinduló hangjai, majd a frissen hantolt sírt elbo­rították a koszorúk, a kegyelet virágai. A végső tisztességadás az Internacionáléval fejeződött be. NÉPSZABADSÁG 1957. december 1. vasárnap Tanácskozik a vasaskongresszus (Folytatás az 1. oldalról.)­dővel ezelőtt. Mi arra is tudunk válaszolni, hogy miért. Emlékez­tettem a kongresszust arra a va­sárnapra, amikor a vasasszékház­ban megtudtuk, hogy a hitleris­ták megtámadták a Szovjetuniót. Ez volt az a nap, amelynek tör­vényszerű logikája szerint Ma­gyarországon százezrével kellett megsemmisülniök a lakásoknak a Hitler-fasiszták bűnéből. Nem mi pusztítottuk el a lakásokat, ha­nem a Hitler-fasiszták, az imré­­dyk, meg a bárdossyk, akik el­adták a népet és az országot. Mi nem felelhetünk azért, amit ők tettek. Milyen most a lakáshelyzet? Igaz, hogy szűk a keret, sok az igénylő, de nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről. A legegysze­rűbb dolgot veszem. Én hat esz­tendeig a VII. kerületben laktam egy kétszobás, konyhás lakásban. Egy nagy szoba és egy kis szoba, meg egy konyha volt abban a la­kásban. A konyha deszkafallal ketté volt választva, de csak em­bermagasságban. Mi egyébként a konyhában laktunk. Ebben a la­kásban négy család, összesen 23 ember lakott. A lakbér magas volt, de egy kicsivel több lakbért még el tudtunk volna viselni. Az én családomban anyám segédmunkás volt, testvérem bőripari munkás, én pedig vasipari munkás. Kicsit többet kerestünk, mint amennyit ott fizettünk. Egyszer azt mond­tam anyámnak, menjünk el na­gyobb lakásba. Három évig kellett anyámmal harcolnom azért, hogy egy mellékhelyiség nélküli, egy­szobás főbérletet merjen vállalni. Miért? Azt mondta: „Fiaim, ma dolgoztaik, de nem tudom, hogy holnap dolgoztak-e. Itt ma albér­lők vagyunk. ’’ Mi már sokszor voltun­k adósok ott, de azután megfizettük adósságunkat. „Itt ad­nak nekünk — mondta. — három vagy négy hetet, ha nem tudunk fizetni, de ha főbérletet veszünk, és egyszer nem fizetünk, akkor ki­lakoltatnak bennünket.” De nézzük a különbséget. Ak­kor tízezer lakás volt kiadó Bu­dapesten évszámra, de egy mun­kásember nem mert főbérleti la­kásba költözni. Mutassanak ne­kem ma vasipari szakmunkást, aki egy szempillantás alatt el ne vállalna egy ötszobás főbérleti lakást, ha felkínálnák neki. (De­rültség.) Ez is a dolog lényegéhez tartozik. Gondolkozzunk tehát! Százezrével vannak olyan dol­gozók, akik a föld alól jöttek és emberré váltak. Ezek odúkból lakásokba mentek. Ez is oka annak, hogy a lakás­­helyzet ilyen feszült. Nézzünk előre. Mit kell meg­oldanunk? Szocializmust kell épí­tenünk. Emelnünk kell az élet­­színvonalat.­­ Azt is megmondom elvtársak — nehogy becsapjuk az embereket — jövőre és még egy ideig a fő dolgunk nem az eme­lés lesz. A fő dolgunk az lesz, hogy nagyon szilárdan megala­pozzuk a már elért életszínvona­lat. A legnagyobb bűn volna a munkásemberekkel szemben, ha eltűrnénk azt, hogy egy hajszálon lógjon az életszínvonal és azt várnánk, hogy mikor billenünk ki az egyensúlyból. Ezt mi nem engedjük meg. Megtanultuk, hogy nem lehet szocializmust építeni a tömegek nélkül. Ehhez tartozik az is, hogy az élet­színvonal-emelés a szocializmus építésének része. Termelni kell, olcsóbban, mint most — folytatta. — A Szovjet­unióban magasabb a munka ter­melékenysége, mint nálunk. Svájcban szintén magasabb. Most vannak olyan ifjú világhódítók néhány tízezren, akik elmentek a paradicsomba megpróbálni, hogy ott hogyan is megy. (Derültség.) Komolyan mondom: ezeknek a disszidált fiatalembereknek és a svájci tőkéseknek egybehangzó véleménye, hogy a magyar mun­kás nem bírja a nyugati munka­tempót. Most nem nagyon keresik ott ezeket a magyar munkásokat. Kádár elvtárs ezután a béke­harc problémáiról beszélt, majd így folytatta: — Korábban a szakszervezetek­nek politikailag nem volt külön­legesen nagy szerepük. Emlékez­zünk csak, hogy közvetlenül az egyesülés után a pártnak 1 millió 200 ezer tagja is volt, s ilyen kö­rülmények között a szakszervezet­nek nem lehetett nagy politikai szerepe. De most egészen más a helyzet. A pártban inkább legyen egy kicsit kevesebb tag, de olyan emberek, akik egységesek és ké­szek harcolni a kommunizmusért. Hiszen a párton kívül is százezré­vel vannak rendes munkások. Egy-kétmillió ember az, akit politikailag nevelni kell, hogy a népi állam szerepét megértse: a nép állama nél­kül a munkás nem boldogul­hat. Ez a nevelőmunka a szakszer­vezet feladata. Az üzemi tanácsokról beszélt ezután. — Gondolkoztunk, mit tegyünk. A munkástanácsok megszűntek. De úgy gondoltuk, valamire szük­ség van, hogy a dolgozók közvet­lenebbül beleszólhassanak az üzem dolgaiba. Ismerjük a jugo­szláv gyakorlatot, vannak saját tapasztalataink is. A jugoszláv elvtársak azt mondják, hogy ők saját körülményeikből indulnak ki. Mi is. Azt javasoltuk tehát, hogy üzemi tanácsokat hozunk létre. Szükség van arra, hogy az üzemi tanácsok a szakszerveze­tek vezetésével dolgozzanak. De azért egy kicsit alulról is kell zaklatni és ösztönözni a szakszer­vezeteket. Úgy látszik, ez hasz­nos és szükség is van rá. Itt van a pártszervezetek és a szakszervezetek viszonya. A pártszervezetek kötelessé­ge segíteni a szakszervezetek munkáját, de nem úgy, mint azelőtt csinál­tuk. Itt mi máris változtattunk és kell is hogy változtas­sunk. Azelőtt úgy volt, hogy a pártbizottság ülést tartott, elhatá­rozta, hogy a szakszervezet ezt és ezt csinálja. A szakszervezet pedig vagy csinálta, vagy nem, de a dolog el volt intézve. Most másképpen kell dolgoz­nunk. A pártbizottság foglalkoz­zék a szakszervezetekkel kapcso­latos legfontosabb kérdésekkel, hozzon is határozatokat és köte­lezze a szakszervezetben dolgozó kommunistákat, hogy a párt ál­láspontjáért harcoljanak, mégpe­­dig érvekkel! Lehet, hogy így egy órával tovább kell vitatkozni, de akkor megegyezés alapján érvé­nyesül a párt vezető szerepe. Er­re feltétlenül szükség van­­ a szakszervezetek érdekében is. Novemberben és decemberben mi vitatkoztunk a szakszervezeti funkcionáriusokkal. Voltak né­zeteltérések közöttünk, nem alap­vető dologban, hanem részletkér­désekben. Egyes szakszervezeti elvtársak azt hitték, hogy a szak­­szervezet tekintélyét úgy lehet visszaállítani, ha úsznak az árral és engednek a demagógoknak. Akkor azután ezt megbeszéltük és egyet is értettünk abban, hogy a párt és a szakszervezet te­kintélye szorosan összefügg. Ha az egyik visszaszerzi a tekin­télyét — visszanyeri a másik is. Ha az egyik nem szerzi vissza —, a másik sem nyeri vissza. Most már a pártnak is és a szakszervezetnek is van tekinté­lye. Egyetlen szakszervezet se orientálódjék demagógokra. Min­dig a szolid, rendes munkásokkal tartson, azokkal, akik az össz­komfortos sztrájk idején is je­lentkeztek munkára, azokkal a rendes munkásemberekkel, akik azt mondták: „nem lesz az jó, hogy nem dolgozunk és mégis fizetést kapunk”. A munkások és a nép túlnyo­mó többsége becsületes, tisz­tességes ember, akikre lehet építeni, s az ingyenélő, a za­varosban halászó embereket el kell szigetelni, azokkal szembe kell szállni. A szakszervezeti munka össze­függ a nép harcával. Minden baj­jal kell foglalkoznunk. Nem sza­bad a panaszokat visszautasítani azzal, hogy az demagógia, hanem válaszolni kell rájuk. Az emberek kérdéseikre feleletet követelnek, és ha azt nem adja meg a párt, nem adja meg a szakszervezet, akkor a szocializmus ellenségeitől kapnak választ. Pártunk Központi Bizottsága és a forradalmi munkás-paraszt kormány nevében kívánom, hogy a kongresszus és a megválasztan­dó központi vezetőség sikerrel dolgozzék, sok eredményt érjen el a reális harcnak azon az útján, ahol együttjár az emberekkel való törődés, az egész nép sorsá­ért való aggodalommal és felelős­ségérzettel. A mi rendszerünkben nem bol­dogulhatnak az egyes munkás­kategóriák, ha a nép ügye közben csúszik lefelé. Ha a nép emelke­dik, akkor vele emelkedik a mun­kások, köztük a vasmunkások életszínvonala is. Kérem, hogy ilyen értelemben dolgozzanak és harcoljanak. A perspektívától nem kell félni. A perspektíva nekünk ked­vez. A tavalyi események ép­pen azt bizonyították be, hogy az ellenség mennyire gyenge, és a mi eredményeink azt bi­zonyították, hogy a szocializ­mus ügye milyen erős. S ez nem a frázis: a magyar nép óriási többsége a szocializ­mus mellett van. Kívánom, hogy a vasmunkásság járjon az ipari munkásság élén, mint ahogyan ezt már jónéhány évtizeden ke­resztül a saját dicsőségére meg is tette! (Hosszantartó, szűnni nem akaró taps!) A levél, a szólam és az igazság A levél így hangzik :„ Mi a Bu­­dapesti Szerszámgépgyár dolgozói elhatároztuk, hogy versenyre hív­juk a Fémáru- és Szerszámgép­­gyár, valamint az Esztergomi Szerszámgépgyár dolgozóit. Java­soljuk, hogy a verseny értékelé­se havonként és negyedévenként történjék...” A levélre hamarosan megérke­zett a két válasz. A versenyre hí­vott gyárak dolgozói közölték, hogy „a kihívást örömmel el­fogadták.” Egyébként mind a há­rom levelet az üzem igazgatója, párttitkára, ÜB-elnöke, illetve he­lyetteseik írták alá. Kerek hat hét telt el a levélvál­tás óta. S amikor a verseny ered­ményeit tudakolva, a napokban felkerestem Németh Győző elv­társat, a Budapesti Szerszámgép­­gyár versenyfelelősét, a követke­zőket hallottam tőle: — Ez a hármas verseny nagy­szerű dolog. Valósággal fellelkesí­tette az embereket. Pár perccel később a gyár ud­varán, az irodaépület előtt meg­szólítottam négy munkást. — A szaktársaknak mi a véle­ményük a hármasversenyről? — Miről, kérem? — csodálkoz­tak rám, s egyhamar kiderült, hogy nem is hallottak ilyen ver­senyről. Sőt hozzátették: — Nem hisszük, hogy a mi üzemrészünkben valaki is tudna erről a versenyről... Egyébként mind a négyen önzők vagyunk ... Most már kezdtem arra a meg­győződésre jutni, hogy más a le­vél, más a szólam és más az igaz­ság... Vajon mi az eredménye ennek a hármasversenynek? Talán ja­vult a termelés és a fegyelem? Nem! A termelést és a fegyelmet mérő mutatók a két budapesti gyárban teljesen változatlanok. Az esztergomi üzemben pedig ép­penséggel nagy baj van. A negye­dik negyedéves tervvel olyan rosszul állnak, hogy ma már az eddig szerzett nyereségrészesedés is veszélyben van. A termelésre tehát aligha ha­tott kedvezően ez a fajta verseny. De talán mégis lelkesíti, foglal­koztatja az embereket? Már órák óta beszélgetek az Esztergomi Szerszámgépgyár VB- elnökével. S csodálom, hogy en­nek a fiatal kommunistának mi mindenre kiterjed a figyelme. Vasas-kongresszus ... nyugdíjas asszonyok... fiatal szakmunká­sok... lakásépítkezés... gyári művelődési terem... a negyedik negyedévi elmaradás ... fegyelmi ügyek... az újítók sérelmei és még számtalan égető probléma. Várom, várom, mikor hozza szó­­ba a hármasversenyt. Már el­mondta a gyár minden örömét, problémáját, mindent, ami sze­rinte az újságba kívánkozik. De a hármasverseny? Nem, az eszé­be sem jut. Végül is én hozom szóba. — Igen — feleli — van ilyen. Csak az a baj, hor of, a munkások nem veszik komolyan az egészet. Pár nappal később ugyanerről így nyilatkozott a Fémáru- és Szerszámgépgyár igazgatója: — Nézze, kérem! Ez az egész üzemek közötti verseny nincs kint a munkások között. Ez nálunk nem szóbeszéd. Legutóbb már nem is vittük a termelési tanács­kozások elé sem. Fontosabb dol­gaink vannak... (Zárójelben jegyezzük meg: a három gyár közül éppen itt érték el a legjobb termelési eredménye­ket.) Mondhatjuk-e ezek után, hogy a munkások általában nem szere­tik a versenyt? Vagy talán szere­tik, de nem az ilyet? Az ellenforradalom előtt, amikor számtalan versenyformát szorgal­maztak, de közülük csak a legjob­bak tudtak tartósan virágba szök­kenni, sokan locsolgatták az ilyen kettes, meg hármasversenyek vi­rágjait is. Emlékezzünk csak a diósgyőri és az ózdi kohók verse­nyére. Ez a verseny jó volt, ered­ménnyel járt, mert a versenyzők egymáshoz hasonló munkát vé­geztek, mert sokan közülük idő­közben személyesen is megismer­ték egymást, mert a versenyt ma­guk a munkások értékelték s mert a győztesek jutalmat, kitüntetést kaptak. Ugye, diósgyőri, ózdi elv­társak, így volt ez? Kár, hogy még nem indult el újra ez a ver­seny ... Hiszen ez a verseny ha­gyomány. Jó hagyomány! Aztán voltak másféle versenyek is. Erőszakoltak, formálisak. Olyan jellegűek, mint a fenti há­rom szerszámgépgyár közötti ver­seny. Ezek a versenyek álta­lában bürokratizmusba, érdek­telenségbe fulladtak. Nem a munkások, hanem a „kiérté­kelő” bizottságok, a versenyfe­lelősök, a munkaügyisek verse­nyévé váltak. Mert komplikáltak voltak a versenyfeltételek és még komplikáltabb volt az értékelés módja, mert a munkások legfel­jebb falragaszokból tudtak az egészről, mert hiába voltak az el­sők, nem kaptak jutalmat és így tovább. Persze az ilyen verseny is hagyomány. Erre a hagyomány­ra hivatkozva újította fel a ver­senyt a három gépgyár is. Az idén november 20-án beállított az Esztergomi Szerszámgépgyár üzemi bizottságának szobájába egy küldöttség. Cser Gábor idős­öntő volt a szószólója: — Szeretnénk, ha újra lenne verseny az öntőbrigádok között. Ti, üdések, adjatok tanácsot, mi legyen a verseny célja. Másnap három egészen fiatal szakmunkás fejtette ki az előb­bihez teljesen hasonló vélemé­nyét. Ők is, meg Cser Gáborék is azt a felvilágosítást kapták, hogy mivel egy kissé megugrott a se­lejtszázalék, versenyezzenek a se­lejt csökkentéséért. S a világos beszéd után megin­dult a verseny a világos célért. Az első három ifibrigádot máris huszonhárom újabb követte. S ez a verseny nemcsak szólam­i valóság. Minden fiatal tud és be­szél róla. Ilyen verseny van. Horváth László elvtárs, akit az esztergomi gyárban most a legne­hezebb posztra állították, hogy igyekezzék kikutatni és megszün­tetni a tervelmaradás okait, lázas türelmetlenséggel dolgozik. „Fel a bárkára, gyerünk, mert baj van!” — hajtogatja. S kiabál, tanácsol, szerel, tervez, mér vagy kalapál, ami éppen szükségeltetik, fárad­hatatlanul. Amikor az üzemek kö­zötti versenyről kérdezem, ő csak legyint: — Áh, az egész csak admi­­nisztrálgatás. — S mi legyen helyette? — Élet! Persze, könnyű ezt mondani. De mint az ifibrigádok versenye is mutatja, meg is lehet valósítani. A verseny — élet. Nem lehet előre elkészített skatulyákba be­gyömöszölni. Mert: vagy kitör be­lőle, vagy belefullad. Ez a hármas­­verseny nem volt elég erőteljes ahhoz, hogy kitörjön a munkaügyi osztályok skatulyájából, így hát belefulladt. Jobbat, újat kell helyette életre kelteni mindhárom gyárban. Olyat, amit a munkások kedvelnek. Mert azért mégiscsak az ő verse­nyük ez.­ ­Buzási János

Next