Népszabadság, 1957. december (2. évfolyam, 284-307. szám)
1957-12-20 / 300. szám
NÉPSZABADSÁG 1957. december 20, péntek A film sérti az angyalföldieket, bántja önérzetüket... Ankét a „Kitlinrosi legendáról“ a József Attila Művelődési Házban Szerdán délután a József Attila Művelődési Házban ankéton vitatták meg a Külvárosi legenda című filmet. Az angyalföldiek különös érdeklődéssel várták a filmet, hiszen sok jelenetét a XIII. kerületben vették fel. Az ankétra mintegy százötvenen jöttek el, munkások, értelmiségiek, akiknek sorsa összefonódott Angyalföld életével. Azt várták, hogy egy kicsit róluk, múltbeli életükről is szól majd a film, a külvárosok, s köztük Angyalföld lakóiról. A bérkaszárnyákról, ahová halálos fáradtan tértek meg a gyárakból a munkások, ahol valamikor a munkanélküliek sóvár tekintettel néztek szerencsés dolgozó társaikra. A külvárosokról, ahol egykor,elvtárs és spicli jár a csöndben”. A város pereméről, ahol a kizsákmányolás keserűsége és a nyomor harcra nevelt, munkásösszefogást szült, de a lumpenproletárság fertőjébe is taszított. Az egykori külvárosi élet tiszta legendáját, a kitörés vágyát, a felemelő szerelmet, az emberséges életet áhítók kemény akarását várták a nézők a Külvárosi legenda kockáiról. A Népszabadság december 8-i számában már foglalkozott a filmmel és megírta, hogy a Külvárosi legenda torz képet fest a témájáról, hogy hiányzik belőle a munkások szeretete, megbecsülése. Azt is megállapította a cikk, hogy a film figurái azt a nézetet látszanak táplálni, mintha a munkásokból teljesen kiveszett volna az emberség az 1930-as években. Arról is beszélt a Népszabadság cikke, hogy a filmben nincs pozitív hős, több jelenetben pedig a naturalista ábrázolásmód az uralkodó. Ezeket a megállapításokat igazolták az ankét hozzászólói is. A részvevők megfontolt szavakkal, de szenvedély fűtötte hangon az angyalföldi munkások érzéseit öntötték szavakba. Csaknem mind a tizenhat hozzászóló elmondta: mást várt, mint amit kapott. Reisinger Aladárné úgy fogalmazta meg ezt: „Csalódtam. Úgy érzem, mintha piszkot öntöttek volna rám.” Egymás után álltak fel azok, akik életüket a külvárosban, Angyalföldön élték le. Nem egy munkáslakta bérházat ismertek, de nem ismertek olyan házat, ahol csak lumpenproletárok éltek, s ne lettek volna olyan becsületes munkások, akik ne láttak volna valami utat maguk előtt, akikben nem élt volna a munkás-összefogás gondolata, a tettre, segítésre kész emberségesség. Nem olyanok voltak a munkásfiúk, munkásleányok sem, mint amilyennek a film megrajzolja őket. Mi, édesapák, édesanyák, idősebbek szégyellnénk magunkat, ha így volna. Aki csak a filmből ismeri meg az egykori munkásházakat, úgy hiheti, nem is bérházak, hanem nyilvános házak voltak, hiszen még a jobb szándékú Ambrus Pista, a fiatal kalauz is sorra udvarol végig a lakásokban. Ha ez így lett volna, akkor a külvárosok, a proletárlakások nem adhattak volna harcosi forradalmárokat a munkásmozgalomnak, csak kettétört életű csavargókat, naplopókat, prostituáltakat. Voltak ilyenek is, hiszen a kapitalizmus kizsákmányolása nem egy embert taszított ilyen helyzetbe. Voltak közönyösek is, akik egyszerűen csak egy kicsit emberiebben akartak élni. De voltak harcosok, szervezett munkások is, akik az igazságért szálltak síkra. S nem is kevesen. Az életnek e sokszínű arcát kérték számon az ankét részvevői csaknem valamennyien a film alkotóitól. Százfalvi elvtárs az Elektromos Művektől, Almási József, Mátyus József a Kender-tutából, munkások a Hajógyárból. Szalainé arról szólt, inkább lett volna bonyolultabb a film, úgy is megértették volna. Mutatta volna meg Pista őszinte küzdelmét a tiszta szerelemért, az útját, ami ehhez viszi, s ez Benkőné útját is érzékelhetővé tette volna. A filmben azonban a két fiatal számára nincs kiút. Ez a perspektívátlanság és kilátástalanság nehezedik rá a film egészére. A film alkotóinak azt kellett volna meglátniok, amit mi megláttunk, mondotta Takács Jenő pedagógus, aki 24 évi munkája alatt megismerte a külvárost, annak életét, embereit. Ellentmondásokkal volt terhes a kapitalista időkben ez a környék. De az ellentmondásokat a film nem tárja elénk. Nem kellett volna szemináriumot bemutatni a filmen, csak az élet egészét adni, nemcsak egy részt belőle. Nem könnyű a magyar munkásosztály múltjának és jelenének ábrázolása — mondotta Kónyi Gyula. — S itt tévedtek el a film szerzői is. Nem ismerték eléggé azt az életet, amelyet ábrázolni akartak. S a film mondanivalójába — folytatta — a tavalyi ellenforradalom szelleme is betört. Ez sem hagyta tisztán látni a film íróját, rendezőjét. Máriássy Judit, a forgatókönyv írója és Máriássy Félix, a film rendezője hozzászólásaikban elismerték, hogy az arányok eltolódtak. A filmmel az volt a célunk — mondta az írónő —, hogy megmutassuk: így nem lehet, így nem szabad élni. S azt akartuk, hogy a nézők vonják le a tanulságokat. Az ember, mintha egy hatalmas városban, égig érő fekete házak között utat tévesztve bolyongana. És zuhog az eső, hideg, nyúlós eső. Semmit sem látni tisztán, csak elmosódó vonalakat, az esőfüggöny mögött tovasuhanó különös, sápadt, vigasztalan arcokat Néha kigyullad valami váratlan — vagy talán nagyon is várt —, éles, mindent láttató fény, belehasítva ebbe a homályba és olyankor megvillan egy biztató kis mosoly, két hívogató, örömöt és megnyugvást ígérő kar. De a fény kihunyt — nem a nap sugara volt — a homály maradt, s az ember megborzongva felhajtja kabátja gallérját: csak illúzió, csak látomás. Gyerünk tovább ... S valóban csupán ennyi lenne az egész: megalázottan, kigúnyoltan megverten tovább állni? Valóban már csak ennyi maradt: dolgozni kell — nincs más? Hiszen ez sem kevés, de nincs még más? Nincs még valami több? Amiért dolgozni érdemes... Ennek az elbeszélési kötetnek a hősei, a régebbi Mátyás tér. Károlyi-kert, Egyetem utca szegényei, és a mai élet perifériális alakjai, nem hősök. Gyarló emberek. Emberkék. Akiknek szívében ugyan néha-néha még feltámad a vágy, kitörni ebből a homályból, de aztán mennének is, nem is. S végül nem tudnak elszabadulni önnön maguktól. Ezért hiába az utolsó szalmai szál, mint a kis Komlósnak az állás a kórházgondnokságon, meg Kovácsfié szerelme. (Ügynök a kórházban.) És az írók, „négerek”, gegírók, csasztuskaszerzők világa, amelyben már nem is írnak, hanem mindjárt átírnak, s amelyből előlép a „diliflepnis” Turcsányi, aki úgy rázza a fejét, mint egy portörlőt, „ahol Zsámboki zakójának széle olyan elegánsan rojtos, mint egy monokli zsinórja: csak a purgatórium egyhangú homálya lehet ilyen undorítóan, ilyen hátborzongatóan unalmas, mint ez a világ”. (Egy esküvő.) És néha egy-egy felvillanó mosoly. Valami igazi élmény sejtése, egy nagy-nagy, mindent felforgató szerelem vágya, vagy vaszonkét részvevői ezekkel a kérdésekkel is foglalkoztak. Többen elmondották, hogy a lumpenproletárokat — azzal, hogy egy munkásbérházba csak ilyen elemeket zsúfoltak össze —, akarvaakaratlanul a munkásosztály tipikus képviselőiként állították a nézők elé. Már csak ezért sem válhat ez a film a szocialista nevelés eszközévé, pedig ez a mi filmjeink feladata. Szalai Vilmos összefoglalójában arról beszélt, hogy ha a filmnek az volt a célja, hogy emlékeztessenek a múltra, maga a cél helyes. De ilyen volt-e valójában egy munkásház a múltban — és ilyenek voltak-e a munkások? Ezt megcáfolták a felszólalók és az élet. Ha ilyen lett volna a munkásosztály, akkor nem emelkedhetett volna vezető osztállyá. Ezért sérti a film az angyalföldieket, ezért bántja önérzetüket.. örülnek, hogy ilyen témához is hozzányúlnak a film művészei, de azt kérik, alaposabban ismerkedjenek meg a valósággal. Mert akkor igazabb s művészibb filmet készíthetnek. Ez a film a sokszínű élet sötét oldalait gyűjtötte csak öszsze, meghamisítva a munkásosztály múltját, életét. Szocializmust építő országunkban filmművészetünktől az élet igazságát tükröző filmeket várnak, s remélik, hogy a filmek alkotói figyelembe veszik az ő kívánságaikat is. Baranyai Ilona lami csudatevő érzés után, amiért nem kár még az életet is feláldozni. S akkor jön valaki, egy erősebb s mert övé a pénz, a hatalom, — övé a lány szerelme, csókja. S a lány? Legyen az övé, hiszen csak egy útszéli lotyó! Mi maradt a lázadásból? Egy részeg legyintés, egy falhoz vágott pohár szertehulló cserepeinek csörömpölése. (Idegen szobák.) ... És így véges végig, az egész könyvön át. Az ember zuhan egyik döbbenetből a másikba és végül elfárad és segélyt kérően körülnéz. Hiszen ki tagadja, az élet — ilyen is. Ilyen szomorú is és van, akinek ilyen kiúttalan. De csak ilyen az élet? Csak ilyenek az emberek? Az író könyve, hősei, sírásuk, kacagásuk — hitvallás. Ez lenne hát a hűség, amelyet Mándy szőkébb pátriája tereinek, utcáinak fogad? Az igazi nagy művész olyan, akár a mesék királya: egyik szemével sír, a másikkal nevet. De Mándy Iván mindkét szemét elöntötték a könnyek, s ettől a tárgyak, lények — az egész élet torz táncot lejt. Pedig aki néhány színfolttal életre kelt holt alakokat, az művész. „Egy arc jött felém, oly keskeny és merev, mintha tálcán hoznák” — írja. Vagy: „És most már csak ült, ült elveszve a parkban, mint egy ottfelejtet ócska esernyő.” Bizarr, néha már-már fárasztóan eredeti jelzők, hasonlatok, látomások, mondatok cikáznak, amelyek hogy megszülettek, mozogni, hatni kezdtek, önálló életet élve, néha szinte úgy tűnik, függetlenül az író akaratától, szándékától. (Kulikabát.) Mégis olyan könyv ez, amelyben, bár csaknem minden egyes írás külön-külön drága gyöngy, felfűzve — hamis a fénye. Cs. G. Wpm L H i KOIVYVE HJR O JL Mándy Iván: Idegen szobák Magvető Könyvkiadó 1957. Jubileumi Petőfi-hét Kiskőrösön A Hazafias Népfront kiskőrösi járási bizottsága Petőfi Sándor születésének 135. évfordulója alkalmából december végén és január elején jubileumi Petőfi-hetet rendez Kiskőrösön. Az ünnepi hét előkészületeiről a bizottság küldöttei szerdán a Hazafias Népfront székházában rendezett sajtófogadáson tájékoztatták az újságírókat. A jubileumi hét ünnepélyes megnyitása december 28-án lesz. Ekkor Petőfi-kiállítás is nyílik, amelynek anyagát részben Petőfivel kapcsolatos írásbeli emlékekből, régi könyvekből állították össze, részben pedig a pedagógusok az iskolás gyermekekkel együtt több hetes munkával különböző régi bútorokat, ruhadarabokat gyűjtöttek össze. A hét legkiemelkedőbb napja december 29. lesz. Ez alkalomra a politikai és a társadalmi élet számos kiválósága, ezenkívül a bel- és külföldi sajtó képviselői érkeznek Kiskőrösre. Fél 12-kor megkoszorúzzák Petőfi szobrát. Az ünnepségen Király István, a járási népfront-bizottság elnöke emlékezik meg a község nagy szülöttéről. A műsorban Petőfi Sándor költeményeit szavalják, és több megzenésített Petőfi-verset adnak elő. Este 6 órakor irodalmi est lesz, amelyen Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront országos tanácsánakfőtitkára mond beszédet. Szilveszter éjfélkor Petőfi szülőházában tartanak ünnepséget. Január 2-án a művelődési házban a helybeli KISZ-szervezet műsoros estjén találkoznak a KISZ- fiatalok a szovjet egységek komszomolistáival. Január 9-én ifjúsági nap lesz. Délelőtt filmelőadást tartanak iskolásgyermekeknek, délután 3 órakor pedig szavalóversenyt rendeznek a járási művelődési otthonban Petőfi műveiből. Az Irodalmi Színpad Kassák-estje Két estén át szerepeltek az Irodalmi Színpad műsorán Kassák Lajos költeményei, novellái és megzenésített dalai. A költői est megnyitójaként Sötér István Kossuth-díjas méltatta Kassák Lajos munkásságát, jelentőségét a közelmúlt és a jelen irodalmában. Bevezetője után neves előadóművészek tolmácsolásában felhangzottak Kassák költészetének legegyénibb darabjai. Az Egy ember élete című önéletrajzi regényből Egressy István és Palotai Erzsi mondott el egy-egy érdekes, a szerző akkori gondolat, világára és világnézetére jellemző részletet. Kelen Dóra A halott katonák és a Szerenád című költemény szép elmondásával aratott sikert. Tetszéssel fogadta a hallgatóság az író bájos, sok derűs percet okozó gyermekverseit, valamint Kadosa Pál zenéjével több más költeményét, amelyeket Sándor Judit, a kiváló operaénekesnő adott elő Steinert Mária zongorakíséretével. A Hazafelé a folyóparton című költeményt Demján Éva tolmácsolta nemes egyszerűséggel. Mikes Lilla a közismert Mesteremberek elmondásáért kapott sok tapsot. Bodor Tibor színművész a Különös virágszál, meg a Visszatérő illatok hangulatos, sokszínű tolmácsolásáért érdemel dicséretet. Az est legszebb élménye a Hét szál vörös rózsa című elbeszélés előadása volt, Berek Katalin, a Nemzeti Színház fiatal művésznőjének megkapó drámaiságú, mélyen átélt tolmácsolásában. Sikerrel működött még közre a műsorban Dénes Vera gordonkaművésznő és Zempléni Kornél zongoraművész. K. S. Török Sándor: A hazug katona Szépirodalmi Könyvkiadó. A katona messze országból, a háborúból jön. Hosszú ideje tart az útja és sok mindent lát. Kicsit bölcs is lesz a katona és nagyon szelíd. Mikor hazaér, hazudni kezd. A péknének fiát hazudja, a rossz lányoknak stricijüket, özvegynek férjét, árvának apját, szeretőnek vőlegényét. Én temettem el —, mondja — a karjaimban halt meg. S mondja, hogy milyen volt a megboldogult. Nem olyannak mondja, amilyen volt, hanem olyannak, amilyen lehetett volna: jónak, szépnek, hősnek. Thomas Mann mondja egy helyütt, hogy a regényírónak kicsit „kiégett" embernek kell lennie, az életet felülről kell áttekinteni. Török Sándornál megvan ez a „felülemelkedettség", a görcsös zokogás már sóhajjá halkul s a nevetés szemesarki bölcs mosollyá. — Van egy epizódja a regénynek, mikor a katona koldulni tanít egy koldust, aki hangosan és erőszakosan kéreget. „Ne ordíts, semmi értelme! Hallgass, ez az első!... Nem tudom ezt neked szavakkal megmagyarázni, ide nézz! a szemedbe nézek és megmutatom, hogy szeretlek téged ... ... a szemedbe nézek és hozzádölelem a tieidet." Igen, Török Sándor nem hangos koldus, nem jajongva jeremiádázik a háborúról, csak halkan a szemünkbe néz és mindannyiunknak szívünkbe szökik a fájdalom, hiszen mindannyian temettünk valakit, ízesen, majdhogynem népiesen „szürrealizál". Népmeséi gyökerei lennének a tódító-lódító hadfinak? Vagy talán a pikareszk-regények laza történetkoszorújával tartják a rokonságot ezek a félbehagyott, felvillantott, majd elejtett emberi történetek? Inkább egy nagy allegóriának hat a Művészről. A Művészről, aki az embereknek füllenti a szépet, a jót, aki kiszínezi az életüket, ő sem az igazat mondja — mint a katona — sohasem pontosan olyannak mutatja az életet, amilyen, egy kissé mindig olyannak, amilyennek szeretnénk. Művész. Tudja a legnehezebbet, ahol akar megríkat, és mosolyra fakaszt ha neki úgy tetszik. .S ha nem is leszünk jobbak, nem leszünk ilyen apostolian világbaölelőek, mint a regény katonája, de jólesik ez az áradó emberszeretet, ez a nagy bizalom az emberben. Nem változunk meg tőle, de enyhülést hoz ,a megkínzott szíveknek. M. G. P. Az Élet és Irodalom karácsonyi kettős száma Szombaton jelenik meg az Élet és Irodalom karácsonyi kettős száma. A lap 24 oldalon egyebek közt Bölöni György, Csohány Gabriella, Darázs Endre, Darvas József, Erdős László, Fodor József, Földeák János, Gertler Viktor, Goda Gábor, Gyárfás Miklós, Győre Imre, Hegedűs Géza, Illés Béla, Jankovich Ferenc, Kárpáti Aurél, Kassák Lajos, Keszthelyi Zoltán, Kodolányi János, Kónya Lajos, Máté György, Murányi Kovács Endre, Nádass József, Rákos Sándor, Reményi Béla, Remenyik Zsigmond, Rideg Sándor, Sándor Kálmán, Sinka István, Szabó Pál, Tamási Áron, Tamási Lajos, Vaád Ferenc, Várnai Zseni novelláit, verseit, cikkeit közli. (MTI) Kodály-hangverseny Varsóban A varsói Magyar Intézet Kodály Zoltán 75. születésnapja alkalmából zenei estet rendezett. Witold Rudinski, a varsói konzervatórium igazgatója ismertette Kodály életét és munkásságát. Az előadás után hanglemezbemutató volt Kodály legszebb műveiből. Az esten megjelentek a Varsóban tartózkodó magyar kulturális kormányküldöttség tagjai, a magyar nagykövetség vezető tisztviselői, a varsói zenei élet képviselői, a konzervatórium sok hallgatója és többen mások.