Népszabadság, 1958. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-01 / 51. szám

4 Nagy részvéttel temették el Glatz Oszkár Kossuth-díjas festőművészt Glatz Oszkár Kossuth-díjas kiváló művészt pénteken délután barátainak, növendékeinek és tisztelőinek népes tábora kísérte utolsó útjára a Farkasréti temető­be. Az egyházi szertartás után Domanovszky Endre, a Képzőmű­vészeti Főiskola főigazgatója mondott búcsúbeszédet a főiskola tanári kara és az egykori növen­dékek nevében — Hálásak vagyunk neked — mondotta a többi között —, mert csaknem egy negyedszá­zados fáradhatatlan tanaid műkö­désed alatt mindvégig fiatal akartál és tudtál maradni, min­den próbálkozásunkat megértés­sel és meleg szeretettel segítetted. Hamar megértettük, hogy művé­szi kifejezésben csak­ annak van értelme és létjoga, aminek belső tartalma is van. A temetésen küldöttség képvi­selte a Nógrád megyei Buják la­kosságát, amelynek körében évti­zedeket töltött a nagy mester, s akikről annyi szép és értékes ké­pét festette. Nevükben Almás­ Miklós, bujáki iskolaigazgató mon­dott búcsúszavakat. Az egy­házi szertartást követően a mester egyik volt munkatársa Eötvös Gyula olvasta fel versét. Ezután a sírba eresztették a ko­porsót, s a friss hantot rövidesen elborították a kegyelet, a tiszte­let és a hála virágai, köztük az Országos Béketanácsé, amelynek Glatz Oszkár is tagja volt, és a bujákiak hatalmas koszorúja. (MTI) A VÁROS PEREMÉN József Attila költeménye filmen A Budapest Filmstúdió megfil­mesítette József Attila A város peremén című költeményét. Tisz­teletre méltó vállalkozás, amelyet kisebb hibák ellenére is siker koronázott, sőt a város peremé­nek képi ábrázolásában olyat nyújtott, ami művészileg újat adott a magyar filmnek Az olasz neorealistákra emlé­keztető eszközökkel kezdődik a film. József Attila szobáját látjuk, majd a külvárosi háztetők jelleg­zetes panorámáján át a magasba törő, füstölgő gyárkémények felé fordul a lencse; valóban a város pereme ez, hol „puha szárnyakon száll a korom" s ahol „nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csor­ba pléhtetőt". S a külváros József Attila-i életképe mellett bemutat­ja a film „e szörnyű társadalom” - ban élő „új nép, másfajta raj“-t, a való anyag teremtette munkáit és életét. A külvárosi nyomorta­nyákat és e szörnyű világban élő öntudatosodó olvasó munkásem­bert és a családi gondokba meg­őszült munkásasszony alakját, a sovány vacsoráját kanalazó mun­kás és éhező gyerekei közötti szótlan párharcok Talán a legsikerültebb a film­nek az a része, amely a munkát, a gyárat, a gép elvadulását áb­rázoló képeket idézi. „Csak néz­zétek, a drága jószág hogy elva­dult, a gép!... És látjuk már, hogy nemsoká mind térdre omlo­tok, s imádkoztok hozzá, ki pusz­tán a tulajdonotok.” A munkást agyonsujtó izzó acéltömb, a futó­szalagon fegyvert gyártó üzem fé­lelmetes látványa, az egész drá­maian feszült képsor több, mint illusztráció. Annál nagyobb itt a hatás, mert a képek futamai elő­készítik a nézőt akár csak egy zenekari mű előjátéka; mire fel­hangzik a főszólam — maga a vers — már ismerjük a melódiá­ját, így még monumentálisabb a hatása, még magasabbra lendíti a nézőt hevülete. Igen szép a film befejező része is, amely a költő álmodta tudatos jövőt az öntudat­ra ébredt munkások zászlóvivő csapatával jelképezi. Néhány tá­gas, egyszerű képben jut itt ki­fejezésre a költő jóslata arról az időről — a mi időnkről — amikor majd ,­megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend .. Hiábavaló lenne azt kívánni et­től a filmtől, hogy pontos mása legyen a költeménynek — akár szóban, képben vagy _ szerke­zetben. Rá kell azonban mu­tatni a filmváltozat egy-két gyengéjére. Például a fasiszta fegyvereknek nekilendülő véd­telen munkástömeg heroizmu­­sát csak külsődleges eszközök­kel ábrázolja, s a romok között zokogó kisgyerek jelenete kissé érzelgős. A város peremén filmváltozata valószínűleg nem teremt új mű­fajt a filmgyártásban, mégis eredményes vállalkozás. Nemcsak József Attila versét hozza köze­lebb a nézőkhöz, hanem filmmű­vészetünk lírai és drámai szókin­csét is gazdagítja. Horváth Márton forgatókönyve a költői mű iránti tiszteletről és annak helyes felfo­gásáról tanúskodik. Sikeresen ol­dotta meg feladatát Jancsó Miklós rendező is. Somló Tamás operatőr költői szépségű képekkel gyönyör­ködteti a nézőt. József Attila ver­sét Horváth Ferenc érdemes mű­vész minden hatásvadászattól mentes, kifejező hangon szólal­tatta meg a filmen. Ma nyílik a XIII. Országos Művészi Fényképkiállítás A Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete március 1-től 23-ig rendezi meg a XIII. Országos Művészi Fénykép­kiállítását, az egyesület Belgrád rakpart 17. szám alatti helyiségei­ben. A ma megnyíló kiállításon szá­mos vidéki fotóklub és szakkör is részt vesz, összesen csaknem ezernégyszáz fekete-fehér és szí­nes papírkép, valamint színes dia­pozitív került a zsűri elé, amely 290 művet választott ki. (MTI) n’épsz­ab­a­dság 1958. március 1. szombat Az Egyesült Izzó zenészeinek nevelője Bor Dezső búcsúhangversenye Ünneplőruhába öltözött közön­ség töltötte meg a múlt héten az Egyesült Izzó művelődési otthoná­nak nagytermét. Bensőséges és megható az ünnep, melyre össze­gyűltek: a 70 éves karnagy, Bor Dezső jutalomhangversenye. Bú­csú is egyben. Leteszi a karmes­teri pálcát, nyugalomba vonul a deresfejű tanító, nemzedékek ze­nei nevelője, az Izzó szeretett De­zső bácsija. Peregnek a számok a dobogón, klasszikusok zengő muzsikája szárnyal az Izzó szimfonikus ze­nekarának hangszerein, a kórus erővel teli hangján. Operaházunk jeles művészei, Tiszay Magda, Éber Pálma, Reményi Sándor az operairodalom legszebb áriáit szó­laltatják meg. De megtízszereződve árad az ünneplés, mikor az ősz karmester ismét a dobogóra lép. Újpest a magáénak vallja őt, a kispénzű emberek koncertmesterét... Itt, a nagy munkásvárosban kezdte karmesteri pályáját, itt alakította meg 1911-ben az ország első munkászenekarát, amelynek az első világháború gyászos első esztendeje, 1914 tett pontot mű­ködésére. Majd egy évtized há­borús és politikai vérzivatara után, 1923-ban Bor Dezső kar­mesteri pálcájának intésére is­mét megszólalnak a hegedűk és feszengenek az oboák, a kürtök... Ekkor alakította meg állástalan muzsikusokból, kitérdelt nadrágú városi kishivatalnokokból a Fő­városi Zenekart, amelyet ma nagyranőtt utódában Állami Hangversenyzenekar néven ismer a zenei világ. Szünetben, a színpad háta mö­gött, a zenészek kis szobájában jóbarátok és tisztelők seregéből szakítom ki az ősz mestert rövid interjúra. A 45 éves karmesteri múlt emlékeit idézzük... Régi koncerteket a Ligetben, a Vigadó­ban, az állatkerti szabadtéren... Soha olyan hangversenyeket, so­­ha olyan közönséget! — tanúsít­ják a régi pályatársak — mint ott, a 20 filléres ülőhelyeken a Li­getben, a hajdanvolt zenepavilon­ban, a szökőkút és az Iparcsarnok között... Akinek nem volt 20 fillérje sem, elálldogált egy fához dőlve, s ingyen hallgatta a zenét. — Melyik a legszebb emléke? — faggatom a mestert. — Egy fehér szalag — mondja. — A szalagon néhány szó: „A li­geti koncert álló hallgatói”. Ma is őrzöm ezt a megfakult szalagot. 1927-ben, az első ligeti hangver­senyen virágcsokrot fogott át, amelyet sebtiben összeadott fil­lérekből hozatott a koncert végé­re a „potyaközönség”. Két dátum még, amit feljegy­­zek a gazdag élet emlékeiből. 1925. december 25. — ezen a na­pon volt a Fővárosi Zenekar első rádiószereplése — mondja Bor Dezső —, a Rákóczi úti stúdióban. Ezzel a szerepléssel indult meg a rádiókoncertek sora... A másik évszám: 1934 július ... Az első szabadtéri hangverseny a Károlyi-kertben. A hangverseny dirigense, Bor Dezső fényképet őriz róla, amelyen dobogó nélkül, a földön foglal helyet a zenekar... Később dobogó is lett, de akkor a­ karmester kérésére bontották le a kertet körülvevő magas kőpalán­­kot, hogy minél többen hallgat­hassák a zenét... így nevelte az embereket a zene szeretetére, így szórta teli kézzel kincsét, a muzsikát a kis­­pénzűeknek, a szegényeknek. A fasizmus eltávolította a Fővárosi Zenekar vezető karnagyi tiszté­ről. 1945-ben a kommunista párt kutatta fel, hívta vissza az őt megillető helyre. A romok között, gyalog ment érte Bodoki Antal, az újpesti pártbizottság megbí­zottja — egyik volt hegedűse a munkászenekarban —, s kérte: jöjjön, alakítsa meg újra a mun­kások zenekarát. Bor Dezső az­óta vezeti az Egyesült Izzó mu­zsikusait, terjeszti a szépséget, a kultúrát a nagy munkásváros­ban, ahol kezdte és folytatta sza­kadatlanul, míg pálcát tartó ke­ze el nem gyengült... Búcsúztatják a tanítványok, a pályatársak a régi Fővárosi Zene­karból, búcsúztatja az Izzó párt­­bizottsága, a szakszervezet, a Ze­neművészek Szakszervezete, az új­pesti munkásság, a Népművelési Intézet, az Operaház vendégművé­szei, az Állami Hangversenyzene­kar-beli neveltjei... Elárasztják virággal és ajándékkal, megindult szavakkal, szeretettel, tisztelettel és hálával. Áll a reázáporozó szeretet özö­nében: szólni nem tud, csak meg­hajtja újból és újból finom, ősz fejét... Aztán meglendül a kar­mesteri pálca, felzeng a zenekar, hogy harmóniák nyelvén mondja el: nem, mégsem búcsúzunk Bor Dezsőtől, tanításával jelen van ezentúl is mindenütt, ahol igényes muzsikát hallgat a koncertterme­ket megtöltő, zenekedvelő új kö­zönség. Bars Sári Új iskola épül Győrszemerén A felszabadulás 12 esztendeje alatt községünk igen sok új léte­sítménnyel gazdagodott. Óvodát, bölcsődét, kultúrházat és egy tűz­oltószertárt építettünk. Csak egészséges, szép iskolánk nem volt eddig. Iskoláink többfelé a község öt különböző pontján állnak. Emiatt a nevelők óra közben valóságos stafétát futnak, hogy az egyik is­kolából eljussanak a másikba. Néhány tanulócsoportnak meg egyáltalán nincs helye. A belte­rületi iskolában ugyanis négy tanterem van és 11 osztály. Most végre teljesülhet a régi vágyunk. Egymillió forintot kap­tunk iskolaépítésre. Ebből gyö­nyörű négy tantermes iskolát lehet építeni. A munkálatok meg is kezdődtek, s jövő őszre már vilá­gos, modern iskolába járnak gyerekeink. Az új iskola építése nagy örömmel tölti el a község egész lakosságát. Csőre Károly VB-titkár, Győrszemere ROM­AI MIHÁLY ANDRÁS: A­MSZ­TER DA­MI LE­VÉL csupa békebeli dologról I. Nur gemüllich Hollandiába Ferihegyen léptem már be, mármint a hollandi légitársaságnak, a KLM-nek Flie­­gende Holländerébe, abba a szép, nagy repülőgépbe, amely Kairó­ból s még messzibbről, valahon­nan Indiából jövet ejti útba Bu­dapestet, mikor Amszterdamba hazamegy. Az ember belép az or­szágba, ha gépébe fölszáll, ez a nemzetközi jog. De nem erre gondoltam. Hol­landiába, a lehető leghitelesebb Németalföldre akkor érkeztem meg, mikor benn a gépben a he­lyemre leültem. Mert mellettem egy bácsi ült, igazi békebeli bácsi, kopasz is, kövér is, nadrágtartója is volt neki, rószaszín bácsi. A nadrágtartója azért látszott, mert ingujjban ült már ott a he­lyén, mint aki messziről jön ez­zel a géppel, kényelembe helyez­kedett, olykor ki-kitekinget az ab­lakon, olykor el-elszunyókál, így utazik, passziózik, ahogy kövér bácsik szokták. így csinálta aztán Budapesttől Amszterdamig is, csak arra az órácskára vette ma­gára a zakóját, amikor útközben a frankfurti repülőtéren megva­csoráztunk. Alszik egy-egy verset a bácsi, két vers közt azért persze barát­ságosan dörmög, beszélgetünk is. Így derül ki, hogy Indiából jön éppen, valami hivatalos delegá­cióval járt ott valami reprezenta­tív ügyben, mivel ő a törvényho­zás tagja, holland képviselő. Né­metül beszélgetünk, de azért meg­jegyzi a bácsi, hogy nem szereti a németeket, sőt neheztel rájuk, van is miért, meghiszem. Ak­kor aztán meg is kérdeztem: — És milyen párthoz tetszik tar­tozni ott, a parlamentben? — A liberális párthoz — s ezt önérzetesen mondta a bácsi, már­­már lelkesedéssel is, már ameny­­nyire így ülő helyzetben, pohosan és kedvesen lelkesedni lehet, a levegőben. — Tehát az ellenzékhez — pró­báltam ki mindjárt politikai isme­reteimet. — Natürlich! — helyeselt a bá­csi, annyi eréllyel, amennyit a mosolya megengedett. — A mi pártunk ellenzéki párt, az ellen­zékhez tartozik, gehört zur Oppo­­sition! Itt aztán egyszerre lefékezett, közelebb döccent, elnevette magát, mintegy engedékenyen: — Na ja, eine gemütliche Oppo­­sition — s az amábilis hangsúly­ba, mely mintha üvegharang alól, a tenger mélyéről hangzott volna fel, szinte beleszédültem. Kedves öcsém ... — cseng a fü­lem —, azt nem tette hozzá, hogy kedves öcsém? — Kedélyes ellenzék — ezt mondta a bácsi, s a barátságos kis nevetése joviálisan döcögött, re­pültünk Amszterdam felé, radar vezérelte a gépet, s mi ültünk benne, kedélyesen ellenzéki kö­vér képviselő-bácsi és fránya hír­lapíró, a Sándor utcai képviselő­házból egyszeriben felrántva va­lami mesebeli repülőszőnyegre, mint folyosói Mikszáth-karcolat. Vagy mint aki ifjú parlamenti hírlapíró koromban voltam ott a dunaparti piros szőnyegen, üldö­gélve a plüsskanapén pertu ba­rátságban a kövér képviselővel, aki aztán megszavazta halálomat, kedélyesen, katonadolog, kedves öcsém. S ha nem is szavazta meg, ha ellenzéki volt! Kedélyes ellenzéki, mint szegény Sándor Pál, akit — „Isten éltessen, Pali bácsi!“ — a folyosón Gömbös Gyulának mél­­tóztatott, gyengéden hátbavág­­ja ... Nur gemütlich! Csak le ne zuhanjon most ez a repülőgép velem és ezzel a békebeli képvi­selőbácsival, csak óvja meg sorsa Hollandiát. II. Szegeden nem volt árvíz Kóválygok Amszterdam - tűn döldő utcáin, az enyhén lej­tős járdákon, melyekről magától lecsorog az esővíz, a keskeny, öreg, tiszta, csúcsíves házak kö­zött, melyekbe a padlásról kiálló rúdról kötélen emelik be a bú­tort, a már-már velencei csator­nákon, amelyekbe minden héten beleesik egy-egy autó a szabad­ban parkoló rengeteg masina kö­zül (ami a tűzoltóságnak kiszállá­sonként már rendes, bekalkulált jövedelmet jelent), fényreklámok közt, meg hidakon — karfájukon virág, sok virág és sok színes ház, mert kell ez az ember szívének, ahol különben folyton borús az ég —, kilenc év után ez az én első nyugati éjszakám. Nem Hollan­diával, ahol még nem jártam, de egyáltalán: egymásra ismerünk-e még? A mű­ párizsi kis lokálra, amely Montmartre-nak van berendezve, a­hol hollandusul próbálnak fran­ciásak lenne, ami majdnem olyan kietlen erőlködés, majdnem olyan bájtalan medvetánc, mint a né­meté, mikor párizsiasnak produ­kálja magát — igen, erre, emlék­szem, még kile­ncszé­­lt­áruiméból, Berlinből, ott­ járta ez nagyban annak idején. Volt ott akkor még e műfajban egy óriási palotányi Kempinski-üzem is, „Haus Vater­­land”, amely emeletenként, sőt szobánként más-más vendéglőnek, meg dancingnak volt berendezve, volt abban is mű­ Montmartre, meg olasz esztéria, bécsi „Heuri­­ger”, sőt „magyar csárda’’, jó né­­metesen, csupa ilyen békebeli do­log. Aztán jött Hitler, s kisvártat­va majdnem egész Európát — az igazi Montmartre-t is, az olasz esztéria, a bécsi „Heuriger” és a magyar csárda eredetijét — ilyen tenyeres-talpas, ilyen borzasztó „Haus Vaterland”-nak rendezte be. Hollandiát is, sajnos, ezt sem hagyta ki. S nem is ez a változat­lanul buta kis amszterdami mű- Montmartre a baj, éljen csak meg ez a verejtékes kis lokál. Az a baj, ami aztán már ural­kodó impresszióvá erősödik az ameszterdami utcán, kivált a bel­városin: a hajdankornak az mint­­ha­ mi-sem-tör­tént-volna folyta­tódása, amely az iszonyú törté­nelmi cenzúráról nem vesz tudo­mást, emlékezetéből is szinte ki­veti, s amitől az embert hovato­vább kileli a hideg. Hallgatólagos közmegegyezés, hogy a németek­­re titkon neheztelünk, nem is sze­retjük őket, aki együttműködött velük, kiközösítettük , de azért kontinentális idegenforgalmunk alapjává Nyugat-Németországot tesszük, de azért, függetlenül most már e német dolgoktól is, ott folytatunk mindent, békebeli tréninggel, ahol abbahagytuk, mi­előtt közbejött volna ez a kétség­kívül borzasztó, de annál bosz­­szantóbb üzemzavar. Háború, fa­sizmus, megszállás és gázkamra, mindaz, aminek épp Hollandia volt egyik legsúlyosabb áldozata — mindez olybá vezetődik, mint­ha korántsem kínálkoznék belőle tanulság, levonni való, mintha

Next