Népszabadság, 1958. május (16. évfolyam, 103-128. szám)

1958-05-24 / 122. szám

1958. m­ájusi 24. szombat Ma kezdődik a TIT országos küldöttközgyűlése • Ma délelőtt 9 órakor kezdődik a Társadalom- és Természettudo­mányi Ismeretterjesztő Társulat küldöttgyűlése. Bognár Rezső akadémikus, a TTIT elnöke meg­nyitója után megválasztják a munkabizottságokat, majd Mód Aladár, a társulat főtitkára szá­mol be a végzett munkáról, vala­mint a jövőbeni feladatokról, referátumot vita követi. Az országos küldöttgyűlés hol­nap folytatja munkáját. Ekkor teszik meg jelentésüket a munka­­bizottságok, majd módosítják az alapszabályokat, megválasztják az új országos elnökséget és az országos ellenőrző bizottságot. Meg­szünteti a nehéz fizikai munkát, egymillió forintot takarít meg a DIMÁVAG hidegdaraboló gépe A DIMÁVAG Gépgyárban a műszaki fejlesztési program kere­tében új hidegdaraboló fűrészgépet állítanak be. Mindmáig a ková­csolóüzemben az anyagok darabo­lását meleg állapotban, pöröly alatt végzik. Ez nehéz fizikai munkával jár s mivel a darabok mérete nem pontos, a kelleténél több anyag használódik el. Az új darabológép költsége viszonylag gyorsan megtérül, mert a hideg­­fűrésszel egy év alatt anyagban, energiában és szerszámban körül­belül egymillió forintot takaríta­nak meg. ÉPÍTKEZÉS A BUDAÖRSI ÚTON Budaörsi úton előregyártott pernye-beton elemekből 3 egy­emeletes 8 lakásos lakóépület készül. A Budapesti Erőmű dolgozói részére készülő épületek mindegyikében 7 kétszobás és 1 egyszo­bás lakás épül. A NÉPSZABAD­SÁG IGAZ MESE A FELNŐTTEKNEK Hat boldog öregről és három aranylakodalomról n e­gyszer volt, hol nem volt,­­ volt egyszer három nagyon öreg asszony meg három nagyon öreg bácsi. Már éppen ötven éve éltek együtt, ki-ki a párjával, és nem maradt vagy nem is szüle­tett egyetlen gyerekük sem. Meg­romlott a látásuk, csak hangos szót hallottak, bizony a járásuk sem volt fürge, mégis boldogak voltak. Azon a vidéken ugyanis, ahol ők éltek, túl a Sárvíz, a Sió vizén, Tolna zöld lankáin, Gyünk­nek kicsiny falujában, valamikor egy Sulkovszky nevű gonosz em­ber volt az úr. Ennek kegyetlen fia ütötte-verte a szolgákat, köz­tük ezeket az akkor még fiatal embereket, Axt Józsefet, Csizma­dia Józsefet, Schönfeld Boldizsárt és feleségüket, ők csak az égre néztek olyan­kor a sok-sok sze­gény emberrel, s várták, ki tesz már egyszer igazságot nekik. Ré­gen, már tíz éve is elmúlt, meg­jött a szegény emberek igazsága. Nem éppen az égből, hanem be­csületes, jó emberek révén. Elvet­ték Sulkovszky minden vagyonát, s kiosztották a szegények között, kastélyát pedig — Gyönk városá­ban — a munkában megfáradt idős embereknek adták. Ebben a szép, nagy, emeletes kastélyban élnek a mi öregjeink is, akikről mesénk szól. Kényel­mes, gondtalan itt az öregségük, mert szeretetben is van részük. Enélkül az öreg emberek éppúgy elpusztulnának, mint a kicsiny gyermekek. Amikor még Sul­kovszky volt az úr, az ilyen ott­hont szegényháznak hívták. Ma már nem ez a neve, mert hogy is lehetnének szegények, akiknek ilyen szép kastélyuk van. A napokban az is kiderült, hogy nemcsak itt Gyönkön szere­tik őket, hanem Nógrádban, Ba­ranyában, Somogyban is, az egész országban. Úgy derült ki a dolog, hogy nagy lakodalmat csaptak Gyönkön. Axték, Csizmadiáék és Schönfeldék aranylakodalmát. Ünneplőbe öltözött vőfélyek és feldíszített hinták mentek a kas­télyhoz a nászpárokért. Kis úttö­rők hosszú sora állt őrséget. A hinták elé fogott szürkék és dere­sek a templomba vitték a három idős házaspárt. A kápolna kis har­­móniumán felcsendült Mendels­sohn nászindulója. Legalább most szóljon a szép muzsika — gondol­ták a rendezők —, hiszen ötven évvel ezelőtt úgysem tudták volna ezt megfizetni. Mert nem is első­osztályú — osztályon felüli esküvő volt ez. Már csak azért is, mivel mindenki biztos volt benne, hogy az egyházi áldással másodszor is összeadott párok sírigtartó hűsé­géhez immár nem fér kétség ... Amikor kijöttek a templomból, a kapuban ott várta őket Csorba Géza híres szekszárdi cigányban­dája. Az ő kíséretükkel mentek hazáig. A kastély udvarán két­százötven embernek terítettek. S hogy el ne feledjük: már előzőleg három hízót, 170 tyúkot, 30 puly­kát vágtak, ötven tortát készítet­tek és vagy öt hektoliter innivaló várta a vendégeket. No, aztán kö­vetkeztek az ünnepi felköszön­tők ... Alig lett végük: úttörők, kiszisták, a megyei tanács, a me­gyei pártbizottság­, az Egészség­­ügyi Minisztérium, a járási párt-, tanács- és állami szervek, a me­gye többi szociális otthonának képviselői mondták el jókívánsá­gaikat. A sok-sok ajándék meg egyre gyűlt az asztalon, alig le­hetett látni tőlük az ünnepeite­ket. Később az ünnepi falatozás közben megkérdeztem Csizmadia bácsit, hogy mi a hosszú házas­élet titka? így mondta reszketős hangján: „A hűség, fiam, hűség a párunkhoz, de mindenhez, ami és aki nekünk drága, vagy ami­nek és akinek mi drágák va­gyunk." Talán mondani sem kell, hogy kivilágos-kivirradtig tartott a nagy mulatság. Az öregek persze már korábban lefeküdtek, de a fiatalok táncoltak helyettük is, az ő egészségükre is. Eddig a mese. Az a legszebb benne, hogy igaz. Cserhalmi Imre Szórakozva tanul az URÁNIA ISMERETTÉ­­­JESZTŐ BOLT ipari vásári RAKÉTA-PAVILONJÁBAN vásárolható természettudományi esz­közök­kel: Uránia tölítöttsá­remidszerű zseb­­miikroszkópa. Uránia kásmindenes, Uránia varioszikópa, diavetítő és nagyítógép. Maximlámpás diave­títő, rovaritálk, rovargyűjtő eszkö­zök, ismeretterjesztő művek. Őrhelyen , de nem egyedül Május 8-i számunkban Őr­helyen címmel írtunk a Vajnai­­házaspárról. A férfi a paksi gim­náziumban, a feleség a dunaköm­­lődi általános iskolában tanít, a lakásuk Komlódon van. Tavaly végezték be az egyetemet és lel­kes, nagy tervekkel jöttek falu­ra. Mindketten kommunisták. Vajnai János életcéljának válasz­totta, hogy falusi kultúrmissziót töltsön be, s a fiatal asszonyka — Marika — szívesen követi a férjét ezen az életúton, amely nehéz, de az egyik legszebb hivatás. Megír­tuk, hogy álmaikból keveset tud­nak megvalósítani, mert hűvös tartózkodást, nemegyszer gán­­csoskodást tapasztalnak más pe­dagógusok részéről, a kömlődi pártszervezet pedig nem fordít munkájukra elég figyelmet. A cikkben csupán ábrázoltuk ezt az állapotot, számos kérdést nyitva hagytunk, s nem titkoljuk: nagy érdeklődéssel vártuk a fej­leményeket. Vajon mi történik Pakson és főleg a kis, másfélezer lelket számláló Dunakömlődön, sikerül-e megindítani a változá­sok folyamatát csupán azzal is, hogy kavicsot dobunk az állóvíz­be? Pakson, a gimnáziumban nem merült fel különösebb probléma. A pedagógusok megértették a cikk alapvető mondanivalóját és helyes következtetéseket vontak le belőle. Tükröződik ebben a já­rási pártbizottságnak a tanárok között végzett folyamatos, helyes munkája is. De Kömlődön nem gyűrűket, hanem hullámokat idézett fel az eldobott kavics. A cikk megjelenése után a pedagógusok között néhány napig vihart érlelő csend uralko­dott. Fontolgatták a helyzetet, méregették az erőviszonyokat. Már ekkor látható volt, hogy nem egységes a véleményük. Balázs igazgató néhány tanító többszöri sürgetése után is nehezen állt rá, hogy tantestületi gyűlést hívjon össze az ügyben. Végül a helyi párttitkár és a járási pártbizott­ság egyik tagja jelenlétében jött össze az értekezlet. Valóságos iskolája volt ez a gyűlés annak, mennyire bonyolult feladat a párt értelmiségi politi­kájának helyes alkalmazása. Sí­pos elvtárs, a kömlődi párttitkár derekasan kiállt a község egyet­len kommunista pedagógusának igaza mellett, de a vita hevében bizony ingerült vádaskodásba is bocsátkozott. Balázs igazgató és néhány más pedagógus szeretett volna méltányosan igazságot tenni, de nem ők voltak a hangadók, ha­nem az a néhány tanító, aki talál­va érezte magát a cikkünkben megírt gáncsoskodásban. Bizony nehéz helyzetben volt Polányi Má­té elvtárs, a járási pártbizottság tagja, aki szinte véletlenül csöp­pent a gyűlésbe (mivel kömlődi lakos és éppen betegszabadságát töltötte) s nem kérte ki előzetesen a járási bizottság véleményét. Azt hitte, a pártnak az értelmiség megnyeréséért, folytatott türelmes, mértéktartó politikája szenved csorbát, ha szembehelyezkedik a hangoskodókkal. Inkább nekik adott igazat, helyeselve ezzel, hogy egyesek hosszabb ideje Vajnainé elszigetelésére és lejára­tására törekszenek és nem mérle­gelik érdemében a Népszabadság cikkének bírálatát, így azután maga a gyűlés nem hozott változást, alaphangját a sértődöttség adta meg. Nem ne­héz elképzelni, milyen helyzetbe került Vajnainé. Haragosai erőre kaptak, köszörülték rajta a nyelvü­ket. S amikor már férjével együtt úgy érezte, hogy legjobb lenne elköltözni Kömlődről, akkor kö­vetkezett be — anélkül, hogy kí­vülről bárki is beavatkozott vol­na — a fordulat. Mert jelen van­nak ebben a kis faluban is azok a társadalmi erők és morális ténye­zők, melyek országos méretben következetesen, lépésről lépésre bontakoztatják ki a szocialista vi­szonyokat. A helyi pártszervezet egysége­sen és szilárdan a két­ kommunis­ta pedagógus mellé állt. A párt­vezetőség levelet­ írt a szerkesztő­ségnek, melyben kijelentette, hogy a dunakömlődi pártmun­kát illető bírálatunkkal teljesen egyetért, a hibákat kijavítja. „A községben szeretik Vajnai János­­nét, szeretik a gyerekeik is" — hangzik a levél, majd a fiatal ta­nárnő jó pedagógiai munkáját di­cséri, és kijelenti, hogy a párt­­szervezet nem engedi elmarni őt a községből. Amit május 8-i cik­künk végén kértünk, hogy ennek a két gyerekembernek „minél több barát, elvtárs szorítsa meg a kezét és mondja meg nekik: — Tartsatok ki, elvtársak. A párt számít rátok, bízik bennetek, mellettetek áll“ — ez most meg­valósult. Ugyanekkor a levelek soka­­sága indult el az ország legkülön­bözőbb részeiből a Vajnai-házas­­párhoz és a cikk szerzőjéhez is. A leginkább megindító egy idős budapesti tanár, Moór Lajos (Szentkirályi utca 11.) levele. Ré­giesen „Kedves öcsémnek” szólítja Vajnait és így ír: „Három évtized után mérlegre teszem munkámat, érdemeimet. Ennyi erővel hegye­ket tudtam volna megmozgatni, ha vidéken maradok ... Becsüllek érte, hogy falun tanítasz. Har­minc év múlva azt fogod monda­ni: érdemes volt. Büszke leszel munkádra, ha majd látod a meg­változott életet és a megváltozott embereket...” Nem — most már egy cseppet sem érzik egyedül magukat Vaj­­naiék. Különösen amióta a kömlő­di pedagógusok között is megtört a jég. A tanítókra sem lehetett hatástalan a falu egészséges erői­nek társadalmi állásfoglalása. Vajnainénak nagyon jólesett, hogy Balázs igazgató mellé állt és ta­pasztalatait, segítségét ajánlotta fel pedagógiai munkája tökélete­sítéséhez. Van, akinél nehezen ol­vad a jég, de most már érezhető, hogy átbillen a mérleg nyelve, s a fiatal kommunista tanárnő meg­találja kollégái között a helyét. Nem mehetünk azonban szó nélkül el az ügy pártpolitikai ta­nulságai mellett. Alig két hét alatt kibontakozott egy folyamat a dunakömlődi értelmiségiek kö­zött, amelynek eredményeként a meggondolatlan, intrikus elemek mindinkább kisebbségbe szorul­nak és egy kommunista tanárnő mindjobban megtalálhatja a he­lyes, emberi, kollégiális kapcsola­tot pedagógustársaival. Mit kell tenni, hogy ez a folyamat erősöd­jék? Polányi Máté elvtársnak, a já­rási pártbizottság tagjának jó­szándékához nem fér kétség, de fellépése a kömlődi pedagógusok ügyében elvileg helytelen volt. A járási pártbizottság felelős szemé­lyei nem is értenek vele egyet. Polányi elvtárs helytelenül értel­mezi a párt megfontolt, türelmes értelmiségi politikáját. Ez nem az elvi engedmények elvtelen politikája. A párt soha nem fogja megengedni, hogy elszi­geteljék, igaztalanul lejáras­sák, vagy éppen fontos helyekről elüldözzék értelmiségi kádereit. Mint ahogy azt sem engedi a párt, hogy a nézetek tisztázása helyett — indokolatlanul — adminisztra­tív eszközökkel lépjenek fel a he­lyi pártszervek, vagy azt, hogy az elvi viták érintsék egyes, nem el­lenséges értelmiségiek egziszten­ciáját. A párt az eszmei harc oldalán áll, de ez nem jelenti azt, hogy el­­tűri az intrikát, áldozatkész, párt­jukhoz és eszméikhez hű kommu­nisták lejáratását, a demagóg han­­gulatkeltést. Ahol a becsületes em­berekhez méltatlan, becsületes szándékkal összeegyeztethetetlen zavartkeltés eszközeihez nyúlnak, ott a párt ebbe bele nem nyu­godhat, és keményen fellép az ilyen jelenségekkel szemben. Ha­sonló fellépést tartunk szükséges­nek tanácsi szerveink és a szocia­lista állam képviselői részéről különösen vonatkozik ez az isko­lákra, ahol a kommunista tanerők jelenléte és munkája rendkívül fontos az egész nevelési szellem alakulása szempontjából. A kömlődi pártvezetőség felis­merte, mennyire elvi kérdés is a kommunista és pártonkívüli pe-­­dagógusok viszonya és határo­­zottan fellépett e viszony megron­­tóival szemben. De azt is meg­mondjuk: a határozott kiállásnak nem szabad igaztalan vádaskodás­sá fajulnia. Szeretné a pártvezető­ség, ha jobban, maradéktalanul szocialista szellemben folyna a kömlődi gyerekek iskolai nevelése. Ehhez vitatkozni is kell, mert itt igen sok elvi-politikai kérdésről van szó s a vitában—mint ahogy az események mutatják — a kom­munisták jó támogatókra találhat­nak Kömlődön is nem egy párton­kívüli pedagógusnál. Meggyőződ­tünk róla, hogy például Balázs igazgató mennyire szívesen fogad­ná, ha a pártszervezet gyakrabban fordulna­­hozzá. Kitűnő szőlész, tapasztalt tanító és előadó, az­előtt szívesen tartott mezőgazda­­sági és más előadásokat, de az el­lenforradalom óta nem vették még igénybe segítségét, pedig várja, hogy valamilyen formában újra bekapcsolják a pártszervezet kezdeményezéseibe. S nem ő az egyetlen a kömlődi iskolában.­­Több bizalommal, világosabb kö­zeledési szándékkal nagyobb ered­ményt lehet elérni. Az ilyen ter­mészetű munkában nagy szerep vár a helyi népfront-bizottságokra és más társadalmi szervekre is. Eddig nem írtunk a vajnai­­házaspár pártmunkájáról. Náluk is van javítani való, különösen Vajnainénál. Ki kell fejlesztenie magában a türelmes vitakészséget és melegebbé, emberibbé kell for­málnia kapcsolatait kollégáival, mert enélkül nehéz jó pártmunkát végezni. Kommunista bátorsággal kell önmagát is figyelnie, fegyel­meznie, nevelnie. A kommunista pedagógus feladata: a leghatalma­sabb feladatok egyike. A pedagógusok kevés jót remél­hettek a múlt társadalmától. Sor­­suk, jövőjük és az a nagyszerű fel­adat, hogy a jövő nemzedékét a szocialista társadalom értékes, fel­világosult polgáraivá kell formál­ótok, mellénk szólítja őket. Szót kell, és szót is tudunk érteni min­den derék, hivatását szerető peda­gógussal. Szabó István

Next