Népszabadság, 1958. május (16. évfolyam, 103-128. szám)

1958-05-04 / 105. szám

4 NÉPSZABADSÁG 1958. május 4. vasárnap Mester és tanítvány Edvi Illés Aladár gyűjteményes kiállítása A kritikust műitész néven em­legették meg, amikor ma­­rtoló közönségünk először la­kozott Edvi Illés Aladár jelleg­zetes kézjegyével a Műcsarnok falára aggatott akvarellje alsó jobb sarkában. A művész bemu­tatkozásának idestova 70 eszten­deje, de aláírásán jottányi nyo­mot sem hagytak a felgyülemlő évek, amelyek annyi változást hoztak bennünk és körülöttünk. A legfigyelmesebb szem sem tud Szemernyi eltérést felfedezni a mester 1888-ban és most, 1358- ban festett képeinek szignumán. Valamennyi betű vonala s az alá­írás lestése is hajszálnyira egye­zik, így látja ezt a 88 éves mű­vész is, de hozzáfűzi, hogy élet­szemlélete, festői látásmódja, ér­deklődési köre és művészi célki­tűzése is lényegében, gyökerében, most, pályafutásának 70. forduló­ján is ugyanaz, mint a 18 éves művésznövendéké, aki első víz­festményét küldte be a Műcsar­nok tárlatára. — Mesterségi ismereteim, felké­szültségem persze gyarapodtak, de hát a kifejezési eszközt, a tech­nikát sohasem tekintettem fő cél­nak — vallja a baleseti kórház be­tegágyán, alig 48 órával a sikerült operáció után. — Mindent meg kell tanulnunk, amit el tudunk sajátítani, a technikát azonban alá kell rendelni a mondanivaló köl­tői erejének. Hiszen a művész előtt tárulkozó természetnek sincs technikája, csak szépsége, igazsá­ga, vonala, színe, varázsa, sejtel­me; földszagú, életteljes valósága. Pajtáskodón, önmagában érődőn mosolyog. — De mit papolok, mintha szó­széken állanék, holott feldúcoltan üldögélek az ágyban. Néhány papírszeletet emel fel az éjjeliszekrényről, 1928-ban megjelent olasz újságok kivágá­sait. Kis kollekcióval, 28 képpel, rajzzal szerepelt akkor a velencei biennálén s az olasz kritikusok, mintha összebeszéltek volna, úgy­szólván valamennyien annak a meggyőződésüknek adtak kifeje­zést, hogy azt a különbséget, ami a magyar és minden más nemzet festői kifejezési módja között je­lentkezik, leginkább signore Ala­­dáro képein lehet észlelni. (Abban is egységes volt a legkülönbözőbb felfogású olasz műbírálók állás­­foglalása, hogy a magyar festő ke­resztnevét családnévnek gondol­ták és írták le.)* M­ost a Nemzeti Szalonban ren­dezett gyűjteményes s egy­ben jubiláris kiállításán különös hangsúlyt kap signore Aladáro művészetének mély és igaz ma­gyarsága. Hét boldogító munká­ba feledkezett évtized gazdag, változatos termése kap helyet a kiállítás termeiben; nem egy kép messze külföldön. Törökország­ban, Olaszhonban, Párizsban, Hollandiában született, de egyet is alig találunk köztük, amelynek égboltja, levegője, szelíd nyugal­ma, sajátos színhatása ne arról árulkodna, hogy festője a képet a Duna—Tisza táján álmodta meg. Nem mintha Edvi Illés Aladár valaha is álomképeket vetített vol­na vászonra. Ellenkezőleg. Még ha, mint minden nagy piktort, olykor elragadta is az alkotó ré­vület, művészete annyira való­sághű, természetimádata olyan szenvedélyes, hogy az örökérvé­nyű szépséget az őt körülvevő világ egyszerű jelenségeiben ke­resi és találja meg. Ha valaki, Edvi Illés Aladár el­mondhatja, sokfelé járt, másutt is volt jó dolga. Marasztalták Hol­landiában, hívták Londonba, ahol tíz akvarellnek akkora a becsü­lete, hogy az akvarellisták egye­sületének elnökségét a királyi pár vállalta. De a magyar mester so­hasem vált hűtlenné kettős ideál­jához. — Nem is Sejtitek, milyen er­kölcstelen ember vagyaik — szo­kott tréfálkozni baráti körben —, egész életemben bigámiában él­tem. Egyszerre két témakör volt a szerelmem; a puszta éppen úgy szívemhez nőtt, mint Kalotaszeg százszínű tája. Már a gimnáziumban, amikor Petőfi len­ki költeményeit olvasta, kimeríthetetlen élménytárnak, gyönyörűséges tündérvilágnak lát­ta az Alföld szikes pusztaságát. A végtelen néma táj éppen úgy meg­babonázta, mint később Kalota­szeg napsütése, gazdag népvisele­te, kedves emberei. De vonzotta még valami, a háziállatok békés világa, a csendesen kérődző tehe­nek, istállóba kötött lovak, hízel­kedő komondorok, legelésző kecs­kék , a mélaszemű borjak. Milyen szenvedélyes odaadás­sal festette ezeket s mekko­ra örömét lelte témakörében, mi­csoda kivételes mesterségbeli fel­készültség segítette szelíd, szemlé­lődő, a lényegre és a részletekre egyszerre felfigyelő egyéniségének kialakulását — tanúi lehetünk most a Nemzeti Szalonbak­. Egy­­begyűjtött életműve nemcsak sze­­retetünket ébreszti a 88 éves mes­ter iránt, hanem elismerő csodá­latunkat is. Az állandóságnak, a maradandóságnak azt a felemelő légkörét érezzük magunk körül a Nemzeti Szalonban, mely a világ­városi múzeumok kabinetjeiben órákig marasztalja a látogatót. Képei között nemcsak azok vál­tak időfelettivé, klasszikus mű­vekké, melyeket a letűnt század­végen festett mint a Szélmalom vagy az Alföldi táj, hanem leg­újabb keltezésű munkái közül is nem egy, így Szakadék a Hár­­mashatár-hegyen, Este a tanyán, Fészer Dömsödön címmel jelzett olajfestményei s régebbi keltezé­sű alkotásainak egész sora. Művé­szete” olyan harmonikusan olvadt festészetünk fejlődésébe, mint­ kedvelt botos­ fűzeinek, élő, suhogó­­ nyárfáinak vonalai az Alföldön, pusztán született képeinek távla­tába. Alkotásai éppoly kevéssé hi­ányozhatnak az utánunk követ­kező idők nemzeti galériájának faláról, mint a nagybányai meste­reké, akikkel valaha maga is szembeállónak vélte festői alka­tát. A Nemzeti Szalon kiállítása meggyőz, hogy Edvi Illés Aladár mindig a maga belső világát igye­kezett kifejezni saját művészi eszközeivel, s hogy mindent el­mondhasson magáról, megtanulta mindazt, aminek birtokában nem kellett birkóznia többé a kifejezés formai problémáival. Tudását, ta­pasztalatait igyekezett átadni a Képzőművészeti Főiskolán tanít­ványainak. köztük Karády Etel­nek is, aki később felesége lett. Az egykori tanár és tanítvány most együtt szerepelnek a Nem­zeti Szalonban, mint ahogyan együtt jártak s munkálkodtak egy hosszú élet köznapjaik­ és ünnepi óráiban. A mester, megkülönböz­tetett elismerés ordaival mellén, úgy vélekedik, hogy sokkal töb­bet tanult feleségétől, mint ő ta­nítványkorában tőle, így vagy úgy, megtanulta a bölcsességet, hogy csak a szépség örök, s hogy csupán szakadatlan munkába me­rülve, tapasztalatot, tudást fel­halmozva juthatunk egy kis lé­péssel közelebb hozzá. Az Edvi Il­lés-házaspár — kéz a kézben mes­ter és tanítvány — nem is egy lépést tett előre a művészi álmok beteljesedésének ezen az útján. Lengyel István Meghalt Földes Imre Földes Imre, a magyar színpadi irodalom jeles képviselője 77 éves korában elhunyt. Igaz, hogy nevét az utóbbi időben csak rit­kán láthattuk a színházi előadá­sokat hirdető plakátokon, de még jól emlékszünk egykori sikerei­re. Már fiatalon a legjobb szín­padi írók között emlegették ne­vét, s műveivel többször nyert irodalmi díjat, többek között húszéves korában az Akadémia Koczán-díját. Több sikeres vígjátékot és ope­rett-szöveget írt, a legnagyobb el­ismerést azonban mint mélyen­­szántó színműíró érte el. Az 1900-as évek elején két drámai hangvételű színdarabjával keltett feltűnést és aratott nagy sikert Mindkettőt az akkori Magyar Színház mutatta be. Egyiknek — A császár katonáinak — az volt a nevezetessége, hogy bátran s erő­teljes művészi eszközökkel leplez­te le a Ferenc József-i kor had­seregének szellemét. Az 1909-ben színrekerült Hivatalnok urakban a magyar csinovnyik figuráját rajzolta meg, feltűnő kritikai él­lel. Földes Imre művei a szerző ki­tűnő színpadi érzékéről tanúskod­tak, s rendkívül népszerűek vol­tak nemcsak nálunk, hanem az ország határain kívül is. Életének utolsó éveiben is sokat dolgozott, s egy ideig, mint a színpadi írók egyesületének elnöke is tevékeny­kedett. Halálának hírét mélységes részvéttel fogadták a színházi kö­rökben. ZTyyWWVTTTTTTTtVVTVTTTTTTTVVTTVTTTTTTTVVVZWTTTTTT­TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTYTTTTVTYTVTTTTVTV Tudósítónk jelenti Brüsszelből: Nagy sikert aratott a „magyar nap" hangversenye A péntek esti magyar nap nagy hangversenye Brüsszelben min­den várakozást felülmúló nagy si­kert aratott Bár néhány magyarországi disz­­szidens a hangverseny előtt a nagy auditórium kapujában igye­kezett uszító röpcédulák osztoga­tásával befolyásolni a közönséget (előző este a magyar vendéglőben kívántak botrányt okozni), a ha­talmas hangversenyterem pazar fényeiben sárgálló, szinte végte­lennek tűnő süppedő fotelsorok egytől egyig megteltek valóban nemzetközi közönséggel, nagy- és kisestélyiruhás hölgyekkel, frak­kos, szmokingos sötétruhás fér­fiakkal, sokak kezében (az első sorokban is) ott volt a Bartók-mű­­vek kottája s a hangverseny alatt a szemükkel követték a tolmácso­lást. Ünnep volt ez a nagy hangver­seny, amely a belga és a magyar himnusz elhangzása után a népek kulturális barátkozásának jegyé­ben zajlott le. Nyolc-tíz-tizenkét­­szer hívták ki dübörgő, szűnni nem akaró tapssal a szereplőket, visszhangzott a „brávó”, művé­szeink öltözőjét megrohanták a gratulálok, a közönség helyéről felállva ünnepelt és a műsor vé­geztével senki sem igyekezett a ruhatárba, hanem részt kért az ünneplésből. A hangversenyt követő fogadás, amely az éjfél utáni órákig tar­tott, szintén szokatlan körülmé­­nyek között folyt le: művészein­ket körülvették a meghívottak (kétszázan lehettek) és elhalmoz­ták őket gratulációikkal. A foga­dáson beszélgettem a szovjet nagykövettel, aki elmondta, hogy rendkívüli gyönyörűséget szerzett neki a hangverseny és egyenként dicsérte a szereplőket: Lukács Miklóst, a karnagyot, s a közre­működőket: Fischer Anniét, Pa­­­lánkay Klárát, Székely Mihályt, a Rádió szimfonikus zenekarát. •— Hat évig éltem Magyarország­­on — mondta e sorok írójának az itteni finn nagykövet. — Ott lettem Bartók-hívő és az is mara­­dék életem végéig. Fischer Annie a világ egyik legnagyobb pianistád­ja, nálunk Finnországban is ra­­jonganak érte. Ilyen hatalmas kö­­zönségsiker Belgiumban — példa nélküli! A La Demierre Heure híres ze­nekritikusa, Pierre Moulaert eze­ket mondja nekem: ,,El vagyok ragadtatva. Bartók minden kul­túrember ideálja, századunk egyik legnagyobbja, az emberi lélek leg-­­kiválóbb zenepiktora. Ez az egy­* séges magas színvonalú műsor szinte teljes képet adott nagysá* gáról.” Jacques Stehman belga zene­szerző: „így csak magyarok tol* mácsolhatják Bartókot. Bartók hatalmas szelleme ma itt volt kö­­zöttünk és ezt a nagyszerű ma­­gyar művészeknek köszönhetjük : MAJTÉNYI ERIK: Naplótöredék a Kárpátokon túlról NOVEMBER 3. DÉLELŐTT Már voltam benned boldog, Budapest, hallom visszhangzó, muzsikás szavad mondd, szélseperte, őszi Bástya-sétány, ki ellen akarsz lenni most szabad? Kik ellen bontod kartácsos viharban s kiért bontod ki Kossuth­ zászlaját? A vízbe rokkant Erzsébet-híd mellett kiért, kik ellen folyik most család? Hány napja már, hogy éjszakája perdül ujjunk között a bakelitgomb. Szemünk rezzen — vagy csak a skála­ lámpa? És eszelősen hallgatjuk, hogy mit mond, mit mondhat még az éter, mi hírt hozhat? Süví­ a hang, akár a sajtó kardvas, te ifjú Pest, te büszke vén Buda, Táncsics tarlója, jaj, hova hanyatlasz? És szólni hallom, ím, költőidet, szavuk oly furcsán rebben szét az éjben. És felcsendül a Himnusz mély kongása, óh, jaj nekem, már Kölcseyt sem értem... Erőid fogytán, maholnap a körte vakon bámul az alkonyi szobára, de hova hányhat, amit költőd ígért, osztályrészed, a szellem napvilága? Most tompán hullnak belém a szavak, mint göröngyök a koporsó­födél­e — ezért őszült meg Mikes Rodostóban, ezért alvadt meg Martinovics vére? E felemás világért, felemás jövendőért,, mely fagyos éjbe torkoll? Jaj, múljon el e keserű pohár mitőlünk, távol élő magyaroktól! A Szózat hangja dübörög az estben, nagy­ mélyről hallom Petőfi nevét... De Eszterházy nem érti Petőfit, csak a kőműves, csak a volt cseléd! Kiket akarsz most volt cselédeid urául hívni, szegény Magyarország? Holott az utca gyilkol s fosztogat, s fiaid vérét isszák a csatornák... Oh, ti géppuskás szörnyű éjszakák s ti hullaszagú hűvös hajnalok! Ti, körzők helyett irányzékra hajló szöghajú fiúk, mit akartatok? A múlt hibáit, bűnét számonkérni, új arcot adni hitnek, szabadságnak? Most már hazug szavakba göngyölítve új bűnök mérges magvai csíráznak. A kisbíró már veri a dobot, az országházát terrorlegény őrzi, már számlálja a gyáros, mennyit kérjen ! új hármaskönyvet fogalmaz Werbőczy. ? *­vagy porba bukhat egész Magyarország. De minden szónál jobban fájna most a hallgatás­t­ól Budapest, te árva, emlékszel-e még szépszavú s üres­­zsebű fiadra, József Attilára? Ő hitte azt, hogy végső győzelemre viszi népét a bíborszínű zászló, és őrzi még utolsó lépteit s utolsó gondjait Balatonszárszó.. . Emlékezz hát, ocsúdj föl, nézz az égre, oly kék, mint tegnap, s még a te eged, még van hazád, van életed, jövendőd, s az ő hitével meg is védheted! NOVEMBER 5. DÉLBEN Új ének csendül új csaták elébe: Híres Komárom sose lesz bevéve! Jöjj hát s taposd szét, ifjú virradat, a Dózsa-trón alatt a parazsat. Gyötört a kín, a vér, a könny, a láz, de nem gyötört úgy, mint az a parázs. Az őszi fákat könyörtelen rázza a szélvihar — vagy tán egy nép fohásza, hogy sose tengjen önmagát gyalázón, bús koldusként a nagymajtényi páston, hogy mégse menjen volt urak elébe az igát önként a nyakába véve,­­ tisztulva kínban, megtisztulva vérben, ne lássa többé senki fia térden. NOVEMBER 6. REGGEL NOVEMBER 3. ESTE Leszel még boldog, ifjú Budapest, majd elcsitul a temetési ének, és behegednek tépett sebeid, és dalaid is rendre visszatérnek. És ha szitál majd a Margitszigetre, jönnek zúzmarás reggelek és esték, s majd fölébreszti halkan a tavasz a szabadság s az élet Budapestjét. S mert törvény, hogy az idő és a hit a szenvedést, a súlyos gyászt feloldja, a Vár alatt és kint Erzsébeten száz cseresznyefa öltözik sziromba. Messziről szólok hozzád, Budapest, ki tőlünk már-már idegenbe estél, s ki voltál szörnyű tizenkét napig testvérek közt a legféltettebb testvér, s kiben hiszek, hogy megújhódhatik még, s volt koldusai szent jussát megóvja ama Székely György mártír-koronája s Lenin viharvert győztes lobogója. E vers 1956 novemberében a Bukarestben megjelenő „Előre" cimil magyar napilapban látott elő­ször napvilágot írója a román fővárosban élő Maj­tény­­ Erik Állami-díjas költő, jelenleg tanulmányúton hazánkban tartózkodik. Messziről szól e szó, s ki tudja eljuthat-e még, hű testvérem, hozzád kinek szavára talpra állhat ! AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA­ Az egyetemek kulturális versenyének budapesti döntője Szombaton délután az Egyete­mi Színpadon megkezdődött az egyetemek és főiskolák országos kulturális versenyének budapesti döntője. Szombaton a színjátszók és a szavalók léptek színpadra. Az Építőipari és Közlekedési Mű­szaki Egyetem és a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem színjátszói Heltai Az orvos és a halál című egyfelvonásosát és Brecht Félelem és nyomorúság a Harmadik Birodalomban című művének részleteit mutatták be. Az egyetemek szavalóinak fellé­pésével zárult az első nap. Ma a Marx Károly Közgazdaságtudo­mányi Egyetemen folytatódik a verseny. Ezúttal a zenekarok, énekkarok és táncosok szerepel­nek.

Next