Népszabadság, 1958. június (16. évfolyam, 129-153. szám)
1958-06-01 / 129. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! * 16 oldal — Ara 80 fillér NÉPSZABADSÁG 1958. június 1. vasárnap A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI LAPJA XVI. évfolyam, 129. szám» Köszöntjük a nevelőket A felszabadulás óta immár hetedszer ünnepeljük a pedagógusok napját. S a mai nap fényét, ünnepélyességét még emeli, hogy ezekben a napokban emlékezünk meg az iskolák államosításának tizedik évfordulójáról is. Mit jelentett az iskolák államosítása a magyar pedagógustársadalomnak? A régi felekezeti iskolák tanítói a megmondhatói, hogyan kötötték akkor gúzsba a tanítás, a tudomány szabadságát és saját életüket. S mennyi hűbéri megkötöttség láncolta őket! Még házasodni sem házasodhattak az egyház beleegyezése nélkül, s ha netán más felekezetekhez tartozóval kívántak házasságra lépni, választaniok kellett hivatásuk vagy élettársuk között. Ők is, de a régi világi iskolák pedagógusai is arra kényszerültek, hogy a tőkés-földbirtokos uralom érdekeinek rendeljék alá nevelői tevékenységüket. Ez az alárendelés egyben a szellemi rabságot is jelentette számukra. Ez az alárendelés beletörődés vagy keserű tudomásulvételét jelentette annak, hogy a szegény tanuló előtt, bármily tehetséges, áthághatatlan akadályok zárják el a magasabb műveltséget. Gyönyörködhetett-e a nevelő munkájának eredményében, amikor a törekvő, tehetséges szegény gyermekek pályáját derékba törte az uralkodó osztályok műveltségi monopóliuma, amelyet az egyházi iskolák megfizethetetlen költségeikkel, s a megalázó megkülönböztetéssel még csak erősítettek. Az elhagyatott iskolák sötét tantermeit, melyekben gyakran száz-százhúsz gyermek szorongott, egyetlen nevelőre bízva, nem áraszthatta el a tudomány igazi fénye sem. Az iskolát valósággal átitatták a nacionalizmus, az irredentizmus szellemével. S a pedagógusok hivatásbeli kötelességévé tették, hogy átplántálják a gyermeki szívekbe a nemzeti gyűlölködést, így tették az iskolát és benne a pedagógust is a népeller-fis politika eszközévé. Mivé nőtt tíz esztendő alatt a magyarközoktatás? A felszabadulás előtt a legelemibb ismereteket is alig nyújtó négy osztályt a felnőttek mindössze 73 százaléka végezte el. Az iskolák 45 százalékában csak egy, 25 százalékában két tanító oktatott. Ma nemcsak kötelező a nyolcosztályos iskola, hanem tanulóinak 80 százaléka már szakrendszerű oktatásban részesül, szemben a felszabadulás előtti 36 százalékkal. 1937—38-ban a középiskolás diákok között mindössze 4 százalék volt a szegényparaszt és munkásszülők gyermeke. Azóta a középiskolai tanulók száma megháromszorozódott, s a munkás-paraszt származású tanulók számaránya 56 százalékra nőtt. Sokat, nagyon sokat mondanak el ezek a számok az évtizedek mulasztásait pótló fejlődésről, még ha le is vonjuk belőle a mínuszokat, a kevés tantermet, a helyenként még hiányos felszerelést, a napközi otthonok zsúfoltságát. Az államosítással nemcsak a közoktatás demokratikus egységét teremtettük meg, hanem alapvetése volt már ez az új, a szocialista iskolának. De az utat — a szocialista oktatás útját — csak akkor járjuk végig, ha mindörökre száműzzük az iskolából, a pedagógusok gondolkodásából a múlt eszmei örökségét, a Horthy-rendszer ideológiájának maradványait, mint például a nacionalizmus szellemét, ha pedagógusaink munkáját teljes mértékben áthatja a népi hatalom iránti hűség, a nemzet szocialista felvirágzásában való legmesszebbmenő segíteniakarás, a kommunizmus történelemformáló eszméi iránti tisztelet, s a mind határozottabb küzdelem eme eszmék győzelméért. Sokat beszélünk a pedagógusok jó részében még ma is élő kettősségről, a régi nézetek és a szocialista iskola követelményeinek kettősségéről. Nyíltan, bizalomteljesen beszélni erről, ez az első lépés az ellentmondás feloldásához. S most, az ünnepen is szólnunk kell erről. Az iskola nem maradhat el a társadalmi fejlődés mögött, hiszen azokat bocsátja ki kapuin, akik a haladás, a jövő útját kell hogy egyengessék. S nem a tanítója ajkáról lesi-e el a gyermek az élet értelméről, igazságairól szóló tanításokat? Nem a tanító-e az, akire, mint eszményképére tekint? Ki ülteti el a magot, ha nem a lélek kertésze, a nevelő? Ezért várjuk el a pedagógusoktól és kérjük tőlük az ünnepen is, hogy jó magot, a szocializmus eszméinek magvát ültessék el a gyermekekben, s a jó kertészhez híven a szívüket is adják e munkához. Lehet-e nagyobb öröm a nevelő számára, mint látni: a társadalom megbecsült, dolgos tagjává lett tanítványa, akiről büszkén mondhatja: lám, az én nevelésem, öszszeegyeztethetetlen a nevelői hivatással, hogy kételyeket ültessünk el a gyermekekben, válaszolatlanul hagyjunk kérdéseket, vagy éppen szembefordítsuk a tanulót az álammal, a szülői házzal. Hogy hová vezet ez az út, ebből az ellenforradalmi idők alapos leckét adtak. Mi nem egyszerűen az állammal szembeni „kötelező lojalitás” nevében, de az emberiesség nevében is megkövetelhetjük a nevelőktől: vegyék elejét az ilyen konfliktusoknak, oldják fel azokat, ne keresztezzék, hanem egyengessék a gyermek érvényesülésének, harmonikus fejlődésének útját. S közben maguk is keressék, meggyőződéssel keressék és ne megalkuvásból fogadják el a párt, az állam mutatta utat. Milyen sok pedagógus teljesíti már e nemes, felelősségteljes hivatást, hisz magáévá tette a szocializmus eszméit, s hű maradt azokhoz az ellenforradalom napjaiban is. Az élet győzte meg őket eszméink igazságáról. S teljesítik a szocialista iskola szabta követelményeket sokan azok közül is, akiknek még önmagukban is, gyomlálniok kell a régit. Teszik ezt, mert szenvedélyesen kutatják az igazságot és nem hunyják be szemüket a tények előtt. S a pedagógusok munkájának megbecsülése nem utolsósorban jelentse azt, hogy őszintén próbálunk szót érteni a ma még távolabb állókkal. Szívünk egész melegével, tudásunk javával segítjük, támogatjuk őket a számukra nem könnyű úton. Célunk nem több, mint hogy meglássák: országunkban azokért történik minden, akikhez hivatásuk fűzi őket, a dolgozó emberekért, a népért. Ez a felismerés, bár sokaknál erős lehet még a fékező, a visszahúzó eszmei örökség, előbb-utóbb győzedelmeskedik a múlt felett. Köszöntik ma a pedagógusokat, az óvónőket, a tanítókat és tanárokat, a felsőoktatási intézmények és a művelődésügyi apparátus dolgozóit a gyermek és felnőtt tanítványok, köszöntik őket a párt és a kormány, a megbecsülés, az elismerés számos jelével adózva nekik, köszönti őket az egész társadalom. S egyben további áldozatkész munkára hívja őket a szocialista iskoláért, melyet velük együtt kívánunk megteremteni —, hogy művelt, szocialista országgá legyen hazánk. Párizsba küldött különtudósítónk telefonjelentése: A szocialista pártvezetőség többsége elfogadja De Gaulle kormányalakítását Tüntetések és tilladozó sztrájkok m.ssegssít/* 3fa vagy holnap összpul a parlament Párizs, május 31. De Gaulle a pártvezérek előtt fellebbenti a fátylat programjáról; a szocialista képviselők és pártvezetők többsége hajlandó megszavazni a diktátorjelölt beiktatását, amelyet vasárnapra vagy hétfőre tűznek ki; a köztársaság védelmezői sztrájkokkal tiltakoznak De Gaulle hatalomrajutása ellen — ezek a szombati franciaországi helyzetkép leglényegesebb "vonásai. Szombaton délelőtt De Gaulle a párizsi La Pérouse luxusszállodában fogadta a politikai pártok 26 képviselőjét — a szélsőjobboldali poujadeistáktól a szocialistákig — és „nagyvonalakban” felvázolta előttük programját. Ennek lényege, mint már korábbi tudósításomban jeleztem: teljhatalom. Árfolyamtrisikedt's a tőzsdén De Gaulle egy éven át felfüggesztené a parlament működését, maga dolgozná ki az új alkotmány „kerettörvényét”, amelyet „népszavazással” fogadtatna el, „rendezné” az algériai kérdést. Az utóbbi problémáról a tábornok csak annyit árult el, hogy Algériában „föderatív rendszert” kíván bevezetni az anyaországot és a tengerentúli területeket (gyarmatokat) egyesítő államszövetség keretében. Hogy ez a terv mindenekelőtt a kolonialisták számára kedvező, kétségtelenné teszi a párizsi tőzsde reagálása: a tábornok megbízatása óta a részvények árfolyama folytonosan emelkedett és tegnap este különösen az észak-afrikai papírokban volt ugrásszerű „hossz”. A kapitalisták hangulatának barométere, a börze a legmegbízhatóbban jelzi De Gaulle algériai programjának ultrakolonialista jellegét. De Gaulle értekezletén Teigen MRP-párti és Pinay „független” képviselőknek arra a kérdésére, milyen politikát kíván folytatni az Atlanti Szövetség és az európai szerződések tekintetében, azt válaszolta, hogy „az aláírt szerződéseket tiszteletben kívánja tartani”. A szocialista és a radikális párt küldötteinek kérdésére hasonló formális ígéretet tett a „közszabadságok” tiszteletben tartására. Milyen lenne a De Gaulle-kormány ? A tábornok csupán 6—8 tagú „szuperkabinetet" kíván alakítani: a „csúcskormány” tagjai egy-egy nagy szektorral foglalkoznának, például a külügyekkel, a gazdasági ügyekkel; a minisztériumok élén „szakértő” államtitkárok állanának. De Gaulle azt tervezi, hogy a „szakértők” sorába bevonja az FO- és a CFTC- szakszervezet egyes vezetőit is; ezzel kíván kormányának „szociális” színezetet adni. De Gaulle kormányának „poszszibilis” tagjai közt említik Vincent Auriol volt szocialista köztársasági elnököt, Joxe külügyminisztériumi főtitkárt, Grandval volt washingtoni nagykövetet és a gaulleisták több ismert hangadóját. De Gaulle viszont állítólag a szocialisták „megnyugtatásával* megígérte, hogy az Algírba szö* kött pártütő gaulleista képviselőt, Soustelle-t nem veszi be a kormányába. Cory köztársasági elnök szombaton hivatalosan is elfogadta Pflimlin miniszterelnök lemondását. (Pflimlin szerdára virradó éjszaka mondott le, hogy átadhassa a kormányt a polgárháborúval zsaroló tábornoknak: az elnök akkor a kormány lemondását nem fogadta el és hozzáfűzte, erre csak akkor kerülhet sor, ha az új kormány megalakulása biztosított lesz.) Pilimlin távozásával jogilag is megnyílt az út De Gaulle előtt, aki ultimátumszerűen szombat délután 5 órában szabta meg a pártok végleges állásfoglalásának határidejét. A jobboldali pártok természetesen nem várták meg a határidőt: a poujadeisták, a gaulleisták, a „függetlenek” elsőként siettek lelkes hűségnyilatkozatot tenni. Az UDSR-párt 17 képviselője közül 12 döntött úgy, hogy megszavazza a tábornok beiktatását. Az MRP képviselői közül 79-en szavaztak a párt* (Folytatás a 4. oldalon.) 4m . A Budaörsi Állami Gazdaság kertészetében most szedik a kései spenótot. Ez a jókedvű brigád 20 mázsát szed le egy nap alatt. A gyermekek nagy „örömére...” (?) Konferenciát tartottak a budapesti békeharcosok Szombaton délután a fővárosi tanács nagytermében a budapesti békeharcosok képviselői békekonferenciát tartottak. A Hazafias Népfront budapesti békekonferenciáján megjelent Marosán György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Budapesti Pártbizottság első titkára, államminiszter, Péter János, a külügyminiszter első helyettese, Hantos János, az Országos Béketanács titkára, Iván Gluscsenko, Burhon Sahidi és Jessie Street, a Béke-Világtanács tagjai. A budapesti békemozgalom fejlődéséről, helyzetéről és feladatáról dr. Pesta László, a Budapesti Békebizottság elnöke tartott beszámolót. Elmondta, hogy az 1956-os ellenforradalom óta erősödött a békemozgalom. A fővárosban a béketanács aktivistái, a népek barátsági hónapja alkalmából, több mint százezer ember részvételével 900 lakógyűlést tartottak. A békemozgalomba egyre több értelmiségi kapcsolódik be. Beszéde végén felszólította a békemozgalom aktivistáit, vegyék fel a harcot a helyenként megnyilvánuló pesszimizmussal szemben. Az atomikorszak nem atomhalált, hanem az emberiség jólétét és fejlődését jelenti. A beszámoló után felszólalt Marosán György elvtárs. A vita után megválasztották az V. békekongresszus budapesti küldötteit, kiegészítették a Budapesti Békebizottságot, és kitüntettek 15 neves budapesti békeharcost. A békekonferencia részvevői békekiáltvánnyal fordultak Európa fővárosainak lakosságához. Magyar szakszervezeti küldöttek utaznak a nemzetközi munkaügyi konferenciára tv A,nemzetközi munkaügyi konferencia 42. ülésszakára Genfbe utazzna le a magyar küldöttség szakszervezeti képviselői. A konferencián a magyar szakszervezeteket Vince József, a SZOT titkára és Forgács Pál, a SZOT közgazdasági titkárságának munkatársa képviseli.