Népszabadság, 1958. július (16. évfolyam, 154-180. szám)
1958-07-01 / 154. szám
2 népszabadság Kádár János: A bolgár elvtársak helyesen alkalmazzák a marxizmus-leninizmust a bulgáriai viszonyokra, az erejük egyik forrása Kedves elvtársak! Nagyon sok helyütt megfordultunk Bulgáriában, tárgyaltunk a vezetőkkel és találkoztunk egyszerű dolgozókkal. Az egyik nagyon fontos dolog, hogy bennünket, akik a dolgozó és harcoló magyar népet képviseltük, kivétel nélkül mindenütt rokoni, testvéri, forró baráti fogadtatásban részesítettek. Mi azzal válaszoltunk erre, hogy tudjuk: a lelkes fogadtatással népünket becsülték és tisztelték meg. A bolgár elvtársak, munkások, parasztok, értelmiségiek — közöttük nagyon öreg emberek és egészen fiatal gyermekek — mindenütt megkértek bennünket, adjuk át a dolgozó magyar népnek a bolgár dolgozók forró, testvéri üdvözletét. (Nagy taps.) Elvtársak! A bolgár dolgozók a magyar dolgozó nép mellett vannak. Számtalan módon, ezernyi formában megmutatták, hogy az a magyar nép, amely a szocializmusért és a békéért harcol, mindenkor számíthat az egész bolgár nép testvéri támogatására. Számunkra, magyar dolgozók számára, a barátság nagy és fontos kérdés. Mi egy nagyon nagy, hatalmas és legyőzhetetlen szocialista erőnek, a szocialista országok táborának része vagyunk, és ebben a táborban vannak olyan barátaink, mint a nagy szovjet nép. (Nagy taps.) Olyan barátaink, mint a kínai nép, amely nemcsak azért nagy, mert több mint hatszázmillió emberből áll, hanem azért is, mert megverte saját kizsákmányolóit és megverte a nemzetközi imperializmust. (Nagy taps.) Ebben a szocialista családban él velünk együtt a bolgár dolgozó nép is. (Lelkes taps.) Bulgária és Magyarország, a bolgár nép és a magyar nép között testvéri viszony van. Jó viszonyban vannak pártjaink is, mégpedig teljesen érthető okból: azok is kommunista pártok, amelyek szilárdan a marxizmus—lovinizmus elvei alapján állnak, mindig jóbarátok és mindig fegyvertársak. Kommunista párt és kommunista párt között — kommunista párton, még ha mást nevet visel is, olyan pártot értve, amelyeknek cselekvéseit a marxizmus—leninizmus elmélete vezérli — mindig testvéri és harcostársi viszony van, olyan, amilyen a Bolgár Kommunista Párt és a Magyar Szocialista Munkáspárt között fennáll. Egyetértünk a szocializmus építésének kérdésében és a béke együttes védelmének harci kérdésében. Harcában mindkét párt — bár a miénk súlyos és keserves tanulságok után — a tömegekre támaszkodik és sem a marxizmus eltorzítóival, sem a világimperializmussal, sem az osztályellenséggel megbékülni soha nem fogunk. (Nagy taps.) A marxizmus—leninizmus egyfelől nagyon bonyolult tudomány: nem túl sok ember mondhatja, hogy már teljes mértékben elsajátította. Másfelől azonban rendkívül érthető tudomány, mert a marxizmus—leninizmus és a marxizmus—leninizmus vezette munkásmozgalmunk és pártunk célja a dolgozó ember életének megjavítása. A mi elméletünk azért van, hogy a dolgozó ember szabad, kiegyenesedett emberként és jólétben éljen. Ez a marxizmus—leninizmus célja. (Taps.) Elvtársak! A bolgár nép harcát és munkáját a Bolgár Kommunista Párt vezeti, amely a marxizmus-leninizmus elvei alapján áll és cselekszik. Nálunk, Magyarországon valószínűleg sokan úgy gondolják, hogy mi fejlettebbek vagyunk, mint a Bolgár Népköztársaság. Nem egészen így van. Mint a küldöttség tagja és mint kommunista, Bulgáriában több ízben mondottam — és teljes hittel és meggyőződéssel mondottam —, hogy a Magyar Népköztársaságnak ma sok tekintetben utol kell érnie a bolgár népet és a Bolgár népköztársaságot. (Nagy taps.) Amíg ugyanis a mi pártunk és népünk a különböző elhajlásokkal, kilengésekkel, kitérésekkel, a különböző módon gáncsoskodókkal, a hibát elkövetőkkel és az árulókkal viaskodott és küzdött, hogy visszaverekedje magát az egyenes útra. addig az idő alatt, a bolgár nép szilárd kommunista pártja vezetése alatt megállás nélkül haladt előre. (Élénk taps.) Bulgáriában győzött a szocialista társadalom; városon és falun szocialista alapja van a társadalom életének. Amikor azt mondom, hogy utol kell érni a bolgárokat, elsősorban arra gondolok, hogy nekünk is igyekeznünk kell, hogy mielőbb lerakjuk a szocialista társadalom alapjait az élet minden területén. Az pedig elvtársak, hogy ez milyen gyorsan történik meg, vagy hogy meddig késlekedünk még vele, a mi dolgozó népünk legöntudatosabb fiainak és leányainak elhatározásán múlik. Ha népünk egységesen tömörül, ha a párt mindig jól vezet, akkor ez meggyorsulhat. A bolgár nép már megízlelte, mi az: szocializmusban élni és dolgozni. A bolgárokon is úgy láttam, hogy ez nem lehet rossz dolog, mert jó a hangulatuk, gyönyörűen dolgoznak és rendesen élnek. (Taps.) Iparuk van! Szinte leírhatatlan, hogy a bolgár ipar az utolsó 12—13 esztendő alatt mit fejlődött. Mezőgazdaságukat öröm nézni. Építkeznek, elvtársak! Jártunk Várnában. Ott sok üdülőt építettek, részben a dolgozóknak, részben idegenforgalmi meggondolásból. Mi is megnéztünk vagy öt hatalmas szállodát. Valaki közülünk, aki járt a híres francia Riviérán, azt mondotta, ott sincs olyan magas kultúra, mint ezekben az üdülőházakban. És ami a legtöbbet mond: egy-két évvel ezelőtt, ott csak homok volt. Most pedig a saját szemünkkel láttuk azokat, a 31 emeletes, gyönyörűen berendezett szállodákat, amelyekben üdülnek a dolgozók és amelyek valutát hoznak az országnak. Nekünk van Balatonunk, van Mátránk és még sok mindenünk. Mi is tehetnénk egyet s mást, hogy dolgozóink egy kicsit jobban pihenjenek és jövedelmet is szerezzünk az országnak. Elvtársak! Nem kell szégyellnünk, hogy bolgár elvtársaink egyben s másban megelőztek bennünket. Megmondtuk abolgár elvtársaknak, hogy most utol akarjuk őket érni, versenyezni is akarunk velük, úgy, mint 10 évvel ezelőtt, s azután majd meglátjuk, hogy ki építi jobban a szocializmust. Gondoljunk úgy a Bolgár Népköztársaságra, mint amelytől mi is rengeteget tanulhatunk, anélkül azonban, hogy bármit gépiesen lemásolnánk. A bolgár elvtársak helyesen alkalmazzák a marxizmus-leninizmust a bulgáriai viszonyokra. Ebben van erejük egyik forrása. A XX. kongresszus után egykét héttel — talán még emlékeznek rá — elhangzott nálunk az a szerencsétlen megállapítás, hogy „a XX. kongresszus mindenben minket igazolt.” Akkoriban azokat az ismert hibákat akarták ezzel elkenni, amelyekről nem akart tudni egyik-másik „érdemes” felelős. Bulgáriában nem is voltak olyan súlyos hibák, mint Magyarországon, de a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottsága nekiült és a XX. kongresszus fényénél átvizsgálta egész munkáját. Találtak igazítani valót és kiigazították azt. Elmondják, hogy soha olyan lelkesedéssel a nép nem tömörült a párt körül, mint azóta, hogy ehhez a munkához hozzáláttak. Azt hiszem, ilyen körülmények között a Bolgár Népköztársaság, a bolgár párt és maga a bolgár név sok tekintetben példa lehet számunkra. A jelen szakaszban olyan tapasztalatokat adhat, amelyek nekünk hiányoznak. Küldöttségünk azonkívül, hogy megnézte az országot, elvégezte a párt- és kormányküldöttségek szokásos munkáját. Számos kérdést megtárgyaltunk. Az a véleményünk, hogy utunk eredményes volt, mert kiszélesítettük az együttműködést nagyon sok tekintetben: pártvonalon, állami, gazdasági és kulturális vonalon és ami legfontosabb, elvi egyetértésünk még szilárdabb és a bolgármagyar barátság még erősebb lett. (Nagy taps.) Állíthatjuk, hogy a szocialista tábor egysége és ereje is növekedett a mostani bolgár—magyar találkozó révén. Ez fontos dolog, mert a szocializmus ügyének és a béke megőrzésének jelenleg leghatalmasabb ereje a szocialista tábor egysége. Aki ezt erősíti, az erősíti a szocializmust és védelmezi a békét, aki pedig ezt bomlasztja vagy robbantani akarja, az a szocializmus ellen lép fel és a békét veszélyezteti, akár tudatosan teszi ezt, akár nem. (Nagy taps.) Megköszönöm Münnich elvtárs elvtársi, baráti szavait. Egy dologra szeretnék reflektálni, a Nagy Imre-ügyben hozott ítélet ügyére. Elvtársak! Aki nekivágott november 4-ének, vagyis a szocialista forradalmi ellentámadásnak, annak végig kell mennie ezen az úton, mert különben nincs értelme. (Viharos taps, és felkiáltások: „Éljen a párt!”) Emlékezzenek vissza, hogyan volt annak idején. Gondolom, elég béketűrőek voltunk, pedig nehéz volt a helyzet. Szép szóval megkértük az ellenforradalmi felkelés mozgatóit és cselekvő részvevőit, hogy tegyétek le a fegyvert és ha letettétek, akkor megbocsát nektek a nép. Ám ők nem tették le a fegyvert. Ha pedig az ellenség nem teszi le a fegyvert, akkor pusztuljon! (Nagy taps.) Azt mondják nekünk egyesek, hogy Nagy Imrével kapcsolatban megszegtük szavunkat. Ez rágalom. Ki tudhatta, hogy mit akar valójában az a Nagy Imre, aki október 23-án kijelentette, hogy súlyosnak ítéli a helyzetet, kész segíteni az ellenforradalom — akkor ő is ezt a kifejezést használta — leverésében. Arról akkor egy árva szót sem szólt, hogy neki 1955 decemberéből van egy irata, amelyben benne van, hogy ki kell lépni a varsói szerződésből, hogy vissza kell állítani az úgynevezett koalíciós pártokat, és azokkal kell kormányt alakítani. Erről egy árva szót sem szólt. Azt mondják nekünk, hogy a mi bíróságunk antirevizionista akciót hajtott végre. Lehet és természetes is, hogy ha Nagy Imréékre ütnek, a revizionisták tyúkszeme fáj. Erről az összefüggésről mi nem tehetünk. Nagy Imrééket nem a nézeteik miatt, nem ilyen vagy olyan hibáik miatt vonta felelősségre a bíróság, hanem olyasmiért, amit senkinek sincs joga megtenni. Senki sem szegheti meg a mi alkotmányunkra letett esküt! (Úgy van, úgy van!) Ha ő, mondjuk október 23-án este, megmondta volna, hogy azon a véleményen van, hogy vissza kell állítani a kisgazdapártot, be kell venni a kormányba stb., és ki kell lépni a varsói szerződésből, mi történt volna vele? A világon semmi, csak nem lett volna miniszterelnök, nem lett volna központi bizottsági tag, de nem is került volna soha bíróság elé. De ő mindezt nem mondta meg, hanem az ellenséges nyomást kihasználva, csalással belopta magát a hatalomba. Ha ő nem hazudja azt, hogy kész az ellenforradalmi felkelés ellen harcolni, sohasem került volna hatalomra. Van egy másik oldala is a dolognak. A Magyar Népköztársaság bíróságai 1956. november 4 óta — mint ismeretes — számos ellenforradalmárt vontak felelősségre. De milyen igazság az, hogy ha azt, aki tesz valamit, megbüntetik, de azt, aki az egészet kigondolta, elhatározta, megszervezte, és irányította, nem vonják felelősségre? Ki hallott már ilyen igazságszolgáltatást? A mi igazságszolgáltatásunk valóban igazságszolgáltatás és ami történt, az törvényeink szellemében és törvényeink szerint történt. (Közbekiáltások: „Megérdemelték a büntetést!”) Elvtársak! Azt mondják egyes nyugati újságok, hogy az embereket megdöbbentette az ítélet. Ki tudja, kiket értenek ők ..emberek” alatt. Dullest Például tényleg megdöbbentette a dolog, más személyeket, akiket nem akarok megnevezni, szintén megdöbbentett. Mi, Bulgáriában találkoztunk jó néhány emberrel, akik szintén emberek, legalább annyira, mint Dulles úr. Szófia főterén legkevesebb 300 000 emberrel találkoztunk egy gyűlésen és még másutt is, sok helyen találkoztunk emberekkel. Ott semmiféle elkeseredést vagy megdöbbenést az emberek arcán nem láttunk. (Nagy taps.) Éppen ellenkezőleg. Azt mondták nekünk a bolgárok, a dolgozók, a munkások, a parasztok, különböző emberek, magyar elvtársak, mi egyemberként mellettetek vagyunk a ti harcotokban. (Nagy taps.) Nagyon sok üdvözlést hallottunk ott. Az üdvözletekben mindig benne volt, hogy tisztelik, szeretik és köszöntik azt a magyar népet, amely a szovjet nép segítségével leverte az ellenforradalmi felkelést. Ezek a szavak egy kis büszkeségérzést ébresztettek bennem. Jólesik hallani, amikor az embernek saját népéről jót mondanak. Azt válaszoltam, nemcsak a küldöttség, nemcsak a Központi Bizottság és a kormány nevében, hanem a magyar kommunisták és az összes öntudatos magyar dolgozók nevében is, hogy biztosak lehetnek: a szocialista forradalom ügyéhez, a munkás nemzetköziséghez és testvérnépeinkhez, köztük a bolgár néphez mindörökké hűek leszünk. (Úgy van, úgy van. Nagy taps.) Ahogyan hűek maradunk népünkhöz, ugyanúgy hűek maradunk ahhoz az elhatározásunkhoz is, hogy az osztályellenségnek, a világimperializmusnak engedményt nem teszünk. Népéhez hű csak az maradhat, aki nem tesz engedményt a nép ellenségeinek. Kedves elvtársak! Még egyszer megköszönöm önöknek, hogy eljöttek fogadni bennünket. Köszönöm türelmüket, amellyel meghallgattak. Azt kérem önöktől, lelkesítő szavakkal és példamutató tettekkel legyenek azon, hogy népünkben magasan lobogjon a lelkesedés lángja, a marxizmus a leninizmus eszméi, a szocializmus és a béke ügye iránt. Ápoljuk a proletár internacionalizmust, ápoljuk országaink Szovjetunió vezette táborának egységét, ápoljuk a bolgár és a magyar nép barátságát. Ügyünkhöz, a szocializmus és a béke teljes győzelméig hűek maradunk! (Hosszantartó, lelkes, ütemes, nagy taps és felkiáltások: „Éljen a párt! Hurrá!”) 1958. július 1, kedd I V. Kon dózés nélkül Az aktívaértekezleten, ahol hathetes munkánk összegezett tapasztalatait ismertettük, véleményeltérés, vita volt a pártmunka értékelésében. A Lángfélik komolyan Mauthner elvtárs, Südi elvtárs, Ónodi elvtárs, a végrehajtó bizottság tagjai, hiányolták a brigád jelentéséből a legutóbbi másfél év küzdelmeinek, erőfeszítéseinek nagyobb elismerését. A brigád tagjai viszont a mai helyzetet, a fogyatékosságokat elemző észrevételeikhez vártak több kiegészítést. A vita során tisztázódott: olyan pártszervezetről van szó, amely jelentős eredményeket könyvelhet el, de egyik-másik kérdésben még elmarad az élet követelményeitől. Ha azt, nézzük, hogy 1956 novemberében 10—12 taggal alakult meg a pártszervezet, s ma 450 tagja van, valóban elismerés illeti a kommunistákat szervező, felvilágosító munkájukért. S nemcsak arról kell beszélni, hogy az ellenforradalom óta számbelileg így megnövekedtek, hanem arról is, amit a munkások léptennyomon elismernek, hogy ez a pártszervezet erősebb, szilárdabb, mint az ezer tagnál többet számláló MDP-szervezet volt. A pártonkívüliek jobban bíznak a pártszervezetben és vezetőiben, ügyesbajos dolgaikkal, problémáikkal gyakran felkeresik őket. Sőt, ez már olyan mértékű — említette egy alkalommal félig tréfásan, félig komolyan Mauthner elvtárs, a végrehajtó bizottság titkára — hogy akármi történik az üzemben, akármilyen hibáról, mulasztásról hallanak a dolgozók, rögtön a pártszervezethez fordulnak, azt teszik felelőssé. (Hozzájárul ehhez persze az is, hogy a pártszervezet sok olyan apró-cseprő dologgal foglalkozik, amelyek intézése inkább tartozna a tömegszervezetekre vagy a gazdasági vezetésre.) A legutóbbi másfél évben jelentősen erősödött a párt befolyása a gyárban. Nehéz elválasztani, mekkora szerepe van ebben a párt általános, a munkások által helyeselt politikájának, s mekkora a helyi pártszervezetnek. De hogy az üzem kommunistáiból és a legközelebb álló pártonkívüliekből sikerült olyan erős magot öszszekovácsolni, amely aktívan részt vesz a politikai életben, tetteivel, állásfoglalásaival határozottan kiáll a párt és a kormány intézkedései mellett — ez elsősorban mégis a pártszervezet érdeme. Méltán lehetnek és legyenek is rá büszkék. De ne legyenek vele elégedettek — erre figyelmeztettük a Láng-gyári elvtársakat. Mert ami elég volt tegnap, kevés ma, s még kevesebb holnap. A szilárd, aktívan politizáló magon kívül ugyanis ott van a munkásoknak egy számban jelentős — főleg a vidékről bejáró dolgozók, a nők és a fiatal munkások egyes csoportja magában foglaló — rétege, amely csak esetenként nyilvánít véleményt, ritkán vagy egyáltalán nem vesz részt üzemi rendezvényeken, elvétve olvas újságot, s bár helyesli, elfogadja a párt általános célkitűzéseit és becsületesen elvégzi a munkáját, szinte csak saját boldogulását, érdekeit tartja szem előtt, kevés felelősséget érez az üzem, az ország sorsáért. A pártszervezetnek alig van kapcsolata ezekkel az emberekkel, s jóllehet, többségük tagja (olykor csak formálisan), valamelyik tömegszervezetnek, esetleg nem is egynek, csaknem teljesen kívül esnek a párt politikai munkája hatókörén. Az a 15 százalék pedig, amelyik a szakszervezetnek sem tagja, teljesen „fehér folt”. Hogyan lehetne jobban felkelteni az ilyen munkások politikai érdeklődését, növelni aktivitásukat? Csodaszereket, abszolút bevált recepteket nem javasolhatunk rá. Gondosan, körültekintéssel, az egyes rétegek, csoportok véleményét megismerve, hangulatukat elemezve meg lehet találni a felvilágosító, meggyőző munka megfelelő eszközeit, módszereit. Mindenesetre több nyilvános ii-