Népszabadság, 1958. augusztus (16. évfolyam, 181-206. szám)

1958-08-03 / 183. szám

w A kellemes nyári este sok ezreket kicsal a Margitszi­get, fái alá. Kik az operaelőadás­­­tói gyönyörködnek, kiket más szabadtéri színpad vonz, kiket a dzsessz a Casinóban, kik pedig párosan andalognak a sziget diszkrétebb tájain, így szép ez, talán így a legszebb. Én törté­netesen a Casino teraszán fo­gyasztottam el egy üveg Lottóka nevű italt, amihez képest a so­kat szidott Bambi mennyei ne­dű. S hallgattam a zenét. Figyel­tem a táncotokat. A zenekar minden slágerszériát rock and roll-lal kezdett. A táncbetonon vagy száz-százötven pár táncolt. Közülük legfeljebb tizen a rock and rollt. De ez a tíz Pár is ele­gendő, hogy néhány megjegy­zést tehessünk. A szakavatott tánc- és illem­tanárok szerint a rock and rollt is lehet szépen és ízlésesen­ tán­colni. Az én egyéni véleményem ezzel szemben az, hogy ez a tánc lényegénél fogva csúnya és íz­léstelen, demoralizáló és össze­egyeztethetetlen a minimális emberi méltósággal. Csúnya, ahogy a fiúk járták erre az os­toba, tébolyító zenére a táncot, csúnya és férfiatlan, de még visszataszítóbb, ahogy a lányok kényszerülnek engedelmeskedni partnereik vad, degusztáló, gyakran már állatias mozdula­tainak és rángatásának. Ifjúko­romban közvetlenül a felsza­badulás után divatba jött a lo­vacska nevű tánc. Rendőrileg tiltották, s helyesen, mert az a tánc is sértette a lóízlést és ve­szélyeztette a testi épséget. De állíthatom, hogy a lovacska fi­nom szalontánc a rock and roll­­hoz képest — s ez utóbbinak mégis létjogosultsága van nyil­vános helyeken. Ha illetékesek nem kívánnak adminisztratív úton közbelépni, mutassanak jó példát a dízsessz-zenekarok: ne játsszanak ilyen elembertelene­­dett, művészietlen zenét. A KISZ pedig kezdjen hatékony felvilágosító munkát, a KISZ-en kívüli fiatalok körében is. Ma­gyarázzák meg ezeknek a fiata­loknak, hogy ne adják el embe­ri méltóságukat egy hóbort ked­véért, éreztessék meg velük, hogy ez a durva testmozgás, ez a lélektelen díszharmónia édes­testvére a cinizmusnak, az amo­­ralitásnak,­ eltompítja az ember lelki készségét a szép érzéklésé­re. Nem tudom például elképzel­ni, hogy valaki, aki önfeledten járja a rock and rollt, élvezni tudjon egy verset, egy fest-­­ ményt, egy görög tragédiát. Nemrégiben az egyik közép-­­­iskolában jártam, évzáró bálon.­­ Kedves, hangulatos, szerpenti-­­­nes teremben folyt a tánc. S ti­­­­zenhét éves ifjak és tizenöt-ti­ X­­­zenhat éves leánykák járták a­­ rock and rollt. Tanári felügye- I lettel. Tegyük hozzá az igazság­­ kedvéért: a tanár kétségbeeset-­­­ten tördelte a kezét: ,,Mit tegyek­­ velük, hiába magyarázom — ez­­ a divat...” S hogy a szülőket is felelős­ X­ségre intsük, ideírunk egy riasz-­­­tó példát. Este kilenckor egy­­ mama érkezik lányával a szigeti­­ Casinóba. Leülnek, s nézelőd- e­nek. Rázendít a zenekar, a párok X táncba indulnak. Egyszer csak­­ megáll asztaluk előtt egy ifjú , Herkules, s táncra kéri a lányt. Sngidigui bemutatkozik a ma-­­ mának, mire az halkan, szemér­­­­mesen, aggódóan, mint aki kis­­­­sé zavarban van, odarebegi a lá­­­­nyának: „Ha akarsz, kicsikém..." [ Ezután Herkules és Kicsikém ki-­­ állnak a „placcra”, s eszeveszett­­ rock and rollba kezdenek. Több­­ százan figyelik őket, csípős meg. A jegyzések kísérik Kicsikém illet-­­­len és túlontúl sokat megmutató I mozdulatait. Tánc után Herku-­­ les visszakíséri a lányt a mam­á­­j hoz, aki átszellemült arccal in-­j vitatja a fiút egy pohár sörre az­­ asztalukhoz. Hát ezért érdemes­­ volt „szülői felügyeletet” gyako-­­­rolni a Szigeten... Más. Egyik ész,a­ kelet-ma-­­ gyarországi kisvárosban j­eles plakátok hirdetik egy buda-­­ pesti esztrádegyüttes felléptét.­­ A művészek között van több ( „fővárosi színészek”, a „Ma- X gyár Rádió énekesei”, ésatöbbi.­­ Ablakon át hallgattam a műsor­­ egy részét, különös figyelemmel pedig a konferansziét, aki válo­gatott disznóságokkal tratatálta a derék vidékieket. Ugyanebben a városkában népművelési tan­folyam zajlott, s az ország több vidékéről összesereglett hallga­tók arról számoltak be, hogy ez és más „hakni”-brigádok a leg­távolabbi megyékben is megje­lennek, rock, and rollt és disznóságot vetve, röhögést vagy káromkodást aratva. Nem az esztrádműsorok ellen emeljük fel szavunkat, hanem az ízléste­lenség ellen. Tűrhetetlen, hogy az ország nyári szórakozás­programjának tetemes részét színvonaltalan alkalmi együtte­sek gusztustalan (és gyakran művészileg teljesen dilettáns) műsorai tegyék. Nem vagyunk álszent moralizálók. A konzer­vatív-klerikális erkölcsprédiká­­lással szemben mi elítéljük a prüdériát, teret adunk a szelle­­mes és ötletes tréfának, nem üldözzük az irodalmi szintű si­­kamlósságot, hanem­ ellenkező­leg: odaadjuk olvasóközönsé­günk kezébe Boccacciot, Balzac pajzán históriáit, az Erős és Ámort. Nem vagyunk szűkkeb­­lűek, de ezért kell határozottan szót emelni a művelődési házak dobogóin folyó útszéli disznól­­kodás ellen, a szocialista kultu­rális forradalom szellemétől mélységesen idegen, káros és romboló tevékenység ellen. Sokan hajlamosak még azt mondani erre: ez a „pesti sze­mét”, vagy ironikusan: „ez a pesti kultúra”. Megálljunk! Hogy Pesten is megterem ilyen szemét, még nem jelenti azt, hogy a „hakni-kultúra” Pest lel­kéből lelkedzik, hogy Pest népé­nek ízlése és igénye fejeződik és elégül ki ebben a szellemi tócsá­ban. A „hakni-kultúra” — saj­nos — hat dolgozó rétegekre is, különösen a fiatalságra, s ez mit sem von le abból az igazságból, hogy ez a „kultúra” velejéig burzsoá. Éppen azért kell küz­deni ellene erélyesen. De ne té­vesszük ezt össze, s ne is enged­jük összetéveszteni, azzal a vá­rosi, „pesti” szórakoztató kultú­rával, humorral, amelynek olyan képviselői vannak a magyar iro­dalomban, mint Karinthy Fri­gyes, a dobogón mint Nagy End­re, s még dalaink között is akad jónéhány, ha nem is tömegével, mint Párizsban, amely alkalmas és szép kifejezője a városi kis­ember, a városi dolgozó életé­nek, lelkivilágának. Ez a jó ér­telemben vett pesti humor, amely valójában országos köz­kincs, csillan fel olykor a Vidám Színpad műsoraiban, különösen a sikerültebb konferanszié-szá­­mokban, ez teszi gyakran ízessé a Ludas Matyi vicceit, s így to­vább. De ne engedjük kompro­mittálni ezt az ízes, kedves, ha­gyományos, s a szocialista épí­tés menetében társadalmilag új­­jászíneződő pesti humort a „hakni-kultúra” szemetjével. Más. Dunántúl. Dunapart. Nyári est. Harmonikázó gimnazista. Éneklő fiatalok. Van ennél szebb? Néhány napot töl­töttem egy szigetközi ifjúsági táborban. Gimnazisták, ifjú­munkások, egyetemisták laktak a hatalmas sátrakban, s a nap­pali munka után jól esett hall­gatni az esti énekszót. De ami nem tetszett: ezeknek a fiata­loknak a dalkultúrája előnytele­nül változott a tíz év előtti fia­talok, madiszosok, szitesek, kollégisták dalkultúrájához ké­pest. Slágert sláger követ, szin­te oázis néha egy-egy sikerül­tebb filmdal. Népdal: sehol. Legfeljebb biztatásra, egy-egy kisebb csoport — amelyben többnyire ott ült egy volt ma­­diszos vagy népi kollégista — kezdeményezésére énekeltek népdalt. Ritkán hangzott fel mozgalmi dal is. Ami a mostani harmincéveseknek annak ide­jén annyi szép órát szerzett: a Bunkócska ... a Fel vörösök... s a többi dal —, alig ismertek a mai tizennyolc-húszévesek kö­zött. Pedig ha megtanulták, ha rájöttek az ízére, akkor éneklik kedvvel, szívesen. Újjá kell formálnunk fiatal­ságunk társasági dal­kultúráját. Itt is sokat tehet a KISZ. Ele­venítse fel a jó hagyományo­kat, biztassa zeneszerzőinket új dalok komponálására, illetéke­sek nézzenek körül az újabb európai és nem európai dal­kincsben, bizonyára eredményes lesz a munkájuk. Nem az a cél, hogy a jó táncdallal szembeál­lítsuk a mozgalmi dalokat és népdalokat, hanem az, hogy olyan dalkultúrára neveljük fia­taljainkat, amelyben összefonód­nak a szórakozás kellemes me­lódiái a mozgalom patinás dal­lamaival s a gazdag magyar népdalkinccsel. Kiss Péter CL$ C0~ci^ OífoCL Cííí ­ Rónai Mihály András: Ha néked udvarolnak, a nyírfácskába csélcsap, alávaló kis szél kap s a lomb is vele leng. Szemed ha felragyog rá, az ég is elsötétül, kést ránt a Hold övébül, s a föld is bele­reng. HA NI KI IK.. Fejed ha visszahajtod vállamra, visszatorlik, medrébe visszaporlik a három óceán. Belémkarolsz, az áram megindul — és a sárga villamos és a bárka az aperencián. Németh Géza : LÁTOMÁS ÉPÜLŐ HÁZ ELŐTT Mintha gólyalábakon inogna, oldalához beszorítva sok gerenda, deszkaszál. Billen egyet... s újra állt Még k­acag is ráadásul, aki hallja, mind elámul... Ej, csak tréfa! Malteroslány, ő kacagja, hogy farára odanyes egy víg kedvű kőműves. Ám ez csak egy pillanat: csiga csörren, láda nyekken — s új sor évül perc alatt. Tégla, tégla, sorra sor, jó habarcstól összeforr és a­ fal kamaszka teste magasabbra nyúlik egyre. Nyúlik egyre magasabbra —s az se baj, hogy olyan kajla,­a Ó, de, nem: másnak lá­tlak hirtelen! Nádból szőtt függöny előtted­­ — füllnek tűnik —, most egy | csöppet­­ félrelibben, s ami innen kiparázslik: szép igézet.. . Drága bőröd pincrézed, asszonyos idomaid. Márvány melled halmait, melyek erkélyként remegnek , csókra nyújtva az egeknek.­­ Mint királynőt, szolgahad udvarol körül, s szalad, egyik testedet simítja. A másik arcod pirosítja, harmadik vág rőt fejéket, s te csak mosolyogva nézed. Asszony­képű friss falak! Nézni tudlak, nézni csak, s vágyakozva súgni fel: holnap, mondd, kié leszel? NÉPSZABADSÁG 1953. augusztus 3. vasárnap Új kiállításra készülnek a Szépművészeti Múzeumban (Tudósítónktól.) Kiállításra ké­szülnek a Szép­­művészeti Mú­zeumban. A múzeum ezút­tal első ízben készül bemu­tatni önálló ki­állítás kerete­iben modern külföldi szobor­­gyűjteményét, amelynek egyes darabjait a múzeum láto­gatói már meg­ismerhették a modern magyar szobrászat al­kotásai között vagy a XIX— XX. század kül­földi festészeté­vel együttes ki­állításon. A kiállításra kerülő hetven mű kevés kivé­teltől eltekint­ve a múlt szá­zad utolsó s­­zázadunk első negyedében készült. A bemutatott művek koruk szobrászati termé­sének kiváló darabjai. Korunk szobrászóriásának Rodin-nek öt műve szerepel majd a kiállításon. Az ember nem tudja mit csodál­jon jobban: a Bronz-korszak című allegorikus mű mozdulatában,­­ arcában rejlő kifejező készséget­­; vagy az Örök tavasz hófehér már- i­ványból kifaragott, az élet a sze­­­­relem diadalát hirdető két légies­­ figuráját. Rodin szobrával egy teremben kerülnek bemutatásra Meunier­­nak a belga szobrászat legnagyobb mesterének, a szocialista szobrá­szat mintaképének mély benyo­mást keltő alkotásai. A kikötő­munkás kemény, edzett férfialak­jában a művész egy osztály kép­viselőjét­ alkotta meg. Kohász fe­je — a láthatatlan kemencére fe­szülten figyelő munkás ábrázolá­sa — egyik legszebb megelevení­­tője a munka hősiességének. E két óriáson kívül a kiállítás három termében a látogató meg­szemlélheti majd e kor olasz, né­met, norvég, dán, svéd, osztrák, francia, belga, orosz és jugoszláv szobrászainak alkotásait. A kiállítás termeiben ma még Bacher Béla, a kiállítás mentora rendezgeti a szobrokat. Szakértő szemmel keresi a legjobb, a leg­megfelelőbb helyet az egyes alko­tásoknak. Vizsgálja, miképpen lehet a legelőnyösebben bemutat­­ni az egyes műveket, hogy azóta* nak minden részletszépsége a leg­jobban érvényesüljön. Folyik a készülődés, hogy az augusztus vé­gén vagy szeptember elején meg­nyíló kiállítás a legtöbbet nyújt­hassa majd a látogatóknak, a szépre, a művészetre szomjas dol­gozóknak. Mallol: Ülő női akt. Rodin: Az örök tavasz. Meunier: Puddler (Kohómunkás). Meunier: Kikötőmunkás. Rodin: Bronz-korszak (Részlet)

Next