Népszabadság, 1958. október (16. évfolyam, 232-258. szám)
1958-10-02 / 233. szám
NÉPSZABADSÁG 1958. október 2. csütörtök Az imperialisták aknamunkája nem akadályozhatja meg a magyar népet alkotó munkájában Sík Endre külügyminiszter beszéde az ENSZ közgyűlésén Mint már jelentettük, dr. Sík Endre, a Magyar Népköztársaság külügyminisztere, a magyar ENSZ-küldöttség vezetője szeptember 29-én felszólalt az ENSZ- közgyűlés általános vitájában. Tegnapi számunkban ismertettük dr. Sík Endre felszólalásának első részét. Az alábbiakban ismertetjük a beszéd második részét. A kihívás politikájának további jelszava a humanizmus — mondotta dr. Sík Endre. — A katonai bázisok rendszerének kiépítésénél, a más országok belügyeibe való beavatkozásnál a kihívás politikájának új jelszava a humanizmus védelme. Mit mondanak a tények? Egy olyan társadalom részéről, amelyben halálra lehet ítélni valakit, mert nem egészen két dollárt néger létére eltulajdonított, nem nagyon illő a humanizmus magisztereként oktatni más országokat. A szocializmus humanizmusa ellen itt az amerikai és az angol felszólalás is a menekülteket igyekezett argumentumként felhozni. Legyünk reálisak, mi az igazság ezen a téren? A kihívás politika „humanizmusa** A következők a kétségtelen tények. Ennek a századnak az első negyedében az akkori Magyarországról több mint másfélmillió ember vándorolt ki Amerikába. De ilyen volt az arány más közép- és kelet-európai országokat tekintve is — akkor pedig még nem volt szocialista rendszer azokban az országokban. A kivándorlási láz, a kalandos életlehetőség sokakban azóta sem csillapodott le. Van bizonyos belső vándorlás is az ottani országokban. Amint Angliában az észak-skóciai vidékekről húzódik le a lakosság délre, Németországban, Csehszlovákiában, Magyarországon a két világháború között is állandó volt a lakosság mozgása a mezőgazdasági jellegű keleti vidékekről az iparibb jellegű nyugati vidékek felé. Mindehhez jött két új tényező. A társadalmi és gazdasági élet közösségi átalakulása két új tényezőt hozott mozgásba. Az egyik az, hogy olyan elemek, akik jogtalan kiváltságokat vesztettek el, idegenkednek az átalakulástól és máshol akarják boldogulásukat megtalálni. A másik az, hogy az átalakuló új élet magas erkölcsi igényekkel lép fel az egyes emberrel szemben s az erkölcsileg könnyű fajsúlyú emberek menekülnek a közösség magasabb igénye elől. Mindehhez hozzájárul, hogy a kihívás politikájának propagandajelszavai az emberek legalacsonyabbrendű indulataira apellálnak és azokban is felkeltik a kalandorélet vágyát, akik egyébként hasznos tagjai lehetnének hazájuk társadalmának. Ami Németországot illeti, szeretném hozzáfűzni: az ilyen vándorlásokat kiaknázó propagandisták arról nem szoktak tudomást venni, hogy csak a legutóbbi három év alatt is negyedmillió ember települt át a Német Szövetségi Köztársaságból a Német Demokratikus Köztársaságba. Magyarországot illetően pedig azt teszem hozzá az előbbi megállapításokhoz, hogy mi sajnálattal és részvéttel gondolunk mindazokra, akik az 1956. őszi hisztérikuS®5llapotban világgá sodródtak, sajnáljuk azokat, akik az otthontalanság hányódásai közepette erkölcsi és egzisztenciális válságokba kerültek. Szívesen fogadjuk vissza azokat, akik becsületes, őszinte szándékkal akarnak hazatérni. Ugyanakkor örülünk azok boldogulásának, akik becsületes munkával, új társadalmi környezetben megtalálják helyüket. Nem akarjuk viszont az ellenforradalmi események során bűncselekményeket elkövetett fasiszta és a népre nézve egyéb kártékony elemek visszatérését. A kihívási politikának azt az úgynevezett humanizmusát, amely a menekültek ügyét a hidegháború eszközévé akarja tenni, egyenesen embertelenségnek tekintjük. A humanizmus legnagyobb szószólói pedig éppen azok, akik következetesen a gyarmati politika pártján szavaznak, valahányszor a népek szabadsága vagy gyarmati rabsága forog kockán. A helyzet Magyarországon Ennek a kihívási politikának kártékony mivoltát a magyar nép a saját életében tapasztalta. Mivel ez a politika nem tud belenyugodni abba, hogy nem érhette el célját az ellenforradalommal, ezért ma is új meg új lehetőségeket keres, hogy a magyar nép életét zavarja. Ide tartozik az az aknamunka, amelynek leleplezéséről már szóltam, de ide tartozik az a törekvés is, amely az ENSZ- ben állandóan napirenden akarja tartani az úgynevezett „magyar kérdést". Mindez azonban nem akadályozhatja meg a magyar népet abban, hogy a gazdasági, kulturális és politikai élet minden területén teljes erővel és jókedvvel vegyen részt az alkotó munkában. Azok a károk, amelyeket az ellenforradalom okozott, már a múltés mindazok a személyi kérdések, amelyek az ellenforradalommal függtek össze, végérvényesen lezárultak. Az ország normális életének számtalan fele között a legújabb az, hogy a múlt hét végén ülésezett a parlament, s kimondta feloszlatását, új választásokat írtak ki, amelyeket még most az ősszel megtartanak. Az új országgyűlési választások után az új parlament még ebben az évben összeül. Előre tudom, hogy a kihívási poolitika képviselői és propagandaszervei azzal akarják majd a választások értékét kisebbíteni, hogy a képviselőjelöltek egységes, közös listája alapján folyik a választás. Aki azonban jól megértette azt a történelmi tényt, hogy a mai változó világban két erő mérkőzik egymással: a haladás és a reakció, az azt is megérti, hogy nálunk az új társadalom kiformálásában minden erőt egy frontba kell tömöríteni és a választóknak abban a kérdésben kell dönteniök, hogy a haladást akarják-e vagy a reakciót. Minden haladó erő összefogása idején a választóknak arról kell titkos szavazás útján véleményt mondaniuk, hogy helyeslik-e az ország fejlődésének irányát és módszerét. Majd meglátjuk, hogy mi lesz ennek a választásnak az eredménye. Dr. Sík Endre ezután néhány összehasonlító tény ismertetésével mutatta be a magyar gazdasági és kulturális élet változásait. A többi között elmondotta, hogy a lakosság jövedelme, amely 1956- ban egyharmaddal haladta meg az 1949 évit, az elmúlt év folyamán igen nagy mértékben, 16 százalékkal nőtt és idén természetesen ugyancsak emelkedik, majd így folytatta: A kihívás politikája Magyarország szomszédságában mostanában főleg abban mutatja hatását, hogy zavarja Ausztria kapcsolatainak rendezését a vele szomszédos szocialista országokkal. A Magyar Népköztársaság kormányát Ausztriát illető politikájában az a szándék vezeti, hogy a különböző rendszerek békés egymás mellett élése és alkotó versenye elvének érvényesítésével alakítsa ki a szoros kapcsolatokban megmutatkozó jószomszédi viszonyt. Befejezésül a leszerelés problémáihoz szeretnék még a magyar delegáció nevében hozzászólni. A State Department kihívási politikája zsákutcába vitte az ENSZ-et a leszerelés és a csúcstalálkozó tekintetében is. Hogyan az egyik esetben és hogyan a másik esetben? Az évek hosszú során át tartó leszerelési tárgyalások mit mutattak a szemlélőnek? Azt, hogy a kihívás politikájának képviselői úgy értelmezik a leszerelési megegyezést, hogy a Szovjetunió adja ki kezéből az önvédelemhez szükséges fegyvereket, viszont a kihívás politikájának képviselői megtartják leghasználhatóbb fegyvereiket. Ennek az elképzelésnek a szolgálatába állították az ENSZ 12. közgyűlését. Világos, hogy akár az ENSZ keretében, akár az ENSZ keretén kívül, a leszerelés ügye csak úgy mozdulhat el a holtpontról, ha a kihívás politikájának képviselői végre kétségtelen biztosítékát szolgáltatják annak, hogy nem kihívó politikájukat akarják folytatni, hanem valóban meg akarnak egyezni a fokozatos, ellenőrzött leszerelésben. Ha a nyugati hatalmak most komoly jelét akarják adni annak, hogy a kihívás politikájáról a megegyezés politikájára kívánnak áttérni, erre ezen a közgyűlésen új, komoly lehetőség van. Az egész világ békéje azt követeli, hogy az Egyesült Államok kormánya, a kihívás politikáját félretéve, lépjen a megegyezés és a béke útjára. Ez az út sokkal több megbecsülést fog szerezni az Egyesült Államoknak, mint a kihívás politikája, amely a számos eddigi részletkudarc után végül is teljes vereséget szenved. A kis országok és a széles néptömegek reménye az, hogy a kihívás politikáját felváltja a megegyezés, a béke politikája — fejezte be beszédét Sík Endre külügyminiszter, az Egyesült Nemzetek közgyűlése plenáris ülésének általános vitájában. Nagygyűlés a Sportcsarnokban (Folytatás az 1. oldalról.) fog iskolába járni. Hihetetlen erőfeszítéseket tesznek iskolaépítésre. 1953 és 1957 között Kínában 70 ezerrel több ember végzett főiskolát, egyetemet, mint az 1912 és 1947 között eltelt 35 év alatt. (Hosszantartó taps.) Kínában a most épülő gyárak, üzemek a legmodernebb technika szerint épülnek és ezek a gyárak futószalagon adják mindazt, ami az emberi élethez, boldogsághoz szükséges. Tanuljunk a kínai néptől szerénységet, odaadást, harcosságot, elvhűséget, kitartást! Képeinket közös retek kötik össze Népünk nemsokára urnák elé fog járulni, hogy hitet tegyen a mellett a politika mellet, amelyet a szocialista táborba tömörült országok képviselnek az emberi boldogság, jólét megteremtéséért, a világbékéért. Hitet tesz a magyar népi hatalom mellett, amely teljes erejével ezt a politikát, a szocializmus és a béke politikáját követi. A magyar dolgozó nép szavazatát arra is adja, hogy Tajvant, Kimojt és a többi szigetet adják vissza a népi Kínának, mert ez Juss szerint is jogosan megilleti. (Nagy taps.) De szól a szavazat amellett is, hogy ha a népi Kínát jogos követelésének teljesítése helyett provokálják, népünk mellette áll teljes erejével, ahogyan Kína népe is mellettünk állt, amikor 1956 októberében az imperialista bérencek és a belső bitangok kezet emeltek a nép hatalmára. Ezt mi szent kötelességünknek tartjuk. Ma együtt ünnepelünk a nagy kínai néppel, holnap a hétköznapok munkája, a közös célok kötnek össze bennünket, holnapután együtt örülünk a boldogságnak, a szocializmus csúcsain, amelyet ők is, mi is szorgalmas munkával el fogunk érni. Marosán elvtárs a Kínai Népköztársaság, Kína Kommunista Pártja és vezetői, az örök magyar—kínai barátság éltetésével fejezte be a beszédét, hosszantartó, nagy taps közepette. Az elnöklő Rónai Sándor elvtárs zárszavában bejelentette, hogy kedden megalakult Kínában a Kínai—Magyar Barátsági Társaság. A bejelentést nagy tapssal fogadták a gyűlés részvevői. A forró hangulatú nagygyűlés az Internacionálé eléneklésével ért véget. A Csongrád megyei Építőipari Vállalat Hódmezővásárhelyen, a Szabadság téren, csaknem 100 lakást épít az idén. Képünkön: Az egyik tizenöt lakásos épület. Fészekrakók a Rábca-parton Mielőtt a Rábca Győrbe érne, csaknem derékszögben kanyarodik Pinnyéd és Gorkijváros közé. Csak a folyó nem változott szabályozása óta, de partjain úgy bontotta ki jeleit a változás, mint a hullámtér növényeit a természet parancsa. Álmélkodik az ember, ni csak, itt tegnap még nem volt semmi, ma pedig kapkodjuk a fejünket, annyi a látnivaló. A túlsó parton Pinnyéd házai sorakoznak. Ez a település önálló község volt valamikor, ma Győr egyik kerülete. Lakói — mitagadás — sandán néztek át ide, az erzsébettelepiekre, mert az éhes gyerekek átúszva a Rábcán, megkopasztották a gyümölcsfákat. Állt a harag javában. Ha a pinnyédiek elkapták az éhenkórász külvárosi gyerekeket, bizony alaposan eldöngették őket. Ideából meg harsogott a csúfolkodás: „Hé, pinnyédiek, melyik soron lakik a bíró?!" Mivelhogy Pinnyédnek egy sor háza volt. Most aztán semmi alap sincs a békétlenkedésre. A pinnyédiek maguk szüretelhetik le az almát, senki sem éhes a gyümölcsükre. Azt sem kiabálhatják át, hogy melyik soron lakik a bíró, mivel egyrészt nincs bíró, másrészt a házak nem férnek el egy sorban, még a távoli erdő szegélyén is tetők piroslanak. Mi több, hidat szándékoznak építeni ide a fekete bódéhoz, hogy még közvetlenebb legyen a kapcsolat a két városrész között. Az innenső parton az egykori Erzsébettelep, a mai Gorkijváros, Győr szíve innen olyan messze van, hogy a barokktornyok és a csupasz gyárkémények kéken homálylanak a távolságtól. Itt, a gát tövében pedig élesen ugranak elő a múlt tanúi, az apró, egyablakos, avult tetejű családi házak. Öt utca keresztben, öt utca hosszában. Körülbelül 600 ház. Hogy mennyi keserűség ivódott ezekbe a vályogból meg használt téglából rakott falakba, azt nem tanácsos elmesélni, mert még azok is borzongattak az emlékezéstől, akik átélték a szörnyűségeket. A gazdasági válság idején jelölték ki lakhelyül ezt a mocsaras limbust a földönfutóvá vált munkásoknak. Az itteni megtelepedés felért az internálással. Az első perctől két baljós vendég tanyázott a békanyálas utcákban: a tüdővész és a csecsemőhalál. A tragédiák statisztikája sorra leolvasható az újvárosi temető fejfáiról... Most fogatok forognak az utcákban, feltöltik a talajt, hogy végérvényesen eltemessék a mocsarat. Már a leghátsó sarkot magasítják. Ahol tíz évvel ezelőtt gyerekek csónakáztak mosóteknővel, és a nádasban vadtojásért kutattak, ma rendezett utca van. A felszabadulás előtt kilométereken át dagasztották a munkások a sarat, mire a Kossuth Lajos utcában kövezett, járdára léphettek. Most meg csaknem a gátig tart az aszfalt, kevés kell hozzá — talán kétszáz méter —, hogy Egy régi • »•