Népszabadság, 1958. október (16. évfolyam, 232-258. szám)

1958-10-02 / 233. szám

NÉPSZABADSÁG 1958. október 2. csütörtök Az imperialisták aknamunkája nem akadályozhatja meg a magyar népet alkotó munkájában Sík Endre külügyminiszter beszéde az ENSZ közgyűlésén Mint már jelentettük, dr. Sík Endre, a Magyar Népköztársaság külügyminisztere, a magyar ENSZ-küldöttség vezetője szep­tember 29-én felszólalt az ENSZ- közgyűlés általános vitájában. Tegnapi számunkban ismertettük dr. Sík Endre felszólalásának első részét. Az alábbiakban ismertet­jük a beszéd második részét. A kihívás politikájának további jelszava a humanizmus — mon­dotta dr. Sík Endre. — A katonai bázisok rendszerének kiépítésé­nél, a más országok belügyeibe való beavatkozásnál a kihívás po­litikájának új jelszava a huma­nizmus védelme. Mit mondanak a tények? Egy olyan társadalom ré­széről, amelyben halálra lehet ítélni valakit, mert nem egészen két dollárt néger létére eltulajdo­nított, nem nagyon illő a huma­­niz­mus magisztereként oktatni más országokat. A szocializmus humanizmusa ellen itt az ameri­kai és az angol felszólalás is a menekülteket igyekezett argu­mentumként felhozni. Legyünk reálisak, mi az igazság ezen a té­ren? A kihívás­ politika „humanizmusa** A következők a kétségtelen té­nyek. Ennek a századnak az első ne­gyedében az akkori Magyaror­szágról több mint másfélmillió ember vándorolt ki Ameri­kába. De ilyen volt az arány más kö­zép- és kelet-európai országokat tekintve is — akkor pedig még nem volt szocialista rendszer azokban az országokban. A ki­­vándorlási láz, a kalandos élet­­lehetőség sokakban azóta sem csillapodott le. Van bizonyos bel­ső vándorlás is az ottani orszá­gokban. Amint Angliában az észak-skóciai vidékekről húzódik le a lakosság délre, Németország­ban, Csehszlovákiában, Magyar­­országon a két világháború között is állandó volt a lakosság mozgá­sa a mezőgazdasági jellegű keleti vidékekről az iparibb jellegű nyugati vidékek felé. Mindehhez jött két új tényező. A társadalmi és gazdasági élet közösségi át­alakulása két új tényezőt hozott mozgásba. Az egyik az, hogy olyan elemek, akik jogtalan ki­váltságokat vesztettek el, idegen­kednek az átalakulástól és máshol akarják boldogulásukat megtalál­ni. A másik az, hogy az átalakuló új élet magas erkölcsi igényekkel lép fel az egyes emberrel szem­ben s az erkölcsileg könnyű fajsúlyú emberek menekülnek a közösség magasabb igénye elől. Mindehhez hozzájárul, hogy a kihívás politikájának propagandajelszavai az emberek legalacsonyabbrendű indulataira apellálnak és azokban is felkeltik a kalandorélet vágyát, akik egyébként hasznos tagjai lehetné­nek hazájuk társadalmának. Ami Németországot illeti, szeretném hozzáfűzni: az ilyen vándorláso­kat kiaknázó propagandisták ar­ról nem szoktak tudomást venni, hogy csak a legutóbbi három év alatt is negyedmillió ember tele­pült át a Német Szövetségi Köz­társaságból a Német Demokra­tikus Köztársaságba. Magyarországot illetően pedig azt teszem hozzá az előbbi meg­állapításokhoz, hogy mi sajnálattal és részvéttel gondolunk mindazokra, akik az 1956. őszi hisztérikuS®5lla­­potban világgá sodródtak, saj­náljuk azokat, akik az otthon­­talanság hányódásai közepet­te erkölcsi és egzisztenciális válságokba kerültek. Szívesen fogadjuk vissza azokat, akik becsületes, őszinte szándékkal akarnak hazatérni. Ugyanakkor örülünk azok boldo­gulásának, akik becsületes mun­kával, új társadalmi környezetben megtalálják helyüket. Nem akar­juk viszont az ellenforradalmi események során bűncselekmé­nyeket elkövetett fasiszta és a népre nézve egyéb kártékony ele­mek visszatérését. A kihívási politikának azt az úgynevezett humanizmusát, amely a menekültek ügyét a hi­degháború eszközévé akarja ten­ni, egyenesen embertelenségnek tekintjük. A humanizmus legnagyobb szószólói pedig éppen azok, akik következetesen a gyar­mati politika pártján szavaz­nak, valahányszor a népek szabadsága vagy gyarmati rabsága forog kockán. A helyzet Magyarországon Ennek a kihívási politikának kártékony mivoltát a magyar nép a saját életében tapasztalta. Mi­vel ez a politika nem tud bele­nyugodni abba, hogy nem érhette el célját az ellenforradalommal, ezért ma is új meg új lehetősé­geket keres, hogy a magyar nép életét zavarja. Ide tartozik az az aknamunka, amelynek leleplezé­séről már szóltam, de ide tartozik az a törekvés is, amely az ENSZ- ben állandóan napirenden akarja tartani az úgynevezett „magyar kérdést". Mindez azonban nem akadá­lyozhatja meg a magyar né­pet abban, hogy a gazdasági, kulturális és politikai élet minden területén teljes erővel és jókedvvel vegyen részt az alkotó munkában. Azok a károk, amelyeket az ellen­­forradalom okozott, már a múlté­s mindazok a személyi kérdések, amelyek az ellenforradalommal függtek össze, végérvényesen le­zárultak. Az ország normális életének számtalan fele között a legújabb az, hogy a múlt hét végén ülése­zett a parlament, s kimondta fel­oszlatását, új választásokat írtak ki, amelyeket még most az ősszel megtartanak. Az új országgyűlési választások után az új parlament még ebben az évben összeül. Előre tudom, hogy a kihívási po­­o­litika képviselői és propaganda­szervei azzal akarják majd a vá­lasztások értékét kisebbíteni, hogy a képviselőjelöltek egységes, közös listája alapján folyik a vá­lasztás. Aki azonban jól megér­tette azt a történelmi tényt, hogy a mai változó világban két erő mérkőzik egymással: a haladás és a reakció, az azt is megérti, hogy nálunk az új társadalom kiformá­lásában minden erőt egy frontba kell tömöríteni és a választóknak abban a kérdésben kell dönte­­niök, hogy a haladást akarják-e vagy a reakciót. Minden haladó erő összefogása idején a válasz­tóknak arról kell titkos szavazás útján véleményt mondaniuk, hogy helyeslik-e az ország fejlődésének irányát és módszerét. Majd meg­látjuk, hogy mi lesz ennek a vá­lasztásnak az eredménye. Dr. Sík Endre ezután néhány összehasonlító tény ismertetésé­vel mutatta be a magyar gazda­sági és kulturális élet változásait. A többi között elmondotta, hogy a lakosság jövedelme, amely 1956- ban egyharmaddal haladta meg az 1949 évit, az elmúlt év folya­mán igen nagy mértékben, 16 százalékkal nőtt és idén természe­tesen ugyancsak emelkedik, majd így folytatta: A kihívás politikája Magyaror­szág szomszédságában mostaná­ban főleg abban mutatja hatását, hogy zavarja Ausztria kapcsola­tainak rendezését a vele szomszé­dos szocialista országokkal. A Magyar Népköztársaság kormányát Ausztriát illető politikájában az a szándék vezeti, hogy a különböző rendszerek békés egymás mellett élése és alkotó verse­nye elvének érvényesítésével alakítsa ki a szoros kapcsola­tokban megmutatkozó jó­szomszédi viszonyt. Befejezésül a leszerelés problé­máihoz szeretnék még a magyar delegáció nevében hozzászólni. A State Department kihívási politi­kája zsákutcába vitte az ENSZ-et a leszerelés és a csúcstalálkozó te­kintetében is. Hogyan az egyik esetben és hogyan a másik eset­ben? Az évek hosszú során át tartó leszerelési tárgyalások mit mutat­tak a szemlélőnek? Azt, hogy a kihívás politikájának képviselői úgy értelmezik a leszerelési meg­egyezést, hogy a Szovjetunió adja ki kezéből az önvédelemhez szük­séges fegyvereket, viszont a kihí­vás politikájának képviselői meg­tartják leghasználhatóbb fegyve­reiket. Ennek az elképzelésnek a szolgálatába állították az ENSZ 12. közgyűlését. Világos, hogy akár az ENSZ keretében, akár az ENSZ ke­retén kívül, a leszerelés ügye csak úgy mozdulhat el a holt­pontról, ha a kihívás politiká­jának képviselői végre két­ségtelen biztosítékát szolgál­tatják annak, hogy nem kihí­vó politikájukat akarják foly­tatni, hanem valóban meg akarnak egyezni a fokozatos, ellenőrzött leszerelésben. Ha a nyugati hatalmak most ko­moly jelét akarják adni annak, hogy a kihívás politikájáról a megegyezés politikájára kívánnak áttérni, erre ezen a közgyűlésen új, komoly lehetőség van. Az egész világ békéje azt köve­teli, hogy az Egyesült Államok kormánya, a kihívás politikáját félretéve, lépjen a megegyezés és a béke útjára. Ez az út sokkal több megbecsülést fog szerezni az Egyesült Államoknak, mint a ki­hívás politikája, amely a számos eddigi részletkudarc után végül is teljes vereséget szenved. A kis or­szágok és a széles néptömegek re­ménye az, hogy a kihívás politiká­ját felváltja a megegyezés, a bé­ke politikája — fejezte be beszé­dét Sík Endre külügyminiszter, az Egyesült Nemzetek közgyűlése plenáris ülésének általános vitá­jában. Nagygyűlés a Sportcsarnokban (Folytatás az 1. oldalról.) fog iskolába járni. Hihetetlen erő­feszítéseket tesznek iskolaépítésre. 1953 és 1957 között Kínában 70 ezerrel több ember végzett főiskolát, egyetemet, mint az 1912 és 1947 között eltelt 35 év alatt. (Hosszantartó taps.) Kínában a most épülő gyárak, üzemek a legmodernebb technika szerint épülnek és ezek a gyárak futószalagon adják mindazt, ami az emberi élethez, boldogsághoz szükséges. Tanuljunk a kínai néptől sze­rénységet, odaadást, harcosságot, elvhűséget, kitartást! Képeinket közös retek kötik össze Népünk nemsokára urnák elé fog járulni, hogy hitet tegyen a mellett a politika mellet, ame­lyet a szocialista táborba tömö­rült országok képviselnek az em­beri boldogság, jólét megteremté­séért, a világbékéért. Hitet tesz a magyar népi hatalom mellett, amely teljes erejével ezt­ a politi­kát, a szocializmus és a béke po­litikáját követi. A magyar dolgozó nép szavaza­tát arra is adja, hogy Tajvant, Kimojt és a többi szigetet adják vissza a népi Kínának, mert ez Juss szerint is jogosan megilleti. (Nagy taps.) De szól a szavazat amellett is, hogy ha a népi Kínát jogos követelésének teljesítése he­lyett provokálják, népünk mel­lette áll teljes erejével, ahogyan Kína népe is mellettünk állt, ami­kor 1956 októberében az imperia­lista bérencek és a belső bitangok kezet emeltek a nép hatalmára. Ezt mi szent kötelességünknek tartjuk. Ma együtt ünnepelünk a nagy kínai néppel, holnap a hétközna­pok munkája, a közös célok­ köt­nek össze bennünket, holnapután együtt örülünk a boldogságnak, a szocializmus csúcsain, amelyet ők is, mi is szorgalmas munkával el fogunk érni. Marosán elvtárs a Kínai Nép­­köztársaság, Kína Kommunista Pártja és vezetői, az örök ma­­gyar—kínai barátság éltetésével fejezte be a beszédét, hosszantar­tó, nagy taps közepette. Az elnöklő Rónai Sándor elv­társ zárszavában bejelentette, hogy kedden megalakult Kínában a Kínai—Magyar Barátsági Tár­saság. A bejelentést nagy tapssal fogadták a gyűlés részvevői. A forró hangulatú nagygyűlés az Internacionálé eléneklésével ért véget. A Csongrád megyei Építőipari Vállalat Hódmezővásárhelyen, a Szabadság­ téren, csaknem 100 lakást épít az idén. Képünkön: Az egyik tizenöt lakásos épület. Fészekrakók a Rábca-parton Mielőtt a Rábca Győrbe érne, csaknem derékszögben ka­nyarodik Pinnyéd és Gork­ijváros közé. Csak a folyó nem változott szabályozása óta, de partjain úgy bontotta ki jeleit a változás, mint a hullámtér növényeit a természet parancsa. Álmélkodik az ember, ni csak, itt tegnap még nem volt semmi, ma pedig kapkodjuk a fe­jünket, annyi a látnivaló. A túlsó parton Pinnyéd házai sorakoznak. Ez a település önálló község volt valamikor, ma Győr egyik kerülete. Lakói — mitaga­­dás — sandán néztek át ide, az erzsébettelepiekre, mert az éhes gyerekek átúszva a Rábcán, meg­­kopasztották a gyümölcsfákat. Állt a harag javában. Ha a pin­­­nyédiek elkapták az éhenkórász külvárosi gyerekeket, bizony ala­posan eldöngették őket. Ideáb­ól meg harsogott a csúfolkodás: „Hé, pinnyédiek, melyik soron lakik a bíró?!" Mivelhogy Pinnyédnek egy sor háza volt. Most aztán semmi alap sincs a békétlenkedésre. A pinnyédiek maguk szüretelhetik le az almát, senki sem éhes a gyümölcsükre. Azt sem kiabálhatják át, hogy melyik soron lakik a bíró, mivel egyrészt nincs bíró, másrészt a házak nem férnek el egy sorban, még a távoli erdő szegélyén is te­tők piroslanak. Mi több, hidat szándékoznak építeni ide a fekete bódéhoz, hogy még közvetlenebb legyen a kapcsolat a két város­rész között. Az innenső parton az egykori Erzsébettelep, a mai Gorkij­­város, Győr szíve innen olyan messze van, hogy a barokk­tornyok és a csupasz gyár­kémények ké­ken homályla­­nak a távol­ságtól. Itt, a gát tövében pe­dig élesen ug­ranak elő a múlt tanúi, az apró, egyabla­kos, avult tete­jű családi há­zak. Öt utca keresztben, öt utca hosszá­ban. Körülbe­lül 600 ház. Hogy mennyi keserűség ivódott ezekbe a vályogból meg hasz­nált téglából rakott falakba, azt nem tanácsos elmesélni, mert még azok is borzongattak az em­lékezéstől, akik átélték a szörnyű­ségeket. A gazdasági válság ide­jén jelölték ki lakhelyül ezt a mocsaras limbust a földönfutóvá vált munkásoknak. Az itteni meg­telepedés felért az internálással. Az első perctől két baljós vendég tanyázott a békanyálas utcákban: a tüdővész és a csecsemőhalál. A tragédiák statisztikája sorra leol­vasható az újvárosi temető fejfái­ról... Most fogatok forognak az ut­cákban, feltöltik a talajt, hogy végérvényesen eltemessék a mo­csarat. Már a leghátsó sarkot magasítják. Ahol tíz évvel ezelőtt gyerekek csónakáztak mosótek­­nővel, és a nádasban vadtojásért kutattak, ma rendezett utca van. A felszabadulás előtt kilométe­reken át dagasztották a munká­sok a sarat, mire a Kossuth La­jos utcában kövezett, járdára lép­­hettek. Most meg csaknem a gátig tart az aszfalt, kevés kell hozzá — talán kétszáz méter —, hogy Egy régi • »­•

Next