Népszabadság, 1958. október (16. évfolyam, 232-258. szám)
1958-10-01 / 232. szám
4 NEVELÉSRŐL Nem könnyű iskolásnak lenni! Elsőseink már több mint egy hónapja járnak iskolába. Az első napok benyomásai, zűrzavara már valahogy leülepedett. Már minden elsős tudja, hogy pontosan kell az iskolába érkeznie, tudja, melyik az ő osztálya, ismeri tanítónénijét és lassan megismeri osztálytársait is. Élete azonban sokban megváltozott az egy hónap alatt. Miért? — kérdezik sokan. Hiszen a pajtások közül most is együtt jár néhánnyal. Az első osztályokban találunk gyerekeket, akik már ismernek néhány betűt, némelyikük már írni is tud és alig van olyan hatéves, aki ne tudna elszámlálni legalább tízig. Annak a gyermeknek, aki óvodába is járt, sok-sok olyan dolog van új környezetében, amellyel már megismerkedett, amelyhez már hozzászokott. Az óvodások beilleszkedése az iskolába lényegesen könnyebb, mint azoké, akik nem jártak óvodába. Mégis, ha azt mondjuk, hogy a kisiskolás élete sok mindenben megváltozott, akkor azokra a mozzanatokra gondolunk, amelyek az új benyomások összerendeződésében, az új körülményekhez való alkalmazkodásban jelentkeznek. Elsősorban alkalmazkodni kell a feladathoz. A környezetben leginkább az változott meg, hogy amíg az óvoda játékra volt berendezve, az iskola a tanulást szolgálja. A kisszékek és asztalok helyett padok vannak, a tanítónéni külön asztalnál, a „katedrán” ül. S ha sok színes, érdekes holmi található is, mindez nem arra való, hogy a kisgyermek szabadon játsszék velük, kedvére megfogja, megtapogassa, kipróbálja azokat, hanem arra, hogy tanulni lehessen. A számtanóra szemléltető eszközei — mennyi érdekes látnivaló a gyermeknek! De szabad-e velük játszani? Dehogy! Mindez arra való, hogy a tanítónéni bemutassa: a vadgesztenyéből is három van, a kiscsibéből is, a forgókból és még a mennyezetről függő lámpából is. A színes krétákkal a tanítónéni virágokat varázsol a táblára — éppen hármat, és a tarka posztókorongot is úgy nyomja a posztótáblához, hogy rajta marad. De jó volna kipróbálni! De nem lehet, máris másról van szó, illetőleg mindig éppen ugyanarról, hogy ebből is három van, meg a másikból is. Így küzd a tanítónéni az új ismeret kialakítása közben a könynyen illanó gyermeki figyelem felkeltésével és összpontosításával. S így küszködik az elsős játékosságának leküzdésével, az érdekességekben való elmerülés tilalmával, csapongó fantáziájának megzabolásával. Meg kell tanulni továbbá alkalmazkodni a szabályokhoz, teljesíteni kell a parancsot. „Vedd elő a füzetet!” — De jaj, édesanya elfelejtette betenni a táskába! — „De vajon ki jár iskolába, az édesanyád vagy te?” — pirít rá mindjárt a tanítónéni. „Nyisd ki a könyvet!” S az éber tanítónéni megint csak rászól: „Az olvasókönyvet nyisd ki, most nem számtanóra van!” S máris hangzik a következő parancs: „A harmadik oldalon a második képet nézd!” A tanítónéni egyre sürget, csak úgy röpködnek parancsai és utasításai. Sorolhatnánk a példákat, de talán elég ennyi is, hogy megállapítsuk: az iskolai követelmények új helyzet elé, új feladatok elé állítják a 6 éves gyermekeket. Nem véletlen azonban, hogy nálunk is — és a világ majdnem valamennyi államában — 6—7 éves korban kezdődik el a kötelező iskolázás. Hat-hét, éves korral lezárul fejlődésben a „kisgyermekkor". A gyermek gondolkodása, magatartása, érzelmi élete megváltozik. A pszichológusok ezt a 6—7 éves korral kezdődő új fejlődési szakaszt az értelmi fejlődésben bekövetkező ugrásszerű változással, a magatartásban a szabályokhoz való alkalmazkodással, a gyerektársakkal szemben a szilárdabb társaskapcsolatok kialakulásával szokták jellemezni. A sokféle változást összefoglalva így nevezhetjük: a gyermek érett lesz az iskolára De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az új fejlődési szakasz, az iskolára való érettség nem alakul ki önmagától, egyik napról a másikra. A gyermeknek — amíg alkalmazkodik az iskolai követelményekhez — sok nehézséggel, újdonsággal, problémával kell megküzdenie. Mit tehet a szülő, hogy a pedagógussal egyetértésben gyermekét az első nehézségeken átsegítse? Meg kell tanítania gyermekét először is az iskolai követelmények tiszteletben tartására, azok teljesítésére. Ezzel a szabályok kialakulásának tudatosságát segíti és a pedagógus tiszteletére nevel. Az itt elkövetett hibák két pólusát említjük. Az egyik: a szülő az iskolát, a tanítónénit fenyegetésre, ijesztgetésre használja fel: „Ha rossz leszel, megmondalak a tanítónéninek, a tanítónéni be fog zárni, egyest fognak adni” stb. A másik véglet: a szülő lebecsüli az iskolai követelményeket és a pedagógus jelentőségét, nem tartja tiszteletben az iskola megkövetelte szabályokat és előírásokat (pontosság, kötelező egyenruha, rendben tartott táska stb.), amelyekről a gyermek még nem tud egyedül gondoskodni. A szülőnek — különösen eleinte — figyelemmel kell kísérnie a házifeladat elvégzését. A hibák közt ismét a két végletet említjük. Van olyan szülő, aki megírja gyermeke helyett a leckét: „hadd legyen szép”. Ez a túlzott „törődés” inkább gondatlanságnak nevezhető, hiszen ezzel a gyermek nem tanul és jellembelileg is káros irányba fejlődik. Megpróbálja becsapni a tanítónénit és megkíséreli könnyen venni a feladatokat: „ha nem sikerül, anyukám úgyis megcsinálja helyettem”. A másik véglet: a szülő egyáltalán nem törődik a leckével, nem ellenőrzi a házifeladatot. Ne feledjük, hogy elsős gyermekünk még kicsi, még nem tud önállóan dolgozni, nem tud a házifeladattal teljesen egyedül megbirkózni. A szülő segítsen azzal, hogy megkívánja a szép és pontos munkát, egyúttal javítja az elkövetett hibákat. A szülőnek a beilleszkedés nehézségeivel szemben általában türelmet kell tanúsítania. Amíg a tanítónő megkívánja, hogy a tanuló az iskolában a feladatra összpontosítsa energiáit, otthon a szülő engedékenyebb lehet. Ne kívánjuk például, hogy a gyermek a házi feladatot egyfolytában végezze el. Ha látjuk, hogy elfáradt, már nem a feladattal foglalkozik, hanem babrál, húzza az időt, inkább küldjük kicsit játszani. De ne hagyjuk órákig elhúzni a lecke elvégzését, mert éles határt kell kialakítanunk játék és feladat között. S ne kívánjuk egyszerre és hirtelen a felnőtt magatartást sem. Dicsérettel, biztatással és csak nagy ritkán elejtett dorgáló szavakkal segítsük a munkavégzés helyes kialakulását. A szülők és a nevelők közös erőfeszítésétől, gondosságától, türelmétől, megértésétől, szeretetétől függ, hogy az első nehéz hónapok után a gyermeknek már ne okozzon gondot, a tényleges feladat elvégzésén kívül, a beilleszkedés az iskolai környezetbe. Nemes Lívia tanúi" naps/abapiac 1958. október 1. szerd. Évadnyitás az Irodalmi Színpadon Másfél évvel ezelőtt, amikor az Irodalmi Színpad először adott életjelt, először jelentek meg hirdetményei az utcákon és először írt előadásairól elemző bírálatot a sajtó, még igen sokan kételkedtek egy ilyen színházi vállalkozás létjogosultságában Budapesten. ■Azóta alaposan megváltoztak e színházról alkotott vélemények. Ma már jóleső érzéssel mondhatjuk el, hogy a Nagymező utcai intim színházhelyiség hovatovább nem győzi a közönség befogadását. Az út, amely a színház indulásától napjainkig vezetett, természetesen nem volt egyenes vonalú. Jó kezdeményezések, eredmények és hibák, tévedések tüzében csiszolódott formálódott az Irodalmi Színpad munkája. Az évadnyitás küszöbén erről és a színház további terveiről beszélgettünk Szendrő Ferenc igazgatóval. — A most induló évadot — a tavaly szerzett sok tapasztalattal — körültekintően készítettük elő. A közönség további biztatásának jelét láttuk abban, hogy az új évadra kibocsátott bérletsorozataink csaknem teljesen elfogytak. S ami talán még ennél is örvendetesebb, hogy üzemi dolgozók vásárolták meg! Mi mindent elkövetünk, hogy ezt az előlegezett bizalmat megháláljuk és olyan vonzó, izgalmas, magas színvonalú előadásokat nyújtsunk közönségünknek, amelyek tovább fokozzák, még inkább kiszélesítik az Irodalmi Színpad iránti érdeklődést. Az Irodalmi Színpad serényen készül a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 40. évfordulójára. November 22-én ünnepi irodalmi műsort mutatnak be, amelyet egy neves írókból álló munkaközösség szerkeszt. Figyelmet érdemel a színház egy másik aktuális irodalmi műsora is, amely Keleti szél címmel a Kínai Népköztársaság és más ázsiai országok irodalmának új hajtásaiból ad keresztmetszetet. Az Ibsen-évforduló alkalmából a színház megemlékezik a norvégek nagy drámaköltőjéről. Az a régi jó világ címmel pedig Gábor Andor kabarétréfáiból, sanzonjaiból és humoreszkjeiből mutatnak be egy csokorra valót a közeljövőben. Külön figyelmet érdemelnek az Irodalmi Színpad ifjúsági előadásai. A napokban húszezer ifjúsági bérlet, kibocsátását kezdik meg. Ezeket az előadásokat a színházon kívül, az egyes kerületek kultúrotthonaiban és az iskolákban rendezik. Dalok füzes szekerén A színpad kapunyitása nemrég zajlott le: Dalok tüzes szekerén címmel Ady-estet rendeztek. Ez volt az első előadás, ahol már a színház új bérlői — a zömében munkásközönség — találkoztak előadóművész-gárdánk legjobbjaival, hogy két és fél órán át Ady Endre szavait tolmácsolva és Ady szavaira figyelve megteremtődjék az a szívet-lelket forrósító atmoszféra, amelynek áramköre új érzéseket, új gondolatokat fakaszt az előadókban is, a hallgatóságban is. Az Ady-est elejétől végig, ennek a nagy, érzésformáló folyamatnak jegyében valóban maradandó élményt nyújtott. E siker osztozó részese volt Bölöni György, a kortárs és barát is, aki élő, egész portrét festett bevezető szavaiban Ady Endréről. S az előadóművészek is ezen az estén szinte egymást múlták felül a költemények interpretálásával. Nehéz itt sorrendet vagy értékelést felállítani, hiszen Péchy Blanka finom, rendkívül tudatos értelmezése éppúgy megérintette a hallgatókat, mint Ilosvay Katalin vonzó tolmácsolása. Ascher Oszkár remekművű szövegmondása — kiváltképpen Ady prózáját hozta utánozhatatlan bravúrral, emberközelségbe! — ugyanolyan hatással érvényesült, mint Horváth Ferencnek a sokszínű Adyverseket árnyalati gazdagsággal felvillantó előadása .Gáti József a szenvedélyes Adyt szólaltatta meg átfűtött hévvel, szikrázó lobbanékonysággal. Tímár József tolmácsolásában pedig nagy élvezettel hallgattunk néhány Ady-levelet és publicisztikai írást. A jól felépített műsort hangulatilag is méltóképpen egészítette ki Medgyaszay Vilma bensőséges éneke: Reinitz Béla-komponetta Ady-dalokat szólaltatott meg. Trópusi vihar Vasárnap este a forrongó Közép-Kelet népeinek hangja szólalt meg az Irodalmi Színpad Trópusi vihar című új, nagy sikerű műsorában. A téma és az előadás erre a napra rögzített dátuma önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a hallgatók visszafojtott lélegzettel, aggódó figyelemmel hallgassák a jogaitól, szabadságától megfosztott Algéria népének kiáltásait. A napi aktualitásnak ezzel a szimbolikus, szolidaritást vállaló megnyilatkozásával szép, követésre méltó példát állított önmaga elé az Irodalmi Színpad. Az érdekes, sokrétű műsor, amelyet Gellért Endre és Vécsey György jó érzékkel szerkesztett, alkalmat adott néhány művésznek, hogy tehetségének legjavát adva, emlékezetes percekkel vésse a nézők tudatába a Massu ejtőernyőseivel, a neofasizmus új hóhéraival szemben az arab népek egyre izzóbb, elszántabb gyűlöletét. Mikes Lilla, Mester János és Márki Géza előadásában kitűnően érvényesültek az arab népek irodalmának ezek az érceshangú, jövő felé mutató írásai. Bános Tibor Feltöltik a pártkasszát (Az Esküdt—Nagyatádi-ügy, I.) 1921 január. A Bethlen-kormány minisztertanácsot tart. A legfontosabb napirendi pont: a mezőgazdasági termékek kivitelének szabályozása. A terem feszült figyelemmel hallgatja Nagyatádit. Akik itt ülnek, jól tudják, hogy e látszólag adminisztratív jellegű ügy mögött egész más húzódik meg. Mint egy izgalmas mérkőzés nézői, halálos csendben hallgatják a külön párbajt, amely a nagyhatalmú miniszterelnök, gróf Bethlen és a Kisgazdapárt vezére, Nagyatádi Szabó István kegyelmes úr között játszódik. Most éppen Nagyatádi kért szót. — Mindnyájunk előtt ismeretes — hangja szinte ünnepélyesen szárnyal —, milyen súlyos az ország élelmezési helyzete. Nem kívánok detailokba belemenni, de hiszen jól ismerjük az újságközléseket az éhségtől felfordult tragikus sorsú szegényemberekről. Közben pedig panamisták, üzérkedők, a nyomor gátlástalan vámszedői pióca módjára szívják ki a városi társadalom, de a gazdarétegek kiszolgáltatottjainak vérét is. Az egyetlen kiút az, hogy a minimálisra csökkentjük az élelmiszerkivitelt. Ismeretes, hogy az üzérek eddig nyakló nélkül szállították külföldre a mezőgazdasági termékkészleteket. Rendelettervezetem tehát azt célozza, hogy az ilyen kivitelt szigorú engedélyhez kössük. Az engedélyezést a földművelésügyi miniszter diszkrecionális jogaként javasolom megállapítani. Tudom, hogy ez igen sok munkát ró majd rám, de én örömest vállalom ezt a terhet. Nagyatádi után azonnal Bethlen István emelkedik szólásra. — Teljesen egyetértek mind indokait, mind végkövetkeztetéseit illetően Nagyatádi Szabó barátommal. A kérdés tényleg olyan nagyfontosságú kormányzati feladat, hogy csak legfelsőbb fokon koordinálható. Éppen ezért tovább mennék egy lépéssel, azt javasolom, hogy ne a földművelésügyi miniszter úr, hanem egyenesen a miniszterelnök aláírása szükségeltessék a kiviteli engedélyeken. —n is emelkedetten beszél, bár szája sarkában mintha valami kis gúnyos mosoly játszana. — Ezzel nagy terheket vennénk le az amúgy is túlhalmozott földművelésügyi miniszter úr válláról — folytatja — másrészt, a felelősséget személyemen keresztül mintegy az összkormányzatra hárítanánk át. Nagyatádi azonban úgy látszik, nem kívánja ezt a nagy „törődést”. Szinte ingerülten pattan fel. — Ellent, kell mondanom a miniszterelnök úrnak. S ez alkalommal újra, legnagyobb sajnálatomra, exponálnom kell azt a sokat emlegetett és fájó ellentmondást, amely — állítom — egész kormányzati politikánk kerékkötője. Lehetetlenség, hogy az ország legnagyobb pártja, a Kisgazdapárt ne képviseltesse magát megfelelő számban a kormányban és a közigazgatásban. Íme, most megint pártunk jogait és befolyását kívánja csorbítani a miniszterelnök úr. Azt feltételezni sem kívánom, hogy személyem ellen van kifogása. Ha így volna, mondja meg nyíltan. Biztos lehet benne — s itt egész pártom nevében szólok — hogy levonom a konzekvenciákat. Kár volna elfeledkezni arról, hogy a Kisgazdapárt, 91 képviselőjével olyan faktor a parlamentben, hogy önmagában is kabinetformáló erőnek tekinthető! Bethlen arcára most nyíltan kiül a gúnyos megvetés. Még a kormány robbantására is hajlandó volna. Na jó, hát ha nem megy így, akkor majd másképp... Most egyelőre elfogadja a döntést: a kiviteli engedélyeket a kulákvezér szentesíti. De az ülés után egy pillanatra visszatartja a makrancos „parasztvezért”. — Kérlek — kezdi —, nagyon sajnálom, hogy újból szőnyegre került a Kisgazdapárt kormányrészesedésének kérdése. Ideje volna már elásni a csatabárdokat! Nem értem, miért forszírozod mindig ezt a dolgot. Nagyatádi most sokkal konsziliánsabb — lehet ővele beszélni... — Meg kell értened helyzetünket! — magyarázkodik. — Szavazóink állandóan a szemünkre vetik, hogy nem az erőviszonyoknak megfelelő a kormányzati status quo. Ti, bár lényegesen kisebb a pártotok számszerű súlya a parlamentben, a közigazgatásban és a fontos kormányzati pozíciókban minden tekintetben előnyöket élveztek. — S most már egész bizalmasan színeződik a hangja. — Vegyük csak a két párt anyagi lehetőségeit. Nálatok szinte korlátlanok az eszközök, mi meg állan- SZABÓ ASILÓ A PONTSOROZATA Tudományos ankét a rákról Az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete és a szentesi megyei kórház rendezésében október 11-én ankétet rendeznek Szentesen, a rákbetegség időszerű gyakorlati kérdéseinek megvitatására. A nagy jelentőségű tanácskozáson az orvostudomány szinte valamennyi ágából számos kiváló szakember vesz részt.