Népszabadság, 1958. október (16. évfolyam, 232-258. szám)

1958-10-01 / 232. szám

4 NEVELÉSRŐL Nem könnyű iskolásnak lenni! Elsőseink már több mint egy hónapja járnak iskolába. Az el­ső napok benyomásai, zűrzavara már valahogy leülepedett. Már minden elsős tudja, hogy ponto­san kell az iskolába érkeznie, tudja, melyik az ő osztálya, is­meri tanítónénijét és lassan meg­ismeri osztálytársait is. Élete azonban sokban megváltozott az egy hónap alatt. Miért? — kérde­zik sokan. Hiszen a pajtások kö­zül most is együtt jár néhánnyal. Az első osztályokban találunk gyerekeket, akik már ismernek néhány betűt, némelyikük már írni is tud és alig van olyan hat­éves, aki ne tudna elszámlálni legalább tízig. Annak a gyermeknek, aki óvo­dába is járt, sok-sok olyan dolog van új környezetében, amellyel már megismerkedett, amelyhez már hozzászokott. Az óvodások beilleszkedése az iskolába lénye­gesen könnyebb, mint azoké, akik nem jártak óvodába. Mégis, ha azt mondjuk, hogy a kisiskolás élete sok mindenben megválto­zott, akkor azokra a mozza­natokra gondolunk, amelyek az új benyomások összeren­­deződésében, az új körülmények­hez való alkalmazkodásban je­lentkeznek. Elsősorban alkalmazkodni kell a feladathoz. A környezetben leg­inkább az változott meg, hogy amíg az óvoda játékra volt be­rendezve, az iskola a tanulást szolgálja. A kisszékek és asztalok helyett padok vannak, a tanító­néni külön asztalnál, a „kated­rán” ül. S ha sok színes, érdekes holmi található is, mindez nem arra való, hogy a kisgyermek sza­badon játsszék velük, kedvére megfogja, megtapogassa, kipró­bálja azokat, hanem arra, hogy tanulni lehessen. A számtanóra szemléltető esz­közei — mennyi érdekes látnivaló a gyermeknek! De szabad-e ve­lük játszani? Dehogy! Mindez ar­ra való, hogy a tanítónéni bemu­tassa: a vadgesztenyéből is három van, a kiscsibéből is, a forgókból és még a mennyezetről függő lám­pából is. A színes krétákkal a ta­­nítónéni virágokat varázsol a táblára — éppen hármat, és a tar­ka posztókorongot is úgy nyomja a posztótáblához, hogy rajta ma­rad. De jó volna kipróbálni! De nem lehet, máris másról van szó, illetőleg mindig éppen ugyanar­ról, hogy ebből is három van, meg a másikból is. Így küzd a tanítónéni az új is­meret kialakítása közben a köny­­nyen illanó gyermeki figyelem felkeltésével és összpontosításá­val. S így küszködik az elsős já­tékosságának leküzdésével, az ér­dekességekben való elmerülés ti­lalmával, csapongó fantáziájának megzabolásával. Meg kell tanulni továbbá al­kalmazkodni a szabályokhoz, tel­jesíteni kell a parancsot. „Vedd elő a füzetet!” — De jaj, édes­anya elfelejtette betenni a táská­ba! — „De vajon ki jár iskolába, az édesanyád vagy te?” — pirít rá mindjárt a tanítónéni. „Nyisd ki a könyvet!” S az éber tanító­néni megint csak rászól: „Az ol­vasókönyvet nyisd ki, most nem számtanóra van!” S máris hang­zik a következő parancs: „A har­madik oldalon a második képet nézd!” A tanítónéni egyre sürget, csak úgy röpködnek parancsai és utasításai. Sorolhatnánk a példákat, de talán elég ennyi is, hogy megálla­pítsuk: az iskolai követelmények új helyzet elé, új feladatok elé állítják a 6 éves gyermekeket. Nem véletlen azonban, hogy ná­lunk is — és a világ majdnem valamennyi államában — 6—7 éves korban kezdődik el a kötelező is­kolázás. Hat-hét, éves korral le­­zárul fejlődésben a „kisgyer­mekkor". A gyermek gondolkodá­sa, magatartása, érzelmi élete megváltozik. A pszichológusok ezt a 6—7 éves korral kezdődő új fej­lődési szakaszt az értelmi fejlő­désben bekövetkező ugrásszerű változással, a magatartásban a szabályokhoz való alkalmazkodás­sal, a gyerektársakkal szemben a szilárdabb társaskapcsolatok ki­alakulásával szokták jellemezni. A sokféle változást összefoglalva így nevezhetjük: a gyermek érett lesz az iskolára De azt sem szabad elfelejte­nünk, hogy az új fejlődési sza­kasz, az iskolára való érettség nem alakul ki önmagától, egyik napról a másikra. A gyer­meknek — amíg alkalmazkodik az iskolai követelményekhez — sok nehézséggel, újdonsággal, problémával kell megküzdenie. Mit tehet a szülő, hogy a pedagógussal egyetértés­ben gyermekét az első nehézsé­geken átsegítse? Meg kell tanítania gyermekét először is az iskolai követelmé­nyek tiszteletben tartására, azok teljesítésére. Ezzel a szabályok kialakulásának tudatosságát se­gíti és a pedagógus tiszteletére nevel. Az itt elkövetett hibák két pólusát említjük. Az egyik: a szü­lő az iskolát, a tanítónénit fenye­getésre, ijesztgetésre használja fel: „Ha rossz leszel, megmonda­lak a tanítónéninek, a tanítónéni be fog zárni, egyest fognak adni” stb. A másik véglet: a szülő le­becsüli az iskolai követelménye­ket és a pedagógus jelentőségét, nem tartja tiszteletben az iskola megkövetelte szabályokat és elő­írásokat (pontosság, kötelező egyenruha, rendben tartott táska stb.), amelyekről a gyermek még nem tud egyedül gondoskodni. A szülőnek — különösen eleinte — figyelemmel kell kísérnie a há­zifeladat elvégzését. A hibák közt ismét a két végletet említjük. Van olyan szülő, aki megírja gyerme­ke helyett a leckét: „hadd legyen szép”. Ez a túlzott „törődés” in­kább gondatlanságnak nevezhető, hiszen ezzel a gyermek nem ta­nul és jellembelileg is káros irányba fejlődik. Megpróbálja be­csapni a tanítónénit és megkísé­reli könnyen venni a feladatokat: „ha nem sikerül, anyukám úgyis megcsinálja helyettem”. A másik véglet: a szülő egyáltalán nem törődik a leckével, nem ellenőrzi a házifeladatot. Ne feledjük, hogy elsős gyermekünk még kicsi, még nem tud önállóan dolgozni, nem tud a házifeladattal teljesen egye­dül megbirkózni. A szülő segítsen azzal, hogy megkívánja a szép és pontos munkát, egyúttal javítja az elkövetett hibákat. A szülőnek a beilleszkedés ne­hézségeivel szemben általában türelmet kell tanúsítania. Amíg a tanítónő megkívánja, hogy a tanuló az iskolában a feladatra összpontosítsa energiáit, otthon a szülő engedékenyebb le­het. Ne kívánjuk például, hogy a gyermek a házi fel­adatot egyfoly­tában végezze el. Ha látjuk, hogy elfáradt, már nem a feladattal foglalkozik, hanem babrál, húzza az időt, inkább küldjük kicsit ját­szani. De ne hagyjuk órákig el­húzni a lecke elvégzését, mert éles határt kell kialakítanunk já­ték és feladat között. S ne kíván­juk egyszerre és hirtelen a felnőtt magatartást sem. Dicsérettel, biz­tatással és csak nagy ritkán elej­tett dorgáló szavakkal segítsük a munkavégzés helyes kialakulását. A szülők és a nevelők közös erőfeszítésétől, gondosságától, tü­relmétől, megértésétől, szereteté­­től függ, hogy az első nehéz hó­napok után a gyermeknek már ne okozzon gondot, a tényleges fel­adat elvégzésén kívül, a beillesz­kedés az iskolai környezetbe. Nemes Lívia tanúi" naps/abapiac 1958. október 1. szerd. Évadnyitás az Irodalmi Színpadon Másfél évvel ezelőtt, amikor az Irodalmi Színpad először adott életjelt, először jelentek meg hir­detményei az utcákon és először írt előadásairól elemző bírálatot a sajtó, még igen sokan kételked­tek egy ilyen színházi vállalkozás létjogosultságában Budapesten. ■Azóta alaposan megváltoztak e színházról alkotott vélemények. Ma már jóleső érzéssel mondhat­juk el, hogy a Nagymező utcai in­tim színházhelyiség hovatovább nem győzi a közönség befogadá­sát. Az út, amely a színház indulá­sától napjainkig vezetett, termé­szetesen nem volt egyenes vonalú. Jó kezdeményezések, eredmények és hibák, tévedések tüzében csi­szolódott formálódott az Irodalmi Színpad munkája. Az évadnyitás küszöbén erről és a színház továb­bi terveiről beszélgettünk Szend­­rő Ferenc igazgatóval. — A most induló évadot — a tavaly szerzett sok tapasztalattal — körültekintően készítettük elő. A közönség további biztatásának jelét láttuk abban, hogy az új évadra kibocsátott bérletsoroza­taink csaknem teljesen elfogytak. S ami talán még ennél is örven­­detesebb, hogy üzemi dolgozók vásárolták meg! Mi mindent elkö­vetünk, hogy ezt az előlegezett bizalmat megháláljuk és olyan vonzó, izgalmas, magas színvona­lú előadásokat nyújtsunk közönsé­­günknek, amelyek tovább fokoz­zák, még inkább kiszélesítik az Irodalmi Színpad iránti érdeklő­dést. Az Irodalmi Színpad serényen készül a Kommunisták Magyar­­országi Pártja megalakulásának 40. évfordulójára. November 22-én ünnepi irodalmi műsort mutatnak be, amelyet egy neves írókból álló munkaközösség szerkeszt. Fi­gyelmet érdemel a színház egy másik aktuális irodalmi műsora is, amely Keleti szél címmel a Kínai Népköztársaság és más ázsiai országok irodalmának új hajtásaiból ad keresztmetszetet. Az Ibsen-évforduló alkalmából a színház megemlékezik a norvé­gek nagy drámaköltőjéről. Az a régi jó világ címmel pedig Gábor Andor kabarétréfáiból, sanzonjai­ból és humoreszkjeiből mutatnak be egy csokorra valót a közeljövő­ben. Külön figyelmet érdemelnek az Irodalmi Színpad ifjúsági előadá­sai. A napokban húszezer ifjúsági bérlet, kibocsátását kezdik meg. Ezeket az előadásokat a színházon kívül, az egyes kerületek kultúr­­otthonaiban és az iskolákban ren­dezik. Dalok füzes szekerén A színpad kapunyitása nemrég zajlott le: Dalok tüzes szekerén címmel Ady-estet rendeztek. Ez volt az első előadás, ahol már a színház új bérlői — a zömében munkásközönség — találkoztak előadóművész-gárdánk legjobbjai­val, hogy két és fél órán át Ady Endre szavait tolmácsolva és Ady szavaira figyelve megteremtőd­jék az a szívet-lelket forrósító atmoszféra, amelynek áramköre új érzéseket, új gondolatokat fa­kaszt az előadókban is, a hallga­tóságban is. Az Ady-est elejétől végig, en­nek a nagy, érzésformáló folya­matnak jegyében valóban mara­dandó élményt nyújtott. E siker osztozó részese volt Bölöni György, a kortárs és barát is, aki élő, egész portrét festett be­vezető szavaiban Ady Endréről. S az előadóművészek is ezen az es­tén szinte egymást múlták felül a költemények interpretálásával. Nehéz itt sorrendet vagy értéke­lést felállítani, hiszen Péchy Blanka finom, rendkívül tudatos értelmezése éppúgy megérintette a hallgatókat, mint Ilosvay Kata­lin vonzó tolmácsolása. Ascher Oszkár remekművű szövegmondá­sa — kiváltképpen Ady prózáját hozta utánozhatatlan bravúrral, ember­közelségbe! — ugyanolyan hatással érvényesült, mint Hor­váth Ferencnek a sokszínű Ady­­verseket árnyalati gazdagsággal felvillantó előadása .Gáti József a szenvedélyes Adyt szólaltatta meg átfűtött hévvel, szikrázó lob­banékonysággal. Tímár József tol­mácsolásában pedig nagy élvezet­tel hallgattunk néhány Ady-leve­let és publicisztikai írást. A jól felépített műsort han­gulatilag is méltóképpen egészí­tette ki Medgyaszay Vilma benső­séges éneke: Reinitz Béla-kompo­­netta Ady-dalokat szólaltatott meg. Trópusi vihar Vasárnap este a forrongó Kö­zép-Kelet népeinek hangja szólalt meg az Irodalmi Színpad Trópusi vihar című új, nagy sikerű mű­sorában. A téma és az előadás erre a napra rögzített dátuma önmagá­ban is elegendő lett volna ahhoz, hogy a hallgatók visszafojtott lé­legzettel, aggódó figyelemmel hallgassák a jogaitól, szabadságá­tól megfosztott Algéria népének kiáltásait. A napi aktualitásnak ezzel a szimbolikus, szolidaritást vállaló megnyilatkozásával szép, követésre méltó példát állított ön­maga elé az Irodalmi Színpad. Az érdekes, sokrétű műsor, amelyet Gellért Endre és Vécsey György jó érzékkel szerkesztett, alkalmat adott néhány művész­nek, hogy tehetségének legjavát adva, emlékezetes percekkel vésse a nézők tudatába a Massu­ ejtő­­ernyőseivel, a neofasizmus új hó­héraival szemben az arab népek egyre izzóbb, elszántabb gyűlöle­tét. Mikes Lilla, Mester János és Márki Géza előadásában kitű­nően érvényesültek az arab népek irodalmának ezek az érceshangú, jövő felé mutató írásai. Bános Tibor Feltöltik a pártkasszát (Az Esküdt—Nagyatádi-ügy, I.) 1921 január. A Bethlen-kor­­mány minisztertanácsot tart. A legfontosabb napirendi pont: a mezőgazdasági termékek kivitelé­nek szabályozása. A terem fe­szült figyelemmel hallgatja Nagy­atádit. Akik itt ülnek, jól tudják, hogy e látszólag adminisztratív jellegű ügy mögött egész más hú­zódik meg. Mint egy izgalmas mérkőzés nézői, halálos csendben hallgatják a külön párbajt, amely a nagyhatalmú miniszterelnök, gróf­ Bethlen és a Kisgazdapárt vezére, Nagyatádi Szabó István kegyelmes úr között játszódik. Most éppen Nagyatádi kért szót. — Mindnyájunk előtt ismeretes — hangja szinte ünnepélyesen szárnyal —, milyen súlyos az or­szág élelmezési helyzete. Nem kí­vánok detailokba belemenni, de hiszen jól ismerjük az újságköz­léseket az éhségtől felfordult tra­gikus sorsú szegényemberekről. Közben pedig panamisták, üzér­kedők, a nyomor gátlástalan vámszedői pióca módjára szívják ki a városi társadalom, de a gaz­darétegek kiszolgáltatottjainak vérét is. Az egyetlen kiút az, hogy a minimálisra csökkentjük az élelmiszerkivitelt. Ismeretes, hogy az üzérek eddig nyakló nél­kül szállították külföldre a me­zőgazdasági termékkészleteket. Rendelettervezetem tehát azt cé­lozza, hogy az ilyen kivitelt szi­gorú engedélyhez kössük. Az en­gedélyezést a földművelésügyi miniszter diszkrecionális jogaként javasolom megállapítani. Tudom, hogy ez igen sok munkát ró majd rám, de én örömest vállalom ezt a terhet. Nagyatádi után azonnal Bethlen István emelkedik szólásra. — Teljesen egyetértek mind in­dokait, mind végkövetkeztetéseit illetően Nagyatádi Szabó barátom­mal. A kérdés tényleg olyan nagyfontosságú kormányzati fel­adat, hogy csak legfelsőbb fokon koordinálható. Éppen ezért to­vább mennék egy lépéssel, azt javasolom, hogy ne a földműve­lésügyi miniszter úr, hanem egye­nesen a miniszterelnök aláírása szükségeltessék a kiviteli engedé­lyeken. —­n is emelkedetten be­szél, bár szája sarkában mintha valami kis gúnyos mosoly játszana. — Ezzel nagy terheket vennénk le az amúgy is túlhalmozott föld­művelésügyi miniszter úr válláról — folytatja — másrészt, a felelős­séget személyemen keresztül mintegy az összkormányzatra há­rítanánk át. Nagyatádi azonban úgy látszik, nem kívánja ezt a nagy „törő­dést”. Szinte ingerülten pattan fel. — Ellent, kell mondanom a mi­niszterelnök úrnak. S ez alkalom­mal újra, legnagyobb sajnálatom­ra, exponálnom kell azt a sokat emlegetett és fájó ellentmondást, amely — állítom — egész kor­mányzati politikánk kerékkötője. Lehetetlenség, hogy az ország legnagyobb pártja, a Kisgazda­­párt ne képviseltesse magát meg­felelő számban a kormányban és a közigazgatásban. Íme, most megint pártunk jogait és befolyá­sát kívánja csorbítani a minisz­terelnök úr. Azt feltételezni sem kívánom, hogy személyem ellen van kifogása. Ha így volna, mondja meg nyíltan. Biztos lehet benne — s itt egész pártom nevé­ben szólok — hogy levonom a konzekvenciákat. Kár volna elfe­ledkezni arról, hogy a Kisgazda­­párt, 91 képviselőjével olyan fak­tor a parlamentben, hogy önma­gában is kabinetformáló erőnek tekinthető! Bethlen arcára most nyíltan ki­ül a gúnyos megvetés. Még a kor­mány robbantására is hajlandó volna. Na jó, hát ha nem megy így, akkor majd másképp... Most egyelőre elfogadja a döntést: a ki­viteli engedélyeket a kulákvezér szentesíti. De az ülés után egy pillanatra visszatartja a makrancos „pa­raszt­vezért”. — Kérlek — kezdi —, nagyon sajnálom, hogy újból szőnyegre került a Kisgazdapárt kormány­részesedésének kérdése. Ideje volna már elásni a csatabárdokat! Nem értem, miért forszírozod mindig ezt a dolgot. Nagyatádi most­ sokkal konszi­­liánsabb — lehet ővele beszél­ni... — Meg kell értened helyzetün­ket! — magyarázkodik. — Szava­zóink állandóan a szemünkre ve­tik, hogy nem az erőviszonyok­nak megfelelő a kormányzati sta­tus quo. Ti, bár lényegesen kisebb a pártotok számszerű súlya a par­lamentben, a közigazgatásban és a fontos kormányzati pozíciókban minden tekintetben előnyöket él­veztek. — S most már egész bizal­masan színeződik a hangja. — Vegyük csak a két párt anyagi le­hetőségeit. Nálatok szinte korlát­lanok az eszközök, mi meg állan- SZABÓ­­ A­SILÓ A­ PONTSOROZATA Tudományos ankét a rákról Az Orvos-Egészségügyi Dol­gozók Szakszervezete és a szentesi megyei kórház rendezésében ok­tóber 11-én ankétet rendeznek Szentesen, a rákbetegség időszerű gyakorlati kérdéseinek megvita­tására. A nagy jelentőségű ta­nácskozáson az orvostudomány szinte valamennyi ágából számos kiváló szakember vesz részt.

Next