Népszabadság, 1959. május (17. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-09 / 107. szám

2 A dolgozók legjobbjait m­ég a legegyszerűbb épületet sem lehet jól felépíteni gon­dos terv nélkül. S ha ez érvényes a holt anyagból épülő létesítmé­nyekre, százszorosan érvényes ko­runk legnagyobb alkotásának, a munkásosztály agyának, szívé­nek, lelkiismeretének , a mun­kásosztály pártjának építésére. Marx, Engels s Lenin volt e nagy mű felépítésének tervező mérnö­ke. A párt építésének lenini nor­mái határozzák meg az építendő mű rendeltetését, statikáját, mi­nőségét s formáját is. S miként a mérnök rajzát minden szakem­ber megérti, bármilyen nyelven beszél is, Marx és Lenin követői is egytípusú marxista-leninista pártot építenek szerte a világon. Az, hogy ki lehet a párt tag­ja, mindig fontos elvi kérdés volt, s ma is az. Az MSZMP szer­vezeti szabályzatának 2. pontja kimondja: „A párt tagja az lehet, aki elfogadja a párt céljait, poli­tikai irányvonalát és szervezeti szabályzatát, minden erejével küzd a párt célkitűzéseinek meg­valósításáért, részt vesz a párt va­lamely alapszervezetének munká­jában, vállalja a pártfegyelmet, végrehajtja a párt határozatait­­ s rendszeresen fizeti a tagsági díjat. A párt tagja általában csak az le­het, aki betöltötte 21. évét. Kizsák­mányoló a pártnak tagja nem le­het.’’ A pártba való felvétel, mind tagnak, mind tagjelöltnek, szigo­rúan egyéni elbírálás alapján tör­ténik és természetesen önkéntes. A budapesti pártszervezetek többsége komoly gondot fordít ar­ra, hogy a munkások és értelmi­ségiek, a nők és fiatalok legjobb­jainak felvételével erősítsék a pár­tot. A taggyűléseken minden hó­napban több százan csatlakoznak a párthoz, lépnek a tagok vagy tagjelöltek sorába. A pártba való felvétel minden ember életében nagy esemény, s az nem megy minden számvetés, a képességek, erények és hibák lelkiismeretes mérlegelése nél­kül. Nálunk a párthoz való tarto­zás nem jelent privilégiumot, kü­lönleges előnyöket csak nagyobb felelősséget, készséget arra, hogy a párttag a szocializmus építésé­nek élharcosa, munkatársainak segítője, példamutatásával is po­litikai nevelője legyen. Abban, hogy egy pártonkívüli munkás vagy értelmiségi felvéte­lét kérje a pártba nagy szerep jut annak is, hogyan dolgoznak, ho­gyan viselkednek a helyi vezetők, aktivisták, a helyi szervezet tag­jai. Ezt azért is kell hangsúlyoz­ni, mert ma a párt általános po­litikája vonzza a pártonkívüliek legjobbjait a pártba, s ha ezt a vonzást valami ellensúlyozza, az csak egyes elvtársak hibás tevé­kenysége vagy magatartása le­het. Barthal Pál elvtársat a Kle­­ment Gottwald Villamossá­gi Gyár középgép-üzemének sze­relőjét nemrég vették fel a párt­ba tagjelöltnek. A taggyűlés hatá­rozata után — amit a felsőbb szervek is megerősítettek — Bar­­thal elvtárs megkapta a pártba való tartozását kifejező piros iga­zolványt. Felvételének nemcsak ő örül, hanem az egész üzemrész kollektívája. Hogyan lett Barthal elvtárs a párt tagjelöltje? Ő sem született kommunistának, akár­csak más. Jól dolgozó szorgalmas ifjúmunkás, 5 év óta van az üzemben. Nem volt különlegesen kiemelkedő, de mindenkor becsü­lettel dolgozott, szívével s eszével a népi rend híve volt. Munkája során kapcsolatba került a kom­munistákkal, egyre többet ismert meg a párt politikájából. Foko­zódó érdeklődéssel figyelte a kom­munisták tevékenységét, s külö­nösen az ellenforradalom után mint a KISZ tagja maga is részt vett az üzem munkájának megja­vításában. Abban, hogy kérte fel­­vételét a pártba jelentős szerepe van annak, hogy a helyi kommu­nisták tevékenységében igazolva látta a párt eszméit. Garami elv­társ — a pártszervezet titkára — gyakran beszélgetett vele munká­járól életéről, s számára ezek a beszélgetések mindig tanulságo­sak, hasznosak voltak. A döntés­ben nem kis szerepe volt ezeknek a beszélgetéseknek is, mégsem ér­zi, hogy őt „beagitálták” a pártba. Hasonló módon jutott el Almási Attila és mások is a közelmúlt­ban a párthoz, így nem kerülnek a pártba véletlen elemek, karrie­risták, a gondos előkészület meg­óvja ettől a pártot. A gyári párt­­bizottság titkára — Kozák­ elvtárs — szerint a nagygép-üzem párt­­szervezete hasonló gonddal készí­ti elő a tag- és tagjelölt-felvételt. Jóllehet sok más budapesti párt­­szervezetben is vannak pozitív ta­pasztalatok, s az új tagok felvéte­lét nem bízzák a véletlenre, ha­nem maguk a pártbizalmiak, ak­tivisták választják ki a munká­sok legjobbjait, s tanácsolják ne­kik, hogy jelentkezzenek a párt­ba való felvételre, de sok párt­­szervezetben minden előzetes ne­velőmunka nélkül, csak a jelent­kezőkből „válogatnak”. Nagyrészt ez az oka annak, hogy sok buda­pesti tagjelöltnek már lejárt a tagjelöltségi ideje, s nem vették fel őket tagnak, mert nem tudják megítélni alkalmasak-e a párt­tagságra. S valóban nehéz is hat hónap vagy akár egy év alatt is jól megismerni a tagjelöltet, ha nem ismerték őt meg eléggé pár­tonkívüli korában. Nem helyes az sem, ha a tagjelöltek fejlődését nem segítik eléggé, nem látják el őket pártmunkával. Az év első negyedének tapasz­talata arra is figyelmeztet sok budapesti pártszervezetet, hogy fokozottabb gonddal foglal­kozzanak üzemi munkások és ér­telmiségiek felvételével. A budapesti üzemekben sok olyan munkás dolgozik, akik tag­jai voltak az MDP-nek s az ellen­­forradalom után nem kérték át­igazolásukat az MSZMP-be. Sok elvtárs gyanakvóan, majdhogy­nem ellenségesen nézett ezekre a munkásokra, bár többségük nem követett el súlyos hibákat, még kevésbé bűnöket. Ma már ez a gyanakvás a múlté, a viszony megjavult a párt mai tagjai és azok között, akik az ellenforrada­lom után nem léptek be a pártba. Sokan — becsületes munkások — a volt MDP-tagok közül ma is­mét szeretnének a párthoz tartoz­ni — némelyikük kommunistának is vallja magát, s ahhoz méltóan is viselkedik — de azt mondják „8—10 évig voltam rendes tag, s most tagjelölt legyek?” Egyesek azt is kérik, hogy a pártszervezet ismerje el régi tagságukat. Anél­kül, hogy ezeket az elvtársakat megsértenénk meg kell mondani: bármennyire is rendes emberek, jó munkások, s ha többen alkal­massá is váltak arra, hogy újra a párt tagjaivá legyenek, mégsem lehet meg nem történtté nyilvá­nítani azt, hogy a nagy nehézsé­gek idején meginogtak és félre álltak. Mindent összevetve: a buda­pesti pártszervezetek is egészségesen fejlődnek, kétségte­lenül a dolgozók legjobbjaival erősítik soraikat. De mivel a párt építése soha nem fejeződik be, állandóan ügyeljünk arra, hogy az újabb és újabb építőkövek grá­nitból legyenek. Tóth Pál Jó fogások a halászati szövetkezetekben (Tudósítónktól.) A Földművelésügyi Miniszté­rium halászati felügyelőségének összesítése szerint az idén az egyes halfajták halászati tilalmáig ki­tűnő eredményeket értek el a ha­lászati termelőszövetkezetekben. Legnagyobb szerencsével a gyo­mai Viharsarok Halászati Tsz. dolgozott. A Körösökön és a holt­ágakon három hónap alatt néhány i mázsa híjával öt vagon halat fo­­­­gott. Tavaly ugyanebben az idő­ ^­szakban ennek még a felét sem. ^ Hasonló jó eredményeket értek el ^ a paksi Vörös Csillag Halászati ^ Szövetkezetben is. Tavaly az első­­ negyedévben itt a tsz. tagjai­­ mindössze 88 mázsa halat fogtak.. . Most két vagonnál is többet. NÉPSZABADSÁG 1959. május 9. szombat Akik visszatértek a géphez Mi újság a Pusztaszabolcsi Gépállomáson? A Pusztaszabolcsi Gépállomás tavaly 106 százalékra teljesítette éves tervét. Az idén még több munka vár rájuk. Megsokasodtak a gondok. Az idei terv, amelyet tavaly decemberben készítettek, 64 ezer normálholdnyi munkát követelt. Csakhogy akkor körze­tükben még csak Besnyő és Pusz­­taszabolcs tartoztak a szövetkeze­ti községek sorába. Az idei ta­vasz azonban nagy változást ho­zott, mert a gépállomás körzeté­ben levő többi község — Perkáta, Szabadegyháza, Adony, Ercsi, Iváncsa és Ráckeresztúr is a szö­vetkezeti gazdálkodás útjára lép­tek. Mit lehetett tenni? Át kel­lett dolgozniuk a tervet. A gép­állomás vezetői megtalálták a módját annak, hogy megsokszo­rozzák a gépeket és az emberek erejét. Farkas István gépállomási igazgató, Nyakas Lajos főmező­gazdász, Budai László párttitkár azt is elmondták: hogyan? A termelőszövetkezeti községek megalakulása nemcsak azt jelen­ti, hogy több a munka. Nem kell most már az egyéni termelők százaival, ezreivel szer­ződéseket kötniök. Jóformán 20— 30 termelőszövetkezettel — azaz „tárgyalóféllel” — van dolga a gépállomásnak. A munka szerve­zettsége és szervezhetősége tehát lényegesen jobb a tavalyinál. A gépállomás tehát nagy teherté­teltől mentesült s ez az egyik magyarázata annak, hogy ugyan­annyi géppel jobb hatásfokú, ol­csóbb és termelékenyebb a mun­ka. Mindez egymagában nem volt elég. A gépek — mivel azelőtt 40 százalékban kisüzemekben dol­goztak, a kényszerítő körülmé­nyek miatt csak egy műszakot teljesítettek, holott — nagyüze­mek esetén — többre lettek volna képesek. Most, az új helyzetben minden egyes traktoros nyújtott vagy két műszakban dolgozik,­­így mintha nem is 85, hanem 100 —110 erőgépe lenne a gépállo­másnak. A jobb és több munka az utób­bi két-három hónapban a trakto­rosok keresetében is megmutat­kozott. A 85 traktoros átlagkere­sete márciusban 1700 forint volt. Amikor a gépállomáson jártunk, már örömmel közölték a vezetők, hogy kapnak 8 Maulwurf trak­tort, és mindegyikhez jön még 6-6 munkagép, így a talajelőké­szítésben, szénabetakarításban és általában a szállítási munkákban és főként a növényápolásban nem lesz gond ... És az emberek? A növekedő gépparkhoz az ő tudásuk, ráter­mettségük, erejük szükséges első­sorban. A gépállomás valameny­­nyi traktorosa, munkagépkezelője tanfolyamokon, különböző isko­lákban megszerezte már a tech­nikai minimumot. A téli szakok­tatás is jó eredménnyel zárult. Az érkező Maulwurf traktorokra ta­pasztalt vezetőket ültetnek, akik már ismerik vagy hamar megta­nulják az új gép kezelését. De ki veszi át az „elhagyott” traktorokat? Részint az időköz­ben gyakorlatot szerzett segédve­zetők, részint az üzemekből a gépállomásra visszatérő volt trak­torosok. Mostanában tért vissza a Pusz­taszabolcsi Gépállomásra Balogh Antal, az Ercsi Cukorgyárból, Bizovics Mátyás, a Hárosi Fa­rostlemezgyárból, Sági Ferenc, a Szabadegyházi Szeszgyár­ból. Voltak olyanok, mint pél­dául Kiss László, aki a tűzoltó­ságot választotta ideiglenes fog­lalkozásként és most visszacserél­te a vízfecskendőt a traktor kor­­mánykerekével. Vasas Béla, a Tétényi Állami Gazdaságból tért vissza a gépállomásra, míg Gyö­kér József és Hajdú Ferenc, a MÁV-pályamunkásságot hagyta ott, hogy most már végérvénye­sen a nagyüzemi barázdákat ha­sítsa traktorekéjével. Megkérdeztük őket, miért tértek vissza? Szinte egyöntetűen ezt fe­lelték: „Most már biztos kenyér­nek látszik a traktorosság ...” Van-e és lesz-e ereje a gépállo­másnak megbirkózni a korszerű, nagyüzemi gazdálkodás problé­máival? Nyakas Lajos főmezőgaz­dász véleménye szerint: igen. Raj­ta kívül még nyolc mezőgazdász segíti a munkát. Közöttük kettőnek ag­ráregyetemi végzettsége, kettőnek kertészeti középiskolája van. Az ötödik mezőgazdász egyéves aka­démiát végzett, a hatodik műszaki gépipari iskolát, ketten pedig egy­éves mezőgazdasági tanfolyamot. Vizsgálódásunk tapasztalatát így összegezhetnénk: a Pusztasza­bolcsi Gépállomás vezetői és dol­gozói arra törekszenek, hogy to­vább öregbítsék a Mezőföld észa­ki részében a mezőgazdasági gé­p­ek munkájának és a gépállomás­nak jó hírnevét, hiszen úgy dol­goznak, ahogyan azt a termelő­­szövetkezetek érdekei megkíván­ják. Bíró András Verseny „A szocialista munka ifjú brigádja" címért Oroszlányban (Tudósítónktól.) Az oroszlányi XVII-es akna többségében fiatalokból álló 114- es frontbrigádja — Boros Miklós a vezetője — , elhatározta, hogy versenyre kell„A szocialista mun­ka ifjú brigádja” cím elnyeréséért. Vállalták tervük 130 százalékos teljesítését. Felajánlották, hogy ebben az évben egyiküknek sem lesz igazolatlan hiányzása, mara­déktalanul betartják a technoló­giai előírásokat. A brigád tagjai valamennyien részt vesznek a szakmai továbbképzésben: a párt­oktatásban vagy a KISZ-nél fej­lesztik politikai ismereteiket; ha­vonta négy óra társadalmi mun­kát végeznek és magánéletükben betartják a kommunista erkölcs szabályait. A XVII-es aknán már több, fő­leg fiatalokból álló brigád jelen­tette ki, hogy helyesli ezt a kez­deményezést és ugyancsak részt kíván venni „A szocialista munka ifjú brigádja” címért folyó ver­senyben. GYULAI ISTVÁN, PINTÉR ISTVÁN: RUDNYÁNSZKY ÍV ISTVÁN ÉS ZALA TAMÁS RIPORTSOROZATA 5. Új pénz, új határ Clay tábornok 1946 márciusában levelet küld az Egyesült Államok külügyminiszterének. Nyugat­németországi helyzetképlet ad ben­ne és sürgeti az amerikai és az angol zóna egyesítését. 1946. szeptember 5-én Byrnes három szenátorral és több magas­rangú amerikai külügyi tisztvise­lővel együtt Berlinbe érkezik. McNarney tábornok, Eisenhower utóda, az amerikai övezet katonai kormányzójának tisztében, Clay tábornok és sok magasrangú tiszt, uniformisba öltözött politi­kus és üzletember fogadja a tem­­pelhofi repülőtéren. Byrnes az amerikai főhadiszállásra hajtat és Clay tábornokkal kettesben be­zárkózik annak szobájába. Clay „Decision in Germany“ (Döntés Németországban) című könyvében beszámol erről a beszélgetésről: — Itt van a beszédem — nyújt át Byrnes egy iratcsomót Clay­­nek. — Ön jobban ismeri a né­met kérdést, s ezért nagyon fon­tosak észrevételei számomra. Van benne egy rész, amely talán még túl erős. Ez az: „Mindaddig, amíg megszálló hadseregre szük­ség van Németországban, az ame­rikai hadsereg része lesz ezeknek a megszálló erőknek." Nem kel­lene ezt most m­ég kihagyni? — Szó sem lehet róla — mond­ja határozott hangon Clay. — Hiszen ez a beszéd legfontosabb része! — Esetleg negatív hatása lehet a németek szemében — aggá­lyoskodik Bymes. — Biztos vagyok benne, hogy ez a mondat teszi majd a mi szempontunkból legkedvezőbb hatást nemcsak Németországban, hanem egész Európában, Ameri­ka itt marad! Bymes „Bizóniát" akar... Hitler magánvonata, amely most amerikai hadizsákmány, még aznap este kigördül Berlin amerikai övezetéből. A vastag páncélzat mögött tágas szalonok­kal, tárgyalóhelyiségekkel, fekete márvánnyal borított fürdőszobá­val felszerelt vonatban amerikai katonák és politikusok foglalnak helyet. Irány: Stuttgart. Útköz­ben felveszik a vonatra az ameri­kai megszállási övezet négy tar­tományának négy német minisz­terelnökét. Byrnes Conally és Vandenberg szenátorok társasá­gában Hitler volt szalonkocsijá­ban bizalmas beszélgetést folytat velük. Stuttgartban az Operához ve­zető úton végig amerikai tankok állnak. Az Opera zsúfolva van meghívott amerikaiakkal és új­ságírókkal. Az első sorokban az amerikai politikát leghívebben ki­szolgáló német funkcionáriusok, köztük a négy miniszterelnök. A színpadon virággal borított asztal, mögötte a csillagos ame­rikai lobogó. McNarney megnyit­ja az ülést, majd Byrnes a mikro­fonhoz lép. Az amerikaiak által meghívott németek az előtapsolók. Legjob­ban akkor lelkesednek, amikor Bymes burkolt, de minden jelen­levő számára érthető szavakkal a külön nyugati kettős-, illetve hár­mas­ övezet lehetőségiéről beszél. Bymes ezzel „előrejelzi” Bizóniát és Tritóniát. Felzúg a helyeslés, amikor a külügyminiszter leszö­gezi: — Az amerikai biztonsági erők valószínűleg hosszú ideig Német­országban maradnak. Nem szala­dunk el a kötelességünk elől. Mi nem vonulunk vissza, itt mara­dunk! Mindaddig, amíg megszálló hadseregre szükség van Németor­szágban, az amerikai hadsereg ré­sze lesz ezeknek a megszálló erők­nek. Bymes a tapsviharban Clay tá­bornokra néz. Szemük megelége­déssel villan össze. Az amerikai külügyminiszter szimultán értekezletei A nyilvánosan meghirdetett amerikai p­olitikaváltozás után gyorsan követik egymást a „refor­mok” Németország végleges ketté­­szakítására. Néhány héttel haza­érkezése után Byrnes Clay tábor­

Next