Népszabadság, 1959. május (17. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-09 / 107. szám
2 A dolgozók legjobbjait még a legegyszerűbb épületet sem lehet jól felépíteni gondos terv nélkül. S ha ez érvényes a holt anyagból épülő létesítményekre, százszorosan érvényes korunk legnagyobb alkotásának, a munkásosztály agyának, szívének, lelkiismeretének , a munkásosztály pártjának építésére. Marx, Engels s Lenin volt e nagy mű felépítésének tervező mérnöke. A párt építésének lenini normái határozzák meg az építendő mű rendeltetését, statikáját, minőségét s formáját is. S miként a mérnök rajzát minden szakember megérti, bármilyen nyelven beszél is, Marx és Lenin követői is egytípusú marxista-leninista pártot építenek szerte a világon. Az, hogy ki lehet a párt tagja, mindig fontos elvi kérdés volt, s ma is az. Az MSZMP szervezeti szabályzatának 2. pontja kimondja: „A párt tagja az lehet, aki elfogadja a párt céljait, politikai irányvonalát és szervezeti szabályzatát, minden erejével küzd a párt célkitűzéseinek megvalósításáért, részt vesz a párt valamely alapszervezetének munkájában, vállalja a pártfegyelmet, végrehajtja a párt határozatait s rendszeresen fizeti a tagsági díjat. A párt tagja általában csak az lehet, aki betöltötte 21. évét. Kizsákmányoló a pártnak tagja nem lehet.’’ A pártba való felvétel, mind tagnak, mind tagjelöltnek, szigorúan egyéni elbírálás alapján történik és természetesen önkéntes. A budapesti pártszervezetek többsége komoly gondot fordít arra, hogy a munkások és értelmiségiek, a nők és fiatalok legjobbjainak felvételével erősítsék a pártot. A taggyűléseken minden hónapban több százan csatlakoznak a párthoz, lépnek a tagok vagy tagjelöltek sorába. A pártba való felvétel minden ember életében nagy esemény, s az nem megy minden számvetés, a képességek, erények és hibák lelkiismeretes mérlegelése nélkül. Nálunk a párthoz való tartozás nem jelent privilégiumot, különleges előnyöket csak nagyobb felelősséget, készséget arra, hogy a párttag a szocializmus építésének élharcosa, munkatársainak segítője, példamutatásával is politikai nevelője legyen. Abban, hogy egy pártonkívüli munkás vagy értelmiségi felvételét kérje a pártba nagy szerep jut annak is, hogyan dolgoznak, hogyan viselkednek a helyi vezetők, aktivisták, a helyi szervezet tagjai. Ezt azért is kell hangsúlyozni, mert ma a párt általános politikája vonzza a pártonkívüliek legjobbjait a pártba, s ha ezt a vonzást valami ellensúlyozza, az csak egyes elvtársak hibás tevékenysége vagy magatartása lehet. Barthal Pál elvtársat a Klement Gottwald Villamossági Gyár középgép-üzemének szerelőjét nemrég vették fel a pártba tagjelöltnek. A taggyűlés határozata után — amit a felsőbb szervek is megerősítettek — Barthal elvtárs megkapta a pártba való tartozását kifejező piros igazolványt. Felvételének nemcsak ő örül, hanem az egész üzemrész kollektívája. Hogyan lett Barthal elvtárs a párt tagjelöltje? Ő sem született kommunistának, akárcsak más. Jól dolgozó szorgalmas ifjúmunkás, 5 év óta van az üzemben. Nem volt különlegesen kiemelkedő, de mindenkor becsülettel dolgozott, szívével s eszével a népi rend híve volt. Munkája során kapcsolatba került a kommunistákkal, egyre többet ismert meg a párt politikájából. Fokozódó érdeklődéssel figyelte a kommunisták tevékenységét, s különösen az ellenforradalom után mint a KISZ tagja maga is részt vett az üzem munkájának megjavításában. Abban, hogy kérte felvételét a pártba jelentős szerepe van annak, hogy a helyi kommunisták tevékenységében igazolva látta a párt eszméit. Garami elvtárs — a pártszervezet titkára — gyakran beszélgetett vele munkájáról életéről, s számára ezek a beszélgetések mindig tanulságosak, hasznosak voltak. A döntésben nem kis szerepe volt ezeknek a beszélgetéseknek is, mégsem érzi, hogy őt „beagitálták” a pártba. Hasonló módon jutott el Almási Attila és mások is a közelmúltban a párthoz, így nem kerülnek a pártba véletlen elemek, karrieristák, a gondos előkészület megóvja ettől a pártot. A gyári pártbizottság titkára — Kozák elvtárs — szerint a nagygép-üzem pártszervezete hasonló gonddal készíti elő a tag- és tagjelölt-felvételt. Jóllehet sok más budapesti pártszervezetben is vannak pozitív tapasztalatok, s az új tagok felvételét nem bízzák a véletlenre, hanem maguk a pártbizalmiak, aktivisták választják ki a munkások legjobbjait, s tanácsolják nekik, hogy jelentkezzenek a pártba való felvételre, de sok pártszervezetben minden előzetes nevelőmunka nélkül, csak a jelentkezőkből „válogatnak”. Nagyrészt ez az oka annak, hogy sok budapesti tagjelöltnek már lejárt a tagjelöltségi ideje, s nem vették fel őket tagnak, mert nem tudják megítélni alkalmasak-e a párttagságra. S valóban nehéz is hat hónap vagy akár egy év alatt is jól megismerni a tagjelöltet, ha nem ismerték őt meg eléggé pártonkívüli korában. Nem helyes az sem, ha a tagjelöltek fejlődését nem segítik eléggé, nem látják el őket pártmunkával. Az év első negyedének tapasztalata arra is figyelmeztet sok budapesti pártszervezetet, hogy fokozottabb gonddal foglalkozzanak üzemi munkások és értelmiségiek felvételével. A budapesti üzemekben sok olyan munkás dolgozik, akik tagjai voltak az MDP-nek s az ellenforradalom után nem kérték átigazolásukat az MSZMP-be. Sok elvtárs gyanakvóan, majdhogynem ellenségesen nézett ezekre a munkásokra, bár többségük nem követett el súlyos hibákat, még kevésbé bűnöket. Ma már ez a gyanakvás a múlté, a viszony megjavult a párt mai tagjai és azok között, akik az ellenforradalom után nem léptek be a pártba. Sokan — becsületes munkások — a volt MDP-tagok közül ma ismét szeretnének a párthoz tartozni — némelyikük kommunistának is vallja magát, s ahhoz méltóan is viselkedik — de azt mondják „8—10 évig voltam rendes tag, s most tagjelölt legyek?” Egyesek azt is kérik, hogy a pártszervezet ismerje el régi tagságukat. Anélkül, hogy ezeket az elvtársakat megsértenénk meg kell mondani: bármennyire is rendes emberek, jó munkások, s ha többen alkalmassá is váltak arra, hogy újra a párt tagjaivá legyenek, mégsem lehet meg nem történtté nyilvánítani azt, hogy a nagy nehézségek idején meginogtak és félre álltak. Mindent összevetve: a budapesti pártszervezetek is egészségesen fejlődnek, kétségtelenül a dolgozók legjobbjaival erősítik soraikat. De mivel a párt építése soha nem fejeződik be, állandóan ügyeljünk arra, hogy az újabb és újabb építőkövek gránitból legyenek. Tóth Pál Jó fogások a halászati szövetkezetekben (Tudósítónktól.) A Földművelésügyi Minisztérium halászati felügyelőségének összesítése szerint az idén az egyes halfajták halászati tilalmáig kitűnő eredményeket értek el a halászati termelőszövetkezetekben. Legnagyobb szerencsével a gyomai Viharsarok Halászati Tsz. dolgozott. A Körösökön és a holtágakon három hónap alatt néhány i mázsa híjával öt vagon halat fogott. Tavaly ugyanebben az idő ^szakban ennek még a felét sem. ^ Hasonló jó eredményeket értek el ^ a paksi Vörös Csillag Halászati ^ Szövetkezetben is. Tavaly az első negyedévben itt a tsz. tagjai mindössze 88 mázsa halat fogtak.. . Most két vagonnál is többet. NÉPSZABADSÁG 1959. május 9. szombat Akik visszatértek a géphez Mi újság a Pusztaszabolcsi Gépállomáson? A Pusztaszabolcsi Gépállomás tavaly 106 százalékra teljesítette éves tervét. Az idén még több munka vár rájuk. Megsokasodtak a gondok. Az idei terv, amelyet tavaly decemberben készítettek, 64 ezer normálholdnyi munkát követelt. Csakhogy akkor körzetükben még csak Besnyő és Pusztaszabolcs tartoztak a szövetkezeti községek sorába. Az idei tavasz azonban nagy változást hozott, mert a gépállomás körzetében levő többi község — Perkáta, Szabadegyháza, Adony, Ercsi, Iváncsa és Ráckeresztúr is a szövetkezeti gazdálkodás útjára léptek. Mit lehetett tenni? Át kellett dolgozniuk a tervet. A gépállomás vezetői megtalálták a módját annak, hogy megsokszorozzák a gépeket és az emberek erejét. Farkas István gépállomási igazgató, Nyakas Lajos főmezőgazdász, Budai László párttitkár azt is elmondták: hogyan? A termelőszövetkezeti községek megalakulása nemcsak azt jelenti, hogy több a munka. Nem kell most már az egyéni termelők százaival, ezreivel szerződéseket kötniök. Jóformán 20— 30 termelőszövetkezettel — azaz „tárgyalóféllel” — van dolga a gépállomásnak. A munka szervezettsége és szervezhetősége tehát lényegesen jobb a tavalyinál. A gépállomás tehát nagy tehertételtől mentesült s ez az egyik magyarázata annak, hogy ugyanannyi géppel jobb hatásfokú, olcsóbb és termelékenyebb a munka. Mindez egymagában nem volt elég. A gépek — mivel azelőtt 40 százalékban kisüzemekben dolgoztak, a kényszerítő körülmények miatt csak egy műszakot teljesítettek, holott — nagyüzemek esetén — többre lettek volna képesek. Most, az új helyzetben minden egyes traktoros nyújtott vagy két műszakban dolgozik,így mintha nem is 85, hanem 100 —110 erőgépe lenne a gépállomásnak. A jobb és több munka az utóbbi két-három hónapban a traktorosok keresetében is megmutatkozott. A 85 traktoros átlagkeresete márciusban 1700 forint volt. Amikor a gépállomáson jártunk, már örömmel közölték a vezetők, hogy kapnak 8 Maulwurf traktort, és mindegyikhez jön még 6-6 munkagép, így a talajelőkészítésben, szénabetakarításban és általában a szállítási munkákban és főként a növényápolásban nem lesz gond ... És az emberek? A növekedő gépparkhoz az ő tudásuk, rátermettségük, erejük szükséges elsősorban. A gépállomás valamenynyi traktorosa, munkagépkezelője tanfolyamokon, különböző iskolákban megszerezte már a technikai minimumot. A téli szakoktatás is jó eredménnyel zárult. Az érkező Maulwurf traktorokra tapasztalt vezetőket ültetnek, akik már ismerik vagy hamar megtanulják az új gép kezelését. De ki veszi át az „elhagyott” traktorokat? Részint az időközben gyakorlatot szerzett segédvezetők, részint az üzemekből a gépállomásra visszatérő volt traktorosok. Mostanában tért vissza a Pusztaszabolcsi Gépállomásra Balogh Antal, az Ercsi Cukorgyárból, Bizovics Mátyás, a Hárosi Farostlemezgyárból, Sági Ferenc, a Szabadegyházi Szeszgyárból. Voltak olyanok, mint például Kiss László, aki a tűzoltóságot választotta ideiglenes foglalkozásként és most visszacserélte a vízfecskendőt a traktor kormánykerekével. Vasas Béla, a Tétényi Állami Gazdaságból tért vissza a gépállomásra, míg Gyökér József és Hajdú Ferenc, a MÁV-pályamunkásságot hagyta ott, hogy most már végérvényesen a nagyüzemi barázdákat hasítsa traktorekéjével. Megkérdeztük őket, miért tértek vissza? Szinte egyöntetűen ezt felelték: „Most már biztos kenyérnek látszik a traktorosság ...” Van-e és lesz-e ereje a gépállomásnak megbirkózni a korszerű, nagyüzemi gazdálkodás problémáival? Nyakas Lajos főmezőgazdász véleménye szerint: igen. Rajta kívül még nyolc mezőgazdász segíti a munkát. Közöttük kettőnek agráregyetemi végzettsége, kettőnek kertészeti középiskolája van. Az ötödik mezőgazdász egyéves akadémiát végzett, a hatodik műszaki gépipari iskolát, ketten pedig egyéves mezőgazdasági tanfolyamot. Vizsgálódásunk tapasztalatát így összegezhetnénk: a Pusztaszabolcsi Gépállomás vezetői és dolgozói arra törekszenek, hogy tovább öregbítsék a Mezőföld északi részében a mezőgazdasági gépek munkájának és a gépállomásnak jó hírnevét, hiszen úgy dolgoznak, ahogyan azt a termelőszövetkezetek érdekei megkívánják. Bíró András Verseny „A szocialista munka ifjú brigádja" címért Oroszlányban (Tudósítónktól.) Az oroszlányi XVII-es akna többségében fiatalokból álló 114- es frontbrigádja — Boros Miklós a vezetője — , elhatározta, hogy versenyre kell„A szocialista munka ifjú brigádja” cím elnyeréséért. Vállalták tervük 130 százalékos teljesítését. Felajánlották, hogy ebben az évben egyiküknek sem lesz igazolatlan hiányzása, maradéktalanul betartják a technológiai előírásokat. A brigád tagjai valamennyien részt vesznek a szakmai továbbképzésben: a pártoktatásban vagy a KISZ-nél fejlesztik politikai ismereteiket; havonta négy óra társadalmi munkát végeznek és magánéletükben betartják a kommunista erkölcs szabályait. A XVII-es aknán már több, főleg fiatalokból álló brigád jelentette ki, hogy helyesli ezt a kezdeményezést és ugyancsak részt kíván venni „A szocialista munka ifjú brigádja” címért folyó versenyben. GYULAI ISTVÁN, PINTÉR ISTVÁN: RUDNYÁNSZKY ÍV ISTVÁN ÉS ZALA TAMÁS RIPORTSOROZATA 5. Új pénz, új határ Clay tábornok 1946 márciusában levelet küld az Egyesült Államok külügyminiszterének. Nyugatnémetországi helyzetképlet ad benne és sürgeti az amerikai és az angol zóna egyesítését. 1946. szeptember 5-én Byrnes három szenátorral és több magasrangú amerikai külügyi tisztviselővel együtt Berlinbe érkezik. McNarney tábornok, Eisenhower utóda, az amerikai övezet katonai kormányzójának tisztében, Clay tábornok és sok magasrangú tiszt, uniformisba öltözött politikus és üzletember fogadja a tempelhofi repülőtéren. Byrnes az amerikai főhadiszállásra hajtat és Clay tábornokkal kettesben bezárkózik annak szobájába. Clay „Decision in Germany“ (Döntés Németországban) című könyvében beszámol erről a beszélgetésről: — Itt van a beszédem — nyújt át Byrnes egy iratcsomót Claynek. — Ön jobban ismeri a német kérdést, s ezért nagyon fontosak észrevételei számomra. Van benne egy rész, amely talán még túl erős. Ez az: „Mindaddig, amíg megszálló hadseregre szükség van Németországban, az amerikai hadsereg része lesz ezeknek a megszálló erőknek." Nem kellene ezt most még kihagyni? — Szó sem lehet róla — mondja határozott hangon Clay. — Hiszen ez a beszéd legfontosabb része! — Esetleg negatív hatása lehet a németek szemében — aggályoskodik Bymes. — Biztos vagyok benne, hogy ez a mondat teszi majd a mi szempontunkból legkedvezőbb hatást nemcsak Németországban, hanem egész Európában, Amerika itt marad! Bymes „Bizóniát" akar... Hitler magánvonata, amely most amerikai hadizsákmány, még aznap este kigördül Berlin amerikai övezetéből. A vastag páncélzat mögött tágas szalonokkal, tárgyalóhelyiségekkel, fekete márvánnyal borított fürdőszobával felszerelt vonatban amerikai katonák és politikusok foglalnak helyet. Irány: Stuttgart. Útközben felveszik a vonatra az amerikai megszállási övezet négy tartományának négy német miniszterelnökét. Byrnes Conally és Vandenberg szenátorok társaságában Hitler volt szalonkocsijában bizalmas beszélgetést folytat velük. Stuttgartban az Operához vezető úton végig amerikai tankok állnak. Az Opera zsúfolva van meghívott amerikaiakkal és újságírókkal. Az első sorokban az amerikai politikát leghívebben kiszolgáló német funkcionáriusok, köztük a négy miniszterelnök. A színpadon virággal borított asztal, mögötte a csillagos amerikai lobogó. McNarney megnyitja az ülést, majd Byrnes a mikrofonhoz lép. Az amerikaiak által meghívott németek az előtapsolók. Legjobban akkor lelkesednek, amikor Bymes burkolt, de minden jelenlevő számára érthető szavakkal a külön nyugati kettős-, illetve hármas övezet lehetőségiéről beszél. Bymes ezzel „előrejelzi” Bizóniát és Tritóniát. Felzúg a helyeslés, amikor a külügyminiszter leszögezi: — Az amerikai biztonsági erők valószínűleg hosszú ideig Németországban maradnak. Nem szaladunk el a kötelességünk elől. Mi nem vonulunk vissza, itt maradunk! Mindaddig, amíg megszálló hadseregre szükség van Németországban, az amerikai hadsereg része lesz ezeknek a megszálló erőknek. Bymes a tapsviharban Clay tábornokra néz. Szemük megelégedéssel villan össze. Az amerikai külügyminiszter szimultán értekezletei A nyilvánosan meghirdetett amerikai politikaváltozás után gyorsan követik egymást a „reformok” Németország végleges kettészakítására. Néhány héttel hazaérkezése után Byrnes Clay tábor