Népszabadság, 1959. június (17. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-02 / 127. szám
4 Tízéves az állami tankönyvkiadás 1949 tavaszán megteremtették az egységes állami könyvkiadást, s létrehozták a Tankönyvkiadó Vállalatot. Tíz év telt el, s azóta a magyar tankönyvkiadás nagy eredményeket mutathat fel. A felszabadulás után teljesen új tankönyveket kellett kiadni, hiszen a régiek nacionalista, soviniszta, irredenta uszításokkal fertőzték az ifjúságot, meghamisították a történelmet. Elég arra utalni, hogy miként gyalázták a magyar nép szabadságharcait, miként ferdítették el a Dózsa-féle parasztlázadást, vagy az 1919-es proletárdiktatúrát. Becsmérelték a nemzetiségieket és a szomszéd népeket, s kultúrálatlan, alacsonyabbrendű nemzetekként kezelték őket. Az elmúlt tíz esztendő alatt tankönyveink nagyon sokat fejlődtek mind tartalomban, mind kivitelben. Már az első tankönyvek írói is tudományos színvonalra, s marxista szemléletre törekedtek, de jó néhány esetben a kezdeti hibák, a marxizmus vulgarizálása, az irodalom sematizálása és a tananyag túlméretezettsége csökkentette értéküket. Évről évre javítgattuk a tankönyveket, de ez a javítgatás nem jelentett alapos minőségi javulást. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy új tanterv is szükséges az állandó, jól tanulható időtálló, értékes tankönyvekhez. A minisztérium igen körültekintően készítette el az új tantervet. Bevonták a munkába a pedagógusokat, s kétévi kísérletezés után, 1956 szeptemberében megjelentek az általános iskola alsó tagozatának új tankönyvei. Ezek már tudományos alapossággal készültek, alkalmazkodnak a tanulók életkorához, ízlésesek, szépek. A felsőtagozatú tankönyvek folyamatos kicserélését az ellenforradalom késleltette, s csak 1958-ban kezdődött el kiadásuk. A múltban különféle vállalkozók és kiadók szabad prédája volt a tankönyvkiadás. Egy tantárgy számára több kiadó is megjelentetett könyveket, s óriási versengés folyt bevezetésükért. E versengésben azonban nem a könyv minősége döntött, hanem a megvesztegett ,,pártfogók” hada. A Franklin Társulat például, amikor nem az ő Mérei-féle számtankönyvét írták elő az iskolákban, hanem a Borosai—Hollenda-félét, Mérei mellé gyorsan beállított szerzőnek két egyházi főméltóságost, s így végül a Franklin győzött. Mindez persze rendkívül drágította a tankönyveket. A középiskolai Pintér-féle irodalomtörténet III. osztályos kötete 9, a IV. osztályos pedig 11 pengő volt. Ugyanezeknek a könyveknek kereskedelmi iskolai változatai 11, illetve 13 pengőbe, tehát egy munkás akkori néhány napi keresetébe kerültek. Bizony nem volt csoda, hogy a diákok 25 százalékának nem volt tankönyve. Ma a tanulók 99 százalékának van könyve — pedig jóval többől tanulnak, mint régen — csakhogy most 4 forint a tankönyvek átlagára. Az ipari tanulóknak azelőtt mindössze három könyvük volt, ma pedig több mint 400 szakkönyvből tanulhatnak. Népi államunk a könyvkiadásra szánt papír 20—25 százalékát tankönyvekre áldozza. Már 1950-ben csaknem nyolc és fél millió tankönyv jelent meg, ötször annyi, mint 1938-ban. A Tankönyvkiadó munkájának legfontosabb része az általános és középiskolai tankönyvek kiadása, beleértve a gimnáziumok és közgazdasági technikumok összes, az ipari technikumok közismereti könyveit, a nemzetiségi tankönyveket, a levelező tagozatok és az MTH-iskolák könyvszükségletét, továbbá a felsőfokú tanítóképző intézetek és — az orvosi és a mezőgazdasági tankönyvek kivételével — az egyetemek könyveit.Ezenkívül itt kerülnek kiadásra az iskolai oktató-nevelő munkához szükséges segédkönyvek, tantervek, kézikönyvek, a pedagógiai módszertani munkák, a Pedagógiai Tudományos Intézet kiadványai, a felnőttek számára készülő nyelvkönyvek, az egyetemi évkönyvek és antológiák. A művelődéspolitikai irányelvekből a Tankönyvkiadóra utaló feladatok megvalósítására egy hosszabb időre, öt-hat évre szóló tervet készítettünk, és ennek keresztülviteléhez hozzá is kezdtünk. Fontos feladatunk a felsőtagozati tankönyvek sorozatának befejezése, s utána az új középiskolai tankönyvek munkálatainak elkezdése. A tankönyvek tartalmi kimunkálásában elsősorban a világnézeti nevelést kell erősítenünk, erőteljesebben, meggyőzőbben kell harcolnunk a revizionizmus, a nacionalizmus, a vallásos ideológia ellen. Természettudományos tankönyveinkben a materialista szemlélet teljes meghonosításán kívül nagy gondot kell fordítani a gyakorlati, technikai műveltség emelésére. A Tankönyvkiadónak tízéves munkássága során sok nehézséget és akadályt kellett leküzdenie. Ma már jobban, tisztábban látjuk feladatainkat, s ez elősegíti, hogy jobban szolgáljuk művelődéspolitikánk célkitűzéseit. Vágvölgyi Tibor a Tankönyvkiadó igazgatója PAPÍRHULLADÉK egy lakásban sem / PAPÍRGYŰJTŐ HETEK MÁJUS 20—JÚNIUS 30. film 1959. június 2. kedd NÉPSZABADSÁG Gép „veti'' a vályogot a jászapáti határban Víz és gyúrás nélkül napi kétezer nagy tégla A jászapáti határban a Csátos melletti részen néhány napja különleges gépet működtet egy berregő motor. A különleges gép vályogot vet. Gyorsan elvégzi azt, az eddig nehéz, emberi erővel végzett munkát, amely után még hetekig tartott a szárítás. A vályogvető gépet eddigi néhány napos működése alatt már sokszor le kellett állítani. Igen, mert tanulmányozzák, mérik, mintázzák, fényképezik. Alkatrészeinek java a Jászkiséri Gépállomás ócskavasai közül került ki. A sajtolókart mozgató tengely egy hajdani lánctalpas traktor motorjának volt a főtengelye. A szíjtárcsáról sem nehéz megállapítani, hogy egy cséplőgép szalmarázóját szolgálta valamikor. S mégis, tizenhét Szolnok megyei gépállomásról jártak már itt, s mindegyik készít ilyen gépet. Itt voltak a Törökszentmiklósi Mezőgazdasági Gépgyárból is, a Jászberényi Aprító Gépgyárban pedig készítik már a gyártási tervét. Az Építésügyi Minisztérium szakemberei is megvizsgálták a gépet is és gyártmányát is. Jelentésükben többek között ez áll: „Harminc centiméter hosszú 15 centiméter széles és 16 centiméter vastag vályogtéglát gyárt a gép. Kiszolgáló létszáma hét fő. A géppel bányanedves agyagból készítik a vályogot, tehát nem kell a nyersanyagot előre átgyúrni és vizezni. Az ásóval és lapáttal kiemelt laza földet aprítva adagolják a gép formaszekrényeibe. A gyártott vályogtégla megfelel 3,6 darab kisméretű téglaegységnek. Óránként 200 vályogot tehát napi 10 óra alatt összesen kétezret gyárt a gép, ami 7200 téglaegységnek felel meg. Közönséges kézi vetésű tégla gyártásánál ehhez a teljesítményhez körülbelül 18—20 fő szükséges. A gép által készített vályogtégla sokkal jobb minőségű a kézzel vetett vályognál, száradási ideje két-három nap és sokkal kevésbé repedezik.” Egy alacsony, 54 éves ember és egy fiatal, alig 16 éves fiú nézi sugárzó arccal a gép körüli sürgést, és a szemlátomást emelkedő vályogkazlat: Borbás József ács és kőműves meg a fia, ifjú Borbás József. Megszokták már, hogy először a gépet és gyártmányát nézi mindenki, s csak azután keresik őket — a gép tervezőit, feltalálóit. — Tetszik tudni, tulajdonképpen a szükség teremtette meg ezt a gépet. — A szükség? — Igen, mert sok épületre, tehát sok vályogra van szüksége a szövetkezetnek, mégpedig sürgősen. Nincs időnk kivárni, hogy kézzel verjük és hetekig szárogassuk a vályogot, így beszél Borbás József, a jászapáti Kossuth Tsz építőbrigádjának a vezetője. Az év elején lépett a szövetkezetbe, amikor a Kossuth területe tízszeresére, taglétszáma csaknem ötszörösére növekedett. Kiderült, hogy sürgősen építeni kellene többek között egy 300 férőhelyes juhhodályt, 500 férőhelyes baromfiólat, s az egyik 14 férőhelyes istállót 50 férőhelyesre kéne bővíteni, saját építkezéssel. Csakhát kevés az építőanyag. Apa és fia összedugta a fejét odahaza az ezermester műhelyben. Amikor kész volt a terv, megcsinálták a gépet kicsiben odahaza és kipróbálták. Kaptak támogatást aztán ahhoz is, hogy nagyban elkészíthessék. A Jászkiséri Gépállomáson nemcsak az ócskavasat, hanem például csapágyat s más nélkülözhető anyagot is rendelkezésükre bocsátottak. Mérnök, hegesztő segített a gép elkészítésében. Most működik a gép fáradhatatlanul s amíg mellette mélyül a gödör, néhány száz méterrel arrább magasodik egy szövetkezeti istálló fala. — Fehér János Honnan jött ez a gárda ? Uzsai kőbánya. A 320 méter magas Láz-hegy tetejéről, ahol a kőbánya felső szintje van, idelátszik a napsütötte Bakony ég a vakítóan csillogó Balaton tükre. Mellettem és alattam a völgyben dübörög, zúg k él, a néhány hét óta már teljesen gépesített bánya. Régen, ha a fiú erős volt, izmos, a család úgy határozott, hogy kőbányász lesz belőle. Most mindenekelőtt szakmai ismeretre, műszaki tudásra, ügyességre, gyorsaságra van szükség az uzsai kőbányában. A robbantás után okosan és pontosan mozgó kotrógépek markolják fel a hegy gyűrűiből alázuhant kéklő bazaltot, s a fürge dömperek már robognak is vele a tompa morajjal őrlő gépek felé. A hatalmas bazaltsziklából lett kövek szalagon suhannak tovább a 800 méteres kötélpályán, a völgybe lesikló csillékig, odalenn pedig az osztályozás, az ,,utótörés” következik — mindez géppel —, majd az utolsó állomás: futószalagról hull a bazalt a vagonba, s elindul a szélrózsa minden irányába, új utak, új vasútvonalak építésének megalapozásához. Tíz évvel ezelőtt létesült ez a bánya. Az első években még kalapáccsal törték a követ, s hosszú ideig még csak nagy erőfeszítés árán emelték, préselték be a bazaltköveket a csillébe, amelyet aztán a bányászok toltak tovább, teljes nekifeszüléssel. Fokozatosan, az évek során került ide a kötélpálya, azután a törőgép, a dömper és a többi segítőtárs, de mire valamennyi megérkezett — háromszáz, műszakilag felkészült a gépet ismerő, szerető kőbányász fogadta őket. Az emberek, akik itt a gépeket megülik, irányítják, vezetik, uralják — mesterei a szakmájuknak. Honnan került ide ez a gárda? A Láz-hegy alján elterülő majorságban, a hegy túlsó oldalán levő Vár-völgyben, itt, a hét kilométer hosszú, három és fél kilométer széles, bazaltot rejtő hegy körüli falvakban született és itt élt évtizedek óta ez a háromszáz ember. Közeli a távolság, de hoszszú az út, amit megtettek idáig. Még látni, ahonnan elindultak valaha. Eszterházy-birtok volt ez a terület. Még ittmaradt hírmondónak néhány nádfedeles cselédház, még ittmaradt néhány fa az egykori grófi vadaskertből, amelynek helyén 1949-ben megkezdték a bazalt kitermelését, ittmaradt a halastó, amelynek partján a mindig fehérkesztyűs Eszterházy grófnő sétált, itt a kis tér, ahol az ispán.... De ne mi beszéljünk, szóljanak inkább az egykori cselédek, az egykori szegények, akik ma Közép-Európa egyik legmodernebb kőbányáját irányítják, gépein uralkodnak! — Az apámmal, a bátyámmal itt voltunk cselédek — meséli Csordás József. — Édesapám itt is halt meg, 1943-ban, az uraság mulasztása miatt. Meg akarták spórolni a halastó felett építendő erősebb átjáró építését — pedig erre rendelet kötelezte őket — a régi, ócska átjáró megbillent az édesapám alatt és ez okozta a halálos balesetét. A grófék 38 pengő könyöradományt adtak kárpótlásképpen. Közeli kis térségre mutat Csordás József: — Volt a grófnak egy Dobos nevű ispánja, aki a gróf utasítására kampósbotjával verte a cselédeket ott, azon a téren, az apámat is, engemet is. Órák hosszat mesélhetnék azokról az időkről... A munkaidő 11 és fél óra volt, ennivalónk pedig alig valami. Mi gyerekek, sorra jártuk a malmokat, hogy valami lisztet összekolduljunk. Amikor felszabadultunk, itt maradtam, mert csak azért is, itt akartam boldogulni, ahol anynyit szenvedtem. Azután megszületett a mi bányánk. Eleinte nem ment könnyen ez a munka. Csillés voltam, és én nem vagyok nagyon erős ember. Közben tanultam. Szívesen is, de azért is, mert buzdítottak rá. Aztán jöttek a gépek, sűrűn, egymásután. És egyre jobb lett az élet... Egyszer egy szép kislány jelentkezett felvételre, amikor nekem éppen ott akadt dolgom az irodán. Úgy hozta a „véletlen", hogy egymás mellé kerültünk a munkában, a függőpályán, egy műszakban. Másnap már udvaroltam neki. Ma is egymás mellett dolgozunk, és itt élünk — mutat körül mosolyogva az új bútorokkal berendezett lakásban Csordás József, majd kikísér a kapu elé ésnézzük a 80 család, új, szebbnél szebb pasztellszínű takaros házát, amelyeket a bánya építtetett. Messziről, túl az utca torkolatán, a régi, nádfedeles cselédházak tetői látszanak. A hegy túlsó oldaláról, a Várvölgyből érkezett ide néhány évvel ezelőtt Végh Szilveszter. Az ő édesapja is itt cselédeskedett, s a fiú — így mondják — igazi „hegyi gyerek'' volt, félszeg, csendes, csak akkor szólalt meg nagynehezen, ha kérdezték. Gépet, autót sohasem látott. Végh Szilveszter, ma kotrómester. A mindentudó ekszkavátor mindenttudó vezére, oklevelek és kitüntetések tulajdonosa. Újító is. Tökéletesítette a gépét. — Kicsinység — mondja, legyint és mosolyog. — Mégis, hogy csinálta? — Tanultam. Szakkönyvekből, tanfolyamokon. Szeretem a gépet — majd nagyon komolyan kiigazítja, amit előbb mondott: — Nagyon szeretem a gépemet. Éppen műszakváltás van, megérkezik a váltótárs: Leier János. A gépnek történetesen valami ki- A gépesített kőbánya.