Népszabadság, 1959. június (17. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-02 / 127. szám

4 Tízéves az állami tankönyvkiadás 1949 tavaszán megteremtették az egységes állami könyvkiadást, s létrehozták a Tankönyvkiadó Vállalatot. Tíz év telt el, s azóta a magyar tankönyvkiadás nagy eredményeket mutathat fel. A fel­­szabadulás után teljesen új tan­könyveket kellett kiadni, hiszen a régiek nacionalista, soviniszta, ir­redenta uszításokkal fertőzték az ifjúságot, meghamisították a tör­ténelmet. Elég arra utalni, hogy miként gyalázták a magyar nép szabadságharcait, miként ferdítet­ték el a Dózsa-féle parasztláza­dást, vagy az 1919-es proletárdik­tatúrát. Becsmérelték a nemzeti­ségieket és a szomszéd népeket, s kultúrálatlan, al­acson­yabbrendű nemzetekként kezelték őket. Az elmúlt tíz esztendő alatt tan­könyveink nagyon sokat fejlődtek mind tartalomban, mind kivitel­ben. Már az első tankönyvek írói is tudományos színvonalra, s mar­xista szemléletre törekedtek, de jó néhány esetben a kezdeti hi­bák, a marxizmus vulgarizálása, az irodalom sematizál­ása és a tan­anyag túlméretezettsége csökken­tette értéküket. Évről évre javít­gattuk a tankönyveket, de ez a javítgatás nem jelentett alapos minőségi javulást. Egyre nyilván­valóbbá vált, hogy új tanterv is szükséges az állandó, jól tanulha­tó időtálló, értékes tankönyvek­hez. A minisztérium igen körültekin­tően készítette el az új tantervet. Bevonták a munkába a pedagógu­sokat, s kétévi kísérletezés után, 1956 szeptemberében megjelentek az általános iskola alsó tagozatá­nak új tankönyvei. Ezek már tu­dományos alapossággal készültek, alkalmazkodnak a tanulók életko­rához, ízlésesek, szépek. A felső­tagozatú tankönyvek folyamatos kicserélését az ellenforradalom késleltette, s csak 1958-ban kezdő­dött el kiadásuk. A múltban különféle vállalko­zók és kiadók szabad prédája volt a tankönyvkiadás. Egy tantárgy számára több kiadó is megjelen­tetett könyveket, s óriási versen­gés folyt bevezetésükért. E ver­sengésben azonban nem a könyv minősége döntött, hanem a meg­vesztegett ,,pártfogók” hada. A Franklin Társulat például, ami­kor nem az ő Mérei-féle számtan­könyvét írták elő az iskolákban, hanem a Borosai—Hollenda-félét, Mérei mellé gyorsan beállított szerzőnek két egyházi főméltósá­­gost, s így végül a Franklin győ­zött. Mindez persze rendkívül drágította a tankönyveket. A kö­zépiskolai Pintér-féle irodalom­­történet III. osztályos kötete 9, a IV. osztályos pedig 11 pengő volt. Ugyanezeknek a könyveknek ke­reskedelmi iskolai változatai 11, illetve 13 pengőbe, tehát egy munkás akkori néhány napi kere­setébe kerültek. Bizony nem volt csoda, hogy a diákok 25 százalé­kának nem volt tankönyve. Ma a tanulók 99 százalékának van könyve — pedig jóval többől tanulnak, mint régen — csakhogy most 4 forint a tankönyvek átlag­ára. Az ipari tanulóknak azelőtt mindössze három könyvük volt, ma pedig több mint 400 szak­könyvből tanulhatnak. Népi álla­munk a könyvkiadásra szánt pa­pír 20—25 százalékát tankönyvek­re áldozza. Már 1950-ben csaknem nyolc és fél millió tankönyv je­lent meg, ötször annyi, mint 1938-ban. A Tankönyvkiadó munkájának legfontosabb része az általános és középiskolai tankönyvek kiadása, beleértve a gimnáziumok és köz­­gazdasági technikumok összes, az ipari technikumok közismereti könyveit, a nemzetiségi tanköny­veket, a levelező tagozatok és az MTH-iskolák könyvszükségletét, továbbá a felsőfokú tanítóképző intézetek és — az orvosi és a me­zőgazdasági tankönyvek kivételé­vel — az egyetemek könyveit.­­Ezenkívül itt kerülnek kiadásra az iskolai oktató-nevelő munká­hoz szükséges segédkönyvek, tan­tervek, kézikönyvek, a pedagógiai módszertani munkák, a Pedagó­giai Tudományos Intézet kiadvá­nyai, a felnőttek számára készülő nyelvkönyvek, az egyetemi év­könyvek és antológiák. A művelődéspolitikai irányel­vekből a Tankönyvkiadóra utaló feladatok megvalósítására egy hosszabb időre, öt-hat évre szóló tervet készítettünk, és ennek ke­resztülviteléhez hozzá is kezd­tünk. Fontos feladatunk a felsőta­gozati tankönyvek sorozatának befejezése, s utána az új közép­iskolai tankönyvek munkálatai­nak elkezdése. A tankönyvek tar­talmi kimunkálásában elsősorban a világnézeti nevelést kell erősíte­nünk, erőteljesebben, meggyőzőb­ben kell harcolnunk a revizioniz­­mus, a nacionalizmus, a vallásos ideológia ellen. Természettudomá­nyos tankönyveinkben a materia­lista szemlélet teljes meghonosí­tásán kívül nagy gondot kell for­dítani a gyakorlati, technikai mű­veltség emelésére. A Tankönyvkiadónak tízéves munkássága során sok nehézséget és akadályt kellett leküzdenie. Ma­­ már jobban, tisztábban látjuk fel­­­­adatainkat, s ez elősegíti, hogy­­ jobban szolgáljuk művelődéspoli­tikánk célkitűzéseit. Vágvölgyi Tibor a Tankönyvkiadó igazgatója PAPÍRHULLADÉK egy lakásban sem / PAPÍRGYŰJTŐ HETEK MÁJUS 20—JÚNIUS 30. fil­m 1959. június 2. kedd NÉPSZABADSÁG Gép „veti'' a vályogot a jászapáti határban Víz és gyúrás nélkül napi kétezer nagy tégla A jászapáti határban a Csátos melletti részen néhány napja kü­lönleges gépet működtet egy ber­regő motor. A különleges gép vályogot vet. Gyorsan elvégzi azt, az eddig ne­héz, emberi erővel végzett mun­kát, amely után még hetekig tar­tott a szárítás. A vályogvető gépet eddigi né­hány napos működése alatt már sokszor le kellett állítani. Igen, mert tanulmányozzák, mérik, mintázzák, fényképezik. Alkatré­szeinek java a Jászkiséri Gépál­lomás ócskavasai közül került ki. A sajtolókart mozgató tengely egy hajdani lánctal­pas traktor motorjának volt a főtengelye. A szíjtárcsáról sem nehéz megállapítani, hogy egy cséplőgép szalmarázóját szolgálta valamikor. S mégis, tizenhét Szol­nok megyei gépállomásról jártak már itt, s mindegyik készít ilyen gépet. Itt voltak a Törökszentmik­lósi Mezőgazdasági Gépgyárból is, a Jászberényi Aprító Gépgyárban pedig készítik már a gyártási ter­vét. Az Építésügyi Minisztérium szakemberei is megvizsgálták a gépet is és gyártmányát is. Jelen­tésükben többek között ez áll: „Harminc centiméter hosszú 15 centiméter széles és 16 centiméter vastag vályogtéglát gyárt a gép. Kiszolgáló létszáma hét fő. A gép­pel bányanedves agyagból készí­tik a vályogot, tehát nem kell a nyersanyagot előre át­gyúrni és vi­zezni. Az ásóval és lapáttal ki­emelt laza földet aprítva adagol­ják a gép formaszekrényeibe. A gyártott vályogtégla megfelel 3,6 darab kisméretű téglaegységnek. Óránként 200 vályogot tehát napi 10 óra alatt összesen kétezret gyárt a gép, ami 7200 téglaegység­nek felel meg. Közönséges kézi vetésű tégla gyártásánál ehhez a teljesítményhez körülbelül 18—20 fő szükséges. A gép által készített vályogtégla sokkal jobb minőségű a kézzel vetett vályognál, szára­dási ideje két-három nap és sok­kal kevésbé repedezik.” Egy alacsony, 54 éves ember és egy fiatal, alig 16 éves fiú nézi sugárzó arccal a gép körüli sür­gést, és a szemlátomást emelkedő vályogkazlat: Borbás József ács és kőműves meg a fia, ifjú Bor­bás József. Megszokták már, hogy először a gépet és gyártmányát nézi mindenki, s csak azután ke­resik őket — a gép tervezőit, fel­találóit. — Tetszik tudni, tulajdonkép­pen a szükség teremtette meg ezt a gépet. — A szükség? — Igen, mert sok épületre, te­hát sok vályogra van szüksége a szövetkezetnek, mégpedig sürgő­sen. Nincs időnk kivárni, hogy kézzel verjük és hetekig száro­­gassuk a vályogot, így beszél Borbás József, a jász­apáti Kossuth Tsz építőbrigádjá­­nak a vezetője. Az év elején lé­pett a szövetkezetbe, amikor a Kossuth területe tízszeresére, tag­létszáma csaknem ötszörösére nö­vekedett. Kiderült, hogy sürgősen építeni kellene többek között egy 300 férőhelyes juhhodályt, 500 fé­rőhelyes baromfiólat, s az egyik 14 férőhelyes istállót 50 férőhe­lyesre kéne bővíteni, saját épít­kezéssel. Csakhát kevés az építő­anyag. Apa és fia összedugta a fejét odahaza az ezermester műhelyben. Amikor kész volt a terv, meg­csinálták a gépet kicsiben odaha­za és kipróbálták. Kaptak támo­gatást aztán ahhoz is, hogy nagy­ban elkészíthessék. A Jászkiséri Gépállomáson nemcsak az ócska­vasat, hanem például csapágyat s más nélkülözhető anyagot is rendelkezésükre bocsátottak. Mér­nök, hegesztő segített a gép elké­szítésében. Most működik a gép fáradha­tatlanul s amíg mellette mélyül a gödör, néhány száz méterrel arrább magasodik egy szövetkeze­ti istálló fala. — Fehér János Honnan jött ez a gárda ? Uzsai kőbánya. A 320 méter magas Láz-hegy tetejéről, ahol a­­ kőbánya felső szintje van, idelát­szik a napsütötte Bakony ég a va­kítóan csillogó Balaton tükre. Mellettem és alattam a völgyben dübörög, zúg k él, a néhány hét óta már teljesen gépesített bánya. Régen, ha a fiú erős volt, izmos, a család úgy határozott, hogy kő­bányász lesz belőle. Most minde­nekelőtt szakmai ismeretre, mű­szaki tudásra, ügyességre, gyor­saságra van szükség az uzsai kő­bányában. A robbantás után oko­san és pontosan mozgó kotrógé­pek markolják fel a hegy gyűrűi­ből alázuhant kéklő bazaltot, s a fürge dömperek már robognak is vele a tompa morajjal őrlő gépek felé. A hatalmas bazaltsziklából lett kövek szalagon suhannak to­vább a 800 méteres kötélpályán, a völgybe lesikló csillékig, odalenn pedig az osztályozás, az ,,utótörés” következik — mindez géppel —, majd az utolsó állomás: futósza­lagról hull a bazalt a vagonba, s elindul a szélrózsa minden irá­nyába, új utak, új vasútvonalak építésének megalapozásához. Tíz évvel ezelőtt létesült ez a bánya. Az első években még ka­lapáccsal törték a követ, s hosszú ideig még csak nagy erőfeszítés árán emelték, préselték be a ba­zalt­köveket a csillébe, amelyet aztán a bányászok toltak tovább, teljes nekifeszüléssel. Fokozato­san, az évek során került ide a kötélpálya, azután a törőgép, a dömper és a többi segítőtárs, de mire valamennyi megérkezett — háromszáz, műszakilag felkészült a gépet ismerő, szerető kőbányász fogadta őket. Az emberek, akik itt a gépeket megülik, irányítják, ve­zetik, uralják — mesterei a szak­májuknak. Honnan került ide ez a gárda? A Láz-hegy alján elterülő ma­jorságban, a hegy túlsó oldalán levő Vár-völgyben, itt, a hét kilo­méter hosszú, három és fél kilo­méter széles, bazaltot rejtő hegy körüli falvakban született és itt élt évtizedek óta ez a háromszáz ember. Közeli a távolság, de hosz­­szú az út, amit megtettek idáig. Még látni, ahonnan elindultak valaha. Eszterházy-birtok volt ez a terület. Még ittmaradt hírmondó­nak néhány nádfedeles cselédház, még ittmaradt néhány fa az egy­kori grófi vadaskertből, amelynek helyén 1949-ben megkezdték a bazalt kitermelését, ittmaradt a halastó, amelynek partján a min­dig fehérkesztyűs Eszterházy gróf­nő sétált, itt a kis tér, ahol az ispán.... De ne mi beszéljünk, szóljanak inkább az egykori cse­lédek, az egykori szegények, akik ma Közép-Európa egyik leg­modernebb kőbányáját irányítják, gépein uralkodnak! — Az apámmal, a bátyámmal itt voltunk cselédek — meséli Csordás József. — Édesapám itt is halt meg, 1943-ban, az uraság mulasztása miatt. Meg akarták spórolni a halastó felett építendő erősebb átjáró építését — pedig erre rendelet kötelezte őket — a régi, ócska átjáró megbillent az édesapám alatt és ez okozta a ha­lálos balesetét. A grófék 38 pen­gő könyöradományt adtak kár­pótlásképpen. Közeli kis térségre mutat Csor­dás József: — Volt a grófnak egy Dobos nevű ispánja, aki a gróf utasítá­sára kampósbotjával verte a cse­lédeket ott, azon a téren, az apá­mat is, engemet is. Órák hosszat mesélhetnék azokról az időkről... A munkaidő 11 és fél óra volt, ennivalónk pedig alig valami. Mi gyerekek, sorra jártuk a malmo­kat, hogy valami lisztet összekol­duljunk. Amikor felszabadultunk, itt maradtam, mert csak azért is, itt akartam boldogulni, ahol any­­nyit szenvedtem. Azután megszü­letett a mi bányánk. Eleinte nem ment könnyen ez a munka. Csillés voltam, és én nem vagyok na­gyon erős ember. Közben tanul­tam. Szívesen is, de azért is, mert buzdítottak rá. Aztán jöttek a gépek, sűrűn, egymásután. És egyre jobb lett az élet... Egyszer egy szép kislány jelentkezett fel­vételre, amikor nekem éppen ott akadt dolgom az irodán. Úgy hoz­ta a „véletlen", hogy egymás mel­lé kerültünk a munkában, a füg­gőpályán, egy műszakban. Más­nap már udvaroltam neki. Ma is egymás mellett dolgozunk, és itt élünk — mutat körül mosolyog­va az új bútorokkal berendezett lakásban Csordás József, majd kikísér a kapu elé és­­nézzük a 80 család, új, szebbnél szebb pasztellszínű takaros házát, ame­lyeket a bánya építtetett. Messzi­ről, túl az utca torkolatán, a régi, nádfedeles cselédházak tetői lát­szanak. A hegy túlsó oldaláról, a Vár­völgyből érkezett ide néhány év­vel ezelőtt Végh Szilveszter. Az ő édesapja is itt cselédeskedett, s a fiú — így mondják — igazi „hegyi gyerek''­ volt, félszeg, csendes, csak akkor szólalt meg nagynehezen, ha kér­dezték. Gépet, autót sohasem lá­tott. Végh Szilveszter, ma kotró­mester. A mindentudó ekszkavá­­tor mindenttudó vezére, oklevelek és kitüntetések tulajdonosa. Újí­tó is. Tökéletesítette a gépét. — Kicsinység — mondja, le­gyint és mosolyog. — Mégis, hogy csinálta? — Tanultam. Szakkönyvekből, tanfolyamokon. Szeretem a gépet — majd nagyon komolyan kiiga­zítja, amit előbb mondott: — Nagyon szeretem a gépemet. Éppen műszakváltás van, meg­érkezik a váltótárs: Leier János. A gépnek történetesen valami ki- A gépesített kőbánya.

Next